Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A félelem halmazállapota - II. rész

2009.01.08

5.
 
Z. kézzel írott naplója
 
 

Vigyázzatok ­– figyelmeztettem a tárgyakat, a félig már semlegesíto sötétben, sérülékeny és önsanyargató énemre, s a huszonöt évvel korábbi ostobára, a leghiszékenyebbikre. A heveron kinyújtóztattam elgémberedett lábam, és körülkémleltem szobámban, melynek ridegségén gyapjúplédem és a díszpárnák bolyhos, szelíd árnyai alig enyhítettek valamit. A konok szél hangja, s az ablakom elott elszáguldó jármuvek fényszórói ­– akárha ajtódon zörgetnének, a füledbe kiabálnának, szemedbe világítanának. A képzeletet fölülmúló a valóság lehet csak. Ez azonban más, sokkal alattomosabb, fenyegetobb valami volt: saját emlékeim törtek rám.

Tudatom éber, önuralmam nem egyszeru tornamutatvány; társaságban a mosolyommal nem szoktam fukarkodni (most aztán igazán néma maradj te, tükör elott összezárt száj!), úgyhogy merem hinni, sikerül eluzni magamtól a fölösleges gyötrelmekhez vezeto, sekélyes képekkel sanyargató ábrándozást s a vele járó álmosító tompultságot. Az osz eleji lágy lombhullásban, itt‑ott már rozsdapettyes hortenziáim között úgy nézek vissza egykori (akkori) önmagamra, mint egy nevetségesen ­– ha nem egyenesen hisztérikusan – mohó valakire, s a történteket befejezett tényként kezelve (korántsem mint végzetes tragédiát); ha maradt is még bennem valami halk szomorúság, csak mint vándormadarakat kíséro, végtelenbe veszo tekinteté. Az idojárás is szerepet játszatott utóbb ebben: a derus ido nagylelkuvé tett.

Kerülöm a kutató tekinteteket, igyekszem észrevétlenül elsuhanni a közösnek hazudott érdekektol hevülo arcok elott, amióta tudom, hogy vadidegen emberek vonásait képes egyazon kifejezésbe rántani a gerjesztett ujjongás vagy rémület.

Törekvo pici láng vagyok, nem nehéz naponta meggyoznöm magam errol – világítsa be (vagy gyújtsa fel) más a beláthatatlant, a nagy „perspektívát”. Zavartan, olykor szemlesütve kerülöm el az egymást ölelo karral vagy a bosszú könnyeivel üldözoket, mint aki nem sokat ért a indulathullámzásból. A tenger! ­– az oselemekkel föleszmélo hang ez emlékezetünkben. ­– A tenger életéhez képest minden törmelékes és elfajult... Alig követheto a gondolat, minden szó nehezékké válik, ha az emlékezo nem képes önmagával összhangba hozni a megidézett érzéseket, helyzeteket, színárnyalatokat. Kifürkészhetetlen minden, mint az az elso vacogtató séta volt...

 

           Kovrigh itt megállt, valósággal megtorpant. „Mit   olvasok? Ez nem az én naplóm!...

 

...vacogtató séta ­– folytatta, midon a szívós ködben felszívódtak körülöttünk a város falai. tulajdonképpen nincs is történet S így, elveszíthetetlen fonal sincs). Lehajtom a fejem, és iszom az állott teát. Cukor nélkül.

 
                                                                                                 *

Kovrigh már régóta erőlteti a szemét a szobában. Besötétedett; csak a téli várost megörökítő metszet világít a falon. Még főiskolás korában kapta volt kedvenc tanárától. Nézi a képet és fázik. Nem hiszi, hogy az esztétikai hatásnak a legcsekélyebb szerepe is volna ebben. A havas házteteők látványa, s ahogy a boltíves kapunyíláshoz vezető keskeny utat belepi puhán a hó, megnyugtatásnak érzi, mint valami ódon bútorokat. Nem borzong; talán mert sok éve együtt él ezzel az öregedő rajzzal, melynek alkotója jó pár éve halott.

