Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kitölthetetlen hiátus II.

2010.02.20

 

*
Megdörzsölöm a szemem. Vajon mindezt csak álmodom? Mint apám azt, hogy forogni kezdtek vele a szoba falai és a mennyezet, vagy hogy egy élveteg lotyó hatolt be hozzá éjjel a falon át?...
Idegen városban vendéglőasztalhoz ültem, a pincér késett; a söntéspultnál álldogáló személy kaján vigyorral figyelte minden ideges mozdulatomat. Kopogtattam az asztalon. Semmi. Majd nagy sokára (közben talán elpilledtem) egy maszatos képű, kis taknyos szolgálólányka letett az asztal sarkára egy deci erőset.
„Tessék” ¬– mondta különös tájszólásban, és megigazította parasztfőkötőjét.
„Ki küldte?...Hol a pincér?” ¬– kérdeztem tőle bizalmatlanul.
A gyermeklány, sovány arcocskáján titokzatos grimasszal, a söntés felé mutatott. Hirtelen arra fordultam: a kaján vigyorú, tolakodó alak széles, otromba gesztusokkal sietett tudtomra adni, hogy ő küldte az italt, miért nem hajtom föl már!...
„Kedves egészégére a vendég úrnak” ¬– szepegte orrom előtt a madárcsontú tünemény, ugyanabban (már sejteni véltem, hogy erdélyi) tájszólásban, és ő is rám mosolygott.
Az első pohár ital kiömlött. Szándékosan dőtöttem fel a csorba szájú pálinkás poharat, vagy tehetetlen indulatomban, mint aki máris beismerte vereségét? Azt, hogy képtelen megszabadulni ettől a „piaci légy” valakitől! Akit percek múlva már szélhámosnak, tolvajnak tituláltam; az ő pofájáról le nem száradt volna a fölényes vigyor, s anélkül, hogy különösképpen inzultálni akart volna, háládatlan kukacnak nevezett. Ravaszul hunyorgott rám az áporodott félhomályból.
„Apád költő volt; a lemondás költője ¬– vetette oda nekem. ¬– A politika a pozitív töltetű emberek mestersége. Kevés szakmai tudás kell hozzá, de annál több intrikus hajlam és gonoszság.” ¬
Óvatosan körülkémlelt; vizenyős tekintete ki kihagyott, míg sikerült bejárnia a legtávolibb asztalokat is, mint aki már belefáradt a láthatatlan ellenség után kutatni az undorító, fullasztó ködben: ¬
„Ezek veszejtették el a te apádat.”
Ekkor már kezdtem szánni. Lerítt róla, hogy talán sohasem volt barátja, senki bizalmasa, aki figyelmeztethette volna a pillanatra, midőn a lélek megavasodik, s holmi színházi arckifejezés szenvelgésein keresztül a kritikus szellem mesterkedése látni engedi romlásnak indult porhüvelyünket.
Ezt az embert nem ismerem, bizonyára tanulatlan, durva fráter ¬– gondoltam bosszúsan, mégsem tudok kitérni lekezelő pillantása elől.
A második poharat is ő rendelte (már nem is emlékszem rá, ültem e vagy álltam, a pincér nem került elő!), erőtlenül nyúltam a koldusi kegy ajándéka után; mit bántam én, milyen ízű lesz, undorom volt már mindentől úgyis. Nagy kortyokban nyeltem az ánizsos italt, jólesően elzsibbadtam tőle.
Észrevétlenül csúsztatta kezembe a gyűrött papírköteget...
Hátha összetéveszt valakivel?...
Úgyis mindjárt fel fogok ébredni.
Föl akartam állni az asztaltól. Nem sikerült. Valaki a vállamra tette a kezét.
„Csöndesen, mert még fölébred ¬– lépett mellém a parasztfőkötős leányka, s a bűzlő condrájú, tolakodó alakra mutatott. ¬– Ilyenkor túlságosan aluszékony – tette hozzá nagyosan, s gyöngéden megszorította vállamat.
Ezek szerint mégsem álmodtam ezt az egész, képtelen találkozást!
A gyűrött kockás lapokat (iskolás füzetből téphették ki őket) apám sűrűn teleírt soraival most is őrzöm. Volt olyan rész, amit nem mutattam meg anyámnak. Senkinek. De amióta a tulajdonomba kerültek, egészen másképpen, tisztábban ítélem meg eltűnésének körülményeit.
„Az emberek azért gyanúsak nyilván, mert háború van.”
Ez a felismerése vezetett el később engem is ahhoz a fájdalmas igazsághoz, amely által annyi sors megpecsételődött.
Az apámé is.

Azt még ki tudtuk hámozni utolsó leveléből, hogy „csupa aszfalt városban” él, és most éppen nem körözik. Másutt meg ugyancsak róla van szó: „kis, emeleti mennyországomból a pokol tornácára löktek s onnan is el akarnak űzni”...Bár csapzott haja kezd ritkulni, de sok bajt okoz gyilkosainak.
Arra viszont már sohasem derült fény (ma is sejtéseimre támaszkodom), hogy nyugdíjas hivatalnok és alkalmi komponista létére hogyan kerülhetett apám a politikai események sűrűjébe, a csatazajtól hangos Kelenföldre, ahol a feleségével hazatérni óhajtó IV. Habsburg Károly magyar királyt és híveit Horthy katonai alakulatai puska és ágyútűzzel fogadták.
Akkor még nem mondták ki a Habsburg ház trónfosztását, de a nemrég megválasztott kormányzó ¬– mint később kiderült, esküjét megszegve ¬ ¬– , inkább a nyílt harcot választotta, minthogy eleget tegyen a király szándékának. Félelmében tette e? ¬Tudniillik Beneş miniszterelnök, a kisantant nevében, a nagyhatalmak torkának szegezte újra a kérdést: a békekonferencia ezek szerint hiába fáradozott a csehszlovák állam létrehozásán, ha lehetséges, hogy egy Habsburgot ültessenek mégis a magyar trónra!
1921. október 23 at írtak.

*
(Apám kezeírásával:)

