Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A félelem halmazállapota - III. rész

2009.01.08

7.
 

Kovrigh el akart utazni a Z. temetésére ­– nem több, mint kétszázötven kilométer oda‑vissza, gondolta, már csak egy hét van hátra a hónap elején folyósított előlegig! ­–; de a kollégák lebeszélték. Csodálkozott rajta, hogy olyan könnyen hagyja magát meggyőzni.

„Az igazság az, hogy ha így megy tovább, meg fogok bolondulni” ­– ismerte be hangosan. – Mától fogva másképp kell viszonyulnom mindenhez; erőt kell gyűjtenem...”

„Magadon kell erőt venned ­– korholta szánakozva Góg. ­– Hisz nem vagy egy hülye szuka. Még megérem, hogy sírdogálsz is titokban.”

„Örülj, hogy egészséges vagy; legalábbis annak látszol... Hidd el, az egészség mindent megér!” ­– kontrázott Zsombor.

A Z. anyja, miután a gépkocsi tetejére felrakták és szíjakkal odakötözték a koporsót, levelet adott át a Kovrighnak. (Később kiderült, több kéz írásos üzenete volt a borítékban.) Az igénytelen kinézésű vénasszony nem óbégatott, inkább hibbant, reszketős gutaütöttnek látszott. Kidülledt, véreres szemének állandó, kóros riadtságába egy kis ravaszság is vegyült. Ha volt vele valamilyen komoly rendellenesség, az nem a lánya elvesztése miatt következett be, és nem most. Lehet, hogy meg akarta sajnáltatni magát a jóvágású, „úriember kinézésű” férfival, megboldogult leányának legutolsó választottjával. Nem titkolta, hogy tudomása volt a kettőjük kapcsolatáról.

„A múlt héten, mikor Z. felhívott ­telefonon – mondta Kovrighnak, fürkésző, száraz tekintettel ­–, nem is egyszer, úgy beszélt magáról, mint... Szóval a legjobbakat mondta.”

Az is lehet, hogy az átnyújtott levél némelyik sorát vagy utalását önigazolásnak szánta... A lánya váratlan halála miatt elmaradt érzelmi tisztázáson (mint lelki terhen) kívül jól fogott volna valamilyen konkrétabb segítség, legyen az csupán figyelem, vagy egy kis anyagi támogatás a két örökbefogadott, most már kétszeresen árva gyermekre való tekintettel.

Azt is beszélték ­– a Kovrigh fülébe is eljutott ­–, hogy a Z. anyja nemrég valamelyik vallási szekta híve lett. Ezt azonban Kovrigh utólag kétségbe vonta; a vallomás vakbuzgó szavain ugyanis egész másfajta hitélet gyakorlata ütött át.

 

„Bele kell nyugodnom a Mindenható Isten akaratába, hogy nem engem szólított magához. Az uram után most már a vér szerint is legközelebbi hozzátartozómat, egyetlen drága leányomat is elvesztettem örökre. Nem bírom tovább a sors csapásait, meg akarok már halni, a bánat előbb‑utóbb úgyis meg fog ölni. Kérem, a Fennvalót, hogy fogadjon be az Ő menyei országába mielőbb. Hogy tudjak megszabadulni már a reám mért terhektől; mert én rendesen jártam templomba, ezt Szopós esperes úr tanúsíthatja, hányszor meggyóntam neki (nem úgy mint az én megtévelyedett gyermekem), nemcsak az én gyarló életem vétkeit, hanem minden, a neveltetésemnél fogva általam elmarasztalt bűnt is, amit most nem áll módomban felsorolni. Anyai szívem a hideg kövön térdepelve felzokog. Az Ég rá a tanúm, hogy mindig arra neveltem a leányomat, hogy járjon misére és áldozzon, ha már a gyónásról zsenge korában leszokott. Nem a kevélység dolgozott lelkében, csak a fuzsitusság, s nem számolt a felületes élettel járó veszélyekkel. Ki ne látná, hogy a fiatalokat csak a szórakozás meg a könnyen szerzés vágya hajtja, de az Isten, aki ott fent van a magasban, tudja, hogy mi az igazság. Mert nem te vagy a felelős, szegény hiszékeny kisleányom, a mulasztásokért és az elkövetett vétkekért, hanem azok, akik semmibe veszik vagy egyenesen kikacagják a Szent Szűz áldozatát és szenvedését... Én ne tudnám, aki támasza voltam végig a férjemnek, s akivel sok‑sok keserű napot töltöttem, és betegsége alatt sem kíméltem semmilyen áldozatot. Ha már ebben a pogány világban nem adják meg a szenteknek se a kellő tiszteletet, te, egyetlen gyermekem, te legalább nagyobb alázatot kellett volna tanúsíts, mint az a sok hitetlen, akik körülvesznek téged. Bíznod kellett volna a templomunk védő‑szentjében, nem úgy, ahogy tetted, hogy még a perselybe se adtál soha egy kevés aprópénzt bár, nehogy amiatt ne pihenhess békében ott, ahová a kegyetlen végzet és meggondolatlanságod juttatott. Pedig valamikor vidáman, pajkosan csacsogtad, miközben én a kicsi kezedet fogtam, hogy menyi szép angyalszobrot láttál álmodban, s te is olyan szeretnél majd lenni, hogyha a Jó Isten magához szólít az égbe. És szentképeket kaptál Karácsonykor, csak az iskolába nem viheted fel őket, mondtam... Óvtalak eleget kicsi korodban, s azután is, hogy férjhez mentél ahhoz, akihez nem lett volna szabad. Csak a legrosszabbtól nem tudtalak megóvni. De te folyton folyvást bonyolítottad az életedet, és lázadoztál, apád is megjósolta, hogy ezt a gyermeket, ha így folytatja, nem viszi jóra az esze... Hiába kértem minden lefekvéskor, hogy Krisztus, ne feledkezz meg a gyermekemről, utolsó támaszomról, még ha engedetlen is volt néha, vedd figyelembe, hogy fázékony, nem tud bánni a pénzzel, és ráadásul apa nélkül igyekszik felnevelni azt a két idegen, igaz, hogy jámbor, szófogadó gyermeket. Legutóbb meg a fejébe vette, hogy más városba költözzön. Én nem akartam a terhére lenni... Ám most, hogy itt maradtam egyedül, ki fog megkérdezni bár egy annyit tőlem, hogy eloltottam‑e gázt és holnap lesz amit a tejbe aprítsak?...”

 

Kovrigh az utolsó bekezdéshez érve, előbb elolvasta a lap szélére rótt beírást:

„Még megérem, hogy az idegklinikán végzem!”

 

A befejező mondatokat Kovrigh többször is elolvasta. Eltűnődött; közben ösztönösen megpróbált valamilyen ritmust kölcsönözni a kétségbeesésében is praktikusan a maga gondját kibeszélő,   (nagy)anya szövegének. A vallomás végét szinte kívülről tudta már.

 

„S mi lesz ezután azzal a két szerencsétlen gyermekkel, akiket minden intésemet és könyörgésemet semmibe véve, meggondolatlanul magadhoz vettél?... Ez nem a Mindenhatónak, sem az Ő fiának, az örökké vérző sebeivel Megváltó Krisztusnak szól, hanem neked írom, leányom, megint, aki nem vagy már...”

                                              

A borítékban még volt egy kurta levél. Egy gyerek keze írásával az összehajtogatott, kockás papíron ez állt:

 

       „Kívánjuk, hogy ezen sorok jó egészségbe találják a mi szeretett anyácskánkat. Mindenekelőtt bocsánatot kérünk, hogy olyan sok ideig nem válaszoltunk aggódó soraidra, de Gerőke gyöngélkedett. (Habár nem nagyon beteg, de most is a fülembe prüszköl (ahogy a macska szokott nyivákolni, jól tudod te is), nekem pedig sokat kell tanulni, könyv nélkül három hosszú verset, nem is magyarul, most írjuk az évharmadi dolgozatokat. Már rég készülök a postán feltenni ezt a levelet, igaz, de gondoltam, lesz rá időm még írni hozzá.

A legjobban az fáj, hogy elutaztál, csak bírjam ki addig, amíg mi is odaköltözhetünk. Egyelőre érd be annyival, hogy sok mesélni valóm lesz. CSAK NEKED!!!

...Egyik reggel, mikor megébredtem, a hálóingemen (szégyellem, leírni, hogy hol) vércseppeket fedeztem föl. Nem tudom, hogy kerültek oda. Futottam, hogy minél hamarabb levessem, de a fürdőszobában nagyon hideg volt. Két napja a meleg csap is elromlott, nem merjük használni. Az utolsó szó elmaszatolódott.

Csak egy könnycseppemtől: puszild meg.

                                                               Mi is puszilunk és várunk!

                                                                                   Én is.

Orsi és Gerőke”
 
                                                              *

A téli napsütésben csak dolmányos varjak kísérték, rég eltemetett lelkek, ott, ahol valamikor szánkó siklott a meredeken, és a didergés is boldogság volt. Kovrigh megpróbálta fölidézni a gyermeki borzongás gyönyörűségét, s a gyúlékony képzeletét.

A fogalmak lecsupaszítva; hiába mondta ki a szavakat, ritkán követték őket a képek. Holott ennek a titkos belső varázslatnak, az érzékszervek összhangjának köszönhette azt a néhány sikerült festményt és rajzot, melyek a napi rutinmunka után némi értelmet adtak életének.

Futni kezdett, mintha úgy könnyebben megszabadulhatna a szétfolyó, vénasszonyos magánytól. Egy gőzölgő üreg előtt ­– körülötte olvadt latyak, feketeség ­– megtorpant; artikulálatlan hang ütötte meg fülét. Közelebb ment, s bekukkantott a gödörbe: a sok hasznavehetetlen, elhajított holmi, ázott papír, narancshéj, rongy és romlott ételmaradék nyilvánvalóvá tette, hogy szeméttárolónak használták. Ezek szerint saját sípoló szuszogását tévesztette össze egy megriadt vagy magatehetetlen állatéval. Ilyen kőnehéz szívvel és áttetszővé fagyott gondolatokkal, mint egy oktalan, bokornyi árny a ködben, csak az ember képes belekapaszkodni a legképtelenebb dolgokba, hogy a félsz elpárologjon belőle.

 

Ez a riasztó, gonosz kísértés követi, elhagyott lucernaföldön és megritkult zsurló közt, hazáig. Kis erdei állat vagy madár szuvas‑sárgás fogzománc színű, lerágott koponyája a hóban: elég, ha a cipőorra hozzáér, hogy darabokra hulljon, mint a tojáshéj. A mocsaras süppedéken emberi csontokról cafatokban levált hús és csepegő zsír, hirtelen fellobbanó lángok, s mint mikor a lakomának kiszemelt, nyársra húzott birkát ottfelejtik, az egész emberi kreatúra gyorsan elég, s elüszkösödik. Egy hatalmas, arcnélküli némber (markotányosnő?) kezében mocskos rongy, egy kübli felé hajolva, kicsavarja belőle a vizet. A kifacsart, sűrű szennylevet egy csuporba csorgatja, az utolsó cseppig, és fölényes, pimasz hangon nyújtja oda Kovrighnak. „Itt a napi kávéadag!” Majd lehajol, és száraz ronggyal törölgetni kezdi a hamu alól kihalászott csontokat... Egy megszenesedett lábszárcsont, egy vállperec csonkja. Ahogy lerázza róluk a hamut, fekete korom szállong. Az arcnélküli némber egykedvűen fogdossa a csontmaradványokat. Egyiket a szájához viszi, hosszasan megszívja, hátha nem égett el benne a velő. Látja, hogy üres, tovább szopogatja mégis.