Kintről a téli idő könyörtelenül szorongat, alattomosan hatol át az ajtó‑ és az ablakréseken. Hiába javította ki Kovrigh a gittelést, hiába párnázta ki az ablakokat.

Fel kellene kapcsolni a villanyt. Csak ne lenne olyan fáradt!...

 

     Gépiesen gyömöszöltem be a párnát az ágynemutartóba. Jobb kezem véletlenül hozzáért a balhoz.           Furcsa érzés volt, mint enyhe áramütés. Az ujjak érintésétol mintha hirtelen eszmélni kezdene a boröm. pedig hányszor hajtogattam magamban az elmúlt évek során: csupán   kényelemre vágyom. A kéjnek az emléke is idegesít.     

Rövid szoknyás fruska: tavaszi réten feküdtem és az eget bámultam. A lapockámat megnyomta egy ko, mégsem mozdítottam meg hátamat. A nedves füvet markoltam élvezettel, szinte önkívületben, s éreztem, hogy megerednek bennem a nedvek ­– nem csak a könnyeim.

Amikor o eloször lépte át a küszöbünket, éppígy hajladoztam, az ágynemut raktam el akkor is (a paplan, érdekes módon, még órák múlva is orizte testem melegét), megcsapott a régi, ismeros illat. Dideregve és gyáván húzódtam meg karjai közt. Akadozó szívem a nedves fu illatára emlékezett.

Fél fordulatot téve ­– fülembe lehelt, s szertelenül fecsegni kezdett. Még ma is látom, ahogy szeme mohón kutakodik. sokat kér tolem. Mindent.

                                                               „Mi az, olyan félelmetes vagyok?”

               Két karom kalimpál. Én meg o! Morál kéj néz szembe egymással.

„Azt mondod, nyírfához hasonlítok?” ­–próbálok eltávolodni mellole egy ügyetlen ugrással.

„Szemérmes és félénk és tétova ­– duruzsolja; s én ijedten tiltakozom, fejemet rázva; s o még hozzáteszi: ­– Szelíd menyasszony.”

Veszélyben vagyok, hiába mondta magáról o is, hogy könnyen sebezheto. (Nemcsak az oz, de a medve is!) A szenvedély megszállottja pont engem szemelt ki magának! Hamisan csengo kacagással reagálok a kihívásra: „Nem értem, egy ilyen fára... hogy sújthat könyörtelenül a fejsze?”

Hátrálni kezd, mintha csak arra várna, hogy bent kigyúljon a fény bent, és magától földerengjen a köntös alatt rejtozo alakom.

 

Az utcazajjal a biztonságot is kizáró búcsúzkodás a kapu alatt. Amikor megérttettem, hogy nincs már segítség: engem sem fog kímélni ezután a szenvedés. A szépség hangja ­– rá kellett döbbennem ­– sietteti, hívja a halált.

Mielott hitelt adhatnék a szónak, a száj, amelyik egyszer kimondta, minden ellenérvet, kételyt belém tapaszt.

Éberség és kábulat pillanatai váltakoznak. Az udvaron még fehéren leng a cseresznyefaág („az éjjel borult virágba”), de a kanális patkányai kísér(te)nek a vásárcsarnokig.... Fuldoklom a platánok foltos kérgét kitapintó estben. A parton kifejezéstelen arcú asszonyok. Álmosító vízcsobogás. Majd szekér rázkódtatja az útkövezetet, és behunyt szemem elott egy táltos‑sárga, pej‑pehely, hollófekete, porfakó vagy akármilyen színu ló kocog el. A valóságban, meglehet, csak egy sántikáló gebe, egyik hátsó patája megsérült, s a híd felé tartó meredek úton vérével rója le a huséget, nyaka bársonyát mintha molyok kezdték volna ki. Fegyverben ülnék, páncélos lovon... az o hangját hallom vissza, minthafájdalmasanszavalná. És gyoznék vagy elesnék... (Késobbmegkerestemaverset,amelyikbolekétkedvencsorátvette. Így folytatódik: «De úrrá lennék sorsomon, a világ becstelenségének nincs arca. / A végzeten erot nem veszünk, / nincs más földünk és más egünk...«*

