Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az üres álarc avagy a pszichoanalitikus traumái

2009.08.01

     Az üres álarc

avagy a pszichoanalitika traumái

                                                                              Ferenczi Sándor emlékére

 
(A férfi)
 

Kikopott ingnyak, aszott fej, kiürült agy, de zsíros levegő veszi körül.

Rég kihunyt benne a fölény. Üvölt, rettegését palástolná ezzel is. „Nyugodj meg már” – kérlelik, körüludvarolják; talán csak azért nem vágják a képébe, hogy lehetetlen alak, nehogy megint elsírja magát.

Halálos csönd. Habzik a szája.

Keveset tudunk arról, hogy mi zajlik most benne. Vidékről jött fel a fővárosba, valamikor zongorázni tanult.

Labilis természete, hangulati ingadozásai ellenére a klinikai személyzet jóindulatúan bánt vele, mondhatni szeretetre méltón, a negyedik napon mégis megszökött a szanatóriumból. Pár hónnappal korában még alázatos, helyenként megható hangú leveleket küldött a főorvosnak, amelyekben arra kérte F.‑t, tegye lehetővé számára a legkorszerűbb kezelési módot, hogy mielőbb meggyógyuljon.

Mint amikor a törpe – hisz már a legelső percben köpcös, kistermetű, mondhatni gyermeteg (túlontúl érzékeny) úr benyomását keltette, akit meglehetősen elkényeztettek valahol – a törpe gyanútlanul toppan be a hűvös, udvarias modorú és mosolyú, ámde semmilyen fura ferdeségen vagy felvett pózon, még az aberráltságon sem csodálkozó óriások világába. „Szegénykém, mint akinek nincsen púpja, mégis púposan jár! ­– sóhajtotta a csupa‑szív Lilike túladagolt sminkje alól. – Ennek sem kell már pórul járnia Pesten.” A lerobbant kisember egyik vacsora után szemérmesen elrebegte, hogy ő sohasem szerette az okos nőket Az ápolónővér attól a pillanattól fogva védencének tekintette a jövevényt, aki szentül meg volt győződve arról, hogy valaki meg akarja őt mérgezni. Gyanakvását lépten‑nyomon kibeszélte, ahelyett, hogy mélyebben átélte volna. Nem ismerte az őrült kétségbeesését, nem tört ki hangos rohamokban, de a tompa fájdalom – ahogyan ő nevezte: a sajgás, amióta ifjú nejét paráznaságon fogta rajta ­– napról napra jobban rombolta az eszét.

„Moralista vagyok” – jelentette ki, szinte méltósággal, F.‑nek.

„A moralitás olyan, mint a rák ­– morogta a kisember analistája –, minden húst lerág a testről.” 

„De hát a morál mindenkor elementáris erőnek bizonyult...” – kezdte volna a felajzott páciens; talán kiselőadásnak szánta. F. azonban látszólag érzéketlenül letorkolta:

„Zsarnoki erőnek. Gondolt‑e rá egyáltalán, hogy mit tudna ön általa felmutatni?... Meddő önemésztést.”

„Bennem örök a hűség” ­– vékony hangon ugyan, de a válasz önérzetről árulkodott.

„Hűséget?! Egy alacsonyabb rendű lény ­iránt – hogy ne nevezzem k....nak –, aki orgazmusának oltárán képes volt feláldozni mindent, a nőkre annyira jellemző családi biztonságot is beleértve?!...”

„ Az önmagam iránti hűség... Tudatában vagyok annak, hogy...” 

F. ezúttal sem hagyta páciensét, hogy kibeszélje magát.

„Ugyan. Mit ér a szépelgés, az okoskodás, pláne ebben a nyomott háborús hangulatban! Hallgasson a testére; örüljön, hogy megteheti. Nem nyomorék, nem kell lövészárokban dideregnie. Az önhöz hasonló vesztesek folyton a tudatukra hivatkoznak. És nem gondolnak arra, hogy közben ki vannak szolgáltatva a tudattalanjukban elszabadult ösztönöknek.”

„Én, kérem, nem vagyok ösztönlény. Vallásos nevelésben részesültem.”

„Minden bizonnyal. Régen megtette a vezeklés is, anélkül, hogy valakit is meggyógyult volna tőle... De ha már hozzám fordult segítségéért, nekem kell levezekelnem mindazt, amit a kettőjük megszentelt frigyében elmulasztottak, no meg az ön csupán képzeletben elkövetett bűneit is. Én bízom abban, hogy még sok tartalék van önben. Őserő ­– nem a parlagiasságra gondolok –, amely olykor szemérmet, óvatosságot, hiúságot, kishitűséget, minden polgári sallangot képes legyőzni, vagy legalábbis félreseperni. A felszabadult elme (a tapasztalat ezt mutatja) egyre ravaszabb, bonyolultabb utakat keres magának. Koncentráljunk inkább a testre. Az ön testére gondolok, de nem csupán arra a duzzadó elevenségre, amelynek köszönhetően izzasztó álmaiban, meglehet, obszcén képekkel idézi föl nejecskéje hűtlenségét. A test, legyen akár leghitványabb konstrukció, ha felszabadítják, méltó társa lehet az embernek: őszinte, nyílt, félre nem érthető. Gyarló vágyaival is direkt kihívás, mint maga az élet... Különben önsajnálatra ítélve ­– na, kezdjen csak nyugodtan vetkőzni! ­–, mind szégyenkezhet magában titkon duzzadozva. És duzzoghat nekem.”   

 
 
(A nő
 

Jó lett volna szabadulni a monoton álomból. Mire sikerült felemelnie fejét, mely mélyen a párnába fúródott, már csak holmi foszlányokra emlékezett. Persze, ezúttal is ő volt a férfiak zsarnoki akaratának az áldozata. Kövekkel, szikladarabokkal megrakott, rozoga szekérben ült, a gyeplő a kezében, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult, a süppedékes úton a jármű kerekei megfeneklettek, s a felfröcskölt sár az arcába csapott... A lovakat különben nem látta, csak az út kétfelén cinkosan vigyorgó, fölényesen hahotázó férfiakat. Borotválatlan arcuk valósággal fenyegetőnek tűnt, fülcimpáján, nyakán, vállán, szinte egész testén érezni vélte a sörte‑szúrásokat. És hallotta a pszichoanalitikus gunyoros megjegyzését: „Fűtött szenvedélyek a rokolya alatt! Lám, az érzékszervek virtuozitása. A steril meztelenség, higgye el, nem olyan veszélyes, mintha a testét elfedné valami... A tiltás virága egyetlen hatalmas erotikus kehely. De egyelőre hiányzik a bibeszál.”

Eszébe jutott, hogy F. is férfi. Mit akar ez a jól táplált, karikás szemű az idegen alak? Felvállalni a Gondviselő szerepét?!...

De hát az ő piruló képesfele tulajdonképpen üres álarc. A buja gyönyört fél kábulatban élte át, a tobzódó bűntudat viszont ostorcsapások vad erejével fenyegette a valóságban el sem követett vétkek miatt. 

Hirtelen minden összezavarodott benne és a külvilágban. S úgy érezte, hogy a történetnek hamarosan vége.

 

Csattogott a foga. A lépcsősor. A csukott ajtó fájának feszítette mellét; a túloldalon is hallatszott a ropogás, és a szaggatott szuszogásokból kiolvasta, hogy a leselkedő férfi eltorzult, lapuló arcát megszépíti a mohó vágy. A sokáig visszafojtott vallomások helyett egy hatalmas sóhajtás. (Az erekciót nyilván már nem lehet visszafojtani.) Amit a szoknya eltakar – ő maga is csupa lucsok. A bűntudatnál jobban felizgatták a már‑már az eszméletlenségéig újra meg újra elszenvedett(?) döfködések. („Egy szőrös férfikéz lefele csúszik a csípőmön.”)