Kovrigh amit magába szív, az elmúlt gyötrelmek pora. Fájdalmas szúrásokat érez a bordái között.

A szél már csak a parazsat szítja; imbolygó keserű füst. Fekete mocsárgáz, feltörő kátrány, kőolaj sem lehet undorítóbb szagú és viszolyogtatóbb. S a védtelen természetre, az egész világra mérgezett pernye száll.

 
                                                              *

Időnként megkísérelte képszerűvé tenni mindazt, ami ott zakatolt agyában, áttörve az örök telet játszó idő jegén.

A lepréselt havasigyopár, az itatóspapír, az amnézia, a hadifogság, az idegen élet, a csaknem száz éve megőrzött bajuszkötő, a téves diagnózis, a bizánci rézvörös üst, az első világháborúban használt német kukker, a fekete fadobozban a tüzér‑

főhadnagy, Rudi bácsi porhüvelye, az Anna‑bálon rozsdaszínűre sütött tordai pecsenye, a frászkarikának nevezett infláció, a repedezett alabástrom tintatartó, a rozsdamarta öreg lakat, az Irénke néni serpenyője, s a „Madár dalol a lombos ágon”, az epeömlés, a szélviharban elrepült, zöld vadászkalap, a letört tarajú érckakasnál olcsóbb címer, a gondosan megstoppolt gyapjúfuszeklik, az elrekvirált, rozoga malom, a „szegény keresztapád rég a temetőben!”, az átírásra szoruló családi biográfia, az átázott papundekli cipőtalp, a sánta postás, az izomgörcsök, a rendszertelen nemi élet, a kihalt facsemete, a kikezelhetetlen köhögés, a kiömlött komabor, a jegyre osztott kiló liszt, fél kiló rizs, hét tojás, a sületlen kenyér, a túlvilágra költözött család, a csukott hivatali ajtók, a visszautasított útlevélkérés, a feltúrva hagyott járda, a mind gyakrabban kiégett villanykörték, a tervszerűsített „össznépi” sötétség, a felgyűlt por, a nem remélt fordulat, a mohás sírkövek, a málnabokrokon aranyló pókhálók, a fodormentatea‑kúra, a megkövesedett mézes pogácsa, a támlásszék, melynek a lába kijár, az ócska polcokon el nem férő könyvek, a kártyapakliból hiányzó zöld alsó, a nyálon a szénpasztilla‑darabok, a májzsugor, az érett‑áfonya könnyek, a madárberkenye szúrós hűsége, a lezúduló, fekete árvizek, a tűzfalnak lapított cédafar, a megjósolt agyvérzés, a lehallgatott telefon, a gyanú gyilkos árnyéka, a kiszellőztethetetlen iszony, az idomár pofozógéptenyere, a fegyvertelen kísértet a bástyafokon, a hozsanna legmagasabb hőfokán olvadozó hóemberek, a repedezett, süket sár, a tengerentúli „reakciós” komputerek, az eklektikus jövő, a halál előtti asszimiláció...

 

Abbahagyta. Álmodni sem lehet akkora kompozíciót, amely ennyi mindent ki tudna fejezni képekben.

 
 
 
 
8.
 

Az elhalkuló vihartépések mögött az elalvó sztoikus belenyugvásával vette tudomásul, hogy mennyi minden van, ami még ki nem alszik, vagy éppen kigyúl.

„Csontodba oltva a felismerés, hogy a tribünön nagyobb veszély leselkedik rád, mint egy kórházi ágyon. Van rosszabb is a vesztes alázatánál ­– a győztes tehetetlensége, mikor rájön, hogy a gőg nélkülözhető, de a hozzáértés, az ízlés, az erkölcsi érzék, a tudás nem. Még egy akkorácska tudás sem, melynek birtokában a színskálát nem lehet háromra korlátozni, s a hízott mangalicát disznóölés után négybe vágni.”

 

Kovrighot sokáig nyugtalanította a főszerkesztőjének tett ígéret. A Z. halálát követő hetekben fokozódott benne a válságtudat, s mind jobban eluralkodott rajta a kétely. Most még képtelenebbnek érezte, hogy elfogadta a Kluzsán meghívását, akivel ha nem is vérségileg, de örmény eredetüket tekintve távoli rokonoknak számítottak az időben ­– erre nézve a főszerkesztő, apró figyelmességekkel nyomatékosítva a köztük lévő családias kapcsolatot, meggyőző bizonyítékkal állt elő. Kovrigh azonban nem tudta megbocsátani a Kluzsán megalkuvását, aki az elvszerűség hangoztatásával a mind kíméletlenebb sovinizmus éveiben is elévülhetetlen érdemeket szerzett magának; ezzel szemben Kovrigh – a művész „szamuráj”‑jogára‑minőségére hivatkozva – egyre nyilvánvalóbban elzárkózott minden fölösleges kompromisszum elől.

Mindazonáltal, amíg nem találkozott Z.‑vel, nem érzett magában annyi határozottságot, hogy érvényt merjen szerezni a kockázattal járó szabadságfelfogásnak.

Csakhogy Z. már nem élt; Kluzsánnak pedig a nő halálával kapcsolatban is volt közölnivalója.

– A főnöködnek tudnia kell, hogy kivel állsz szóba, esetleg kivel szűröd össze a levet ­– dohogott, a szokásosnál valamivel visszafogottan Kluzsán. – Nem a potenciád érdekel, gondolhatod. De nekem is megvannak a kötelezettségeim... ­– S hátradőlt karosszékében.

­– Én inkább korlátoknak nevezném őket. ­– Kovrigh ezúttal nyílt kardvágással felelt a Kluzsán kihívására. ­És maró gúnnyal hozzátette még:­ – Eddig is beértem „pártunk és kormányunk gondoskodásával”.

Már rég a begyében volt, hogy megpiszkálja egy kicsit főszerkesztőjét: miért változtatta Klizsánról Kluzsánra, és miért hagyja, hogy a román lapokban C‑vel írják a nevét?

«Ha tovább forszírozza, hogy ma elmenjek hozzá, nem ússza meg szárazon« ­– fogadkozott magában Kovrigh.

 

A dolgok értelmezése sohasem egyértelmű. Ebben nyilván egyetértettek. Kluzsánban is volt némi művészi hajlam; riporterként többre vihette volna, ha fentről nem kínálják föl neki a főszerkesztői széket. Valójában feladatként vállalta („A beléje helyezett bizalom” ­– csúfolkodtak a volt kollégák a háta mögött. „Vagy inkább a kedves nejének a puncijába!” Ezt a kommentárt ­már cinikus kacagás követte.) Kluzsán felesége mutatós nő volt, fodrászüzletben kezdte, de a népművészeti főiskolán énekes diplomát szerzett, a férj magas beosztásának és érdemeinek köszönhetően csupa tízes osztályzattal végzett; a hangja azonban meglehetősen nyers volt. Előfordult már, hogy hivatalos banketten ­– persze, ilyenkor több alkohollal „olajozta meg” a torkát ­– kiállt a zenekari pódiumra, intett a muzsikusoknak, hogy hagyják abba, és kíséret nélkül magabiztosan és falsul rázendített. A rögtönzött fellépést még az aktivista‑társaság is mérsékelt tapssal jutalmazta.

Kovrigh nem volt kíváncsi a Kluzsán magyarázkodására, hogy ő (ebben különben volt némi igazság) sohasem vágyott politikai karrierre, de ha már így történt, megtörtént, s ahelyett, hogy Kovrighék orrolnának rá, inkább hálásaknak kéne lenniük, amiért ő tartja a hátát helyettük is. Mivel, ha ő nem lenne, vagy nem olyan lenne, amilyen, már rég szétverték volna a díszes asztaltársaságukat. Gondolják meg, hogy milyen nyomás alatt élnek? (Ilyen nyíltan ezt csak Kovrighnak merte kimondani, rokoni alapon. Góg s még egy‑két társa, lehetőleg kerülve a személyes hangú diskurzust, szakmailag már rég nem sorolták maguk közé.)

­– Ha felelőtlenül továbbra is marhaságokat pofáztok, nem tartok rá igényt ­– ezt akár Góg barátoddal is közölheted –, hogy visszakerüljek a „brancsba”.

                                               Kovrigh bólintott, hogy megértette.

– Máskülönben agydaganatom van... ­– Kluzsán újabban megpróbálta sajnáltatni magát; rendszerint ez volt nála a második felvonás. ­– Mint Karinthynak. Csak nekem nincs rá lehetőségem, hogy Stockholmba utazzak ­– tette hozzá, hangjában a sértődöttség rezonanciájával, mintha Kovrighot is felelősség terhelné azért, hogy újabb korlátozásokra lehet számítani, s ezután a főszerkesztője sem kaphat a kapitalista országokba útlevelet.

Kovrigh rossz szájízzel gondol a délutáni meghívásra. A Kluzsán feleségével volt már dolga: nem viszonya, csak incidense. A legutóbbi találkozásuk óta (vagy két éve, ha nem több) sikerült messze elkerülnie az asszonyt. (Góg szerint a szóban forgó személy esetében nőstényt kellene mondania.) Az újabb viszontlátás gondolata bosszúsággal tölti el Kovrighot.

 

­– Az a kétgyermekes asszony?... Hallottam, hogy meghalt. Igazán sajnálom... Miben halt meg?

Kovrigh elkomorulva:

Miért halt meg!... Újabban azt állítják, hogy természetes halállal.

Kluzsánnénak nem kerüli el figyelmét a férfi rossz hangulata, de különben is őrizkedik a kényes témáktól.

­– Nem kérdem, hogy kik... ­– A bárszekrényből kubai rumot és két nagy poharat vesz elő. Nem kérdi, hogy: «kérsz‑e?« Tölt az italból. ­– Te, persze, gyászolsz. ­– A férfi arcát fürkészi. ­– Hány napos kaland volt?!... ­– Kovrigh ingerülten ugrik föl a székből. ­– Látom, pont olyan lobbanékony vagy, mint régen.

Kovrighnak kopog a szeme az éhségtől. Kluzsán még nem jött haza, de bármelyik pillanatban rájuk nyithat. Felesége azonban nem látszik izgatottnak; macskás, lusta mozdulatokkal, dorombolva közelít hozzá:

– Meg kell beszélnünk a következő viszontlátást avagy „meghívást”.

– Nem volt szó újabb meghívásról.

– Viktort egy hétre ki vonják a forgalomból. „Fejtágítóra” utazik Bukarestbe.

– Istenem, ki kell bírnunk nélküle ­– veti oda Kovrigh gunyoros hangon. ­– Ha nélkülözni is fogjuk...!

– Én nem fogom nélkülözni ­– mondja nyomatékkal az asszony. ­– Már rég leszoktam róla.

Kovrig most már érti, mit akar az asszony. Mohóbb és elszántabb, mint valaha...

«De miért épp én?...« Végiggondolni sincs ideje, máris hallja a duruzsolást:

– Most, hogy téged se nélkülöznek. Csak én; mióta már!... – Sejtelmesen. ­– De ki szoktam várni... 