„Mottó is lehetne:
Ha tudnám, hej, milyen fazon /lappang a jövendő ölén?...
Ez itt a bökkenő!
A kaszárnyában nagyon mozgalmas volt az élet. Jött Oswald százados a hírrel, hogy a királyi pár leszállásáról jelentést tegyen. A repülőgépet, amellyel a határon átjöttek, a tarlón hagyták őrizetlenül (Andrássy Gyula grófné, a királyné palotahölgye és hű kísérője, ezt könnyelműségnek nevezte.) A tisztek nem győzték ecsetelni a királyi pár bátorságát a repülés alatt, noha őfelsége és neje először ültek repülőgépen. A leszállásnál hiába keresték a jelzőtüzeket; nem tudták, hol vannak, s emiatt sokáig keringtek a levegőben. A királynénak egész idő alatt egy arcizma sem rándult meg...
«Gyula – beszéli ki Andrássyné férje lelkiállapotát – ha találkozik a királlyal, első alkalommal közölni fogja őfelségével, hogy ővele senki sem közölte a hazajövetel szándékát, hát még az időpontját. Persze, most, miután e sorsdöntő lépés megtörtént, ki fogja jelenteni, hogy őfelsége feltétel nélkül rendelkezhet vele.«
Mindenki készülődik az utazásra. Kiszivárog, hogy este lesz az indulás Pestre. Először kilenc órára tűzték ki, de végül csak jóval éjfél után, hajnali négykor kerül sor az indulásra, a szerelvények összeszerelése miatt...A királyné ¬– pillanatnyilag egy legénységi szobában van elszállásolva ¬– el akarja kísérni őfelségét Pestre. A bútorzat egy katonaágyból és két faszékből áll. Egy sarokban lapátok, seprők és néhány bakacsizma. A falakon kifordított katonanadrágok függnek a szegeken. A királyné csak úgy ruhástól dőlve pihent le a rendetlen ágyra.
Délután körülbelül harminc tagból álló magyarruhás leánycsoport virágokkal köszöntötte a királynét. IV. Károly a himnusz hangjai mellett ellép a katonaság sorfala előtt; ezer torokból dübörög az eskü: Tűzön, vízen keresztül, tengeren, szárazföldön és a levegőben Istenért, királyért és a Hazáért. És utána a hátborzongató: Isten engem úgy segéljen!
Hegedűs Pál ( a királyt eláruló, «kétkulacsos« vezérőrnagy!) kétszer esküdött fel. Útközben a király aranyéremmel tüntette ki.
Az eskütétel alatt a kaszárnya vasrácsos kapuja előtt kíváncsi tömeg gyűlt össze; ütemes éljenzések hangzottak fel.
A soproni Pannóniában egy külön teremben díszvacsora. Magas rangú tisztek, tábornokok, a civilek közt Zsembery István főispán és Klebelsberg Kunó, úgymond a főváros képviselője, ki Andrássy Gyula gróffal érkezett volt Pestről, és félősen, óvatosan húzódik meg az asztal végében.
Rossz fekhelyek, fárasztó éjszaka a vonaton; reggelre Soprontól csak Kapuvárig jut el a négy szerelvény. Mire az utolsó vonat is megérkezik Győrbe, a felséges pár éppen ebédel. Egy magas rangú tiszt szökni készül. Kiderül, hogy a délelőtt folyamán titkos üzenetet küldött Horthynak.
Bombaként csap le a magyar kormány üzenete, hogy a király vonatát fel kell tartóztatni. A küldönc sürgönyöket hoz, melyek az antantmissziók tiltakozására hivatkoznak.
Őfelsége már nem mutat meglepetést, nem újdonság senki előtt a kormányzó pálfordulása. Ez év tavaszán, magánlátogatása során, a király baráti üdvözlettel köszöntötte a tengernagyot, a meglepett Horthy azonban szemrehányással halmozta el őfelségét, hogy miért jött Budapestre, mikor ő nem hívta. Nyomban sorolni kezdte a restauráció veszélyeit: az országot azonnal idegen csapatok szállnák meg! És felszólította a király, hogy térjen vissza Svájcba. IV. Károly ezzel szemben a hatalom átadását követelte, kijelentve, hogy Franciaország biztosította őt: nem kell tartania a háborútól. Egyenesen a francia miniszterelnöktől, Briand tól kapott biztosítékokat. Horthy kételkedett a Briand nak tulajdonított szavak a hitelességében. Megkérdezte őfelségét: «Felséged személyesen beszélt Briand nal?« «Nem, közvetítők útján« ¬– felelte a király. (Zita királynénak és császárnénak a fivére, Sixtus pármai herceg volt a közvetítő, aki szoros kapcsolatot tart fenn a francia royalista körökkel.) A kormányzó erre azzal gyanúsította meg a francia miniszterelnököt és külügyminisztert, hogy csapdába akarja csalni a királyt.
Őfelsége még egyszer megkísérelte jobb belátásra bírni Horthyt, mire a kormányzó (mintha kicserélték volna) szinte kioktató hangon közölte a királlyal, hogy úgysem találna senkit, aki képes lenne (ővele szemben) kormányt alakítani. A király azt válaszolta, hogy Sigray, Vass vagy Teleki készek lennének rá. Horthy ezek után könyörgésre fogta a dolgot. Őfelsége több napig tartó fárasztó út után volt ¬– három éjszaka nem aludt ¬–, így hát zaklatott állapotba jutva, elhatalmasodott rajta a kimerültség. Horthy ezt látva, mind jobban igyekezett ellenállni. Majd arra kérte a királyt, mentse föl az alól, hogy kikísérje. Legjobb, ha őfelsége feltűnés nélkül visszatér Szombathelyre...
Amikor a király megérkezett Szombathelyre, az illetékesek már kézbe kapták Horthy táviratilag küldött parancsát, hogy őfelségét haladéktalanul „toloncolják át az osztrák határon” egy automobilon...
A király hűséges kísérője és bizalmasa, Boroviczény Aladár nem talált magyarázatot arra, hogy mi okozta Horthy pálfordulását. Talán megpróbált egy óvatlan pillanatban elszakadni környezetétől, és azt fait accompli elé állítani? Vagy attól félt, hogy a király még közhírré teszi itthon az ő szószegését?... Mindenképp, ha kell csellel, de el akarta távolítani útjából a törvényes uralkodót. Aki, válaszképpen a tengernagy szószegésére, megbízta Teleki Pál grófot mint miniszterelnököt, hogy siettesse a királyi kabinet megalakítását. Teleki Budapestre utazott, hogy előkészítse a király bevonulását. Horthy azonban még ugyanaznap megparancsolta a katonai és a polgári hatóságoknak, hogy csak neki engedelmeskedjenek.
Ezek után Horthy részéről semmilyen ellenállás és cselvetés nem érhette váratlanul a királypártiakat. Györszentivánon hirtelen megállt a vonat; kiderült, hogy felszedték a síneket. Ostenburg őrnagy utászai hamar rendbe hozták a pályát. Estére a király Komáromba érkezett. Vass József miniszter és Ottrubay ezredes azzal a megbízással utazott a király vonata elé és szállt be őfelsége fülkéjébe, hogy bírja rá IV. Károlyt a visszafordulásra. Pesten nagy lehetett a fejetlenség; a király mindenesetre visszaüzente Horthynak, hogy semmiképp sem áll meg, folytatja útját.
A kormányt képviselő Vass József miniszter az éj folyamán bizalmasan megmagyarázta gróf Andrássy Gyulának, hogy most már nem arról van szó, mi a helyes, ki a felelős az eddig történtekért. Horthy tábora mindenre elszánta magát; ha nem őrzik a síneket, bármelyik percben az is megtörténhet, hogy egy megbízott merénylő megtámadja a királyt. «Ti nem is tudjátok, milyen veszélyben vagytok valamennyien!« ¬– hangzott a baráti figyelmeztetés.”

A krónikás tudósítása itt félbeszakad. Apám, mint akinek a képzelete már ellenőrizetlenül csapong, helyenként zavaros kommentárokkal tűzdelte tele (az azóta történelmivé vált) komor eseménysort.

„Képzeljétek el: kilép valaki a bokorból, mintha a tükörképedet látnád; de még mielőtt alaposan szemügyre vehetnéd, már hátra is csavarja a karod, és gunyoros kedélyességgel szól rád:«Te honnét a nyavalyából kerülsz ide?!« Ettől remegni kezd az inad... Valami ilyesmi történt ma velem. Hát ne rohanjon világgá az ember, mint a pincsi, amelyik beleugat a tükörbe, és egy farkas üvölt rá vissza?
Uram, ezek mind afféle alakok!...
Bizony. Kérdés, látja e őket a Teremtő?
(Hát még a Magyarok Istene?!)”

„A SZENT KORONA NEM HOLMI KALAP, AMELYET MA AZ EGYIK, HOLNAP A MÁSIK FEJRE TESZNEK! ¬– fogalmazta meg Ostenburg Moravek Gyula. ( Horthy még nem volt hatalmi pozícióban, midőn zászlóaljat szervezett Szegeden azokból a menekült tisztekből, akik közkatonai szolgálatot vállaltak a diktatúra megbuktatására). Ezúttal is kezeskedett a parancsnoksága alatt álló valamennyi tiszt és a legénység királyhűségéért, akik nem váltogatják úgy katonai esküjüket, mint más (például a kormányzó ) a fehérneműjét.”

„Ráday gróftól, a Bethlen kormány belügyminiszterétől a király értesült, hogy Horthy szorgalmazza Gömbös Gyula képviselő belügyi államtitkárrá való kinevezését. Feladata a csendőrség újjászervezése lesz. Eddig a csendőrség királypárti volt, ám ha Gömbös, ez a tehetséges szervező, kézbe veszi, akkor holtbiztos sikerül a királyság legkeményebb ellenségévé nevelni őket. Ha Ráday grófnak tudomása volna arról, milyen aktív szerepet játszott ez a Gömbös ¬– egykori cs. és kir. vezérkari százados, ma állandó bejárása van a kormányzóhoz ¬ – a Károlyi féle forradalomban az összeomlást elősegítő bomlasztó propagandájával, bizonyára kézzel lábbal óvakodna egy ilyen becsvágyó karriervadásztól!”

„Már az is elégtétellel kellene hogy eltöltsön, hogy a Kínai Bank botránya miatt végre megbukott az Erdélyt a románoknak tálcán felszolgáló Berthelot tábornok – a francia külügyminisztérium politikai osztályának vezetője –, a cseh nacionalizmustól fűtött Beneş úr kebelbarátja!...A francia kormány részéről ez akaratlanul is nagy engedmény; Briand nak a király iránt tanúsított rokonszenvét nem is említve...”