 

Oelotte egy afrikai diák kocsikáztatott meg néhányszor. Egy ízben valamilyen vad könnyuzene számot hallgatott vezetés közben, s annyira a hatása alá került, hogy tiltakozásom ellenére kihajtott velem a dombok közé a legelore. A fagyott tehénlepények ropogtak az autó kerekei alatt, a fiú ijedtségem láttán hahotázni kezdett, majd, hogy csakugyan belém verje a frászt, hirtelen fékezett. Ha ki nem ugrom a kocsiból, és kiabálva futásnak nem eredek, képes lett volna megeroszakolni... Kolléganoim nevetve hallgatták meg a történetet; felháborodást csak az új „szereplo” megjelenésérol kurta‑furcsa beszámolóim váltottak ki belolük. „Nem állhattam soha a különcködoket” ­– jegyezte meg Lonci. Jutka mutatóujjával a halántékára bökött: „Ennek már megvan a kórlapja, lefogadom.” Miután pedig az eddig csak hírbol ismert lovagom a fülük hallatára üzent hadat hivatásos szerepvállalók és dicsoséget kisajátítók vagyonának (ha jól emlékszem, egy rövid tévémusor készítette fel aznap), kolléganoim méltatlankodása nem ismer határt. „Meghülyültél?! Miért nem hagyod már ott!” „Szegény kis Dulcinea! Tisztán rajta akarod tanulmányozni a személyiség felbomlását?”

Hallgatagon kísértem mindenhova, bámulom ösztönös sejtéseit. Rendszerint megérzi, hogy mi van a levegoben. „Annak a barokksírkonek holnapra nyoma vész; amott meg helikopter száll le!...”

Aztán az az értelmetlen, megalázó várakozás egy szálloda halljában. Elobb a tányérsapkások vonulnak el elottünk (a külvilágra lassan köd ereszkedik ­– „Jellegtelen, egyenruhás idok!” ­– , bent dísznövények fognak körül, mint akváriumban). Majd következnek a sportolók: fölényes, durva társaság, házon kívül mást nem látnak, nem ismernek. Egyetlen rögeszméjük a siker.” Végül egy fagyos, elutasító mosoly, felénk. A személyzet tudja, hogy kinek mi jár. Csak orá nemszámítanak, aki akárha szélmalmok ellen, egyszál karddal!... Több esélye neki sem lehet itt. Karon fogom. Mielobb el innen. Nehogy orültnek nézzék.

„Megint a magad gátlásaival vagy elfoglalva ­– pillantott rám kint, látva, hogy egész testemben reszketek ­– Nem olvastad ki szemükbol a gyulöletet?! Én az elso percben fölfedeztem, ahogy beléptünk a szállodába.” Arcának kemény vonalai megtöredezve vesznek bele a hajladozó fuzek hosszú, fakultzöld levélráncaiba. A válaszom késik. Ha anyuka élne, o tudná az „Alice‑je” érdekében kitöltött feleletet. („Nem szabad illetlen dolgokat kérdezni.”)

De ot mivel lehetne megnyugtatni? Beszél (számomra összefüggéstelenül); kapkodva szeretné felszínre hozni a meghódított ido elsüllyesztett értékeit, a feledésre ítélt gondolatokat.

„Néhány év alatt elképzelhetetlen megalkuvás és elbutulás következett be” ­– mondja. Mintha valakitol idézné. Az ilyesmi legtöbbször, különösen az o szájából, úgy hat rám, mint az áradás ­– mindent hordaléknak látok. A zavarosból, már érzem, azt sem volna erom kihalászni, ami hozzám tartozik, felismerhetoen az enyém volt.