Kovrigh tudja, hogy mi következik. Az asszony kinyújtja porcelán karját, párnás keze az ő kezét keresi. Melltartóba szorított nagy keble zihál. A szinte összenőtt sűrű, fekete szemöldököt nézi. (Mindenütt ennyire szőrös vajon?) A haját nem festi még. Kluzsánnéról lerí, hogy amilyen kacér, legalább olyan merész. Eszébe villan a régi epizód, amikor az asszony hazakísértette magát vele. Kovrigh nem mert (nem is nagyon óhajtott) bemenni hozzájuk; Kluzsánné azonban erőszakkal karon fogta, úgy húzta magával a lépcsőházban. „Valamit feltétlen meg akarok neked mutatni... Na, gyere, kicsi csődöröm ­– súgta a fülébe. ­– Kovrigh vigyorgott, mintha még mindig kérette volna magát. – Gyávábban viselkedsz, mint egy buzi, akit el akarnak kapni” – búgta kedves, behízelgő hangon, és rákacsintott a férfira. S mikor a lakásban voltak már, Kluzsánné bezárta belülről az ajtót. ­„Itt én vagyok a törvény!” ­– jelentette ki kacagva. ­Ledobta magáról a bőrmellényt, majd kezdte kigombolni selyemblúzát.

Kovrigh azt se tudta, haragudjék, vagy nevessen. Nem jutott eszébe félni.

„Majd azt mondod neki, hogy rosszul lettem a buszban!”

„­Milyen buszban? – kérdezte elmarasztaló hangon. ­– Te sohasem rázatod magad a tömegjárművön. Kluzsán elvtársnő vagy; ott van neked a férjed szolgálati kocsija.”

­„Sérteni akarsz? Én ­– elvtársnő?!... Mintha nem velem táncoltál volna a gólyabálon. Még most is érzem ­– a Kovrigh keze után nyúlt ­– itt, a hátamon a nagy, forró tenyeredet. ­– Nem kellett sok tapasztalat hozzá, hogy rájöjjek: a férfiakat legkönnyebben szexuális úton lehet megközelíteni... Mi van, ha megosztoztok rajtam?... Neked könnyebb. Te vagy a szerető...”

 
                                                              *

– Irigylem azt a riporternőt ­– mondja most Kluzsánné fűtött hangon. ­– Néhány éjszakára a tiéd lehetett, mielőtt meghalt.

Kovrighnak lelkiismeret‑furdalása van, amiért, ha csak pár pillanatra is, megfeledkezett Z.‑ről.

– Egy kis baj van a tulajdonviszonyokkal ­– jegyzi meg Kovrigh önérzetesen, s ez elégnek látszik ahhoz, hogy megszerezze a szükséges fölényt. De hol marad az undor, mely semlegesítheti ennek a buja szépségnek a hatását?

­                – Nem vagyok a tulajdona senkinek! ­– mintha az asszonyban is felülkerekedett volna az önérzet; de aztán váratlanul belecsimpaszkodik a férfi nyakába, s a lendülettől mindketten a kanapéra zuhannak. Kovrigh zavartan bontakozik ki az ölelésből.

– Engem a délibábok mindig ásításra ingereltek, sohasem rajongtam az alföldért. A hegyek közt érzem jól magam.

Látván, hogy Kluzsánné e hasonlatból nem sokat ért, Kovrigh nyíltan ki szeretné mondani, hogy mint nő sohasem volt rá hatással; de az asszony mintha csak kiolvasta volna a szándékot vendége szeméből, előbb megérinti, majd megszorítja a férfi kezét, és szomorúan mondja:

 ­– Már megint bántani akarsz?...

Ám mielőtt megjönne Kluzsán és asztalhoz ülnének, nem tud magában tartani egy heves vallomást:

– Első perctől fogva éreztem, hogy különb vagy, mint a többiek. A tehetséged töbre predesztinál!... Te szoktál mindig a tényekre hivatkozni. ­– Megfogja a Kovrigh kezét és a keblére szorítja. – Ez tény!

«Ennek a nőnek klasszikus metrumokba illő keble van, szexis is, anyás is.” Kovrigh idézetek után kutat emlékezetében. Megvan!    

„fognám két csüngő almád a kezembe”...„Markolom mellét... vakító vállát, drága nyakát szomjasan issza szemem” – nem emlékszik rá, melyik ókori költőtől írta. „Ily dagadón idomult emleje ujjam után!” Ez Ovidius...Hát Catullus „debella‑szeretője” ­–leginkább ahhozhasonlít!

– Inkább csak rigolya ­– morogja, és gyorsan ellép a kísértés közeléből. ­– A rigolyák előbb keletkeznek, mint a tények. Mint ahogy a te mániád is előbb van, mint az ésszerűség.

­– Minél gyengébb valaki, annál meggyőzőbb kifogásra van szüksége ­– vág vissza az asszony. ­– Ez a te „alibid!

Arra kéri a férfit, hogy segítsen neki a konyhában. Kovrigh szabályos vékony szeletekre vágja az elébe rakott veknit.

­– Feltűnő javulásról tettél tanúbizonyságot ­– mondja behízelgő hangon Kluzsánné. – Irigykedve látom, hogy kiváló férjjelölt vagy.

– Voltam.

– Meddig akarsz még gyászolni? ­– kérdi az asszony aggódó pillantással. ­– Mi, nők szeretjük a kétértelmű helyzeteket. ­– Kikavarta az ikrát, petrezselyem levelet vág bele. Ujjával törli ki a porcelántányér szélét. ­– Én, nem tagadom, a perverz játékot is kedvelem... Remélem, szereted a halikrát. Fokozza a potenciát. ­– Megnyalja ikrás ujját, majd hirtelen mozdulattal a Kovrig szájába dugja zöldpettyes, fénylő ujjbegyét.

 «Csak felhagyna már ezekkel a spermát gerjesztő provokációkkal« ­– zsörtölődik magában Kovrigh.

– Nem bánom, tekints kéjelgésre termett kígyónak, de készülj fel rá, hogy szőröstől‑bőrőstől, mindenestől be foglak kapni.

Ez már nem közönséges élénkség; Kluzsánné teljes energiájával alattomos támadásra készül. „Immense poitrine!... ­Ezekazóriásikeblek!Kovrigkezdelbizonytalanodni. ­– Nem hiszem, hogy volna rajta melltartó. Et sans soutien‑gorge!”...

– Emlékszel még a festett hajú zongoraművészre Szibériából?

– Oda csak száműzték... mivel litván ellenálló volt ­– feleli Kovrigh. ­– Bemegyek az ebédlőbe ­– mondja sietve. ­– Itt szörnyű meleg van.

­– Mindegy ­– kiáltja utána a nő. ­– A hangversenyen egymás mellé szólt a jegyünk; tudniillik a párom is... micsoda hazug szó; a párom csak te lehetnél! Szóval „Kluzsán elvtárs” is kedveli önt... – Kovrigh a többit csak távolról hallja. ­– Egy ilyen úri csemetét! Feltéve, ha meg tud feledkezni ideig‑óráig a komplexusairól...

Kovrigban hirtelen felötlik Kluzsán egyik őszinte kifakadása. Az ironikus szavak ­– az elfogyasztott italmennyiségnek is volt szerepe ebben ­– önleleplező vallomásként hatottak.

„A világ megváltásával foglalatoskodva, miközben azt képzeljük, hogy az irracionalizmus ellen hadakozunk, szembetaláljuk magunkat a természet rációjával. Nyomasztólag lóg le rólad a mindenféle örökség, mint valami vastag hurkák. Futni kezdesz, le akarod magadról tépni, hajítani, másokkal szembesülve sírsz és röhögsz. Majd botladozol, elesel; minden hiába. Rajta fekszik az emberen mint örök teher a hetedíziglen belőle táplálkozó hurka... ­– (Ez talán Valdmanis koncertje után történt.) ­– Höröghetsz, rángatózhatsz ­– hangoskodott Kluzsán a vendéglőből kilépve, felesége pisszegett, hogy halkabban, mert még meghallják! ­–, van, amit nem neked talált ki a természet (nem merem kimondani, hogy az Isten!), mindig idegen marad számodra!... Ez a zene, nekem, bevallom túl «magas« volt. A sok‑sok sznob láttán előbb felbosszankodtam; aztán elálmosodtam – bömbölte vigasztalhatatlanul. S könnyek potyogtak le a hájas arc redőiben... Kovrigh hitetlenkedve nézte.

 
 
 
 
 
9.  
 

Egy idő után minden sztori érdektelenné válik. Mint az után a hangverseny után, amelyiken Eurázia egyik legnagyobb zongoravirtuóza kísértette meg hajdani Mesterét, aki előtt az ő Moszkvája is meghódolt valamikor. Rá is illik, amit Liszt játékáról leírtak volt: Itt nincs hanyatlás. Ez a nap nem áldozik le... Zongorajátéka már nem is eshetik a virtuozitás körébe, annyira túlszárnyal minden hagyományos fogalmat...

Kovrigh ahogy visszaemlékszik rá, kint nagy hópelyhekben hullt a hó, de mihelyt a vele szemben, az ablak előtt ülő zenekritikusnő nefelejcskék szeme fel‑felszikrázott, minden nyugtató fehérség elolvadni látszott. Neki legalábbis úgy tűnt, hogy nagyon rég ülnek így együtt. Kovrig egymás után küldözgette térdéről a torontáli szőnyegre a rajzlapokat, a zenekritikusnő eközben csevegett vagy sóhajtozott, és elszívott egy fél csomag cigarettát. Kovrighot az dühítette, hogy Kluzsán időnként rájuk nyitotta az ajtót, itallal kínálta és közhelyekkel traktálta őket, mindent megtett, hogy elússzék belőlük a zene. Pedig már ott volt néhány, horgonyként használható terminológia, mint: a gregorián dallamtöredék monumentális hatású kifejlesztése... Vagy: egy minden tonalitást elmosó kromatikus akkordsor; valamint: a kilátástalanságot aláfestő disszonanciák...

„Jól tudom, mennyire közhely és divatjamúlt ma az alkotói szenvedély – suttogta a zenekritikusnő, mintha nem is érzékelte volna, hogy megbarnult ujjai közt a cigaretta tovább ég. ­– Én ezt az embert évek óta szeretem. De a kicsinyes szorongásaim! ­– nem elég, hogy útlevelet nem kaptam, hogy meglátogassam Valdmanist, még az ágensek is a nyomomat szimatolják azóta; úgyhogy ezeket a nagyszerű zongoraműveket is félig csukott lélekkel hallgattam ma este.” 

Kovrig a rövidlátó, csontos arcú nő orra elé tartotta (szó szorosan) a zongoraművészről készült vázlatot.

„Nem hasonlít a rajzhoz – mondta a zenekritikusnő, s megkísérelte fölidézni magában a Valdmanis kékes‑zöldesen villanó szemét. Zavarta a rajzon az a merev bég‑arc, a robosztus, bálványszerű tömb, amely nem árulja el, hogy milyen félelmetes erő reng, morajlik mögötte.

