Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A száműzött

2009.01.08

 
        A SZÁMŰZÖTT                                  
 
 
 

A törpe, kopaszodó alak roskadozik az óriási korona súlya alatt. Egy fej nélküli véres kísértet nyújtja ki kezét jogos tulajdonáért, a koronáért: XVI Lajos francia király!...Az angol karikatúristáknak jól jövedelmező ­– jó fogás ­– ez a „NAP” (Napóleon). Számukra egyelőre még mulatságos az Első Konzul, Bonaparte telhetetlensége: a Francia Köztársaság halála. Két orvos hajol a frígsapkás fiatal nő holtteste fölé. „Mi történt? ­– kérdezi az egyik. ­– Hisz tegnap még makkegészségesnek látszott.” „Balsikerű szülés ­– feleli a másik. ­– Belehalt abba, hogy a kis hatalombitorlót a világra hozta.”

                Egy tömzsi, kurtalábú, cseppet sem nőies alkatú francia hölgy, Madame de Staël a Szigetországban készült gúnyrajzokról értekezik kifogástalan német társaságban. A weimari fejedelmi udvar érdeklődésének ­– de a város „szellemi udvaráénak” is ­– most ő áll a középpontjában: mint feltűnő jelenség s egyben mint az éppen csak erjedő francia császár‑ellenes (köz)hangulatot tartósítani hivatott perszóna. Mosolya több, mint bájos; sugárzik belőle a meggyőző erő. Gondolatai pedig borotvaélesek, úgyhogy a férfiúi hiúság, a képzelt fölény ritkán képes ellenállni egy ilyen rendhagyó női kihívásnak. Német hallgatósága szerencsére keveset tud arról, amit a jakobinus lapok Franciaországban előszeretettel siettek kiemelni a műveltségben és anyagiakban dúskáló, de mindenben kotnyeles harcona természetéből ­– „arról nem tehet ön, hogy csúnya, de arról igen, hogy intrikus...” ­–, s amire Madame de Staël (jól tudván, hogy nagy ellenfele mozgatja a szálakat a sajtóban is) nem egyszer szólta volt el magát a kölcsönös komplexust illetően: ”Bonaparte, lám, nem is olyan mindenható, ha tart tőlem, egy védtelen asszonytól. Ez büszkeséggel tölt el, de rettegéssel is...”

                Nincs ebben semmi túlzás. Uralkodók, országok félnek a verhetetlen hőstől, aki 18o4. májusában császárrá koronáztatta magát, és újsütetű vezető embereivel s marsalljaival fegyverkezve Európa meghódítására készül. A társalgás témáját képező gúnyrajzokat is valójában Anglia félelme szülte, az, hogy Boulogne környékén, a tengerparti táborokban jelentős francia haderő készül a Brit‑szigetek megszállására. 

­– Én régóta sejtem már, hogy Bonaparte egy nagy kalandor...A művészetek és tudományok pártolása, az akadémiai tagság mind csak álcázása volt teljhatalmú vágyának, hogy diktátor lehessen ­– folytatja Germaine de Staël a meggyőző agitációt; hirtelen köhögni kezd (pedig csak egyet kortyintott a mézszínű, hideg rajnai nedűből), s kerek pofikája egészen belepirul.

 A társaság arcáról még az a kevés derű is lehervad, amely az angol karikatúristák remekléseinek kijárt; visszafogottan hallgatják a francia császárságból érkezett (száműzött) ritka vendég szavait. Madame de Staël már Napóleon születésnapjának a megünnepléséről tudósít ­– látszólag szenvtelen zsurnaliszta hangon: a vad lelkesedés mindenképpen impozáns leírása önmagáért beszél, a távoli, a Csatornán túli nagyhatalom és a törékeny magányos nő közötti kontraszt pedig (Germaine ráadásul a zsarnok császár földjén hagyta hátra gyermekeit) a végsőkig fokozza a hatást és borzolja az asztalnál ülő begyepesedett vagy legalábbis elkényelmesedett (a Goethe esetében talán találóbban hangzik az elkényeztetett) széplelkek idegeit.

– Soult parancsnoksága alatt 80 000 katona sorakozott föl Boulogne és Montreuil mezein... ­– Geremaine ezt már olvassa. ­– A dombon Napóleon gótikus stílusú vastrónon foglalt helyet, minisztereitől, marsalljaitól és admirálisaitól körülvéve. A trón lépcsőjén állottak hadsegédei. A trónon túl a száz meg száz csatában zsákmányolt erdőnyi zászlót, pasák lófarkas zászlait, mamelukok lobogóit állították föl. Dél volt. Megszólaltak a dobok...

                Schiller itt nem állja meg, hogy epésen közbe nem szúrja: ­– Egyiptom azért még neki is túl nagy falatnak bizonyult!...

– Egyelőre ­– vágja rá a jól értesült személy sötét elszántságával Madame de Staël, majd folytatja a Moniteur‑ben megjelent krónikát, amellyel a császárnak, miként az egész születésnapi ünnepséggel, az volt a leplezetlen célja, hogy harci készültségével tüntessen a külföldi vendégsereg előtt. ­– A dobszónál tartottunk...”Katonák ­– szólat meg Napóleon. ­– Megesküsztök‑e, hogy akár életetek föláldozásával is megvéditek a francia név, hazátok, császárotok becsületét?” „Esküszünk!” ­– mennydörögte egyhangúlag az egész hadsereg...

                Germaine kiélvezte a hallgatóságra tett hatást, vigyázva persze arra, hogy mosolyán ne üssön át a mesterkéltség. Magának bevallotta már, hogy van némi igazság abban, amit irigyei, ellenfelei mondanak a háta mögött: ennek a nőszemélynek szinte minden cselekedete kiszámított (csak nehogy a zseniális tehetségű Benjamin Constant iránti érzelmeire vonatkoztassák), nem átall versenyre kelni a hivatalos politika propagandájával, pedig Napóleon annak igazán nagymestere!...E jellemzést mindenképp elismerésnek könyvelheti el, a lelke mélyén nem is tiltakozik ellene.

               
 

                Egy másik nő jár az eszében, akire titokban nem olyan rég még irigykedett. Semmiképpen sem ellenfele (legfeljebb ellentéte), jóllehet a gyűlölt ellenség testvérhúgáról van szó. Pauline Bonaparte! Szerencsétlen kis teremtés! ­– gondolja róla Germain (vajon egészen őszintén?) ­– A hercig hercegnőnek (Pauline a párizsi Moniteur közleménye szerint mint Naplóleon húga, akárcsak a francia hercegnők és hercegek, megkapta a Császári fenség címet) mintha hajlama volna hozzá, hogy maga ellen fordítsa a sors szerencséjét. Egyetlen közös vonásuk, hogy eltemették férjüket (Pauline valamivel hamarabb, ámde ő is nehezen viselte el özvegyi fátylát), és hogy nem tudnak betelni a férfiakkal. Persze, más‑más módon kielégítetlenek.