Fölkapom a fejem. Az a kalapos (elvtárs)úr szúrós tekintetével szíven talál. Mint hányinger tör rám a fura sejtelem; ellépek a közelébol az árokszélre, bízván benne, hogy a sötét levélfüggöny még jobban eltakar. Szememben könyörgés, mintha ezzel is ot akarnám félteni, aki képtelennek látszik elviselheto viszonyt teremteni a környezo világgal.

„Nem akarok toled már semmit” ­– szipogom szemrehányóan.

Csodálkozva pillant rám. Sejtem, mit akar mondani. Hogy miattam van itt, ebben, a számára idegen városban, s felháborodás szavaival, miket rájuk zúdított, tulajdonképpen az én nevemben tiltakozott.

De nem szólal meg. Ezúttal nagyobb a tét. Elfordul tolem (a megalkuvás vírusait hordozótól), gondolatban mind jobban eltávolodunk egymástól... Vajon miért nem követem, és hajtom a vállára fejem? Makacsságom tart vissza? (Kis ido múlva elúszni érzem karomat az árnyéka után.)

Nem mindegy ­– érvelek magamban ­– , hogy tétlenségébol felráznak valakit, vagy elhatározzák, hogy hagyják végleg kiúszni addigi biztonságos életébol. Egy másik kép, egy másik helyzet villan belém, s már érzem, hogy veszteni fogok.

„A tehetetlenség egyet jelent a pusztulással!” Futött hangját és járását akkor, korábban valamikor, a lyukas házeresz egyhangú csepegése kísérte. A színhely nem érdekes, szüntelenül változik, mint ahogy lelkünkben az igazság is ­– o ezt különben rendkívüli szerencsének tartotta ­– folyton alakul, nem nyeri el végleges formáját; ha mégis, az már betegség bennünk, vagy halál. (Minden toleranciahiány a végzetes terrorhoz vezet.)

Sírásra torzult arccal nézek szembe elvesztegetett életemmel, a homályos égbolttal, mely kifejezéstelen és üres, akárcsak a megmételyezett mindennapok. Az emberek a rájuk kényszerített vagonléthez is könnyebben hozzászoknak, mint a kockázatokhoz.

               

Nem emlékszem, hogy történt. Óvatosan nyúlt blúzom gombjaihoz, a melltartómhoz, úgy, mint amikor az ujjak amiatt tétováznak, mert nem biztosak a dallamvezetésben, csak a zenei témában, s egy‑egy hangkiesés vagy ‑módosulás kétségessé teheti a régen halott melódiát.

                                                               „A víz alatt tested elveszíti merevségét.”

Ezt a felfedezést már fürdés közben tette. Nyakig elmerültem az acélszínu, hideg vízben; közben tenyeremmel a vállamat paskolva nyafogtam, hogy én a forró, gozölgo fürdovizet szeretem. O elobb, mikor akaratlanul szembespricceltem a szappanhabbal, a falnak fordult, majd nekigyürkozött, és könyökig felturt ingujjal egy játéköntözovel locsolni kezdte hátamra a vizet. Végül aztán a felkínált lepedobe burkolózva majdhogynem magammal rántottam a kádba. Én kacagásba törtem ki, o meg nem akarta elhinni, hogy véletlenül csúsztam meg.

 

Álmosnak tettetett hangom melegen búgott. Elottem japán porcelán csésze; élvezettel csorgatta az akácmézet a teámba.

                                                               „Villában nottél fel?”

A kérdése meglepett. (Ahogyan késobb jellemezte a helyzetet: „Lila árnyék vetült arcodra. Akkor határoztam el, hogy feleségül veszlek”.)

Hogyan mesélhettem volna neki akkor, ott az iszapszagú malomárokról s a tuzfalról, amelynek tövében fuszál se nott?... Túl késon tanultam meg, hogy nem jó , ha emlékei tükörképétol függ az ember... Szalon meg ebédlo. Az udvarház velem szendereg az aranyvörös lombú fák csendjében, s az én fehér térdharisnyás, lakktopánkás lábam a zene ritmusát utánozva kalimpál, majd elveszek egy biedermeier fotelban, mint lila kikericsek. Anyuka zongorázott, a szomorú számokat szerette. Némelykor magával ragadta egy‑egy viharos, szenvedélyeket felkavaró dallam; lehunyta a szemét , és mosoly futott át arcán. De nem bújhatott ki a borébol, többnyire magányosnak és elveszettnek látszott.