A sűrű hópelyhek teljesen behavazták a kilátást. Kint nincs már járda, úttest, ösvénynyi kibúvót sem lehet találni. Kovrigh a lilás‑fehér hajjal borított, lebarnult kőarcra gondolt: az északi szempárban ­– amikor nem zongorázott ­– csendes megbékélés sugárzott, fennkölt szobornyugalom, mely köré bástyákat, tornyokat, várfalakat, kockaköves óvárost álmodott a zenekritikusnő szerelmes képzelete. Kovrigh rezzenetlenül ült; lassan már az ő arcvonásai is közönyt fejeztek ki a külvilág iránt. Szunnyadozni kezdett, mint a hóba merevült táj. Zsibbadt tudatán még átvillant, hogy jó lenne valami meleg, izgató ital, mely véget vetne ennek a hallgatásnak. Aztán érezte, hogy ez a különös hóesés elszigeteli mindentől, egész múltjától.

 Máskor, még álmában is, mintha nyitva hagyott volna egy kiskaput, hallotta az átélt, az újrajátszható zenét. Füle akkor sem hagyta cserben, amikor fény híján a tekintet nem beszél. 

Azon a koncerten azonban mintha nagy, hamvas hópelyhek ragadtak volna dobhártyájára. (Mégis csak hihetetlen volna, hogy egy zenemű élvezetének kellős közepén valakinek beszakadjon a dobhártyája.) A hangversenyteremben ülve csak látta a litván előadóművész játékát. Megpróbálta megfejteni az eltűnt hangokat ­– megérteni mindent a gesztusok, a mozgás és a mozdulatlanság egymással feleselő nyelvén ­–, anélkül, hogy a zeneművekben kifejezett érzelem, logika, elfojtott szenvedély, viszonylagos csend vagy végzetes őrület megszólalt volna fülében.

A zongoraművész csuklóból, könyökből s időnként vállból játszott. Fel‑felvonta szemöldökét, mintha valamin csodálkozna. Előbb hullámot simogatott, majd mintha bonckéssel daganatot távolított volna el, aztán akárha vadlovakra mért volna újabb meg újabb ütéseket láthatatlan ostorával. Mint aki a szakadék szélén állva hangszerével egyensúlyoz... Kovrig mégsem féltette a vendégművészt. Önmagáról is tudta, hogy amíg ez a csend tart benne, tisztán, világos gondolatokban lát, ért mindent, ami körülveszi, nem fogja nevetséges (romantikus) túlzásokra ragadtatni magát, mint mondjuk a zenekritikusnő zavaros kísérőszövege.

A zongorista most gyilkos sortűz előtt állt, szája szélén kihegyezett kis mosollyal, szinte kihívó tartásban, mint aki nem fél szembenézni semmilyen terrorral vagy kegyetlenséggel. Feje meg‑megrándult, de Kovrigh biztos volt benne, hogy túl fogja élni a halálos fenyegetést is. (Csak Kluzsán aggodalmaskodott utólag, hogy: „én ugyan keveset érettem a vad, fenyegető muzsikából, a közönség viselkedése azonban nem vet jó fényt városunkra... Ezt nemcsak én mondom”.) A végén az öreg előadóművész kráterüres szemekkel fordult a kotta nélküli semmi felé, a hallgatóságnak valósággal tartania kellett attól, hogy netán töredékben hagyja a megkezdett művet. S a vastaps, a tomboló siker közepette is ott maradt ülve, kopjafa‑mozdulatlansággal, mint egy torzó.

„Úgy látszik, nem csupán a melankolikusokat kínozza meg a nem alvás – hallotta Kovrigh a karvaj képű zenekritikusnő megjegyzését; a száján kifújt dohányfüst kékes füstfelhő‑koronaként lebegett rövid haja fölött. ­– Állítólag Nietzschét is ez a kín gyötörte ­ ­– hangzott megbocsátón a folytatás. ­– Talán ennek köszönhető, hogy megajándékozott az Örök Visszatérés zenéjével.”

– Én jó alvó vagyok ­– vágta el Kovrigh a nő erőltetettnek tetsző gyöngédségét. ­– Mikor a zene véget ért, és magácska kezdett beszélni, egy jót szundítottam.

 Még csípősen odamondogatott volna, de a langyos sör megtette hatását: gépiesen emelte tenyerét bárgyún vigyorgó ajka elé; ebben a zavaros lelkiállapotban ugyanis úgy tűnt neki, hogy ő most egy vakító kövön sütkérező gyík ebben a fura álmában, aki azonban lapulva sem volt képes nem érzékelni magában egy halk, de elnémíthatatlan kiáltást. Hasonlót ahhoz, midőn gyermekkorában megleste a véres hússokkal hurcolkodó tolvajokat a hentesüzlet pincéje előtt. Akkor hazaszaladva, beteges buzgósággal kezdett mosakodni, de hiába súrolta pirosra arcát, kezét, lefekvés után a vakító sötétben is egyre csak hullott róluk a véres cafat...

Amint félig‑kész vázlataira esett pillantása, szégyen, gyalázat ráncait, rémület‑fancsikákat vélt fölfedezni a zongoraművész földszínű, fagyott arcán.

„Mindig féltem a komor űrtől ­– hebegte a zenekritikusnő ­– , mely közötte és a világ között tátong. Lehet, hogy emiatt nem sikerült maradéktalanul kifejeznem...” ­– És újabb fejtegetésbe kezdett (Kovrighnak ezt most egyenesen lehetetlen volt követni), miszerint a természet örök, valamint társadalmi lét örökletes törvényei és hatalmai könyörtelenül semmibe veszik az egyén érzéseit, akaratát.

„Tiszták vagyunk és ártatlanok” ­– egy ma született tekintetével nézett Kovrighra a derengésben.

„Főzhetek egy kávét ­– lépett közéjük Kluzsánné csábos mosollyal. ­– Nem jönnél segíteni nekem? Csakhogy el ne aludj” ­– szólt oda könnyedén a „házibarát” címzéssel kitüntetett férfinak.

Kovrig felállt; s amint botorkálva megindult Kluzsánné után, az jutott eszébe, amit egyszer régen olvasott. Az ébredés valamilyen nagy izgalom... Smilyenritkánvanrésze az embernekhasonlóélményben!

Megnézte magát a falitükörben; nem látott alvadt vérszínt a szeme sarkában. A mája viszont!... Megtapogatta; egyelőre ennyi. De a mindennapok piszkát ki kellene pucolnia... legalább a körme alól.

Maga elé kapta a kevés színnel élénkített vázlatokat.

„Annyiban mégis hasonlítanak Valdmanisra ­– mondta, a zenekritikusnő mellett elhaladva ­– , hogy az ilyen ember mellkasán nem csillognak Júdás‑pénzként soha a kitüntetések.”

Azt, hogy ő mire képes és a tehetségéből mennyire telik majd, akkor még nem volt ideje végiggondolni.

 
                                                              *

Minden ember csak önmaga lehet, szögezte le magában Kovrig. Ezért aztán nem kezdett hepciáskodni, mint jó néhány, magát zseninek kikiáltó művésztársa, amikor a képeit kizsűrizték: egyik festményét azzal az indoklással, hogy a rozsdaszínű szakáll nem jellemző az új társadalmat építő, cselekvő emberre. Különben metszetein is, milyen kreatúrák zsúfolódnak; pokolbeli szörnyekre emlékeztetnek inkább, mint húsvér emberi alakokra!...

„Nem akarok pálcát törni a közösség ízlése felett. Csak magammal van jogom viaskodni: meg akarom tudni, a gyökereim meddig terjednek, s hová nyúlnak vissza ­– tiltakozott barátjának; Góg cinizmusa akkoriban (is) mélyponton volt éppen.

„A tömeg újkeletű uralma szolgává teszi az alkotót. Csak a hülye nem érzi, hogy ki kell szabadulnunk ebből a függőségből!” ­– gorombáskodott vele Góg.

 

Az ebédnél, miközben Kluzsán nagylelkűen kínálta többféle tömény itallal is vendégét, és nem győzte dicsérni felesége jó értelemben vett „kozmopolita” konyhaművészetét, Kluzsánné combját az asztal alatt hozzászorította a Kovrighéhoz, aki pantallóján keresztül is megérezte a forró kihívást. Többször is elhúzta a lábát. A sült után, mikor a férj felállt, hogy bort hozzon be, az asszony, lehajolva a papírszalvétája után, megfogta a Kovrigh bokáját.

– Mi az, már veled is meg szeretné hágatni magát?! ­– hallatszott rajtaütésszerűen a házigazda kínos röhögése. Olyan csendesen tért vissza, hogy nem vették észre.

– Lehetséges – mondta Kovrigh, és felállt az asztaltól.

– Ocsmány vagy! ­– nézett föl férjére megvetéssel Kluzsánné, s feléje hajította az alpaka villát. ­– Hogy így beszéljen valaki a feleségéről!... S ráadásul te is! ­– nézett szemrehányóan Kovrighra. ­– Egy mucsai aktivistától is többre telik.

Őszintén felindultnak látszott, s meg sem próbálta palástolni izgatottságát. Kovrigh ösztönösen már‑már bámulni kezdte lenyűgöző, harcias alkatát. A nő izzó, vibráló lényében azonban rövidzárlat állt be hirtelen; úgy látszik, nem volt tudatában, hogy mint a madarak, a legapróbb sebtől is elpusztulhat, bármelyik percben. Föl akart állni, megkapaszkodott az asztalba, de olyan fehérré vált, mint a fal. Ájulás közben az abroszt is magával rántotta volna, ha férje, aki a borospalackból épp tölteni akart Kovrigh poharába, nem kap oda. Kovrigh azon vette észre magát, hogy karjában tartja az eszméletlen testet. Kluzsán elborult arccal szaladt ki orvosért telefonálni; Kovrig ebből arra következtetett, hogy nem először történik ilyesmi az asszonnyal.

Kulzsánné váratlanul kinyitotta szemét; még vissza se tért arcába vér, máris úgy kapaszkodott bele ujjaival a Kovrigh pulóverébe, mint korábban az abroszba.

– Jó, hogy magadhoz tértél ­– hebegte Kovrigh.

– Miből tértem volna magamhoz? ­– meredt rá a nő, s még jobban elengedte magát a férfi karjában. ­– Nem látod, hogy elegem van az egészből?!... ­– Kezdett eluralkodni rajta a melankólia. ­– Te valójában hozzám hasonlítsz. Miért nem ismered be, hogy a gyengeségedben rejlik minden szépséged... és erőd?

Kovrigh, anélkül, hogy hátranézett volna, megérezte, hogy már megint nincsenek kettesben.

­– Alaposan melléfogtál ­– súgta, s megkönnyebbüléssel töltötte el az asszony csendes pityergése. «Remélem, nem fog ismét elájulni.« ­– gondolta.

De már ott volt Kluzsán, hogy gyöngéd mozdulattal átvegye tőle az erőtlen testet; s miközben megitatta, némán, hálás tekintettel búcsúzott el Kovrightól.

 

Másnap kollégái élénk hangulatban, kíváncsian fogadták.