                „Paulette féktelenül beleveti magát minden élvezetbe, még a buja nőkkel űzött homoszexuális gyönyörökbe is...” Germine‑ből az ilyen értesülések viszolygást váltanak ki. Őt legfeljebb a kíváncsiság kergeti újabb kalandokba (valamikor ő is odaadóbb természet volt, igaz); szereti, ha hallgatják, ha csodálják, életeleme a szervezés, a vitatkozás, egy fél éjszakáról is szíves‑örömest bármikor lemond, csak lelkes közönségre, méltó partnerre akadjon. És hát ­– miért ne? ­– őt hallgassa, őt bálványozza a legkiválóbb és a legjobb képű férfi!...Az ágyba csalogatásnak sok fortélya és útja lehetséges.

 Miként vélekedhetnek felőle vajon ezek az új kiválóságok?... ­ Pocak és szürkeállomány tekintetében egy Goethére, egy Schillerre (no, azért még az idétlenül bandzsalító Schlegel is kiköveteli a magáét!) büszkeséggel tekint manapság az egész német föld, még a fejedelmi udvarok másmilyen fényességre vágyó, rajongó vagy sznob gyülekezete is... Ha nem is elégíti ki őt maradéktalanul, amit itt megkaphat, de esze ágában sincs ­– nem is volt soha ­– felvenni a versenyt a diktátor húgának sikereivel. Hát még a Pauline kezecskéjét ékítő foltokkal (állítólag a vérbajjal jegyezte el magát még férje életében a gyarmatokon).

               
 

                „A hölgy ízig‑vérig párizsi teremtés” ­– biccent fejével Germaine felé Geothe. Nem kell attól tartania, hogy duruzsolását, költőtársán kívül más is meghallhatja, hisz a társaság már a nótázásnál tart, részint elbágyadt a bortól. ­ „Sziporkázó, meg kell adni ­– folytatja félig nyitott szájjal Weimar szellemi tekintélye. ­– Téved, aki azt hiszi, hogy csak az udvar estélyei érdeklik, vagy a bálok. Jó tudni, hogy Vand kanton ilyen vadócokat is nevel olykor. Svájc polgárairól soha nem voltam nagy véleménnyel; begyepesedetteknek tartom egy kicsit őket. Jóllehet az öreg Necker bankár létére mindig is értett a számtanhoz meg a logikához. Staël asszonyság, persze, meglehetősen sokat locsog.” ­– Szeme sarkából figyeli vendégüket, akinek a kiadós dicsőség, no meg az ital bizonyára megszállta a fejét, mert előbb mintha váratlanul megnémult volna, aztán minden ok nélkül elkezd nevetgélni, majd hahotázni, ajka hirtelen elfehéredik, szeme mind mohóbban tapad az arcokra, főleg a férfiakéra. Goethe szemében jóindulat csillan meg. A vihorászó Germaine, úgy látszik, félreérthette a költő nagylelkűségét, mivel váratlan lendülettel felkap egy butélia bort, és az esetlenül mozduló Goethébe karolva, a nagydarab embert magával vonszolja az eperfák alá, s kéri, hogy bontsa ki neki tüstént az üveget, mert megszomjazott. „Netán azt várja tőlem, hogy a fogammal nyissam ki, mint holmi udvaronc ­– morogja Goethe. ­– Az ilyen idegizgalmak cseppet sincsenek rám jó hatással.”

 
                                               *
 

                Germaine csupán egy csendes zugra vágyott. Egy pohár vizet kért a szobalánytól, és tőle szokatlanul halk hangon, megkérdezte, hol pihenhet le, bár egy, másfél órára. Mire a lány szótlanul fölvezette az öreg grádicsokon.

                Nem nyugtatta fáradt tekintetét, mint szokása szerint máskor, a régi, nemesi eredetű bútorokon, a lakkozott oszlopokon nyugvó magas mennyezeten, hanem összekucorodva valósággal belefészkelte magát a tiszta, könnyű ágyba.

.               Álom helyett azonban, mint aki hipnózis alatt áll, félig csukott szeme különös, idegen vidékre nyílott. Bókoktól, vitáktól távol, nagyra törő jellemeket nélkülöző világba, ahol senkinek meg nem fordult a fejében férfias erőszakkal vádolni őt, vagy valamilyen, a családjára is veszélyt hozó őrülettel. Mintha nemcsak idegen testbe költöztették volna lelkét, de nem jutottak eszébe rendkívüli gondolatok, merész elhatározások sem (például a Napóleon hatalmi rendszerére árnyékot vető vádak, miszerint a szellemi élet hanyatlóban van, a jellemek eltorzulásának vagyunk a szemtanúi). Megszokott őrültségeitől eltérő kapriciók vettek erőt rajta, és csupa tétovázás. Tehetetlenül kereste magában ­– mint sűrű, nehéz ködön át ­– a dühödt nőszemélyt, a negyvenéves „vaskos szirént” (valamelyik, a császárt istenítő, engedélyezett kiadványban Mme de Staëlt annak titulálták); már abban sem volt biztos, hogy ő írta valaha a Corinne‑t, mely népszerűvé tette nevét a nagyközönség előtt. A császár ravasz rendőrminisztere, a sakál képű Fouché valakinek (talán a rendszerint óvatos, gyenge ellenállást tanúsító Benjaminnak a közbenjárásával) mintha még rá akarta volna venni valamire: esetleg arra, hogy szúrjon be könyvébe néhány hízelgő szót Napóleon lángelméjéről...De már nem emlékszik rá, hogy miként reagált a provokációra. Neki szólt‑e a bizalmas üzenet egyáltalán?...

                Már csak olyasmik ötlöttek fel benne, hogy korához és bájtalan külsejéhez nem illő, kihívóan merész ruhát hordott, a császárt viszont felbőszítette a női ruhák legújabb divatja, s a hivatalos fogadáson tüntetőleg elhagyta a kivilágított termet, mert túlságosan mélynek találta az ő dekoltázsát...De ahogy a velencei tükörbe pillantott, mintha mégse magát látta volna azon a fogadáson!...

Egy alig kivehető suttogás ütötte még meg a fülét: „A fürdőhely egész közönsége kivonult, hogy láthassa!”... S egy erőtlen ajakrándulással fedte el arcát a levendula illatú lepedővel. Már tudta, a szokásosnál nagyobb adag ópium az oka, hogy mindezt így látja és hallja. „Jöhet a bősz Napóleon! Hívja össze akár az összes politikai lapok munkatársait, mit bánom! Egyáltalán, hány lap megjelenése engedélyeztetik még?...”