„A destrukciós ösztönrezdületek ilyenkor felszabadulnak ­– magyarázta volt a pszichoanalitikus. ­– A felettes‑énnek, mely egy konzervatív gőzös erejével küzd az én ellen, épp ez szolgáltatja az ellenőrző hatalmat. A felettes‑én ugyanis az erotikus ösztönzésnél archaikusabb ­– a halálösztönt is magába foglalva, közelebb áll az ősvalamihez. Ez egyúttal figyelmezetés arra is, hogy sohasem élünk teljesen a mában; a múlt, a faj és a nép hagyománya lassan engedi át befolyását a jelennek.”

„Hát a feminin tudattalannal mi a helyzet?” ­– kérdezte ő bátortalanul, hisz bénítóan hatott rá Freud megjegyzése, melyet nemrég olvasott, miszerint a felnőtt nők szexuális élete a pszichológia számára sötét kontinens

F. kezével végigsimított ráncolódó homlokán, melyről, akár egy hámlásos falról, az aláhulló száraz bőrdarabok behavazták az íróasztal lapját: „A feminin jelzővel ellátott tudattalan ­– kezdte színtelen hangon, kedvetlenül – lepelbe burkolózik; sajnos, egyelőre csak sejtéseink vannak róla... Leleplezésre szorul, mint a nőiesség megannyi titka. Jóllehet Nietzsche metaforája («a nő mint igazság«) szerint az igazság egyenlő az irracionálissal. A természettel és a szexualitással...”    

                              
                        *

Mindenki elveszett – nézett körül riadtan N. ­– A hátország is, nem csak az, aki vállalja az ütközetet. A térbeli kizökkentség (mihelyt testedet kórházi takaró és kétes orvosi diagnózisok óvják) csapdává válik az időben, és visszavonhatatlanul kiszolgáltatottá tesz. Nem is kell visszapillantanod, anélkül is tudod, hogy üldözőid (legyenek akár saját fantáziád szüleményei) a nyomodban vannak, mint a Prométheusz máját leső keselyűk.

Útközben kicserélődik a lelked.
 

Az országúton állt valahol álom és ébrenlét között, s már halálos pontossággal tudta a történendők riasztó igazságát. Ami zárva volt, kinyílt, és ami nyitva volt, bezárult. „Hogy nem vettem észre?!”

Elterült a földön. Amikor rátaláltak, széttárt tagjaival már nem emlékezett rá, hogy valamikor (régen) csukott zsebkönyv volt anyja testében.

Hirtelen feltámadt a szél, s körülseperte az elhagyott nyári lakot.

 
 
 
(napló fehér hangokból)
                              

Apró sikkantásokat hallatott. Nem érezte súlyát testének. Semmi földi dolog nem tartotta vissza; csak ez a nyugtalan hang. Őt szólította, fényesen ragyogott ­– ráismert benne a makulátlanságra ­–, a szoba szűk, sötét tere olyannyira kitágult tőle, hogy láthatóvá váltak a szőlődombok, a szántóföldek, a kukoricásban turkáló vaddisznók, a bokrok meg a fák (méghozzá a gyermekkoriak, koronájuk felett a méltósággal köröző héjával) a zöld különböző árnyalataiban megelevenedett a világ igazi valója. Mintha néhány másodperc leforgása alatt kitisztult volna a látása. De a szaglása is: cementpor‑ , majd ázott mohaszagot érzett. „S én már azt hittem, hogy nincs sok hátra!...” Megkereste fehérneműjét, öltözködni kezdett. Most, hogy mindez létezik, nem fog megalázottan könyörögni az orvosnak, mint valami, félénk nyuszi. A relikviák egyedül őt illetik meg. Persze (ebben a pszichoanalitikusának igaza van) meg kell fékeznie amúgy is szertelen fantáziáját, még mielőtt a titokzatosnak vélt jelek és képek, mint mohó rágcsálók vagy svábbogarak, feltartóztathatatlanul s ellenőrizhetetlenül elszaporodhatnának a sötétben. Ruganyosan mozgott; bágyadt testét sok idő után feszesnek, fiatalnak érezte. Mint puffadást okozó mérges gázok, a közönyösség is elszállt belőle.

Miközben óvatosan lefelé haladt a lépcsőn, szánni kezdte ifjú kezelőorvosát. „Betokosodott, merev észjárású férfi. Úriember, igaz...” Kissé ügyefogyottnak látta most. „Egy elbűvölő mosollyal ­ – gondolta felajzva ­– mindent helyre fogok hozni. Miért is mondtam neki valamelyik nap, hogy sohasem láttam az álmaimban feltűnt vidéket? Pedig most ráismertem: épp olyan volt a napsütésben, mint hajdan bakfiskoromban. Amikor a mama ­– a kedves, meleg és illatos lakásban, nem ennek a sárgára meszelt magas épületnek a második emeletén – a mama azzal a különös beöntéssel próbálkozott velem. A nappaliban feküdtem a magas hátú díványon; a meleg szappanos hab, melyet az uteromba pumpált, megnyugtatott, még a könnyeim is elapadtak. Már nem gondoltam a nagydarab férfira, aki meztelenül kívánt látni, hogy fókabajszával megcsiklandozza bőrömet. A vállperec alatt, és a hasamon...”

A bőr mindent magába szív, nemcsak a kellemes illatokat. Dermedten térdepelt a hideg kövön az oltár előtt. Nem merte megkérdezni saját magától sem, hogy a térdkalácsán a horzsolás alatt milyen szag őrződött meg... „Mindenki megvet. Magamon érzem az idegen alakok fürkésző tekintetét, a boltban, amikor bonbont vásárolok, vagy ha leesik a lánc a biciklimről. Az a készségesen felajánlkozó, kopaszodó vénlegény ki tudja, milyen disznóságokat kart művelni velem?! Hogy a végén már ne is emlékezzem rá, ki vagyok.”

 

A bevetett ágyon ült a hálóteremben. Ó, aki nemrég galacsinná gyűrt papirosok, tollhegy, törött hajcsat, ragacsos cukorka közt kereste volt elveszett fél aranyfülbevalóját. F.‑t gyanakvóvá tette a beteg túlzott elevensége. Testi elváltozásokat aligha fog rajta észrevenni, de beszéd közben a fogalmak közti kapcsolatok mindenképp elárulják, hogy valami nincs rendben nála.

„Doktor úr, mit szól hozzá, hogy ma reggel egy ugrással legyőztem az időt. Ahogy a kerítésen ugrik át a gyermek... csakhogy én sok‑sok évet kaptam vissza, ami a hipnózis alatt nem sikerült. Akkor hangosan dobolt az agyamban valami, most viszont olyan fehér az árnyékom, mint a hó... Ezzel tartoztak nekem. Az idomított alakjaival ön azt tehet, amit épp akar; én nem fogok többé kilométereket gyalogolni a kertben, hogy megtaláljam a fülbevalómat. Megesküszöm rá, hogy a buggyant féleszűek dugták el, akiket ön szokott pártfogolni. Pedig kecskebogyó és kátrány szagtól bűzlenek mindig, és a recehártyájuk is televan légypiszokkal, nem mint az enyém, amelyiken zöld mező úszkál még akkor is, hogyha a mosdóban töltöttem az éjszakát.”

F. bejegyezte megfigyelései közé: a demencia N.‑nél eléggé lassan halad előre. A pszichózis lefolyása nem látható világosan, újabb járulékos téveszmék várhatók.

„Csalódtam Önben, akit a Magyar Királyi Tudományegyetem támaszának véltem. További szakmai sorsát, mondhatni, a kezemben tartom. Akár be is perelhetném amiatt, hogy...

