Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A vesztes

2010.02.20

Lászlóffy Csaba

A VESZTES


(Vékony szerencsét játszik az idő)


Amíg élsz, mérhetetlen az esély. Csak ami elveszett ¬– bemérhető.
De amíg ki nem hűl benned végképp a humánum?!...Papíron tétova fény. (Gyerünk, hűléstől görcsös, dermedt ujjakkal is!) Más kockázat ez, mint a koré.
Ezt Balassi Bálint mondhatta volna csak igazán...Senki sem tagadhatja meg azt, amit a természet ajándékba adott neki.
Lám, Rimay Jánosból nem lett bajvívó. Midőn sihederként Ecsedi Báthory István országbíró szolgálatába szegődtem, a főúr utasítására rászoktattak ugyan a fegyverforgatásra, ámde gyakorlatozás közben szintúgy, mint a vitézi tornán, legtöbbször engem vertek ki a nyeregből. Vívómesteremnek be is vallottam, hogy viszolygok minden erőszaktól, ellenfelemet nem szívesen látom meghemperegni a porban, hát még véres fejjel a lovak patái alatt.


Élete alkonyán, fénytelen, ízetlen napokon, az alsósztregovai kúriában maga elé képzeli néhai önmagát, a hiszékeny Rimay Jánost, aki már kamaszfővel a hét művészet doktora lehetett volna. Arca komoly volt, tekintete örökösen okító; ha netalán kengyelfutó vágtatott el orra előtt, az sem térítette el gondolatától... „Tréfát nem ismerő protestáns ez is! ¬– húzta volt el vékony ajkát Báthory Zsigmond fejedelem. ¬– Kálvinista, lutheránus egyre megy!“ S az udvaronc nép készségesen nevetgélve derült a rímfaragó hírében álló János deákon.


„Nem nyertem várat, nem is vesztettem” ¬ – mondtam (ez már a negyedik fejedelem idején történt), megelégelve a szolgálatot.
Sarkantyúztak elégszer a hatalmasok (nem a rangkórság), vakítóbb fény ¬sugározta be orcám – olykor tán kísértetiesebb, miként most itthon, amint kezemben az égő hasábfával állok, s ne adj’ isten, ha nyílnék az ajtó, mint valami bálvány, akaratlanul is megigézném a nem várt jövevényt. Mint követ képzeletben hányszor láttam magam megfojtva, mélybe rántva, jól tudván, egy szerencsétlen pillanaton múlik, hogy a föld alatti sötét vájatokba zuhanjak, életem tükrét örökre elveszítve, mint a zuhogva alázúduló víz.
„Az én váram a nyelv ¬ – folytattam kissé rátartian. ¬– Szabad elvonulást kérek.”
„Jól van” – válaszolta a nagyúr, Bethlen, s kedvszegetten elbocsátott.
Leülhetett volna még velem feleleveníteni a közös emlékeket. De ¬– ha másként is ¬ – mindkettőnknek a sors diktált; vagy más más idő sürgetett.
Kívánságomban soha nem voltam vakmerő, mohó. De éjszaka a sokadik levélfogalmazvány után valahányszor fölsóhajtottam, hogy:„nem kapok levegőt!...Isten elárasztja a mellkasomat”, a fejedelem már sejtette, hogy valamilyen szökésen jár az eszem. Nézett maga elé a semmibe, homlokát ráncolva, kedvszegetten, mint akit már már bosszúsággal tölt el, hogy nem képes elfordítani a tekintetét egy hajdanvolt árnyról vagy ifjúságából üzenő képről ¬– számára már mindenképpen elérhetetlen valakiről.
Akárcsak én, a megvénült tanítvány rólad: Balassi Bálint.
De mert miközénk nem állott soha a sok ellenség és sok viszály, úgy jöttem hát haza, hogy hozzád is.
Ide, ahol minden dohszagot áraszt. Vaspántos ládák, a hámladozó falú, vakolt zugolyban kukoricacsuhéból font zsámoly s bomlott huzatú karosszék; papírvágó török pengét fátyoloz a homály, s szerencsére a tükröt is, hogy az ember ne láthassa a maga és a hitvese fonnyadozó arcvonásait. Rigó elülvén, az üres tálra ejtett kések, villák túl élesen csengenek ott, hol a hang fogyatkozóban, és eluralkodik az árnyék.
A rettegés azért lassan alábbhagyott. Asztalom habár puszta még, s minden fiókja ¬– mint ez az egész rég elhagyott hajlék ¬–: jóktól üresült rekesz; mégis azt mondom már: „Udvar s irigy tisztek tőlem távozzatok!”...
Kicsiny botlásaimnak jó lesz ezután ez a füves ösvény, s a csorgó kút felől jövet hiszem, hogy zsigereimben a tusáknak már csak az áldását hurcolom magammal haza. A történéssé hírhedt jövendő kódexekben most még csak a kérdés vagyok.
Rég szétmaszatolódott ujjaim között, ami a szolgáló pennáról odaragadt. Az emlék elillan; csak a bűnöktől zúgatott vér bennem, mint a folyóvizek. A tornácon ülök a régi karosszékben, derékig pokrócba pólyálva. Várom, hogy Orsolya a cselédlánnyal kimeszelje a benti üregemet. Az eresz alól megint kukucskál valami; kis barna orrot látok. Még megérem, hogy félbehagyott irományaim közt velem kajtatnak a pelék.
Végtére örvendetes, hogy ötven esztendőmet jól magam mögött hagyván, épségben ¬– ha egészségben nem is ¬– visszatérhettem végleg otthonunkba.
Szemem kezd ráismerni a vidékre...
Hát az atyafiak?! S a felére apadt, derék jobbágynép?...
Felrémlik egy egy rég elváltozott arc a homályból, s mintha már hallanám a rokonaim hangját:
„Nem adnék neked semmit a jussból!”
„Vigyázz, mert még könnyen felfordulhatsz!”...
De hiszen testvérek vagytok! Atyafiak! ¬– üt szíven a váratlan indulat. Ki is mondom előttük, tekintetüket keresve. Vagy csupán gondolom?
Szívest örömest kiruccantam volna Kékkőre, de ott nagy ellentétek vannak az örökösök között. Ezért aztán ¬– bár hívtak ¬– inkább itthon maradtam, minthogy perpatvarba keveredjem Bálint utódjaival. Ki tudná megérteni, mi történik velünk, kicsiben, nagyban?
Még jó, ha az osztozkodók a palánkot ide oda tologatva csak a birtokhatár okán s nem az országbirtok felett civakodnak. Szülhet e a sors képtelenebb helyzetet a magyarság megcsúfolására, mint azt, hogy a felszabadított Esztergomot ¬– melynek ostrománál a pogányok ellen harcoló Balassi Bálint török ágyúgolyótól vérzett el ¬– egy évtized múltán a Bocskai István erdélyi fejedelem szövetségeseként behívott török sereg szállja meg ismét?! (Szerencsére, Bocskai nem volt oly kevély, hogy a szultántól felkínált koronát elfogadja.)
Többet torzsalkodtunk, hazudoztunk volna másoknál, és több volt köztünk az áruló, hogy szünet nélkül ostoroz a Fennvaló? Vagy nem is égi ítélet ez rajtunk, hanem kénköves pokolláng, miközben az Úristen más, kiváltságosabb nemzetekkel van elfoglalva?...
Hazafelé jövet, ahol elhaladtam, mindenütt üszök és rom, az alvadtvér táj kifordított sebei. Csak az Isten rejtőzködő, a halál nem.
Az öregedő testnek elég önmagára gondolnia: penészes hajlatok, rücskös hártya, repedezett erek! A testi gyarlóság, igaz, velünk születik. Az azonban már rajtunk múlik, hogy lelkileg ne tegyük gyarlóvá magunkat. A sztoikust megvédi bölcsessége. Nem ver a nap, sem a pokol tüze...
Ha nem akarod.
Ha nincs amitől félned.
Nézz nyugodtan magad elé. Mielőtt az összes dolog visszájára fordulna, az első hó puhán betakarja az üszköket.


*


Előfordult már, hogy a részletek, mint a férgek, felfalták a művet, azt, ami a kíváncsiság fölkeltésénél többet ért belőle.
A színeket, mint akármely vándor piktor, nemcsak korrektül, de könnyedén kevered ki a palettán. Csak a fényhatásokkal van egy kis baj még; nem igaziak. Gyakorlottság kérdése (úgy hiszed); készség és akaraterő vezérel, nem a magamutogatás vagy a csábítás ösztöne. („Jöjjetek, urak, bámuljátok meg saját szemetekkel!”)
Ha ábrázolni akarjuk a kort, a környezetet, jobb kevesebb biztonsággal kapaszkodni a dátumokba. Elmaradhatnak a fényűző fogadások, előléptetések, a kegyvesztés, kiátkozás vagy lefejezés. Nem kétséges viszont, hogy ő maga: Rimay János ¬ – Balassi Bálint tanítványa, verseinek kiadója, követője (ha úgy tetszik: királyi palástja) ¬– mint ajtónálló, kincstárnok, belső tanácsos, portai követ, diplomata államférfi sokkal több méltóságot, tekintélyt, rangot, hatalmat feltételez messziről, mint amennyit az adomák vagy a befejezhetetlenségükben, lecsiszoltságukban netán kétes hitelű történelmi párbeszédek megörökíthetnek és felmutathatnak. A mindentudásnak nem lehet annyi hitele, mint annak, ami (el)képzelt, feltételezett.


*


„Méz és méreg keveredik véremben!” ¬– kiált föl a fukar mennyekbe a kettős játékba belehajszolt Rimay, mint aki érzi, hogy a költőzseni halálával együtt a múzsák felszabadult társaságától is megfosztatott.
Telehold süt a néptelen térre. A fagyban egyedüli társa a megelevenedni látszó lehelet. A felfokozás (foglalatosság) ártalmai! A költői hivatás eszerint kedvesebb volna Isten előtt? ¬– faggatja lelkiismeretét a királyi s fejedelmi fortély diplomatája.
Egyszerű és keresetlen lenni ¬– hiú ábránd! Erre csak Bálint volt képes.
„Lelkem nevelője” ¬– száll vissza gondolatban tizenkét esztendős korába, midőn (a Bálint mellkasának közelében) gyermeki testébe átáramlott valami különös. A „botránybáró” pillanatokkal azelőtt tépte föl az ajtót, s betört az ő törékeny csendjébe. Lehet, hogy sarkantyúvirágon és vöröshagyma palántákon gázolt keresztül csizmájával; az is lehet, hogy éppen lángokban állt valami körülötte...De ahogy a nagydarab ember ölbe kapta a kölyök Jánost, s medvemancsával (valahogy mégis gyöngéden) megropogtatta keskeny vállát, kiálló lapockáit, egy életre szóló emlék maradt.
Akkor szűnt meg haszontalan, magányos gyermek lenni... Testének vagy lelkének szólt e inkább az a bátorítás, ott a várudvaron? Rimayban csak homályosan él a lilába boruló estvéli fény, akár egy látomás. De Bálint valahonnan a messzeségből most is fogva tartja őt átható tekintetével.
Ott állnak egymás mellett ¬– ó, mennyire eltérő két arc, két termet! A győzelemre született (a halál sem tudott kifogni viaskodó ¬– hívő, hitetlen ¬– lelkének rejtett tüzén), és az annyiszor leszólt, megmosolygott, elparentált, akit azonban nem a kudarcok, a csalódások tettek habozóvá, óvatossá, sztoikusságában kikezdhetetlenné utóbb, hanem az eleve elrendelés. (Ha valaha is előfordult, hogy feldúltan állt fel övéi társaságában, vagy a belső indulattól remegő kézzel fogta meg a kupát, ez nála a legkülönösebb állapot volt, amelyet rendszerint szégyellt utólag.)
Viszont tizenkét éves kölyökként, midőn úgy tekintett Bálint nehéz, harsány poétai megnyilatkozásaira, mint egy magas várfalra, melyet lehetetlennek tűnik bevenni, János elcsodálkozott azon, hogy a büszke báró milyen nyíltan, őszintén figyel rá, el elgondolkodik egy egy halk megjegyzésén, máskor meg ingerlő vagy titokzatos(?) pillantással veszi szemügyre az ő verses próbálkozásait.
. Balassi Bálint egyből, habozás nélkül kijátszotta mindig a tromfot. A testi és lelki csonkulásokat befáslizó szavaknak megvolt a fedezete ¬– a versekre rájátszó, vitézi vagy gáláns kalandok. Csípős, vaskos megjegyzései telibe találtak, hitelesen kifejezték az őket körülfogó élet barbárságát, ijesztő, undok voltát.
„A latorkodás sava borsa megtanít jó szájízzel elviselni a vezeklési rohamokat ¬– mondta volt egyszer sápadt képű tanítványának, elmesélvén útonálló kalandját a hódrusbányai hentesnével. ¬– Ne búsulj ¬– nevette el magát ¬–, pendelyes őmarconasága sem az élvezet ellen tiltakozott!”
Az ifjú Rimay Jánosban már már feltámadt a kétely, hogy a magas szintű tudományok ezek szerint annyit sem érnek az életben, akár a mocskos ujjaktól megzavarosodott s szűkös napokon vizezett szenteltvízé; különösen a lutheránusoknak nem, mint aminek őt keresztelték.
Mindazonáltal riasztotta mesterének a féktelensége. „Nem jobb elsimítani az ellentéteket? Lecsillapítani a hullámokat?” ¬– tépelődött magában egyik alkalommal, midőn meghallotta, hogy Bálint báró portyázó katonái rajtaütöttek a bugyogós pogányokon, és négy szép deres csikót vettek el tőlük. Nem sokkal korábban pedig az aga emberének a torkát „csiklandozták meg” kardjuk pengéjével uruk mulattatására; s ha nem teremnek ott nyomban a janicsárok fölös számban, a félig meddig elmetszett nyakú szerencsétlen szpáhi ott helyben el is vérzett volna.
„Egy kis törlesztés volt csupán ¬– kacagta ki a gyermekember ijedtségét Bálint. ¬– A megrakott szekerekért, miken a lopott káposzta meg a répa a behódolt területekre vándorolt megint.”
Máskor meglepte őket a hajnal, de poéta uram megmakacsolván magát ¬– borgőzös fővel ez gyakran megesik ¬–, kezébe nyomott Jánosnak egy flótát, s ráripakodott, hogy fújjon dalkíséretet az ő rögtönzött szerzeményéhez, amelyikben főfájásokról siránkozik, a homloka vályog, s majdhogy szét nem vetik a (reá rímelő) párducok, elefántok.
„Ha hamisan szól, az se baj! ¬– rikkantotta nagylelkűen a báró. ¬– Te, amilyen jámbor vagy, még a mexikói elefántokat is képes lennél elringatni...“
„Mexikóban nincsenek is elefántok ¬– mert ellentmondani pártfogójának Riamy. ¬– Legfeljebb papagájok.”
„Ez az! Így még jobban rímel ¬– hagyta helyben a kiigazítást Balassi. ¬– Legyen saját véleményed. Így mutatod ki legjobban irántam való hűségedet...Nem mint az a sok kapaszkodni vágyó, színlelésével megkönnyeztető, vagy káromlásra késztető szolgalélek meg rokon.”
„Én nem a főúrnak, hanem a költőnek bátorkodtam kinyilvánítani véleményemet” ¬– fakadt föl a nemes önérzet Rimayból.
Bálint meghökkenve nézett az ifjúra:
„Te diplomatának születtél, barátom!...Téged az Isten is!...“
(Nem poétának?...) János nem adott hangot megütközésének, csak elpirult. De hazafelé tartva, rossz hangulatában körmét csalódottan mélyesztve markába, kis híján múlott, hogy el ne sírja magát.
S miközben a nagy szenvedélyektől sodort Bálintnak ¬– megszívlelvén az okos tanítvány némely észrevételét ¬ – pegazusa gyeplőjét szorosabban tartva sikerült vissza visszafognia szabadon nyargaló verssorait, Rimaynak sok költeménye félbemaradt. A megkezdett s elerőtlenedett, pusztulásba kergetett verssorok szanaszét hevertek, mint ismeretlen mezőben az eltemetetlen áldozatok. Tovább csiszolgatta rímeit, illesztette egymáshoz a kódexekben fellelt régi magyari, no meg a latinból fordított tudós szavakat, de mindenik hasonlatát mesterkéltnek érezte, csináltnak a lecsiszolt sorvégeket, s mire a vers befejezéséhez ért, észrevétlenül szivárogtak el érzelmei. „Tíz vágtató Balassi ige többet ér ennél a rakás szónál!”...Volt, amelyiket kétszer is áthúzta pennájával. Nem sajnálta a művi szenvedélyt; annál elevenebbek voltak kételyei.
„Ékesszólással akarnád féken tartani a tatár hordát, ha ha ha?!” ¬– kacagta szembe Bálint mások előtt (még utoljára). S János titokban arról ábrándozott, hogy majd csak telibe találja őt is egy török dárda, a lapockájába fúródik; akkor aztán nem fog többé senki gúnyolódni a „hajlékonyan míves daliával”, akinek éles, kemény rímeiben kimerül
minden merészsége és haditudománya.