*
Horthy tűzparancsot adott őfelsége ellen.
A királyné öntudatos érvelése, sajnos, naiv epizódjává vált e tragikus napnak:«Én Magyarország királynéja vagyok. A magyar lovagias nép. Ha a kormányzó habozna is megvédeni a királyt« ¬– (még hogy megvédeni! hisz ő a legvérmesebb ellensége) ¬– ,¬ «bizonyára nem fog habozni megvédeni az ország királynéját...A katonák, akik tüzet nyitottak, nem tudták, hogy a király ellen harcolnak, s még kevésbé voltak tisztában azzal, hogy a királynéjukra lőnek...«
Azt mondták nekik, hogy a csehek törtek be a az országba, és el akarják foglalni a fővárost.
Horthy találta volna ki e zseniális megoldást?... Egy éjszaka elég volt az égbekiáltó híresztelésnek.«Cseh kommunista hordák törtek be Magyarországra! A főváros előtt állnak már, s mindenkinek, aki csak fegyvert tud fogni, hazafias kötelessége a lehető leggyorsabban kivonulni a város védelmére!...«
A gyülekezőhelyeken fegyvereket osztottak. Felállították a műegyetemisták alakulatát ...Mert «szegény, hőn szeretett királyunkat, akiket a cseh bandák félrevezettek(!), kötelességünk kiszabadítani a csalók kezéből!«
(A félrevezetés világgá kürtölése mindig is a legcélravezetőbb ¬– legemberszabásúbb? ¬– álarca volt a félrevezetésnek.)
Ezalatt a felséges pár mozdonyra ült, hogy kimenjen a frontra. Kitűztek egy fehér zászlót, s a mozdony elindult. Néhány tiszt, akiket magukkal vittek, a szeneskocsiban ült. Jeges szél fújt, a mozdonyban hőség uralkodott, majd megsült a felséges királyné fél oldala. A mozdony eljutott a törökbálinti határig, ahol az a kellemes hír fogadta őfelségét, hogy az ellenséges csapatok fegyverszünetet kértek.
Horthyék újabb taktikája is sikerrel járt; időt nyertek vele.
A tárgyalások során kiderült: az előző napi vérontás amiatt történt, hogy a kormány csapatai tüzet nyitottak az őfelsége csapatait szállító egyik vonatra, amelynek Kelenföld felől szabad utat jeleztek...
A kormányzó ezt ordította a rajvonalba fekvő katonák felé:
«Most én vagyok a legfelsőbb haduratok, az én parancsomat tartoztok teljesíteni!«
Az állomás előtti kis kertben 14 félrevezetett egyetemi hallgató hullája hevert.”

„A hiszékenyek és az ostobák nem érzik, hogy minden, ami velük együtt múlik el ¬– legyen akár a saját életük ¬– , valójában nélkülük történik.”

Apámnak ez a végső, könyörtelen megjegyzése napokig, hónapokig gondolkodóba ejtett... De azon is érdemes volna eltűnődni, hogy tulajdonképpen csak néhány órás késés okozta a restaurációs kísérlet kudarcát.
A királyi pár és kísérete végül fogságba esett.„Száműzetési helyük Málta, Madeira vagy a görög szigetek egyike lesz” ¬– siettek világgá kürtölni a délutáni lapok.




















II. Az apa


Hónapok óta dolgozott benne a szorongás, hogy túlságosan sok mindenről van tudomása. Megváltozik az ember szemlélete, másképp fog kezet valakivel, másképp mosakszik (ha egyáltalán van víz és van rá lehetősége), kevesebbet beszél – legalábbis más szavakat használ: tömjén, vámsorompó, pogrom, gyertya, csajka, skorbut, kolera, cián (milyen szédületes gyorsasággal, egy szemfényvesztő ügyességével vette be a átlőtt tüdejű porosz hadifogolytiszt a ciánt, amikor megtudta, hogy flekktífuszt kapott!) Az embernek talán még a járása és a légzése is megváltozik, amikor jövendő esélyéről faggatva társait, egyikük egy jeltelen, alig púposodó sírra mutat.

Az orvosok előre megmondták, hogy a múlt évi kolerának biztosan folytatása lesz az idén. A civilizált huszadikszázad nyomban hadserget és ágyút helyez készenlétbe, ha valahol a zászló becsületén esik sérelem, de nem nyúl a legszigorúbb intézkedésekhez, ha napnál világosabban kiderül, hogy ne￐m a színes szövetből összerótt zászlót, hanem a szomszéd állam polgárainak életét „sértik meg” s teszik kockára bűnös gondatlanságból.
Míg egykor az Indiából útra kelt kolera néhány évig vándorolt, mielőtt Európába érkezett volna ¬– az első nagy járvány, melyről megbízható feljegyzéseink vannak, 1826 ban indult el Bengálból, két évre rá ért el Afganisztánba, a következő esztendőben Perzsiába, végül 1831 ben Orosz-országba, ahonnan elárasztotta egész Európát –, addig 1892 ben ugyanazon úton haladva: Hurdvarban tört ki a zarándokok közt március havában, áprilisban már Afganisztánban volt, júniusban Dél Oroszországban tombolt, és júliusban Hamburgban vitt végbe akkora pusztítást, hogy a temetőben naponta 500 l000 hulla gyűlt rakásra. A járvány szeptemberben érte el Budapestet, mint akkor hitték, Hamburgból importált bőrökkel, s egy hónap alatt 600 áldozatot követelt...
Az a sok hajó, mely a Dunán közlekedik és magával hozza a betegség csíráit a rakománnyal! hát még az emberanyag! – Erre a tényre nem fordítanak elég figyelmet. Kétségtelen, hogy mindenik hajó személyzete, annak ruházata, ágyneműje, a hajók fenékvize és hagyományos szennye jó talaj a járvány betelepítésére és terjesztésére. Minden hajót, nemcsak azokat, melyek az Al Dunán közlekednek, kolera gyanúsnak kellene tekinteni... Nem Ausztria felől kell félteni határainkat – ezúttal sem! –, hanem folyton keletre kell néznünk, abból az irányból kell óvnunk a határt, még ha a kolerát hozó hajó Bécs felől jut is el hozzánk.

A leszálló éjszakában csuromvizesen forgolódott gyékényfekhelyén. Távoli (türkmén? örmény?), különös, mégis valahol ismerős dallamot hallott. Pedig most öltözött ministráns ruhába, hogy a sok térdepelés után a hideg kövön, sajgó térddel kövesse az előtte lépkedő, kövér reverendás alakot... Egy ezüst kereszt, majd két karos gyertyatartó fénye tükröződik álmos szemében. A kórus rázendít a gregoriánra, de még a stólába, talárba bújtatott plébános kenetteljes hangja sem tudja elnémítani azt a másik, vékonyodó, dobpergéssel kísért melódiát.
„Senkinek semmi köze hozzá – gondolja álmában. – Szabad ember vagyok!”
Az egyházfi ¬– mint amikor valaki ördögűzésre készül ¬– elszánt mozdulattal lengeti meg a szenteltvízhintőt. Leesik fejéről a papi süveg, a mögötte haladó, rokkant sekrestyés gyorsan felkapja, falábával koppant egyet a kövezeten, és mint valami zászlót hevesen lobogtatni kezdi a süveget.
„Tán csak nem akarnak lecsukni?” – villan át kábult agyán, s fektében a fal felé fordul.
„Fölösleges titkolóznia ¬– hallja a háta mögül. ¬– Ismerjük az ön gondolatait!”

Nincs szó művészetről. Ha akadt hangszer útközben (bármilyen gyatra, foghíjas billentyűsor), nem több mint az önfenntartás, az életben maradás eszköze volt. Mint ahogy sok ezer kilométer után ¬– elnyűtt lábbelid rá a tanú! ¬– az erdős, dombos táj nem költői leírásokra ihlet, legfeljebb menedéked lehet.

