Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kitölthetetlen hiátus I.

2010.02.20

A KITÖLTHETETLEN HIÁTUS

– A részleteket ne bolygassuk.
– Miért ne?
– A történelem túl sok ember agyában okozott már zavart. Kravallt!
– Én mindig az ellenpártot képviselem. Úgyhogy megbocsát, ha nem osztom a véleményét. A törvényes rend...
– Törvény?!... Csibészek, zsebmetszők örök „reneszánsza”. A hatalom és jogbitorlók persze kegyesen zsoldjukba fogadják őket.
– S a többi?! A többiek, akik...
– A többi? Vegye úgy, hogy mendemonda. A többiek elaltatása érdekében mit meg nem tesz az, aki kiválasztottnak tekinti magát.
– Micsoda drámai szituációk, uram!
– Én szerintem legtöbbször (pofon)egyszerű a dolog: Öljük meg?!... Ne öljük meg!...Na de, még le találom késni a vonatomat. Isten áldja ¬– ahogy nagyapám mondta volt.

*


I. A fiú

Egy koszos nemzetközi gyors rozoga fülkéjében virrasztottam át szinte az egész utat a nyirkos leheletű éjszakában. Hosszú, száraz nyár után az ember ki sem tudta pihenni a rendkívüli izgalmakkal járó fáradtságot. A legtöbben, főleg az öregebbek, otthon maradtak, hogy vigyázzanak a házra, a termésre, a borpincére.
Egy harcsabajuszú kalauz zsírban szegény, fakó orcáján pillantottam meg az első esőcseppeket. Csak szemerkélt. Viharnak, kiadós zápornak semmi nyoma még.
Akkorra már minden jóslás bevált. Emlékszem, egy magas rangú tiszt ¬– a háború kirobbanása előtt a megboldogult trónörökös titkos „udvartartásához” tartozott ¬– nyakát kissé ferdén tartva, szemében okos szomorúsággal mintha csak tűnődött volna:„Megmenteni a birodalmat már úgysem lehet. De akit az Európa nyugalmára végképp pontot tevő háború csapatszolgálatban talál, az hősi halottként a romjai alá temetkezhet majd a Monarchiának.”

„Ez a filozófia túlél benneteket!”
„Bármilyen filozófia túlélő, feltéve ha politikai és gazdasági támogatást élvez.”
„Ez még nem az igazi, ne féljetek...”
„Kazimír örökké vérmes fantáziájával úgy gondolja, hogy a java még hátravan.”
„Ez még csak a politikai manőverek fedezésére megrendezett cirkusz.”
„A felélesztés szó jobban talál. Károlyi izgatása, amióta sikertelen pofavizitet tett ¬– a szocialista propaganda gőzétől fűtött gróffal szemben módfelett tartózkodó ¬– Poincarénál, egy karrierista elszánt lépéseit juttatja eszembe...”
„Ballépéseit! Szakasztott ördög!...”
„Csak nehogy ugyanaz a sötét indulat vezérelje a továbbiakban is.”
„Jászi is vele tart...”
„Vele egyenrangú ellenfél, aki nem felejtette el figyelmeztetni a polgári Magyarországot, hogy a munkásság a fronton is őérte ontotta vérét. De Jászi irtózik a vértől; nem szokta elönteni agyát az infantilis gőg.”
„Most már nyilván aggodalommal tölti el, hogy az uralkodó körök annyi rettenetes forradalmi energiát préseltek bele a tömegekbe.”

*
A szertartást lekéstem. Pedig ez nem akármilyen családi összejövetel volt, hanem ünnepélyes gyásznap. Azért aki tehette, békebeli tartalékaival és hangerővel ünnepelt. Főleg a férfigyülekezet. Hatalmas söröskorsók; elnehezült, üres tekintetű, bezápult emberek.
Apám megkímélt tetemének siralmas látványától. Holtában is magam előtt láttam, amint a szelíd mosoly ráfagyott szakállas arcára. Szegényes kis hagyatéka egy empire állóóra, egy címeres gyűrű (talán még a nagyapámé volt) és egy öreg családi Biblia. A kottáit ( egytől egyig klasszikus és romantikus muzsikusok) és naplóját már korábban reám testálta, de mire hazavergődtem, vénleány nagynéném könnyes tekintettel s egy anyácska grimasszal diszkréten tudomásomra hozta, hogy az örök idők óta szelelő, repedezett fehér cserépkályha nagyrészüket elemésztette.
Mit is tudhatnék meg én (hát még a nagyvilág) tábori vadász tizedes apám rapszodikusan vezetett naplójából? Azonkívül, hogy lehangoltan bámult a frontra induló menetoszlopok után, és jókora káromkodásokkal fűszerezve szidta a civilizált földrész militarizmusát.
Az ő Európa szerelme Salzburgban kezdődött.

*
Ki kell tartani. Pirított gríz vagy gríz krokett, törtpaszuly. A kávépótlék után kevés zacc marad, jól fog a langyos lőre is egy viszonylag nyugodt déli órában.
Kora délután bántó köd fogott körül; nem akart ritkulni, a nap sugarai hasztalanul igyekeztek áthatolni rajta. Amnéziás városkép, aránylag zsúfolt körút. Biztos jármű híján a sokaság ¬– vagy inkább a kíváncsi csőcselék ¬– gyalog sodródott a belváros felé. Senki sem nevetett, az emberek elhúzódtak egymástól, csúnyák, jelentéktelenek voltak; a bizonytalanság érzet, a nyomott hangulat szemmel láthatóan az ábrázatokat is kikezdte, nemcsak a jó kedélyt. Az utcán mutatkozó férfiak zöme kucsmát vagy simléderes sapkát viselt, jó mélyen a homlokba húzva. Poggyászuk többnyire egy fél kenyér, meg egy tejes vagy sörös üveg. Az igénytelenebb öltözetű asszonyok némelyike nyűgölődő, fáradt gyermeket hurcolt maga után az enyhe szélfúvásban; ha a poronty taknyos volt vagy köhögött, anyja kapkodó mozdulattal, türelmetlenül igazított egyet olykor a kislány vagy fiúcska nyakára tekert sálon. Diplomatatáskás úriember kinézésű valaki szállt ki egy fiákerből; választékos kinézése láttán a rendőr megtorpant és szalutált, megilletődve tartotta kezében a puskát, egyet lazítva fegyvere vállszíján... Nehéz lőfegyvert egyelőre nem lehetett látni a téren, ahol az egybegyűltek sugdolózása morgássá erősödött, s a szokatlanul sűrű hangtömeg mintha nekiütközött volna a többemeletes bérházak falának, mind vészjóslóbb morajlássá fajult.
– A körút túlsó végében lőnek! Az Andrássy úton bőrkabátosok igazoltatnak!
¬– ...?
– Banditák!...Hány védtelen polgárt hurcoltak el már?!
¬¬¬ – Csak nekik van fegyverük, az útonállóknak!
– Károlyi Mihály gróf fegyverezte föl őket. Most főhet a feje!
– Annak?! Hisz a kormány nem akar katonát látni!


Ha nem kerül hatalomra Károlyi!...Ki tudja. Hát még, ha nem jön közbe az a gyászos merénylet! Hogyan alakult volna a Monarchia sorsa...A trónörökös ellenszenves volt Magyarország szerte; minden különóhajt és érdeket nacionalizmusnak minősített. Bezzeg most mindenki szánja, miután nincs több esély perlekedni a könyörtelen nagyhatalmi döntésekkel, alkudozni a lehetetlennel. A jó öreg császár, Ferenc Jóska aztán egyenesen idealizált színekben tündököl a kollektív képzelet látóhatárán. Miután egyetlen fiát elvesztette, nem gondolt arra, hogy a törvényes utódra is alattomos halál les.
Az uralkodói családon belüli elkeseredett ellenségeskedésre látszólag már senki sem emlékszik, csupán a tüdőbajából kigyógyult Ferenc Ferdinándra, aki sorvadásnak indult testét legyőzve, „egy óriás erejével készült isteni hivatására”. Kiválasztottnak tartotta magát, akinek úgymond kötelessége új nagyhatalommá növeszteni a Habsburgok birodalmát. Jóllehet azt beszélték volt, hogy a cseh Chotek grófnővel kötött házassága tette magyargyűlölővé és a szláv politika pártolójává a trónörököst, tragikus halála s no persze a háború elvesztése után, a túl szigorú közítélkezés felhangjai az új idők viharaiban eltompulván, kezdtek mind jobban kirajzolódni egy makacs és erős akaratú, tág politikai látókörű egyéniség körvonalai, aki megkísérelt a soknemzetiségű hadsereg erejére támaszkodni, tekintve, hogy a Burgban közutálat fogadta; az agg császár kegyeit élvező összes főméltóságokat gyönyör töltötte el, valahányszor nemet mondhattak neki. Szegény, még egy versenylovat sem tudott kiudvarolni alattvalóitól az uradalmi istállóban Ferenc József engedélye nélkül. Nem csoda, hogy türelmetlensége hétről hétre nőtt, sokallván a császár hosszú életét. Bizalmas körben, de olykor még az udvari emberek és politikusok előtt is, nyíltan ki is mondta ezt.

¬– Minden a taktikán múlik, barátom, hogy ne a legsötétebb reakció kerüljön hatalomra.
– Vagy a legsötétebb terror. Nem gondolod?...
– El lehet feledkezni a régi bürokráciáról? A vég nélküli útvesztőkről?!
– A világot vastag hó borítja. Mégsem merülhet el egész korábbi életünk. Ki kell használnunk mindent, ami bármilyen kis reménnyel kecsegtet. Egy asszony (a Kastélyból való) valószínűleg ismeri az utat, hiszen ő maga is azon jött le. De vajon sikerült e megtörni a (rossz, alamuszi) „segédek” kitartását?... Mert ami azt illeti: maradt még épp elég káros ügybuzgóság...epekedő szemforgatás itt... Nem tudom, hallottál e arról a prágai zsidó fiatalemberről...
– A beteg zsurnalisztáról?
¬– Regényt is ír. Az ő szövegének parafrázisát hallhattad. A per után ez a Kafka már második művében rója le irtózatát ¬– a „hódolat” még idézőjelbe téve is túl szép szó ez esetben ¬– a Monarchia bürokratikus gépezete előtt... A háborús és az azt követő belső erőszak viszont jó példa arra, hogy „a különleges hangszerekből” – néhány trombitából ¬– „a legvadabb hangokat lehet kicsalni a legkisebb erőfeszítés nélkül... akár egy gyerek is képes rá!...”
– Javul a stílusod. Vagy ezt is mind tőle szipkáztad?...
– Az új bürokráciának pedig egyenesen mi vagyunk a célpontjai. Tehetetlen madárijesztőkként állunk, de csak addig, míg nem szerveznek lövő iskolát a határban a felizgatott csőcseléknek. Hogy aztán könyörtelenül lepuffantsanak bennünket.