*


Nem kísérteties, olykor rémületet keltő a nagyok szellemjárása? A halhatatlanoké!... Balassi Bálint kirobbanó élni akarása és halálmegvetése. Lázas állapot vesz erőt a koplaló végeken, ha szelleme támad. Tüzének skarlátlángjával képes aranynak láttatni a leghitványabb rögöt is. Legendák visszfényében nem közönséges látvány, amint a ködbe vesző kisvárak szétvert udvari népsége vérgőzös kapkodással, délibábos duhajkodásba vagy vagdalkozásba hajszolja magát.
Az utódnak nyűg olykor ez is...Gyűrötten, szárnyaszegett tekintettel így látod ezt, Rimay János. Mintha csak azt mondanád: Eluntalak Európából szemlélni Ázsiának földje!...
Mennyi időnek kell eltelnie, hogy a példakép ösztönös felhorkanására, miszerint:„Katona vagyok, nem gyilkos?”, egy elhivatott ¬– nem szerzetesi, de ¬– kiváltságos élet meggyőződésével ily választ adhasson:„Költő vagyok, nem gyilkos katona.” (?)
...Martalócok ólálkodnak a zsombékos peremén. Tudja magáról, hogy gyönge és elmagányosodott.
„Te remegsz!” ¬– hangzik fel Bálint kissé szórakozott dünnyögése; éppen csak kifújja magát holmi széptevés után. Hölgybudoárból, csepűrágók közül szabadult tán?...Ha nem egyenesen egy gyilkos kardpenge elől kapta el üstökét alig félórával ezelőtt! Arca mindenesetre piros a borivástól, vagy még inkább a vad nyargalástól. Magyar férfiú! A végzete hajtja. Botrány Báró!...
„Félek” ¬– mondaná János; de nem jön ki hang a torkán, csak bólint.
„Mitől kell itt félni?” ¬– mered rá Bálint, s megmarkolja a fiú vállát.
Azon a roppant távolságon, mely – úgy érzi ¬– elválasztja mesterétől, a szó csak tétova lépésnek tűnik. Horatiusról is mi jut eszébe annyiszor? „Meghúzom magam, így jobban elérem a / célom...Sokrétű sokat / fájlal; jó, ha nyerünk annyit, amennyi bölcs / kézzel mérve elég nekünk.”... Ez nem hangzik túlságosan meggyőzően. Nem merne eleven bálványa büszke szemébe nézni. Különösen olyan időkben, midőn a szultán büntető hadjáratától retteg miden atyafija...(Az ember persze nemcsak azzal szolgálhatja hazáját, ha szüntelenül golyók célpontjává teszi magát. hanem például: missziót betöltve a keresztény világ elé tárja a haza siralmas állapotát, s szövetségeseket keres.)
NINCSEN SEMMI ÁLLANDÓ: CSAK AZ ELME JAVA.
Ez vajon tőle származik, vagy más már leírta valahol?...Mindegy, erőt ad ahhoz, hogy kimondhassa:„Bátyámat is óvni szeretném.”
Pőrén áll Bálint előtt.
„Örülj, hogy ilyen ártatlan vagy” ¬– mondja foghegyről a vitéz nagyúr. De már nincs kacagó kedvében.
„Én ártatlan?! ¬– kiáltja kappanhangon. ¬– Eleve nevetséges dolog az ártatlanság. Pláne itt hol...“
S kinyújtott karjával félkört ír le a nemesi fészkek irányába.
Az el elakadó echó a végvári gyülekezet felől, gondolja még, és karja továbblendül a levegőben. Mi ez a nagy dorbézolás ¬– külön külön –, ha nem közöny?...
Mint félszárnyú angyal csapong vele a lelkiismeret.


*


Az író (akárcsak Flaubert vagy Proust) játszhat, képzeleghet, hogy ő maga Rimay, vagy: Rimay ma itt!...Mindez nem olyan lényeges, mint a kritikus történelmi, kultúrtörténeti, a megismételhetetlen lélektani pillanat, midőn az idő játszik Rimayval.
Mit mondhat a zsörtölődő, öregedő ember („a szomjúság gyűjti a testben a rossz nedvességet: három héttel ezelőtt már a vesémben jobb kéz felől megindult vala az a kő, nyavalyásul voltam miatta tizenkét napig, különösképpen, ha nyeregbe kényszerültem”), mi mást mondhatna a természet ellen való rettenetes télben, amikor a házat ¬– ezt az amúgy is nagy, rideg hodályt ¬– átaljárja a veszett szél, s mondják, hogy odakint bivalyok, öszvérek múlnak ki?! Mit ér már a konokság a testet, lelket sanyargató erőkkel szemben. Hát kimondja:„A szorgalom dühével nem feleselhet többé más, csak az idő.”
Hol van már az apró(d)ként csepegtetett tapasztalás? Ecsedi Báthory István országbíró királynak is beillő hajlékában fogadta volt meg, hogy megvon magától miden részegítő nedűt, és nem fog ítélkezni semmi fölött, amit előbb velejében meg nem vizsgált. De a királyok, fejedelmek szolgálatán is túl van ő már szerencsére. A te sólymaid túl sok vért ittak, te pedig képtelen vagy vért inni...
Melyik néhai országbíró nagyúr érdemli ki vajon ezt a házi imádságot? Vagy könnyebb volna azt kérdezni: melyik nem?!...
A szellemi fényt árasztók közé lépni ¬– még van idő. Ím, csak a vékony szerencse hiányzik. Ha már egyszer eljegyezte magát a józan virtussal ezen a kemény, bosszúéhes földön, mely a lelki jóságra legtöbbször süket.













(Bűbájosság)



Akaratunk ellenére mindegyre a régmúltba térünk vissza, mintha törvényszerű lenne, hogy néhai történések közepette el elrévedve, olykor álombeli testmozdulatokat, helyzeteket újraélve végül is sikerül meglelnünk életünk újnak hitt értelmét. Vagy csupán helyünket a megkerült házban.
A hazában. Ahol a legparányibb változás is elég ahhoz, hogy gyanút keltsen, hogy szóra (és indulatra) bírja az embereket.
A halottakat azonban nem köti már semmilyen érzés vagy megszokás. Eskü alatt sem vallhatják meg titkukat. Így aztán legtöbbször úgy fogjuk föl a soron következő szerencsétlenséget, mintha ellenünk fordult volna a Magasságos Ég. Mintha az Úristen mindig igazságot szolgáltatna valamelyik félnek a pártos halandók küzdelmében. Ezért nehéz gőgjükben utolérni a győzteseket.
Ez járt az eszemben, amikor viszontláttam Erdélyt és az udvari muzsikusokat s énekeseket. (Persze sok sötétbőrű és hevületű itáliai van köztük., s a festékkel kikerekített szemekben többnyire pajkos tűz, könnyelműség.)
A fejedelem tapssal jelezte, hogy elege volt a reggeli kornyikálásból s cincogásból. A csizmáját húzták fel éppen, vagy kettőt nyögdécselt, túl szorosnak találta. Sarkantyúi is összeakadtak, ahogy lefelé tartott a lépcsőn. Várták a hajtók.
Intett, hogy tartsak vele. Így kerültem Bocskay István őnagysága közelébe a balul kezdődő, emlékezetes vadászaton. Csakhamar felriasztottam egy kövér nyulat. Vadzabon át, majd hitvány, süppedékes talajon haladtunk előre. Seregélyraj csörgő zajában nem igen hallatszott a Bocskay rekedt, fáradt hangja, mihelyt megálltunk, hogy őnagysága kifújja magát.
„Énekes apród voltál, ugye, te is Zsigmond udvarában?!...Neked ejsze a hangod ment el akkoriban ¬– jött meg hirtelen a kedve az őnagyságát körüludvarló, kétlábú tálcáról leemelt kupa bortól. ¬– Nekem az étvágyam; attól, hogy az érintetlen fejedelemasszonysággal kormányozzak a lelki betegségét gátlástalan könnyelműséggel palástoló, fejedelmi palástot hordó ifjonc Báthory helyett.”
Azon a napon értettem meg mindent a szerencsétlen sorsú Báthory Zsigmondról, kinek nagy fogékonysága a művészetek iránt a jezsuita nevelőatyák fanatikus szigorától legalább olyan távol esett, mint a felsőbbrendű lelket mutató közöny és a bosszúálló cinizmus, amelyek között végletes kedélyállapota csapongott. Gyóntatója, a jezsuita Carillo, Sixtus pápa megbízottja volt (honnan tudhattam volna ilyesmit apród minőségemben korábban?), s „rangrejtve” reverendát hordott. Így került sor a Zsigmond több mint kínos kimenetelű politikai házasságára, tekintve, hogy Rudolf császár is e frigyben látta a kiszámíthatatlan Báthory hűségének garanciáját.
„Farba rúgtuk a török szultánnal kötött békességet!” ¬– Egy székely köznemes kifakadását idézte nekem visszacsengő rezignációval Bocskay. Őnagyságának mint Erdély hajdani főkapitányának a székelyekkel különösen rossz emlékei voltak. Ám akkor ¬– s még sokáig utána ¬– , ahogy mondta, habozás nélkül, keményen kellett tartania a gyeplőt; hiszen Szinán pasa éppen átkelőben volt az Al Dunán, hogy Havasalföldön át betörjön Erdélybe, megbüntetni Báthory Zsigmondot hűtlenségéért. Aki a fényes lakodalom után Nagyenyedig ellovagolva, búcsút vett hazafelé tartó anyósától, majd megrántván lova kantárját, fordult is vissza kék darabontjaival a barcasági táborba...
„A szűz fejedelemasszony gyóntatója, Marcellus páter szerint ¬– dohogott a borús egű vadászaton Bocskay István ¬– én voltam az álnok és a képmutató...“ (Ezen nem csodálkoztam: hogy a kálvinista főkapitány egy jezsuita szemében egyenesen „eretneknek” számít.) „Én meg a megfontolt fejedelmi tanácsosok ¬– folytatta Bocskay ¬– , akiknek sikerült rábírniuk Zsigmondot, hogy adja vissza szabadságát a jobbágysorba süllyesztett székelyeknek! Szabadságlevelére özönlött is a katonanép. A fegyveres nemesség csak ímmel ámmal forgolódott a táborban... A többit tudod: mi történt Gyurgyevónál...”
A székely lófők elszánt rohama elől megfutó pogány a hátába kapta a Dunát. Akit a mieink el nem veszejtettek, a rémült maradék Szinán pasával menekült Kis Ázsia felé...Csakhogy Zsigmond a következő országgyűlésen visszavonta szabadságlevelét.

Bocskay mentéje tele bogáncsokkal, orra tövében lilás vérerek. Csizmája talpára agyagos föld tapadt; egy megviselt ábrázatú öregember ül nyeregbe. (Ez jobban látszik rajta, mikor öltözéke nem igazán makulátlan, és nem veszi körül díszes fejedelmi pompa.) Vérmesebb, főkapitányi rangját méltó módon megszolgáló valaki küldte volt el annak idején Prágába Báthory Zsigmondnak azt a keservesen megírt levelet a fölkelt, mert újólag jobbágysorba vetett szabad székelyek „szerencsés megfékezéséről jámborításáról..” Közülük „sokat felnyársaltak, kit akasztának, kit horogba hányának, kinek orrát, fülét elmetélték...“
Bocskay kelletlenül forgatja rövid, ráncos nyakát: a várban harangoznak. A fejedelem hiányos fogazata láttán az alattvaló képzeletében csak a csend csikorog. Rimay megindul egy esendő, vétkeivel nem hivalkodó ember nyomában. Egy két év, és ¬– mint minden mulandó földi varázsa ¬– ez országló nagyúr ereje, jósága is végképp megkopik, elapad. Mi marad belőle? A legenda ¬– vagy némelyek számára csak a bosszúért kiáltó emlék.
De ennek a napnak most nincs köze a „székely bánjá” hoz... Fejedelem és lovas kísérete mire bőrig ázva beérnek a falak közé, minden felől kiáltozás fogadja őket, a harangszót is elnyomó bősz harsogás tölti meg a levegőt. Nem nyugtalan, elégedetlen embertömeg ez ¬– inkább: mint amelyiken úrrá lett a káosz. Kezükben nyársként forgatott, harcban hasznavehetetlen törött lándzsák, kardok. A tetős tornác meg az udvar ennyi zabáló katonát, éhenkórászt még sose látott. S persze megjött a nagyvezír követe is.
Rimay most is idegeiben érzi az örökös izgatottságot, még ha ez egyszer nem is gyújtogató zsoldosok vagy a hágókon betörő tatárhad okolható a középen lobogó s szünet nélkül élesztett, nagy tűz miatt. A lángok felett zsírtól csöpögő szakállú s fénylő szájjal kornyikáló hadfiak birkát sütnek nyárson. Az elejtett vad java az urak asztalára kerül.
„Hasonló lakoma volt az is, vagy tíz esztendővel ezelőtt ¬– meséli Bocskay. ¬– A dob és hegedűszótól nem hallatszott a készültség, a fegyvergyakorlók muzsikája odébb. Némelyik vitéz üstöke már az asztalra borult, s a bor volt ahol már a földet locsolta. Időközben előkerült a kapcájába izzadt hírnök: hogy Zsigmond megint lóvá tett bennünket, lemondott! Csak az előkelő vendégek meg ne hallják...Hol vannak az embereim?...A tanácsos urak még hitetlenkednek, s a minden mozdulatára kényes, affektáló és gunyoros Zsigmond díszes köntösét vélik elővillanni minden homályos zugból. De az utcán már rémült polgárok, jajveszékelő asszonyok, futkosó gyermekek; a sűrű, sötétté váló tömeg érzi, tudja, hogy késő. A háború a nyakunkon...s Erdélynek nincs fejedelme!...“
Kakasok helyett érc sikolt, a viskók népe perzselt szőrű mókust, pelét vagy mezei egeret szed össze a fekete, kiégett fűből. A meghasadt pattant hátú bogarak, mint szelíd gesztenyék, úgy ropognak a fogak közt.
Ki fogja megfejteni Báthory Zsigmond kettős szökését: a nászágy és a haza hitvesi köteléke elől?...
Mendemondák járnak azóta is: arról, hogy Zsigmond álöltözetben Nagykárolyba lovagolt, és ott meglesvén Kassa felől érkező veres szeplőjű menyasszonyát, a hosszú út hányattatásaitól epe sárga Mária Krisztierna láttán megborzadva elvesztette volna férfiasságát. Mások olyasmit rebesgettek, hogy a fejedelem régi szeretője, Maylád Margit (Iffju János felesége) fordította el a Zsigmond szívét hercegi arájától, s az Ausztriai Háztól! (¬Ámde, úgy látszik, nem volt teljes a varázslat). Vagy talán maga Mária Krisztierna beszélte rá ¬– a jezsuiták befolyására – a keresztény Európa érdekében kijelölt ágyasát a kolostori szűzi életre, és Zsigmond hajlamánál fogva engedett?
„Ördöngösség! ¬– Bocskay apró, piros szeme nevet. ¬– Amikor Zsigmond belépett menyasszonya szobájába, mintha kötél húzta volna vissza a küszöbről. Úgy látszik, nem olvasta Bornemiszánál, hogy égő kemencébe borsot kell hajigálni, ha meg akarod kívánni azt a személyt, kit feleségül választottál...Hol van az a veres hajú barát ¬– még élnie kell valahol ¬–, aki felmene a szószékre és undok leheletével elkezdte prédikálni, hogy átrepül majd előttetek is a szűz Mária?! Aztán, mikor a fejedelemnét örökre elrepítette tőlünk a szán, hogy apácaesküt téve zárdába vonuljon, az utcán ácsorgók, akik persze tudták, hogy őt is Máriának hívták, megpillantván maguk között a bűzlő leheletű barátpapot, utólag visszakiabálták neki, hogy: Látjuk!...“
Az italtól elbambult nagyúr egész testét görcsös kacagás rázza. Közben Rimaynak azon jár az esze, hogy le merné fogadni bárkivel (veszítene e vajon?): ezt is Bornemisza Péternél olvasta.





(Káprázatok)



Rég sejtettem, nincs hová menekülni. Cellám az egész világ.
Szívem szerint nem kívántam megkísérteni soha a lehetetlent.
„Akkor meg mi végre a poézis?” ¬– dörögne rám Balassi Bálint, ha tehetné.