Ajkán ezzel a mondatfoszlánnyal és egy infantilis vigyorral kötött fegyvernyugvást az öntudatlansággal.

 
*

Szeszélyes zarándoklás egyik fürdőhelyről a másikra. Az orvosok konzíliumot tartanak, s noha már nem olyan tökkelütöttek manapság, hogy minden titokzatos tünetre, betegségre érvágást javasoljanak, de egyik akadémikus úr óvatosabb és nyilván hajbókolóbb a másiknál ­– mint holmi esetlenül tébláboló pelikánok ­–, hiszen a császár húgáról van szó; a téves diagnózis ezúttal könnyen felérhet a tudós főt (tudatlan agyat!) sújtó halálos ítélettel.

Pauline már unja a tiszteletére rendezett sok ünnepséget, a bálokat is, a hideg zuhanytól már egyenesen iszonyodik. A csempézett fürdőkádakban szívesen megcsodálja karcsú testét, hibátlan bőrét, és hát, buzgón szürcsölgeti a keserű, a tojásízű‑szagú gyógyvizeket. Olykor, hosszas unszolásra, ha nem is korhű, de csinos öltözetben – nem utolsó sorban, ha a háttér is „csinos”, mint Pisa városáé ­– megjelenik valahol a rögtönzött színpadon, fellép egy Corneille‑darab enyhén romantizált női szerepében. (Racine műről szó sem lehet, császárfivére megtudná és neheztelne miatta. Napóleon újabban különben nagyon gyanakvó: a történelmi vonatkozású dialógusokra egyből rámondja, hogy azokat társadalmi, politikai izgatásra szánták, nyilván őellene. Ó, halott szerzők! Voltaie Mérope‑jának előadásában amikor a színész ahhoz a verssorhoz ért, hogy: ”Az első, aki király lett, holmi szerencsétlen katona volt” s a közönség tapsolni kezdett, Napóleon elborult homokkal „replikázott” díszpáholyában: ”Az olyan férfi, aki a maga erejéből jut trónra, legkülönb embere évszázadának”. S másnap utasította a cenzort, hogy tiltsa le a darab további előadásait.)

Joséphine, Napóleon hitvese és a híres szépségű (és angolbarát) Juliette Récamier mellett Pauline Bonaparte a császárság harmadik asszonya, akiről a legtöbbet beszélnek, suttognak a szalonokban, utcán, mindenütt. A luccai fürdőben is elvárták volna tőle, hogy kedves mosolyával és újonnan tervezett és készült ruhában, kalapban s eddig még nem hordott ékszerekkel elnököljön az ünnepségeken; de ő feltűnően udvariatlanul viharzik ki, nem is egyszer, az előkelő társaságból. A pékek meg a hentes portékáit sem veszi igénybe (vajon csak egyszerű fogyókúráról lenne szó?), alig mutatkozik a nyilvánosság előtt...Pedig megszokták tőle, hogy esztelenül költekezzék, és kedve szerint kielégítse asszonyi szeszélyeit. Mint özvegy generálisné 700 000 frankot örökölt, Napóleon emellé 60 000 frankos kegydíjat juttat neki magánpénztárából. Utóvégre első férje „dicsőn halt meg a posztján”. Leclerc tábornok tulajdonképpen egy kolónia, San Domingo meghódításának lett az áldozata: ezrekben számolták a sárgaláz halottjait a francia ármádiában akkoriban. Persze a feketék, a bennszülöttek lázongása súlyosbította s tette végzetessé a köztársaságiakból gyarmatosítókká „avanzsált” francia katonák helyzetét, miután Napóleon 1802. május 20‑i dekrétumával érvénytelenítette a Konvent nyolc évvel korábbi ­– a rabszolgaságot eltörlő ­– határozatát. A Forradalom örököse elárulta a forradalmat.

                Bonaparte generálisa hősiesen nézett szembe a sárgalázzal, de nem segített rajta a purgálás, a jegelés, a hidegfürdő, még a bőven adagolt koffein sem... Az özvegy, kisfiával, nyolc hétig lebegett halott férje urnájával a hullámokon, nézett farkasszemet a viharos tenger erejével, hogy egyszer már hazai földet érjen. Pauline fésülködőasztala előtt állva, valahányszor karikás szemét, érzéki száját tanulmányozta a tükörben, s az illatos krémbe mártott ujjbegyével gyöngéden dörzsölni kezdte a száraznak érzett bőrfelületet, nemigen gondolt arra, hogy gyenge idegzetűnek született. Azt a végtelennek tűnő tengeri vándorlást, amely oly nagyon kifárasztotta (a sok ágyúdörgés és a sebesültek nyöszörgése, a cafatokban lógó véres ruha meg hús, s a sebtében amputált végtagok is mind nyomot hagytak nyilván lelkében) azóta kellemesebb zarándoklások, rugózó hintóval megtett utak, kedvtelések követték; sok kedves, új arccal ismerkedett meg, jó néhány különc vagy tolakodó alakkal is persze. Épp ez okozott gondot, elsősorban a fivérének.

 Napóleont bosszantotta, hogy nem mindig tudja ellenőrizni húgát (s ha csak egyedül ő lett volna! de ott volt az egész népes Bonaparte‑família). Pauline sohasem bizonyult eléggé körültekintőnek, jó emberismerőnek. A császár nem amiatt aggodalmaskodott, amiről egyik konzulja tájékoztatta, hogy a hölgyeknek a drága fürdőhelyen való tartózkodása nagy költségekbe verte, de lehetetlen a fenséges személynek (Pauline‑nek) kedvében nem járni; Napóleon tudni akart Pauline minden lépéséről, minden mozdulatáról, ismerkedéseiről és találkozásiról, s már attól dühbe jött, ha húgáról a bizalmas napi jelentések késtek. Sikerült mindenkit megfigyeltetnie, akivel kapcsolatban állt vagy aki érdekelte; nem fog hát épp a saját családja ellenőrzésében kudarcot vallani?! Az a szánalmas teremtés ­– a tulajdon húga! ­– a minap sírta el magát előtte, hogy nem akarja többé nyilvánosság előtt látni azt a Venus szobrot (de előbb hagyta, hogy róla mintázzák meg), mert az ő melle már nem olyan rugalmas, és az az ártatlan kőp(r)ofi(l) ­– ezt más is láthatja ­– már nem nagyon hasonlít rá! Ráadásul újabb, ifjú művészek, éhenkórászok üldözik, hogy legyen az aktmodelljük...