A kapun túl harcias ludak, fényesre sulykolt hátú mének (a gazda épp vásárba hajtotta oket), és a nyájas, fület bizsergeto, meleg hangon bogo fejostehenek a bazsalikomban és ökörnyálban úszó alkonyatban. A kerekes kútból felhúzott veder vízben a mesebeli békaherceget láttam kapálózni. A száraz gallyak is tündéralakot öltöttek olykor a boldog gyermek képzeletében; legfeljebb a suru berek s a süppedo sárból nehezen kifaroló lovas fogatok töltöttek el némi aggodalommal. De ott volt a bennfentes Erzsi vagy kissé fogyatékos vigyorú Maris, aki nemcsak apám elé rohant, de szolgálatkészen sietett az én cipomet, harisnyámat is megtisztítani a ráfröcskölt sártól. A vastag borszíjak, a súlyos láncok, a tömött zsákok mind‑mind a jólét illúziójával töltöttek el. Bevallom, nem sokat hallottam akkoriban az egyenloségrol, de mindenki tudta, hogy a munka neheze apámra hárul ­– a döntés joga is az övé volt, igaz ­–, még ünnepnapokon sem kímélte magát. „Olyan jó dolgom csak rég megboldogult édesanyám gondoskodásra idején volt ­– vallotta késobb, mikor kivizsgálás ürügyén hetekig fogva tartották volt. ­– Csak a kihallgatások ne lettek volna!”... A kitelepítés hónapjait sikerült kitörölnöm agyamból. Azután költöztünk be a városba, a hajdani proli negyedbe.

Apám összegörbedt. Anyám nem ült le többé a zongorához, reumás kezére panaszkodott, s bogos ujjai közben a homlokáról hámló borrel babráltak. Én azon törtem az agyamat, hogy mikor leszek megint fehérharisnyás kislány; vagy legalább bánásmódban ( hisz a tanító nénik mintha csak arra lettek volna kiképezve, hogy ferde szemmel nézzenek rám) egyforma a többiekkel.

Bakfislány koromban sem tudtam megemészteni a sok oktalan gyulöletet.

„Tekintélytisztelo vagy?” ­– csapott le rám; akkor már gyurus menyasszonya voltam.

                                                               „Igen” ­– válaszoltam.

                                                               „A szüleid is azok voltak?”

               „Nem tudom.”

                                                               „De annak neveltek?!”

Ez nem csupán kérdés volt; állítás is. Megnémultam. El akarok hallgatni valamit elole...(?) Most már kezdtem gyanakodni magamra. Kivert a veríték, de nem az a könnyu, kellemes, mint fürdés után.

Azon a fülledt délutánon nyugtalanok, hajszoltak voltunk, mint akik elvesztették egymást.

Az öncenzúra mögött gyakran tetten érheto az alakoskodás. Ne hidd, hogy ez az igazi szemérem. (Ezek az o szavai volnának? Mindegy, ma magaménak vallom oket.) Az új igazság elfogadása megtisztulást hozhat, derut, akár a reggeli ébredés. (Lehet, hogy ez már egy zaklatott éjszaka után hangzott el. Ha szavak nélkül felfogható volna minden, akár egy tájkép!...)

Látom magam, amint a függönyszárny eltakar, szemérmesen, vagy dacosan állok a félárnyékban, mint egy bonyolult szituáció mellékszereploje, akinek úgyszólván nincs sok köze a drámai feszültség lényegéhez (miért faggatózik a szüleimrol, akik már nem élnek? s miért szégyellem elotte azt, amirol nem tehetek, ami apámmal történt?) ­– ezek szerint nem áll módomban (érdekemben sem) fokozni, vagy feloldani a feszültséget.