Szertartás volt megérinteni a fehér ívet írópultomon. Gyanakodva figyeltem a botrányhőst: mikor szállja meg már lelkének igazabb felét a révület ¬– friss zsongás, maró bűnbánás, enyhe nosztalgia? Hisz Annáért őrlődött ő szakadatlanul, s küldözgette neki epekedő sorait (mint Horatius Lydiához). Sajnáltatta magát, hogy lesz idő, midőn kikopott öregasszonyként könnyeket ejt majd Anna (–Júliája) is a vak homályban, és minden porcikáját falánk kívánás önti el kedvese után; de az utca zugában csak a szél mulatoz fonnyadt lombok közt...
Nem hihettem, hogy útporában, vagy puskaporfüsttől horkanó harci ménen ¬– számára egyforma a tét: a vágy és a veszély! De látnom kellett, hogy Bálintnak szertelen, duhaj öröm a vers; ő megviselt májával is olyan, akár az ablakig felfutó repkény. Néha könnyekkel zsaroló konokság, máskor meg kiszámíthatatlanul tomboló vihar. A megnyugodni vágyás szándéka sehol, a különbéke vagy bár a földön¬ járás esélye számára kínosabb, elviselhetetlenebb, mint rokkantnak a faláb.
Keresni ¬– vagy megúszni a konfliktusokat! Micsoda ellentét feszült már a szándékban, mely őt és engem pennafogásra késztetett.
Nem tiszteletből, nem ámulatból teszem, amit most meg kell cselekednem. Inkább a magam gyönyörűségére. (Vagy igazolására?)
Nem látok mást, csak szenvedést... Ki fekszik ott vérében? Ki áll mellette megremegő citerával?
A déli forróság gőzében elfakult zöld bokrok; félérett almák úsznak el az ágyúfüstben, mint délibáb a szemhatáron. Két áldott arc bukkan fel időnként a múltnak egy teljes intenzitással átélt pillanatából. (Mondják: engem ájultan vittek el onnan.)
Hirtelen áttetszővé vált a felpuffadt viaszarc...s a beárnyékolt, karikás szemű másik. Mintha csak egy csalóka hártya takarná el előlem a ragyogást, a lobogást, a rejtett szépséget és egészséget, mely nem tud átsütni, áttörni többé a valóság vagy a merev halálmázon. Hamar elfelejtjük, hogy létezett.
Szólítasz, Bálint?...
Szipogva bújik s szól hozzám a citerás lány.


Kevély voltam, úgy hiszem, azelőtt. És tudatlan. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy elkerülhetem a reánk sunyító borzalmakat. Az emberben élő mindenkori szörnyet.
Mely kivárja, hogy felkiálts álmodban.
Nem tudni, mikor tolul a vér helyébe, a velő helyébe.
Mikor marad alul vele szemben ¬– a szív, a szellem.
Aki megfut előle, azt képzeli: élhet (riadt, remegő állatként bár) bűntelenül.
...Két asszony is forgolódott a betegágy körül. Kamillafőzet illata áradt. A borbélykés és a tüzes szerszámok már elvégezték a magukét. Az utólag keletkezett tályogot mindegyre meg kellett tisztítani a gennytől.
A szétroncsolt lábú férfi tekintetében düh és szégyen: hogy ilyen tehetetlen kiszolgáltatott. Hogy nem tud megfizetni a kínjaiért!
Megnevezhetetlen iszonyattal meredt rám; lehet, hogy föl sem ismert? Vagy ha igen, csupán arról, hogy úgy álltam ott, mint egy ledőlni kész torony, csak kétségbeesetten összeakaszkodó ujjaim árulták el, hogy még eszméletnél vagyok.
Egyszer csak Bálint, láztól reszketve, felült. Tudta, hogy a lány ott van s látja őt: cserepes ajkát, mélyen a húsába vágó ráncait, gyűlölködő, szúrós tekintetét, egész eltorzult, gonosz képét. Ránk nézett és torz hahotára fakadt. De inkább hörgés lett belőle.
Mindent értettünk: viszolygott a szánakozásunktól, nem várt, nem kért irgalmat senkitől.
Nedvesség árasztotta el a szobát; tetőtől talpig verítékben úsztam én is. Bálintot viszont iszonyatos szomjúság gyötörhette. A porcelán tálon, amelyikből időnként lemosták, rózsás ujjú, szép pufók angyalkák könyököltek mosolyogva kis habfelhőkön, hajszálra olyanok, akár a legújabb Habsburg örökösök. Ha lett volna hozzá erőm, kifutottam volna. Nem az illem vagy Bálint rekedt hörgése tartott vissza, hanem a különös rosszullét. Alig tudtam nyelni, a szám elé kendőt tettem, hogy fel ne ordítsak. Félig lehunyt szemhéjam alól akaratomtól el elszakadó pillantással meg megbillenni, majd lebegni láttam a homályba vesző ágyat s benne a haldoklót, aki közben már lehunyta szemét. A háttértől időnként elvált egy kivehetetlen arcú árny (ilyen lehet talán a halál). Az a köpenyes férfi mit keres Bálint közelében? ¬– kérdeztem, nyilván csak gondolatban. Fogja az erőtlen csuklót (a pulzusát nézi?), száraz hangon súg valamit a haldokló fülébe, majd visszahajtja a takarót.
Összerezzenek. Lehet, hogy csak a fokhagymabűztől, amint a köpeny ellebben orrom előtt.
A lány közben ¬– mintha okosan összekacsintott volna a haldoklóval (vagy a Halállal kacérkodott) ¬ – , kihívóan villantotta meg bokáját. (Hogyhogy pont odanéztem?) Bárki jó társaságbeli alantasnak érezné ezt a hosszú, festett szempilláival simogató, ingerelni akaró tekintetet, mely nem titkolja ¬– agóniájában is tudtára akarja adni Bálintnak ¬– , hogy férfi mivoltában kívánja látni most is, úgy, mint azelőtt.
Más volt ez, mint a folyó partján vizes pendelyben, meztelen felsőtesttel sulykoló falusi lányok enyelgése a bivalyokat az iszapból, csá haj! rázva, ostorral kihajtó legényekkel. Titkos szégyenemben el szerettem volna fordulni, de megbicsaklott a lábam. Ha nem amiatt lettünk volna ott, hogy megosszuk végóráját a sebesült költővel (meg sem kísérelem leírni a látványt, midőn nyílt sebeiről leszedték a gyolcskötést!), könnyen ledér cafkának képzelhettem volna a mellettem álló nőszemélyt. Mintha meghatottságába is mesterkéltség vegyült volna. Mint mikor a bepárásodott ablaküveg könnyezik, vagy hideg esőcsík folyik rajta végig, olyan szemekkel bámult a hörgő s az eszméletét vesztett Bálintra, majd kifelé a fénylő levelekre és mindenre, ami a kilátástalanságba besütött – olykor talányos vagy bandzsító tekintettel, mint akinek mindenképpen meg kell tudnia, mi rejlik még a sátorfalakon kívül, mielőtt lemegy a nap. Ajka, mint húsos virág: szinte várnád, hogy a következő pillanatban felülkerekedik benne a mohóság, és beleharap egy kásás húsú, mélybarna naspolyába.


*


Gyötrelmes talány, hogy az ember milyennek születik. Hát még az: milyenné nevelhető.
A naivság vagy a természetes pózban tetszelgő frivolság csodálkozva fogadja a tilalmakat. Érosz, mint aki gőzfürdőből lép ki, miután lecsutakolta magáról a koszt, kipirulva, mosolyogva mutogatja bájait. Ez a sok tekintetben gyermeki bizalommal összetéveszthető, a megajándékozandó személyt az erotika játékosságába beavató vonás, mely a citerás lány arcára kiült, ellentmondani látszott a pillanat tragikus komolyságának.
A huszonöt esztendős Rimay nevetségesen kegyetlennek érezhette a helyzetet. Mint akire más szerepet osztottak, s a külső tilalom és belső meggyőződése ellenére most arra akarják rávenni, hogy ¬– hajlamát és bánatát semmibe véve ¬– komikus képet vágjon.


*


Parázna életét ki követi,
Kezét, lábát reszketteti,
Egyéb nyavalyákba(n) ejti,
Végre fejét utána veszti...

Lutheránus létemre szívesen forgattam kezemben a fél száz éve halott Gyöngyösi Gergely latin nyelvű munkáját, melyben egyházi elöljáróink arcképét festi meg. S egyben lelki arcukat is. Egy egy tiszta életű szerzetes gyertyája világított utamon mindaddig, amíg meg nem nyílt előttem a sztoikusok bölcsessége. Gyöngyösi Gergely lejegyzésében egy jámbor lélek soraira bukkantam, aki szerint Jézust ¬– az ő képzeletében legalábbis ¬– durva szíjakkal megkötözték, gyenge húsát korbáccsal hasogatták, s kínját gúnyolva meztelenre vetkőztették, kitéve a szeleknek, fagynak, hidegnek...Ennek a képnek lágyékig hatoló szorongatottságában teltek el ifjú éveim. Egy ízben fenyegetően vágtam a Bálint gyarlóságtól megereszkedett zápult képébe, hogy az untalan tobzódással, ételnek, italnak mértéktelenségéből és asszonyállatokkal való gyakori közösülésből származó nyavalyákkal ¬– megvagyon írva Szent Jeronimus testamentumában is! ¬– az ember kihívja maga ellen a halált...Még életében elparentáltatik ¬– tettem hozzá. „Egy szűz apród ezt honnan tudja?” ¬– kezdte játékosan Bálint, de tekintetében bokros szemöldöke alatt már gyűlt a fenyegetés. „A bujaság megfertőzi az agyadat is, tompítja az elmét ¬– ingereltem tovább a szemében gomolygó fellegeket. ¬– Seneca is azt mondja: a buja életmód feledékennyé tesz s elveszejt!...“
Abban az időben még női orcát nem érintettem, fohászt azonban írtam már „minden félelmes szerelem” ellen, és óva intettem a tudós deákot, nehogy keserű fű, gonosz asszony bolondot csináljon belőle.
A nappali virrasztásban minden erőmet felélte a sajnálkozás, hogy nem hallhatom többé már Bálint kacagását, tréfáit, sem zsörtölődő vénemberre valló túlzásait. Azt, hogy víz alatt a pince, s két álló napig nem lehet az óboros hordókhoz férkőzni, vagy hogy a végenincsen pereskedésben az utolsó aranytallérjai is elúsztak. Szerettem volna fölébreszteni, hogy egy végső gúnyos pillantást vessen rám legalább. Ültem az ágya mellett, fejemet tenyerembe támasztva, s nem akartam hinni az érzékeimre nyomasztón ható lehetetlennek.
Aztán a kimerültség elragadott onnan. Csúsztam egyre lejjebb, istállótrágyába, nyálkás, kéjes kínba. Hiábavaló volt miden képzelt kapálózás.
A felázott utakra nem emlékszem. Szemhéjam alatt virágzó tölgyerdők villanásai. Zihálva ébredtem, s egy ösztönös mozdulattal (még nem a szégyen, a didergés ösztökélt) bebújtam a vánkosba. Csak azután tudatosult bennem, hogy alsó felem takaratlan.
A citerás lány hajolt fölém; arcom, nyakam cirógatta. Hirtelen arra gondoltam, hogy a vaskosság nyomait, akár az okádékét, a felkínált csipke zsebkendővel sem lehet letörölni. De nem mozdultam. (Úgyis csak álmodom.)
Amikor a lány szemében azt a szétfolyó, fénylő valamit megláttam, már tudtam, hogy igazi könnycsepp.
„A csizmámat!”
Föl akartam ugrani, ő azonban visszatartott. Nem attól estem kétségbe, hogy hol vagyok, hanem, hogy: kivel!
„A csizmád csupa sár. Ne félj, nem abban rontottál be a házba.”
A hang józan volt, reális.
A halálra gondoltam. Meg arra, hogy segíthet e ilyenkor valamely istenes ének?
Éreztem, hogy fogva vagyok. Nem állt módomban megoldani a talányt, de egy gyümölcsös tálnak támasztott kis tükörben elkaptam a lány kacér mosolyát. Vele voltam. A szegényes szoba padlózatán egerek szaladgáltak. Semmi sem utalt varázslatra. Ez a bűnre csábító, leráncigált vállpántú nő nem épeszű: azt képzeli, hogy Bálint vagyok!...Különben a jelenre nincs magyarázat.
Egész éjjel zuhogott az eső. Fölocsúdva olykor, alattomos, negédes szavakra füleltem. Mielőtt a vágy bennem is megnyíló mélységébe zuhantam volna, megkíséreltem ellenállni.
Mellkasom nehéz volt; mint aki megszegni készül egy ígéretet. Elszakítani egy köteléket. Azt hajtogattam magamban: halál!... Bálint haláltusáját láttam magam előtt, s a folytatódó várostromot.
Akinek ennyi öldöklés után még öröm zsong a szívében, az titokban vagy tudatlanságában az ördöggel cimborál!...
A lány kiolvashatta szememből a váratlanul feltámadt indulatot; kissé ijedten húzódott el tőlem.
„Ne butáskodj ¬– mondta. ¬– Meg kellett könnyebbülnöd valahogy.
Összeszorított fogakkal feküdtem. Megvárta, amíg állkapcsom a fáradtságtól kissé fellazul, csak azután oldódott meg a beszélőkéje:
„Egészen görcsben voltál, a gyomrod is. Farkashézag gyökereket főztem neked borban. Keserű volt, alig tudtam lenyeletni veled. De elmúlt tőle a remegésed, s a csuklásod is. Májat, bélgörcsöt is gyógyít ¬– ezt még öreganyámtól tudom ¬– , sok nyálkát kihoz a gyomorból. A rothadt sebed is jól ki lehet mosni vele.”
Kezében kékesen pislákolt a gyertya. Ujjaival végigsimított a széken heverő nadrág zsinórján. Utólag értettem meg, ez a hódolat is Bálintnak szólt, a vitéz katonának. ¬
„Csak hát már késő...“ ¬– mondta.
A részletek nem számítanak. Keze tudta az irányt, s én lassan megnyugodtam.
„Ne hidd, hogy falánkságból teszem ¬– folytatta – , mint ezek a pocegerek... Van egy egészséges kisfiam, Bálint gondoskodott róla eddig, hogy ne szenvedjen semmiben hiányt. Kiváltságos helyzetem folytán a viszonylagos jólét, no meg a velem született kényelemszeretet mintha valamilyen kérget növesztett volna a lelkem köré. Olyan lettem, látod, mint a rangot viselők ¬– nézett kihívóan a szemembe ¬–, nem érzékenyülök el egy csóktól.”
Szája a számat kereste. Nyelvén megpillantottam a piros barázdákat; és már örültem neki, mint egy játszótársnak, aki szerencséjére soha nem ismerte meg a bennem lakó gyötrő feszültséget.


Másnap reggel vad verőfény ébresztett. S ott várt a kimosott patyolat ing a faládán.
„Bevallom, némelykor eluralkodik rajtam a szeszély!”
Ezzel a mondattal búcsúzott tőlem, hamis vidámsággal, a citerás lány, akivel életemben először bűnbe estem. Keblét elfedve integetett felém.
A tartós eső eltüntette a felégetett táj fekete nyomait, az elázott lódögöt is kimosva a meggyfa alól. Azon az őszelőn valahogy értelmetlennek tetszett üldögélni a magányos termek bolthajtásai alatt, könyvvel a térdemen. Kiürült szívvel és fővel csatangoltam, mint akit beavattak egy árulásba, és tudja, hogy a vastag falakon túl nemsokára kíméletlen, nehéz álomba zuhan minden.