Az angliai partraszállásra és az Európa feldarabolására készülő császár azonban leginkább az összeesküvőktől tartott. Mindegy, hogy hőbörgő forradalmárok az illetők, akik a forradalom és a köztársaság elárulásával vádolják őket, vagy a Bourbonok odaadó hívei: megrögzött royalisták. Az utóbbiakra nem nehéz ráfogni, hogy nemzetárulók, angol kémek, és tüstént kivégeztetni őket.

                Pauline édeskeveset tud a bátyuska aggodalmairól és mesterkedéseiről. (A rendőrségi hírek szerint a fiatal d’Enghien herceget is azért végezték ki, mivel összeesküvést szőtt a császár ellen.) Napóleon ügynökei gátlás nélkül vállalják a hóhér vagy a lakáj szerepét. Egyik ilyen jóképű „lakáj” környékezte meg épp Pauline‑t, aki zaklatott állapotában előbb már‑már lefeküdt az illetővel (de úgy, hogy ukmukfukk az ágyához parancsolta), hogy aztán váratlanul kezet elemjen rá, mi több: szolgáival megkötöztesse.

 Úgy látszik, ez a fürdőkúra sem sikerült; a kis Pauline‑t migrén gyötri (vagy talán egyéb betegség?) Már a Szent János napi lóversenyeket sincs kedve kivárni.

                A hercegi hintó indulásra készen áll. Pauline félrehúzza az ablakfüggönyt, kinéz. Az egyik ló mellső lábával türelmetlenül, erélyeset dobbant; a vadonatúj patkó alatt szikrát vet a kövezet. Ennyi elég, hogy Pauline‑nek az izgalmaktól megnyúlt, megfinomult arcvonásai a rémület tüzében hirtelen eltorzuljanak. Előbb egy hangtalan sikoly ­– az érintéstől máskor rendszerint utálkozó finom ujjak most görcsösen kapaszkodnak tárgyba, személybe (így szokott kezdődni nála az idegroham); a másik pillanatban már sikoltozva igyekszik szabadulni mindentől és mindenkitől. Pauline a mellét markolja, szorongatja; zokogva rángatózik. Látszólag elalél, de aztán újult erővel s vad indulattal tépi a vele bajlódó cselédhad és az úri pártfogók ruháját, Éles körmeit mélyeszti azokba, akik nyugtatni próbálják s őszintén szánakoznak állapota miatt. Szemtanúk jelentése szerint tűrhetetlen állapota ezúttal két óra hosszat is eltart, míg teljes az összeomlás.  

 
                *

– S ezalatt zsarnok testvére újabb gonosz merényleteken törte a fejét, melyek ­– hiszem, hogy ki fog derülni egyszer ­– kisebbrendűségi érzésére vezethetők vissza. Ez az oka az én száműzetésemnek is.

                Madame de Staël elemében volt. Büszkeség töltötte el ­– különösen itt, a lengyel kolónia vezető családjának hajlékában ­–, hogy ő Napóleon büntetésének az áldozata. Anna Saipeha hercegnő, Andrzej Zamoyski lánya szoros barátságban állt Tadeusz Kosciuszkóval, a lengyel felkelők főparancsnokával, aki ebben a házban szokott megszállni.

                A francia császár pocskondiázását azonban a haladásért és szabadságért síkra szálló lengyel társaság mintha mégsem fogadta volna egyértelmű elismeréssel. Midőn Germaine még ott tartott, hogy a felügyeletével megbízott csendőrtisztnek (G. hadnagynak) ­– aki udvariasan negyvennyolc órát engedélyezett még neki, amíg a császári parancshoz híven elhagyja Párizst   ­– azt találta mondani, hogy: ”látja, uram, hova vezet, ha egy asszony szellemes”, a lengyel nemesurak és hölgyek rokonszenves mosollyal néztek rá. Amikor viszont a császár kicsinyes vétkeit, korlátoltságát próbálta summázni azzal, hogy Napóleon fél a nyomtatott betű erejétől, vagyis sokkal alattomosabb zsarnok, mint amilyen bátor hadvezér a csatatéren, már megoszlottak a vélemények, volt, aki felállt, zavartan sétálgatott, majd kiment, mintha nem szívesen hallgatná a vendég (méghozzá egy francia nő) vádaskodását. Pedig Germaine tényekkel támasztott alá mindent. Elmondta, hogy a párizsi főcenzor buzgólkodását a császár 24 ezer frankkal fizeti meg évente, a többi cenzorét 12 ezerrel, rengeteg könyvet koboznak el a kiadóktól, legtöbbször meg is semmisítik őket. A forradalom idején ­– ki ne emlékezne még rá! ­– hatezer újság jelent meg Franciaországban, ebből ötszáz Párizsban. Az 1800‑as évek elején már csak hetven valahány politikai lap látott napvilágot, az örökös Első Konzul gondoskodásának köszönhetően persze. Aki egy újabb rendelettel hatvan lapot betiltott. A többi tizenhárom megjelenik ugyan, de látnivalón fakó, színtelen újságok mind. A Moniteur, a Journal de Paris, a Gazette de France politikai hírei egytől egyig Napóleon dicsőítésére szorítkoznak...De mégis nem különös mégis ­– s Madame de Staël hangját itt kérlelhetetlen gúny tette élessé ­–: ő, aki arra készül, hogy sorra verje Európa hadvezéreit és kedvére változtassa meg a határokat, az ólombetűk légióival szembesülve úgy tesz, mint századokkal előbb holmi kis német választófejedelmek, akik gátat próbáltak vetni Gutenberg korszakos találmányának?!...

                A társalgás feszélyezetté vált; különösen Antonia Krasinska asszony neheztelt szemmel láthatóan a „betolakodó” nőszemélyre, aki feltartóztathatatlan szóáradatával feddhetetlennek hitt hősét molesztálja; a hercegnő ugyanis abban a meggyőződésben élt eddig, hogy még Varsóból is szemmel tarthatja ­– miként ha tulajdon gyermekének   ­– a nagy Napóleonnak viselt dolgait.

Viszonylagos az emberek szabadságeszménye (s még a népeké is!), gondolta magában Germaine. A francia értelmiség legjobbjai már mióta az önkényeskedő zsarnokot látják Napóleonban, aki a legalapvetőbb szabadságjogokat is lábbal tiporja. A lengyel arisztokraták azonban (mit nekik a francia Köztársaság sok fölösleges áldozattal megszerzett vívmánya!) úgy tekintenek a győztes hadvezérre, akitől Európa reakciós urai reszketnek, mint a világ felszabadítójára. Ki tudja, mióta vár rá, akár a Messiásra, a feldarabolt Lengyelország s leigázott nemzetük.

