Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A félelem halmazállapota - IV. rész

2009.01.08

                                11.
 

«Hogyha már elszigetelődtem másoktól ­– az emberek már nem is merik meghallgatni, hát még megérteni egymást ­–, legalább önmagammal szeretnék tisztában lenni. Ez az utazás is egyfajta kísérlet volt a magam megismerésére. Ott, ahol élnem kell, a létezés lehetősége nagyon beszűkült. Nehezen tudom megmagyarázni, hogy az emberek zöme milyen kevéssel beéri, a legképtelenebb korlátokat is kész elfogadni (sok esetben önként), még a koncentrációs tábor diktálta «kényelemhez« idomított igényekkel is elégedett ­– legyen szó a mosakodás vagy az olvasás szükségletéről.(A gondolkodáséról már leszokott).

Délen, a „Kettes Vaskapu”‑nak elnevezett dunai építőtelepen, a határfolyó egyik szigetén megtudtam, hogy milyen lehet a képzelgést felülmúló valóság.

Felébredsz; vagy csak azt hiszed. Mert csak galádságra, jellemgyengeségre ébredsz. Van, aki belerokkan s beleőszül a lét ily magas fokú dilettantizmusába. Vigasz lehet‑e számodra, amit egy kiöregedett, önkéntes agitátor mondott neked a Duna‑szigeten (a jelszavak elzúgtak a füle mellett, de helyzeténél fogva tudatában volt annak ­– ez is értelmességét bizonyítja ­– : nem azért fizetik, hogy kételkedjék).«

„Maga tehetséges ember, ne eméssze magát amiatt, ami a lökött agyúak lelkiismeretét terheli. Magának tudnia kéne, hogy az emberiség, mióta a világ, megoszlik... profikra és dilettánsokra. Ez már születésünk órájában eldől.”

 
«Jóval azelőtt.«
 
                                                              *

„Azt képzeli, hogy ez az ország , akiket kitaníttatott és érnek valamit, mindenkit futni hagyhat?!”

Ezzel a kioktatással ért véget Kovrigh «alkotási kirándulása« a Duna szigetén. A patetikus még természetellenesebben hatott a szabad természetben ­– ahol viszont az emberek, éppúgy, mint országszerte, csupán látszatszabadságot élvezhettek. Akiknek tudatára (Kovrighnak talán illett volna ezt tudnia ) a tiltásokra épülő rendszer nehezékén kívül a határ árnyéka is rávetült.

Mielőtt elérte volna a Dunát, előzetes őrizetbe vétetett. Ugyanis a Turnu‑Severin‑i szállodából váratlanul minden vendéget útra tettek; aki a legmagasabb helyről jött utasítás pillanatában nem tartózkodott szobájában, annak sietve összecsomagolták a holmiját és levitték a hallba. A recepciós pult mögött szolgálatot teljesítő egyenruhás hölgy most nem az érkező vendégek fogadásával volt elfoglalva, hanem azzal, hogy valahogy elhárítsa az utcára hajított vendégek reklamációit, akiknek a bőrönd‑ rengetegben, amellyel őt úgy körülbástyázták, hogy jóformán ki se tudott mozdulni a pult mögül, nem kis erőfeszítésükbe került megtalálni a maguk utazótáskáját. (Az ügyesebbek ráadásul, a zavaros helyzetet kihasználva, „elfelejtették” kifizetni tartozásukat.)

De ez jelentette a legkevesebb gondot T. S. Municípium hivatali apparátusának Az egész város pánikban volt; leállt az utasszállítás, az utcai forgalom; az üzletek, még a büfék és vendéglők is bezártak (amúgy is kevés volt az élelem); az autóbusz‑állomásban (Kovrigh erről utólag értesült) az ott rekedt vidékiek, napokig étlen, szomjan virrasztva, egymás hegyén‑hátán várták, hogy történjék velük már valami.

A város közelében állítólag értékes földgázlelőhelyre bukkantak. A fővárosba eljuttatott hírtől felvillanyozva az ország Első Embere úgy döntött, hogy helikopterre ül: az előzetesen (legalábbis helyi szinten) tervbe nem vett esemény egyszeriből lelkes, pártfőtitkári s egyben elnöki ünnepléssorozatot ígért. Az órák alatt mozgósított tömeg, zászlókkal és skandálni való jelszavakkal, már készen állt az újabb, egyöntetű hozsannázásra; csak az elnöki helikopter késett. Lassan besötétedett, az égen komor fellegek gyülekeztek.

Kovrigh nem akarta tudomásul venne a pánikot. Ő most éppen lazítás (és felejtés) céljából vette ­– sok habozás és halogatás után ­– nyakába a világot.

Annál hirtelenebb volt a sokaság nyakába vad indulattal szakadó jégeső. Zokog a csatorna, mintha düh rázná, szúrnak, karmolnak a jégrepeszek. Kopogó fehér cseppeket könnyezik a vihar, percek alatt letarol mindent, a kerti fákon a gyümölcsök, a zöld levelek ­– minden elidegenedni látszik. A külvárosi udvarokban ázott‑tépett tollát mentené egy‑egy kint tébláboló csirke, récefióka: amelyiket a jégzápor fejen találja, már csak két szakadt drótvég kis, kapálózó lába.

A vénasszonyok ijedten néznek egymásra, és buzgón vetik a kereszteket. A végzet előjele lenne ez a mindent kíméletlenül roncsoló nagyidő? Isten csapása?!...

Várják, hogy meghasadjon az ég.

Az érzéki benyomás (ezt olvasta valahol) mozgalmassá teszi a puszta teret. Na hát, ebben a felhőszakadásban ­– hüledezett Kovirgh ­– annyi az ember, hogy nem lehetne fokozni a mozgalmasságot. Egy asszony, karján a hasas csíkos szatyorral, a szeme előtt vágódott el a fényes járdán. A szatyorból két fej káposzta, karfiol és fejeshagyma gurul ki (ki tudja, hol szerezte őket); tíz‑húsz kéz is lehajol ­– nem segíteni a bajban ­– a szerteszóródó manna után. Kapkodva tépik ki egymás kezéből a sáros zöldséget; az asszony nézi őket, meg se próbál védekezni. Mint ahogy elrejteni sem tudja lecsüngő kebleit, s a cipeléstől trampli cipőjébe dagadt lábát, melyre mint kapaszkodó piócák csavarodnak a szívós visszerek. Csak sír, s kezével fújja ki orrát; Kovrigh már nem sokáig láthatja, a talpak alatt elolvadt jégeső‑cseppekkel viszi, sodorja magával a pánikhangulattól minden kis alattomosságra felajzott tömeg.

Egy másodpercig hallott hang a szélzuhatagban. Lehunyt szemhéja alatt lepréselődve már egy idegen arc bizonytalan képe. Szűk, mocskos utcák. Az úttest közepén haladt előre, akár a többiek, elkerülte az elázott szemét‑ és törött üveghalmokat, kihajított lyukas edényeket.

„Keres valakit?”

Kovrig hátrapillant, nem felel.