*
Mi nyújthat átmeneti kielégülést ilyenkor? Talán egy el nem homályosuló emlék. A korlátozott értelem rémülten látja magát a túlfűtött kemencében. Mert mostanság abban kell élni, lapulni...
Hogyan higgy életed törvényében, amelyet jóformán még meg sem alkottál?!
Zuhogó esőben evezve válogatok a réges régi emlékek között; akárha apám naplólapjait látnám magam előtt. A sarokszoba ablaka délnyugatra nézett. Reggel besütött a nap, a körös körül alacsonyabb tetők felett. Fölöttem, félig lakott üres szobákban csizmás emberek jártak s kajtattak (mi után?); valahol felcsipogott egy ijedt kanári, aztán ismét a súlyos csizmák trappolása, most már a lépcsőkön... Én persze behunyt szemmel, tavirózsák között suhanok el, lassú ritmusban evezek. Ezen a nyári estén a kőrisfa árnyékában megkísért az első szerelem. Az evezőlapát kettészelt egy foszladozó, buja tavirózsát; közben apámék nászútjára gondolok éppen.

Jogot végzett, doktorált úriember, árvaszéki fogalmazó... „Mi a fenét keressek én a vitézek meg a hősi halottak között?” ¬– fakadt ki apám. Mint önkéntesnek Salzburgban volt alkalma megismerni és megutálni a szoldateszka minden ocsmányságát. „Többet forgattam a lantot, mint a kardot. Rossz katona voltam” ¬– hajtogatta, valahányszor szóba került a híres katonaélet. Ha nem is szigorú, de jó hazafias nevelésben részesült. Szerencsére tüzes magyar vérű atyja is feladta volt 1914 re a Kossuth hagyományt; az öreg, ha igaz, a szabadkőműves páholyban élte ki kalandvágyát.
Apám méltatlankodva vette kézbe a behívóját:„Még hogy dalolva induljak a muszka medvét elejteni! Szívből daloltam én salzburgi katonakoromban; ezeket a kottákat mind ott vásároltam.”
Ékszerszámlák is maradtak utána neves „céhektől” (G. und Reitsmar, Juwelière, Goldund Silberarbeiter nél, Dalzburg, Linzergasse 14.) „önkéntes” évéből; az egyik briliánsgyűrű, mely miatt fülig eladósodva élt később Pesten, 104 koronájába került. A zene múzsájához élete végéig hű maradt, bár a család, de főleg apja, valahányszor az ő ügyvédi irodájának bőrdíványán aludt, többször kikelt e komolytalan, mi több: káros foglalatosság ellen.
Gyermekkorom legszebb délutánjai mégis azok voltak, amelyeket apám a zongora mellett töltött el Mozarttal, Liszttel, Debussyvel. Egy ízben Emil Sauer kétórás hangversenyműsorát első hallásra játszotta el, ragyogó technikával. Máskor szájára tett ujjával figyelmeztetett bennünket egy egy operaária hallgatása közben; pisszenni sem volt szabad, ő pedig rekedten kelt fel a fotelból, mintha csukott szájjal maga is végigénekelte volna az áriát.
Vakbélgyulladás műtétnek köszönhette, hogy nem került ki a csukaszürke menetszázaddal a frontra. Később Budapesten érte meg a Vörös Hadsereg vereségét.

Minden evezőcsapással távolodni érzem szüleim nyugodt életét. Áldásosnak nem merném nevezni házasságukat (mai napig sem tisztáztam magamban igazán, hogy érdekházasságból jöttem e a világra). Karola nagyanyám hunyorogva mesélte nekem, hogy a násznép Z. nagyapám óhajára díszmagyarban jelent meg az esküvőjükön, a frakkos, uniformisos vendégeket kinézték maguk közül. Anyám és apám megszöktek a panoptikumba kívánkozó, naftalin szagú társaság elől; az estebédre így reányomta bélyegét a „buldog, nem boldog képű” (ezek nagyanyám szavai), komoran pipázgató, szivarozgató férfiak komorsága. A bor sem fogyott úgy Isten igazából...Itáliába érve, anyám sziromajkán hajnalra kicsapott egy tartós hideglelés kiütés. Persze, nem emiatt kurtították meg a nászutat, de a nagy, szenvedélyes szerelem még ki sem tombolta bennük magát, máris elillanni látszott. Apám órák hosszat improvizált, mint aki magában motyog. Anyám még annál is halkabban, visszafogottabban élte napjait, előre óvta magát és környezetét apám kicsapongó, bolondos természetétől. „Pedig a feleség a legjobb szerető” ¬– próbált meg, ki tudja, hányszor, tréfát faragni a szűkös napok, ízetlen vacsorautánok tanulságából apám; a férfi kölni meg a borotvavíz azonban nem ölhette el a csuromvizesen forgolódó test epekedő savanyúságát.
„Nagyapádék nyakig el voltak adósodva ¬– mesélte már meglett kamasz koromban nagyanyám, s én tekintete égszínkék üvegébe pillantva, úgy éreztem, menten meghasad valami bennem is. ¬– Anyád vagyona májusi eső volt nekik. 3750 korona adósság a század elején tetemes összegnek számított, gondolhatod. Nagyapád mint vármegyei főügyész vonult nyugállományba, de negyven évi szolgálat után anyád hozományánál valamivel kevesebb volt a nyugdíja aranykoronában...Már csak az a kérdés maradt megválaszolandó, hogy a férfiak számára a házasság aranyigája nem kerül e többe? Apád is férfi volt, szép a javából.”
Nagyanyám itt ravaszul bandzsítva hihirészni kezdett.

...A tavirózsák elmerülnek a csónak vadul ficánkoló teste alatt.
A tó partjától nem messze falusi leánykák ázott pendelyben kefével mossák a lovak farát. Copfjuk ringatózva követi izgatóan kecses mozgásukat. Kedvem lenne felkacagni az örömtől. De valami mintha a torkomat szorongatná. A távolban a búzavirágos rét selymes füvét már erősen kikezdte a szürkület.

*
Apám halálhíre is ilyen napnyugtakor ért el hozzám. A verandán a rezgő levelek árnyékára figyeltem. Egy síró női arc, a Mancika nénié a szomszédból. A trágyaszaggal együtt kopottas, fáradt kolompok hangja kerengett valahol a homályban.

Még azelőtt valamelyik reggel, vasárnap volt, kutyaugatás verte föl a házat, s ráadásul olyan lárma, mintha legalább tizenöt húsz ember verődött volna össze a kapu előtt. „Gondoljatok csak vissza ¬– szólt hozzám és nagyanyámhoz kissé izgatottan anyám ¬– , épp ilyen zajra ébredtünk annakidején, a húszéves érettségi találkozó napján... Ő is itt volt ¬– suttogta izgatottan, és kiszaladt a folyosóra...De csak száraz hajú, kiapadt mellű, ínséges arcú, áttetsző fülű, jórészt idős, kontyos asszonyok fogadták a köszönését; némelyikük keresztet vetve fohászkodott, mint szent gyülekezetben.
„Végleg eldőlt minden!... Kijelölték a határt!” ¬– megszállottan, könnyezve, mogorván mind ezt kiabálták. Anyám ellenséges indulattól fűtött tekintettel húzódott el tőlük.
„Isten büntetése.” A szája ki se nyílt, csak remegett; kevesen hallhatták. Gonosz fölénnyel nézett át a fejük felett, mint aki hiába is próbálná bebizonyítani a maga igazát... ezek előtt! Az asszonyok meghunyászkodva kezdtek hátrálni. Volt, akiben még mocorogni látszott némi meghökkenés vagy szánakozás, nagyanyám azonban, „a ház kapitánya”, szigorú szemöldökráncolással, nyersen intette le őket.
A következő napokban anyám jóformán semmit nem evett. Éjszakánként többször is kikelt a kettőságyából, föl alá futkosott a szobában. Sírni nem sírt, ki sem ejtette az ura nevét. De annyira legyengült, hogy amikor megszólalt, a hangja teljesen elveszett a mindnyájunkra nehezedő csendben. „Igyál egy kis vizet, na, ne bomolj” – mordult rá nagyanyám. S már nyújtotta is feléje a teli poharat.
A vizespohár kiesett anyám kezéből...Az ő trianoni határait apám elvesztése jelentette ¬– mely több volt már puszta sejtelemnél.
„Túl fogjuk élni” ¬– jelentette ki méltósággal nagyanyám, midőn a megszállók egyenruhás sorfala mögül egy fiatal, kerekképű civil bukkant fel fényképezőgépével, hogy e toprongyos szép világ háttere előtt reákattintsa kíváncsi masináját.

Túlélni!... Apám is ezt gondolhatta valahol. A telehold fényében nem érezte magán az idegen népség madárijesztőnek kijáró pillantását. Így hát nincs minden veszve. Különösen akkor, ha kegyajándékot dugnak az orrod elé. A több mint egy kiló súlyú rózsafüzérnek olasz srapnelgolyók a szemei. A keresztet egy szétrobbant gránát vezérlőgyűrűjéből vágták ki; Krisztus teste is srapnelből volt kifaragva.
„A harangokból pedig ágyúkat öntöttek” ¬– jegyezte meg fojtott szeméremmel egy elbocsátott sekrestyés.
„Száz százalékig osztom az ön véleményét ¬– folytatta a diskurzust egy másik útitárs, zakója üres ujját meglóbálva (a kar hiányzott belőle). – Ki kell gyógyulnunk a más nyelven megszólalók iránti gyűlöletből. Különben nincs érintkezési eszköz velük, hiába tudjuk a nyelvüket...”
„Én előbb az öngyűlöletből szeretnék kigyógyulni” – veti oda a kalapot viselő, jámbor úriembernek apám, s közben a zsebében kotorász; erős benne a gyanú, hogy rég elmúlt az ebédidő.
„Addig addig jár Lopócska,
míg belefogy zseb s popócska!...”
A láncos ezüstórája eltűnt.