                Germaine jól emlékezett első nagy csalódására. Noha apja korábban figyelmeztette már, ő rajongással tekintett a vakmerő ifjú Bonaparte miden lépése elé. Fel is ajánlotta a Direktóriumnak szerény szolgálatait (egy kezdő tollnokét, aki azonban a svéd követ feleségeként némi nemzetközi befolyással is bírhatott) ­–: „az ingatag politikai helyzetre való tekintettel”, valahogy így fogalmazott, s ez válthatott ki, utólag tisztábban látja, némi bizalmatlanságot a hatalom képviselőiben. Különben az ő házassága is meglehetősen ingatagnak bizonyult; Staël gyenge jellemű férfi volt, mint egész előkelő svéd környezete: lump, kártyás; a könnyelmű életmód a maradék erőt is kiölte belőle (nyilván követnek is megbízhatatlannak tartották). Formális kapcsolatukat is nehéz volt fenntartani végül, külön laktak ­– ha egy Madame de Staël esetében az otthon a nagyvilágon kívül egyáltalán jelentett valamit is ­–; ezért a halott férj porhüvelye sem került a családi kriptába a svájci kantonban: a szerelem nélküli frigy után Germaine nem tudta volna elviselni, hogy két fia „olyan férfi sírjánál imádkozzék, akihez vér szerint nem is tartoznak”... A visszaemlékezés megrendítő momentumát azonban az jelenti az ő számára, mikor a francia csapatok még 1798. januárjában bevonultak Svájcba, és ha tetszik, ha nem, „felszabadították” a vandi kanton polgárait a berni iga alól. Kikiáltották a svájci köztársaságot, persze Franciaországhoz csatolva Genfet. (Napóleonnak ez könnyebben és látványosabban ment, mint az egyiptomi gyarmatosítás.) Germanie apja Genfben született, így sikerült töröltetni az emigránsok listájáról. Neki, Madame de Staëlnak viszont ­– aki a merész terveket szövő kalandorból már akkor ellenszenvet váltott, midőn bírálni merte a Direktórium önkényes, kapkodó politikáját és a Francia Köztársaság elveire emlékeztetett – a bosszúálló császár végül száműzetéssel fizetett.

                De még abban az 1804‑es lengyel társaságban vagyunk. Ezúttal az ifjú Wincenty Krasinski adja ideges köhécseléssel a francia hölgy tudtára, hogy az amúgy is kényes témának ily tendenciózus és hosszadalmas taglalása kellemetlenül érinti. Ő az őszi hónapokat s a tél nagyobb részét családjával Párizsban tölti. Hivatalosak a Tuileriákban rendezett udvari bálokra, részt vettek a koronázó szertartáson; mindebben nyilvánvalóan a császár nagylelkűségének és barátságának jelét látják. Madame de Staël kellemetlenkedése viszont ­(lám, ez az este is tanúsíthatja!) korántsem ártatlanságból fakad; ne csodálkozzék, ha nem kap meghívást ezekre az udvari rendezvényekre. Napóleon fivérének, Josephnek közbenjárása dacára – ezt az imént Germaine maga mondta ­– még a császár hitvese, Joséphine is mellőzi őt, s újabban mintha még az irodalmi szalonokból is kiszorult volna...

Hányan sejtették vajon akkor, hogy Napóleonnak egyetlen gesztusa sem véletlenszerű és önzetlen: ravaszul és a tőle megszokott hazárd módon ő már a lengyel könnyűlovasság létrehozásának tervével kacérkodott; s rátermett parancsnokait egy képzeletbeli, jövendő mustrára megidézve, hogyne számított volna olyan lelkes híveire, mint a becsvágyó, katonának is elszánt Wincenty Krasinski, akit már akár most bátran besorolhattak volna a napóleoni gárdába.

                Germaine maga elé idézte az ifjú Bonaparte arcát, még konzul korából, midőn a nyilvánosság előtt a legkellemetlenebb hírek vagy megjegyzések hallatán is csak valami mosolyféle játszott a férfiajak körül, hogy senki se érhesse tetten gondolatainak külső reakcióját, esetleg zavarát... Mikor kis idő múltán az ifjú Wincenty visszatért asztalukhoz, és kezébe vette a felkínált fekete kávés csészét, a nem óhajtott vendég ugyanazt az emlékezetes, rejtőzködő mosolyt vélte fölfedezni a lengyel katona arcán ­– pedig dús, szőke hajával s ültében is magas termetével mennyire másként festett a főúri társaságban, mint a csupagörcs, „göcs” Napóleon!...

Madame de Staëlnak szomorúan kellett konstatálnia, hogy érvei udvarias, de határozott elutasításra találnak. Korábban átélt már hasonló csalódást: amikor még szent meggyőződése volt, hogy egyedül a hiú zsarnok tekinti őt nem kívánt személynek, s szeretné eltávolítani a francia fővárosból. A meg nem alkuvás nagy pillanatait élte akkor még ­– a megaláztatások hónapjai, évei előtt. Egész sereg barátját hívta meg szalonjába, jóllehet a „házibarát” ­– az óvatos, mindent előre megszimatoló Benjamin Constant ­– figyelmeztette, hogy jobb, ha csendben számol le illúzióival, s kerüli a nagy felhajtást... Benjamin aznap idejében meg is érkezett. Vártak. A férfi egyszer csak, mint aki megunta a várást, gunyoros vigyorral elkezdte töltögetni a konyakot a metszett poharakba. De múltak az órák és nem jelentkezett senki. A szalon úrnője lassan ráeszmélt, hogy sokszor a legkiválóbb elmék is készek meghunyászkodni a hatalom árnyékában, nehogy a titkosrendőrök mint gyanús elemet nyilvántartásba vegyék őket. Senki!...(Pedig Napóleon még csak Első Konzulként dirigált.) Egyetlen barát sem merte fölkeresni. Nem tudta, hogy magát vagy őket szánja jobban. Erőslelkű asszony vagyok, gondolta. ­– Nem fogok ez előtt a hiperérzékeny férfi előtt sírni.

                Most viszont egyedül azt sajnálta, hogy nem találta ott a Zamoyskiék házában Kosciuszkót, mint más alkalommal. A lengyelek csalhatatlan „öreg lelkiismerete” állítólag egy svájci barátjának birtokán élt önkéntes száműzetésben. Germine egy percig nem kételkedett benne: Kosciuszkó Fouché rendőrminiszter úr zaklatásai dacára sem hajlandó elfogadni Napóleon ajánlatát, hogy együttműködjék a francia császári csapatokkal; de kérdés, hogy hajdani csodálói, az otthonról elszakadozott lengyelek a Napóleon sziporkázva szálló tirádáitól és dicsőségétől megbabonázott Párizsban híven őrzik‑e még harci örökségét, vagy csupán egy kopott köpenyeget és parasztfejfedőt viselő mogorva, megkeseredett vénembert látnak benne?!