„Hová igyekszik?... ­– A hang jámborrá, már‑már barátságossá szelídül:­– Ha akarja elviszem.”

Kovrigh arra gondolt, hogy amikor valakit elvisz az ördög, villanásszerűen lejátszódik előtte hátralevő életének minden eljátszott lehetősége. Aztán gépiesen megtorpant.

Hatalmas, izmos férfi állt és várakozott mögötte, széles vigyorral.

Ha a magad szempontjai alapján ítéled meg az embereket, egy ilyen alakban nyilván tolakodó idegent látsz. Kovrig azonban egy fárasztó út meg egy átvirrasztott fél éjszaka után volt, s a tömegméreteket öltő helikopter‑várás minden reményétől megfosztotta. Odáig jutott (e tekintetben nem hagyott kétséget benne a folytatás), hogy nehezére esett elviselni önmagát.

Néhány mondat elég volt ahhoz, hogy „lekáderezze” önkéntes Vergiliusát. Nyílt észjárású, egyszerű teherautó‑sofőr volt («már, ha létezik nálunk ilyen egyáltalán!«); a hat‑ (nem!), nyolc‑ vagy tízkerekű mamutjárműre ellenben, amely óriási betongerendákat szállított, cseppet sem illett az egyszerű jelző. Az úrvezető különben (útközben) bevallotta, vagy csak elszólta magát, hogy sok mindent tud a „művész elvtársról”. (Biztosan lehallgatták Kovrigh őszinte helyzetjelentését. Vagy Kluzsán jelentette ijedtében; hogy megóvja magát egy esetleges incidenstől, „besegített” neki...) Ez is megerősítette Kovrighban a gyanút, hogy alvilági kísérője az „elvtársak poklából” szándékszik elkalauzolni őt, ahová óhajtja. Rosszabb helyre aligha viheti azt, aki rajzolni szeretne, s egyúttal kikapcsolódni, semmiről se tudni, méghozzá a „természet ölén”.

A sofőr félrerántja a kormányt és bekapcsolja a fényszórót. (Kovrigh a ringatózásban el‑elszundított, most veszi észre, hogy besötétedett.) Annyian vannak: derűs, nevető arcok, integető kezek, hogy teljesen elállják a mamutjármű útját. Egy ingujjra vetkőzött, kövér alak négykézlábra ereszkedve: mintha valamit keresgélne egy földmélyedésben. Felnéz, és hunyorogva integet. „Állj!” ­– kiáltják hadonászva többen is, s a sofőr 45‑ös cipőjével a fékre tapos. A kövér feltápászkodik, homlokáról csorog az izzadtság, látszik rajta, hogy nehezen szuszog. Fél tenyerében, mint egy sötétzöld zeppelin, legalább tíz kilós görögdinnyét emel a magasba.

(«Gyermekkorom kedvenc gyümölcse!«, gondolja Kovrig, a teherautó magasülésén ágaskodva.) Az erőművész társai tapsolni kezdenek. A kövér «angyal« (ezek szerint az út mégsem a pokolba visz) leejti a dinnyét. Utánakap, de már csak a sárból veheti föl, mint vásári mutatványnak kitett, megrepedezett Földgolyót, s széles majomszájával kedvesen vigyorog. A plebsz most vastapsban tör ki.

Kovrigh, kavargó, üres gyomorral és csukott szemmel, többször is hátraejti fejét... Már a kompon vannak, most kelnek át a Duna szigetére.

 

Színes kartonszoknyák (otthon leginkább a cigányasszonyok viselnek ilyet, gondolja Kovrigh), kitérdesedett nadrágok, Lenin‑ simlisapkák, kucsmák dögmeleg időben is, zsíros copfok, sebtében feltűzött hajkoronák, a sittről szabadultakra emlékeztető, kopaszra nyírt, leégett, lehámlott, vagy született barna bőrű fiúk. Többen tébláboltak, mint dolgoztak, ilyenkor hétvégén legalábbis. A titkárnő fürdődresszben, csak a betegszobát őrző ápolószemélyzet hordott fehér köpenyt; de a gyengélkedő üres volt. Ebből ítélve, mindenki egészséges.

„A tegnap a Duna kissé megáradt ­– közölte a telep vezetője, mint aki szabadkozik. ­– A szigetet azonban semmi veszély nem fenyegeti. ”

„Legalábbis belülről” ­– tette hozzá a párttitkár. Ő volt a legkedélyesebb; egy percig sem hagyta magára Kovrighot, aki elővette a rajzlapokat. Néhány gyors vázlat; a portrékhoz elsősorban nőket keresett.

Már terelték is eléje a legcsinosabb, dundi képű lányokat, s egy‑két erősebb csípőjű, telt keblű menyecskét. Kiderült, a legtöbb elvált asszony; de fáradt, rosszkedvű egy se volt köztük. Friss, hajlékony valamennyi; szemükből a hamiskás fény is csak akkor tűnt el, ha életkörülményeikről vagy netalán a keresetükről esett szó.

Kovrigh nem faggatózott (nem is nagyon érdekelte más, csupán a messzeségből, a hullámok közt hirtelen elővillanó, közeledni látszó gyermekkora. Talán nem is csak az övé. Az egyik nőnek olyan puha, párnás a tenyere, mint az anyjáé volt valamikor. Az a vastag bajuszú, hajlott hátú mester Dávid bácsira, a gimnázium egykori kapusára emlékeztette. Amióta az eszét tudta, az apja is bajuszt viselt. Elég egy‑egy vonás vagy mozdulat, hogy fölidézze bennünk az öröknek hitt földi köteléket. A halál eloldozta kapcsolatokat.

 

A természet közönye Kovrighban is serényen munkálkodott. Szenvedése mintha alábbhagyott volna (a környezetváltozásnak köszönhetően?); de fájdalom helyett a felismerés markolt most mellkasába, hogy az eredeti, kiolthatatlannak hitt szenvedély helyét idővel átveszi a másodlagos bűntudat. Ez ellen küzdött szüntelenül, még álmában is; úgy érezte: Z. nélkül tovább élni, s valaminek is örülni kész árulás!

Hol a határ a beteljesülhetetlen vágy és a ránk kényszerített megalkuvás között? A jövő, még ha magányra berendezkedő, külön világ is, de vagy magunkat ítéljük száműzetésre, vagy a holtakat.

Képzeletbeli beszélgetéseket folytatott egyre megfoghatat‑ lanabb szerelmével.

«Már csak a tárgyak emlékeztetnek rá. A naplója, s a keze írása egy‑egy cetlin. Meg ezek a rajzok!... Kinek készülnek?«

 Kezdte belátni, hogy jobban sajnálja önmagát, mint Z.‑t, az elszenvedett veszteségért.

Az ocsmányságra kárhoztató kortól függetlenül megvolt rá az oka, hogy féljen az újabb cselekedetektől.