(Visegrádi napló)




Nem is haszontalan dolog. Naplót írni. Újabb iga a nyakadba (ha már úgysem tudsz megszabadulni a sok munkától), ezzel szeretnéd megmenteni önmagadból azt a keveset, amitől nem fosztott meg egyezség, kötés ¬– magad ellen fordított „kés” vagy kötél, mind a köz javára! ¬–, s ami az időnek szerencsés állása avagy a planetárium kegyes forgása szerint is önkéntes, boldog fogollyá tehet, amennyiben képes elhitetni veled, hogy lényednek egy rejtett porcikájával bár szabadon, kedvedre játszadozhatsz.
Ilyen aranykalitkába cseppentem bele Visegrádon.
Békeidőre emlékeztető delejes álomból ocsúdom. Csak feledhetném ébren is a bűzt, a háborús ragályt.
Mi haszna van az ünneplésnek? Kérdezhetném ¬– ha pár órával ezelőtt nem hallottam volna muzsikálni a mantuai vendéget. Ezt a kis, fekete, hegyes szakállú urat Monteverdinek hívják (ha jól hallottam a keresztnevét Claudio), és a mantuai herceg hozta magával Magyarországra. (Róla majd később.)
Az olaszosan fürge Monteverdi ¬– nem robosztus, durva élénkség az övé ¬– mindenkivel végtelenül udvarias, meglátszik rajta, hogy szolgálatba szegődött violamestere (talán ötödik éve már?) Vincenzo Gonzaga hercegnek. Holnap fognak koncertet adni muzsikustársaival s egy gyermekleány énekesnő közreműködésével az esztergomi győztesek tiszteletére...Ha hallanád ezt, Bálint!
Monteverdi úr elújságolta, hogy a pápa őszentsége hálaadó misét celebrált ebből az alkalomból. Magam elé képzelem VIII. Kelement roggyant járásával, amint gyalog elzarándokol ¬– a Tevere folyó hídján áttipegve ¬– a Santa Maria Sopra Minerva domonkosrendi templomba. Ott hangzott el ugyanis a tedeum.
A mantuai herceg Rudolf császár rokona; így már érthető, hogy szívügyének érezte részt vállalni az egyre hangosabban hirdetett keresztes hadjáratban, mely felől az ilyen vagy amolyan rangú magyar urak mind inkább hasonlóképpen vélekednek: „Szemmel látható égése és füstje van az oltalmazó indulatnak!”...Feleségek, gyermekek vére a ti fejeteken, segélyhadak. Egy vagdalkozásban kitűnt nemesember éppen Esztergom alatt panaszolta fel, hogy a jövevény páncélosok udvarházát, mindenét felprédálták, lóra való cifraságait, fegyvereit elkótyavetyélték; a majorságra aztán már csak fojtással lövöldöztek jókedvükben, s a fatönkre feltálalt sóstejet és puliszkát is felhabzsolták a cselédek elől.
Hát a szegény jobbágynép hol van még, a reá mért sorsban?! Sok üszke a füstölgő háznak!...Ezeknek a virradatig kornyikáló, részeg hadfiaknak mi volna a válaszuk a szemet csípő igazságra?
Monteverdi úr szabadkozik: ő is rosszul aludt az éjjel. Honfitársainak minősíthetetlen ricsaja miatt még komponálni sem tudott. Restelkedve hallgattam el előtte álmomat, azt, hogy álarcosokkal viaskodtam. Rejtekúton jöttek; s amint vértre fáklyafény hullt az éjben, rögtön sejtettem, hogy mind szoknyavadászok. A legszebb deli hölgyet uruk sátrába szállítják titokban.
„Miért ez a nagy ellenszenv a felszabadítókkal szemben?” ¬– kérdezi csodálkozva az itáliai.
Innsbruck, Linz, Prága jól öltözött polgárai és a kedélyes császárváros után, miközben a dúlás nyomait viselő, jórészt kihalt vidéken eljutottak a Duna könyökig, bujkáló, bizalmatlan, tekintetek követték őket csaknem mindenütt; a pihenőkön rögtönzött fogadásokon is a bécsinél sokkal mérsékeltebb volt a hangulat.
Az én fejemben közben még dúl az álombeli csélcsap játék: tört sóhaj, gyengéd borzongás, aztán egy puha csók s máris aláhull a testet védő selyemlepel! Ilyennek képzeltem mindig az itáliai hódítókat: hazárd szeretőknek...Ámde most róluk van szó ¬– akik azért jöttek, hogy védőink legyenek. (Lehet, hogy nem hagytak nagyobb nyomort, pusztítást maguk mögött, mit a többi feudális sereg?)
Már eddig is látni lehetett, hogy meghaladja erejüket, amire vállalkoztak. Megviselte őket a hosszú út, a díszes ármádia megkopott, elnehezült. S amióta a katonákat járvány tizedeli, a harci kedv végképp odalett. Nem könnyű erről egy civillel társalogni. Ráadásul fizetett művész, biztosan megvan a maga baja.
„A herceg őnagysága hány olyan embert hozott magával, akik nem fegyverforgatók?” ¬– teszem föl a kérdést Monteverdinek.
Mint kiderül: ezerötszáz fő csak személyi kényelemre! Micsoda fényűzés!...
Monteverdi úr a mantuai udvarról mesél. A művészetpártolásban jeleskedő Gonzaga őrgrófok példás kis paradicsoma Észak Itáliában található, három tó zárja körül.
Társalgó partnerem, jóllehet rokonszenvezni látszik velem, még bizalmatlannak mutatkozik, tudván rólam, hogy hivatalos meghívottként veszek részt az ünnepségen.


Sok haragos prédikátor! Füldugulás ellen keselőfű (más néven: a lecsüngő virágú haranglábakból való) főzetet ajánlok nektek. Hátha abbahagyjátok végre a hangos trombitálást, hogy: „Kiáltó szó vagyok, az Úr beszél belőlem!”
Én beérném, örökre ezután, a tüneményes halk muzsikával, mellyel Monteverdi és kis kamarazenekara megajándékozott az este. A melankóliát is jobban kitisztítja az emberből, mint bármi egyéb, legyen az akár szárazfű, amire a bábák esküdnek, hogy a bélsár, a fekete epe is rettegi, de még kígyót, gyíkot, minden rossz éjjeli képzelgést kiűz, mondják, a házból.
A török ágyúk üvöltése sem foszthatott meg a rendkívüli élvezettől. A Glóriát zengő égi hang és zeneszerszám az igazi keresztényi erő s fegyver a törökök ellen. A béke esélye. Meg is jegyezte valaki, hogy ha meghallja a török Monteverdi muzsikáját, menten mantuai pasaként fogja őt tisztelni.
A sátortáborban megrendezett koncerten jelen voltak az aranyláncos hadvezérek. A Nógrád várát visszaszerző Pálffy Miklós báró, Zrínyi György gróf, ki Bercencet, Csurgót és Babovát foglalta volt el tavasszal, Forgách Simon báró, a budai pasa megleckéztetője Pesttől alig egy ugrásnyira. Köztük volt a hazárdjátékokat kedvelő, undok képű Hardegg gróf is, a győri várkapitány, aki a Székesfehérvárt ostromló katonáknak érthetetlen módon hátraarcot vezényelt...Lenőtt szemhéj, zacskós toka; a nehéz boroktól vagy a hosszú, unalmas poroszkálástól el elbóbiskoló, hortyogva elterpeszkedő vitéz hadfiak! (Ne nevezzem meg őket egyenként.) Inkább vadásztak volna csókára ezalatt. Még szerencse, hogy egy egy élénk futam s a trillák serkentő gyanánt hatottak olykor.
Vincenzo herceg különben gyöngélkedik. (A nyájas múzsákért persze neki járt a legfőbb köszöntő taps és hála.) Szeretnék többet megtudni Monteverdiről és muzsikustársairól. Túlságosan felkavarták a lelkem.



Ez a zseni újabb és újabb remekművekkel lepi meg a világot. S közben esendő ember ő is: pár hónapja nősült, énekesnő hitvese is vele tartott a hercegi kísérettel, de kénytelen volt visszafordulni útközben, mivel a férj szegényes járadékából állítólag nem telt ruhára s egyéb nélkülözhetetlenre.


Közben temetésen vettem részt. Szokatlan, nyomasztó csendben zajlott le. A sírásók siettek, a szél elvitte a hangokat. Alig ért el hozzám néhány távoli szófoszlány s a domboldalon futkározó gyermekek kiáltozása. A könnycseppeket is mintha a fukar időhöz mérték volna. Alig váltak le a szempilláról, a hideg máris felszárította őket.
Sekély sírüreget ástak, a föld ugyancsak kemény volt. Átfáztam, amíg a koporsót végre leeresztették a mélybe...
Együtt maradni? Van e értelme ma a családalapításnak?


Monteverdi felszabadultnak látszik. A számunkra jobbára monoton izgalmakról akar hallani. Hogy nyakunkba csorog az eső, míg sikerül elvánszorognunk egy még föl nem perzselt város falai alá...Tűznyelvek, vértajtékos, nyelvetlen túszok látványa! ¬– már undorral tölt el. Kocog a csont, a patkóvasak szikráját, mint kukacokat, elnyeli a ködpárás föld. A sűrű bársony vadon nem ereszt át nevetést, zokogást. A kapuőrök tán nem is veszik a fáradságot, hogy megzörgessék a láncot s a tolórudakat, ha meglátják azt a rakás szerencsétlenséget, akik a reggeli csapatból még megmaradtak, és be szeretnének kérezkedni a kapu mögötti viszonylagos biztonságba.
„Brávó – mondja kacagva a komponista. ¬– Keleti rémtörténet? Anekdota?!...Mindegy, jól jön egy kis felfokozott drámaiság.”
Elárulja nekem, hogy egy lírai tragédia ¬– favole in musica ¬– foglalkoztatja éppen. Három madrigál gyűjteményét már a tegnap megmutatta. Rövid lírai dalokon kívül elsősorban Tasso eposza: A felszabadított Jeruzsálem köti le minden energiáját.
Violára, chitarronéra és más ¬– nálunk ismeretlen ¬– hangszerekre is komponált már zenét. A tüzes magyar táncok nagy hatással vannak rá. Megkérem, hogy meséljen valamit Vincenzo hercegről. Láthattam, mondja kétértelmű mosollyal, hogy mennyire fiatal tehetségeket vesz pártfogásába őnagysága. Mint amilyen az este hallott énekesnő is. Catarinára nagy jövő vár; pártfogója ¬– a mantuai udvari hagyomány szellemében ¬– kitaníttatja. Persze feddhetetlen szűznek kell lennie, amikor bekerül az udvar nyilvántartásába.
„És utána?”
„Beszéljünk a muzsikáról inkább” ¬– néz a szemembe lehangoltan.


„Az éjt, a sötétet fekete hangjegyekkel jelöljük ¬– mondja legközelebb az ifjú maestro. ¬– A magas, fenséges, ég vagy a mély, alacsony jelentéseket ¬– mutatja a kottalapon ¬– a dallamvonal emelkedése vagy süllyedése fejezi ki. A szavakat tisztelve komponálunk. A beszéd a harmónia ura ¬– nem pedig szolgája!”
Ezt azonban mintha már nem a legnagyobb meggyőződés hangján mondaná.
„És mi ez a két üres egészhang?” ¬– kérdezem.
„A tekintetet jelképezi ¬– jegyzi meg szórakozottan, majd egy újabb élményével hozakodik elő. A vacsoraasztalnál hallotta. ¬– Valamelyik vár ostromlói nem várt akadályba ütköztek. A falakat körülfogó várárokból nem lehetett látni, csak a győztes örömujjongás után győződtek meg arról, hogy a védők az árok fenekétől föl a falak csipkézetéig töltőanyagként nem homokot, fatörzseket vagy követ használtak, hanem emberi hullákat...“
„Ez éppolyan meglepőnek látszik itt ¬– próbálom a kottalapra terelni megint a figyelmét. – Zászlós hangjegyek sűrű sorokban. Mint valami erdő.” „Eltalálta, uram” ¬– hangzik a felelet.


Még mindig a megelevenedett muzsika hatása alatt vagyok. Szívem templomhajó, megtelik bizalommal.
Már este lesz. Még semmi veszély. Kuporgok; mint nagyanyám suhogó rokolyája, terül fölém a nagy, mennyei béke.


„Csábos, léha nap ígérkezik ¬– súgja a fülembe Monteverdi. ¬– Igaz, nem nekünk.”
Hiába kérlelem, egyelőre nem siet megmagyarázni talányos kijelentését, csupán annyit jegyez meg, hogy a herceg megunta a barbár állapotokat, s úgy hírlik, alibit keres, hogy búcsút vehessen tőlünk, Mármint a magyaroktól.
„S mi lesz a hadsereggel?” ¬– kérdem.
„Ők is szedik a sátorfájukat. Rólunk, a kegyúr sleppjéről ¬– jegyzik meg keserű gúnnyal ¬– ne is beszéljünk.”


A császár megbízottjai előtt Vincenzo herceg arra hivatkozik, hogy elfogyott a zsoldpénz. A hernyó bajuszú hercegnek dézsával hordják a melegvizet a hordozható márványfürdő medencébe. De hiányzik neki a rézcsapos falikút.
Monteverdi kapkodva gyűrött levélcsomót tereget elém.
„Ön tud latinul, mégsem érti ¬– Hallgatásom próbára teszi türelmét. ¬– Ezek mind kérelmező levelek; én írtam őket. Kénytelen voltam hosszú könyörgésekbe bocsátkozni (az eltávozásommal fenyegetőzni túl kockázatos lett volna), hogy a magam és a feleségem több hónapra elmaradt fizetését a herceg kegyeskedjék végre kiutalni.”
„És?...“
„Nem lehet tudni, mi fog történni. Vincenzo Gonzaga szeszélyes kegyúr. ¬– lesüti szemét, mintha megbánta volna őszinteségét. ¬– Várom, hátha elkapja a nagylelkűségi roham. Az is lehet, hogy legközelebb kinevez udvari karmesterének, mi több: megadja nekem a Mantua polgára rangot.”
Nemcsak isteni akarat szerint keletkeznek országok, birodalmak. A sors szeszélye is közrejátszik. Nem mindegy, hogy hol és mikor ki tartja kezében a rakoncátlan, elszabadult lovak hámját!...Ebben egyetértettünk.
A művészek egészen más csillagzat alatt születnek. Sajnos, meg kell osztaniuk a földet az erőszakosokkal és az ostobákkal.
„Ez a megosztás számunkra a lemondás tökéletességét jelenti csupán? Ön is így képzeli?” ¬– pazarolja reám szomorú vigyorát Monteverdi.
Habozok a válasszal.
„Hallotta Catarina tündéri éneklését ¬– folytatja kissé kihívóan. ¬– Ön nem érzett semmi különöset, miközben hallgatta?...Én azt éreztem, hogy pórusos, erjedő ősanyagból hirtelen újjászületek a homályban. És magamba fogadtam a buja zöld öröm zuhogást, a tüzes virágözönt.”
Továbbra is néma maradok. Nem merem hangosan kimondani, hogy mindaz, amit hallhattam: a madrigáljai és a viola de gamba húrjainak zsongása valami égi eredetű varázslattal töltött el; éreztem, miként árad szét bennem a fény. Mint mikor két napja tartó zivatarban ütemes egyhangúsággal imbolyogsz a kengyelben elcsigázva, s ahogy átjár a zene, egyből élesen látod magad előtt a szennyes áradatot, s az ösvények alatt minden kanyarulatnál a várakozó halottakat ¬– egyik másik közülük még üldögélve, de már üveges szemmel mered élete szürke vizére...S a következő pillanatban, ha netalán kifordulsz is a nyeregből, vagy kezedből, mint egy kibomló szalag vége, elszabadul a gyeplő ¬– megérted, hogy semmi sem mindegy...
„Ön úgy hallgat, mint a megtestesült bűntudat” ¬– érinti meg a vállamat Monteverdi.


Rossz hatással vagyok rá bizonyára. Bevallotta, hogy egész szervezetét megviselő erőfeszítés számára minden partitúra, hát még az, amelyikben a szenvedélyek végletesen (már már végzetesen) váltakoznak ¬– a komikus összefonódik a patetikussal. A formalitásokat előtérbe helyező szolgálat, sajnos, túl sok idejét veszi igénybe; de abban reménykedik, hogy sikerül kiszabadulnia a szürke mantuai légkörből (a korábban ecsetelt udvari pompa fénye, lám, egyből szertefoszlott!), s Velence pártfogása felszabadítóan hat majd művészetére.
„Ne képzelje, hogy üldözési mániában szenvedek, mint ahogyan Tassoról is híresztelik ¬– harapott bele egy szárított fügébe Monteverdi. ¬– Csak zárójelben mondom: e géniusz, félek, hogy tragikus sors előtt áll. Egészen megrendítő. ¬– Elkezdett idegesen föl alá járkálni. ¬– Vincenzo herceg törődésével, őszintén szólva, én úgy vagyok, amint azt egy otthoni kiválóság versbe foglalta:

Ó, mily kedves vagy ebben a
kalitkában, lelkem, kis madárkám ¬¬–
s jaj, hogy hasonlítunk egymáshoz itt mi ketten!...
De míg egyformán zengenek belőlünk bús dalok,
te megélsz belőlök ¬– s én belehalok.

Már említettem a szerző nevét, azt hiszem. Lovagi rangot is nyert: Giovan Battista Guarini.”
(El ne felejtsem a lovag nevét. Tassonak barátja, követséget vezetett volt Lengyelországban, s tárgyalt Báthory Istvánnal.)
„Az én derék hercegem egészen a maga képére gyúrna, ha hagynám” ¬– fejezte be bizalmas vallomását Monteverdi.
Én ezt komoly figyelmeztetésnek vettem, noha ő nem annak szánta.


Tassót olvasgatom. „A dolgok hullnak, kelnek, csillapodnak / röptöd során” ¬– hangzik monológja az Időhöz, majd így folytatja:„tépd a gazt...király tornácán ami megterem...“
A fiatal komponista önemésztő megjegyzésére gondolok:„Tasso sohasem habozott napfényre hozni a meztelen igazságot!”


Ma élénk beszélgetésre került sor Monteverdi és köztem. Megtudtam, hogy Tassót őrültnek nyilvánították, s hosszú évekre az elmebetegek cellájába zárták. Kiszabadulását a mantuai hercegnek köszönheti, akire nagy hatást gyakorolt a költőnek az érzéki gyönyöröket, a világ szépségét merészen feltáró szenvedélye.
„Nem találja ön különösnek ¬– mosolygott rám Monteverdi ¬– , hogy a ferrarai inkvizítor szerint Tasso maga jelentkezett nála, s kérte, hogy vessék alá tortúrának, gyötörjék meg kötéllel vagy tűzzel, amíg be nem vallja, hogy eretnek.”
„A vallási őrület rohamait nálunk más példával tudnám illusztrálni.”