Föleszmélve örül, hogy még nem bambult el, mint annyian. Egyetlen szellemileg friss, egyenesen éles elméjű ifjú barakktársa jut eszébe: a teste roncs már, ábrándozásait a rothadásnak indult belek szaga kíséri mióta, mégis ő a vitapartnere minden este, ha jut vacsora nekik, ha nem.
„Elismerem, hogy az utópiák kora lejárt, sok nevetséges elméletükből ocsmányság lett végül ¬– mondta a Kassán született diák, és elhúzta forró, cserepes ajakát. Aztán mégis erőt vett rajta a szenvedély. – De emelt fővel, bátran mentek még a bakó elé is. Gondoljon Morusra, akit lefejeztek! Saint Simon s még annyian nyomorban senyvedtek el...”
„Látom, azért te is eljutottál már gondolatban addig a pontig, hogy a világ nem fog megváltozni, megjavulni semelyik sapiens magánreceptjétől.”
„Akkor sem szabad feladunk. Egoizmus volna!...Miért ne kereshetnők meg a legjobb megoldást? A legjobb rendszert.”
„Gondolod, hogy te meg fogod találni?”
„Miért ne?!” ¬– meresztette rá nagy, sötét szembogarát a lázas fiú.
„A demokrácia demagógiájának egyelőre, remélem, befellegzett” ¬– morogta ő. Aztán percekig bámultak egymásra, keserű vigyorral, szótlanul.

Felélénkült a pusztai szél. Úgy rémlett, mintha könnyű léghajóban sodródna a végtelen éjszakában. Amit a magasból látni vélt, minden elérhetetlen volt számára. A cinterem előtt elsuhanó gyöngyös pártájú s hímzett mellényű falusi lányok; a faragott kredenc tetején illatozó téli alma és a spájzban lógó, aszott szemű szőlőfürt mazsola íze; a toronyban fagyott kézzel zúgatott harangok s a fölriasztott galambok tollainak hópihe szállingózása a magasból; a régi malom ódonfekete kerekekén felszikrázó vízcseppek; az első randevú az árnyékos Ligetben, ahol ha rázendít a fúvószenekar, a fiákeres lova is felkapja fejét; a Vörös Rébék lelkével szálló kerengő, el nem hessenthető varjak; a nagyapa feje fölött lebegő szivarfüstben az aranysarkú Vörösmarty, Jókai kötetek és Magyarország vármegyéinek vaskos sorozata; a máglyára küldött «ötszáz velsi bárd«, ki egy se bírta mondani...; a Bakony erdőt elálmosító ezeresztendős eső és az ősi pogány idők rovásírásos szárazvillámai a gótikus katedrális festett szentélye felett; a hitelbe kihozott, fehér szalvéta pólyába csavart francia pezsgő pukkanása az öreg pincér reszkető kezében; a jobbágykék égre horkanó harci mének távolba vesző ügetése; a hajdani vesztőhelyek megolvadt hava a szendergő múzeumőr talpa alatt; a térdroggyanásig tüzelő korhelység és paráznaság mámoros napjai Vízkereszt és Gyertyaszentelő között...
A kacagó hab.
A kocogó vágy.
A Zrínyi némafilmen lepergetett haláltusája láttán ásítozva világgá ment kikelet...

„A pszichológia célja tanulmányozni az én belsejében rajzó érzelmeket, gondolatokat ¬– törte meg a csendet a következő estén.
„Az én fölfoghatatlan valami ¬– tűnődött a diák hanyatt fekve. ¬– Csak a régiek képzelték azt, hogy a tárgyak egy az egyben tükröződnek agyunkban, s e képeket szellemünk átalakítja megismeréssé... De ha a fogalom szellemi valóság, hogyan képződhet anyagból?...Viszont, ha a fogalom is anyagi...?” – ¬Váratlanul elakadt, vagy csak elhallgatott.
„Tegyünk egy próbát. Mondjuk két hétig, rendes ebéd után, vizsgáljuk meg tudatunkat: mit tesz, mire megy a jórészt már￐ csak fiktív) ételkülönlegességekkel? ¬– Egy kaján vigyor nyomban elárulta, hogy vaskos tréfáról van szó. – Csakhogy hol vannak ehhez a bőséges fogások?... ¬– A poén kedvéért szünetet tartott. ¬– Ezek szerint a kaja: a lukulluszi lakoma csak a képzeletben létezik, tehát szellemi eredetű?!...Akárcsak az ízlelés (a megfoghatatlan ízeké!), amely elhalványuló emlékeinkben tükröződik legfeljebb.”

*
Irgalmas nővérek, tenyérből jósolók váltogatták egymást a betegágynál. A diák láza magasra szökött. Időnként erőtlenül emelte föl karját, és abba az irányba mutatott, ahol utoljára látszottak a havasok nyúlványai. Meg akarta érinteni mindazt, amit maga mögött hagyott.

Az otthontalanság érzésének eltúlzása európai jelenség. Sokáig ebbe a rögeszmébe próbált belekapaszkodni ő is. De hol van Európa? Van e egyáltalán?...
Ebben a kietlenségben ¬– ahol a ópiumszívó turbános árusok és a kilyukasztott fülükben kalózmódra bokharai függőt viselő, meztelen felsőtestű foglyok marakodását egy kimúlt teve tetves tetemén a kancsukás őrök vadsága sem múlja fölül ¬– ezt állítani legalább olyan önáltatás, mint például az, amit az a kutya rendez a folyó-parton...Keményítőporral bepúderezett, dagadt arc; széles karimájú kalapjáról (melyen egy művirág kacérkodik) az elálló, festett strucctollak belelógnak a zavaros vízbe. Nemrég sodorták ki, félig lemeztelenítve, a hullámok. Magas sarkú és magas szárú cipője után ítélve inkább úrinő lehetett, mint kokott. Az eb tántoríthatatlan hittel nyalja körül gazdája elpuffadt arcán a kék foltokat. Étlen, szomjan, szívós türelemmel várja, hogy a nő kinyissa szemét.
Amióta a kaland félelmetesen elkomorult, emlékei már csak homályon áttűnő fénylő foltok, mint egy egy olajos köröcske (ó, dehogyis a békebeli húsleves aranyló zsírkarikája!) a csajkába csorgatott lötty felszínén. Minél hígabb, annál jobban érzi kanalazgatás közben a „honvágy ízt”!

* A háború csődje nem ért végett. A bukott szocialistákkal versenyezve a letűnt hadvezérek hiába kaptak vérszemet az emlékiratírásra. Mer￐t a front kiégett színterén, az epileptikus kétségbeesettséggel gügyögő hátországban, a szibériai sírverem fogságban tovább folyt a test megkínzásának, a lélek porig alázásnak görcsös kísérlete. S volt elég előléptetésre hivatott őrült, beteges dilettáns.
Mintha a nagyhatalmi álmok és politikai kísérletezések ¬– miután alapjaiban rengett meg már az emberi világ ¬–, nem mérték volna föl a természetről leválasztott, elidegenített egyén megsemmisítésének folyamatos kockázatát. Kételkedni önmagadban lehet; de hogyha az ébredésben, az összetartozásban a családi ház tetőzete alatt, az utcád nevében, a vonatindulásban is kételkedned kell mások kénye kedve szerint, az állandó veszélyérzet hova vezet?
A szökés mint megoldás!... Mindegy, honnan kíséreled meg: fogságból, szétdarabolt, vagy kényszerű, idegen országgá lett hazából (ahol a magyar: „súlyos fekély az uralkodó nemzet testén”) ¬ – szeretteid karjai, vagy ellenséged karmai közül.
Csak meg ne érd a napot, mikor a cél elhomályosodik szemed előtt. És amit magad előtt látsz, amit markolni készülsz s ölelsz ¬– mind ocsú, olcsó, összelopkodott idegenség.

A növényzetre gondolt: óriási, buján tenyésző páfrányok, nagyszálú fű. A kapás búza és a kukorica nehezen terem meg.
„Ez nem Turkesztán, innen nem lehet megszökni, valamelyik követség ügynökeivel vagy a nemzetközi Vöröskereszt culáival összejátszva. ¬– A lágerparancsnok, mint valami betanult szöveget, szenvtelen, szinte unott hangon ismételte. ¬– Előre figyelmeztetem magukat. Nehogy eszébe jusson valamelyiküknek az őrültség, hogy csak át kell úszni a vízen, és máris szabad ember!...Itt lesz idejük majd szabadon gondolkodni a vakmerőségükön és a taskenti kuplerájhölgyek felelőtlenségén, melyet a felkötött farkú foglyok iránti sajnálat váltott ki.”