„Őrangyala”, a párttitkár félig görög volt. Nem Görögországból ide menekült görög, akinek szülei a második világháborút követő baloldal kiirtásának élményét oltották belé. Olytánföldön nyomorgó parasztcsaládból emelte magához s nevelte hithű kommunistává a rendszer; szinte szemérmesen vallotta be Kovrighnak (aki, ugyebár maga is nemzetiségi állampolgár!), hogy az anyja görög, ujjával vigyorogva mutatta sajátmagán az orr formáját. Meredek, nagy orra volt, de még nagyobb dumája.

„Lefogadom, egy ilyen élmény hiányzott az életéből, hogy igazi művész válhasson magából!”

Kovrigh bólintott egyet, ráhagyta.

„Az intellektuelek egyre gyengébbekké, hogy ne mondjam: jelenetéktelenebbekké lesznek ­– duruzsolta bizalmasan az elrontott rajzlapot zsebébe gyűrő Kovrigh fülébe. ­– Könnyű összevissza fantáziálni, miközben a többiek teszik a dolgukat. ­– Pajkosan kacsintott egyet, hogy a jellemzés ne tűnjék kioktatásnak.

Öltözete jelentéktelen volt, de éles, átható tekintetével uralta környezetét.

A szakácsnő súlyos, olcsó porceláncsészében szolgálta fel Kovrighnak a forró kávét; s magukra maradva odasúgta neki, hogy a festő úr („domnu pictor”) bizonyára más, finom készletből szokott fogyasztani... Ő ne tudná, akinek elrekvirálták a lakásával együtt szinte mindenét?!... A görög rajtuk ütött, s mintha sejtené, hogy a szakácsnő rosszban sántikál, Kovrigh előtt nyíltan reakciós boszorkánynak nevezte a gömbölyded, csupaszív fehérnépet. Mások előtt különben azzal igyekezett megőrizni tekintélyét, hogy merev volt, mint egy sorompó.

„A művész elvtárs nálunk majd megtalálja a továbbfejlődéséhez szükséges összefüggéseket” ­– értékelte ki a helyzetet az első nap után a párttitkár. Bal kezével a levegőben hadonászott, a jobbal a színültig töltött poharat markolta, hogy a vörösbort ki ne löttyentse.

„Ki keres itt még összefüggést” ­– horkant egyet, persze, nem túl hangosan a cigányképű felcser, akinek mellesleg komoly dolga akadt: lobogó fáklyafénynél egy istentelen nagy tövist operált ki csipesszel a Kovrigh tenyeréből.

„Ismerem én a művészvilágot ­– kísérte szálláshelyére Kovrighot a görög, s a negyven wattos villanykörte fényében a barakk folyosóján kifüggesztett festmény‑másolatra mutatott. ­– Ilyet én is tudnék...”

 Kovrigh a megvetően lebiggyedt szájat figyelte. Várta a ráadást. Terepútjain volt alkalma hozzászokni a primitív életbölcselethez, vagy csak bölcsködésekhez, hogy: „Evés, ivás! Mi kell még az élethez? Marx is megmondta...” S itt egy, az aktivisták kedvére való idézet következett.

A görög ezzel szemben megmutatta Kovrighnak a kollekcióját. Kiásott állatcsontokból kis szobrokat, medált meg sípot faragott. Az egyik sípba bele is fújt, majd addig‑addig borozgatott Kovrigh‑gal, míg megmámorosodva elő nem rukkolt ­– no, korántsem a rendszerrel szemben támasztott aggályaival, csupán egy jó tanáccsal.

„Maga tehetséges ember... Profik és dilettánsok.” (De erről a legelején szó volt már.)

Mintha megszánta volna, a saját megítélése szerint, a kissé ügyefogyott Kovrighot.

A vihar reggelig tartott, a hideg esőben Kovrighnak a csontjai is átfáztak. A görög, amint megjegyezte, már hajnal óta talpon volt. Szigorú tekintettel több ízben is tetőtől talpig felbecsülte, most már az erős nappali fénynél, Kovrighot; de a lényegről egyelőre nem szólt. Ez alkalommal ő készítette el a feketekávét vendégének. A villanyfőző túl gyorsan működött, s a nyeles ibrikből kifutott a kávé. Kovrigh így több sárgásbarna habot kapott, mint valódi keserű zamatot.

Már induláshoz készülődött; meglehetősen zavaros gondolatok keringtek a fejében. Előbb, hogy épp ez az élmény hiányzott volna az életéből?... Majd pedig az, hogy a részleteknek ez a lázas összevisszasága, kérdés, megtalálja‑e valaha is a helyét az ő jövendő alkotásaiban? S lesz‑e hozzá önuralma idővel, hogy ne tévessze szem elől a Góg által annyit hangoztatott arányokat?...

Akkor vette észre, hogy a párttitkár túl kimért, többi újdonsült ismerőse inkább csak távolról, hol gyanakvással, hol szánakozva pislantgat feléje. Hirtelen eszébe jutott, amit álmodott. Nagyapját látta a szakadozott, csíkos nyugágyban; arcát eltakarták a szőlőlevelek és a szilvafa árnyéka, de rekedtes hangjáról felismerte: „Vigyázz, mert mindig szükség van bűnbakra!«

Az álomkép eltűnt, de Kovrigh ebben a másodpercben meg mert volna rá esk0üdni, hogy valami nem stimmel!

„Éjfél előtt a gyanú még piszkálgatta bennem a parazsat ­– kezdte halkan, mint egy töredelmes vallomást, a párttitkár ­–, hogy hátha holmi körmönfont alak vagy mégis!... ­– A román nyelvben ez a tegezés nem tekinthető bizalmaskodásnak. ­– Most már tudom, hogy az ördög incselkedett velem.”

Kovrigh előbb bambán, majd viszolyogással nézett éjjeli „őrangyalára” (aki még simli sapkáját is lekapta a fejéről), hogy: «ettől a kétszínűsködő görögtől minden kitelik!«

„Ne felejtse el ­– kezdte ismét magázva a párttitkár ­– , hogy maga az este olyan képtelenséget állított, még ha a kollegái véleményét idézte is, miszerint azért szajkózzuk csak a kapitalizmus ellentmondásait az ideológiai szemináriumon, mivel a szocialista táborhoz tartozó országokban az előirányzott baromságok programjának nem merünk ellentmondani, még akkor sem, ha tönkremegyünk bele!... Pedig akkor még csak a harmadik pohárnál tartottunk. Ugye megérti, hogy ez bátorított fel a gyanakvásra. ­– Elkacagta magát. ­– Láthatja, elég jó memóriám van; nem én mondtam ezeket!... Persze honnan tudhatta volna az elvtárs –, a homloka itt ráncba szaladt ­– , hogy az éjjel a sziget déli részén lábnyomokat fedeztünk fel: valaki, esetleg többedmagával, egy csónakon a Duna vékonyabbik ágán átevezett Jugoszláviába. A fénypászma, sajnos, későn világított oda; üthettük a nyomát ”

„Lehet, hogy én voltam”­ – mondta Kovrigh. Rögtön meg is bánta olcsó szellemeskedését. Jóllakott ember viszolyog a bonyodalmaktól; már pedig ő reggelire olyan sokat evett, hogy félre áll a pocakja.