Csak egy kis parfümillat, mely a zsebedbe beitta magát... Ennyi a múlt. Talán ezt gondolja. Meg, hogy: felesége őrült optimistának tartotta mindig. Bezzeg, ha most fölfirkanthatná kételyeit, mondjuk a bevásárolnivalók cetlijére! Annyit mindenesetre tud már, hogy a vesztegzármentes határátlépő hiánycikk.
A kavarodásban hirtelen eltűnik fia szeme elől. A halántéka már deresedik, nyúzott képén fölös bibircsók, de még nem látszik öregnek, amint tréfás hangon odaszól, hogy: iszkiri a még párolgó lódög kilógó belét piszkálgató kölyköknek, vagy a zsákutcába torkolló kenyérsorban megérint egy női kart, amelyik éhen halt porontyot szorongat görcsösen.


Mennyi idő telt el és hány csepp keserű mérget kellett lenyelnem, míg megtudtam az újabb, korrektúrázott valót. Csak híresztelés volt, hogy apámat a futni kényszerülő vörösök eltették láb alól. ¬
„Meglátjátok, az egész rühes bagázs disszidálni fog!” ¬– jósolta volt meg korábban nagyanyám... A földrész nagyságú palacsinta még puhán hullámzott, ahogy a forró tepsiből a lapos tányérra csúsztatta. Hirtelen apám jutott eszembe: mindig megosztotta velem az ilyen „vadorzással” szerzett finom zsákmányt, melyet ¬– miután ügyesen elcsent az anyám vagy nagyanyám orra elől ¬– lopva gyúrtunk magunkba ebéd előtt. Felgyűrt ingujjal állt ki az eresz alá, az égen sebesen tovasuhanó, tűzvörös felhők után bámulva, és a csempészekről kezdett mesélni nekem. Hogy látta a szomszéd ország határőreit zöldre festett ladikjukban hánykolódni a háborgó folyó közepén, a hátukon fegyver, és távcsővel kémleltek az innenső part felé. Ott szoktak átszökni rakományaikkal a csempészek; ő egyszer meg is pillantotta egyiküket: nagy, huszárbajszos, köpcös emberke volt, benne szinte szánalmat keltett, ahogy verejtékezve cipekedett. Egy villanásnyi idő után már el is tűnt, sikerült megszöknie az árgus szemek elől. Mire a puska lekerült a vállról és a lövés eldördült, már nyoma veszett. „Ha tehetném, én is megszöknék, átcsempésztetném magam ebből a nyomorult világból ¬– motyogta apám. – Valahová, ahol nem őrzik a hazugul meghúzott határt.”
Mikor visszament Pestre (ott biztonságban van! a család legalábbis úgy hitte), olyan kánikula fogadta, hogy megolvadt az aszfalt, a vadonatúj lábbelije beleragadt ¬ – nem volt kéznél a cselédlány, aki fényesre pucolja ¬– ; ráadásul a direktóriumnak ama forró napjaiban a hatósági aktivisták házról házra járva minden zugot átkutattak, a véggel járó pánikhangulatban „funkciójukat gyakorolták”.

Exhumálással került fényre az igazság. („Gondoljátok meg, egy vallásos ember porhüvelyét megbolygatni! Micsoda botrány!” ¬– sopánkodott özvegy anyám.) A jeltelen sírból kihantolt, feltámasztásra érdemtelen uracskájának híre hamva se volt. ¬
S nem csupán a föld alatt ¬– de a földi világban is hasztalan kereste a család.

¬– Te ki vagy?
– Zathureczky Zelmus kisasszony.
– Nocsak, te vagy Zelma unokanővérem. Hány évvel is vagy nálam fiatalabb?...Jószagú vagy. Hadd nézzelek meg közelebbről. Helyes, formás teremtés! Az apám famíliájára ütsz egészen. Te tudtad, hogy az ükatyánk kiváló orgonista volt; mint Bach. Zsoltárszerzemények is maradtak utána. Lehet, hogy tőle örökölte a tehetségét...Hagyd el, kicsike, ne pityeregj. Amiért nem ad életjelt magáról, azért még nem dől össze a világ. Írni fog, meglátod...
Szerencsére már nyílt a mellékajtó, s újabb éhes vendégraj közeledett. Zelma kisasszony lihegő keblére szorította pici kacsóját, aztán a szó szoros értelmében elbőgte magát. Én esetlen kamasz mozdulattal öleltem át.
– Nem kellett volna belekeverednie a politikába... Mármint az apácskájának ¬– sugdolóztak körülöttem a jóakarók. ¬–
– A muzsika ugyebár semleges valami. Nem okoz olyan nagy zajt, mint egy...mint egy puskalövés. Vagy pláne egy robbanás...
Apám kávészínű zacskóival a szeme alatt mintha gúnyosan vigyorgott volna felénk a távolból.
– Sose kiabált rám. Gyöngéd volt, mikor a kezében tartott ¬– motyogta nyálas unokanővérkém. Majd megint: ¬– Brü hü hű!
¬– A pisztollyal is éppúgy tudott bánni, mint veled ¬– adtam meg neki, s egyúttal a színlelésben jeleskedő társaságnak is, a kegyelemdöfést.

Kilovagoltam a Kommün idején elkobzott földjeinkre. Az is lehet, hogy csak álmodtam az egészet. Az érett szőlőfürtök a földet érték; letéptem egy halványzöld indát, és rágni kezdtem. Ha már nem lehetek Vasco de Gama (ki tudja, hány út s kaland jut ki nekem az alaposan felosztott világból), legalább annyit lássak, mi maradt nagyapám örökségéből, a földből, amelyen előbb az idegen zsoldosok fosztogattak, s a javakból, melyek aztán a Tisza hordalékává váltak.
Akkor pillantottam meg egy nyitott automobilon távolodni... (Talán éppen az volt, amelyiken ¬– miután a proletárdiktatúra nevében elkonfiskálták gróf Károlyi Gyulától ¬– Szamuely Tibor száguldozott veszettül terrorlegényeivel, akik a forradalmi törvényszék mellőzésével végezték ki vaktában kiválasztott áldozataikat.) Vastag porfelhő homályosította el a földig lehajló szomorúfűzágakat. Csak egy pillanat volt az egész, de én rögtön fölismertem. Ő az! ¬– gondoltam magamban. ¬– Csak ő lehet!...
Éreztem, hogy el fogok menni arra a helyre, ahol annyi ideig fogva volt. Szembesülni vele, az igazával.
És hogyha mégsem él már?...
Bennem mindenképp igen.
A ló hirtelen megbokrosodott, s a szerencsétlen vágta közben vállam beleakadt egy vastag ágba, mely rendkívüli erővel lökött el magától, mint valami eszelős.
A földön feküdtem. Esendő gyermeki könnyekkel és fájdalommal küszködve, de megnyugodva. Már nem féltem, hogy el fogom szólni magam.

*

Rossz idegállapotban mennyi ostobaságot összeálmodik az ember.
Kint rothadásszag terjeng. A nagy hőségben a madárpiszok is kopog, ha csatangolás közben véletlenül belerúgsz. Göröngyök, faltörmelék, ragyás világ forró remegése. Naptól feketült kis háztetők, kikezdett kerítések, bemocskolt rétek, zúzott erdei csapások. Keréknyomokon vánszorogva érzed, tudod: az az út sehová sem vezet! Honnan s miért a menetelés vagy a menekülés?! Ki fejti meg a véletleneknek kiszolgáltatott férfi történetét? Ott, ahol a tárgyak természetes rendje is (ha van ilyen) veszélyeztetett és kétséges...
Elképzeltem apámat hascsikarásos hangulataiban; a pókhálós, gubancos rengetegben. A beláthatatlan ¬– démoni tűzijátékkal vagy délibáb visszfényével s csiganyál ragyogással csalogató ¬– jövendő előtt, valaki, valami által az orránál fogva vezetve. Csak apatikusan fénylő, sötét tekintettel nem mutatkozott soha ¬– a halállal szembesülni vágyón.
Az elhagyott parasztház sötét ablakokkal fogadott, a gémes kút (lelopták róla a vedret) haszontalanul, sután. A felhős éjszakában minden békésen hallgatott. A pórias egyszerű világ ernyedten, megadóan lapult a völgy szájszerű üregében. Butaságnak tűnt feltételezni, hogy ¬– ha egyáltalán létezik még élet itt ¬– érdes lelkek, szúrós tekintetek lesben állnak valahol.
Érdekes módon, a zsenge nyírfatörzsek riasztottak meg legelőször a halvány derengésben. Velük éltem át gondolatban a mindent magába szívó romlandóság illúziókkal áltató, lassú tragédiáját ¬– még mielőtt a lesújtó hírekkel szembesültem volna.
„Pulykákra vadásznak szuronnyal, meg gyöngytyúkokra!”
„Zsíros teleszájjal, hangos pofával ünnepel a kormánypárti légió.”
Csak néhány óra egy hajléktalan családdal összezárva, elegendő volt ahhoz, hogy dramatizálni kezdjem a kifejezhetetlen félelmet. (Összezártan bármiben inkább lehet bízni, mint az állattá idomultak összefogásában!)
Vajon kikkel hozta össze a sors apámat a szerencsétlen budaőrsi tűzharc után?...Ködös utcán osonva emberi tetemekbe botlott, halottakat látott maga előtt mindenütt: híd karfáján, háztetőkön, csatornából kilógó lábbal. ¬Ők voltak az egyetlen bizonyosság arra, hogy a mire képes tettekre született élet. Koponya és lábszárcsontok mint a létezés relikviái! (Kire, mire való még a tányérsapka s a kincstári bakancs?!)...
Pozícióhajhászó, karrierista embertársai ¬– még a régivágásúak is ¬– habozás nélkül készek egymásba döfni a kést, ha új gazdájuk s érdekük ezt kívánja. „Velünk, vagy ellenünk!” A kétes hangzású, hányszor lejáratott jelszó sikere...A tömegember eszelőssége a magányra ítéltek delíriumát pótolja.
Talán a dunántúli diadalmenetnek is szemtanúja volt, melyet a király legyőzése alkalmából rendeztek meg akkoriban.
„Volt mersze a kormányt (a kormányzót) támadni?...Ki fogjuk toloncoltatni!”...
Csak az a kérdés maradt, hogy hová: Romániába, vagy Kárpátaljára?