­– Úgy nézel ki, mint aki ruhában aludt ­– szellemeskedtek vele. A bárban a törzsasztalnál dőlt belőlük a szó, többet tudtak az esetről és főleg Kluzsánnéról, mint feltételezte volna. A mindig kaján Góg epilepsziát emlegetett. Forgács, aki legtöbbször beérte a kibic szerepével, most izgatottan szorongatta a Kovrigh karját:

– Marha vagy, ha nem használod ki a helyzetet! ­

Kovrighnak először nem volt kedve válaszolni. Magába roskadva ült, az italt is eltolta a keze ügyéből. «Tulajdonképpen hol az én helyem? Mindig voltak ügyeskedők, törtetők... és szájtátiak, gyengék. Nem az óvatosság mondatta velem vajon a legtöbbször, hogy ehhez vagy ahhoz nincs semmi közöm; különben is, ki az, aki képes lenne másokért is felvenni itt a harcot?!«

A Kluzsánék árnyékában egyedül Porzsoltnak sikerült tekintélyt kiverekednie magának. Igaz nem sok időre. Az öreg Porzsolt valamikor illegalista volt. Fia ránézésre filigrán, törékeny ifjú, a diákjai az egyetemen rajongtak érte; nem állt le vitatkozni a demagóg marxistákkal, dilettánsoknak, műveletleneknek nevezte őket nyíltan. „Bolondnak születtél ­– mondta egyszer neki Kluzsán. ­– Azt képzeled, hogy te fogod kiásni az aranyat a földből! El fognak tiporni, mielőtt engedélyt kapnál rá, hogy ledoktorálj. Ha viszont rám hallgatsz, játszva megkaphatsz mindent, s kényelem és jólét vár rád.” „Jólét?!” ­– kiáltotta fel Porzsolt. „Már úgy értem, a lehetőségekhez mérten...”

A sok küszködés hamar elcsigázta. Hagyták lemondani, elmenni, disszidálni... A szerkesztőségben még elég sokáig beszéd tárgya volt, hogy csak élnie kellett volna az alkalom kínálta lehetőséggel. De őt majd szétvetette a düh, ha elvárták tőle, hogy közhelyeket gyártson... Hiába hitte magát kiválasztottnak, lám, lassan a neve is eltűnik a feledés homályában!   

Kovrigh elképzelte, hogyan zajlik le majd a elkövetkező találkozása főszerkesztőjével. „A könnyek hamar felszáradnak” ­– kezdi majd lezserül Kluzsán, akibe az ő megítélése szerint nem sok önérzet szorult. ­„Veronka képes volna inkább önmagában kárt tenni ­– Kovrigh még most is maga előtt látta az ájulásából felocsúdó nő arcán az apró, csillogó könnycseppeket ­– , minthogy megbocsássa nekem az elkerülhetetlen kompromisszumokat, amelyeket az ő érdekében is vállalnom kell. Nekem, persze, minden szeszélyét és meggondolatlanságát el kell néznem” ­– adja a Kluzsán szájába Kovrigh az újabb diszkrét „csomagolást”. Azt nyilván nem mesélheti el Kovrighnak, amit a megyénél közöltek vele, hogy elvárják tőle is: tartsa jobban szemmel ezután „pártfogoltját ”(vagyis Kovrighot), aki az utóbbi időben felelőtlen őrjöngésekkel hívta fel magára a figyelmet. Hiába próbálták mérsékletre bírni ­– a nyomozó szervek ezúttal nem is a sajnálatos balesetről faggatták –, ő megmakacsolta magát és kijelentette, hogy addig nem tágít, amíg meg nem mondják neki az igazat a Z. haláláról... Jobb, ha nem üti bele az orrát abba, ami nem rá tartozik... Az sem közömbös, hogy kik azok, akik előtt a kivizsgáló pózában tetszeleg. „Egy szűk körű” társaság ­– szabadkozott előttük Kluzsán. „Azt a szűk körű társaságot is jó lesz szemmel tartani!...

«Kluzsánné olyan alkat, aki erős ösztöneire hallgat ­– folytatta tovább a néma tusakodást Kovrigh. ­– Hol állok én attól, hogy elmarasztalhassam! – Megérdemli, hogy felnézzenek rá. Sok szempontból az olyanok is, mint amilyen én vagyok.«

– Legalább befogod a főnök száját, nem fog többet pofázni, hogy a forradalmi pátosz hiányzik a műveidből!... ­– A korrektorként besegítő Forgács heherészése egyből magához térítette. ­– Nem muszáj megdugd, ha nem akarod... ­  

Kovrigh szájon akarta törölni, de Góg közbelépett:­
– Hagyd a franca. Nem látod, hogy részeg?!...
 

Otthon eszébe sem jutott az ebéd, hanyatt vágta magát az ágyon, és menten elaludt. Órák múlva kialvatlan, karikás szemmel ült fel. Sötét volt, csak a hó világított kintről. Még fáradtabbnak, érezte magát, mint kora délután, és mind jelentéktelenebbnek. Már memóriája frissességére sem volt büszke. Nyugtalanította ez a bizonytalanság; ő, aki sohasem szeretett faggatózni és valamit is számon kérni, főképp olyanoktól, akik az érdeklődési körén kívül estek, most egyvégtében dohogott ellenük ­– mint hogyha a megfoghatatlan ellenféltől függene minden maradék esélye. Ahogy teltek a napok, lassan már nem is a részigazságokat kutatta, hanem a teljes, leplezetlen igazsággal akart szembenézi, mutasson akármilyen kiábrándító ábrázatot a fondorlatos erőszakra épülő ­– nem csupán a születéseket szabályozó, de a halálig ívelő lét minden mozgását is korlátozó – világ torzító tükre.

Olykor azon töprengett el hosszasan, hogy vajon nem tartozik‑e azok közé a szerencsés flótások közé, akiknek titkos szerződésük van a Sorssal, amely a hozzá közelálló, a legdrágább személyekkel kíméletlenül elbánik, őt azonban megkíméli... Csak látszólag. Mert ő valójában lelkiző fajta, s emiatt keserves és heves összeütközésbe kerül önmagával, a tudatát vezérlő erkölcsi renddel. („Belső törvényeim szolgája vagyok, szemben a hazug törvényszolgákkal, a rendszer lakájaival, a besúgókról nem is beszélve” ­– olvasott bele egyik éjjel Góg curriculum vitae‑ként őrzött kéziratába; s azóta is agyában zakatolt ez a felismerés.) 

Őt egyelőre elkerülték a katasztrófák, de hinnie kellett abban, hogy szelleme misztikus módon megőriz valamit a szenvedélyből és energiából, amely az elveszített lény idegpályáját az övével egybekapcsolta volt... A szerelmes szavak s ölelések olyan ígéretekre emlékeztették, melyek a földi javak nyomorúságos volta elé helyezték a lelki javakat. („Nincs nyomorúság, ha nem érezzük; a romba dőlt ház nem nyomorult” ­– olvasta neki Z. Pascal gondolataiból.) És óvta Kovrighot, hogy mindent betű szerint értelmezzen; ő pedig attól óvta az allegóriák védelméhez szokott kolleginát (nemcsak őt), nehogy mindent rejtett értelme szerint értelmezzen.

 

                Álmában, olykor félálomban, ismeretlen földi tájakra zarándokolva, a néhai, nagy szenvedések, tragédiák szörnyen megkínozták (előfordult, hogy ősi síremlékek közt vagy prostituáltak manzárdszobáiban elkövetett, soha ki nem nyomozott gyilkosságok tanúja volt); s mikor magához tért, a pizsamája csuromvizes volt rajta. Rémálmai vajon nem a Z. kiderítetlen halála miatt öltöttek egyre elviselhetetlenebb méreteket?

Egy orrsövényferdüléses alak csengetett be hozzá hajnali órában; nem emlékezett rá, hogy valaha is találkoztak volna. Az ipse udvarias volt, zavartan hebegett valamit, hogy ő úgy tudta, más valaki lakik itt. Elnézést kért, és eltűnt a lépcsőházi sötétségben.

Kovrigh visszafeküdt; elaludni, persze, nem tudott már... de egyelőre nem kívánkozott kibújni a meleg ágyból. A sivár falakat bámulva, megkísérelte a Z. rugalmas testét maga mellé képzelni az ágyba. A Z, hangja volt a leghűtlenebb, legillékonyabb. Kovrigh ha megpróbálta felidézni párbeszédeiket, az elgyötört arcát látta csak ilyenkor; a távoli, idegen hangot (mintha automata készülék sugározta volna, hogy: «Fárasztanak a hajnalig tartó beszélgetések«) sehogy sem tudta szinkronba hozni a szerelmes társ derűs, eleven lényével.

 
 
 
 
                                               10.
 

         Valójában a kétszínűsködés fárasztotta a legjobban Kovrighot.

«0ly korban éltem én, gondolta, amelyikben aki karrierre vágyott, annak egyetértésével történt minden rossz. S mivelhogy cinkossá avanzsálta magát, nem emlegethetik az áldozatok között még az unokák sem.« Úgy tekintett Kluzsánra ­– s nem csupán rá ­– , mint a mostoha testvérére. «Más‑más vértestecskék keringenek bennünk, nemcsak az alkatunk különbözik.«

„Itt állok...­ – kezdte idétlenkedve, mellén a nemzeti ünnep alkalmával kapott kitüntetéssel, lutheri pózban, csak patetikusabban Kluzsán; és Kovrigh meg jó néhány társa az ijesztő csöndben ezt gondolták: „De mást is tehetnél!...”

Ez vonatkozott arra a másik, nagyvonalú, igazi férfinaktartott valakire is...

Kovrigh hümmög, undorodik magától, mintha besúgóval fogott volna kezet, amiért elfogadta a nagy embertől a dicséretet. («Ezek szerint én csak kisember lehetek.«) Akivel csak tehette, mindenkivel játszott. Az emberek hiszékenységével... (A Sikeres Férfiú kávéját kavargatva, rámosolyog. És mindenkire. Hazardírozó volt mindig. Ha megváltozna a rendszer, békeharcos kiállását és jelszavait megtört hangú imádságba foglalná vajon?) Fő, hogy szeretik, csodálják. Van stílusa, szériában gyártja a vicceket.

«Ha az élet poénokból áll, legalábbis egyeseknek, akkor ez nekünk szomorú poén... Az angyalát! Jobb lett volna, hogyha ezt csak álmodom.«

Kovrigh meglehetősen irigyli a Góg arányérzékét. (Barátjának ez a vesszőparipája.) Góg különben megjárta már Sikeres Férfiúval. Megmutatott neki egy eléggé mérsékelt hangú tiltakozást. „Beleolvasott a szövegbe, vagy csak a cím láttán, elsápadt ­– mesélte Góg. ­– «Ezzel akarjátok megmenteni a nemzetet?« ­– hörögte rekedt hangon, s már pöckölte is félre maga elől a kérést, nyílt levelet, memorandumot, mindegy, hogy mi volt.”

Góg megpróbálta kiolvasni a szokásos gúnyt Sikeres Férfiú megjegyzéséből; de indulatát, elfogultságát a félsz szülte (a Góg szavaival: a nagy beszariság). «Bízzátok a tanfelügyelőkre. És mire való a képviseletünk?« Ezt már kivörösödve suttogta, közben a szakállához kapott.