A görög megcsóválta fejét:

„Azért mi se vagyunk annyira tudatlanok! Óriási lábnyomok voltak azok...”

«Most már értem ­– fortyogott magában Kovrig. ­– Azért volt szükség a virradatig tartó komédiára. Belém tukmált egy fél görögdinnyét, s mellé több butélia Cabarnet, mely földhöz veri az embert, ha nem vigyáz. S mikor már olyan voltam, mint egy törlőrongy, még akkor sem hagyta, hogy a barakk ajtaját magamra zárjam!... «

„A művész elvtársról sok mindent el lehetne mondani ­– fejezte be a görög ­– , csak azt nem, hogy... Szóval termetére nem egy Gulliver.”

S már nyújtotta is a kezét. A mamutjármű kabinjából Kovrighra vigyorgott a szolgálatára rendelt Vergilus.

 
 
 
 
 
12.
 

Az egyik könyvkiadó levélben kérte, hogy vállalja el egy Camus‑kötet sürgős illusztrálását. Olvasott valahol (még A pestis előtt) néhány férfias gondolatot Camu‑ről, vagy inkább az író zűrös magánéletéről. Úgy emlékezett rá, hogy a szerző négy tételben fogalmazta meg mondanivalóját.

«A handabandázásból elég! Ez lesz az örök büntetésed.«

Alig tudott magába fojtani egy kiáltást. A memóriája játszott vele. Hiszen pontosan így hangzott a címe annak a Camuről olvasott micsodának!...

               

Minden játék csak akkor ér valamit, ha visszasüt ránk.

Most már valamivel több esélye volt rá, hogy az otthoni rendetlenségben meg is találja.

              

„Ez lesz a az örök büntetésed”

 

1. Megtanulván, hogy, ha akar, lehet saját maga,

    némán költötte el utolsó vacsoráját
    első feleségével... (Kovrignak nem volt még ilyen!)
                                               és lemondott róla, hogy

    holmi meddő értekezést írjon a kétségbeesésről.

 

2. Balra, még szélebbre, hogy ne légy soha

    jobb oldalán azoknak, akik kurvájukká
    fogadnának; s jobb, ha levetkőzöd elveidet
    és meztelenül szolgálsz, míg kinyiffansz.
 

3. Mielőtt a dolgok áttetszővé válnának

    (valami ostobaságot mondhattam?), még sokszor

    megtapsol a tömeg. Aztán minden elrendeződik.

    Kezdettől fogva egyszerű és nyilvánvaló 

– Caligulától Hitlerig volt még esély! ­–

hogy az emberi szenvedés mindent megváltoztathat.

De közbejött a Pestis. S a Közöny.

                                              

4. Milyen hosszú a Purgatórium folyosója.

    Paradicsomi fegyház, még fázol, s lelkedet is

    kiköhögöd. Az időnek nincs már türelme:
    már csak egy véletlen penge! És az ember
    túlságosan fogékony a végzetre.    
 

   Aszalt egres; aszalt tréfák a közös íróasztal mellett. Kovrigh képtelen figyelni bármire is, hát még röhögni. Az emlék az egyetlen delíriumos vigasztalója. Különben mindenre abstand. A főszerkesztő elégedetlen a rajzokkal (úgymond nem elég mozgósító erejűek!), és megrovásban részesítette.

A lap késik, mivel nem érkeztek meg a caraş‑severini hivatalos munkalátogatásról szóló beszámolók; s a fényképek retusálása is hátravan még...

Abaposztó‑fülledt délután. A harmadik forró feketét issza, s mert a hangosan sziesztázók közül valaki véletlenül meglöki könyökét, felordít: „Az ádámcsutkátokra mászok!”

Túl tömény a gravitáció.
 
                                                              *
 

– Én nem nagyon ismerem Gábort ­– mondja Zsombor ­–, de úgy vagyok vele, mint aki mind kevesebb cukorral issza a teáját, s olykor már csak a száraz teafű ízét érzi, forgatja szájában. A műterme, Kovrigh jól tudja, hisz sokszor járt nála, egyben lakás is. Az este Gáborral mi házon kívül voltunk; amikor hazaértünk, kinyitja az ajtót, s mit képzeltek mi lát. Egy birkanyakú, nullásra nyírt pofa működött, tornatrikóra vetkőzve. ­– Letérdelve mutatja, hogy milyen pózban. ­– Mondanom se kell, hogy a birkanyakú nem egyedül volt. Egy másik alak kezében viharlámpával világított neki.

– De hát mi a frászt kerestek ott?

 – És egyáltalán hogy mentek be? Felfeszítették a dámzárat? ­– kérdezték egymás szavába vágva.

– Dehogy feszítették; nyilván volt hozzá kulcsuk ­– mondja Zsombor. ­– Ők persze szentül állították, hogy nyitva találták az ajtót...

– Nyitva felejtődött! ­– kottyantja közbe Bőgel.

– A vihar felejtette úgy. ­– A Zsombor szája gúnyos grimaszban rángatózik. ­– Szóval, amikor jöttek látták, hogy ég a villany, a csengő nem szólt, később a kapcsoló is elromlott, s a villanykörtét a műteremben (ez tény!) csak létráról lehet elérni... Valójában megleshették Gábort, amikor kirohant, és elvágtatott értem a Matuzsálem korú Koronkaihoz, aki az híres festőiskola egyik utolsó örököse‑folytatója. Ámde hogyan merné feltételezni valaki róluk, hogy látták elmenni Gábort! Ráadásul, amint állították, az elején már valami füstszag is csípni kezdte az orrukat, nem tudták, honnan jöhet... Ergo: lenyomták a kilincset és beléptek; méghozzá aggódva a tűzveszély miatt, meg attól tartva, hogy Gábor netalán megint rosszul lett. Egy hónappal ezelőtt ugyanis mentők szállították el eszméletlenül. ­

 – Még erről is volt tudomásuk?...  

Zsombor a hajnali vonattal tért haza Nagybányáról; a szerkesztőségi megbeszélésen falfehéren fölugrott, és kiszaladt a vécére. „Epét hánytam” ­– mondta, mikor visszatért, a zakóján meg a mellkasára tapadt igén hányásfoltok. „Ez a kretén elissza az eszét!” – fortyant fel Kluzsán, aki különben is héklis volt. „Nem az italtól van ­– szabadkozott Zsombor. ­– Alig ittam valamit...” „Nekem mondod?! ­– vágott vissza gorombán Kluzsán. ­– Ki nem ismeri a Gábor pálinkáját?!”

– Az idegességtől van ­– mondja Zsombor a gyűlés után. ­– Kivagyok!

 

Kluzsánné libegett be legújabb kosztümjében; fülében hatalmas aranykarikák lógtak. Hosszasan pazarolta rájuk begyakorolt mosolyát. «Cigányos« ­– állapította meg magában Kovrigh.

Közben Torja, időnként köhécselve, a szakdolgozatok kimerítő stílusában fejtegette a társaság előtt, miszerint:

– Tévedés a teljes bomlás jeleiről suttogni, tekintve, hogy a teljes bomlás: anarchia...