Néhány másodperc alatt zajlott le mindez, a hallgatósága bámulatához, el‑ragadtatásához szokott asszony agyában, lelkében. Kávéja kihűlt, de nem nyúlt a csészéhez. Sikerült lenyelnie a telitalálatnak szánt mondatot is ­– miszerint: ”Franciaországban senki se tudja, hogy a határon túl mi történik” (ezt, még mint első weimari útjának tanulságát, „társasági csemegének” szánta; de, íme, most már megfordítva is telibe találna a Dávid‑parittya”: kevesen hinnék el, hányan tudják vajon, hogy milyen nagyarányú francia földön a károsodás?!) ­–, és kimérten búcsúzott régi baráti körétől. Ezúttal a hercegnő sem nyújtotta csókra az arcát.

 Germaine csak a kocsiban vette elő zsebkendőjét. Megtörölte vele felhevült homlokát, kis tokáját, és persze megdörzsölte a szemét. De nem sikerült kicsalnia belőle, legfeljebb a bosszúság váladékát... (Másmilyenek voltak, ó, Istenem, azok az örömkönnyek Weimarban, midőn újdonsült német barátaitól elköszönt. Az egész díszes udvar az elragadtatás könnyes mosolyával búcsúzott tőle... És Berlinben is, III. Frigyes Vilmos kíséretében! A fél város kivonult: csak, hogy őt lássa.)

                              
                                               *

Germaine összetörten az otthoni ágyban. Dobálja fejét a párnán. Nedves idő. A kastély mögött a tenyérnyi kert is elhanyagoltnak tűnik most, sok a csalán meg az elburjánzott vadpáfrány. A fák árnyékot adó ágai csupaszok. Rémülten kapja föl fejét: az inas vajon bezárta a kaput?

                Mintha kopogtatást hallott volna. Mielőtt elaludna, még felrémlik előtte egy csukott hintó, amely a kastély elé hajtott.

Arról már nincs tudomása, hogy ketten szálltak ki belőle. Az egyik férfi ­– az alacsony, apró gombszemű ­– nem más, mint Wilhelm: fiainak Németországban felfogadott nevelője. Józanabb perceiben Madame de Staël többre hivatott filozófusként és irodalmárként szokta prezentálni a harminchat esztendős, elvált Schlegel urat. Különben „hű tudós kutyájának” nevezi az öntelt, kurta nyakú, kissé különc alakot, akit jócskán megfizet szolgálataiért. Életjáradékot ajánlott föl neki, sok‑sok évre sikerült leköteleznie, hogy egyoldalú, úgyszólván „feltétel nélküli” hódolója legyen. Schlegel Madame de Staël mellett teljesen leszokott a féltékenységről, mi több: más, vérmesebb vagy betegesebb férfiakat is sikerült leszoktatnia arról, hogy rá ­– mint számba jöhető potenciára – gyanakodjanak. A zsörtölődés azért nem mindig marad el, mihelyt Germaine alkatától és hivatásától idegen (szuka)szerepben tetszeleg, és túlzásba viszi ezt a (szín)játékot. „Magával hurcolt megint délre, Nápolyba ­– nyűgölődik a „hű tudós eb”. ­– Elég neki egy olajbarna bőrű, göndör hajú, kék szemű ifjú titán, pláne ha enyhén sasorrú...hogy elveszítse a fejét.”

Ez a kifakadás Don Pedróra, Palmella hercegségének várományosára illik (többek közt). Schlegel jobban örül, ha Germaine nem arra fordítja energiáját, hogy megengesztelje féltékeny szeretőit, s valamelyik csaknem‑fia‑lehetne kérőjét leszerelje vagy kidobja. Ha esténként a füstölgő kandalló mellett fagyoskodnak, s netán Voltaire vitriolos non‑ konformizmusa is untatja már őket, szívesen gondolnak vissza megismerkedésük idejére, amikor Madame de Staël ekképpen kéjelgett: ”Szinte fizikai örömöt ébreszt bennem a szembeszegülés egy igazságtalan hatalommal!”

„Akkor ismerkedtem meg Goethével is ­– kuncog a hárászkendője alatt a vacogó Germain; aztán, akár egy buta fruska, turpis fintorral teszi hozzá: ­– Csak a Werthert olvastam tőle. Emlékszem, felkavart...A Williams Mestere viszont...”

Wilhelm Meister! ­– csap le rá Schlegel. Ha valamelyik fiú bakizik, korántsem érez ekkora élvezetet.

„Mindegy ­– dünnyögi Madame de Staël. ­– Unalmasnak tűnt számomra.
„Hányszor olvasta el?” ­– hangzik a gúnyos kérdés.

                „Egy bekötött példányát küldte el nekem dedikálva... ­– Kényeskedő ásítás után: ­– Ne legyen undok velem. Mikor az időmből futotta, belelapoztam.”

                Schelgel számára nem újdonság, hogy a Tell Vilmos jobban izgatta úrnőjének a fantáziáját Weimarban; de főleg a szerzője...Kár, hogy a sápadt képű Schiller tüdeje túl hamar kifulladt. Az ő fogalmazása volt különben a legfinomabb erről a világot (nemcsak a férfinemet) a gyönyörtelenségig gyötörni kész fehérszemélyről, gondolja egy gonosz percében Schlegel. „Nem elégíti ki a megfoghatatlan” ­– súgta volt oda tekintélyesen szunyókáló asztaltársának Schiller. Mire a felriadt Goethe morcosan jegyezte meg: ”Hiába ajánlottam a hölgynek Jénában egy szolid kispolgári konyhát. Ő magával akar hurcolni városról városra, hogy legyen ki válaszolgasson minden ostoba kérdésére...”

                Germaine‑t a Goethe kövér, semmitmondó arckifejezése (ezek az ő szavai, tűnődik tovább az idegenbe szakadt Schlegel) nem zavarta. Annál jobban kétségbe ejtette a költő kérlelhetetlen logikája. „Megöli bennem a képzelőerőt” ­– ilyen szép hazugsággal menekült Goethe bűvköréből. Ha lett volna benne némi bűntudat s nem sajnált volna rá egy kevés időt, be kellett volna ismernie, hogy épp azt irigyli a költőben, amire ő maga vágyik...Schelling tanítványai szellemesen ezt valahogy így fogalmazták meg: Madame de Staëlnak fogalma sincs róla, hogy lehet valami még azon túl is, amit ő ésszel felér...