„Milyen messzire jutottunk a szellem méltóságától, vagy akármilyen öntetszelgő (mégis harci) taktikától. ­– Ez már a Góg következtetése volt. ­– Az «amikor véletlenül, amikor muszáj és a szem összevillan vagy befele néz« helyett a cinikus (most nem fölény, csak) pocegér‑fintor. Ebből én nem kérek ­– dohogott Góg. ­– Te még nem vetted észre, fordult Kovrigh felé, hogy a kövéreknek több nedvesség van a testükben? Az ókorban elismerés illette őket. Szívósabbak volnának a megpróbáltatásokkal szemben, az idegőrlő, mostoha körülmények között? A terror nem mindig durva; ráhatásaira megalkuvással reagálni, felelni vajon azt bizonyítja, hogy az illetőnek jobb az ellenállóképessége? A tartása semmiképpen sem... ­– Két tenyere közé fogta fejét, mint aki valamilyen elfogadható magyarázaton töpreng. ­– Miért lehet mégis könnyebben megközelíteni őket: a nagytestűeket, a hájasokat?!... Kényelemszeretetükben, karriervágyukban keresendő az ok?”

Kovrig Sikeres Férfiút képzelte maga elé éppoly hirtelen, mint ahogyan Góg, saját következtetéseitől kiborulva, fölborította a gargarizáló vizét: ­„Elegem van az elhízott prófétákból!”

 

Az üres mindenes boltban a pénztárosnő cseppet sem mutatott meglepődést, midőn Kovrigh két borvizes üveget felindultan összekoccantva, gonosz agresszivitással közölte vele, hogy anyja szerencsére nem érte meg ezt a napot. Szegény együtt érző egyenköpenyes lélek, honnan sejthette volna, hogy a vevőnek ezúttal az áruhiánynál elviselhetetlenebb látványban volt része. A hajdani Kossuth Lajos utcában Kovrigh életében először pillantotta meg a Clujnapocai Állami Magyar Opera műsorajánlatát... Akkor fogalmazta meg a következő levelet Jean Raspail úrnak:

„Az Ön Rézbőrű naplójának erdélyi magyar olvasójaként ezennel kijelentem, hogy a fennmaradt és rezervátumokban dédelgetett indián‑törzsekkel való mindennemű összeghasonlítás számunkra erőszakolt koholmány! A mintegy 800 lelket számláló szeminol törzs sorsát (most hagyjuk az archívumnak berendezett negyvenemeletes épületet!) 50 tagú tanács igazgatja...”

 Hihetetlen, hogy min bukik el a hasonlat! ­– mondhatná sértetten, vagy inkább sérülten valaki. (Semmiképpen sem Sikeres Férfiú; ő talán ezt mondaná, hogy: «Velünk talán, figyelembe véve az arányokat, kevesebb hivatalnok foglalkozik?«... A látszatotokra épülő lélekszám olykor még illúziót kelthet egyesekben; ámde a törzsi tartás és összetartás szintjén kevesebben vagyunk, mint azok a rézbőrűek.

 
                                                              *

Kovrigh vonal‑hálója beszövi a felületet. Aki ránéz a kompozícióra, szinte várja, hogy az élet rejtelmes szövedéke mögül mikor sejlik fel az ismeretlen fenyegetés, amellyel nap mint nap meg kell küzdeni. A táj elemei szétszakítva ­– nem mint egységes látvány ­– jelennek meg újabb képein. Az eseménytelenség valamilyen drámai feszültséggel telítődik mégis ­– (vagy Gógnak volna igaza: „Csak beleképzelitek!”) ­– ; nem csoda, ha a tárlat szervezői számon kérték Kovrightól a korábbi festményeit elárasztó melegséget és derűt. Mintha egyre nehezebben birkózna meg anyagával. A terek beszűkültek, a technikai eszközök már‑már öncélú egyhangúságával itt‑ott a vonalak izgatottsága felesel csak.

 

Az öreg mester trottyá vált. Kinézésre még hagyján, de behódolt az idillit sugalló senkiháziaknak és sémáknak. Kovrigh a néhai bálvány legutolsó egyéni kiállításán ment el mellette utoljára; akkor még hiúnak és kedélyesnek mutatkozott, nevének hallatára kihúzta magát (nem mint egy darvadozó aggastyán), valósággal pózolt a fiatalabb művészek előtt. Valamikor, még az első világháború után, futurista fenyegetőzésekkel és kubista formakultúrával tűnt fel. A formához viszonylag hűséges maradat: nemcsak az épületek, hanem az ember‑ és lófejek, a sajtárok és fejőnők fara is változatlanul kocka alakú a képein. A kritika az új embertípus és a kollektív fejlődés sajátos megjelenítésévé kerekítette ki ezt a következetes „szögletességet”.

Góg újabban megpróbál mindenkiből gúnyt űzni. 

„Mi történik azzal, akinek az életrajza kiürül, vagy megtelik hazugságokkal? Bármilyen okos gutaütött váljék is belőle ­– vélekedett az ilyen nagy emberről ­– , már késő azt mondani rá, hogy megúszta. ­– A költők is! Hónál puhább s olvadékonyabb lelkizéssel írják és mutogatják egymásnak hős(ködő) költeményeiket. Ha nem itták el már – a becsületük után ­– az eszüket is.”... Ő humorista hírében áll, de már rég nem ír (vagy legalábbis nem közöl semmit). A háta mögött sokan ezt egyszerűen azzal magyarázzák: az orvosok ráijesztettek Gógra, hogy májzsugora van. Kovrigh közeli barátjának tekintette mindig; ám az utóbbi időben ő sem igen hall tőle még olyan morbid szellemességet sem, mint amilyen az volt, hogy: „Miért toljuk a követ fölfelé, ha úgyis a fejünkre fog esni?... Ez lehetne a válaszunk az 56‑os magyar hősiességet a világ elé példaként állító Camus‑nek...”

 

Azóta a gyanakvás állampolitikai stratégiává vált.

„Mindig is az volt.”

Ez már a szerkesztőségükben hangzik el, és kivételesen nem a Góg szájából. Az „agytágítás” végérvényesen tudatosította bennük (az óvatos többségben is), hogy minden újabb ábránd fölösleges erőpazarlás; de ­– ahogyan egyik fiatal költő versében olvashatták ­– „a feltört diók reccsenése után” nemcsak „egy kis éjizene” hallható, hanem olykor az is, ami történt... («Feltéve, ha a nehéz agancsokkal felszarvazott víkendházakban ­– teszi hozzá gondolatban Kovrigh ­– lehúzhatod a redőnyt.«)

„Ha nem leszünk éberek, a Dîmboviţa is ellentétes irányba fog folyni!... Figyelmeztetett minket a lap káderese, Dezső elvtárs.” – Ezt a mezőgazdasági rovat Bukarestből kiszuperált szerkesztője meséli. Kínos csend; ő is elhallgat. Szeme alatt ezer ránc; szívesebben foglalkozna az unokáival, de hát nagy a család, az ő keresete nélkül még a lakás rezsijét sem tudnák kifizetni.

Mi minden történt a szemük előtt!... Arról, ami másképp is történhetett volna, már kevesebb szó esik.

 
                                                              *

Éjfél után Kovrigh lábbelije is ott cuppog a latyakban a néptelen s csak halkan megvilágított széles Horea úton S. nyomában, aki a hajdan is nagy hatáskörű J. („úrambátyám”) szavait idézi fanyar iróniával:

Miért hagytátok akkor,
hogy elvigyék G.‑t?”

 Pislogva nevet rájuk, mint aki sírni      

 szeretne inkább.

                                               Én őrzöm még a ceruzát,
melyet akkor loptam el
urambátyámtól.”

Ezt a második akkort megnyomja keményen, mintha marokba akarná fogni‑szorítani a széthullt huszonvalahány évet; homlokát verő fehér hajtincse bágyadt sirályszárny.

                                               „... amikor épp nála ki‑
                                               lincseltem, G. ügyében.
Persze, hiába.
      Valósággal belekiabálja a  

kolozsvári éjszakába; valaki       

holtbiztos meghallja, ha nem

is J., aki egyszer mogorván  
legyintett volt már „öcsém‑
uram” naftaként feltörő, és

minden régi mulasztást, mocs‑

kot a világ képébe fröcskölő remek memóriájára.

 

Mennyi mindent felszínre hoz az emlékezet! Mennyi ragyogását a lelkiismeretnek, s mennyi elfojtott szégyent. Ami a szemetek előtt történt a trolibuszmegállóban, a kiadónál, a vásár‑ vagy képcsarnokban, az utolsó kicsengetéskor a Brassaiban, a Dunát soha el nem érő első holt‑csatorna építésénél, a rácsok mögött; előtt... Állig begombolkozott kortársak között ­

ami akkor történt
ami történ

ami holnap tört ­– – ­– ­–­ –­ –­ – ­– ­– ­– ­– ­–

 
Az talán még több.
 

Kovrighot rázza a hideg. Úgy aludt el, hogy elfelejtett begyújtani.

«Ha nem leszünk éberek, a Dîmboviţa is ellentétes irányba fog folyni!«... És senkinek nem volt kedve (vagy bátorsága) ezen kacagni.

Ezek szerint mégsem álmodta!...

Elkezd hahotázni. Hátha meg is melegszik majd az erőlködéstől.

 

Ha van még itt irodalom és művészet, a valósághoz képest a legnaturalisztikusabb hang vagy tónus is mesterkélt, stilizált. Még a titokban készült naplófeljegyzések is impresszionisztikusak, túl mívesek a balkáni „(para)farmhoz” képest. Emberhez nem méltóan kiagyaltak. A durva bég‑dölyffel párosult alantas agyafúrtságnak a bizánci máz s mértékletesség híján a saját eredetéhez sincs sok köze. Leszámítva a besúgásra épülő rendszert, mert annak valahol mégis csak bizánci a gyökere.

Bizánc próbálta ki elsőként a „külső erőszak és büntető rendszer plusz manipulált tudat – egyenlő nyugodt társadalom” ideológiai képlet hatékonyságát. A törvény töltötte be a DOGMA szerepét. S ahogy a két román vajdaság megalakulásától bizánci jellegű volt, a román társadalomban a mai napig kimutatható szinte változtatás nélkül (a profán élet gyakorlatában is) az ortodox egyház egyeduralma a tömeg felett. Ezen még a kommunista diktatúra demagóg elvszerűsége sem tudott változtatni. A pogány nyelvek elleni harc nemcsak a nyelvet, hanem a más hitűek meggyőződését sem tolerálja.

 

 Hogyan jöhet létre és tartósítható csaknem másfél ezer év múltán ez az „ősmodellre” emlékeztető állapot?... „A változástól való félelem legszélsőségesebb terméke a nyelv befagyasztása volt akkor is” ­– jegyezte Góg, midőn Kovrig szóba hozta Jusztinianoszt és «az erős önkény, ingatag törvény« birodalmát.

                Kovrigh sokáig nem értette, miért kezeli barátja nyílt titoknak több, jó nevű költő meg akadémikus kettőbe tört pályáját vagy megalkuvását. Az elismerés, a hírnév attól függ ma is (nálunk is), hogy az „államegyház”, vagy az „állampárt” kiválasztottja vagy‑e?! Valójában azonban még több forog kockán, hogyha egy egész társadalom kész elfogadni ­– nem is hallgatólagosan ­–, hogy a gondolkodás helyét átvegyék a hátsógondolatok! Az „óriási tolongás és az örök szolgalelkűség” lenne rá a magyarázat?... Tekintve, hogy a császári előszobában dől el a halandók sorsa!