„Lehetsz akár bennfentes is; de ha eljár a szád, könnyen a torkodra forrasztják a szót...”
„Haj te oda! A várkakas is rég kikukorékolta, hogy a «Hadúr« trágárságokat kedvelő színésznő szeretőjével kergetőzik a kandalló körül!”
„Ki ne látta volna Horthyné nagy, nyíltvirág tekintetét a Várba vonulás előtt...Azóta feltűnően ijedtté vált. «Ide rendes úton, az ajtón át jöttünk ¬– mondogatja bizalmas körben ¬– , de félek, hogy az ablakon keresztül kell távoznunk!« Minden fellépésre való meghívást azzal utasít vissza, hogy: «Csak véletlenül vagyok a kormányzó felesége.«„
„Az a félművelt, otromba bábu pedig... Na, de ha megteheti?!....”
„Nézd meg inkább a tiszturak botrányos viselkedését a jótékonysági bálokon! Méghozzá nagyböjt napján Szegeden; de Győrött, Szombathelyen is. Nem érik be azzal, hogy kedvükre mustrálgassák a padlón hanyatt fekvő «hölgykoszorút«. Van azok közt régi, jó családból való úrilány elég.”
„A Szegedi Friss Újság hirdetése...itt van! A Shvoy jelmezestélyre parókák és maszkírozások előjegyezendők. Halmos színházi fodrász. Klauzál tér 3. szám.”
„Az ilyesmi manapság már nem számít közbotránynak. A szórakozás szabadsága szavatolt...”
„Éppoly mértékben, akár a gyanús elemekkel való leszámolás!”
„Vegyetek példát a zömök, zupásőrmester termetű Gömbösről. Már régóta nem izgágáskodik, hanem kisebb nagyobb hadviselésnek fog föl bárminemű politikai affért. Katonás egyszerűséggel siet tisztázni az alá és fölérendeltségi viszonyt, de főleg az érdekli őt, hogy ki lesz a stáb!...Csak a kétkedésre hajlamos, entellektüelekkel nem boldogul, akik fütyülnek a beosztott státusra...”

A sértődött különítményesek züllése nyilván még aggasztóbb. Valamely titkos szervezkedés spiritusz rektoráról hányszor kiderül, hogy sikkasztó, vagy egyenesen gyilkos előéletű. Azért akad kivétel szerencsére. A. bárónő ¬– erdélyi menekült maga is ¬–, a bujkáló székely katonák körében rászolgált a „nagy honleány” címre. ( Szeme alatt sok sok szarkaláb, izmos combját gondosan maga alá húzza, ha helyet foglal a viharvert karosszékben.) Önzetlen hölgygárdájával gyűjtési akcióba fogott a „nyomorgó magyarok felsegélyezésére”; ruháról, élelemről gondoskodnak.

Sajnos, korántsem bizonyult ilyen békésnek és gyümölcsözőnek az a szervező munka, amely „Az Arkangyal megfújja trombitáját” harsogó jelszava alatt zajlott le. Marcona székelyek és alföldiek rontottak rá az ország nyugati részén a zeneszóval bevonuló osztrákokra, akik a magyar kormány valamint a győztes hatalmak garancialevelének oltalma alatt állottak. Véres fejjel rohantak haza Ausztriába, Pinkafőnél hetvenhat halottat hagyva hátra.
Erre üvöltözte a rászedett csőcselék, hogy: „Szabadságharc” ?!... Meddig lehet fokozni még a két vesztes tragédiáját? Bánffy Miklós gróf – a külügyminiszter ¬– a fejét fogta. A tudatlanságnak és nagyképűségnek mennyi hordaléka! Hányan feneklettek meg már a hazafias gerjedelmek zátonyán!...
A lovardában szentmisét celebrálnak az ágyúkkal körüldíszített oltárnál, majd egy mezítlábas csuhásból lett egyházi ember (Páter Zadravecz) Szent Borbála pártfogásába ajánlja a jövendőbeli harcok áldozatait...
A „rohamcsapat taktika” ideje rég lejárt. Ámde a bosszúszomj mindig megédesíthető valamivel. Legyen az pénzhamísítás, avagy inkább Kárpátalja, netalán Muraköz titkos „felszabadításának” illúziója.

„Élj a féreg jogával. Ez nem az én kálváriám!”

A vándor kiléte: „Inkognitó” – talán az apám (!)... Volt, aki látta még elvergődni a ferences kolostorig gyalog.

Kevés, ami még hozzáképzelhető.
A holnap – bár lehet, hogy semmivel sem lesz tisztánlátóbb, de – higgadt és érdektelen.
Nem úgy, mint a hírhedt fegyveres különítmény vezére, Prónay Pál, aki nem óhajtott tárgyalni a Burgenland kiürítését sürgető kormányzóval, és kikiáltotta a „Lajta menti bánságot”. A helyszínen a vámhivatalnokok körében, igaz, farkaskutyájáról vált híressé. A kutya ugyanis szaglással fölismerte mindazokat, s meg is ugatta őket, akik zsebükben valutával, pénzzel akartak átkelni az új határon. A környékbeliek azt beszélik, hogy amikor nagy hangerővel csaholt, rendszerint dollárok kerültek elő, a frankra valamivel csendesebben reagált. Ha magyar pénzt szimatolt, fölemelte a hátsó lábát, és nyöszörgött.

*

Anyám napról napra szótlanabb lett. A hadikórházat, ahol ügyeletesként teljesített szolgálatot, még a megszálló román csapatok fosztották ki. Tüzetes munkát végeztek, a járó betegeket kizavarták az utcára, aztán leszerelték, ami elmozdítható volt, csak az üres épületet hagyták meg, a többit vagonokba zsúfolva elszállították a Regátba.
Ha valaki apám után érdeklődött, anyám kurtán, nyersen felelt:„Az uram meghalt, én szegényen tengődöm, amit teszek, a gyermekeimért teszem; van olyan nap, amikor tüzelőfára sem telik...”
Közben kételyek gyötörték őt is. Ámde tusakodásában nem jutott tovább a puritán közhelyeknél. Érvelése szerint (ha ismerte volna az ágyastársát gyötrő Kálvint!) a szerelem leszakítja az emberről a ruhát. Végzetes szenvedély esetében a karodat is könnyen elvesztheted! Nézte a csupasz udvart, ahol a szél a bütykös ágakkal birkózott, s úgy érezte, hogy az irgalmas ég az ő sovány testét takarja be a levélhulladékkal. Maga elé képzelte a láthatatlan világban tekerődző gyökereket, különös bénaság vett rajta erőt. Csak az agya volt tiszta: tudta, vagy legalábbis szilárdan hitte, hogy a bujaság megfertőzi az amúgy is esendőséggel sújtott élő világot. Elképzelte az urát (ha netalán mégis él valahol), amint vétkét rejtegetni próbáló gyermek módjára védekezik:„Ugyan már. Még hogy én csábítottam el azt a vadóc csellistalányt ¬– aki különben is mindig másodmagával járt ¬– a muzsikámmal. Az erotika magában az anyagban rejtőzik, az Úristennek ezt tudnia kell. Ki tételezi fel rólam, hogy a gyümölcsöskert legszebb, leglevesebb körtéjét hagytam el könnyelműen, azért, hogy most egy vackorba törjék bele a fogam?!”
Anyám a szélben vergődő csupasz ágakat nézte erőtlenül, és csuromvizes lágyékkal bújt a fűtetlen ágyba.
Betegségének végső stádiumában, évek múlva, aléltan (nem győzte hangsúlyozni, hogy övéitől elhagyatva) Jézus fehér testét képzelte a szegényes kórházi szoba hámlásos falára. A virágcsokrokra mutatott:„Vigyék ki ezeket a halott növényeket!... Más muzsikát nem akarok hallani odaát sem, csak gregoriánt.” „Hányszor mondtuk, hogy katolikusnak kellett volna születned” ¬– jegyezte meg egy síró női hang. És anyám, meglehet, látni vélte, amint saját horpadt húsú végtagjait fölszegzik a keresztre.

Apám viccesen azzal vigasztalt kölyökkoromban: „Örülj neki, hogy még legényembernek mondhatod magad. Sokkal több gyöngédség van ma benned, mint az önző házasokban.”
A jövendőmet illetően ugyancsak megvolt a véleménye: „Ha minden nyomorúságot és csalódást átérzel, pár hónap alatt úgy elnyű az élet, mint egy papundekliből készült műlábbelit.”
Két ilyen ellentétes örökséggel mire mehet a korán árván maradt lélek? Apám elsárgult, szakadozott, szétmállott kottalapjain megkíséreltem kikövetkeztetni a hiányzó hangjegyeket. Egészen más muzsika szólt és másként az ő fejében és szívében. Ha sikerülne különválasztani legalább a jót a rossztól. Az életben! az emberekben... Legfeljebb ha valakinek az életcélja elszántan vágynélküli, steril. De az idő végül így is, úgy is mindent összekavar.

*
A hajdani császárvárosban dédapám halálakor egészen más volt a tét. Az öreg hűséges gondozója ¬– legjobb barátjának idős leánya, pedáns házvezetőnő így zárta a rábízott élet krónikáját:„Itt Bécsben immár nagyon kedélytelen volt az életünk. A sztrájkmozgalom egyre inkább teret hódít; ma már az újságok sem jelentek meg. A megélhetési viszonyok rémítők. Negyed kiló liszt, másfél kiló krumpli, hat deka zsír és egy tojás egy szelet kenyérrel, bizony, lehetetlenül kevés a heti megélhetéshez. Főzelékfélét és gyümölcsöt egyáltalán nem lát az ember...”
Pedig az a Bécs még a hagyományos világot és töretlen világképet jelentette, nem tépázták meg a Monarchia büszkeségét, és nem szakították darabokra a szentistváni örökségre felesküdött Magyarországot.