Amikor a vámőrök végigbogarászták ¬– emlékezett vissza később ¬–, és hordták kifelé a sok csempészárut, senki nem akarta magáénak vallani. Nem elég, hogy elszedték a szesz , a szivar és cigarettakészletüket, de még fizetniük is kellett. Azt ígérték, hogy elengedik őket...
Pedig legelőször, mikor végigmustrálták a társaságot, minden bizonnyal ezt gondolták róluk: „ Hadifogságból szabadult nyomorultak is lehetnek köztük! Ezeknek csak tetveik vannak!”
Ő, aki megúszta a háborús évek borzalmait, az otthoniaknak, ha tehetné, most megüzenné: ne izguljatok; pechem dacára sem lett csempész belőlem!...

A szivattyúnak hosszú fakarja volt. Hogy lenyomhassa, a nagy mellű, tenyeres talpas szláv szőkeség segítségére volt szüksége, aki ahogy csípőjét kidomborítva lehajolt, előtűnt kékharisnyája egészen a lábikrája magasságáig. Gyakorlott mozdulattal fölemelte jobb karját, közben feje kissé oldalra fordult, úgyhogy valami friss varázst, titokzatos gyönyört árasztott maga körül.
Ez jutott eszébe, miközben a világháború első éveiben odaterelt magyar foglyokkal összetalálkozott. Egy országot keresett, amely ezen a vadidegen vidéken csak az ő emlékezetükben látható. A tüskés mogyoróbokor, a levendula impresszionista vászonról lecsorgó zöldje lilája fölött a virágportól illattól (be)zsongó méhraj, a repedezett talpú, kamillával belepett vasúti sínek, a gombatenyészet ¬– ez minden, aminek még az ő nyelvükön külön értelme lehet. A többi már az ösztönök, az önvédelem mindannyiukkal közös jelrendszerét képezi ¬(a cseh fogoly tisztekével is, akik önkényesen lőtték főbe a magyar bakákat, mert nem voltak hajlandók esküt tenni az új csehszlovák állam iránti hűségre); mint ahogy ők is összetartoznak ¬– ha nem is tartanak össze mindig ¬– a kiszolgáltatottságban. A fajfenntartás ösztönét is beleértve, mely a rossz felé sodorja őket, az emberben lévő zűrzavart még nagyobb zűrzavarral tetézve. A futurológusok belekalkulálják e vajon az ősöktől átörökített végzetes rögeszméket és a vétkek virulens rutinját is a mindenkori végeredménybe, vagy csak a megálmodott technikai civilizáció információrendszerének csodalépcsőire hágva építik tovább a történelmi spirált?!

Malomba mentem, lisztes lettem...
Erdőbe mentem, megcsípett egy kullancs,
Ocs folyóhoz mentem, hogy belevesszek.

Uráli (rebesgetik, hogy velünk rokon) néptöredék énekli ezt érintetlen, tündéri rengetegben.
A természet hatalmas, bűnös vágyakkal átkozta meg a legtöbb embert. Most alkalmuk van megtapasztalni, mit jelent viselni a káini bélyeget. Nem lehet a tisztaság erényeivel takarózva piszokban élni; s ha akad is szépséget igéző pillanat, az is a bűnben gyökerezik...

A megerőszakolt mongol arcú lányok fásult, tompult tekintete. Egy bakfisforma, kis, dermedt mellbimbójú, Kínából szökött pária üveges szemekkel bámul a kénsárga égre. Homokba száradt vérfoltok ¬– a hústömeg halálra váltan hever; aztán ásítozva felül. „Éhes vagyok” ¬– mondja. „Ha szerencséd van, hárembe kerülsz, ott nem kell koplalnod” ¬– oktatja ki irigykedve a megkönnyebbült fogoly.
Megtanulsz a földön enni, a fűbe nyúlni minden kenyérmorzsa után. A hímvessződet megcélzó lovaglópálca suhintására figyelsz. Mohóság és sunyiság ölelkezik éber hiúzszemedben.

(A LÁGERLAKÓK „TÍZPARANCSOLAT PÓTLÉKÁ” BÓL:)

A rab is kényúrrá válik, ha teheti.
Lesújt, mint türelmetlen szörnyeteg.
Mint Isten küldte, bosszúálló villám a kilátástalanságban.
Tőle ne várjon senki kegyet!...
A kápráztató, hiú Halál hányszor kiáltott rá már, s szólította, szögletes fejével, magához!
Nincs ártatlanság, nincsen haladék.
A húsra úgyis romlás vár előbb utóbb.
Fennakadtál a zátonyon, olcsó pikkelyeket könnyező halacska, te kis hamis?!
Hiába csábítasz vagy esdekelsz, bűnös Mária Magdolna hang.
Mindenik fehérnép: hogy szomjúságom oltsa, csak arra való!...

„Hat hónapig nem küldhetnek levelet és nem kapják meg a postájukat. Itt a postai cenzúrát magam látom el, jó lesz, hogyha ezt is az eszükbe vésik” ¬– fejezte be a deresedő halántékú orosz parancsnok az instruálást.

Legnyugtalanítóbb álmaiban a kopott, fekete családi esernyővel próbált védekezni minden újabb szerencsétlenség ¬– balsorsa, vagy csupán a baljós jelek ellen. Ez rendszerint önsanyargatás számba ment nála. Kiszívta maradék erejét, jobban, mint a fizikai kimerültség.

*
Északi szél!
Repülj az éjben.
A fényes feketeségben!

Az új, demokratikusnak hazudott rendszerek lakájai a legnagyobb ellenségei a szabad fejlődésnek. Élősdiebbek a legélősdiebbnek kikiáltott arisztokratáknál.
Ő csupán nem engedelmeskedett. Nem vegyült. Nem osztozott hónapokon át a tömeg morbid élvezeteiben és elvakultságában...Nem valamilyen elvek gyakorlásáról volt szó nála. Minden gyökeréig romlott jellemet meg tud érteni, de a fanatikusok társaságában egyszerűen fél szájához emelni a tejes poharat. Különben is, undorodik a tejtől.
Olyan helyzetbe került mégis, hogy neki tettek szemrehányást. Már nem a vörös (véres) kollektív eszme és (vulgár)szoci Á LISTA csárda aktivistái, hanem a Szent Koronát képviselő királyra tüzelő karhatalmisták csoportja a Tengernagy éjszakában. (A király viszont megtiltotta, hogy az ellene mozgósított értelmiségi fiatalokra tüzeljenek.)
IV. Habsburg Károly fogoly volt már, nem lett volna szükség további erőszakra és félelemkeltésre. Mégis példát kellett statuálni ¬– nyilván kikérték hozzá a kormányzó „engedélyét” ¬– : megrohanták a Magyarság szerkesztőségét, és a nyomdagépeket szétrombolták. Pedlow kapitány, amerikai vöröskereszt megbízottat az óceánon túlról egy újságírónő kísérte, aki aztán meg is írta, hogy mennyire „dühöng” a közbiztonság Pesten.
Fölösleges dramatizálni a kifejezhetetlen félelmet. De aki a kelenföldi incidens közelében tartózkodott, és nem tudta, hogy „nem minden magyar ember királyhű” (miként ő is) ¬– arra később rájárt a rúd.
Jobb lett volna eltűnni a szemük elől. Ha a helyzet úgy kívánja meg, akár bujkálni is egy ideig. Ehelyett ő elmesélte társaságban azt, amit neki is elmesélt valaki a fogva tartott királyi család közvetlen környezetéből. A történet Ottó trónörökösről szólt:
Amikor a kommün alatt az a hír járta, hogy Horthy Miklóst a kommunisták megölték, a kis Ottó imádkozott érte. Midőn kiderült, hogy Horthy él, a fiúcska meg volt győződve róla, hogy ez az ő imádságának is köszönhető.
Húsvétkor aztán, amikor a király első hazatérési kísérlete után Ottó meghallotta, hogy a kormányzó parancsba adta: a királyt toloncolják ki Magyarországról, méltatlankodva kérdezte:„Hogyan bánhatott így a papával az, aki már halott volt és akit én támasztottam fel?”

A zsúfolt vonat, amelyiken utazott, zihálva fékezett, s nagy zökkenésekkel állt meg a nyílt pályán.
Vezényszavak hallatszottak; detektívek, jókötésű fogdmegek rohanták meg a fülkéket, mozdították ki ültükből a népet, és terelték a folyosókon a lépcsők felé.
Az elején sokan még terroristákra gyanakodtak, de kiderült, hogy ez is a kormányzó bizalmas embereinek gondoskodásából történik. Horthy, aki egyik (megkötött) kezével kénytelen volt átadni a flottát a jugoszláv államnak, a másikkal úgy találta jónak, hogy a megbízhatatlan elemeket észak felé terelje.