Őt vették föl próbaidőre az üres helyre Góg halála után. „Javakorabeli” újságírónak számított; az ötvenes évek legelején, mikor Moldvában ment riportot írni a csángó iskolákról, le is tartóztatták, ült is valamennyit, nyilván ítélet nélkül. Lovagias, meg nem alkuvó «káder«, vélekedtek róla félig‑meddig viccesen a fiatalabb riporterek, de kár, hogy többet iszik, mint Góg.

– Itt viszont tervszerűen kidolgozott merénylet készül ­–folytatta Torja. – Nem kell nektek mondanom, hogy kik ellen. 

– Meg ne hallja a szépasszony! ­– jegyezte meg Zsombor, egy nagy bakakacsintással jutalmazván Kluzsánné „mosolyország”‑ belépőjét. ­

– Tökmindegy ­– vágta rá Kovrigh. ­– A filiszter‑fülek a legőrjítőbb dörömbölésre is süketek maradnak...

Ezzel is törleszteni akart.

– Ezek bizony ­– mondta Torja, bal kezével megigazítván bepárásodott szemüvegét, a jobbat meg a hasát tapogató Zsombor vállára téve ­– nem olyan jámbor figyelmeztetések, mint a bibliai intelem, hogy:„Zörgessetek és megnyittatik nektek.”

Kovrig nem is Kluzsánnak akart törleszteni, akivel legutóbb összerúgta a port. (Megint egy látogatás! Jóval kisebb «elvtárs« tisztelte meg őket, igaz, mint Turnu Severin ujjongó lakosságát!)

„Zsidó meg szász nem volt olyan sok, azért eladták őket, jól van ­– jegyezte meg Kovrigh méltatlankodva a hivatalos vendég jelenlétében, közben a dzsekije alól valósággal áradt a félelem. ­– De a székelyföldi borvíz is mind külföldre vándorol? Ez egy kicsit túl sok.”

Meg is kapta érte a letolást.

„Hátha elmondja a főnökeinek?” ­– Kluzsán összetette a tenyerét. Amikor izzgatott volt, orrhangon beszélt.

„Kicsoda?” ­– kérdezte Kovrigh.

„Az aktivista elvtárs” ­– a duruzsoló hang hörgésbe ment át.

­„De hát, mielőtt megjött, te azzal dicsekedtél, hogy a barátod, s megbízható!”

Kluzsán zsebkendőjét, amelyikkel megtörölte homlokát s az arcát, ki lehetett volna csavarni:

„Elég lett volna csak annyit kifogásolni, hogy baj van a szállítással. Valamikor nem a te vesszőparipád volt, hogy a kevesebb néha több?!”

„Az a művészetre vonatkozott...”

Kluzsán, anélkül, hogy köszönésre méltatta volna Kovrighot, vagy a többieket, feldúltan elviharzott.

 

„Elment bocsánatot kérni tőle ­– állta el a Kovrigh útját a főtér sarkán Kluzsánné. – A te pimaszságod miatt!... A férjem magából kikelve panaszolta, hogy amikor elment...”

„Elment bocsánatot kérni; már mondtad egyszer” ­– szakította félbe, egykedvűen bólogatva, Kovrigh.

„Nem ő, hanem a megyétől Goczella! Úgy ment el, sértődötten, hogy még kezet sem fogott vele... Meg kell értened ­– karolt bele Kovrighba végül megenyhülve, rábeszélő hangon ­–, ők sem rendelkeznek mindig erőfölösleggel.”

Kovrigh elfordította fejét, egy csóró veréb repült el a hirdetőoszlop felett; most azt is irigyelte. Az ő arcába piszkos pára repül. Nem ő akarta, hogy így történjék meg vele a semmi gyönyörű izgalmat nem ígérő élet.

 

Hiába tornászik és jobb az étvágya, megint visszaesett súlyban. Talán amiatt nem tud meghízni, hogy beleférhessen annak, a csak munkájával törődő valakinek a bőrébe, aki legszebb férfikorában is viszolygott a bonyodalmaktól.

Látszat‑elégtételekkel megkísértő napok, kelekótya, éteri állapot! A halmazállapotod is két(ség)es. A terror csupaszít le, s te érzed, hogy nap mint nap könnyebb vagy. Jelentéktelenebb, semhogy szabadon rendelkezhess magaddal.

A súlytalan üresség állapotának (habár mégis minden lehúz!) nincs köze a felbecsülhetetlen szabadsághoz.

 
                                                                                                              *             

„Ezek mindent ideológiai szempontból értékelnek ki. A magánvéleményedet, egy egyéni gesztust is.”

Torja bánatosan mozgatta kerek fejét. Kovrigh a derekánál fogva tartotta az egyensúlyával nem sokat törődő, öreg kollégáját, többször is megkísérelt egy‑egy rövid lépést tenni vele előre, mintha járni tanítaná. Az ő lábába is lassan tért vissza az erő azok után, hogy begazolva várta, hogy feltűnjön egy milicista.

Szerencsére túl voltak már a krízisen, melyet ­– ki hogyan látta! ­– lehetett „hisztériának”, „feltűnési viszketegségnek”, „színpadi mutatványnak”, „provokációnak” s még sok mindennek nevezni; volt, aki nem állta meg, hogy oda ne kiáltsa véleményét az kopaszodó, részeg Torjának. Kovrighnak el kellett ismernie, hogy mértéken felül összeittak sört és töményt (államilag kotyvasztott mérget), bizonyára az is hozzájárult a Torja nem mindennapi „teljesítményéhez”.

Amikor még csak ilyeneket mondott: „A vállon a fej. Ha a megszokás mást diktálna, el lehetne rejteni az antikrisztusok elől.”

De később, mikor birkózni kezdett a sötétben sunyító bérencekkel ­– „Rohadt szekusok!”, mondta reszkető szájjal; Kovrighra nézett, de nem őt látta maga előtt, hanem valakiket, akiktől több, mint harminc éve nem tudott megszabadulni, a gyanús civilek ott leselkedtek utána a bárokban, a toronyház felvonójában, a szobor árnyékában, még a feldíszített fenyővel, törökmézzel és illatos vattacukorral csalogató Gyermekváros bejáratánál is ­–, mindent megfigyelő és vizuális memóriájával rögzítő ivócimborájának volt alkalma meggyőződni róla, hogy a gyanakvás polipja ezer csápjával tarja fogva s szorítja magához ezt meggyötört, konokságát a végsőkig (a nevetségesen kapálózó balekmutatványig) forszírozó embert. S Torja talán már soha nem fog tudni megszabadulni ettől a tébolytól.

Karja a levegőben rángatózott, ajkát kékre harapta, s szája habot fröcskölve szórta a szitkokat láthatatlan fenyegetői felé. A gyorsan felhajtott ital cigányútra ment, s így visszahörögve, szétfröcskölve köpte ki mindenre és mindenkire, aki közelében tartózkodott. „Tudom, hogy nem vagyok hős!” ­– szorította meg a Kovrigh sovány karját, s akár egy kamasznak, potyogtak a könnyei, és elkeveredtek borostás arcán az esőcseppekkel.