Milyen messzire esik ma tőlem az a temető, melynek gesztenyefái alatt az utolsó Habsburg uralkodó, IV. Károly magyar király diplomatájának és bizalmasának krónikáját lapoztam elmerülten.
„Románia úgy bánt Erdéllyel, mint fegyveresen leigázott területtel – írja Boroviczény Aladár. ¬– A lehető legdurvábban elfojtottak minden megmozdulást, amelyben az ellenállásnak a legparányibb csíráját gyanították
...Augusztus első napjaiban a románok elfoglalták Magyarország még megmaradt területeit...kíméletlenül fosztogattak országszerte, úgyhogy, ha eddig Erdély elrablása miatt nem gyűlölték őket eléggé a magyarok, akkor most, hogy kivonultak Csonka Magyarországról, nem éreztek irántuk egyebet, csak gyűlöletet és megvetést. Nemcsak az állami tulajdont hurcolták magukkal, mint például a vasúti, a postai és távirdai berendezéseket, hanem a gyárakból is elvittek minden mozdítható és szétszedhető gépet, sőt a lakosság magántulajdonát is. Azokat a gépeket, amelyeket nem tudtak szétszedni, egyszerűen összetörték. Romániában még a tizedét sem tudták felhasználni annak, amit elhurcoltak.”
Ki játszott a kezére a románoknak?
„Ki más, mint Kun Béláék diktatúrája!”... Ezt még apámtól hallottam, aki cudarul rossz hivatalnok volt, s a tanácsköztársaság első napjaiban útilaput kötöttek a talpára. Főnöke, a Számvevőszék elnöke ¬– köpenyegforgató ember ¬– bemutatkozó beszédében a kommunista agitátorokhoz méltó hangot ütve meg, leleplezte a „nem dolgozó dzsentriket”, s másnap reggel beszédének gépiratos szövegét alkalmazottjainak asztalára tétette. „Boldog vagyok, hogy megérhettem azt az időt, mikor a nyegle bürokráciára ki van mondva a halálos ítélet, és annak temetésében én is részt vehetek” – zárult a Pester Lloyd című politikai napilapban Strausz István számvevőszéki elnöknek a kommunista kormányzat felé kacsingató hűségnyilatkozata. (A pechükre osztályellenségnek kikiáltott emberek csak később kezdtek meghalni, legtöbbször ítélet nélkül, ha mondjuk a megszállott ¬– valójában terhelt ¬– Szamuely Tibor pribékjeinek kezébe kerültek; s némelykor az áldozatok temetése is elmaradt.)
A legfőbb állami számvevőszék dolgozói karrierista elnökük felszólítására a következő nyilatkozatot írták alá:
„Alávetjük magunkat a Tanácsköztársasági Kormányzótanács rendelkezéseinek és a Proletárdiktatúrának”.

*
Az öreg császár állítólag figyeltette a trónörököst, minden hóbortos ötlete gyanakvást váltott ki belőle. Habár II. Vilmos császár, a Monarchia nagy szövetségese úgy fogadta Ferenc Ferdinánd nejét, a Hohenberg hercegnővé avanzsált grófnőt mint a Habsburg birodalom jövendőbeli császárnőjét, a protestáns német császár mégis eretneknek számított a trónörökös szemében. A főherceg nem titkolta véleményét, miszerint a katonás fellépésével imponálni akaró, dölyfös Vilmos nem több, mint egy felfuvalkodott kisember, aki jogtalanul viseli Nagy Károly német császári koronáját ¬– amely különben valamikor a Habsburgok fejét ékesítette... Ferenc József császárnak azt is jelentették, hogy amikor a trónörökös hadgyakorlata idején a Bruckban táborozott a Lajta határfolyócska mellett – mely Magyarországot elválasztja Ausztriától ¬–, átmutatott a túlsó partra, és kivörösödött szemekkel felkiáltott: „Újra meg fogom hódítani a rebellis Magyarországot!”
Amikor a császár spanyol lovardájában az egybegyűlt előkelőségek a díszpáholyból nézték gyönyörködve az idomított lovak seregszemléjét, Ferenc Ferdinánd a porondra mutatva, felvillanyozva fordult az agg császárhoz: „Ó, ezt a vacakot, felség, el fogom tüntetni majd! Különben is, ilyesmit minden jobb cirkuszban láthat az ember!” Ferenc József remegő ujjaival dús bajuszát pödörgette:„Ilyen vétkes ostobaságot egyetlen utódomnak sem fogok megengedni!” – adta meg fojtott ingerültséggel a szenilis választ.¬– Még hogy ezt a páratlan csodát...¬– pillantott le a gyönyörű fajállatokra. ¬– Csak a vak nem látja, hogy milyen káprázatos!” – motyogta méltatlankodva, s a trónörökös gúnytól villanó tekintete elől riadtan fordította fejét szárnysegédei felé, akiket a jogörökségéért egyre elszántabban hadakozó Ferdinánd „Ferenc József kreatúráknak” szokott nevezni.
Reggelente Bécsben, mikor a templomok harangjai megkondultak, az agg császár pontban hét órakor kilépett a Burgból és beszállt a díszhintóba, nyomában kocogtak a főhercegek és főméltóságok. A dobok indulóra peregtek, a menet élén két lóháton ülő birodalmi futár fújta a Generalmarschot. A hosszú ezüsttrombitákról arannyal hímzett, fekete Habsburg zászló lengett alá. Ferenc Ferdinánd, ha történetesen jelen volt, nem tudta eldönteni, hogy mi illik hozzá jobban ilyenkor: a tisztelgés vagy a gyilkos röhej.
Felfuvalkodottságában a trónörökös végül azokra az aggályokra és baráti tanácsokra is cinikusan reagált, melyek rendszerint így kezdődtek:„Ami fenségetek látogatását illeti...”, és a szarajevói parádés felvonulás közvetlen veszélyeire figyelmeztették. Hiába tájékoztatták őt akkurátusan nemcsak a szerb Fekete kéz s az Egyesülés vagy halál nevű titkos szervezetek létezéséről (bár halvány fogalmuk nem volt a bombákkal és revolverekkel állig felfegyverzett ifjú terroristákról), sőt még arra a szerb hagyományokkal kapcsolatba hozható régi mondára is felhívták a főherceg figyelmét, amely a Vidovan gyászünnepeket a reváns indulatával színezi át. A Koszovó monda úgy szól (a szerbek a híres Rigómezőt Koszovónak hívják), hogy a csatát megelőzően egy szerb dalia belopózva a törökök táborába, megölte a szultánt. Félő ¬– toldották meg a helyzet ismerői és kommentálói ¬– , hogy az új ellenség, a Habsburg ház tervezett hadgyakorlata felkavarja a lelkekben fortyogó gyűlöletet, amit a szerb ultranacionalisták könnyen kihasználhatnak majd a trónörökös pár látogatása során.

„S nekünk, ha végítélet jönne is...”

Képzeljük magunk elé azt a reggelt, amelyiken a főherceg és a hercegnő misén vett részt, majd miután a hercegnő megáldozott, délelőtt fél 10 órakor különvonaton Szarajevóba utaztak!...Midőn a társaság autóba ült, a főhercegi pár és a tartományi főnök, Potirek táborszernagy az első kocsiban foglalt helyet, melynek tulajdonosa, Harrach Ferenc gróf a sofőr mellé ült elöl. A második autóban Boos Waldeck gróf mint kocsitulajdonos, továbbá Lanjus grófnő udvarhölgy, Bardolff ezredes, Rummerskirich főudvarmester és merizzi alezredes (Ferenc Ferdinánd szárnysegédje) foglalt helyet. A harmadik autó Eggert főhadnagyé volt, rajta kívül Hőger őrnagy, a katonai iroda tagja és Fischer kormánytanácsos tartózkodott. Ezenkívül még két kocsi követte a magas rangú vendégeket, hasonlóképpen lehetetlen nevű katonai személyekkel.
Bizonyára feltűnik utólag, hogy egy monarchia trónörökösének nem udvari vagy legalább hivatalos autók álltak rendelkezésére, hanem csupa magánkocsi, a legtöbb meglehetősen egyszerű jármű (a trónörökös pár törékeny alkotmánya a bécsi Hadi Múzeum egyik szomorú érdekességű relikviája lett a későbbiekben). S a postaigazgatóság előtt hallott kis durranás, melyet egy Flaubert puska okozott, majd azt követően a második kocsi puha tetejéről a földre hullott bomba robbanása, mi több, a Lanjus grófnőt és a szárnysegédet megsebesítő szilánkok (a házilag előállított bomba ugyanis szögekkel és ólomdarabokkal volt megtöltve) sem riasztották vissza Ferenc Ferdinándot attól, hogy folytassa megkezdett útját és nyilvános szereplését. (A hercegnő még ezután fogadta a városháza emeletén a bosnyák nők hódolatát.)
Gavrilo Princip lövései így aztán biztos célpontot találtak három lépésnyi távolságból a járdaszélről.

„Úgy kell állnunk, mintha hinnők, hogy győzünk...”
A költő verssorai ¬– bár nem erre a sorsdöntő pillanatra vonatkoznak ¬– látnoki fényben mutatják az első véres áldozatokat.
Hol van már azóta az első gyilkos lövés áldozatául esett, felfuvalkodott császár és királyjelölt, akit katonai kordon védett?!...A háborúhoz megvolt ¬– jó volt(!) bármilyen ürügy. „Minden magyar, ki ifjú, döng s dühöng, / Száz harctérinél nekünk különb hősünk...”
Most már csak a békességhez kellene valamilyen elfogadható „ürügyet” találni. Mielőtt az általános zűrzavarban és fejetlenségben önmagát végezné ki ez az ország...

A tündöklő sarlóval áthasított, szivárványló zápor nagy, pusztító zivatarok emlékével ömlik a szomjas magyar alföldre. Rongyos, kiéhezett fiúcskák futva viszik a sárga sármányt a zöld fűzfakalitkában. Egy széles, nagylelkű mozdulat, és a madár ismét szabad!
Ha ez történhetne a leigázott, megalázott népekkel is.
Hát a vörösök kalapácsán keresztbe tett sarló, mely gyilkos kezekbe került?!...