*
A törvény megismerésének lehetetlensége mentségül szolgálhatna a magafajta bohém művész ember esetében, hisz az olyan törvény (ezt Hobbes is kifejti a Leviatánban), amelyről nem lehet tudomást szerezni, nem kötelező erejű. Az anarchia, az értelmetlen erőszak törvénye ilyen. Abban az időben nehéz volt eligazodni a bizonytalan szándékok és még következetlenebb megvalósításuk zavaros úrvesztői közt Magyarországon.
„Bár minden bűntett megérdemli, hogy egyformán igazságtalanságnak nevezzék, mint ahogy a sztoikusok fölismerték, hogy az egyenestől való minden eltérés görbület ¬– olvasható az angol filozófus munkájában ¬– , ebből éppoly kevéssé következik, hogy minden bűntett egyformán igazságtalan, mint az, hogy minden vonal egyformán görbe. A sztoikusok azonban ezt nem ismerték fel, s így egy tyúk törvényellenes megölését ugyanolyan súlyos bűntettnek tartották, mint azt, ha valaki saját apját öli meg.”

*
Hűvös, csillagos éjszaka volt, mire begyalogoltak Beregszászra. Egy terecske közepén himbálózó lámpa hideg fényével mutatta, hogy körös körül mekkora itt a sötétség. Még csak borzongató sejtelem költözött csontjaiba. Ha agyonütik, sem jutott volna ekkor eszébe, hogy a hozzá hasonló meglett ember (viszonylag úri kinézésű, igaz egy szál öltönyében) egyszer még képes lesz rá, hogy elfelejtse „illetőségét” (ha legszemélyesebb ¬– ritka alkalmakkor a reinkarnációval kacérkodó ¬– belső „énjét” nem is), lakhelyét, társadalmi elhelyezkedését. Hát még azt, hogy a büntetés hatásában mindenképp fatálisabb lesz ¬– inkább semmi(lyen), mint alávalóan rongy ¬– élete összes elkövetett bűneinél.
Akkor még tudta, hogy hány fillér van a zsebében, s ahogy egy fuvaros, aki csak úgy előlépett a szeles és ködös, de kissé még krúdygyulás éjszakából és rögtön nagyságos urazni kezdte, elhitette vele, hogy mindez még a hajdani rendes, földhözkötött régi élete folytatása.
Másfél óra múlva hajléka is akadt ¬– persze, a kísérőivel közös ¬– , ha nem is volt hálóinge. Térdre roggyanva, még a rideg ágy alá sem mulasztotta el bekukkantani. Ez a szokás kora tanulóéveitől elkísérte, valahányszor idegen helyen hajtotta le a fejét.

A szlovák vasúti bakterek is töltött pisztolyt viselnek az oldalukon. Sandán bámulnak minden „jövevényre” ¬– még hogyha tegnapig a saját földjén kószált is itt naphosszat, vagy, teszem azt, ő az elrekvirált kastély ura. Egy idős asszony, mielőtt lekászálódott volna a vasúti kocsiról, elmélázva fordította nemes veretű profilját a lágyhajlatú dombok irányába. Egyszerű falusi nő lehetett ¬– nem „úrhölgy”, ahogy a helybéliek mondják ¬– ; méltósággal, de nem méltóságos pózzal! szembesült az Isten adta tájjal. Az üde természet árvalányhajas völgye rövid időre elfeledtette vele szegénységét s újkeletű kitaszítottságát.
Az idegen uniformishoz tartozó kéz (nem a hordáré) eléggé nyersen vette ki kezéből poggyászát. Itt is vámvizsgálat lesz? ¬– néztek össze az utasok. A megszállás hangulata eluralkodott máris a városka nyugalmas eleganciája fölött. Kiutasított magyarok indultak az ellenkező irányba kifutó „repatriáló” szerelvény vagonjaiban maradék Magyarországra.
Egyik kocsiban valami szabálytalanság történhetett, mert a kalauz alamuszi pofával rögtön odahívta a szlovák vámtisztet, aki nagy hangon kiabálni kezdett. Az utasok tiltakoztak, nem akarták kinyitni csomagjaikat, volt aki kisebb bútorral vagy hangszerrel, hegedőtokkal szállt föl, s egyszer már túlesett a vámoláson. A robbanásig feszült hangulatban az ingerült tiszt váratlanul magyarul szólalt meg:
„Mi van itt?! Nem bálba készülnek a megyeház nagytermébe, vegyék tudomásul!”
Majd beérte azzal, hogy a szűk fülkéből kiszólított egy idősebb férfit.
„Ön báró?” ¬– kérdezte kellő szigorral.
A kopaszodó derék úr egy pillanatig feszes tartásban állt, de aztán nyomban magához tért.
„No, és ha az volnék?” ¬– húzta ki magát, kissé megjátszottan lezser, csaknem kihívó pózban.
„Á, egy kis türelmet... ¬– mondta most, valamivel halkabban és udvariasabban a tiszt. ¬– Az iratait kérem.”
Látszott rajta, hogy zavarban van, és húzni szeretné az időt.
„Tán csak nem földosztással akarják kezdeni önök is, mint Károlyi?! ¬– kérdezte látszólagos fölindulással a báró, kockás öltönyének zsebeiben kotorászva, s erőltetetten nevette el magát.
„Hová tart a báró úr?” ¬– folytatta a kihallgatást a szlovák hivatalnok az átnyújtott igazolvánnyal kezében.
„Én?!... Mindenképp haza, a Balaton környékére. Nyaralni szerettünk volna, az egész család. Mert hát itt...”
„Mi van itt?” ¬– csapott le rá a tiszt.
„Birtokaim vannak. ¬– A kérdezett most habozni látszott. ¬– Nagyanyai örökség....”
„Akkor hát... kellemes nyaralást... ¬– A tiszt végre fagyos vigyorral visszaszolgáltatta a báró papírjait. – Akár nálunk is ¬– fejezte be nyomatékkal a diskurzust.
„Nekem mondja! ¬– fortyogott az idős férfi, ahogy a vonat megindult. ¬– Mintha nem tudná, hogy itt is otthon vagyok; nem úgy, mint ő.”

Másnap megszökött kószálni. Mire leült egy ócska pianínó mellé és belefogott egy keringőbe, már ott állt a háta mögött egy goromba alak, és a legprovokatívabb módon kifogásolni kezdte, hogy miért épp Chopint játszik, talán tüntetni akar szláv szimpátiájával ezen a félig meddig ruszin területen?!
„Mondjuk egy verbunkÓs Liszt Ferenctől a lakosság felé is jobban dukálna” ¬– nyilatkozta, vastagon fújva feléje a szivarfüstöt. A verbunkos ó ját olyannyira megnyújtotta, hogy a szó kétértelművé vált; a dukálnának pedig külön nyomatékot adott.
Fel felpillantva sem tudta jól kivenni az illető pofáját a hangulatvilágításban. Ekkora barommal legfeljebb a főváros utcáin akadhat össze az ember...az Ébredő Magyarok közt, akiknek egy bandája legutóbb behatolva a Lipótvárosi Kaszinóba, a magukkal hurcolt vagonlakók családjait gyermekestől, bútorostól beszállásolták a klubba. A Terézvárosban és az Erzsébetvárosban rendezett éjjeli „razziájuk” ¬– ólombotokkal verték össze a gyanútlan járókelőket ¬– odáig fajult, hogy a Britannia szálló környékén fegyveres tűzpárbajt vívtak a civilek védelmére kelt rendőrökkel. Az egyik járőr halálos sebet kapott. Néhány, régi tiszti egyenruhába bújt garázdálkodót sikerült kézre keríteni (valóságos katonai manőver volt), ám a nyílt harcba bocsátkozó terrorkülönítményesek letartóztatására egy gyalogezred sem lesz elég majd.
Az utcára nyíló ablaknyílásban már télies kép mutatkozott. Morogva állt fel a zongora mellől, hogy nem bírja a szivarfüstöt, és hosszasan kibámult az ablakon.