„A bíróságok nagyrészt kihaltak... A császári pár vélt bizalmasai ­– (ha egy ilyen önkényességben lehet még bizalomról beszélni!) – naphosszat ott álldogáltak, nem alhattak és nem ehettek a megszokott időben... erre ítélte őket kiváltságosnak képzelet helyzetük” – olvasta Prokópiosz Titkos történetében. (Persze, nem ingyen és emberbaráti szeretetből tették. Bizáncban mindennek pontos ára volt.) Az ortodox egyház főpapjai alárendelték magukat és a szentek kultuszát ­– a bizánci templomokban (is) illett megcsókolni a szent ereklyét, ezrek, tízezrek érintették egymás szája helyét ­– , s a felfokozott szemfényvesztéssel még súlyosabbá tették a gyarló földi önkényt és erkölcsi következményeit. Prokópiosz tudván, hogy senki sem kerülheti el a számtalan besúgó figyelmét, s nem ússza meg a kegyetlen büntetést, ha rajtakapják, azt írja: „nem bízhattam meg még legközelebbi rokonaimban sem”.

Kovrighot valósággal letaglózta ennyi felismert hasonlóság ­– a különböző korok és meghirdetett célok ellenére. Ebben az egyetlen cenzúrázatlan bizánci műben, amelyre egy utód csak ötszáz év múlva hivatkozik először, a szerző példákat is említ a birodalom „ellenségeinek méltó és igazságos megbüntetésére”. Egy Baszianosz nevű ifjúra rásütik, hogy pederaszta (hány hasonszőrű közül), s kiherélik, mert bírálni merte a tökéletes állapotokat. Egy huszadik századi utód megjegyzése szerint ­– («lehetne bárki közülünk«, sápadozik Kovrigh): ha úgy tetszik, modell a koncepciós perek számára!...

                                              
                                                                                              *

                A kételyek falkába gyűlve kezdik ki Kovrighot. Amikor még azt remélte, hogy valami előtt, vagy valami után van. Pedig milyen isteni klíma ez, dicsekedtek volt egy‑egy átutazó regáti képzőművész előtt, vagy netán egy nyugatról jött híresség tiszteletére rendezett vendégfogadáson... Mekkora változáson ment át Góg egy évtized alatt! A formateremtő kísérletek megszállottjaként „szellemes dramaturgiával” védekezett, mely egyúttal a szabadulás lehetősége volt számára a helyi színeket, sajátosságokat hangsúlyozó írástudók, szerinte inkább kisemberi, mint kisebbségi lelkiállapotának nyomasztó hatása alól. Aztán lassan tapasztalnia kellett, hogy az egykori hangoskodó társak nemcsak (önkorlátozó?) hitüket dobták el maguktól, hanem a másokért vállalt aszkézis terheit is. Az ügyesebbekről, akiknek kevesebb volt a tűrőképessége, kiderült, hogy szabadon választott gyakorlataik többnyire egyetlen célt szolgált: a szökést.

Góg lázban, verítékben ázik, alig tud felkelni az ágyból, hogy ajtót nyisson Kovrighnak. Képe, hangja, akár a halálmadáré:

– Most már nem is a grippe viszi el az embereket, hanem a belső ellenállás hiánya. Érzem magamról ­– köhögte és szipogta taknyos zsebkendőjébe. ­– Ha szobrász lennél, megmintázhatnád néhai barátodról agyagból, vagy közönséges sárból inkább az önpusztítás monumentumát.

Ez a hang túlment minden önirónián; Kovrigh megütközve hallgatta. Nem tudta, miként reagáljon ennyi érzelmi dagályra: szemberöhögje Gógot, vagy kiadós mellére borulva elsírja magát? «Ilyen távol esnénk egymástól, mint két szakadékos part? ­– tűnődött, zavartan kavargatva maga készített neszkávéját. ­– De hát művészként megnyugtathatom‑e a lelkiismeretemet azzal, hogy amikor alkotok, igaz vagyok? (Rilke) Ez csupán annak sikerülhet, akiben a hiúság nagyobb a hivatás erkölcsénél.«

Góg a fal felé fordult, s olyasvalamit suttogott: ­– Téged, amíg élsz, enni fog a fészkes fene. ­– A következő mondatot, hogy: ­– Nem irigyel... ­– már be se fejezte, hörögve húzta a csendest.

«Hátha neki van igaza, s nemcsak a láz miatt van« – aggodalmaskodott Kovrigh. Sokáig nem törődött vele, nem számolt azzal, hogy milyen felelősséggel jár, ha úgy emlegetik a neved, hogy te is a nagy mű részese vagy. «Miért ne létezhetne... ha nem is remekmű, de a hiányzó, nagy mű, mint annyi egyéb, amit egyesek szeretnek, mások rühellnek. Amit az elhivatottak szürkeállománya magából kiokád.«

Nem volt könnyű beismernie ­– mert alkatilag ő egészen más volt, mint Góg –, hogy ő is tehetetlennek bizonyult a terror packázásaival szemben.

Gógnak, saját bevallása szerint, a magánéletét is elvitte az ár. (Az 1970‑es árvíz idején történt éppen. Felesége elhagyta, és kiforgatta mindenéből. Egyedül a lánya kereste föl időnként.)

„Képzeld ­– újságolta Kovrighnak Góg ­– , Rékácska köhögve állított be hozzám; hosszú, súlyos copfját az anyukája ollója megkurtította. Az orra is kivörösödött a sírástól... Vigasztalni kezdtem; viszonzásképpen megajándékozott legfrissebb élményével. A szomszéd kislány hosszas «haragszomrád« után megszólította, hogy az édesapja kint van Magyarországon, s mikor elment azt mondta, hogy kinn fog maradni!... «Tőlem maradhat« ­– vetette oda az én Rékám a büszkélkedő Kiss Andinak, akinek az apja pár évvel ezelőtt részegen felkiabált nekem az erkélyre, hogy ő Chiş, vegyem tudomásul, s ha ért is magyarul, nem óhajt velem ezen a nyelven beszélni... Lefekvés előtt még befutott hozzám az öreg Vida, hogy sikerült kiderítenie: egy román orvosnő az 1‑es számú Klinikán el szokott beszélgetni szülés után az magyar anyákkal, nehogy valamilyen lehetetlen, szedett‑vedett („aiurea”) nevet adjanak gyermeküknek.”

Góg ugyanis megszállottan nyomozott egy bizonyos névadási ügyben. „Holtbiztos, hogy nem kis, hivatalnoki packázásról van szó ­– fortyogta. ­– Ezt a megszorítást is a nagy, fojtogató pókháló fonalából szőtték!”

Kovrigh hívta föl a figyelmet, mondhatni önkéntelenül, az egészre, s egy idő után attól tartott már, hogy óriási cirkusz lesz belőle. Holott egy diszkrét színházi jelenettel: „belépővel” kezdődött a dolog, az ő lakásában; de ahogy mind szövődményesebbé vált, Kovrigh jobbnak látta, ha leír mindent, részletesen, a sajátmaga megnyugtatására.

 

„Egyelőre nem kívül, hanem bennem történt, történik valami. (Amióta ebéd közben megjelent nálam B.) Mintha durva törmelék hullna s zárná el eszméletem labirintusát ­– a háború óta eltelt annyi évtized után ­–, s csak rángásokat hallanék, szüleimtől távolodóban.

Ez a madárijesztő alak ( a szörnyű bagázsból) eszembe juttatta, hogy nekem se lehet már nyugtom a „profiktól”.

Az egész abban az elnyűtt fotelban kezdődött. A váratlan vendég ­– B. I. ­– velem szemben ült le. (A neve nem érdekes ­– vagy nagyon is érdekes volna? – Jobb, ha egyelőre nem írom ide a teljes nevét.) A bordó huzatú fotelban én ábrándozni szoktam. Legutóbb kezembe került egy kölcsön kapott külföldi folyóirat, amelyik a Vezeklés című grúz filmről közölt néhány cikket. Amikor Abuladze nagy port felkavaró filmje kapcsán olyasmit olvastam, hogy csak a képtelenség meseközegében, abszurd‑szürreális megközelítéssel sikerülhet a zsarnokság, a huszadik századi diktátorok szellemidézése ­– a fölényes esztétikai elemzésre nyelvet öltögetve, magamban hozzágondoltam, hogy hírhedt «fanarióta« örökségünket mi direktben éljük.

A honi gépezet (a Góg kifejezésével élek megint) aligha foglalkozik botránnyá híresedett hullagyalázás kivizsgálásával ­– vagy bár, mint Z. esetében, a halál okának a kiderítésével ­–; mindazonáltal: beismerni nem feltétlenül elkövetett bűnt is lehet, s az eredményt nyilván nem bízzák a buzgólkodó belátására...

– Egyszerű munkásember ­– motyogta jó ismerősöm, B. I., két ujjával megigazítván orrán a sötét keretű szemüveget. ­– De József Attila épp annyit jelent számára, mint neked vagy nekem.

Hallgattam a monoton hangú hírnököt, kíváncsi voltam rá, hogy a porba fúlt városból hozhat‑e még valami újat, különöset, amivel fölcsigázhatná érdeklődésemet.

 – Azt mondták neki: ez a név, hogy Attila, nem létezik.

­                                               – Hol és ki mondta? ­– kérdeztem kissé bosszúsan.

– A hölgy az anyakönyvi hivatalban ­– mondta mosolygós képpel B. I. ­– Megnyugtatlak, pont olyan hevesen reagált rá, mint te. Hogy mit mondott?... Megkérdezheted tőle, ha gondolod; de biztos, hogy feldúltan ment haza. A feleségével aztán megegyeztek egy másik névben.

­                – Lefordítható névben?

­– Ahogy vesszük ­– villant rám kajánul a szemüveg tükréről a fény. ­– Várd ki, hogy végigmondjam... A Dániel nevet választotta.

­                – És, persze, beírták, hogy Dănila.

– Várj csak ­– emelte föl kezét B I. ­– Világos, hogy számodra nem ugyanaz a név; mindazonáltal volt rá már eset, hogy a Dániel a születési bizonyítványban Dănilára lefordítva szerepel... A mi Dánielünk apukája azonban nem vette el a születési bizonyítványt, hanem fenyegetőzve elrohant.

­– Jól tette ­– valósággal fellélegeztem. ­– Te talán elvetted volna? 

Furcsa, elégedett mosoly lágyította meg B. I. vékony ajkát.

– Igen ám, de utólag elgondolva, hogy mit tett? Hogyan reagált...

                                               ­– Vele mit akartak tenni! Még ő féljen?

                – Ha van utasítás, van lista?! ­– nézett rám B. I. elkomolyodva.

– Ha‑ha!... ­– A nevetésem nem sikerült. ­– Szóval még nekünk legyen bűntudatunk.   ­

– Nekünk? ­– vonta föl szemöldökét B. I. És az ő óvatos, okos(kodó) stílusában elkezdett taktikázni előttem, hogy volt és van rá még eset itt meg ott (Európában is)... Nekem meg Németh László jutott eszembe közben, aki (talán Musil naplóját olvasva) vonja le a tanulságot, hogy tulajdonságainkat azok alakítják, akikkel érintkezni szoktunk, akárcsak jellemünket a környezetünk. Bennünk, magunkban csak lehetőségek vannak... S az ember nagy kötelessége magával szemben, hogy a lehetőségeit őrizze.

Félhangosan annyit jegyeztem még meg hívatlan vendégemnek, hogy magyarnak lenni már csak állapot, nem magatartás. Abból, ahogyan mondtam, s amit alkalomadtán még közbevetettem, remélem, kiderült, hogy az értelmiségiekkel ­– nem az ő melósával ­– szemben vagyok elfogult.