 

Germaine már ébredezik. Ma még nem jutott ópiumhoz. Az inas az előbb jelentette, hogy németországi vendége van.

„Hány személyre terítsek, Madame?”
„Monsieur Schlegel is velünk vacsorázik...Háromra.”

Vajon ki lehet? ­– teszi fel magának a kérdést, szépítőszerei után kapkodva. Egy kis smink; a szépségével, ezzel régóta tisztában van, kár sok időt vesztegetni. A halogatás vagy a várás nagyobb kínszenvedés neki. (Nem elégíti ki a megfoghatatlan.)

 „Különös nép a német ‑— gondolja még, megpillantva Schlegelt és az idegent. ­– Mintha kettőig se tudnának számolni...Esetlen figurák; hiányzik belőlük a franciák bája. És hát, mi tagadás: a szélhámossága!”

A szemtanú roppant tapintatos lénynek mutatkozik. Hallgatag. Máskor Germaine egyvégtében beszélt ­– csevegett, agitált, lázított, képzelgett ­–, s természetesnek találta, sőt örömmel vette tudomásul, hogy partnere ráfigyel, hogy mindenki elnémul és az ő szavát lesi. Most azonban látva, hogy a nevelő kiejtve az Albert nevét, elfordul és kövér mancsával elérzékenyülve törli a szemét, Germaine szinte erőszakosan fordul a jövevényhez, hogy beszéljen már, miért jött?! Még toppant is egyet papucsos lábával.

­                – Az utolsó pillanatban is... ­– rebegi a szemtanú. A nyakát forgatja egyre, mint valami elakadt kerék. A fogadásra előjött nagyasszony, aki pirosítót tett arcára és kifestette a szemét, felkészült a meglepetésre, az agyában hirtelen nyilallást érez, s nem érti (vagy nem akarja megérteni), hogy mit várnak tőle; bosszúság tölti el, hogy folyton csak ezt hallja: az utolsó pillanat!...De hát: hol és mi történt?! (Csak annyit értett, hogy a kisebbik fiáról van szó.)

– Párbajra hívott egy orosz tisztet – Schlegel kiböki végre. ­– Korlátlanul bízott erejében...fürgeségében...

– De hát miért?! ­– kiált fel Germine; még erélyesen, nem kétségbeesetten.

– Ez az: miért? ­– ismételi meg Schlegel szipogva, ügyetlenül. És segélykérőn az idegen férfira pislant.

– Holmi kártya‑ vagy nőügy miatt. Egy német fürdővárosban voltunk éppen, szabadságos katonák ...

– Az egész ügy hihetetlenül zavaros ­– szól közbe Schlegel.

– Maga hallgasson! ­– kiált rá úrnője száraz hangon.

­– Jóformán arra se jutott ideje, hogy vívóállásba helyezkedjék... ­– magyarázza a szemtanú. Madame de Staël tetőtől talpig végigméri, elfogultan, ellenszenvvel, mint aki ítélkezik fölötte. Szőke, hosszú hullámos haj, vízszínű, kifejezéstelen szempár. Csontos arcú, tejfeles szájú, de máris kiélt, jellegtelen valaki. (Ilyen lehet az ő Albertje is? Mióta nem látták egymást?... Lehet, hogy ez is szokta rágni a körmét?)

– Maga onnan jön, ahol a fiam van? ­– Hangjában már aggodalom bujkál.

– Igen. Deberanból...

– De mondja végig már! ­– Schlegel fojtott suttogása töri meg a csendet; mintha az ő idegei készülnének felmondani a szolgálatot.

– Az a gyáva ruszki alattomosan nekirontott ­– szólal meg a szemtanú, rászánva magát, hogy megállás nélkül végigmondja ­–, s egy kardcsapással úgyszólván lefejezte a kegyed fiát. Katonai pompával roppant ünnepélyes keretek között temettük el.

– Az én Albertemet?! ­– sikoltja Germaine. ­– Nem volt hozzá joguk! ­– S két kis öklével ráront a gyűlölt hírnökre. Schlegelnek kell gyöngéden, de határozott mozdulattal lefognia. Közben a maga módján igyekszik csillapítani az anya kétségbeesését.

– Ha nem olyan vigyázatlan ­– Schlegel a jövevény felé fordul, tehetetlenül ­– ezt már, mondtam, ugye...nem bánhatott volna így el vele ellenfele. – A csúf szempár most megcsillan: De a mi kis Szeleburdink ­– ez a búgó, már‑már cinkos hang Germaine‑nek szól ­– utoljára még az anyját szólította. A legkedvesebbet, legdrágábbat...mielőtt földre rogyott volna...

n      Őt hívta elhaló, hangon, a legutolsó pillanatban... ­– mondja rekedt torokkal a szőke bajtárs. ­– Erre megesküszöm. Olyan volt az, mint... ­– A hangja elcsuklik.

– Mint a haldoklók végső imája ­– fejezi be a mondatot éneklő hangon, kissé paposan Schlegel.

 
 

Az események ezután felgyorsultak. Germaine utólag csak arra emlékezett vissza, hogy követelte: vezessék a hintójához!

Schlegel vigasztaló szavai kísérték a szobákon végig.

 „Álltában érte a halál...a kardvágás. Mindenképp hős volt!”... Majd ­– már karjaiban tartva az elalélt asszonyt ­–: „Ekkora tékozlása a Teremtésnek!...Ilyen anya szeretetét, mint az Öné, ilyen testvéreket, mint Albertine és August itt hagyni! A származás és a vagyon adta előnyöket. Mintha ezt irigyelte volna tőle a sors...”

„Én, az anyja... ­– suttogta Germaine, néhány pillanatra magához térve. ­– Volt‑e nagyobb tékozlás annál, hogy magára hagytam?!...”

A krónikás már csak egyetlen értelmes mondatot leshetett volna el ajkáról: ”A gyermekem lefejezve...”

 
 

A viharos nyarat szinte átmenet nélkül követte az ínség és a hideg évszak. Coppet‑ban. Augusztusban már hó fedte a Jurát, az utakat és malmokat víz árasztotta el. Október közepéig bolond idő járta.

– Félek; nem lehet kiszámítani, hogyan fog reagálni szervezete a csapásra ­– figyelmeztette az asszony szűk baráti környezetét a nevelő s egyben a kastély úrnőjének „mindenese”. ­– Utóbb egyeben sem járt az esze, mint megtalálni a csodaszert, hogy fölébe emelkedhessen mindenen, ami méltatlan hozzá, de ami sajnos túl nagy helyet foglalt el lelkében. A császár és háború fenyegetése, a sok hányatottság, csalódás. A honvágy Párizs után...De nem csupán az.