Az elválás óráját riasztó epizód zavarta meg a tálalóban. Sebesülteket hoztak. A hordágyon megcsonkított öreg végvári vitéz, az ágyúzás elnyomta halálhörgését...
Az olasz vendégek eltolták maguk elől a terítéket.
„Amint Tasso írja: térdig izzó harci poklok kavargásában gázolva ¬– borzalmas képek, rémes veszedelmek vesznek rajtunk erőt” ¬– jegyeztem meg, most már A megszabadított Jeruzsálem ismeretében most már, az aggodalmaskodó Monteverdinek.
Sápadt arccal ült velem szemben. Keze idegesen babrált az asztalkendővel. Korábban Vincenzo hercegről ejtett pár kétértelmű szót:„A dölyfös kandúr!... Egy idő után már a győzelmi pózban való tetszelgés sem elégíti ki.” Valahogy így jellemezte mantuai gazdáját.
Most szórakozottan bólintott arra, amit mondtam.
„Örülök, hogy az ön tetszését is elnyerte. Ha megengedi, én is idéznék valamit tőle:

Szemérmesség ékes titulussát
semmire tartod? s az erényes nőkét?
hogy az ellenség táborába fuss át,
szégyent keresni, éji szeretőkért?...

Találóbban nem is írhatta volna meg a látnok zseni! ¬– fűzte hozzá. ¬– Sejti már ugye, hogy kandúr őnagysága mit forgat a fejében megint?!”
„Catarina?” ¬– szaladt ki a számon.
„Ha igaz, most dől el a csata ¬– hajtotta le fejét Monteverdi. Ajka remegett. ¬ ¬– A herceg ma reggel még nem mutatkozott, s mi már indulása készen...“
Elköszöntünk egymástól. Amint távolodott, karja erőtlenül lógott kétfelől.


Az énekesnő kis, piros szájával, éppoly élénk, csapongó volt, mint azelőtt.
„Nem hallja Vénusz és Cupidó énekét? ¬– kérdezte tőlem vidáman Monteverdi, és megszorította a kezemet. ¬– Valahogy így fog hangzani A Kegyetlen Nők bevonulása... ¬– És fütyölni kezdte a melódiát. ¬– Akik nem viszonozták a férfiak irántuk táplált gerjedelmét...Egy készülő színpadi tragédiámból van ez ¬– s füttyögni kezdett megint, könnyedén, kellemesen. Tekintete közben Catarinát kereste. ¬– Egy „kegyetlenke” ¬– mondta — megindítóan búcsúzik a fénytől, hiszen, említettem már, ugye, vissza kell térnie a Pokolba...Oh, szegényke, szegényke! ¬– énekelte ki a szavakat. Most még inkább komikus volt, mint fájdalmas. ¬– Ez lesz a kórus... Képzeljen viaszsárga álarcokat maga elé, amint a kárhozatba tartó lélek szívből fakadó áriáját hallgatják...“
Arcán kis fontorral még felém integetett kalapjával, amikor beszállt muzsikus társai mellé a kocsiba. Valami hirtelen azt súgta nekem egészen belülről, hogy a rögtönzött szereplés közben magára is gondolt.
A zsoldosok szitkozódtak, ahogy a könnyű fogat elhajtott a toporzékoló lovak mellett a sárban. „Lakájok!” ¬– repült egy harsány kiáltás a tömött kocsi után. Én, a madrigálok egyik gyűjteményével kezemben, ügyelve bámultam a távolodó maestro nyomába, hogy a felcsapott sár rám ne fröccsenjen.







(Ájulat)



Ifjú vitéz volt, akárcsak én. Úgy emlékszem rá, mint egy ficánkoló csődörre.
Lefekvéshez készülődtem a táborban. Az ágylepedő ráncait simítottam el éppen, mikor megállt mellettem és bűvölten pillantott rám.
„Felhozom ide ¬– mondta vidáman. ¬– A kisüstit, amit a tömlőben elástunk, ma illik feltámasztani a föld alól. Ez ad erőt a harchoz “ ¬– villantotta rám fogait, és kiviharzott.
Amikor beléptek, durván megragadta a hajadont és ruhástól a hátára dőtötte. A serdülő korú arc úgy világított, mint televény alól kikandikáló fehér kő. Az ajtó nyitva felejtődött. Behatolt az éjszaka hidege; de őket ez nem zavarta, elmerültek egymás ölében.
A ládámon ott állt egy füstös Madonna arc, azt néztem sokáig. Majd valósággal szégyenkezve kilopakodtam a szabad levegőre.
Tisztán hallottam, amint boldog lihegéssel utánam kiáltja:„Ezért érdemes volt három martalócot megölnöm!”
Lándzsák, nyilak, lószerszám szertehányva mindenütt. Loholva körülkémlelek: kemény combok, feszülő tomporok. A bajtársaim csupaszon!...Nekem mégis úgy tűnik, hogy csak most igazán maskarások. A kiserdőben a tisztás felé vezető úton lehajolok, és felkapok egy marék földet. Azt szagolom; s közben könnyezve, árván dünnyögöm: Szívembe mártva reng a dárda!...


Az ébrenlét határán kimerülten hever, mint akit a hullámverés valamilyen falánk időtlenségbe vetett. Kiforgatott arc ¬– („nem ismert helyzetekben! ki vagyok?”) ¬– ; vonásait átrendezi a láz.
Nem akármilyen álombeli ébredések ezek. Az alvás rendszerint közönséges tudatvesztés, esetleg út, folyosó a nemlét felé. De most a képzelet örökkévalóság díszletei mögött különös, fojtott párbeszédek, vonzalmak születnek...
Mint aki nem rémül halálra, ha leveti a ló: lélegzetvisszafojtva lesi a húsnak a szenvedés szederjes patináján átütő üzenetét.
Csak elgondolni, hogy kivé tehette volna őt a szenvedély szeszélye?...Alantas sorsúvá. Szánalmas teremtménnyé ¬– azt, aki hűségével aranyozta be királyok, fejedelmek pecsétjét!
Mégis ¬– egy tevékeny élet után is érzi ¬–: személyiségéből mintha lefaragtak volna valamit. Vagy önként mondott le károsnak hitt ösztöneiről?...Útközben észre sem veszed, hogy öncsalás is érhet.


*




Az ájulat megint.
A folyó (bennünk) az anyaméhből üzen. Futnék mégis a szerelem elől. Velőmben a teremtmények áldását, átkát érzékelem. De zavar a test tudatlansága.
Bár, lehet, vétkezem azzal is, hogy nem látom okosságom korlátjait. Ilyenkor fejem búbjától a lágyékomig reszketek a mécsláng olvadékony, kék üvegében. Legelőször a török Portán fogott el ez a bizonytalan félelem. Hátha akaratlanul is megfertőződöm; hogyan tudom majd húsomról, izmaimról, csontjaimról lemosni, lekaparni a ragályt?!...Aztán rájöttem: előbb az agyamból kellene kiirtani.
Párnák, papucsok; a pasa átható tekintetével engem is célba vesz a parázna vágy. Imbolygó orsó árnyak tánca.
„A bujaság nem ismeri a kemény gőgöt.”
A bugyogós török nem ismer gúnyt. De mikor kimondta, forróság öntött el, mint hajdan a sütőszobában.


Mikor még tudatlanul vonaglott teste a víz gyöngéd anyaölében! Az első képzelgések! Akár egy cetben, öntudatlanul úszott évszázadokon át.
Emese asszony friss pogácsával kínálta. Ő, midőn elfogadta, elpirult és behunyta szemét. Mint aki tudja, hogy testébe tövis hatolt, s a lelke rejti a szúrást ¬– úgy védekezik.
„Szép, gömbölyded fehérnép” ¬– búgta az ő fülébe a plébános; s a mécsest magasba emelve, studírozta a viruló menyecske báajit.
Világosban történt meg minden. Órákig hallatszottak a plébános becézgető szavai; játszadozott telt párjával a nagy ágyban, mint kandúr a gomolyaggal. Bolhacsípés, recsegés nem okozott aggodalmat. Deres szakállával, másmilyen tudástól is kidudorodó homlokával ő volt a hős. Zord, vörös arcát nem rejtette el csuklya, amint mancsát a pogácsás asszony combjai közé fúrta, s a nagy darab húst könnyedén forgatta maga fölött; még dobolt is a farán. S a komaasszony egy mukkanás nélkül tűrte.
S ő szánalmasan kicsinek, jelentéktelennek érzete magát mellettük akkor. És váratlanul megéhezett.
Nyomott hangulatban kezdődött a rákövetkező nap is. Az éhség természetes dolog, gondolta. De az érzéki vágyak, mint a narkotikum, befolyásolják a cselekvés irányát, vagy eltérítenek a céltól.
Különben is (közben azt figyelte, mint csavarják pokrócba a visszafoglalt várban talált fél karú, ismeretlen íródeák hulláját)...az egész olyan, mint egy érzéki csalódás; mint mikor a vándorbűvész nyulat varázsol elő a kalpagodból.
“A csöcsei még kukkra állnak!” ¬– visszhangzott benne egy begerjedt zsoldos lelkesedése. (Zománcként fénylő bőr, feszes idomok és istállótrágya szag! ¬– gondolta ő. ¬– Egészséges nő, akár egy fej vöröshagyma; nyakhajlásig öntöd magadba a sört ¬– mert:„ kurázsi kell ehhez is, pajtás!” ¬–, hogy megalázkodhass előtte. Másnap aztán képes vagy eladni egy lóért...De néha még egy véka gabonáért vagy áfonyáért is.)
Ezt a ragyogó némbert (vagy „ringyót”) szétvetett lábakkal látta később, mint annyi bajba jutott fehérszemélyt.


*


Az én természetem volt netalán a biztonság?
Vagy inkább a meggyőződés volt a börtönöm?!...(Énalattam sosem állt lángban az ágy.) Egy bujálkodás miatt kockára tenni mindent?! Nem elég, hogy pestis, pánik, lázadás, árulás veszélyezteti a sereg nyugalmát!... A megszállott bélpoklosok átkos természete a tisztítótűzben majd lehűl.


Ha ki lehetne úszni a megmagyarázhatatlanból, olyan kitartó, biztos mozdulatokkal, ahogyan a gyermek szappanozza a kezét.
A fehér ló felsőteste is láthatóvá vált azon a zivataros délutánon. Nem volt a hátán se ember, se nyereg. Fölismerte. Ez a magányos, vak kanca, még öregapja idejéből! Kinek jutott volna eszébe valaha is fölszerszámozni? ...Szomorú, merev fejével félrehajtott egy ázott lombot, s kis kék pillangók röpködtek a nyakán meg a homlokán. Törékeny fehér árnyékként lépegetett a kopár meredeken a szakadék széléig.
„Ez te vagy!” ¬– döbbentette meg a felismerés

Csuromvizesen dobálta magát a lepedőn. Lelógó kezének körmei az ágy mellett heverő katonacsizma sarkához ütődtek.
Fölzúgatni a test elnémult parcelláit ¬– van e képtelenebb megoldás?
Mielőtt megkísértett volna a lágymeleg, kiokád az éden.
S a tortúra még nem ért véget.
A máj, a zsigerek, a nemi szerv működésében egy egész mindenség titka rejlik. Nem mindegy, hogy kitől és mikor tanuljuk meg a lényeget.
Kígyófogaktól harapdált arc, szuka szűköléstől vonagló, rút forradást, rücsköket rejtő, dús comb. Vörhenytől, ráncoktól, kelevénytől megrontott hús, önnön kórjától lerohadt. Ami Szitalá* parancsára történik, attól semmilyen istenség nem képes megóvni.


A moralista reagálását lesed (valahol belül), de már csak a szükségszerűen tragikus végkifejletre. S ha nem hajszoltad túl és nem falattad föl magad, s több maradt belőled, mint a csontváz ¬– úgy is lerágja húsodat a földmély.









*a himlő istennője



(Pázmány, vagy Rimay)





Balassi Bálintnak ihleténél is hevesebben felcsapó perlekedő szenvedélye jutván eszembe, nehezemre esik elhinni, hogy Erdély fejedelmének megbízásából azzal a Pázmány Péterrel kell szembenéznem, kinek természet és lélekismerete ¬– a költői beszéd természetmámorával összevetve ¬– úgy hangzik, mint biztos törvény, mint fegyelmezett rend.
Haragos porfelhő terjeng Gyulafehérvárig, a fejedelmi kancellária ablakáig, valahányszor hírnökkel riaszt egyik vagy másik földesúr, hogy kinyisszantottak, felprédáltak egy darabot megint az ő jogos birtokából. A visszaéléseket buzgón körmölő lakájok előtt egyszer, türelmemet vesztve, odaszóltam:„Nemesi birtoknál mikor lesz fontosabb az ország, és nemesi szabadságnál a lélek szabadsága?!...Gyertek el oda, hol nem véd meg a protestáns fejedelem szoknyája. Én ott voltam annak idején Kassán, mikor Belgiojoso gróf martalócai erőszakkal verték ki a lutheránusokat a Szent Erzsébet templomból, hogy átadják a pápistáknak.”
Erre aztán megindult a bősz, vádaskodó handabanda, hogy ők ne tudnák (?): a katolikus szerzetesek nyelve alatt kígyóméreg rejtőzik. Még a fejedelem pap bizalmasának, Alvinczi Péternek a szájából is messzire hangzik a panasz s a Pázmány Péter korholása, de úgy, hogy azt az Esztergomban székelő érsek is meghallja. „Az ő lelkét terheli a sok dúlás és latorság ¬– dörög Alvinczi ¬– , amelyet Magyarországban véghez visznek az idegen nemzetből felfogadott zsoldosok! Templomokat ganéjjal undokítanak, árnyékszékké tesznek az istentelenek, protestáns lelkipásztorokat kínoznak meg kegyetlenül; de az udvarházakba is betörnek, nem riadván vissza a nemesasszonyok és serdülőleányok meggyalázásától sem.
Bethlen Gábor széles ábrázatán egy ránc se mozdul. De valahányszor megkondul a templom harangja, őnagysága nyugalmát is kikezdi a kétség: hogyan lehetne elkerülni, ezen meg azon az oldalon is, a rontást?
„Eredj és mondd meg Pázmánynak ¬– utasít fojtott hangon ¬– , hogy fékezze meg a szitkot lövellő szoknyás papok száját, akik lutheri meg kálvinista tévelygőknek nevezik a népet, a prédikátorainkat pedig dühös hollóknak!...Csoda e, ha türelmük elapadván, azzal vágnak vissza a pápista papoknak, hogy: ti, csahos kutyák?!
„Ilyet mégsem közölhetek a kegyelmed nevében az esztergomi érseknek, aki bölcsen látja, hogy még ha mi, erdélyiek a magunk módján fohászkodunk és vakarózunk is, de magyar fejedelem nélkül menten a gallérunk alá pökne a német...
„De bezzeg álnok eb s kalandor voltam neki, ki az ő kegyelmes földi urát kiforgatja Erdélyből s a világból!... És az nem különös, hogy amikor a fejedelmi szék nekem felkínálkozott, képes volt a védelmébe venni a zöldfülű Báthory Gábrist? Aki úgymond nem lator volt és nem gyilkos, hanem katolikus mindenekelőtt!...“
Tudvalevő, hogy az erdélyiek csak a drágaság miatt morognak. Habár az elmúlt évben is jó ezüstű, „öreg” polturát ¬– aprópénzt ¬– hozának be Felső Magyarországról az itteni búzáért, de a fejedelem megtiltá, hogy bárki is élhessen ama forintokkal; ötpénzes garast veretett vala, hogy avval éljenek birodalmában. Csakhogy igen rút, fertelmes állapotra jutottak ezáltal némely erdélyi polgárok. A Bethlen Gábor garasáért: egy forintért másfelet adtak, három jó ezüst dukátért egy forintot örömest. Így aztán, aki régi adós volt, erővel megadta olyan garassal, amit Bethlen Gábor maga veretett abban a reményben, hogy a hamis pénz egy esztendő alatt abrogáltatik. Az emberei ott ólálkodtak minden sokadalomban, s vesztes volt az, kitől elvették a pénzt, és az is, aki a ládájában veszteg tartotta otthon. Bethlen viszont ily furfanggal vereté ötpénzes garasát, amellyel ma is élünk...Hallottam, hogyan beszélnek róla a háta mögött azok, akiknek nagy káruk volt a pénzváltozásból: hogy ő csak a maga hasznát nézi! De ennél vészesebbnek látszik a háborúskodását felpanaszlók hangja, akik szerint Bethlen minden elméjét a német császár ellen élezte ezen esztendőkben: ha meg is békélt, csak azért tette, hogy több külföldi befolyással és még nagyobb katonai erővel megint reá támadhasson. Békesség pedig csak úgy lett, hogy a Habsburg császár hat vármegyét átengedett neki.
Volt alkalmam elnézni betegségében is, fáradt, beárnyékolt halántékával ezt az érett férfit, s beláttam: jóllehet gyakran téved s tépelődik maga is, minden gondja megmaradni itt a nagy mindenség részeként. Hangja lehetőleg barátságos ¬ (nem érződik benne fenyegetés és fölény): minden elégedetlenséget feloldani kész. Titokzatosságában is kitakarva képes látni őt, aki számolt már azzal, hogy úgy utazunk a jövendő felé, miként ha összeszegezett szálfákon egy viharzó folyón; s a tutaj ha nincs jól rögzítve, egy egy fatörzs elszabadul alólunk. (Mint amikor át akartunk volt jutni a Vágon, s a hordókba rakott országpénze a vízbe esett; de a súlya miatt szerencsére nem tudott messzire úszni, s a hordókat, ha nagy fáradsággal is, de kihalásztuk.)
A fejedelem közben megenyhülni látszik (nem neheztel ő jobban Pázmányra, amiért más formában veszi magához az Úr testét s hitét); szokása szerint már kedélyesen anekdotázik:
„Egyszer egy gyóntató ¬– mondja megenyhült hangon, csak nyak inai feszülnek ¬– akit a váradi pasa kezéből szabadítottam ki jó pénz ellenében, hálából bevallotta nekem, hogy milyen kockázatos a pápista pap hivatása. Ha nem hiszel a vezeklő őszinteségében, mondta, bármily csekély is az elkövetett bűn, a feloldozás formális aktus, szerepjátszás marad az Isten színe előtt...De hát én nem a Fennvaló színe elé küldelek ¬– hiszen a Pázmány széke ha fenn is van, néhány lépcsőfokkal csak lejjebb esik. Mindazonáltal, ha gyóntatni kezd téged, s látod, hogy miközben a te őszinteségedben kételkedik, fondorlatos, szépítő szavakkal fel akarja menteni a császára szolgálatában álló igazi bűnösöket, egy percig se feledd, hogy nemcsak a legnagyobb ész ő Magyarországon, de a legnagyobb Szerepjátszó is.“
Végül azzal váltunk el: legyen az én közbenjárásom Pázmánynál közvetítő üzenet a Habsburg császárhoz, hogy ne csodálkozzék őfelsége, ha a magunk oltalmáért és lelkünk mentségéért feltámadni (ebbe ravaszul a támadást is beleértette Bethlen) kényszerülünk!