– N. rövid habozás után. ­– Nem tagadom, hogy időnként felébresztette benne a szimpátiát; vagy a szánalmat inkább... Amikor például izzadt halántékkal, tehetetlenül fecsegett annak a kilencven kilós, veres szeplős fruskának, aki, amikor ide beutalták, minden pantallós lényt gyáva pokolféregnek nevezett, hogy aztán az önök kezelése után a feje s a nyaka erőtlenül a mellére lógjon, miközben ön a férfi‑nő kapcsolat kedvező kimeneteléről lódított a balga szűznek üres közhelyeket.”

Váratlanul teleírt füzetoldalakat nyújtott át, ellenséges tekintettel, F.‑nek. A papírnak csukamájolaj szaga volt.

„Ezek fehér hangok ­– folytatta nyomatékkal. ­– Ha másképp nem jutnak el az ön tudatáig, hangszerrel is lejátszhatók. Ocsmány maszk fedi el a világot; a zene lehetővé teszi, hogy a kiválasztott személyek az álarc mögé lássanak...”

Most már lerítt róla a kimerültség. Ilyenkor a beteg támogatásra szorul; F. ezúttal mégsem mert hozzányúlni. A látszatgyógyulás után a hallucinációk újabb komplexingereket produkáltak volna.

„Most fél tőlem nyilván. Nehogy valamilyen végzetes hibát kövessen el. ­– A nő kedélyes hangjában volt valami kihívás, olyanszerű, mint mikor a táncparketten szórakozottan álldogáló férfira kacéran rászólnak, hogy: „Uram, hölgyválasz! – Nem sokáig voltam kísérleti alanyuk. Mint ez a hízott liba!... ­– Fojtott fenyegetéssel, tompán: – Aki utamba mer állni!...”

F. csak fél füllel figyelt a fenyegetésre, szívesebben bámult volna ki az ablakon a kékes párába vesző nyírfaerdő felé.

„Világfelforgató titok birtokába jutottam. ­– A bizalmassá váló női suttogásban volt valami borzongató. ­– A valódi Üdvözítő még nem jött el!... – N. alattomosan bandzsítva közeledett F. felé, majd hirtelen beleharapott a férfi szőrös csuklójába. ­– Gyalázatosak!... ­– Mintha nem is az analitikusához intézné szavait. ­– Álmomban cafatokban látlak.”

F. később halk nyögéseket hallott. Elfordult, nem akarta látni, amint az ápolók lefogják és kivezetik a beteget. Nem volt kedve beírni a kórismébe, amit tulajdonképpen közhelynek érett: hogy a megalázás, a mellőzés kezdetben édes fájdalommal járhat (a mazochisztikus hajlamú egyén még a hasonló nemű részéről elszenvedett megalázást is automatikusan felhasználja arra, hogy szexuális gyönyört merítsen belőle).  ­Ez történt ezzel a külsőleg kissé hervatag, de nagy érzelmi tartalékokkal rendelkező elmebeteg nővel is a háta mögött vörös Kleopátrának elkeresztelt „Hízott Liba” társaságában; én‑komplexusa azonban csakhamar védelmi állásba helyezkedett a képzelt veszélyekkel (lenézés, üldözés) szemben. 

A sűrűn teleírt lapokat még az álom túlpartján fogalmazhatta ­– fűtött erotikáról, a kezelőorvosával való cinkos összekacsintásról árulkodtak az ilyen vallomássorok: „egy automobil sebességével száguld a lelkem”, „a néger masszőr unikornisára s eltorzult hajlamaira gondolva, inkább puszta körömmel marom ki arcomat!” ­–, F. ahogy tovább olvasta a fogalmazványt, hallani vélte, amint a kielégületlen, rikácsoló hang átcsap az egyre kevésbé titkolt bosszú kellemesebb, lebegő hangulatba: „Rengeteg energia halmozódott fel bennem. A Rádium épp úgy sugárzik, mint az én lelkem. A testemben minden görcs felolvad; kár, hogy a láthatatlan sugarakat nem lehet lefényképezni... Nem szeretném felfedni az igazságot, nehogy izgatással vádoljanak, de rövid időn belül még egyszer el fog sötétülni a világ. A hozzám hasonló lények csak akkor tudnak felszabadulni, ha Rádiummá válnak. A szorgalmasak, lám, előnyben részesülnek (elsősorban a magányos nők), ehhez semmiféle engedély nem szükséges az állam, vagy valamely intézet részéről. Konzultálni persze lehet velem, vagy akár az orvosokkal, de csak azokkal, akik hisznek bennem.”

F.‑nek ekkor jutott eszébe az az elhamarkodott konklúzió, amelyet némi szégyenérzet kísért, hogy sok testileg egészségesnek látszó ember élete delén meghal. (S ő egy ilyen tetszhalottnak a naplójába pillantott bele most.)

Az őszi mező, mint a ráncokkal szabdalt arc. Egy nagy juhászkutya fogai közt papírcsomag. Zörgeti, tépi, míg végre sikerül kibontania. Egy kövér ponty csúszik ki belőle, a fénylő pikkelyektől vagy inkább a szagtól a kutya (nemcsak ő) megriad. A hal némán fenyegető élveteg szájával az elmebeteg nő énje üzen.

 
2001.február 18.
 
 
 

                                     Színpadi gyász

 

Már késő! (Megint?)... Megtették helyette. Egy újabb öngyilkossági kísérlet nem segítene. Őrajta. És viszonyán a rohadt külvilággal.

Az áldozatot mindenki kedvelte. Még az ő világhírű, harmadik felesége is. „Ez a Lili tisztán meghibbant! ­– pusmogtak a háta mögött a New‑York‑i szállodában. ­– Ha látogatóba érkezik Ferenchez, az ura szeretőjével, mindenesével ül együtt sülve‑főve. M. úr ez alkalommal kénytelen két tejszínhabos kávét fizetni, mert különben Vandán kívül senkinek sem szokott; nem tűr meg vendéget soha az asztalánál...”

 
Úristen, Vanda!...

M.‑t csak a maga pályája érdekelt örökké, saját magával volt eltelve; mostanáig nem tudatosult benne, hogy ez az áldozatkész lélek az ő utolsó útitársa idegenben. Aznap délután három óra körül szokása szerint az újságokat böngészte unottan, de rendületlenül. Nem tűnt föl neki (furcsa!), hogy nem Vanda tette elébe a kétszersültjét s készítette el a kávéját.

                „Mivel voltam annyira elfoglalva, hiszen már rég nem zavar az «ihlet« (mióta nem írtam valami rendkívülit!), hogy nem értem rá fölhívni telefonon, megkérdezni, jól aludt‑e s jól van?”

Mikor csörgött a telefon, későre, bosszúsan botorkált a készülékhez. A házidetektív hívta föl: közölte vele, hogy a titkárnője megmérgezte magát; holtan találták az ágyában.

 

A nagydarab ember sír, mindenki előtt feltűnően gyászol. A negyvenéves nőt siratja vajon, vagy elsősorban önmagát? Aki ismeri őt mint férfit, szerelmi ügyeit és egyéb teljesítményét, az talán elmondhatja, hogy igazi színjátékot lát most is. Legalább olyan látványos produkciót ­– még ha a játék visszafogottabb is, s kétségtelenül méltóságteljesebb –, mint amilyennel az első házassága idején hívta fel magára a szenzációra éhes budapesti közvélemény figyelmét.