A kimérten, félénk bájjal távozó B. I.‑nek volt hát alkalma összeszedni nálam ezt‑azt. («Lefogadom, hogy provokátor!«, mondta róla utólag Góg.) Ha nem sietett volna annyira az operába, a fejéhez vághattam volna egy Karl Kraus‑«rigmust«:

              

               Hódolat érte a bölcs koponyának,

                               melyből a terv jókor kikerült!... ”

 
                                                              *

Kovrigh tétovázik, majd áthúzza a félig‑kész rajzot. Csak ne kellene önmagát cenzúráznia most is! Mintha egy tengely körül forognának a gondolatai... («Z., hidd el nekem, sohasem voltam gyalázatos!«)

Ambíció és ihlet nélkül ­– élni, mint akármelyik surmó, csak a valagát mutogató vaddisznó!... («Nembesúgótmondtam.«)

Létezett‑e valaha is szabad polgár, aki nem volt az állam tulajdona (mert én az állam polgára vagyok), vagy más‑más tézis és érdek nevében ­– a terminológia valódi tartalma smafu ­– csak az örök hitegetés létezik?

Amikor utoljára hívták meg elbeszélgetni, nem csupán Z.‑ről volt szó. «Ha valaki emlékezne a hangomra, mikor Z. után kiáltottam, hogy ne menjen el éjnek idején. (Tulajdonképpen segélykiáltás volt, valahonnan mélyről, a messzi időből!) De ezek nem is érdekeltek abban, hogy valami is kiderüljön; mit számít nekik, hogy ő bűnös, vagy bűntárs vagyok!... S hátha valaki mégis azt képzeli, hogy részese voltam a... Minek?!« 

Jóllehet a Z. halálát tragikus véletlennek könyvelték el ­– „Megcsúszott a jeges aszfalton, és hanyatt esett”, mondta a tiszt ­– , Kovrigh arrogánsan viselkedett («Legalább megtudják, hogy mennyire utálom a provokátorokat!«); rá is szóltak, nem fenyegetően, de nyomatékkal, hogy állampolgári kötelességét teljesíti, ezt nem kell szégyellnie, van, aki büszke rá, hogy megteheti...

 

A Góg temetése után ­– a kórházban látta utoljára barátját (ez csak egy idekívánkozó emléktöredék!) ­– szóval, a meghívottak összevissza ittak a „toron”; aztán ugyanúgy: összevissza‑szövegek, bekiabálások, gyanúsítgatások, fenyegetések, míg végül sikerült mindenkinek mindenkit megutálnia vagy meggyűlölnie.

Egyedül Galgó (tudták róla, hogy spicli) sétafikált hidegvérrel hidegtáltól hidegtálig, és zabálta tele magát mindenféle finomsággal, anélkül, hogy egy szót is közbepofázott volna. A besúgás ­– Kovrigh mindent értett már ­– későbbre maradt.

A selymes képű, kis pókpocakja miatt a valóságosnál alacsonyabbnak tetsző ember előbb csak szopogatta a szilvóriumot, fekete gombszemével a sokadik pohár fenekére nézve aztán áttért a sörre, majd a borok következtek; szinte észrevétlenül berúgott.

Mikor hozzádörgölődött a Kovrigh vállához, időnként akaratlanul is meg‑meglökve a könyökét, Kovrigh jött, hogy elkiáltsa magát: „Ez bratyizni akar!... De mért pont velem?!”... Nem lehetett tudni, ki légyen a megfigyelt (az is lehet, hogy több személyre volt megbízatása). Eltelt még egy kínos félóra ­– a Gógot temető brancson mind hevesebb indulatok lettek úrrá ­– , amikor Galgó már a Kovrigh vállára terpeszkedett, és hamarosan kezdetét vette „az őszinteség órája”. Mint aki tudatában van annak, hogy buzgólkodása többnyire szart sem ér ­– fent se, ahol őt pórázon tartják, s lent se, ezek között a megbízhatatlanok között ­– , Galgó egyszer csak szóra nyitotta száját; persze csak Kovrigh hallhatta, amit mond. «Még megérem, hogy most ő fog köpni. Nekem!...«

Kovrigh sejtése bevált. Újabb félórácska, s már együtt énekelték a műnépdalokat. Galgó rettentően hamisan. Ámde a rímelő sorok tekintetében Kovrighon is túltett. Legalábbis a szomorúság, nyomorúság világgá üvöltésében: senki sem állította másnap, hogy segítségre szorult volna.

 

A rendőrség épületéből (valójában belügyi nyomozók hivatalából) távozó Kovrigh számára mindenesetre megnyugtató volt, hogy milyen magatehetetlen alakokkal van dolga, hogyha a­ –nyilvánosság előtt módszerként be nem vallott ­– rábeszélés s a ráhatások (kölyökkorában borban áztatott búzaszemekkel ő is valahogy így akart galambot fogni!) nem bizonyultak eredményes eszköznek.

 
                                                               *

Nemcsak Góg, az ápolónők is közönyösen fogadták Kovrigh látogatását. A kórteremben sötétség, vizeletszag.

­– Orvosság‑ és fájdalomcsillapító? ­– kérdezte Kovrigh, akit Góg szenvedése egészen letaglózott.

­– Kifogyott.

­– Ha gondolja, hozhat neki...

Ezt már az ügyeletes, fiatal orvos mondta. Előbb papucsból kikandikáló lábujját vakargatta, majd lábszagú kezével rövidre nyírt, fekete szakállát.

­– Szokott‑e dohányozni? ­– kérdezte Kovrightól, s láthatóan megnyugodott, amikor legalább egy csomag szűrős cigarettát sikerült kikunyerálnia Góg látogatójától.

Góg pár pillanatra magához tért, s mintha egész nap együtt unatkoztak volna, minden bevezető vagy átmenet nélkül, de világos aggyal, az aszott testéből kisajtolható maradék élvezettel hozta a vigasztalásra szoruló barát tudomására (persze, ahogy tőle várható volt, felnagyítva):­

– Gigantikus gyászszertartásom lesz. A katonai fúvószenekar felemelő végakkordjai mellé ­– ahogy a száján a szavakat kipréselte, arcizma szánalmat keltően rángatózott ­– a Tábornokot is elvárom akadémikus nejével egyetemben... Hogyha már nem sikerült túlélnem őket...

Visszazuhant az öntudatlanságba.

«Az én életemnek is vége. ­– Kovrigh néma kétségbeeséssel pillantott a mozdulatlanul fekvő Gógra. ­– Ha csak föl nem ébreszt holnap a te időt lebíró, pokolmély iróniád... Nem kell hajlam a depresszióra, hogy elhiggyünk mindent, ami hitetlenné tesz bennünket. Holttá az élőt. A halálvágyat elevenné; mert ilyen is van...«

Góg nem reagált rá; most már mondhatta hangosan:

– ...Mind gyakoribbak az öngyilkosságról szóló, diszkrét tudósítások.

 

A kórház kihalt folyosóján már sokkal józanabbul mérlegelte esélyeit. Mielőtt visszavetített lelkében gyönyörködhetne (ahogyan Z. hitte), eljött a keserű és fanyar ízű növények ideje; az eltunyulás ellen is. A hosszú élet titka!... Nemrég olvasott arról, hogy a keserű receptura előállítója (mely vértisztító hatású is) a svéd természetgyógyász, dr. Samst, állítólag 104 évet élt. (Akkor is csak úgy sikerült meghalnia, hogy levetette a hátáról egy ló). Paracelsus már korábban készített keserű elixírt sáfrányból, aloéból, mirhából. (Elixir ad longam vitam!)

«Bábakalácsgyökeret, kurkumát, mannát, rebarbaragyökeret szerezni! (Ha nagyapám élne!...) És megszabadulni a salaktól.«

 

Az élet különben a kórházi falakon belül éppen olyan békésnek tűnt, akárcsak azokon kívül. A köhögtető köd megritkult, az elsötétített utcákat, tereket az új évre váró tömeg értelmetlen, lelkes büszkesége töltötte meg élettel.

Kész csömör! E nép minden energiája a szómenésben nyilvánul meg. A rendőr is majd megfagy, ám amikor egy‑egy, az átlagnál élelmesebbnek bizonyult apától elkobozza a cigányoktól vásárolt fenyőfát, bőbeszédűen ki is oktatja őket a szocialista erkölcsre. Vagy ha a külföldi járművek tulajdonosait igazoltatja, csak azért is kérkedni kezd, hogy így Románia, meg úgy Románia ­– s máris többnek érzi magát a vacogó kutyánál.

 
                                                              *

Megkísérli emlékezetből lerajzolni Z..‑t, és beépíteni kompozícióba. Az arckifejezés idegen, s minden újabb vonal vagy javítás még mesterkéltebbé teszi. Maga elé képzeli Z.‑t, amint keresztül‑kasul szaladna a réten, és leheveredve a térdig érő fűbe, hangos nevetéssel rúgná le cipőjét. Szöcskék, surranó gyíkok, zúgó bogarak, pillangószárnyak szeszélyes forgataga a forróságban... Kovrighot elfogja a valószínűtlenség érzése. A magasban keringő ölyv ­– az ő sóvárgása!

Hogyan alakulna vajon a halott szerető arca az ő szavai, kételyei hatására?

A Z. szeme! ­Ha Kovrighra néz a képről, neki mintha beszűkülne a mozgástere. Pedig nem is szürkészöld, mint élőben volt.  

Egy összehajtogatott papirost talál az íróasztala egyik lába alatt. A Z. zsebéből vagy táskájából eshetett ki. Több minden van ráfirkantva golyóstollal. Nem érti; többször is elolvassa:

              

               Kár, hogy nem lehet rajta segíteni.

                                               Amoralitás feltételezni, hogy éppen ő az, aki...

 

                                               Alatta zárójelben ­– nem a Z. kézírásával:

                                               (A puhatolózás undorító. Kihűlt geci!)

                                                                                              ^

                                               A kincstári állományba vett megnevezhetetlen!

                                              

                Vinné s mondaná neki, (Z.‑nek), hogy, íme, kész a mű. Őszinte. De a históriának csak az árnyéka. Fakult álmokkal sodródó képtöredékek.

Z. anyásan, megbocsátó fölénnyel nézne rá, mint aki megérti, hogy ő eddig személytelenül szerzett tudomást a nemzetét, családját ért, sok‑sok ideje elhallgatott atrocitásokról. Ki tudná megmondani, hogy honnan ez a felizzó gyűlölet, melynek fényében a kinagyított bűnök elévülhetetleneknek látszanak...

Nevetséges, hogy például anyai nagyszüleinek egy réges‑régi nyári utazása s egy határ menti incidens milyen méreteket ölt most benne. Elbizonytalanodik: a vizuálisan felértékelődő emlékek vajon nem egyszerűen a fantázia termékei?...

Gyermekkorában visszatérő álma volt egy skarlátvörös sárkány (nem hét‑, csak háromfejű). Valahányszor fölriadt, anyja addig cirógatta a homlokát, amíg sikerült kiokosítania fiát (később jót nevettek ezen), hogyan győzze le félelmét... Kovrigh most elbutított, balga felnőttként a sokkal félelmetesebb (maga teremtette) szörnyetegekkel szemben tehetetlen.