Az útnak még harmad részét sem tettem meg, de a rosszul rugózott s keményen párnázott kocsi máris felkavarta a köveimet. A hasító fájások miatt mindegyre meg kellett állnunk. Ráadásul a folyóvizek is úgy megáradtak, hogy egyik reggel csak úsztatva lehetett volna átjutni a túlsó partra.
Egy álom megfejtésével még tartozom, magamnak legalábbis. Az elindulásomat megelőző éjszakán addig forgolódtam az ágyamban, mígnem, egyik álomból a másikba, egy riasztóbba átúszva, egyszer csak sáros lábak tapicskoltak körülöttem. Kámzsás szerzetesek leptek meg (nyakuk és fülük töve is retkes volt a kosztól); gúnyosan felszólítottak ¬– mintha bizony hitvitára készültem volna ¬– , hogy fejtsek meg egy talányt: hogyha a megváltó földöntúli boldogságra vágyott, hisz nekünk is azt ígért, miért festünk, faragunk szenvedő vonásokat orcájára?...S máris végigfektettek előttem egy, a falakon túl, a semmibe vesző, színes feszületet, amelyen a sivatag dűnőként hullámzó ráncokat s a krátermély szemet mutogatták nekem.
Sajgó csontokkal ébredtem, a nyakam is megmeredt, mint akit álmában keresztre feszítettek. De valahogy jó érzéssel töltődtem fel mégis, hogy, lám, egészen józan gondolkodásúaknak mutatkoztak azok a szerzetesek. Persze álmomban...
A huzat feltépte az ablakszárnyakat. Dideregve keltem ki az ágyból. Készülődés közben aztán mind jobban nőtt bennem a szorongás.
Mint követ ritkán tettem ki magam közvetlen fizikai veszélynek. Ezúttal nem idegenbe s nem ellenség, hanem az enyéim közé készültem. Mitől kellene hát tartanom?
Voltam már olyan helyzetben, igaz, Szombathelyen, amikor el kellett hallgatnom, hogy más felekezetű vagyok, mint a többség. A kíváncsi csődület nem gyanította kilétemet, különben sem érdekelte őket más, csak a törvényes végzés, amely tulajdonukba adta a templomot. A kevesekben pedig, akik nem menekültek el a városból, tudat alatt valahol nőtt a tisztelet a győztesek iránt, kiknek mesterkedése s hangoskodása sikerrel járt. Úgyhogy közönséges provokátornak tekintettek volna esetleg ¬– nem egyszerű ellenségnek ¬– ezek is, azok is. Minél okosabban igyekeztem volna érvelni előttük, annál veszedelmesebbnek. S a botrány persze a spionokat is előcsalja ilyenkor; ők teljes biztonságban érezhetik magukat a császári hatalom árnyékában, kedvükre ki bejárnak a templomkapun. Néhány éles szemű, látszólag szótlanságba burkolózó alak az idegen zsoldosok szeme láttára készségesnek mutatkozik közbenjárni, hogy elkerüld a tömlöcöt... Mert hiszen a hatalom magasabb beosztást viselő alkalmazottjai (a kincstári listán feltüntetett, megfizetett alkalmazkodók) hajlandók nagyvonalúan kezelni a hitbeli ügyeket is, amennyiben jószántadból elhagyod egyházadat.
Az ilyen szövetségben ne keress érzelmi kötést; az ész diktálja, némelykor megjátszott eleganciával. Hányszor találkoztam vele itthon is: amíg én Konstantinápoly vagy Bécs felé fürkészve a támadó vagy a felmentő sereget lestem, őméltóságaik a birodalmi ígéretekre füleltek: latolgatván magukban, miszerint ahol nagyobb a képzelőerő, lám, ott az oltárok is díszesebbek!...Szóval, nehogy kiderüljön, hogy mégis a pápai elképzelés szerint történik a feltámadásunk!...


Hasonulni a határokhoz mért, (ki)mérhető hivatáshoz. Ha a vadság riadóztat, úgysem hallatszik a poézis. A teremtés szünetet kénytelen tartani.
Körülzártak, Bálint! Nehezen tudom már innen kivágni magamat.
Midőn a sors nem karddal, másképpen kényszeríti meghátrálásra a hanyatló erejű férfit. Futásra készteti önnön tehetetlensége elől.
„Szál kopjámmal bátran káromolva!” ¬– Ezt csak Balassi Bálint tudta. Milyen nyíltan állt ki vérrel festett szablyájával Istene elé is! Milyen egyszerűnek tűnt minden, amikor még vele voltam...
Engem csak Pázmány színe elé küldtek. Mégis be jókor jött, Istenem, az az áradás, amelyik miatt nem tudtam elmenni hozzá személyesen.
Levélírás közben az egyházfő megfelelő megszólításával és körüludvarlásával bajlódtam éppen, midőn előkerült egy nekem küldött korábbi levele. A törvénytiprásról szólt: azokról, akik „döggel, karddal, rabsággal fenyegetve” üldözik el földjéről s hajlékából a magyar embert, legyen az akár a legnagyobb birtokos.
Mert Ferdinánd császár elődjének és példaképének idején is ez történt már. Rögeszmés, rideg kedélyű Rudolf! Szemének vizenyős szivárványa a fáklyafényben megvillanva eszelősnek látszott, de máskülönben hideg, mint a mocsár. Ez a „gondviselő“ tekintet kész volt elveszejteni bárkit... Te tudtad ezt legjobban, Illésházy István atyámuram és igazi védelmezőm! A császári kamara a felségárulás vádját akasztotta nyakadba, s hamis tanúskodások alapján fő és jószágvesztésre ítélt, hogy elkobozhassa mindenedet. Mekkora öröm volt számomra, midőn titkon tudattad velem, hogy morvaországi birtokodról sikerült megszöknöd Lengyelföldre.


„Hogy onnan aztán Ali basához küldött hízelgő levelével a kereszténység ellen hangolja a kedélyeket!” ¬– pillantott rám fenséges tekintettel az esztergomi érsek (mert levélírás közben az ő arcképét helyeztem magam elé).
„Illésházy báró, sorsunk gondviselőjeként, éppen a keresztényi méltóságot szándékozott megvédeni ¬– siettem ellentmondani neki. ¬– Kedvezőbb politikai hangulatot igyekezvén teremteni a protestánsok védelmére...S egyben az európai egyensúlyt is...”
„A javatokra!” ¬– Az én Pázmányom most erőteljesen bólintott. Viselkedése eddig nem árult el semmilyen rosszallást vagy fölényt; mértéktartóan, komolyan figyelt rám, mint méltó vitapartnerre.
„Hozhatsz e olyan áldozatot, mely az országnak halálod után is javára leend?” ¬– kérdezte tőlem (vagy inkább önmagától?!), ezzel is csak növelve bennem a kétségeket... Melyik országnak? ¬– szaladtam előre gondolatban. Mert haza csak egy van (itt benned, repedezett ereidben), ország viszont, melynek sorsát császár, király, fejedelem vagy pasa igazgatja, legalább három.
Pázmány méltóságteljesebbnek és gondolkodásában első perctől fogva józanabbnak tűnt, mint a sok ¬– hol fénybe vont, hol árnyékba burkolt ¬– kiismerhetetlen ábrázatú uralkodó... Nehogy lótolvajnak nézzen. Tisztán a gátlásaid miatt nem mentél el hozzá személyesen?! ¬– élcelődött kishitűséggel nyomorgatott énemmel egy másik, lelkem legbelsőbb kamarájából kiüzenő hang. ¬– Így viszont még azt gondolhatja rólad: az ilyenek rendszerint képtelenek megkülönböztetni Krisztust a latortól!...
Nem kaptam elég levegőt, egy óriási pöcegödör látomása hajszolt. (Lehet, hogy lázam is volt az özönvízben fulladozó vidéken.) Undorítónak tetszett volna mentegetőzni. De elindulni is.
„Attól tartok, hogy nem mehetek Nagyságod eleibe, ezért hát kénytelen vagyok levélíráshoz folyamodni ¬– hangzott a Pázmánynak címzett első fogalmazványom. ¬– Ez az én lassúbb (el)járásom lészen azért a kulcs, amivel nemcsak Nagyságod ajtaja nyílik meg nekünk, de fülei is kegyesen fognak hajlani könyörgéseink meghallgatására, etc...”
Túlságosan hízelkedőnek tűnt máris, amit papírra róttam. Hol maradunk az óhajtott egyensúllyal?!
„Remélte Nagyságod bizonyára, hogy igen eszes, tudós, bölcs ember vagyok, aki elhiszem Nagyságodnak, hogy főpapi hivatalából és könyörülésre való indulatától vezérelve közönséges irgalmasságot gyakorol rajtunk. Mert ki az idegeneknek is szokta segítségét és jóakaratát gyakorolni ¬– mondtam az enyéimnek ¬–, titeket, tulajdon véreit ne segítene Őnagysága? Ne értené meg nyavalyátokat, hogy orvosságot keressen sebetek gyógyítására?!”
(A diplomata hangja végre! Bethlen Gábor nem vallhat szégyent velem.)
„...Mert hiszem, hogy akit a szerencse a legmagasabbra helyezett, nem annyira azt szereti, hogy nagynak, mint inkább, hogy jónak hallja magát mondani, és két különböző dolgot: a hatalmat és a szerénységet vegyíti magában...Öledbe tétetett, Isten által, a köz ügye, de azért az ölbe, hogy ott melengettessék. Gonoszok és becstelenek azok, akik az uralomban csak az uralmat nézik, gőgösen, tunyán, és azt, hogy ők nem a polgárokért vannak, hanem a polgárok ¬– (nem, inkább: az alattvalók) ¬– vannak őértük.”
Megállj! Ez így könnyen vádaskodásnak tűnhet; akár fenyegetésnek is.
Érvek kellenek. Többet kell forgatnom Pázmány hitünkkel vitázó kalauzát és prédikációit, legalább ma este.
„Keresztény atyám írja éppen, hogy mi dolgunk nekünk a teremtett álltok nemére és természetire?!... Akinek az örök ige szól, sokféle vélekedésből kifesel...”
(Ez így igen igen szőrmentén van, végtére nem tinók ¬– még hogyha ők az erőtlenebb kevesek is ¬– akiknek érdekében szólnom kell.)
„Az erősebbnek látszó gonosz bizakodása mindig kevélységből és a gyenge megvetéséből származik, ámde végül maga megcsalatásával végződik...Erre is nagyságod tanít. Isten utálkozik ¬– ebben is egyetértünk ¬– az embercsúfolókon, kik felebarátaikat megszégyenítik, meg háborítják...”
Végre eljutottunk a háborgatottakhoz; a nyílt háborúsághoz.
„Mi volna ezen üldöztetés ¬– okos, világi uralkodók szándékában ¬– , ha nem a kevélység parancsa! S megvan a kieszközölt ‘mennyei’ áldás is a megfontolt, megtervezett gyilkos hajszához? A Belgiojoso féle kalandorok öldöklésvágyához?... Mostanában olvastam Nagyságod példázatát ama szép, fehér hölgyről, ki mikor kergetői elől szaladva sárba talált, rá nem mene; inkább megöleti, mint bemocskolja magát!
A bűn veszedelmes rútságára utal Nagyságod. De a kényszerű, külső, felszíni mocsok ¬– mondjuk, az esendő test ügyefogyottsága ¬– a nagyobb vétek e; vagy inkább a türelmet nem ismerő lélek erőszaktevése?...Orvosnak mindenik halandó egyformán kóreset ¬– Isten gyermeke. Így egyformán ki van szolgáltatva a fájdalomnak, a rontásnak.
Hát a pap?! Őt ki hatalmazza fel a különbségtételre? A halál ismerete?...
Hogyan erősödjék lélekben és tudásban (a kiváltságos gondviselőhöz méltó kívánalom volna ez), ebben az áradásos időben a járványoktól is üldözött felvidéki nép, ha a szeretetről való prédikálás mézben megmártott, mérgezett retek?...
A császárpárti urak és méltóságok között természetszerűen nagy az aggodalom, látván, hogy Erdély fejedelme, Bethlen az angolok, a dánok és a hollandok oldalán megindul ellenük. Azzal a szándékkal nyilván, hogy lecsillapítsa a szent dühöt. Mely kevesebb keresztényi türelemben való bizakodást ígér a megtért híveknek, mint amennyi rémületet...Nagyságod szava most a tét. Anélkül Ferdinánd császár őfelsége aligha tudja rábírni a sokat szenvedett s talán még többet hitegetett alattvalókat a gyorsan és ingyen ¬– mindössze a hitvány életük árán (!) ¬– elérhető túlvilági boldogságra. Már pedig atyám (ha jól olvasom sorait) a toleránsabb tisztító tűzre kegyeskedik bízni a megtévedt lelkeket, nem a feneketlen pokolra.
Hát még, ha az a pokol itt, a földön emészti el azt, akinek útját nem a pápisták egyengették az örökkévalóságban lakozó isteni gondviselés felé. De hiszen nagyságodat ha mostoha anyja pápistává tette is, az édes szülei protestánsok valának, s a Mindenható Isten véghetetlen kegyelme folytán, lám, nem született nyomoréknak avagy egyéb fogyatékossággal.
Gyarlók vagyunk; nehéz elbírni az örökkévalóság gondolatát. Legfeljebb ahogy az ember szervezete a romlandó növényi és állati eledelt megemészti s feldolgozza, értelmünk is úgy szívja magába a földi matériájukban elporladt elődök szellemi értékeit...”

A zsoldosokat, jaj, ki ne felejtsem!
„Azt kéri Erdély fejedelme, oltalmazzon meg bennünket is Nagyságod Istene a mindent felprédáló jövevény hadaktól, kik olyanok nekünk, mint gyümölcsnek a féreg, még hogyha ragyaverte is az a gyümölcs...
Végezetül: mind várhatunk távoli kegyekre, áldásra, szerencsére. Inkább éljünk úgy, ahogyan szeretnénk. Számunkra ennyi az örökkévalóság esélye.”