                „Borzolt idegzetű” ifjú férjkorában, miután felesége szokása szerint szemrehányásokkal fogadta az ittasan hazaállító férfit, M.‑en kitört a rossz természete (aPalermopincére, akihúszkupica chartreuse‑tszolgáltvolt fölneki, bátrantanúsíthatta volna, hogynemvéletlenül), anagypolgárilakásfaláhozszorította és püfölni kezdte Margitot; majd száz kilójával elgyengülten egy karosszékbe roskadt, arcát a kezébe temette, s egy fél   óra múlva részegségéből fölocsúdva, sírós hangon hajtogatta, hogy: „Bűnbánat...Bűnbánat...” Baráti társaságuk ennél már csak azon az estén láthatta bizarrabbnak a Margit és közte feszülő drámai viszonyt, mikor ő mint házigazda szmokingban és a nadrágjából kibújt, csupaszon fehérlő térdkaláccsal ült a vacsoraasztalhoz. „Mi történt a nadrágjával, Molnár?” ­– mutatott az ollóval kivágott lyukakra az egyik meghívott hölgy. Ő csak erre a poénra várt. „Tudja kedves – felelte megjátszott szemérmességgel –, a nejem zseniális festőművésznő hírében áll; nem csoda, ha nincs rá ideje, hogy megstoppolja a férje nadrágját.”

Persze, a hölgyvendég női könnyekbe tört ki, és kiszaladt az ebédlőből. M.‑ék a válást akkor még megúszták.

 

„Valahol azt olvastam, hogy a szégyen élménye szinte az ájuláshoz hasonlít. A szégyenkezőt elhagyja ereje, magába roskad, feje lehanyatlik, szeme a földre szegeződik. Vagy úgy érzi, hogy kicsúszott a talaj a lába alól; el szeretne rejtőzni a kíváncsi, gonoszul tolakodó tekintetek elől...Én ezt, érdekes, módon, nem akkor éreztem, amikor túlságosan jól sikerült egy‑egy morbid, kíméletlen viccem a feleségem, vagy mások rovására; olyannyira, hogy az önző, bohém jelző még hagyján, de a rám ragasztott hírhedt (ön)veszélyes botrányhős a tehetségem írásaimmal kiérdemelt hírét is kezdte túlszárnyalni.

Kezdetben, mint csaknem minden fiatal zsurnaliszta – bevallom – feltűnési viszketegségben szenvedtem. Akkoriban külsőleg is imponálni akartam: babos nyakravaló, középen elválasztott fekete hajam a széles szalagú, egyenes karimájú szalmakalap alatt, még a monokli is jól állt a jobb szememen. Okos, vidám pillantásokkal viszonoztam a nekem (nem egy akármilyen divatos dandynek) szóló hódolatot. (Nem jut eszembe már, milyen öltözetben vonultam be a megboldogult Erzsébet királyné anarchista merénylőjének bírósági tárgyalására Genfben, de emlékszem rá, hogy ott is hódítottam.) A gumipántos lábbeliért sohasem rajongtam túlságosan, de nem maradhattam le a „cúgos cipősök” vacsorájáról a New York kávéházban. Nem állhattam soha a hangoskodó provokálókat, viszont szívesen vettem részt a szelídebb párbajkihívásokkal felérő szócsatákban, nem tértem ki a jó öreg Bródy élcelődései elől, midőn a modernség kigúnyolása volt a tét, például az, hogy egy huszadik századi úriember viselhet‑e hosszú jéger alsónadrágot...

Hogyan is váltam én magányos vaddá, az ölembe hulló sikerek ellenére ideig‑óráig vesztessé? Aki előbb mindenkit elkápráztat, meghódít, aztán elidegenít, vagy éppen ellenségévé tesz! Hogyan jutottam oda, hogy annyi nőt körülrajongva, majd magamba bolondítva, azzal álltassam magam: megtaláltam a kulcsot a szépnem érzelméhez, amelyet éppúgy el lehet sajátítani, mint akármely nyelv grammatikáját?!... Az idegen nyelvet egy kis erőfeszítés árán a magadénak mondhatod s érezheted; a nő azonban ­– bár éjszakákat átvirrasztva minden porcikáját végigcsókoltad és birtokoltad, mégis idegen marad számodra. Jobb, ha a kötelet választod, mintsem azzal álltatod magad, hogy számítani lehet valaha is a legtörékenyebbnek tetsző női lélek, a legszemérmetlenebbül feltárulkozó nőstény szánalmára, «méltányosságára«.”

 

Az óceánon túlról valahova visszanéző, pislogó, öreg szempár, mint gyertyafény pislákolása, elvész a ködben. Ki láthat az elviharzott négy évtized mögé?! (A hálátlan utókorról ne is beszéljünk.) M.‑re világsiker várt. A testőr című darabjának londoni bemutatója előtt Bernard Shaw javítgatta, csiszolgatta az angolra fordított színpadi replikákat; a nagy író kedvelt színészének, Robert Lorraine‑nek a fellépése kétségtelenné tette a sikert. A budapesti ősbemutatónak maga M. volt a rendezője. A próbákon bolondult bele V. Irénbe. Férjes asszony, ezt mindenki tudta, de ki vette volna zokon „a gavallér gárdatiszttől” a rendkívüli hódolatot.

Ki más, mint a színésznő férje.
 

Az öreg író a szállodaszoba hideg ablakához szorítja homlokát. Valósággal élvezi, hogy fázik. Nyomorult páriának érzi magát. Mindenki tudja róla, hogy most veszítette el a hűséges Vandát, s ő mégis az öngyilkosságba kergető hűtlen szószegés tragédiáját éli újra, mint akkor a hajdani premier után, amelyikre már senki sem emlékszik.

„Krisztusi korban voltam.”

A kövérkés, monoklis arc, akár a jól vasalt, elegáns ruha. Soha nem érezte olyan szellemesnek, magabiztosnak magát azután. Ha túlélte is, nyűgössé és rapszodikussá vált ­– mert büszkeségében sértették meg! Amikor már a mennyekben érezte magát.

Irén a bemutató után bejelentette férjének, hogy szerelmes lett a híres színpadi szerzőbe. A botrányra éhesek azt várták, hogy a megcsalt férj formátlanná veri a M. választékos, kényes pofáját. (Nem egy változatot írt később a szerelmi háromszögről, sok előadást megértek, de egyik sem hozta meg számára a kellő elégtételt.)

                Férj és feleség ezzel szemben gyorsan csomagoltak, s feltűnés nélkül külföldre utaztak. A váratlan fordulattal ő lett a féltékeny harmadik; kétségbeesetten táviratozott, telefonálgatott Berlinbe, s a színház igazgatóságát maga mellé állítva a zsarolással is megpróbálkozott: hogy mi lesz a nélkülözhetetlen főszereplővel?!... Álmatlanul bolyongott Budapest utcáin; akkoriban legfeljebb csak sejtette – ma már betéve tudja ­–, hogy a nők milyen szeszélyesek (csak makacsságuk nagyobb néha), s közben észre sem veszik kegyetlenségük áldozatait. De mindaddig reménykedett, míg Irén szörnyű idegállapotban nem közölte vele, hogy visszaveszi szavát.

„Gazdaggá teszlek, mint körülöttem mindenkit! ­– rimánkodott (feleségei szerint ő azt is ilyen fellengzősen szokott). – Velem nem kell kényszerű igába hajtanod a fejed.”

„Egy kád forró víz lemossa rólunk a koszt. A felszálló pára már képzelgés.”

                Irén ezúttal nem csilingelve, hanem görcsösen nevetett.

 „Fikciónak mernéd nevezni azt, ami velünk történt?! ­– vádaskodott nagyokat szuszogva M. a telefonkagylóba. Szeretett tömören, sommásan fogalmazni. Darabjaiban sem állhatta a hosszú bevezetést. Különösen ilyen helyzetben! A drámai feszültség a levegőben ­– valahol már írta is az új darabját! ­–; a prológust már rég lelőtték...

„Kértem én valamit is tőled?... ­– kezdte másnap engedékeny hangon; egészen más, az önfeláldozást zengető szívhúrokon. ­– Jól van, ha nem akarod, ne válj el...”