 

Még ott látszanak a konyhában a nyomok: egy pohár tartalma (valamikor éjjel) a falra fröccsent. Egy fenyegeto indulat ábráit kerestem késobb, az utánis,kiszolgáltatottan, atüdoszínufalfelületen. Deerotvéveidegességemen,márnemolyanijedten.

Minden szerelembol a gyávaság és heroizmus, a betegség és életmánia keveréke lett ­– nevetett rám párom, szeretom, az egyetlen. ­– Egy nagy író, Szentkuthy Miklós mondja ezt. Igaz, alig töltötte be a húsz évet, amikor eljutott ehhez a végkövetkeztetéshez” ­– tette hozzá gúnyosan hunyorogva.

A kezét fogtam, s úgy lestem szavait, mint egy kiéhezett; máskor meg ugratásaitól, élceitol telibe találva legszívesebben kiszaladtam volna a házból, valahányszor mint a fésu fogai közé akadt hajszál („ha most rám fúj?!”) súlytalannak, nevetségesnek éreztem magam.

Lelkesedés és gyulölet viaskodott lelkemben. S benne ugyanúgy valóság és fantázia.

 

Milyen könnyen hangzik egy kívülálló szájából, hogy: „háztuznézoben”(intim káderügyek),flekkenezés, ivászat! Csak ennyi a rejtegetni való titok? A múlt „piszka”!... De mert apámról van szó, rám is ragadt belole. Mint ahogy a lelkesedés és gyulölet keverékét o oltotta belém, és megmételyezett a naivság és a hiúságból táplálkozó, ösztönös bosszúvággyal.

A letarolt és elvadult domboldalon, a sarjúerdoben járva már‑már biztonságban éreztem magam, mint aki hófödte vulkánokon jár. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy apám mikor és miért adta el a lovaglócsizmáját.

 

Kovrigh kezében remegni kezdett a naplólap. Ezt szinte szó szerint neki is elmesélte!... „Mennyire igazad volt, amikor úgy találtad, hogy ennyi minden nem fér bele egy tájképbe. Még a montázstechnika sem segít. ­– mondta Z. ­– Így hát szavak nélkül mégsem lehetséges az «újrajátszás« Micsoda világ ez? Az ész rejtélye* ... Kit érdekel a megszállottak védtelensége?”

„Az önvédelem mint reflex” ­– morfondírozott Kovrigh.

„A kép érintetlen marad ­– szögezte le Z. ­– Nem fogod miattam elrontani.”

„A szemlélés tárgyilagosságot igényel ­– jegyezte meg Kovrig, saját alkotását bámulva. ­– Nekem viszont mint alkotónak behunyt szemmel is látnom kell azt, ami téged izgat. A képzelet is segíthet persze.”

„Csakhogy így ki tudja, mióta lappangó, önző szenvedélyek rabjává teszlek téged is.”

„Na és! Olyan nehéz visszaálmodni magadat oda, ahol az ösztön, ha el nem tűnt volna, a létet az életben meg tudná valósítani?!”

Z. mint aki biztonságot, keres átölelte a férfit. Álmosan dünnyögte: „Nem is vagy izmos; a vállad sem igazán széles...”

„A szívemmel is baj van.”
„Úgy hát jól kifogtam.”

Kovrigh ekkor kezdte el hinni, hogy haldokolni a gyönyörűségtől is lehet.

               
 

                          * Hamvas Béla

 
 
 
 
               6.
 
                                               A napló folytatása
 
(arc helyett maszk)

A papám mindig azt hajtogatta, hogy maszkot kell viselni, nem arcot. De nem tette hozzá, hogy az elszaporodó látogatók miatt aggodalmaskodik.

Bennem eloször a gumitalpak nyoma keltett gyanút, a sötéten terpeszkedo foltok a szonyegeken: azokból következtettem ki az én butuska, de pedáns rendhez szoktatott fejemmel, hogy nem valami bizalomgerjeszto emberek járnak hozzánk.