Kovrighnak, amint nagy igyekezetében, minden erejét beleadva vonszolta maga után a kapálózó Torját, hallania kellett, hogy az elegánsan öltözött (vagy inkább: az eleganciára kiéhezett) népség zavartan heherészik vagy gúnyolódik a Don Quijote‑ s Sancho Panza‑páros „duettjén” (csak hát itt Torja volt az alacsony, kopasz Don Quijote, a diszkrétebb s szemérmesebb Kovrigh pedig a szikár, hajlott tartású Sancho Panza). Volt aki füttyentéssel jutalmazta az öreg bohóc botrányos „bemondásait”. Kovrigh csak szánakozó vagy aggódó arcokat nem látott. Dúsan fölékszerezett nők, divatos nutriasapkák és fényes férficipők... A szétszéledő társaság valamilyen ünnepi bankettről indult meg hazafelé. «Ez az arrogancia már világkonfúzió« ­– konstatálta magában Kovrigh, s az erős italtól becsípve, ólmos lábakkal próbált előlük kitérni. Torja viszont, ahelyett hogy szabadulni igyekezett volna a közelükből, önkéntelenül kiszolgáltatta magát tüntető vidámságuknak, vélt pimaszságuknak, s magabiztosságukkal fulladásig telve, forgolódni, izgágáskodni kezdett a csevegve korzózó újgazdagok gyűrűjében, mint aki egyszer s mindenkorra ki akarja kéri magának, hogy őt megrágalmazzák.

 Egy estélyi ruhás, parókás hölgy – úgy látszik, ismerte Torját ­–, lekezelő hangnemben kiáltotta oda neki, hogy elegük van a háborgatásából, huligán viselkedésével ne tegye nevetségessé magát és a román sajtó munkatársainak erkölcsi hitelét!...

Torja ettől a minősítéstől felpaprikázódott («Mekkora indulat tört fel, Istenem, a kis, aszott testből!«, figyelte megdöbbenve Kovrigh): „Van e bizarrabb látvány a felhígított marxista‑leninista propagandában megfürdetett, kispolgári erkölcsnél?! ­– szavalta kifulladó szenvedéllyel, mintha valaki torkon ragadta volna. Közben arra kényszerítette kollegáját, hogy ránézzen: – Legalább te hallgasd meg, mit mond a te vén szar bátyád!...Ha levetkőznék előttük, akkor is a rendszert látnák bennem! A dolcevitázni vágyó parvenüknek ez a bizarrr illedelmessége túltesz minden hazugságon...”

Belekapaszkodott a bizarr szóba, legalább három r‑rel mondta ki; Kovrigh legszívesebben azon tűnődött volna el, hogy az elhangzott összefüggésben a «dolcevitázás«‑hoz másik jelentés is társul: egy még le nem folyatott ­– osztályharcon túlmutató ­– vitára is célzó utalás; vitán felül!... De, sajnos, fontosabb dolga is akadt. Mert időközben sikerült leültetnie Torját egy vendéglőasztal mellé, Kovrighnak azonban minden maradék türelme és meggyőző ereje kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a hangulathullámzástól ide‑oda dobált öreget meggátolja abban, hogy lehúzza a keményített fehér abroszt, s vele együtt egy óriási, félkristály vázát. A másik asztalnál egy ugyanolyan díszvázából egy néger itta skót whiskyjét. Torja hunyorogva figyelte a dollárral fizető kapitalistát – (mert, ha fel akarjuk építeni a szocializmust, a valuta azért nekünk is jól fog!) ­–, és a nagymennyiségű ital dacára, noha órákon át megpróbálta beázatni rozoga tudatát, maradt még annyi száraz sziporka benne, hogy új színhelyükön is felhívja magára a figyelmet: „Épp ilyen hegyes, vörös szilánkokkal szurkálnak össze ­– mutatott a váza törmelékeire az asztal alá. ­– Még álmában sem hagyják az embert nyugton!”

Jött már a tányérsapkás hekus, kivörösödve állt meg az asztaluk előtt. Kovrigh rég tudta, hogy nem ússzák meg igazoltatás nélkül. A csendháborítás vádja még hagyján; de Kovrigh várta, hogy a milicista provokációt emlegessen. Mert, ha a gyanú árnyékának a leghalványabb körvonalazhatósága „fennforog” bár...

„Mutassák fel a buletint! Mind a ketten!”...

Torja Kovrigra sandítva, bánatos együttérzéssel bólogatott.

 

Kovrigh éjjel, a takaró alatt már, fogait összeszorítva, a félálom pitvarában akaratán kívül egy soha meg nem írt, vagy meg nem jegyzett vers soraira emlékezett:

 

                               Hányszor ittam veled a keserűség nedűjét

                               e századnak egy elképesztő bombájában

                               mely nem is létezett...

 

Nekrológ gyanánt is elsüthette volna, a Torjához hasonló keveseknek egy kis sminkelésre szoruló, nyúzott porhüvelyétől búcsút véve.

 („Én nem leszek áldozat! Meg fogod látni...”)­
 

 Szegény Torja!... Mennyivel többet tud ő Kovrighéknál a halvaszületett reményekről.

Fiatalon szemük előtt lebegett(‑lobogott) a szovjet példa! Minden gyanús elemet jelenteni! Minden ellenséget lebuktatni, leleplezni, elítélni!...

Az orosz csalhatatlan éberséggel megáldott nép. (Még akkor is, ha Sztálin grúz volt.) «Az átmeneti időszak ellentmondásai meglehetősen hosszú ideig próbára tették a román nép egészséges ösztöneit« ­– mondaná most Góg, ha élne. (Ez a két ember már csak a másvilágon fog örök barátságot kötni!) És mit felelne rá vajon a még élő tanú: Torja? Valami olyasmit, hogy: a huszadik századi ideológiák sötét bugyrait mi még nem kóstoltuk végig...

 
                                                              *

Erős vállú, csípőjű, férfias fellépésű hajadon a törvényszéken. A portréját a főszerkesztői utasításra megrajzoló Kovrigh nyápicnak, kis haszonleső mitugrásznak érzi magát mellette. Gyermekgyilkos a szégyenpadon!... Ilyen vagy ehhez hasonló címet fog adni Kluzsán az ő «leleplező« rajzával illusztrált törvényszéki tudósításnak! Hisz bírálat érte az újságot, mivel az utóbbi időben elhanyagolta a szocialista erkölcs (« vagyis a „pávián‑pár” ­– bárki is találta ki, illik rájuk! ­– ­abortusz‑«)törvényének a propagálását.