„S téged az nem zavar?” ­– hangzott a kétkedő válasz. 

­„Nem bánom, csak szeress és...”

               Ennyi nem várt alázat hallatán a nő rögtön felülkerekedett:

„Sok mindent elvárnál tőlem, tudom. Túl sokat.”

M. ekkora már ismét magára talált, s elkezdte szavalni valamelyik félig kész lírai monológját:„A természetrajz azt tanítja, hogy a hattyú csak egy fenséges kacsa...” ­– (Nem tette hozzá, túl bántó lett volna: ha a földre lép, ez ki is derül róla.) „Ezért kell neki a tó tükrén maradni, büszkén úszni, díszesnek lenni a néma fehér méltóságtól...” 

Irén félt, hogy ennyi dagálytól még elveszti a biztonságát, a döntőképességét, így hát sietett közbeszólni:

„Az illúzióid mindig kihoztak a béketűrésből!...”

„Várj, még nem fejeztem be!­ – üvöltötte M. – Vissza a kék tóra, édesem...és ott emelt fő, reprezentatív némaság... hűvös közöny azok iránt, akik a partról bámulnak...”

Egy bizonyos hangmagasságban mindez agitatív szövegként hatott. Az okos taktikázásra épített szerelmi alkudozás végül értelmetlen kiabálásba torkollt, és kölcsönös sértegetéssé fajult. A megbántott férfi hiába hajtogatta, hogy:„Hazugságban akarok élni, de veled!”. A másik pillanatban hiúságában vérig sértve képes lett volna kést ragadni, hogy...őt, vagy saját magát!...

 

Mára megtanulta már: az önérzet gátlásai éles pengék, hiába kapkodod ide‑oda halandó fejed.

Nem az öngyilkossági szándékot szégyellte később sem, hanem azt, hogy minden részlet napfényre került. Elvált felesége korábbi kísérleteit is megszellőztette. „Mit szól ehhez a feltűnési viszketegségben szenvedő M.‑hez? ­– írta Margit rosszmájúan Hatvany bárónak Rómából (ott került kezébe a magyar újság, amely hírt adott a hírneves író sikertelen öngyilkossági kísérletéről). – Legalább tízszer megpróbálta már, pisztollyal is, de csak úgy, hogy véletlenül lábonlőttemagát”.

                Hogy mit és mennyit veszített ő akkor (nem csupán egy nőt, nem csak Irént), arra öreg fejjel döbbent rá igazán.

 
 
 Felkelt a nap.

„Puhány vagy!” – korholja magát. Ezt hajlandó volt elismerni mások előtt is. De vérig sértődött, ha barátai nagyritkán, egy‑egy tréfába csomagolva, célozni mertek fukarságára és önző természetére. „Rendkívüli ötvözet! – ámuldozott L., az óceán túlsó partján viszontlátva a valamikor mesterének tartott M.‑t. ­­– Szentimentális zsarnok...Mintha egy bábu tört volna el, úgy siratja Vandát.”

 
A tenger ma nyugodt. M. úszni kezd, szemben a hullámokkal.
A kezdeteket szerette mindig.

Most nem gyötri szégyenérzet, nem gondol gyászra. Sem Descartes‑ra és Spinozára, akik a gyöngeség és gátoltság érzését látták a szégyenben ­– valami gyászhoz hasonlót. Ösztönelfojtás! Szemben a gátlásokkal...csak úszni kell. Itt nem számít emelkedés vagy süllyedés...

Valamilyen harmóniára vágyott; a fárasztó utazások, bizonytalan, üres ígéretek és kapcsolatok után meghitt nyugalomra, mely nem igényel cselekvést, meglepő fordulatokat. Amikor azonban V. Irén szakított vele, más tünetek aggasztották, kínozták...

„Konyakőrületében” ahogy lefordult a heverőről, beverte a fejét. Úgyis minden hiába, nincs amibe megkapaszkodni!...

A fájdalom agresszív élvezetet váltott ki belőle. A megkapaszkodás ösztöne másképpen kínozza meg az embert. A kudarc azonban éppolyan fájdalmas, akárcsak a nemi ösztön esetében.

Volt némi ismerete arról, hogy bizonyos primitív néptörzseknél izgató rudacskákat helyeznek el a férfiak péniszén. Hátsó‑Indiában ezüst‑ vagy rézgömböket raknak a bőr alá, valósággal kipeckelik a péniszt... Kábulatában elkezdte tapogatni lágyékát. „Tán csak nem amiatt gondolta meg magát Irén, mivel én nem vagyok elég neki?!”

A kemény és lágy kérdése (most nem a jellemére gondolt) összefüggésben áll a csontosodással. A koponya egyes részeinek, különösen a halántékcsontnak puhán maradása jól ismert gyermekkori félelemelképzelés. Az organikus történésekkel kapcsolatot tartó lélekrészünk arra állítódik be, hogy minden meg fog keményedni, csontosodni!... A csontpénisz vágyát csontból vagy fémből készült orrdíszek ábrázolják. (Orrcsont‑ péniszcsont ­– lám, mit ér a büszkeségünk, hogy nem vagyunk primitívek!) Ha egy közép‑ausztráliai férfi el akar bűvölni egy asszonyt, legfontosabb ünnepi kelléke egy orrba dugott csont. Az orrdísz feltalálója egy monda szerint Malpunga a vadmacskatörzsből. Mivel a vadmacskának nagy a pénisze, minden kultusz a vadmacskával hozható összefüggésbe.

Oly nagyfokú volt benne a hiúság (ezt ő érzékenységnek nevezte mindig), hogy őrjöngeni tudott volna. Anyaszült meztelenül ült a fürdőszobakövön, hátát a hideg csempének nyomva.

                Először ópiumot szívott...
Félt megtenni azt, amire elszánta magát.

Állítólag a bölcs Seneca is előbb a szökésre gondolt, midőn a testőrszázados beállított hozzá Néró üzenetével. Élni akart. Hiába jelentette ki korábban, hogy készen áll a halálra, s azért élvezi az életet, mivel alig nyugtalankodik amiatt, hogy meddig fog tartani. Csak porhintés volt a kortársak meg az utókor szemébe, amit leírt, hogy: öreg fejjel egyetlen gondja szépen meghalni; szépen pedig az hal meg, aki könnyű szívvel fogadja a halált!...

A halál hallgatással kezdődik, és senki sem tudja, mivel végződik. Ez nem az M. műfaja volt. Létünk minden porcikája egyedülálló, s a maga egyedülálló értékeivel jobb sorsot érdemel... Az ő kedvelt műfaja a könnyű, olajozott párbeszéd, a bohózatba kívánkozó „bugris báj”, felkapaszkodni vágyás és polgári kedély. Meg ami a szerelem Hold‑udvarába belefér. A cicerói morál legfeljebb ásításra ingerelte; Seneca kínjai pedig máskor egyenesen untatták... Rettenetes dilemma előtt állt. A legrongyosabb, legelnyűttebb egészségű emberek is várják, hogy mit hoz a holnap! Ő viszont, ha most nem teszi meg, önmaga előtt is eljátszotta a becsületét...

 

„Bolond, vagy épelméjű vagyok?! Tudatában vagyok‑e egyáltalán annak, hogy mit akarok tenni? Kinek van joga eldönteni... A hőseimet sohasem hajszoltam nemi aberrációkba.”