*
A párizsi békekonferencia ideiglenes határozata szerint a románok jogot kaptak arra, hogy Erdély leigázása után megszállják Magyarország keleti részét az Arad Nagyszalonta Nagyvárad Nagy-károly Szatmár vonalig (úgy, hogy ezek a városok, úgymond, felmentettek a megszállás alól). Ezzel a döntésével – mely elsősorban Clemenceau francia miniszterelnök akaratát fejezte ki ¬– a békeszerződés előkészítésén fáradozó nagyhatalmak Szövetséges Tanácsa a román kormány kérésére 1919. február 26 án elhatározta, hogy megváltoztatja ¬– Magyarország számára szigorítja ¬– a belgrádi fegyverszüneti szerződésnek a demarkációs vonalat megállapító részét. (Zárójelben visszapillantva: nehezen képzelhető el, hogy annak a Károlyi Mihálynak, akinek „pacifista” elgondolása a polgári kormányzatot minden lehetséges védelemtől könnyelműen megfosztotta, anélkül, hogy valamilyen titkos megállapodást kötött volna a győztes hatalmakkal ¬– mindenekelőtt Franciaországgal ¬–, ne lett volna tudomása arról, miszerint az osztrák magyar hadvezetőség által korábban Veronában kötött, úgynevezett Diaz fegyverszüneti megállapodás rendelkezése szerint a magyar hadseregnek csupán a határokig kellett volna visszavonulnia. Az újdonsült köztársasági elnök azonban valósággal rohant a helyrehozhatatlan kudarc felé.)
A Belgrádba siető magyar küldöttséget fogadó balkáni antant haderő parancsnoka, Franchet d’Esperey tábornok megdöbbenéssel látta, hogy a budapesti polgárokat nyíltan terrorizáló, az anarchiát és magánbosszút kézigránátokkal ¬– mi több: a köztársasági kormányhoz intézett „ultimátumát” a Várba felvontatott s a Honvédelmi Minisztérium épületét célba vevő ágyúkkal – nyomatékosító Katonatanács kétes múltú és kinézésű képviselői veszik körül a magyar grófot. „Hát ilyen mélyre süllyedtek?” – kérdezte éles pillantással a francia tábornok az önhitt Károlyitól. A hazai sajtó másnap persze mindent kiszínezett. („A jó Károlyi Mihály, ki egymaga száll szembe az ellenséggel!”)
Azt minden bizonnyal már akkoriban az eszébe véste, hogy: „Önök nem semlegesek, hanem legyőzöttek”! Szinte infantilis módon vett részt ő maga is az állam lassú lebontásában, termékeny talajt teremtve ezáltal az orosz pénzen meginduló bolsevista felforgató munkának, melynek fő intézője Kun (Kohn) Béla volt. Ez a harminchárom évével krisztusi korba lépő, forrongó lelkületű ember valamikor a háború kitörése előtt a kolozsvári munkásbiztosító pénztárának volt az alkalmazottja, és sikkasztás miatt vizsgálat indult ellene. A frontszolgálat mentő körülménynek ígérkezett; orosz fogságban buzgó tanítványként járta ki a szovjetek agitátor iskoláját. A bolsevista propaganda szellemében határtalan hittel munkálkodott azon, hogy az összes európai országok a forradalmi utat válasszák. 1918. november 19 én érkezett meg Budapestre a moszkvai magyar vöröskereszt által Sebestyén dr. ezredorvos névre kiállított hamis útlevéllel. Vele együtt huszonnégy mindenre elszánt „Lenin fiú” – köztük nem egy törtető s megrongált idegzetű egyén –, akik a magyar proletárdiktatúrára felesküdve, egyúttal a tisztogatással és a vörös terrorral járó kollektív bűnöket is felvállalták.
Kun Béla valósággal szórta a pénzt, két lapot is indított: a Vörös Újságot és a Vörös Katonát. Egy Cserny nevű büntetett előéletű matróz ¬– jó svádájú, nagy akaraterejű, mindenre képes, elszánt alak – teherautókat, fegyvereket, muníciót szerzett hol a Kun Bélától kapott pénzen, hol „rekvirálás” ¬– vagyis rablás útján. Cserny tengerészkülönítményének tagjai városligeti hintáslegények, betörök ¬voltak, a legtöbb közülük, akárcsak ő, börtönből szabadult; tengerészsapkát nyomtak a fejükbe, noha tengert sohasem láttak. A „forradalmi ügy” érdekében még a Mackensen szállítmányok védelmére kirendelt vasúti őrséget is lemészárolták Szolnokon. (Az óvatos Károlyi különben antant parancsra elrendelte a visszavonuló német hadsereg nagyhírű generálisának a fogva tartását.)
Február végén egy, a Vigadóban tartott gyűlés után a tömeg a Vörös Újság szerkesztősége elé vonult, ahol Kun Béla lázító beszédet intézett hozzájuk. Akkor rombolták szét Kun Béla terrorlegényei a korábban a kommunista mozgalommal szövetséges szociáldemokraták lapjának, a Népszavának a szerkesztőségét. A bolsevizmus sikerét csak siettette az a bizonytalanság érzet, melyet a békekonferencia újabb korlátozó határozata váltott ki nem csupán kormány körökben. Károlyi meggondolatlanul kiadott proklamációjában „ideiglenes határokkal” ijesztgette a közvéleményt. A jegyzéket átnyújtó Vix alezredes nyomban pontosított, miszerint az antant „szigorúan elhatárolt semleges övvel szándékozik elválasztani a magyar csapatokat a románoktól, így akarván kiküszöbölni az összeütközés minden lehetőségét, de sohasem történt említés arról, mintha itt politikai határról volna szó”. A felkavart lelkű Károlyi ezek szerint félremagyarázta Vix alezredes szavait, mivel belsőleg nem állt távol attól a gondolattól, hogy Magyarország határait talán már csak a bolsevizmus hatalomra juttatásával lehet megvédeni. Ettől a jövőtől (kérdés, mennyiben látta át a „világforradalom” lenini jelszavának kockázatait!) ő különben sem látszott irtózni.

*
A szegedi nagyszülők birtoka már beleesett a „határzárba”. Ott már 1918 karácsonyán szenegáli katonák feszítettek az utcán széles vigyorukkal a francia uniformisban. Egy év sem telt bele, és a Tisza parti szegényebb gazdák nehéz vörösborba fojtották bánatukat, a szerecsen angyalfiak láttán. „Még szerencse, hogy a húgaid nem a te véredet örökölték és férnél vannak, innen messzire repítve ” ¬– jegyezte meg kajánul nagyanyám, odalökve sápadozó apám elé a meleg vacsorát.
Forró nappalok jöttek és nyugtalan, borzongató éjszakák. Voltak, akik ilyen gondolatokkal tértek nyugovóra akkoriban (nagyanyám együgyűen tiszta bölcsessége is inspirált az alábbiakban):

Tűzvészt szítottatok. Magatoknak kell hát eloltani azt.
Minden ésszerű masinéria szétzúzva
Úgy érzed, egyek vagyunk?
Igen.
Akkor legyünk irgalommal egymás iránt.
Akinek sorsa ma vagy holnap a halál, az vigasztalódik a Fennvaló könyörtelensége dacára ¬–
¬ mielőtt még kifosztanák.
Mielőtt ökölbe szorulna a keze.

Csak a kő nyugalmas. Az ember szíve hideg, ha meghitt otthonából, tevékeny hétköznapjaiból kirekesztve, kiűzve az erdő sűrűjébe kényszerül. Miközben mások ¬– ezer idegenek ¬– kacagva dorbézolnak, tombolnak. A holtra vált árva gyermek kínszenvedéseit is irgalmatlanul kikacagják.
Egy Ráday nevezetű fűszeres házában laktunk, eléggé tágas, emeleti verandás villalakásban. Időnként, ha az élelmiszertartalék otthon kifogyott, Zsák József kertjének vendéglőjébe vitt el minket anyám meg nagyanyám.
Rémhírek keringtek vörös banditákról, fehér megtorló alakulatok kilengéseiről. Mindig a civilek, az „ártatlan palik” húzták a rövidebbet. A Tisza tudna csak elszámolni az úszó holttestekkel.
Én többnyire csak suttogásokra, cinkos szemvillanásokra emlékszem. Egyszer azonban szuronyos vöröskatonák zörgették a kaput. Álmomból riasztottak föl, s úgy éreztem, az én kicsi szívemnek is szánták azt a szuronyt, amelyiket a „fehér tisztek” felkutatása és felkoncolása végett szegzett nekünk a gyűlölet. Apám szerencsére nem tartózkodott velünk; talán a terrort diktáló Budapesten bujkált valahol...Hozzászoktam a sokszor hangoztatott gondolathoz, miszerint a kommunisták élvezettel gyakorolják a besúgást. Anyám, miután kedves szóval és köményes pálinkával lecsendesítette a „veres hazafiakat”, kikottyantotta előttem is, hogy látta, amint a helybéli mészáros kétszer is belesett hozzánk házkutatás közben. „Valósággal halálra rémített a húsos pofájával” ¬– mesélte csuklások közepette.
Azt már csak évek múlva tudtam meg, hogy hóbortosságáról híres Bedő nagybátyám a be nem jelentett (az ő előadásában:„enyhén szólva udvariatlan”) látogatás alatt egy hosszú csövű, rozsdás pisztollyal a zsebében leugrott az emeleti verandáról, hogy minket megvédjen. Anyám az ablakon kinézve ijedtében, mint aki imádkozik, összetette a kezét. A botcsinálta „hősnek” ¬– úgy látszik, megszívlelte a néma jelzést ¬– , sikerült eliszkolnia Vörösberény felé.
A román királyi hadsereg különleges alakulatának körbélyegzőjével ellátott okmány szerint a kommün bukása után két héttel apám engedélyt kapott a megszállóktól, hogy eljöjjön családjáért. „Megértük, hogy apád román nyelvű útlevelet kapott Budapesten!” ¬– újságolta nagyanyám az ebédlőben, ahol csak ritkán, ünnepnapokon szokott feltálalni. Tányérom fölé hajoltam: az imádott szilvás derelye tornyosult benne! Félre toltam magam elől; ebből bárki megtudhatta, hogy gyászhír volt számomra, amivel nagyanyám traktált.
Azokon a kora őszi reggeleken Horthy „fehérjei” rajzottak ki Siófokról a Tisza mentére.