*
„Csalhatatlanul bízni az abszolút célban!” ¬– jelentette volt ki az éppen soros, tiszavirág életű magyar miniszterelnök, midőn a román hadsereg hódító módjára bánt az ország civil lakosságával. A Budapesten átutazó román királyné, Mária, méghozzá egy Hohenzollern ¬– akibe Ionel Brătianu miniszterelnök (miután Párizsban Clemenceau megfedte a román megszálló csapatok kapzsisága miatt) jól belesulykolta, miszerint az időhúzás az ő legbiztosabb fegyverük – azzal az idétlen ürüggyel igyekezett megindokolni az antantmisszió tábornokai előtt az elkövetett súlyos visszaéléseket, a román megszálló csapatok példátlan fosztogatását, hogy a 31 ezer megrakott vagon (az év szeptemberéig, alig egy hónap alatt, 684 mozdony, 231 szalon és Pullmann kocsi, 946 személygépkocsi, 2900 teherautó, 56 repülőgép, 1400 tankkocsi, 1300 vagon lőszer, 298 ágyú, 2000 vagon vasúti anyag és mezőgazdasági gép, 1435 vagon hadianyag korszerű gépek és kórházi felszerelés, 1300 vagon búza és háziállat, no meg számos, fegyverrel szerzett műtárgy, kőztük magángyűjtemények ritkaságai, valamint telefonkészülékek zsákszámra ¬– ne is soroljuk tovább!) tulajdonképpen nem számít lopásnak. „Szegény katonáink csupán azt próbálják meg visszavenni, amit a magyarok ősei, a hunok elvittek tőlünk(!), mikor elfoglalták és felégették Bukarestet és Iaşi ot!”
Illik e egyáltalán hozzáfűzni ehhez, hogy Bukarest ötszáz évvel ezelőtt még nem létezett, Iaşi nak pedig Jászvásár volt a középkori magyar neve, mely legalább másfél tucatnyi Jász előtagú magyar helységnévvel együtt egy iráni (alán) néptörzs nevéből keletkezett, évszázadokkal a hun birodalom felbomlása után. ¬

Kontár politikusok, akarnokok döntöttek mások sorsa felett az átmeneti időkben. Mint ahogy a legutóbbi miniszterelnök is tette ¬– „a magyar kormány nevében”. Kezdetben annyit értett a politikához, amennyit egy szorgos újságolvasó a napihírekből megtudhat; aztán beleszagolva a társadalmi forrongások gőzölgő fazekába, a keresztény jelszavak mezébe bújt. Ha korábban kerül az ország élére, amikor nem a polgári eszmények, hanem homlokegyenest más jelszavak uralkodtak, bizonyára éppilyen vakmerően más „lóra fogad”...
S a legújabb: a kis és nagyantant felé kacsintgató „Hadúr” éppen szolgálatos illetékesei!... Vajon tisztában vannak e egyáltalán azzal, hogy milyen lehetőségekkel – esetleg fordulattal ¬– járhat a francia békepolitika új vezéregyéniségének, Maurice Paléologue nak az álláspontja?! Aki (mint volt pétervári nagykövet) a közép és kelet európai viszonyok alapos ismerőjeként aggodalmát fejezte ki Magyarország szétdarabolása miatt. Egy külföldi vacsoratársaságban, méghozzá királypárti magyar arisztokrata hölgy jelenlétében, állítólag ezt mondta: „E térségben egyedül önökben lehet megbízni.” Az elszólás után úgy röpködtek a detektívek az asztal körül, mint valami megkergült denevérek. Itthon aztán csupán annyi „szivárgott ki”, hogy: nyilván csak politikai és gazdasági együttműködésre gondolt! (Nesze nektek, különleges magyar igények és elégtétel!)...

Horthy Teleki Pál grófot bízta meg kormányalakítással. Ez talán pontot tehet a régóta tartó válságra és bizonytalanságra. Mert eddig a parlamentben, mihelyt a tárcák felosztásáról, a koncról volt szó, a különböző pártok érdekellentéte veszekedéssé fajult, sokszor napokig nem tudtak semmiben megegyezni.

Lassan kivész a népből az önáltatás tudománya.
Évekig tartó(s) emlékeid: akasztófa és sírkereszt.
Hatalmába kerít az erózió.
Minden, ami bizonytalan: a messzeségbe veszett haza!
Értelmetlenség zűrzavara...
S ami a haláltusa után még megtarthat? Ha elfogyott a „mellett”, az „értük”, a „veletek” ?!...
Kiömlött a habos kávé, szétpukkadt a kuglóf, elkopott a fehérre súrolt küszöb.
Nincs már: „kiért”!
Nincsen visszhang; nincs kérdés.
Sem könyörület.
Csak bűnre vadászás.
Csak a büntetés.
Már csak a hurok. (Gödör se kell.)
A kátrány.
A mész.
A hullákon hancúrozó patkányok.
(Takarjátok be otthon nagyapát a Liget zizegő lombjaival!)
A hiátus kriptaszaga.
A jóvátehetetlen ¬– mint letört és örökre elkallódott betűk az anyanyelv írógépéről...
(Az értelmét vesztett kegyelmet kongató harang szava sem
hallatszik már, amint a fokok nélküli létrán
föl
felé
tartsz még) ¬–

*
Valaki leütötte; s abban a keleti irányba zötyögő, elhagyott tehervagonban tért magához, amelyikben egy szál csonttá aszott, fél karú, aszaltszilva bőrű, gőzölgő emberi tetem és az összetaposott tehén vagy lótrágya bűze tartotta a túlélés esélyéhez szükséges létmeleg illúzióját.

Szuronyos katonák ráncigálták le a marhavagonról. A horpadt orrú terepjáró kiszuperált tragacs volt: éktelen durranásokkal fogadta, mintha valóságos lövéseket adott volna le, mikor beleültették. Hárman szorongtak egymás mellett; a két ruszki katona lábhoz tett fegyverrel várta, hogy a Lenin bőrsapkás sofőr elindítsa végre a járművet. A kocsi az istennek sem akart engedelmeskedni; ő a még nem tisztázott fogolystátusban is (közben megitatták kotlós vízzel egy kulacsból) mulatságosnak találta a helyzetet.
Éjfél is elmúlt, mire a táborparancsnokságra értek. Ott hozzászoktak az ilyen „váratlan vendéghez”. Órákig álldogált a koromsötét folyosón, míg ismét emberi hangokat hallott. A felettes tiszt ¬– hatalmas váll lapokkal és a mellén lógó, sárgán fénylő, számtalan súlyos kitüntetéssel ¬ – épp csak elhaladt mellette; de amint felkattintva öngyújtóját rágyújtott egy cigarettára, a lángocska inkább kékes, mint sárgás fényénél barátságos képpel pislantott rá. Harag nélkül mondott valamit előbb oroszul, egészen halkan; aztán németül szólalt meg: nyilván megismételte a parancsot.
„Ha kém, hát vigyétek kivégezni! Mire vártok?!”
Ő megértette, hogy róla van szó, és helyesbíteni szeretett volna, de minden német tudása a torkán akadt. Pedig jobban beszélt a Goethe nyelvén, mint az orosz tiszt.
Már maguk előtt lökdösték. Tudta, hogy nem római katonák és nem Pilátus parancsára teszik, de valahogy olyan szelídnek, fantáziadúsnak tűnt az egész jelenet, mint egy régi hittanórán valamikor, hogy már nem is jutott eszébe megmukkanni.
Mikor az egyik katona, mindjárt a kijáratnál, lehajolt és fintorgás nélkül felnyalábolta a viszonylag könnyű, de nehéz szagokat ársztó, ájult testet, az eszméletlen arcon halálmegvető mosoly virított.
Ő maga sem tudott arról, hogy hirtelen belerottyantott a nadrágjába.