         *

Minden nagy ember megkísérli az öngyilkosságot. Ezt a gondolatot­ – habár négy évtized és a világhír után nem hangzana tőle nagyképűen, de mivel a Vanda temetésén jutott eszébe ­– gyorsan lenyeli. Így is rossz szájízzel lézeng az egybegyűltek között; szórakozottan motyog magában, mintha a halott szeretővel társalogna. „Ő hitt bennem” ­– e pillanatban emeli szemét, egészen véletlenül, sokadik feleségére. Lili vénkisasszonyos szigorral, vádlón pillant rá; tekintetével mintha fel akarná nyársalni. S ő Vanda eleven arcát képzelve maga elé, megint pityeregni kezd, bűntudattal, mint egy nebuló. ­– „Te hittél bennem, drága ­– zokogja a zsebkendőbe. ­– Hogy köszönjem meg neked, hogy ölbe vittél föl a lépcsőkön, amikor kimarjult a lábam? S egész délután (kint különben pocsék idő volt, egyvégtében esett az eső) gyöngéden borogattad kövér bébibokámat.”   

Elhagyatottnak érzi magát egészen. „Mióta harsogom, hogy mi vagyunk a dédelgetésre szoruló gyengébb nem!... Különös dolgokat művel velünk a szenvedély, a fájdalom.”

Van‑e remény még visszaadni az embereknek a hitet? Ő egész életében a dolgok mulatságosabb oldalára irányította a figyelmet... Nagyérdemű közönség! Itt állok kegyes színed előtt; s ahelyett, hogy gyermekgyilkossággal,máglyahalállal,trónfosztással,kínzókamra‑,Dreyfus‑, vörös­‑ vagy fehérterror‑ügyekkel etetnélek, pestis‑, pokolgép‑ és röpceterjesztéssel vádolnálak, megelégszem egy kis sikamlóssággal, mezaliansszal, meg freudi komplexusokkal; a vonzó ­– történelmietlen ­– vakarózás és érzéki viszketegség fészkében igyekszem tetten érni az élet poloskás, erotikus forrását. Több ez azért, mint a zenebohóc ügyefogyott bukfencezése a homokban...

 

Az érzelmi öngyilkossághoz (akárcsak a ‑gyilkossághoz) intimitás kell. Ha lett volna módja (ideje?!) annak idején drámai érzékkel, okosan megkomponálni azt a képtelen, csúf sztorit...1911. május13án Az Újság  jelentette, hogy a Pajor szanatórium első emeletén a 4‑es szobában M. F., a közismert színpadi szerző eszméletlenül lebeg élet és halál között, miután öngyilkossági kísérletet tett nagy adag altatóval...

„A tébolyda orvos‑direktora lehetett volna rá a tanú ­ – akihez első apósom küldött volt, szívósan kitartva rögeszméje mellett, miszerint elmegyógyászati kezelésre szorulok ­–, hogy mennyire távol álltam én az efféle komplikációkat előidéző őrültségektől. Mindig bíztam abban, hogy egészséges, sőt kiegyensúlyozott lélek vagyok. Salgó doktor (először 3‑tól 5‑ig voltam nála a tébolydában, másnap több, mint egy óra hosszat elbeszélgetett velem) harmadnap írásban adta, hogy gyanúsan normális vagyok. Fütyörészve mentem hazáig; régóta nem fütyörésztem már, így adtam hálát az Égnek, hogy jó idegrendszerrel születtem...”

Hogy aztán hirtelen kiderüljön: ez a kiváló idegrendszer fabadkát sem ér, felmondta a szolgálatot!

A szakítás után M. depresszióba zuhant.
 

Magára gondolt, mint mindig. Már nem az élvezet elmaradása járt az eszében, hanem egy újabb rögeszme: hogy csábítás ­– mi több: összeesküvés áldozta lett... „Irén reggelre csak úgy ukmukfukk idegesítőnek, érdektelennek talált!”

Aztán a feltörő eufória nem várt ereje... Mint mikor a felrázott pezsgősüveg dugója kilövi magát.

Mikor az altatók már hatottak, eszméletlenségében látta magát, amint egy nagy bárkában ringva elhagyja saját életét, s bűzlő kanálisszagban a végjátékhoz készülődik. (Az evezőknél mindemellett fehér mandzsettájú, elegáns urak! igaz, nem nekik hagyakozott.)  

Az ég nyugodt volt; fehér csontkezével megérinteni készült valakit. Női arc helyett vámpírt látott.

„A megtagadott szerelemre... a hallgatás flastromát!” ­– hallotta még saját hangján; ettől megnyugodott. A halhatatlanság nem ismer sebeket.

Keskeny kórházi ágyon ébredt másnap. Ott jutott eszébe a másik szenvedő fél, aki így kiált fel: „Ön elcsábította a feleségemet!”

 
K. izgatottanfelalájár:

„A részletekre nem vagyok kíváncsi. Ön az én hites feleségemet egy sötét szobában átkarolta, Ön ezért számolni fog.”

„Azért állok itt .El vagyok rá készülve.”

Megjelenikazasszony. Aférjnek,kitörve:

„Nem tudom elhazudni, hogy szeretem...és boldog vagyok, hogy kimondtam, hogy nem kell elfojtanom, letagadnom... hogy felsikolthattam az égig...”

K.:„Nem igaz, nem szereted!”

„De szeretem...tudnod kellett volna, mikor a nevét letagadtam, hogy az övé vagyok... és hogy el fog jönni értem, mert megígérte...”

K.:„Mit beszélsz?”

„Nem szóltam... hallgattam... és te nevettél, mert honnan tudjad te, mi lakik bennem, mit fojtok el, mit oltok el örökre, még ha én vagyok a leghűbb, legtisztességesebb, legokosabb asszony is...”

 

Ezt azért egy kicsit túlzásnak érezte.Egy másik változatban a drámai feszültséget a társadalmi különbség, az osztálygőg is fokozta. (A valóságban különben senki sem volt olyan, amilyennek ő megírta: a gróf kicsi és kopasz volt, a nő molett, mert torkos, s ami a legborzasztóbb: jelentéktelen.) A báró‑férj gúnyos vallató mondatai a színpadon nem csupán fölényt, de már‑már vért sejtetnek. A vétkes asszony veséjébe látó tekintet!  

Maga még nem is sejti, hogy flörtöl valakivel, amikor én már tudom.” Majd: „Megölni nem fogom, mert maga nélkül nem élnék tovább.”

A csábítóhoz pedig (nem baj, ha kirázza a hideg): „Az őseink tudták, hogy mit csináljanak ilyen esetben...A franciáknál a szív volt divatban. Kivágták a szívet az ilyen fiatalemberből, és felszolgálták vacsorára a szép hitvesnek.”

Az ifjú művészember azért­ – a báró szerint is ­– kedves, jó, csinos fiú, aki „az ő nagy tiszta szerelmével” közeledik az „érzéki, de nagyon tisztességes” úrnőhöz; a darab végén valóságos hőssé, osztály(ok)on felüli gentlemanné nő fel a közönség szemében, miután diszkréten elhallgatja féltékeny merénylőjének gyilkosság‑kísérletét.

M. egy kastély halljában rostokolva, a két üres karosszékbe képzelte el a szereplőket. („Méltóságos báróné, L. nagyságos úr van itt...”)

Az ő valóságos ellenfele – szerencsére nem a zord báró volt (szívós vénség, kiben fiatal vér buzog a zord hegyek közt) – nem olyan kíméletlenül, de egy kis ravaszsággal készítette elő a kandúrkodásban kedvét lelő író megleckéztetését. A tragikus szituáció az életben, a szokásos színpadi kellékek – angol szivar, anekdotázás, erős pálinka, vadas vacsora – nélkül, épp ezért másképp sült el. Lövéssel ugyan, amely azonban kevesebb veszéllyel járt, mint hajdan a fölös altató, no meg a hánytatás.

Az igazában élő báró szenvtelen hangnemben közölte hívatlan látogatójával, hogy más körülmények között M. talán elnyerhette volna az ő szimpátiáját...