Az ezüstkiskanál lassan megindult, és kezdett lefelé csúszni a tányér szélérol, ahová tettem. A barna petty, késlekedésem nyoma, ott éktelenkedett a fehér abroszon. De lenyeltem bosszúságomat; minden elodázott másodperc jól jön, csak lenne még ürügy ­– egy gerle rebbeno árnyéka bár a függönyön ­– az (el)hallgatásra. Nehezemre esett folytatni, amibe belekezdtem.

 
                                                               (utólagos indoklás)

Mostmárkönnyuadolgom. Miutánegészéletembennemsikerültszerttennemannyi bölcsességre, amennyivel élettársam betegsége és halála óta eltelt ido „megajándékozott”. Az együtt töltött utolsó hónapokban elég gyakran vesztünk össze, többnyire semmiségeken, s miután az én külön házi békém érdekében a lelkiismeretem igazolásául szolgáló, botcsinálta „diagnózis” szerint: «nem volt cél már, csak vágtatás / szív se, csak dobogás / dadogás, kapkodás«, elszántam magam a naplóírásra. Nincs ebben semmi rendkívüli.

 
                                                               (diagnózis)

A sértett hiúságból fakadó indulat nagy élmény, az ösztön és az egzaltált szív kalandja. Felindultan, elfogódottan késznek látszol mindenre. Képes vagy bármit alárendelni az elégtételnek; semmilyen áldozat nem tunik túl nagynak. Ez az állapot megszabadít saját hétköznapi énedtol, melyet most kicsinek, érdektelennek, szürkének és idegennek érzel. Csodálkozva fedezed föl magadban a roppant erotartalékokat. Elámulsz, hogy vádló, pengevillanású szavaid milyen nagy elégtétellel töltenek el.

Aztán eljön a pillanat, midon az indulat elül, a felfutött hangulat kilobban. Minden véget ér. Felfújt büszkeséged, bosszúéhséged szétpukkant, s te megint kicsinek, szürkének, kilátástalanul erotlennek és védtelennek érezd magad.

                                                               S ez a felismerés félelemmel tölt el.

 
                                                               (Homály)

Az o szabadságigénylésébol csak látszatokat elleso komplexusom mint láthatatlan ellenséggel fordult szembe mindennel, ami a hétköznapokat vele megosztó társ énjébol

homályban maradt. Sérüléseirol s mániákus erofeszítésérol, hogy bebizonyítsa a maga igazát a világgal szemben ­– tudtam. Betegsége még ismeretlen kihívás volt, legalábbis az én szememben.

Talán eloszlatják valamennyire a homályt ezek az alcímmel ellátott naplórészek. A gyermekkori emléket idézo továbbra is ezt a címet viseli:

 
(arc helyett maszk ­– 2.)