*


„Kibújt belőlem a sztoikus ¬– neheztel magára, joggal, a lábadozó beteg, a virradatot ingatagon fogadó Rimay. ¬– Tán jobb lett volna Pázmány békére hajló természetét, igaz hitét taktikusabb hangnemben szembesíteni a Szentszékkel való kapcsolatával.”
Kettőjük közül vajon melyikük találja meg előbb a halált hozó egyensúlyt?
Az ember elbúcsúzik legkedvesebb tárgyaitól...A gyöngyház kalamáris, a gyertyatartók, a veres bársonyhüvelyes szablya (mindenik egy egy keserves, hosszú út emléke!), a vörösréz mozsárütő, a kerekded spongya, a szúette kopott zöld láda ...A pennavágó kés és két, halcsontból készült kanál ¬– nem válik meg tőlük soha. Mert aki elad, olyan, mintha menekülne. És aki vesz, mintha attól félne, hogy tönkremegy. A testek egymásra való hatását lemérni fény nélkül elképzelhetetlen, vagy legalábbis érdektelen. A fény pedig a mi szemünkből sugárzik rájuk.
A Platónt követő Lucilio Vanini szerint ¬– nem sokkal ezelőtt tette közzé munkáját A természet csodás titkairól címen Itáliában ¬– megismétlődik az emberi történet „Achilleusz ismét Trójába megy; feltámadnak a hajdani kultuszok és vallások...semmi sincs most, ami még nem volt; s ami egyszer már létezett, újból lesz...”
Még ha mindez nem is partikulárisan érvényes ¬– mint Platón állította ¬–, hanem általánosan.
Minden dolog visszanyer(het)i korábbi állapotát; persze csak megelevenedő emlék formájában. Elképzelhető, hogy egy későbbi állapot a valóságban megegyezik valamely előzővel, de az csupán a variációk végtelen számát feltételezi, nem egy konkrét állapot körforgását.
Ha úgy fogynánk el, apránként, mi is (gondolhatja Rimay ¬– vagy egy későbbi, hasonló életkorú, függő életét, függetleníthető gondolatait, állapotát újraálmodó, kitalált! társa), ha úgy fogynánk el, mint egy piramis, melyet minden ezeregy évben érint meg szárnyával egy madár! *
Nyerni akaratoddal nyerhetsz a jelenben ¬– ismeri(k) föl lehetőségét(üket) és korlátait(kat). „Aki a jelent látja, az mindent látott, ami csak valaha volt, vagy valaha lesz” ¬– állította Marcus Aurelius. A múlt pillanatokká zsugorodik. Szerencsére azért van az érzés (többek közt a nosztalgia, mely végtelenszerűvé növelheti a letűnt pillanatot), hogy az ember megfeledkezhessen néha a spekulatív teóriáknak kiszolgáltatott helyzetéről.
Az időtartamtól függetlenül senki sem veszíthet el más életet, csak amit él.

















* (Borges nyomán)







(Penész fér aranyhoz)




Kifújom magam. A hajnal éppen felderengett.
Minden haszontalan kancsal képzet elinal. A csukott szem mögött vízsodrással magával ragadó látomás. Jéghideg, folyékony gyermeki öröm borít be; a vékony pólyán áttetszik a fény, amíg a törékeny álomhéj rám nem fagy egészen.
Az ébrenlét már nem mohó ígéret. Mosakodáskor fülemben, orromban a nyesegetésre váró, erős szőrszálak: különös, új mulatságnak számít, ha megérintem őket. A természet nagy éhsége ritkán gerjedt föl bennem; az ész és a virtus mindig idejében lecsillapította férfikedélyem. Legfeljebb egy egy olvasmánytól izzott fel tekintetem; de ajkamon már rég nem ég a szó. Ha tapintok, a márványban futó bíbor erezet elevenebb, mint vérereim falán a kiszáradtmész repedések.
Tenyeres talpas tót leányok erdei szamócát s kökényt hoznak lapos háncskosarakban. Az ezüstlő fény sötét patinája ilyenkor szerencsére nem arról árulkodik, hogy a környező világ újabb pusztulásba rohan.


*


Méz, köpült vaj, dió, alma a reggelinél a későn megehülő uraságnak. Orsolya a cipó mellé egy vékony füzetecskét is felszolgál neki.
„Mi ez? ¬– pillant bele Rimay. ¬– Jövendőmondó könyv?”
„Négy levélen is sokat tud ám” ¬– fűzi a szót sejtelmesen a serénykedő asszony. Amint az asztal körül forgolódik, ruhája, főkötője sáfrány, szegfű és fahéj szagot áraszt; ő már az ebédfőzésnél tart nyilván.
„Jobb pénzt kapni, mint adni ¬– olvassa hangosan a bölcs tanítást Rimay, s bosszúságát leplezve elneveti magát. ¬– Ez persze nem vonatkozik arra, amit fekve szoktunk állani...”
„A verésre, ugye” ¬– replikázik Orsolya asszony.
„Látom, kiművelted magad” ¬– csipkelődik férjeura; most már nem kétszínűsködő fellazult orcáján a derű.
„Minden napra egy ilyen aranytojás, hátha elfeledjük végre a zordon országló férfiút” ¬– beszéli ki aggályát a hitestárs, és sietve indul meg a konyha felé.
Milyen is lehettem én az ő szemében? ¬– tűnődik magában Rimay. ¬– „Hol míveli a föld magát? ¬– szökik szemébe az újabb bölcselkedés. ¬– „Magyarországban: mert ott szántóföldek vannak.”
A válasz egyből kedvét szegi, s rossz szájízzel hajítja félre az ajándék könyvecskét.
Ki ne tudná, hogy mennyire nem igaz ez ma! Ott valahol ¬– nem is héthatáron túl ¬– a vértesek házról házra járnak, fosztogatnak és gyújtogatnak. Eb török ellen! ¬– sötét arcok mindenütt; kiégett tarlók felett súlyos varjúszárny pernye. Jönnek, be se kell hunynia a szemét, jönnek lopakodva a hosszú tábori éjszakák, egymáshoz tapadva, mint tapogatózó vakok...S a domb köré tekeredő úton, ahová a tekintet elér, egy meghajszolt alak, rongyokban, az erősödő patadobogás hallatán a nyomorult barázdába fúrja arcát. Csatlósokat lát mindenütt.
Lám, most mocorogni kezd. Félnótás e, vagy vándorprédikátor? Mozgása nem is emberre vall: csigavánszorgás.
Rimay odakiált az asszonynak, hogy látja e, s ha igen, mit gondol: feléjük tart e az a valaki vagy valami?!


*

A vendég fagyos végtagjait melengeti a tűznél. Nem holmi jövevény ő: régi ösmerős, barát.
„A ló kimúlt alattam. Micsoda ország! ¬– taglejtéssel kíséri méltatlankodó szavait Szenczi Molnár Albert. ¬– A répaföldek közepén találtam magam. A keresztútnál...“
Egyszóval eltévedt, s alaposan átfázott.
„Linzből kiparancsolták az összes lutheránust ¬– kezdi a rossz hírekkel a vendég. ¬– A császár matematikusa, Kepler állítólag mentelmi joggal bír.”
(Ezzel ugyan nehéz lesz lecsillapítani a Rimayban dúló belháborút.)
„Amióta hazajöttem, a szívverésem tompa mennydörgés megint ¬– fakad ki Molnár Albert. ¬– Meghívattam magam Komáromba lelkésznek, de már érzem, hogy nem fogom tudni megtalálni a munkámhoz szükséges nyugalmat. ¬– Aztán minden összefüggés nélkül visszatér a Kepler anyjára. ¬– Boszorkányperbe fogták.”
A Szenczi Molnár fakó szőke pillái mintha leégtek volna, szemhéja így még duzzadtabbnak látszik. De Rimay nem néz az elveszettnek hitt barátra, a szőlőlevelek halvány árnyékát figyeli a veranda kövezetén. Mégsem hagyja nyugodni a temperamentumos, de talányos tudós ember. Meg merne esküdni rá, hogy felesége is valami hasonlót gondol az illusztris vendégről. Vagy visszafogottan diskuráló férjéhez képest tán egyenesen eszelősnek látja zavarosan csapongó észjárása miatt. Pedig a prágai udvarban a keveseknek kijáró fogadtatásban részesült, midőn bemutatta a Rudolf császárnak ajánlott ¬– mindössze fél évi munkával létrehozott ¬– latin magyar szótárát.

„Akkor látott vendégül engem a jelenkor legnagyobb csillagásza!”
A Keplerre emlékező Molnár Albert felugrik székéről, hogy átkísérje hallgatóságát –képzeletben, Móric hesseni fejedelem udvarába; ugyanis az ő anyagi támogatásának köszönheti, hogy a zsoltárfordítások után az új protestáns magyar bibliát ¬– Károlyi Gáspár fordításának átdolgozását ¬– már másodszor rendezheti sajtó alá.



*

Még mi mindenről beszélgethettek ők kettesben, hármasban ¬– késő éjszakába nyúló keserű moralizálással, vagy új terveket lobbantó türelmetlenséggel?...
„Törhetetlen a létezés ¬– hajtogathatta Szenczi Molnár Albert. ¬– Rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk vagy képtelenek hátrahagyni magunk után valamit.” S a fűszeres mártással átitatott környezetben is egy áthatóbb (nyomdafesték s gépolaj) szag vonzásában ott szaladgált már gondolatban a sajtógépek között.
„Kétfajta kicsapongást ismerek ¬– mondta alig hallható következetességgel Rimay. ¬– Az egyik oka alkati gyengeség... ¬– Lerészegedett, durva zsoldos pofákat látott maga előtt, amint mohó, villanó tekintettel lecsapnak a rőt homályban, s percek múlva a ringyók fürtje és fűzős vállruhája, ujjasa eloldva, tépve. ¬– A másik az elme szenvedélye. Légy elnéző, barátom, a középszerrel hazádban ¬– suttogta szinte könyörögve. – Ha mást, különbet nem is tud nyújtani egyelőre...”
„Igen ám ¬– érvelt robbanó indulattal a vendég ¬– , csakhogy itthon megalázottnak kell éreznem magam folyton...Van egy visszatérő álmom: éjjel bűzlő alakok törnek reám (ha nem látnám rajtuk, hogy vasasok, még kísértetnek képzelném őket); elragadják nőmet, gyermekemet, hogy odavessék a vigadozó, handabandázó csőcseléknek...” „Reménykedjünk” ¬– búgta Rimay megnyugtatóan.
„A megfoghatatlanba?” ¬– kérdezett vissza Szenczi Molnár.
„De hát nem a te szavaiddal hangzik ígyen magyarul? ¬– szólt fojtott álmélkodással a sztoikus költő ¬– : A napok egymásnak / Tudomént mutatnak / Az ő [az Isten] bölcsességéről !...”
„A zsoltárnak igazat kell mondania ¬– csattant fel a fordító. ¬– Én azonban jobban teszem, ha visszamegyek nyugatra, Heidelbergbe, vagy Hanauba. Oda, hol a mezőföldek dühödt hadaktól távol valóban szép búzavetéssel örvendeznek, ahol gyönyörűség az ének, nem kétségbeesett kiáltás.”


Ha a sok évszázados mélységből föl lehetne fogni az idő hiteles üzeneteit! Legalább akkora kívánság ez tőlünk, mint megérezni, mondjuk, Freud grapefruit ízét a moralitással tömjénezett amorális világban.


*

Kifüstöltük a házat fenyőmaggal, ürömmel.
„Tartsa távol tőlünk a gonoszt” ¬– érvelt Orsolya; én pedig lenyeltem a mosolygást. Hiszen csak kellő füstölés után olvashatom el a postámat, amióta a Felvidéken döghalál dühöng.
Nyeregben sem igen ültem volt nagyobb feszültséggel, mint mostanában olykor, ha rám tör a hiábavalóság tudata, hogy mint láthatatlan ellenség, átdöfje hörgő mellkasomat. Rég volt, midőn még ugrásra készen!...S közben Orsolya szólít, s én engedelmesen végigcsoszogok a tornácon, hogy morcos ura elé tehesse a tejes kávét friss kaláccsal; hátha megvigasztalódik tőle.
„Kegyelmednek volt elég baja odafenn az országos ügyekkel ¬– kezdi Orsolya; majd kivárja, hogy kortyoljak egyet kettőt. ¬– De reméltem, hogy itthon majd elfelejti őket.”
Az én fülembe eközben felgyorsul megint a dobogás, s ha rossz napom van, már tudom: feltartóztathatatlanul (valahonnan belülről) nekilódul a történelmi idő.
Különös álomba merülések ködös délutánokon. A gyertya kékes lángja a kora sötétben; mintha valamilyen alattomos világhuzat vinné megfoghatatlan messzeségbe a napló és levéltöredékeket... Mire megébred az ember, kifosztottnak érzi magát.
„Tegnap nagy esőzés kezdődött délután három és négy óra között, kinek sebes szele megtekergeté néhol a magas füveket is...“
(Megkapod e valaha a soraimat, szerelmes öcsém, Madách Gáspár?)
„Paxi György uram Bécsből való jövetelébe(n) az másik éccaka itt hált nálam. A patak, melyen estve átjöve, úgy megáradott vala reggelig, hogy áztatva kellett volna átaljönni rajta...Réteim borulva vannak az nagy árral. Mind oda, mit két kezem ültetett az sovány homokba...“


*


Egy lélegzetnyi kiszámíthatatlan idő ¬– a szív elnehezedése előtt.
Mikor még minden lehetett volna ő! Egy egész felmentő sereg. Hős, ki leteríti a sárkányt.
Hiába támad egyik elképzelése a másik után, nem tud felhevülni már. Közben szerencsére maradt benne annyi józanság, hogy csak egy madár szabadságára vágyakozzék, semmi másra.
Levetett szinte minden kölöncöt. Estétől reggelig megkísérelte elfelejteni újabb ügyetlenségeit, egész tehetetlenségét. Mégis folyton elárulja magát.
Hiába, az alkata!
Nótázgatáshoz szokott asszonyát aggodalommal kezdik eltölteni férje hóbortos gondolatai.
„A test elmúlása után ¬– fogott bele az elmélkedésbe Rimay egyik alkalommal ¬– az üdvözültek olyan viszonyba kerülnek velünk, mint az elalvók az ébren lévőkkel.” (Erről különben már akkor elkezdtek vitázni, mikor Molnár Albert nálunk járt.)
„Igen ám ¬– kottyantotta közbe ezúttal Orsolya ¬– , de a lutheránusokat, ahogy mondják, az Úristen is eretneknek tekinti.”


Hát ez fog történni velünk a másvilágon is?! Mi légyen az igazság: dögvészt hozó, vak kárhozottak maradunk újjászületve is? A boldogságos Szent Ágoston csak a katolikusokat oltalmazza meg?...De hát nem ő maga mondja e, hogy senki sem tudhatja, mi lakik az emberben, csak a saját lelke...S mégis van valami, amit maga az ember lelke sem tud; de aki őt teremtette, annak mindenről kell tudnia, ami vele történik...Lelkünk nem tudhatja, milyen kísértéseknek van kitéve, de bízik a teremtő hűségében.
Ezek szerint a különféle emberi okoskodás fölöslegesen szüli a gyűlöletet.
Magyar és magyar közt sem lehet békét remélni e földön? Mintha földöntúli erőknek lennénk kiszolgáltatva. A pártütés gonosz szelleme!... (Vajon hány évszázadig fogják emlegetni még?) Nem nézi iát, fiát, / öli, vágja atyafiát... Ecsedi Báthory Istvánnak, első igazi gyámolítójának kietlen fohászai jutnak eszébe, mintha bennük a Báthoryak minden vétkét le kellett volna róni. Torokszorító sistergés, bömbölés után a monoton amen amen amen amen. (Az Ecsedi ágnak is magva szakadt.)


Békétlen. Minden leírt szavát fölöslegesnek érzi. Annyi esendőség és törékenység közepette csetlik botlik csak benne a poézis. A sejtelem, hogy neki, az örök megbékélőnek ¬– aki mind jobban elidegenedik önmagától ¬– elégedetlenül kell kivárnia azt, ami még hátravan.
Maradék méltóságával rendezgeti, főleg tépdesi irományait. (Mint amikor a sűrű vért megcsapolják.) A világ új felfedező szellemre vár. Az ő hangja már régóta tompán szól s tétován. A lelkierő páncélja lehántva róla. Gyöngeség, kór ilyenkor telibe talál.
Csak a téboly ne!...
Kívül belül a bomlás jelei.

Orsolya bort hoz be; a szoba besötétedett. Lassan az egész világ lecsendesül, de ebben a hallgatásban van valami sunyiság.
„Sok beteges inkvizítor, hamis prókátor: fondorlatos kísértet!” ¬– gondolja. Utolsót sercegő gyertyacsonk: ő már nem szorul védelemre a veszedelmekkel szemben. Sem a magánnyal.
Úgy tűnik, mintha közeledne valaki az ablakon túli hózivatarban. Rozzant gebén jön, arcát nem látni, vagy nincs is neki. Dürer metszetén látható hasonló...Csakhogy ott Krisztus lovagja (állítólag Rotterdami Erasmus, akit a festő szenvedélyes felhívásban szólított föl a zsarnokság, a pápa elleni küzdelemre) rendíthetetlen nyugalommal fogadja paripáján a Halált. Rimay azonban nyeregből levetett lovasnak képzeli magát, aki hasztalan szorongatja a láthatatlan gyeplőt az álomverte éjben. S az elszabadult kanca vagy mén idegesen rángó fejjel, szikrázó tüzet prüszköl valahol a virradni nem akaró láthatáron.
Orsolya így talál rá karszékben szunyókáló urára. Derekát, lábát gondosan plédbe csavarja.
„A nyomtatóműhelyben jó múltkorjában a rézmatricákon Bálint verseit nézegettem ¬– fog bele a mesélésbe a felriadt Rimay, mintha csak egy társalgást folytatna. ¬– A mester épp úgy szórta a betűket a kis zsákocskákból, mint te szoktad a virágmagokat...“


*

Egy legény dalolt. Kesergőjében a sorsfordulót megelőző minden rettegés benne volt, de valahogy más érzéssel hallgattam, más félelemmel. Mint aki a gyönyör pillanatát szeretné halogatni.
Aki énekli, hisz e vajon a dalban? Hinnie kell.
Az én istenes énekeim kire maradnak? Hát a többi, terjengősnek mondható költemény, amelyekben néhol túlteng a morál?! Csörgethetem a hízelkedő béklyót, mit udvari emberek és múló nagyságok aggattak reám. A lelki épülés szorgalmazója voltam; de mindig sejtettem, hogy a kaptatóra jutó élet épségén és állandóságán kívül van valami megfoghatatlan, tovatűnő. A hegyekből és vizekből felgőzölgő párához, vagy a reggeli harmathoz képest a lassú fogyatkozás ¬– kínos vagy kívánatos halandóságunkban ¬– miért érne készületlenül?
S mindezt akkor veszi észre az ember, amikor kiszolgáltatottá válik...Több, mint fél esztendeig tartott rajtam a vakság, a süketség pedig még kérlelhetetlenebb: a fül immár nem tisztulhat meg tisztátalanságától. S a bal felemen nyilatkozó fontanellámon tovább szivárog rontó nyavalyáim matériája, iszapja.