„Csaknem annyira ­– tette hozzá­ –, mint két jól  megtermett vérebem... Csak hát ön nemigen volna alkalmas a házőrzésre. Ellenkezőleg!...

Itt nagyobb – nem színpadi ­– szünet következett. (Könnyebb lett volna a helyzetem, ha beállt volna műveim ócsárlói közé. De ő nem kritikusnak: arisztokratának született. Annak is különc volt.)

A méltóságos báróné ­– úgy beszélt hitveséről, mint egy kívülálló személyről ­– korántsem feddhetetlen; jóllehet, ha ő szülte volna a kis Jézust ­– húzta el gonoszul a száját, mintha ugratni akarna –, bizonyára szeplőtelennek mondanák... Nem – folytatta nyomatékkal, közben idegesítő lassúsággal körülsétált; mondanom sem kell: esze ágában sem volt, hogy hellyel kínáljon –, egy percig sem gondolom, hogy nem lenne képes bármilyen cédaságra, mint mondjuk a ragyás képű, vörös kezű konyhai cselédek, akiknek egyre megy, hogy a sütőkemence mellett vagy a tornácfájához szorítva könnyebbül meg rajtuk férfipartnerük. Esetleg kedve szottyanhatna a huzatos padláson – folytatta szinte kéjelegve ­–, poloskás pajtahomályban henteregni, hangyabolyban, állatürülékben, adott esetben: lövészárokban... Ám akit nem sanyargat az élet, ebben gondolom, egyetértünk, nem feltétlenül hordja a homlokán sérüléseit. Márpedig a méltóságos báróné nem a fent emlegetett hivatásra született, ha úgy tetszik: másra kötelezte el magát...”

 

Hogy mi mindenre megtanította a Báró e pár perces „pótóra” alatt a hatalmas kandalló lángja előtt szorongó, ott is fagyoskodó M.‑t (mivel nagy hóban caplatva érkezett meg aznap este a kastélyba) ­– azt ő szíves‑örömest örökre elfelejtette volna. A síri csendben hosszú gyertyák égtek, s a velencei tükör mélyén, amikor egyszer lopva belepillantott, egy hajlott tartású, trottyos idegen alakot látott ácsorogni (az ő torzképe volt az).

 

„És Ő, az imádott lény ott ült szótlanul a sarokban, azoknak a nőknek a tehetetlenségével, akik, bármi történjék is, mindig megvárják a végét. A báró őt sem kímélte.

Ami a méltóságos bárónét illeti, nem mintha nem volnának szexuális igényei ­– értekezett fölényes biztonsággal a férj.Én nyilván nem vagyok csődör; azért többnyire igyekszem. De különben: ha segítségre szorulnék is...akkor már inkább a komornyikok. Móra, vagy melyik írókollégája mondta (persze a mi nevünkben) a személyzetről meglehetősen szellemesen (?), hogy: ők hoznak létre minket, és mi őket!... Ön viszont a sok alkoholfogyasztással ­– tömény italok, kisüsti is! ­– impotenciaveszélynek teszi ki magát... ­

                Hogyne féltem volna ettől az őszinteségnek álcázott vakmerő kihívástól...

Csak nem meri azt feltételezni ön (olcsó zsurnaliszta fogásra vallana), hogy a méltóságos báróné nimfomániás?! ­– A báró, először és utoljára, rekedten felkacagott. ­– Ott még nem tartunk...Nem vagyunk anyagi csődbe jutott színház; nincs szükségünk rá, hogy egy látványosan tálalt sztorival valaki ­– egy félzseni ­– megmentsen...

                Reszkettem, mint aki rég megtanulta, hogyan szokás a véres bohózatokat bevezetni. A báró igazi férfi‑próba elé állított. Úgy éreztem, hogy sok szellemi rokonság fűz össze bennünket. Egész testemmel, minden porcikámmal részt vettem a játékban. Nem azzal az énemmel, amelyik lopott csókra vágyott (nem volt itt még kézcsók sem); az én éhes hiúságom, mely egész úton gyötört, meg se mert mukkanni a konkrét helyszínen. Azt képzeltem, hogy váratlan korai érkezésemmel meglepetést okozok; s ehelyett a kastély ura engem részesített meglepetésben.”

 

Nemcsak gyászos, de nevetséges darab lett volna abból, amit M.‑nek át kellett élnie. A valóság képe és a fantáziabeli semmiképpen sem fedte egymást. Utólag a kettő szerencsésen összekeveredett; férfihiúsága jobb vigasztalást alig találhatott volna a csúfos kudarcra.

A több nyelven és országban néhány százszor eljátszott egyfelvonásos mű elején a báróné bevallja vendégének, akinek szándékában áll elrabolni kedvesét, hogy szerelmes belé. Mire az ifjú csábító (a férj a szomszéd szobából kihallgatja őket) elszántan jelenti ki:„Én nem félek a tűzhaláltól!” S meg is csókolja a bárónét...

 

BÁRÓ: „Marsall” nemcsak a legjobb fegyver, hanem a legjobb barát is. „Marsall” nem szeszélyes, „Marsall” nem perfid, „Marsall” pontos, mint egy mérnök és megbízható, mint a halál...

EDIT: Irtózom minden fegyvertől... Semmi másra nem valók, mint szenvedést okozni....

BÁRÓ: Azt szokta mondani, hogy valami ördögi barátság fűz engem a fegyvereimhez. Hogy eladtam nekik a lelkemet.

LITVAY: Az asszonyi gondolkodás kifogyhatatlan, ha féltékenykedni akar az urára.

EDIT: Nem féltékenység.

LITVAY: De én azt hiszem, ezért haragszik ezekre az ártatlan kis angolokra.

EDIT: Nem ártatlanok.
LITVAY: Ártatlanok, mert nem felelősek. „Marsall” nem felelős azért, amit csinál.

BÁRÓ: Ön megsérti „Marsallt”. „Marsall” gondolkodik és cselekszik. Nem igaz, hogy eszköz. „Marsalltól” néha magam is félek, pedig ez nagy szó... Én annak a pártnak vagyok a híve, amely azt mondja, hogy kis kaliber: nagy biztosság... Ha egyszer a golyó a szívbe talál, mindegy, hogy hat milliméter volt‑e vagy kilenc és fél...

(A puska, amely e pillanatban a karosszékben ülő Litvay felé volt fordítva, eldurran. Edit felsikolt.)

EDIT: Szent Isten! Litvay...
BÁRÓ: Mi az?
LITVAY: Semmi...Kissé... (Elhallgat.)
               

A színpadi áldozat megérti, hogy a „vadászat” befejeződött. A gyanúsított házigazda pedig hevesen utasítja el a szándékosság „gonosz és aljas” vádját.

A M.‑t fogadó, nem a színpadon látott báró ezzel szemben minden alakoskodás nélkül, váratlan hidegvérrel sütötte el vadászfegyverét. Szerencsére nem állt szándékában kilyukasztani az M. hátsófelét; a söréteket egy vaddisznóbőr szőnyegbe eresztette. A halálra rémült M. önkéntelenül megrázta pantallós fenekét. 

Utána napokig lábadozott egy fürdőhelyen.

„Ahelyett, hogy valamelyik expressz pamlagán lelkes tagjaimmal segítettem volna felmelegíteni kedvesem szépséges testét ­– hajszálon múlott csak, hogy egy kórházi ágyon kössek ki... A gyógykúrára érkezett báró és báróné karonfogva sétált el előttem, s én mélyen – valósággal vezeklő pózban ­– hajoltam meg előttük a keskeny járdaszigeten. A báró kurtán fogadta köszönésemet; később azonban befolyásos külföldi körökben nagylelkűen felajánlotta pártfogását... amennyiben a pórul járt úr színművei reklámra szorulnának Bécsben vagy másutt, miként a cigaretta vagy a szemes kávé! 