Idővel annyira elfásult, hogy megbékélt a minden galádságot és értelmetlen kínokat egybemosó gondolattal, miszerint az otthoni ¬– zalaegerszegi és hajmáskéri ¬– internálótáborokban sem részesítenék jobb, emberségesebb bánásmódban. „Meglehet, hogy ott soha nem ettem volna rostonsült medvetalpat, mint a minap is ezen az Istentől elfelejtett helyen!” ¬– srófolta magasra a lelke mélyén megőrződött megspórolt cinizmus sötéten izzó borszeszlámpáját.
Az internáltak befogadására szolgáló táborok intézménye rövid idő alatt annyira elterjedt hazájában, hogy a minden gyalázatot és erőszakot átélt polgárok agya már kezdett eltompulni a nyugati közvéleménynek a ¬ – főként az internáltakkal való mostoha bánásmód ellen támasztott ¬– kifogásaival szemben. ...A csempésztárs lágerlakók az ázsiai éjszakában, véresre vakarva lágyékukat, hátukat s valagukat, ábrándozva talán arról képzelegtek, hogy milyen szerencséjük lett volna, ha nem a határon fülelik le őket, hanem odahaza találják „gazdasági szempontból károsnak” működésüket. Bánták is ők, hogy e túlontúl tág fogalmazás úgyszólván szabad kezet adott a hatósági embereknek az esetleges bosszúra és a leszámolásra bárkivel, egyszerű kisemberekkel, munkásokkal szemben is, akiket a diktatúra „elvtársurai” annak idején kényük kedvük szerint a terror hámjába fogtak – miközben a „fantom különítményekhez” tartozó, tizennyolc húszéves, hiénatorkú, kiéhezett haramiák szabadon garázdálkodnak Budapest utcáin, ólombottal és pisztollyal fenyítve meg idősebb polgártársaikat. Olykor egyenesen a másvilágra küldik őket.

*

A bádogtetőn kopogott az eső. Benn olyan sötét volt, hogy a beteg arcát alig lehetett kivenni. Ráadásul a nyirkos hideg fáradt csontjáig hatolt.
„Nem ügyeltem rá! ¬ – sápítozott a pakombartos segédfogalmazó, és körültáncolta szaladgálta a hatalmas keményfaágyat. Beismerte, hogy férfiúi tekintélye örökre odalett. (Később így javította ki magát:„Az ördögé vagyok!”)
„Tisztességes házastársak voltunk ¬– kezdte a magyarázkodást este megint. ¬– Szegényke vérszegény volt, álmatlanságban szenvedett, és alig evett...De határozottan szerettem ezt az asszonyt. Egy vándorpiktor jelentkezett a múlt hónapban, hogy egészen érdekes vonásai vannak... mármint az Ilkának, s ő szívesen megfestené. Semmit nem kér a munkája fejében, legfeljebb néha egy kis kosztot; azt elfogad a mai világban...Ilka engedelmesen ült modellt, közben észrevétlenül fogyott. A végén annyira lesoványodott, hogy szinte rá sem lehetett ismerni, csupán a már befejezés előtt álló kép után. Egy idő múlva nyugtató cseppek nélkül sehogyan sem tudott elaludni. Honnan tudhattam volna, hogy az a festő milyen bitang ember! ¬– Néhány pillanatra itt elakadt, egy csuporba állott vizet töltött és ivott. Őt is kínálta, de nemet intett fejével. ¬¬– Az álmatlan éjszakák sok makacsságot csepegtettek az Ilka szívébe. Nem szólt hozzám, s ha faggató~i kezdtem, rám förmedt, hogy:«Eredj az utamból, különben elválok!«...Hallott már ilyet? Megcsendesedve is folyton folyvást a fehérneműjét rendezgette, hogy egy kis szoba legfeljebb egy előszobácskával elég lesz neki, ő majd elrendez mindent, legyek nyugodt!... Valamelyik nap lefeküdtünk rendesen, igaz, én is nehezen tudtam elaludni, akkor is épp esett, de nem úgy mint most. Zuhogott. A zivatar ébresztett meg, vagy az Ilka keresgélése a sötétben... elég az hozzá, hogy úgy két óra tájban hallom, hogy nagyon keres valamit. Biztosan a cseppjeit... Megborzongtam. Nem szóltam hozzá, nem mondtam, hogy a kis kék üveget az én éjjeliszekrényemre tette. Még a patikában is külön szekrényben tartja a gyógyszerész a nagy üveget, amelyikből gondosan adagolja a kis kék üvegbe a cseppeket.”
„Miért, talán méreg?” ¬– szólalt meg ő, az is lehet, hogy először akkor este.
„Még hogy méreg!... Egy ilyen üvegből egy két korty elég, hogy valaki örökre elaludjon...Az asszony az ágy szélén ült, a lábát lelógatta; éreztem, hogy engem néz. Biztosan sajnál, gondoltam. «Ébren van, ugye ¬– szólalt meg végre. ¬– Adjon nekem a cseppekből.« Szó nélkül engedelmeskedtem, s egy fél pohár vízbe csöpögtetni kezdtem a kék üvegecskéből. «Ha maga bátor ember volna, most nem tíz cseppet adna nekem a pohárban, hanem ötször hatszor annyit ¬– mondta Ilka, mint aki cseveg; cseppet sem tűnt fátyolosnak a hangja. ¬– Ha nem mert elűzni, legalább ennyit megtehetne értem...Én szó nélkül megiszom...« Mintha nagyon messze lett volna tőlem az, aki erre kért, s elnézte, már már gúnyosan nézte, figyelte, hogyan reszket a kezem. Zavaromban hátat fordítottam neki; nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire odavittem ágyához a poharat. Ő váratlanul rám mosolygott, és felhajtotta, ami benne volt... «Ne! Nehogy megigya!« Meglepődtem, hogy saját hangomat hallom. Annyit még ki tudtam venni a sötétben, hogy hanyatt dőlt a párnájára, és nyitott szemmel a mennyezetet nézte...Ennyi történt...”
A lakásban egy szál gyertya égett. Az özvegy ember még sok egyebet mondott azon az estén, de ő a kimerültségtől már alig tudott oda figyelni. A lábmosás szertartása is elmaradt. Ha nem is örökre, de sokáig. Mihelyt abból a házból harmadnap kitette a lábát, egyenesen az állomásra terelték.
A marhavagonban kötött ki.
. Másoktól, a falubeliektől annyit hallott még, hogy szállásadója hosszasan kódorgott a sáros utcákon, mígnem véletlenül a kapitányság előtt találta magát. Vagy eldöntötte volna mégis, hogy bemegy oda? „Egy kövér őr fogadta:„Mi tetszik?” „Meghalt a feleségem.” „Az elég baj...” „De, kérem szépen, nem tudom bizonyosan, miként történt...Talán jó lenne, ha engem itt tartanának...” Az őr kikapta szájából a hosszúszárú pipát:„Na, eredjen innét. Pihenje ki magát. Mi majd meglátjuk...”
Másnap egyik újságban ilyen című hír látott napvilágot: A MÉREGKEVERŐ!...
Az asszonyt nem engedték eltemetni. Az urát szembesítették a patikussal...Aztán szánakozva néztek rá az emberek az utcán. A vizsgálóbíró igen barátságosan fogadta, és arra kérte, hogy ne izgassa magát, mert a boncolóorvos idült szívelgyengülést állapított meg az elhalálozott személynél. Az altatószer úgyszólván mellékes hatással bírt csak. Előbb a törvény embere, mikor kikísérte, majd mások is megfogták a vállát, gyöngéden megérintették...„Ne merjen senki sajnálni engem!” ¬– ordította. – Úgyis tudom, amit csak én tudok!”...
Új vizsgálatot kért maga ellen.
„Eleget bujkáltam ¬– mondta önérzettel ¬– , vegyenek már őrizetbe!”
„Eredjen innen. Vagy arra vár, hogy kidobassam?! Nem hallotta?!” ¬– ripakodott rá a szolgálatos írnok, s szürke szakállába törölte ujjait. Éppen virslit fogyasztott tormával.

Ezzel az özvegy emberrel töltött el ő három kerek hónapot. A egykori segédfogalmazó két fogoly helyett is dolgozott, mint akinek vezekelnie kell.
Ő pedig sok idő (talán évek!) múltán, a közös priccs előtt ¬– széttaposott bakancsa fűzőjét kibogozva – jutott arra az elhatározásra, hogy írni fog haza...
Ha nem túl késő.


(Kóda)

Eljött a nap, amikor e népnek már nem volt mit számon kérnie a királyától. De ugyanakkor nem tudott mit kezdeni a ledöntött korlátokkal. A nagyhatalmi parancs súlya nehezedett rá, minden végzetes tévedésével együtt.
Ám egyszer majd felkelnek a holtak és a halhatatlanok... Birodalmukba vándorolnak, visszatérnek tisztán világító csillagaikhoz.

Jót, rosszat cselekedni egyaránt emberi dolog.

2000. augusztus 1.



(Az Ady, gróf Andrássy Gyuláné, Boroviczény Aladár, Hobbes, Kafka (napló), Malonyay Dezső, Zolnay László idézetekért és parafrázisokért köszönettel ¬¬ –
a szerző.)