...Nagyapám sírján már rég elhervadtak a koszorúk, amikor a francia tisztek beköltöztek az általunk lakott villa földszinti szobáiba. A városháza előtti piacon pár puska is eldördült, de csak úgy a levegőbe. A piaci kofák meg a paprikásasszonyok ijedtükben felkapták a szoknyájukat és fejükre húzták, akárha zápor vagy jégeső ütött volna rajtuk. Kezükben kosár, a hátukon tömött puttony, nagy visítozással szaladtak szét, a kubikusok egykedvűen bámultak utánuk. Tekintve, hogy a politikai változásnak nálunk akkor még nem volt áldozata, a jóhiszemű népség, főleg a sokat látott öregebbje, megnyugodva vette fel a porból a kezéből kivert pipát vagy kapadohányt, és hazabotorkált.
Előbb délről meg Aradról jöttek a menekültek, a felvidéki és erdélyi magyarság később egész Budapestet elözönlötte. Bujkáló tisztek, egyenruhájukon túladni siető katonák, pánikba esett földbirtokosok, a megszálló hatalom esküjét megtagadó állami hivatalnokok. S az elszakított Bácskából is – nagy, népes parasztcsaládok.
Valahányszor a pályaudvarok környékén kószáltam húgommal, legszívesebben a tehervagonokban lakó úri famíliák csemetéit lestük meg. Szegényes öltözékük, fantáziátlan játszadozásuk valósággal riasztott. A nagyobb lányok viszont tanulékonyaknak bizonyultak: dús hajukat rövidre vágták, bokorugró szoknyákat varrtak össze, kreatív érzékkel, olykor hulladék anyagból, s hamar megtanulták vadul járni a charlestont.
A magyar asszonyokról, lányokról hallott hírek, még a román megszállás alatt, félelemmel töltöttek el mindenkit. Egy idős kalauz, aki éjfél táján vergődött túl a demarkációs vonalon, rummal erősített feketekávéját kortyolgatva, fáradtan mesélte (persze a felnőttek társaságában), hogy Aradon és környékén formális ostromállapot van. A román királyi katonaság, miután nagy lövöldözés közepette kiűzte a városból a szerbeket, a regáti tisztek Nagy Románia határait úgymond kiterjesztve, mind azt hangoztatják, hogy a régi tanácsos urakat „önismerethiány” miatt ideje gatyába rázni. Bevezették az ötven botütést; a leveleket cenzúrázzák. A megszállók házról házra járva minden értéket elkoboznak ¬– főleg ékszer, láncos ezüstórák után kutatnak. Ha egyik egyenruhás banda egy szem élelmet meghagy a háziaknak, a következő azt is elrekvirálja. A megszállók szeméből a mohóságon kívül legfeljebb megvetés és számonkérés olvasható ki.
„Ezek a fűzőben járó, karcsú tisztek mindhiába kölnizik magok francia parfőmmel ¬– mondta utálkozva a kis, kopasz kalauz –, egy jottányival nem lesznek civilizáltabbak, ha egyszer kifelejtették belőlök az európai lelkiösmeretet.”
Állítólag a románok által megszállt többi városban is mindennaposak a kivégzések (elég, hogyha a templomban felhangzik a magyar himnusz, vagy egy bakfis piros fehér zöld szalagot fűz a hajába). A gyermekeket és a nőket is fogolyként kezelik: nekik is kijár a botütés, elveszik tőlük a nemzetközi vöröskereszt útján érkezett gyógyszereket és élelmiszeradagot, még az ajándékba kapott takarót is lehúzzák róluk. Nem csoda, ha a gyengébb idegzetűek a sanyargatások elől öngyilkosságba menekülnek.

(Anyám kint felejtett levélpapírjáról; az is lehet, nem küldte el soha senkinek:)
„...S mégis élek. Szörnyû dolog a gyávaság. Ezt azok tudják csak, akik Istentõl kapott lelkierejükkel nap mint nap kockára tesznek mindent. Az élet szövevényes körülményei közt van, aki észre sem veszi, hogy gyáva. Pedig a veszély egy hirtelen útkanyarnál rablóként tör rád... Vedd elõ bátorságodat, vagy megbolondulsz!
Egy idegösszeroppanás odavezetett, hogy ösztöneim már nem védekeztek, a tudatomat pedig rémképek uralták. Irtózom az emberroncstól. Mint nem sok értelemmel bíró rögeszméhez ¬– úgy ragaszkodom az emberséghez. Könnyebb vakmerõen, halálfélelmet nem ismerve bátorkodni, amikor még nem tudod, hogy ér e valamit az életed.
¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬–
Téged olyannak ismertelek – ( itt, lehet, hogy apámról van szó!) ¬– , aki inkább játszol, mint élsz. Az álmaid életed szerves részét jelentették mindig...
Én ettől is megfoszttattam. Reggel ¬– mostanában még inkább így van ¬– nem emlékszem az álmaimra. A játékosság valahol védekezés is, hogy az ember olyannak őrizhesse meg érzéseit, olyan törékenyeknek, amilyenek hajdan gyermekkorában lehettek. S ha másképp nem sikerül, bár a játékvilágban kárpótolhassa magát az elpazarolt nagy pillanatokért, évekért...
Én viszont tudom, nincs senkinek szüksége rám. Légüres térben állok...
lebegek...
Vajon mégis élek?”
*

„A győztes európai nagyhatalmaknak már nincs szükségük újabb Habsburg királyra... Ha úgy tetszik, egy újabb komplikációra, miután kiderült, hogy a világ vígan megvan a Monarchia nélkül is. Ugye ért engem?”
„Vígan?! Melyik világ?...Nem, egyáltalán nem értem önt, Monsieur Saint Léger.”
„Ugyan, ne gyerekeskedjék már. Önben nyilván működnek még a régi beidegződések. A régi szép emlékek... A szüleivel bizonyára ellátogatott Bécsbe, látta a Stefanskirché tornyát az égbe emelkedni, úgy tűnt, hogy már már átszúrja a magasságos mennyországot. A Burg előtti nagy tágas tér sugárzott a nap áldott fényében. És odaát magasan, fönn a trónusán Mária Terézia ült, őérette adta volt vérét a magyar nemesség színe java...Ne is folytassam. Persze ez a gyönyörű kirándulás és minden könnyfakasztó élmény a háború előttre tehető, az ön zsenge éveire...”
„Saint Léger úr, én úgy tudom, hogy ön költő is, habár ezt titkolni igyekszik. Legalábbis itt, külföldön... egészen más minőségében ismeretes.”
„Mint megszálló!... Erre gondolt, nemde? Ne féljen kimondani.”
„Arra utaltam, hogy ön meglehetősen fontos személyisége ma Franciaországnak. Diplomata... Kabinetfőnök a...”
„A Briand jobbkeze!... Ugye így hallotta?”
„Ne nevessen ki... Az ön honfitársai legalábbis azt beszélik.”
„Fontos személyiség! Legfeljebb Clemenceau mondhatja magát annak, nemcsak otthon, hanem az önök hazájának ügyes bajos dolgait illetően is...”
„Magyarország sorsát illetően. Bizonyára van tudomása arról, hogy Apponyi Albert gróf, a magyar békedelegáció vezetője, miután több világnyelven kifejtette, hogy a mi kis országunk nem akart belépni ebbe a nagy háborúba, nem kívánt területeket elorozni másoktól, így hát e népet nem lehet felelőssé tenni és azzal büntetni a bécsi politikáért, hogy csaknem három millió magyart idegen országokhoz csatolnak ¬– miután mindezen érvei süket fülekre találtak, kijelentette, hogy az ország előtt csak az a kérdés áll, öngyilkos legyen e, nehogy megöljék!...” Ez megjelent az Oeuvre ben, de a skandináv távirati ügynökség is közzé tette.
„Ó, Apponyi gróf, az öreg Grand Seigneur! Költő veszett el benne.”
„Önben viszont nem veszett el még...”
„Én csak egy szürke eminenciás vagyok. Mit vár tőlem? Hogy a versailles i békeszerződéseken alapuló francia s egyben európai(!) biztonságpolitika szakértőjeként kijelentsem (már csak azért is, mivel az ön hazája rokonszenves nekem), hogy Magyarországgal valóban úgy bántak, száz százalékban úgy bántak el, mint holmi vesztessel?!... S mi több: vége az európai egyensúlynak...”
„De hát, ha ön is, ha önök is ilyen jól tudják ezt?!...
„Ígérem önnek, ha megérem a nyugdíjkort, vagy valamelyik, nem puskaporral és bakakapcával illatosított óceáni sziget partján heverészve kiderül majd rólam, hogy igazi költő vagyok, soha senkinek nem fogok azzal dicsekedni, hogy Clemenceau idején diplomata voltam Franciaországban. Többet ¬– a nagy békedagály TEJHATALMÚ MEGBÍZOTTJAI nevében pláne ¬–¬ többet ennél nem ígérhetek meg. A világ csupa születés és megbánás. Mindegy, hogy hol talál el minket a csalóka fény.”

Arisztokratikus hangzású polgári nevén Marie René Saint Léger Légernek hívták* (mint bevallotta, anyai ősei Magyarországról származtak); az emberi önzéssel megáldott civilizációt buja televénynek
tekintette, áradó folyamverseinek nyelvi pontossága egy krónikás tudására és lelkiismeretére vallott. Az Antillákon született, de szerette a budai kiskocsmákat, s meghitt órákat töltve el egyik másik kávéházban, a magyar írók és zsurnaliszták nyüzsgésétől, handabandázásától elkábulva, letaglózva; szimpátiája jeléül a saját kávéját is hagyta olykor kihűlni. Ezer szerencse, hogy a román megszállás utolsó napjaiban látogatott el Budapestre, s nem a proletárdiktatúra idején, mikor éberségből elrendelték a kávéházainknak mint «a burzsoázia gyülekezőhelyeinek« a bezárását.

A zene szól, a pár(t)ok lépegetnek...
Hát a forradalom?!
„Furcsa formája van a fejeknek...” ¬ –
akarom, nem akarom...
(Ismeretlen XX. századi szerző)

A lábakat nem muszáj kitépni. Elég, hogy megfosztották végtagjaitól az országot. Nem hiába sétált annyit föl alá George Clemenceau a néhai
Ausztria Magyarország falra akasztott nagyléptékű térképe alatt.
A táncparkettekre lassan visszatért az élet. Szívós, erős testek, kékes arcok, vad futkározás. Olcsó ruha a nőkön, de már egy párizsi áruházból; korrektül járják, könnyedén az új, divatos táncot. Komoly, reménykedő ábrázattal, főleg az urak, akik a frontszolgálat alól kibúvót találtak; vagy két lábbal tértek vissza a halálból.

Csinos jelenetek vannak születőben az ember fejében. De eltűnt apámra gondolok; nem folytatom.