Az ügyész kérlelhetetlen. A bíró szigorú faggatózására a kantinos lány, elborult tekintetével végigpásztázva a padokban ülő hallgatóságot, dacos keserűséggel veti oda nekik, hogy koraszülött gyermeke valóban kegyetlenségből kifolyólag halt meg. (Az ügyész holmi kuruzslást is emlegetett.) „Elmentem kikapartatni ­– mondja. ­– Eladtam, pénzzé tettem mindenemet, az anyámtól örökölt, drága fülbevalót is. A doktorral előzőleg már minden el volt rendezve... Vérzésem is volt... mégsem sikerült elvétetnem a három és fél hónapos magzatot, mert rajtunk ütöttek... Éhkoppra hoztam volna a világra?!” 

A bíró megfeddi szájalásáért, az ügyész nagyobb, „példás” büntetést követel, tekintve, hogy a vádlott még most is „ellenséges magatartást tanúsít a közösséggel szemben”(!)

A kantinos lány csak az ítélet után ijed meg igazán; zokogni kezd, a falba veri a fejét. Őrei (két izmos, ifjú legény) lefogják, de bár zsúfolt a terem ­– főleg asszonyok töltik meg ­–, rokonsága, munkatársai közül senki sem meri vigasztalni.

 
                                                              *

Te legnagyobb képzelőerővel megáldott: mi látható a töretlen kék ég, a gótikus templomtorony, a bástyaomladékok helyén?

A földből kitépett, öreg gesztenyefa törzse. A börtönből szabadult fosztogató kezén a hegek. A fesztelenség, ahogyan a levélszekrényedben kutatnak. A csődület, melyet a harsogó hazugság a maga képére alakít. A történelem hátsó traktusából előrángatott tolerancia‑ígéret. Az atrocitás szülte, alvadtvér ízű csend. A reszli‑bolt előtt sort álló bűnösök és idióták, akik paródiának érzik a zsoltár szavait. A szakadékról mit sem sejtő utas holdkóros‑biztonsága.

És Z., az átváltozásra benned képtelen.

(„Pihegő állatkák – gúnyolódott kollegáival az első napokban. ­– Nem mind nyüszítők; van köztük egy‑két sunyító is.”

Nem kellet hozzá nagy fantázia: a besúgókra célzott.

„De lehetnek‑e a művészet tárgya ­– ez itt a kérdés?!”)

 

«A mi nemzedékünk, szerencsétlenségére, éppolyan messzire sodródott a világforradalomtól, mint Isten országától.« (Kovrigh)

 
 
 
 
 
13.
 

Egyik este egy megvilágított kirakat előtt állt. Szegényes kínálat, de csodálkozott, hogy a feltüntetett árak kivehetők. Ennyi fény! Soknak is tűnt az energiatakarékosság idején.

Későn vette észre, hogy valaki áll mögötte. Nem fordult hátra rögtön, de tudta, ha pár lépést tesz jobbra, a másik követi őt. «Engem figyel... Úgy hát, nem ért véget a Dunán átélt kaland? ­– Megjött a kedve; a napi gürcölés után hirtelen frissnek érezte magát. ­– Állok elébe a provokációnak!«

Következetes akart lenni: tovább ment a néptelen utcán, s megállt még két‑három kirakat előtt. Tarkóján érezte a másik tekintetét.

«Ezt az ürgét rám állították!«

Váratlanul sarkon fordult. Indulata elakadt egy hörcsög képű vénség szelíd tekintetén. Gyér szakálla árulta csak el, hogy férfi lehetett valamikor. A ruhája (valami condra) a sötétségben kivehetetlen volt.

­– Most azt gondolja magában: „Ezt az ürgét rám állították!”

A hang mintha messziről jött volna; a lila neonfényben csak a szőrös masszából kivillanó, sárgás lapátfogak sejtették Kovrigh‑gal, hogy a tolakodó vénségé volt. S a gúnyolódás neki szól.

«Ha háborút akartok, hát háború lesz!« ­– És közelebb lépett a vénemberhez. (Később nevetséges Don Quijote‑kiállásnak tartotta ezt: «Mennyi komplexus érhető tetten egy‑egy szavunk vagy gesztusunk mögött!...«)

­– Mielőtt valamit is megbánnál, hidd el, a te érdekedben vagyok most itt.

Kovrighot ez a pimaszság úgy feldühítette: jött, hogy ordítson.

– Na, hordja el magát, maga...! ­– Durva akart lenni («Ilyen provokátort küldenek a nyakára, erre illik igazán, hogy: dilettáns!«) ­– de nemcsak szavakat nem talált, elképedve tapasztalta, hogy nem jön ki hang a torkán... Kimondhatatlan fáradtságot érzett. A nyelvén volt a megoldást jelentő szó, de valamilyen hülye zárlat állt be az agyában, mint amikor egy dokumentumot olvasva, azonnal rájövünk, hogy melyik állítás hamis, de a helyes kifejezés sehogy se jut eszünkbe.

Imbolygó léptekkel indult meg hazafelé.

A vén trotty, mint egy hűséges kutya (Kovrigh «kóbor eb«‑et mondott volna!) alázatosan somfordált mögötte:

­– Nehéz rátalálni ilyenkor a megfelelő szavakra... miután több évtizeden át hozzászoktattak ahhoz, hogy magunkban tartsunk mindent: bánatot, kételyt, szorongást, bosszúálló indulatot...

 Úgy mondta, egykedvű monotóniával, mintha olvasta volna valamiből. Vagy mintha álmában beszélne.

Kovrigh hátrafordult, és köpött egyet a járdára.

– Nem vagy te goromba ilyenkor ­– nyekergett a vénember ­–; csak a haláltól való félelem növekszik benned.

A forróság, mely korábban elöntötte a Kovrigh agyát, most egyből eltűnt.

 «Ahogy a magzatvíz el szokott folyni« ­– gondolta. Már csak a rettentő kimerültséget érezte. «Túlságosan késő válaszolnom neki...«

Elérte a kaput s eltűnt a lépcsőházban. A sötétben nem találta a kapcsolót. Keze a hideg karfához ért, de hirtelen meggondolta magát, és érthetetlen módon kirohant a kapu elé. «Hátha egy hibbant koldus volt... csak szégyellt egyből pénzt kérni tőlem?«

Fürkészett jobbra, majd balra. Elbizonytalanodva fordult meg, s majdnem megbotlott a lépcsőn üldögélő szőrős pofájú vénemberben.

Kezében fényképek. Mint kártyalapokat forgatta, keverte őket.

­– Ezek itt mind állhatatosan kerestek valamit ­–szólalt meg az öregember. Kovrigh kezdetben elámulva nézett rá, nem is figyelt a motyogásra. ­– Ez a biztos tudásra esküdött; ez meg az örökké tartó szerelemre... ­– Feltápászkodva mutatta őket sorban Kovrighnak. ­– Méltányosság, az örökség hatalma, s még mi minden, amiről azt képzeled, hogy megvédhet az erőszaktól és az ostobaságtól!...

Kovrig most figyelmesebben megnézte a fényképeket. Férfiak voltak rajtuk, a kezükben telefonkagyló, sörösüveg; kenyeret faltak vagy épp hahotáztak. Egy síró képű, kis, szarzsákot is látott: egy bundás nő előtt térdepelt, aki tán hosszú körmeit készült belemélyeszteni a könyörgő nyomorult alak pofájába...