       * ­

M. rogyadozó térddel hotelbéli fürdőszobájába támolyog. Kissé kényelmetlen lyuk, ugyanis Vanda egy szekrényszerű teakonyhát épített be ide, ahol elkészíthette az író reggelijét, az olaszosan erős feketekávét és az elengedhetetlen pirítóst. M. az utóbbi időben érvágytalanul, sietve rágcsált; mire az utolsó falatot sikerült lenyelnie, már íróasztalánál ült és pötyögött.

 Ezúttal hányás kínozza, majd szinte elvágódik; megcsúszott. A felöklendezett ételből a mozaikkockákra is került.

Egy következő változat jár az eszében ­– nem a szerelmi háromszögről, hanem az ő „hattyúdala”.

...Egyik éjjel képtelen volt elaludni, fölkelt és lement sétálni. Hűvös volt; behúzódott egy kávézóba. Nem kellett attól tartania, hogy tolakodó ismerősbe botlik. A tulajdonos tolószékben szolgálta fel a sört meg a limonádét. Színpadi ötletnek is megtenné, gondolta; közben kínozta a reumája. Undor és fojtott harag fogta le arra a gondolatra, hogy egyszer még ő is tolószékben végezheti.

Vandával ücsörgött volt itt, nem is egyszer. Magáról beszélt a legtöbbször; visszafojtottan, már nem fellengzősen, nagyképűen. Fontosnak érezte szembesülni az emlékeivel. Legalább mutatni, hogy őszinte. „A nő volt az én nagy szenvedélyem – sóhajtotta. ­– Uralkodtam magamon, már amennyire bírtam. De a gondolat, hogy esetleg az életemről kell lemondanom értük, bevallom, elborzasztott...Polgári nőstények! – A szindbádos nosztalgia kissé felmelegítette a hangját. ­– Akkora lángot képesek vetni, hogy nem fér be egy filiszter sparherdjébe... Persze, mind azt hangoztatjátok ­– ezt már a Vanda megvigasztalására motyogta hozzá ­–, hogy élettani értelemben többek vagytok a férfiaknál, pláne az ő piszkos, goromba, idegbetegként hangabandázó és lövöldöző világukban.”

Nem tudott – nem is akart –­ megszabadulni előítéletétől. Úgy érezte, hogy ezek az érzékeny (érzéki!), csak részben földi teremtmények az ő sok vonatkozásban nőies, érzelmesen lágy, engedékeny lényében, vágyaiban, hangulataiban (ha nő lenne, így fejezhetné ki magát: petefészkében) szunnyadnak változatlanul ma is. Régebben, igaz, gyakrabban támadt kedve éjjelente megsarkantyúzni őket, mint holmi hátas kancákat. A testiségben az a jó, hogy nem kell annyi mindent színlelnie az embernek. Verejtékben ázol, mint Siegfried, de kevesebb hazugság takarja a helyzet felelősségét vagy felelőtlenségét. 

Egy‑egy új tervezett (s gyakran soha meg nem írt) darabjáról is szívesen elcsevegett titkárnőjével, ágyasával ­ ­– mindenesével.

„Egy vurstliban fog játszódni ­– mondotta. ­– Ne gondolj Ödön von Horváthra, az én alakjaim nem fognak jódlizni; sokkal gorombább hangot kell megütnöm, mint az otthon még kedvelt népszínművek.”

                „Itt nagyobb veszély a zenésítés” ­– kottyantotta közbe Vanda. Ettől rögtön elment az M. kedve; eszébe jutott, hogy újabb, komorabb tárgyú színpadi kísérleteinek mérsékelt fogadtatása volt.

 „Amiért rossz patriótának tartanak, habár nem szöktem, azért még nem számítok tucatírónak, ugye?!” ­– súgta bandzsi vigyorral egy pohár ánizsos után. A sminkelt képen átütöttek szenvedő vonásai.

Partnernője belement a kedélyes játékba:

„Egy kis szadizmus azért nem ártana. Vagy talán szodómia?!” ­     

Molnár gúnyosan: „Itt, Ámerikában?!”

Majd türelmetlen mozdulattal jelezte, hogy nem óhajtja folytatni a párbeszédet. Nem a gőg beszélt belőle ­ – a művei gépelőjének szóló „hagyjuk abba!” –; sokkal inkább egyfajta szorongás, hogy végre szembe kell néznie az önámítással. Otthon valamikor könnyű volt elhitetnie önmagával, hogy semmi más nem számít, csupán a sötét nézőtérről a színpad fényét visszatükröző ezernyi szempár... (Házikabátban vagy fürdőköpenyben olykor még mostanában is úgy indult meg lefelé a lépcsőn, mint a színpadi hős, akit nem izgat, mekkora felfordulást hagy maga mögött. Fő, hogy az ő komor gondolatai töltsék meg – még ha csak egy közönséges lépcsőházról van is szó – a teret.)

 

                Amikor a te ünneplésedre készül mindenki, nem tűnik különösebb allűrnek, ha elkiáltod magad: Tíz percen belül itt legyen az a borbély, hátul a mellékajtón lépjen be! (Az inas soha nem jöhet lépcsőn le, csak hátsó ajtón a kulisszák mögül bukkanhat elő.) S ha megborotvált, azonnal egy üveg vörös bort kérek a kezem ügyébe, mégpedig Chambertint, ezerkilencszázhuszonegyest, nem Rouvier‑ félét, hanem Rambod‑félét! Meg van értve?! És nem hideget. Langyosat. Ez volt Napóleon kedvenc bora. Chambertin! Ezt itta a nagy csaták előtt...

Pezsgőspoharakat vernek a földhöz, megéljeneznek... Aztán a mulatozó vendégsereg ittasan vagy álmosan szétszéled; valaki beléd karol, támogat, hogy orra ne essél... Mint egy árny. Ha nem is érdek nélkül teszi ­– de ő az egyetlen, akire számíthatsz. Elviseli önzésedet, basáskodásodat.

(Vanda: „El akarod hitetni magaddal, hogy sohasem tévedsz: minden – nem csupán színpadi­ –   gesztust tökéletesen érzel?!”

M. erőltetett hahotával: „Nemcsak magammal. A világgal is.”)

 

„Én marha! Öreg fülem is becsukódott figyelmeztetései előtt. Most visszahallom őket, de már késő.

Kell valaki, aki megvéd önmagaddal szemben. Mint piros jelzőlámpa, vészcsengő a sötét, kiismerhetetlen folyosó előtt.

Mi lesz velem ezután? Ha nem sietek meghalni ebben a zártlevegőjű, komor szállodában?! Mint skatulyában felejtett szarvasbogár.”

Restellte eddig beismerni magának, hogy zsémbes öregember lett belőle. A hanyatlás, az összeomlás következik. S ki sem lehet szaladni a nézőtérről ­ – mint holmi bűnrossz melodráma elől.

                Még panaszkodni sem lesz kinek!...

                Szemében nyoma sincs ravasz csillogásnak; valami meghatódás‑féle ül ki helyette: a komor gondolattól ­– ami nem is megsejtés ­–, hogy az ő temetésén alig lesz valaki. Mindene és szinte mindenkije az óceánon túli világban maradt.

„Ne bánts! Ne bántsatok...nem tettem semmi rosszat. Legalábbis nem volt szándékomban...”

 

A színfalak közt sötét van. Csend, csak a zongoraszó hallatszik szelíden. A lámpa végleg kialszik, és a koromsötétben egyre erősebben szól a négykezes; majd egy hegedű kezdi kísérni...

Hirtelen ragyogó világosságban egy sovány, aszott csontkéz integet:

Te zsúfolt bordély. Világ, isten veled!
 
1999.X.13.