„Kakukkfűvel szórtam meg a sültet, ahogy kegyelmed szereti!” ¬– tálalja fel a vadat Orsolya asszony. A legénykének is helyet szorítanak az asztalnál (Madách sarj), ő mártja ki nagy nekigyürkőzéssel a serpenyőt. De másban is jeleskedik: minden találós kérdést megfejt menten, akárhány verssort megtanul kívülről, kíséretet is fúj hozzá buzgón. Szóval szerencsés flótás ¬– mosolyognak össze a házbeliek ¬– , holott csak most van serdülőben.
Az emlékekben már nincs bizalma Rimaynak. Árnyak sürögnek körülötte, tévelygő vagy lekaszált árnyak...Végül is az lett belőle, aminek gyermekkorában jósolták, amilyennek ismerték. A többit elvégezte a feldúlt ország, a hadakozás. Csak be kellett állnia a taposómalomba.


Apró cseprő részletek megváltozhatnak utólag az életrajzodban; de egészében véve ugyanaz a lény vagy, akinek gyanakvásra és megalkuvásokra épült múltjából és teljesületlen vágyálmaiból már régen összekotyvasztottak egy lényt, egy jellemet.
Előbb még valami szelíd erő próbál válaszfalat emelni közéd és a törtető, durva vagy alamuszin gyarló emberek közé. Becsülni benned azt, aki okos kiegyensúlyozottságra (önmaga mérsékletére is) vagy erkölcsi példamutatásra törekszik?! Politikai köpenyegforgatással s kíméletlen karriervággyal nem vádolhat senki; ámde te sem tudtál becsülni igazán valamely személyiséget, mert egyszer másszor kötelességteljesítésben jeleskedett, ha bensőjében különb erők: lelkiismeret és erkölcsi megtisztulás szenvedélye nem kísérték végig pályáján.
Valódi férfi voltál e, ki betöltötte helyét, vagy a sodrás folytán került ¬– korlátjait szerencsésen áthágva ¬– oda, valahova középre...S ez az emberpalánta is, itt, merőben készületlen, nem sejtve még semmi veszélyt, hiszékenyen hull bele az idő hálójába, mely meg megereszkedik, hogy kifeszüljön megint!...


Rimaynak nem sikerült igazán soha sötét nyugalmat, gőgös arckifejezést erőltetnie magára, emiatt is a vesztesek közé soroltatik végül. Eredendő – hírhedt ¬– óvatossága legfeljebb a padláslajtorján segítheti még fölfelé.
Különben a fáradtsághoz ma már az is elég, ha megáll a veranda legfelső grádicsán a házra boruló homályban, hogy magányába süllyedjen. Az ő elmúlásával szerencsére kevés emberi lényt fenyeget romlás ¬– kivált olyat, akivel valamikor is kölcsönösen ragaszkodtak egymáshoz.
Megszédült...Nemcsak a lába képtelen megtartani a leépülő, nehéz testet, de túl ¬– a téli viharzás rázúduló hullámfalán át valahol ¬– mintha már nem volnának messzeségek s arcok, csak a halottak vonzása.
Ilyen a felmérések órája? Vagy még a lábadozásé?...
Ti más riadalmak ¬– a kísérleteké! Midőn boldogsággal töltötte el a felfedezés, hogy milyen nehéz ... egy védelmet nyújtó sisak akár. Vagy a nyelv megfoghatatlan hűsége.
„Ma többször is besötétedett; hirtelen elapadt a nappali fény” ¬– mondaná még Orsolyának. De hol van? Nem látja.

„Ki volt ő nekem?”
„Hát... ¬– Rimay a mindig huncutkodó ajkat lesi; s érdekes módon, hallja is, amit kíván ¬– nem kevesebb, mint királynak az udvari bolond. Ne mondjam azt, hogy ország rendjeinél több mindent elrendeztem kegyelmed biztonságára, kényelmére, ebben a csípős télidőben is...”
Később földereng még benne, hogy nem hagy fiú utódot maga után. Szeretetének sugára egyre halványabb s erőtlenebb. Különben sem volt szívében birtoklásvágy soha.
Vagy nem egészen így van? Nem önzetlenül nyújt hajlékot alakmásának?!...
„Ennek az idegen legénynek? Mivégre?” ¬– kérdi tőle Orsolya.
Most, hogy a tisztulás fénytörő lencséje őbenne meghibásodott, ott áll előtte (kitalált? vagy mégiscsak valóságos!) énje, s néz rá komoly, mélázó szemmel.
Váratlan, kínálkozó lehetőség mindarra, ami ő nem lehetett.
„Csak taníttatni kéne...” ¬¬– Orsolya meggyőződés nélkül bólint.
Úgyis vaktában folyik a harc. Lassan már senki sem tudja, hogy ki kicsoda. És mit ér.
A foszladozó fénybe kapaszkodó költő hirtelen a perlekedő ősökre gondol, s ajka gunyorosan megrándul.
„Ki ki terhét vállán viseli...Már csak közületek. Ki lesz különb, lám, sült pogán(y)nál, erdei oláhnál?
Mert ha rozsda nem is, penísz fér aranyhoz...”



















(Hófehér illúziók)





„A kerti vetemények is szűkében vagynak, felség.”
A tizenkilenc éves fejedelem arcul csapta asztalnokát, és felvihogott.

...Az emlékezet mindig torzít, gondolja Rimay. Kancsó hideg aludttejet hozatott fel a veremből; harmad napja nem evett. Kemény, puffadt hasát érzi folyton. Mint egy dob; beléje szorultak a szelek. Híjával kéne lenni minden lelkiismeretnek, hogyha ebben a hangulatában akarná folytatni a szellemidézést...
Csak mint a vesztes tekintet, mélyre szállón ¬– csak úgy szabad. Nem sáriszapban képzelegve. Botor fiatalon hiheted csupán, hogy tollad nyomán a rovás is tiszta, hattyúfehér...Jóllehet (most barátaira gondol) miért ne érezhetnéd tisztának a jogos önvédelmet az erőszakkal szemben?
Költőtársát, Petki Jánost látja maga előtt, amint a megvadult arcú városnak hátat fordítva szilajul sarkantyúzza meg lovát. Hátába mint hideg szél fúj a suhancképű Báthory Gábris lihegése:„Enyém a bosszú!“... Petkinek, akit Bocskai kancellári tisztségre emelt volt ¬– ám Báthory fejedelemmé választása után rögtön tüntetően lemondott ¬– szerencséjére sikerült a futás; az Epiktetoszt fordító Thordai Jánost ellenben Báthory Gábris könnyű szívvel felakasztatta. A fejedelem túlfűtött fantáziájával mindenütt ¬ – még a sztoikus műveltségben is ¬– összeesküvést szimatolt. (A zsarnokok örök betegsége ez is.) De miután gátlástalanul végzett vélt vagy valódi ellenfelével, a másik percben homloka már kisimult, vad indulata elszállt. Ezért cselekedett meg könnyű szívvel mindent, amire kedve telt, hogy aztán a büszke ragyogás látszatát hagyja maga mögött a hálálkodó vagy elhűlt polgárok s a hűbéri hűségükben megpróbált nemesi áldozatok körében. Ő, a Barcaságot éppoly vakmerőn hódoltató kalandor hadvezér, miként az alázatos főúri kúriákat! Ha rájött a szoknyavadászat.
De hát „nem krónikailag jegyzett valóság” nehezedik most a Rimay vállára. Megszűntek a hámba fogott lélek kínjai, aggodalmai, hogy miként kerülje el a visszavonhatatlant. Ha nagy ritkán kikocog még a sztregovai határba, a szegényes, gazos búza láttán sopánkodik, vagy azon, hogy sáska szállott a vidékre... De nincsen olyan érzése már, hogy hegyszorosban, kiutat keresve, rádőlhet a nagy idegenség. A kettőjüket ¬– Orsolyát meg őt ¬– körülvevő tárgyi világ érintkezése az árnyékvilággal olyan, mintha két különböző sík készülne egymásba szaladni egyazon árkuson.
Kard és kocka helyett már csak a penna; lassan enyészetnek képzeli el már a markoló kéz eleven mozdulatát.


*


Megismerkedésünkkor kevesebb volt éveinek száma, mint az enyéim, midőn eljegyeztem magam a németalföldi mester, Justus Lipsius tanaival. (Az ifjú fejedelemnek mestere ¬– Bethlen Gábor ¬– árnyékból osztogatta tanácsait.)
Báthory Gábor szép üstökével, erőteljes egyéniség benyomását keltette bennem.
„Kiszabadítottátok őket?” ¬– kérdezte hajdúparancsnokától. Háromezer főt fogadott zsoldjába Bocskai hajdúi közül.
„Ki. Csakhogy...már késő volt.”
Gábris könnyezve futott végig a díszes szőnyegen; gyönyörűség volt látni, hogyan toporzékol kényes lovaglócsizmájában.
„Ezt a pasa küldi” ¬– mondta az egyik hajdú, s én megilletődve követtem a szépszál ifjú képzeletét: a fejedelem szemével láttam, mint lépdel keresztül a kiterített keresztény áldozatokon aranyozott papucsában, kényes eleganciával a váradi pasa. „Ez mitől?... ¬– Gábris nem fejezte be a mondatot. ¬– Ki lehetett?”
„A hátára, hasára, talpára, lábikrájára mért háromszáz vesszőcsapástól fúvódott fel, mint egy galamb ¬– magyarázta a hajdúcsapat parancsnoka. ¬– Azért nehéz kegyelmednek fölismerni, hogy ki emberfia.”
A Báthory arcon később is ugyanaz a kíváncsiság és szenvedély ¬– pedig akkor már tulajdon „hűtlen” embereire vadászik. A valóságos hisztéria után ¬– „(Kézre kerítettétek e már őket?!”) ¬– dühe alábbhagy, hogy pajzán őrületbe élje ki vadságát. A csontokon meg megcsúszik a bot..
.„Ki ne ismerné közületek a sárban, iszapban vonagló test szégyenét!...”
Övé a legderűsebb tekintet. Mint amikor hideg kőre térdepelve imádkozol, hogy: ne vess meg, Uram... De az ő szíve soha meg nem törik, meg nem szomorodik.
„Csak a becsületes játékban hiszek” ¬– mondotta, s ellenfelei szemébe kacagva, hitte is. És valóban: párbajozáskor mindenkivel szemben merészen állta a támadást, ha akár négyet is hívott ki maga ellen egyszerre.
Az eső elnyelte a botütések zaját. De a fülekben még sokáig sistergett a felszakított hús, s a vele egy időben kifejtett csatlóserkölcs cinizmus.
„Legfőbb dolgotok legyen ¬– ajánlotta Gábris fejedelem a kínos vallatásnál poharazgatva asszisztáló uraknak ¬– olyan hóhért találni, ki képes felvértezni magát a bámészkodó tömeg rosszindulatú, sőt káros kotnyeleskedése ellen, melyet csak az aggodalmaskodó erkölcs vezérel.”


*


Erről készültem írni neked, Lipsiusom, de csak tapogatózom a nyirkos csendben. A harmattól átnedvesedve ülök a tűz mellett; A salétromos falakon pókok szövik hálójukat a kámzsás sötétségben. Félve gondolok helyzetünkre, mely gyilkos titkait zúdítja ránk, egyre fenyegetőbben...Ne csodálkozz, drága Mesterem, hogy a Földnek ilyen távol eső és ily mélyen sújtott zugából megkereslek. Minden újabb hírre megrázkódom, mintha epét kevertek volna boromba.
„Nézd meg magad, mekkora vagy. És hallgass!” ¬– veti oda gúnyosan ¬(mindegy, kinek) fejedelmünk, Báthory Gábor. Keresztény ország ez, de pogány gyűlölködés lappang a szemekben. A falakon világi mesterek kézjegyét viselő freskók, óvakodva figyeled mégis a hiúságát sárkánykígyóvá növesztő, háborogva föl alá szaladgáló fejedelmet, nehogy váratlanul kiragadja kezedből a féltett kódexet, és kútba vesse...
Bocsásd meg nekem e kínos kitérőt, nem haditudósítás szándékával ültem ide, elédbe, hiszen legelőször is a te derűs szellemed csepegtetett egy kis nyugalom utáni vágyat belém. Tőled tanultam meg, hogy nem a nemzetség, sem a vér, sem a néma szoborhad, sem az arany bősége az, ami nemessé avathat. Leveleid első centuriája segített fölismernem, hogy a világi és a testi javak helyett minden kincs a lelkiekben keresendő. Békére törekedni, megalkudni a meglévő körülményekkel ¬– ezt olvastam ki a tanácsaidból. Nem háborgok, hidd el, mégis föl kell tennem magamnak a kérdést: ott, ahol nem csupán a testet érheti merénylet, de a lélek sincs biztonságban, miképpen szolgálhatnám híven s legméltóbban két fenevad állkapocstól szaggatott nemzetségemet?...Jól tudom, könnyebb volna, ha megnyugtatásodra azt mondhatnám: én a rémületet munkával ütöm el, barátom! A fejedelmi elhivatottság terhes kérdését mások ítéletére bízva. Csakhogy nem olyan könnyű elűzni lelki szemeim elől Brassó város polgármesterének rémületét. Kiváló költőbarátomnak, Petki Jánosnak (róla sokat tudsz már) és nekem úgymond jó ismerősünk vala ez a Weiss Mihály, aki néhány, utóbb hozzám is eljuttatott latin nyelvű epigrammájával a kicsapongó természetű fejedelmet vette célba, a gyönyöröket hajszoló Gábrist Sardanapalusnak nevezvén (Naplójában Nérónak titulálta); mire a felbőszült Báthory fegyverrel válaszolt. A városvédő polgármester, mondják a szemtanúk, a feje búbján égnek álló néhány szál ősz hajával maga volt a megtestesült aggodalom (mások szerint e megtestesült ügyefogyottság és hiszékenység). A földvári csatában vesztette életét. Így könnyebb neki: megúszta a vártömlöc kínzókamráját, a kiválókhoz méltatlan nyüszítést.
Ne kérdezd, mit hoz a holnap. Ostromot, átkot tulajdon fejünkre. Miközben a szultán meg a Habsburg császár alkura nyújtja kezét.
Miként ha még aranypénzzel talpam alatt ¬– mozdulatlan állok. Válaszodtól is függ: merre tovább, s miként?...


*

Micsoda fűtött hangú, régi levélfogalmazvány!...A kiszolgálás és kiszolgáltatottság oskolája számára csak azután jött. Csak attól meg ne fosztassék az ember, hogy bár hallgatni tudjon becsülettel.
Fényességével Lipsius mennyi mindent eltakart volt benne és körülötte. A tanítvány végül is nem tévedett, mikor a németalföldi híresség stílusáról le merte írni, hogy tisztára méz, csupa édesség.
Az ifjúság megidézése olyan, mint hó a tájnak. Hullhat gennyedző, rothadt sebekre, azt látjuk: fehérlő, szép magyar vidék!
A leydeni egyetem nagy nevű professzora később átpártolt a spanyol jezsuita reakcióhoz. Talán a lélek igazi konfliktusait megkerülő etikájában (is) keresendő az ok, hogy ellenállás nélkül katolizált?...A mindegy hogy milyen békét vállaló kompromisszum így hát csak ideig óráig lehetséges. A biztonságérzet a legnagyobb bizonytalanságba válthat át váratlanul, s könnyen a szolgálatra felszólító más (új) hatalom erősebb karjaiba sodródhatsz.
Ez történt mesterével, Lipsius szal is.
Kint enyhébb évszak; pernye szálingózás csak. A mesterségesen élesztgetett tűz körül sovány kutya csahol.