­– De valamennyien túlbecsülték az egyik vagy másik lehetséges kiutat... ­– folytatta a fura vénség – Te is azt képzeled, hogy a magad találmánya ér valamit. Nem kiáltasz «Heuréká«‑t ­– hunyorgott Kovrighra, aki riadtan kapta el fejét ­–, csak elzárkózol az élet elől?! He‑he‑he... Te, aki kiválóbbnak születtél a sok, üresfejű senkiházinál!

«Ravasz az öreg ­– gondolta Kovrigh kissé magához térve. ­– Előbb körülnyal, hogy könnyebben meggyőzhessen róla: Te is emberré válhatsz még, öcsém!... Persze, az ő kánonja, elképzelése szerint.« Ám a kellemetlen röhécselés dacára sem tartotta már hibbantak; koldusnak sem. Megtört, szomorú hangja milliomoséra hasonlított inkább, aki gyógyíthatatlan betegségben szenved. Amikor ilyesmiket mondott:

­– A sejtés és bizonyosság határát nehezebb meghúzni, mint az országhatárokat. Hát még azt a vonalat, mely az életet választja el a semmitől!... Azt képzeled, hogy a valóság tőled függ ­– hajolt egy kicsit közelebb Kobvrighoz ­–, ott, ahol egy véleménynyilvánítás miatt is könnyen megütheted a bokádat... Igaz, feláldozhatnád magad ­– suttogta az undok, szortyogó hang, néhány másodpercnyi szünet után. ­– Vagy öngyilkos is lehetnél. Mindenkinek megvan rá a joga!... De ehhez , ha nem csalódom, túl kevés volt benned mindig a pusztító‑önpusztító szenvedély. Botorságnak, önfejűségnek tűnik utólag minden egyéni törekvés, hóbort. A túlvilágon is magányos marad az, aki így próbál meg elszakadni, kiválni a többiek közül.

­– Hátha magányra születtem én is ­– szólalt meg váratlanul Kovrigh.

A vénember körüljárva Kovrighot, kétkedve csóválta meg a fejét:

– Neked más a bajod, fiam. Nem tudsz gazdálkodni a boldogtalanságoddal. Ne felejtsd el, hogy a művészet örökétig ebből táplálkozott. Ebből is... Különben sótlan íze van a szavaknak, és a megfestett arckép vonalai megfakulnak, mielőtt a vászonra kent színeket kiszívhatná az idő. Hogy valamely érzés tartóssá válhasson s megőrizhesse benned azonosságát, ahhoz téged is meg kell változtatnia. Idővel újra kell teremtőd, hogy megőrizhesd magadban a régit...

– Ezek szerint függőségben kell élnem... ha túl akarom élni mindazt, ami rám vár? ­– hebegte Kovrigh, s a maradék dac is elszállt belőle. 

­– Törődj bele.

Az aggastyán‑hang elviselhetetlenné vált, mint mikor a tüdő erőlködve sípol és hörög. Kovrigh befogta fülét, s ösztönösen a szemét is behunyta. «A kultúra embere így is, úgy is magányos«, gondolta kábultan.

Mikor kinyitotta szemét, egyedül volt. Az utca teljesen kihalt. A távolodó lépésekre figyelt... Se kopogás, se csoszogás.

Várt; ki tudná megmondani, meddig. Amikor végre belépett a kapun, s megindult a lépcsőkön fölfele, már nem haragudott a fecsegő vénségre. Már csak egy lapátfogait vacogtató, szerencsétlen páriára emlékezett.

Reggel, mikor megébredt, a képtelen álomtól fájt egy kicsit a feje, de valóságos szomjúság és éhség kínozta... És még valami: «Sietned kell, hogy behozd az elvesztegetett időt! Honnan ismerhetnéd a formát, amíg az anyag hiányzik hozzá?... Meg kell keresned, még ha nehéz is rátalálni.«

 
 
 
 
 
 
14.
 
(Epilógus)
 
 

A kislány rezzenetlen tekintettel bámul a levegőbe; az ablakból úgyszólván semmi érdekesre nem lenyílik kilátás. A fiúcska a félig üres szerszámos láda mélyén drótok, csavarok és szegek közt kotorász, s azon töri a fejét, hogy Kovrigh hová dughatta el előle a csavarhúzót meg a harapófogót.

– Hát igen ­– mondja Kovrigh ­– , májgyulladásom van. Sokat ittam, nem fogadtam szót a doktor bácsimnak.

–Ne menj hozzá túl közel ­– figyelmezteti nővérét az öcsike. Akkora, mint egy göcs, mégis nagyfiút játszik.

– Butuska vagy ­– inti le a leányka, és elmosolyodik. ­– Ez nem ragályos betegség. Különben is, már hetek óta kiengedték a kórházból.

– Most is sárga a képed ­– fontoskodik a kisfiú. Még nem szokta meg a nevüket, hogy magában is aszerint szólítsa őket. ­   

– Mit szabad enni neked? ­– Csirkemellet, és krumplipürét ­– sorolja a kislány. ­– Almát is. – Kovrighoz, anyáskodó hangnemben. ­– Akarod, hogy megreszeljem neked?

– S zúzát is szabad? ­– faggatózik tovább a srác. ­– Mert én az nagyon szeretem... A máj keserű. ­– Elfintorítja a pofikáját. ­

– Az enyém is ­– mondja Kovrigh szomorú együttérzéssel.

Amikor Z. anyja azt javasolta, hogy gyermekmenhelyre kerüljenek, mert ő nem tudja eltartani őket, és nincs aki gondjukat viselje s rendszeresen foglalkozzék velük, Kovrigh elhatározta, hogy magához veszi a két gyermeket. Egy néhány hetes kísérleti időnek, a nyár közepén mondjuk, szerinte semmi akadálya nem lesz. Miért ne próbálná meg velük?...

Már korábban leskelődött utánunk az ezüstös kékbe metszett téli tornyok alatt (jóllehet tudta, hogy régóta nem ő választja meg a színeket és hangulatokat városa díszleteihez); késett a figyelmeztetés, hogy le ne zuhanjon a valamikorból,aholnemvoltilyenkimért (és kilátástalan) a messzeség. A nyesett, tar ágak alatt a néma ködszitálásban néha megvárta, míg kiengedik Z. árva gyermekeit a napköziből, ahol csak románul szóltak hozzájuk (a magyar nevelőnő sem mert az anyanyelvükön társalogni velük). A leányka többször is elpanaszolta mostoha nagymamájának s Kovrignak is, hogy milyen durván ültetik őket bilire, s örökétig ugyanazokat a rossz szagú ételeket kapják.

– Te, ugye, nem fogsz annyi makarónit adni nekünk? ­– állt elébe, szeplős orrát piszkálva, a kislány.

Kovrigh tagadólag rázta meg fejét:

– Zsebkendőt viszont annál többet. ­– És elővette saját, igaz, vasalatlan férfizsebkendőjét.

 
 
                               2003. január hava