– Hová mennek innen?

– Ahol nem fenyegetik az emlékek. 

Germaine a hintóban tért magához. Most egyedül volt, s alig pakoltak fel valamit a kocsira; nem mint annyiszor régen, amikor gyermekeivel, Benjaminnal, szolgahadával és poggyászok tömegeivel kelt útra.

Valamikor úgy vette nyakába a világot, a száműzetést, mint egy ritka selyemsálat, töprengett, úrnője jéghideg kezét fogva, Schlegel. Jó idők voltak, amikor még így lehetett élcelődni vele: „A rossznyelvek szerint ön nem azért utazik, hogy újat lásson, hanem, hogy újat halljon.” „A zsarnok császárról!... Nem tagadom.” A fojtott kacagás elárulta, hogy Madame de Staël bőszkén vállalja a kihívást. a kockázatot. Mihelyt tudomást szerzett róla, hogy a Francia Akadémia felforgatónak bélyegzi meg és elveti Kant filozófiáját, még lelkesebben kezdett érvelni mellette...”Újabb ötszáz mérföldet is megtennék ­– mondta egyik késő este kimerülten ­–, hogy egy ismeretlen szellemes emberrel elbeszélgethessek. Azért a holdfényben úszó Colosseumot is szívesen viszontlátnám, még csak egyszer...”

A hintó most nem arra tartott. A fél világ a Napóleoné volt; de nem előle, hanem önmaga elől kellett menekülnie ezúttal. Sötét éjszaka volt, a vihar előjeleként villámok cikáztak az égen, mennydörgés moraja nyomta el a lovak patáinak dobogását. Germaine sápadt arcán nyoma sem volt riadtságnak vagy dühös indulatnak, mint amikor szorongva várta, hogy az Ausztriát és Oroszországot elválasztó sorompó felemelkedjék előtte, de joggal félhetett, hogy szökés közben utolérik, mivel a francia ármádia gyorsan vonult előre kelet felé, s a Moszkvába vezető úton könnyen találkozhatott volna velük. „Egészen Ázsiáig kell futnom előlük? ­– perelt az Ég urával. ­– Van‑e földi teremtmény egyáltalán, akinek életét e zsarnok férfi fel ne dúlta volna? Vagy talán arra született, hogy megalázza az emberiséget?” ...

Napóleon negyvenéves korára kezdi elveszíteni gyors döntési képességét. Néha őrjöng, máskor büszkeségét kicsinyes ingerültség váltja fel.” Madame de Staël minden keserűsége s elfogultsága vagy bosszúszomja mellett még álmában sem tudta elképzelni, hogy kozákok feszítsenek (fosztogassanak!) Párizsban a Racine utcán, s egy percig gondolt rá, hogy egykor pirulva kell majd szemlélnie, mint pazaroltatik a francia báj a csupa kard‑ és bajusz alakokra, mintha az is a legyőzött kötelességei közé tartozna, hogy szórakoztassa a győztest.

Fel‑felriadva, kétségbeesetten feszítette meg nyakát, derekát a zárt kocsiban, valóságos testi vággyal kívánkozott a boldogító szabadság után... Irgalmatlan, áthatolhatatlan volt a sötétség. Az ingoványos talajon mintha már csak a szél hajtotta volna a fogatot, a kerekek mindegyre belesüppedtek a sártengerbe.

Zihálva kapkodta a levegőt; a hidegtől elzsibbadt a lába. Először azt álmodta, hogy elnéptelenedett templom kövén térdepel, testéből kiserkedt a vér (bizonyára megvesszőzték). Fejéhez kapott, hogy kitépje belőle az éles töviseket, mielőtt hegyük a koponyájába fúródna. Váratlanul tágra nyitotta szemét, titkárát, mindenesét kereste, hogy szemrehányást tegyen neki. („Maga igazán nevetséges. Rémképeket lát mindenütt, s engem is ijesztget velük!”) Majd, mint mikor a gyümölcsfákból máglyát rakatnak valakivel ­– ez volt a legelviselhetetlenebb lázálom! ­–, odatették, hogy egy venyigével sorra gyújtogassa a rakásokat. Mellében hatalmas indulat feszült: érezte, hogy felelőssé akarják tenni fiáért, meg a többi áldozatért. Egész testét, lelkét mintha egy szörnyűséges, véres tragédia emléke borzongatta volna. Minden lángolt bensőjében: a kastély, a szalongarnitúra, a családi festmények, s a lépcső a hű szolgák talpa alatt...Közben az ablakfüggönyöket tépte e a szél, a fehérség ráfagyott a hintó ablakára. „Az első idei hó”, morogta a bakon a kocsis, s nagyokat sújtott a lovak nyakára.

Mire megálltak pihenni, az úrnő bőre véresre horzsolva, arcán kék foltok. Haja kibomlott, s kezével oly görcsösen kapaszkodott a bársonyülésbe, hogy lehetetlen volt kisegíteni a friss levegőre.

Induláskor most már le kellett fektetni, annyira legyengült. Két korty teát is nehezen tudtak megitatni vele. A következő állomásnál ébren fogadta a homályos körvonalú arcokat, de egész testében reszketett. A kérdezősködésre állította, hogy teljesen jól van. De kifogásolta, hogy a spaletták miatt nem lát sötétben, s korholta őket, hogy fenekestül felforgatták a házat.

Keze lelógott, arca, mintha hirtelen meghízott volna, kigömbölyödött. „Jól vagyok ismételte –, csak a csórécsigák fenemód rákaptak a kerti salátára, az egész termést megrágják a nyavalyások...”

Ragyogó, tiszta egű reggel volt, a szél is elállt. Egy nagyot ásított, emelgette a fejét, de látszott a tekintetén, hogy nem figyel senkire; vagy nem ismeri meg őket. Hanyatt feküdt, mint aki felkészül a haldoklásra.

Schlegel férfiasan elbőgte magát. Nagy önuralom árán sem merte remélni már, hogy korának legtemperamentumosabb asszonya a fennkölt lelkek és szellemek társaságát valaha még épségben viszontlátja.

 Az ő hűséges‑kutya‑szemével követhetjük még (utoljára) Madame de Staëlt, amint kiégett tekintettel, fáradt, fakó mosollyal ­ – mint aki tudja már, hogy egyszer úgyis mindennek vége szakad­ (szokatlan, elképesztőnek mondható „modor” ez részéről) ­– kivonul a képből.

Csaknem öt évet élt még ­– váltakozó császárságban, királyságban, császárságban, királyságban; befejezte a Tíz év száműzetésbent; az Elmélkedések befejezetlen maradt.

 
 
 
1998.XII.7.