*
Az anyám családja számára a Ferenc József i „aranykor” jóléte és hierarchikus rendje után (amely a millenniumi ünnepségek hangulatával nemzeti büszkeségünknek méltó csillogást biztosított) a magyar társadalom megindult a lejtőn. A háborút követő anarchia vad zűrzavara és züllöttsége, az ártatlan emberek felakasztását vagy lepuffantását szokásba hozó diktatúra maga volt a pokol.
Az elesettek sorsa: a teljes megalázottság, az éhínség a mi házunkat elkerülte. Anyám így hát főleg amiatt szörnyülködött, hogy az új „szabados” viszonyok végzetes hatással lehetnek az ő kalandozni vágyó, könnyű életet kedvelő férjére, és célzatosan éles kijelentéseivel, kategorikus felsőbbrendűséget sugalló magatartásával kezdte elriasztani a házunktól apám összes hozzátartozóit.
Apám – legalábbis korábban ¬– idegenkedett mindentől, ami forradalomszagot árasztott. A „rendetlenkedő polgárokat” (anyám szavajárása volt ez) lehetőleg elkerülte, akárcsak a szerepelni, kitűnni vágyó ganédomb kakasokat. Sokkal érzelmesebb lény volt annál, semhogy megfért volna egy asztalnál a politikai karrierre törekvő, sivár lelkű akarnokokkal. A fantáziátlan funkcionáriusoktól azonban még ennél is jobban irtózott. Örömmel újságolta itthon ¬– anyám és nagyanyám megrökönyödve néztek rá ¬– , hogy sikerült korhatár előtt nyugdíjba „játszania” magát. („Neked minden, az egész élet játék!” ¬– mintha még most is hallanám az apám játékos szófordulatát kiforgató feleség dorgáló hangját.) Pedig csak arról volt szó akkor, hogy pályát tévesztett apám, aki fiatal korától kezdve hivatalában éveken át szórakozottan és lustán lapozgatta és tologatta az unott, poros aktákat, az értelmetlen munka után végre fellélegzett. És nyilván több időt fordíthatott azután születésével megáldott szenvedélyére, a muzsikára.
Jobban mondva: fordíthatott volna...

Újszegeden a szerb, Kisteleken a román megszállók voltak az urak, amikor apámat legelőször gyanús körülmények között letartóztatták. Akkor még sikerült tisztára mosnia magát. De sejteni lehetett (akik ismerték szókimondó természetét, nem hiába féltették), hogy képzeletének liberalizmusát és demokratizmusát nem sokáig lehet két merev fal közé szorítva tartani. Mert génjeiben leküzdhetetlen úri gőggel utasított el a szellemét korlátozó minden kompromisszumot: mind a vörös terrort megtestesítő kontraszelekciót, mind a balkáni kapzsiság és szószegés két lábon járó példányait.
Talán mégsem anyám, hanem ő lett volna jellegzetesen tragikus gyermeke a lassan már csak az emlékezetben őrzött Magyarországnak?

„Ma, reggel óta úton vagyok” ¬– ez volt az utolsó üzenete, amelybe övéi reménykedése belekapaszkodhatott. Mert hosszú, színes leírásai szétszóródott, kommunikálni szinte képtelen alkatnak mutatták (magáról különben is keveset írt); megfigyelései, jellemzései viszont tehetségének elvétett szilánkjai voltak, és ki nem élt vágyakról, kedvtelésekről, kiötölt élvezetekről, kis borzongásokról árulkodtak egyben. Utazott ő hatalmas munkássegély összeget sikkasztó pénztárossal (Kun Béla is ilyen lehetett valamikor) és regénybeillő, zárkából megszökött eszelős flótással, aki szabadalmaztatni akarta a rácsokon kívüli világban is a „vezeklőpadot”, amelyen hosszú éveken át kellemes órákat töltött el rabtársaival. Egyetlen aggálya volt (vagy inkább apám „sugallatára” lehetett ismerni itt): hogy mi lesz, ha a kintieknek mégsem „kóser” megszabadulni nyomasztó vétkeiktől? Ahhoz előbb törvénybe kéne iktatni ¬– vagy újra divatba hozni ¬– a bűntudatot.

„Az ingujjra vetkőzött svéd. A testes, süketnéma vigyorú lány a sok ezüst karpereccel. Egy tábori lelkész, újságot olvas: éles, szigorú szempár, szabályos, simára borotvált arc. Átszállás velük éjjel, ladikon.(...) Elhanyagolt ház, piszkos fehérnemű a lepedő alatt, egy ásítozó pikoló az «összszemélyzet«; szinte félve lopakodom le a lépcsőn a kertbe, és egy üveg kotlós savanyúvíz mellett várom meg a csepergő virradatot. Honvágyam volna?”

„Általános mozgósítás. Hányadik már! (Megúszni.) A szomszédom birkózó bajnok. Csak néhány szót intézett eddig hozzám. „Tessék!”, mondja, s már indítja is az egyenlőtlen viadalt. „Gazember!”, nyögi, ha nem nyúlok ki egyből a penészszagú padlón, hiába csavarta ki a bal vállamat, és ropogatja a csontjaimat. „Abbahagyni”, szól kegyesen a végén, amikor már kétségei támadhatnak afelől, hogy egyáltalán lélegzem még. A küszöbről jóéjszakát kíván; én fekszem a koszos padlón, nem vagyok képes bár kúszva elvergődni az ajtóig, hogy kulcsra zárjam, nehogy kedve kerekedjék visszatérni... Meddig feküdhettem elkábulva(?); egyszer csak megjelent előttem egy kövér debella; leszakadt harisnyatartójával vacakolt, s közben hol énekelt, hol duruzsolva biztosított róla, hogy az inflációra való tekintettel «szart sem érő fehér Kun bankóért«, úgyszólván ingyen vehetem igénybe szolgálatait. A fal felé fordítottam fejemet, mégsem akart elmenni. Mintha a falra festették volna. (Vagy inkább onnan lépett ki?) Legszívesebben az üres szekrénybe bújnék be, hogy ne halljak semmit, s ne tudjanak rólam...S mindez a mai nap történt, mikor már kezdtem hinni, hogy nem fekszem le éhesen: várt rám a földieper vacsorám...”

„Út a bérkocsin. F. arca. a hajába túr, ásít. Hirtelen nekifohászkodik, és jól átgondolt, régóta kipróbált, ellenséges dolgokat mond.(...) A szállodai szoba (ezúttal nem barakk) szemközti fala visszaveri a hőséget...Kétszer uszodába mentem. Este rizst ettem Trautmannsdorf módra meg egy őszibarackot. Egy borivó figyelte, hogyan próbálom felvágni a késsel az éretlen kis őszibarackot. Nem sikerült. Szégyenemben, egy agg vadászkutya tekintetétől kísérve, végképp elment a kedvem a baracktól, és átlapoztam tízszer is az abrosz alatt felejtett tegnapi újságokat. Mellettem elegáns urak, akiknek pirospozsgás képükről és kiadós pocakjukról ítélve mással aligha kell törődniük, mint gondosan kiválasztott sültjükkel és jégvödörben behűtött butéliájukkal...”

„Miért nem vándorolnak ki a csukcsok rettenetes országukból, mindenütt jobban élnének jelenlegi életükhöz és jelenlegi vágyaikhoz viszonyítva. De nem tehetik; hiszen minden, ami lehetséges, megtörténhet. De már csak a lehetetlen az, ami meg is történik.”

„Az ablakhoz léptem, és felültem az alacsony mellvédre. Véletlenül erről a helyről pillantottam először nyugodtan a szoba belsejébe és fel a mennyezetre. Végre, ha nem csalódtam, ez a szoba, amelyet annyiszor megráztam, végre megmozdult. A gyönge stukkódíszítéssel kerített, fehér mennyezet széleiről apró vakolatdarabok váltak le...”

„Zúg a fejem, egy szép parkban a szökőkút mintha a fülembe suttogna. Még megérem, hogy kedvet kapok holmi öreg házaspárok szórakozásához, elbámészkodni a gyeptakarón, elüldögélni az alkonyatban, elnézegetni a verebeket. A fejem, amely most már negyedik éjszaka ¬– volt már sokkal jobb is ¬– alig jut alváshoz, kezd kitisztulni egy kissé. És az életem?...Éjjel pehelykönnyű álomba merülök két három órára. Aztán tudom, hogy elaludni nem fogok már, a toronyból felhangzó óraütések, kínos pontossággal emlékeztetnek rá, hogy múlik az idő...”

Voltak különös, történetszerű betétek a levelében, melyeket mintha nem ő írt volna. Vagy nem vele történtek meg. Egyszerűen kimásolta volna őket valahonnan?

„...Az alacsony lakószobában meggyújtották az állólámpát, mindannyian leültek, és B. így szólt:
«A dolog tehát a következőképpen áll. A mieink mind visszavonulóban vannak« ¬–¬–¬–¬–¬–¬– ”

Itt két sort nem lehetett kiolvasni: többször is vastagon áthúzta őket tintával. A további, nagyon is reális példálózgatás mintha egyetlen személynek (talán anyámnak?) szólt volna:

„Hanem hogy neked megmondjam az igazságot, abban senki sem akadályozhat meg. Egyébként sejti is mindenki, hányadán állunk, ezt észlelni mindenütt.
...Lenéztem a térre. Az utóvéd maradéka várt ott a visszavonulási parancsra. Csupa fiatal, nagydarab, pirospozsgás legény, akik szorosan fogták idegesen ide oda ránduló lovuk kantárját. Két tiszt lovagolt fel alá előttük. Nyilván valamilyen hírre vártak. Többször is elküldtek egy egy lovast, akik szélsebesen eltűntek a kerek tér egyik meredeken felkaptató utcájában. Eddig még egyikük sem tért vissza.
Az ablaknál álló csoporthoz odalépett B. tisztviselő, egy még fiatal, de körszakállas férfi...«Ez tehát a vég ¬– mondta a térre nézve. ¬– Túlságosan is nyilvánvaló.«”

(A lap alján még egy mondat, kétszer aláhúzva:)
„Hiszen a teljes felbomlás elõtt állunk.”

Az apám kézírása volt, de mintha egy idegen naplójába olvastam volna bele.
Olvasás közben beleborzongtam. Mintha mindez valahogy velem (is) történne.

„A magyar állomásfőnök, most már fogolyként, sírva száll föl kisfiával.
Az idegen ápolónővér nem érti a nyelvüket, egy narancsot nyújt át a fiúnak.
A vonatablakból a Tisza és a Bodrog óriási tavaszi árvizükkel kísérik a kényszer utasokat. Vadkacsák lubickolnak. Tokaji bort termő hegyek. Aztán a felszántott földek között váratlanul egy félkör alakú erődített állás. Drótakadályok, gondosan aládúcolt fedezékek padokkal, modellszerűek. Egy (számomra) rejtélyes kifejezés hangzik el:«a terephez idomítva«...”