Abból,ahogyanapámalátogatók elott viselkedett,nemsokatértettem, csupán hajlott tartása és járása, aluszékonysága árulta el, hogy mennyire meg van ijedve. Amint a két idegen, anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, behatolt a szobába és körülkémlelt (én épp tanultam), anyuka odasúgta apámnak: „Lakasd jól oket.” Szerencsére nem kérleltették magukat, eltüntették elobb a sonkát, a sajtokat, aztán a hideg flekkeneket ecetes uborkával, csak a szalonnából hagytak meg egy keveset a tányérukon. A köpcösebbik, mint akinek sietos a dolga, vastag ujjával lyukasztotta ki a lantornával lekötött ötliteres üvegkantát. A feszes lantorna nagyot pukkant. Mire ránk nevetett, hogy, lám, mit tud o. Anyuka elsápadt, de aztán rosszabbtól tartva, félszeg mosolyra húzta a száját o is. Közben egész ido alatt élénken kommandírozott, most már nem csinált a titkot a lekenyerezés szándékából: „A pálinkát! Töltsd tele a poharukat, Józsi. Nem mi foztük, de valódi kisüsti... Szaladj le a pincébe! A harapnivalóra jól csúszik a bor...” Mozgalmas délután volt, én egy nyaklevest is kaptam a papámtól, amiért nem igyekeztem a kedves vendégek keze ügyébe rakni a szalvétát meg a fuszert. Apám arra is megkért, hogy furulyázzak egy kicsit a lakomához, azzal a dohányszín patinájú, repedezett hangszerrel, amelyet még a háború alatt cserélt volt két csomag „Nationale” cigarettáért egy vlegyászai pásztortól. Ha nem fájt volna a tüdeje (akkoriban már állandóan köhögött), az izgatottság amúgy is meggátolta volna abban, hogy egy akármilyen dalocskát becsületesen végigfújjon. Bizonyságképpen, hogy o milyen nagy beteg, anyukára sandítva, aki a tornyosuló mosatlan edény mellett befogta a fülét, a papa kiadós köhögés‑„koncertbe” kezdett. Majd rögtönzés következett: anyuka ettol ­– a krákogástól ­– irtózott a legjobban, s a köpettol, melyet apám ilyenkor felköhögött. Mi ezt úgy neveztük (szinte látom magam, amint fogamat az alsóajkamba mélyesztve, fagyosan ejtem ki a szót): flegma.

Azt a siralmas képet apámról, akarva, nem akarva, minduntalan elohívja az emlékezet: halántékán kidagadnak az erek, kezében az égo gyufaszállal kissé elorehajolva, készségesen kivárja, amíg az egyik, vagy a másik látogató végre kegyeskedik meggyújtani cigarettáját. A láng már az ujjbegyét égeti, de szempillája meg se rezzen. A távolság hamvától elszürkülo szeme is bepárásodik az akkor délután átélt irtózattól. Csak el ne sírjam magam, miközben mesélek.

Kopott kartonruhácskámban meghajtottam magam a szereplés után. Éreztem, hogy idétlen vagyok (ráadásul hamisan furulyáltam), mindazonáltal vártam a megszokott tapsot. Ám ezek ­– ezt addig is láthattam ­– nem akármilyen vendégek voltak. Egyikük sem verte össze a tenyerét. A köpcös férfi kezét göndörödo szoru melléhez törölte, majd ugyanazokkal a zsírtól fénylo, kövér kolbászujjakkal a mellemhez kapott. Különös, vad indulat fogott el (harapni szerettem volna, vért látni), valamilyen osi szorongatottság‑érzet, amitol egész testemet forróság öntötte el. Mégsem bántottam a támadó kezet, pedig fogaim már hozzákoccantak. Talán a félsz tartott vissza: torkom lenyelhetetlen‑ kiokádhatatlan gombócokkal telt meg hirtelen. Vagy akkor futottak át véremen az érzékiség elso, sötétségbol feleszmélo hullámai, melyeknek értelmét megkérdojelezte bennem ­– még hány alkalommal azóta ­– az idegenség undora.

„Na, eredj, mosd meg a szemedet. Ne pityeregj... A bácsi csak huncutkodott veled.”

Anyuka szemében otromba nagy könnycseppeket láttam. Ragyogtak, mint a vizes krumplikövek az udvaron.

               
 
                                                               (aranyló élet)

Fémes zajokkal, dübörgéssel tört ránk a nagyváros. Siettünk, már nem emlékszem, hova. Egy magas, komor épület elott megtorpantam.

                                                               „Jártál benne?” ­– kérdezte útitársam.

                                                               „Csak álmomban.”

Váratlanul kisütött a nap, fénye a cserepes házteton táncolt. Egy épületgerendán a magasban fölfedeztem egy pókhálót. Mintha csillogó sugarakból szotték volna. Gyermekkoromban éppígy elcsodálkoztam rajta. A hálóban valamikor zümmögo, aranyló élet vergodött, de én azzal vigasztaltam magam, hogy a pók örökre eltunt, mivel hiába kerestem.

Mikor a köpcös „látogató” a lépcsokön harsogva figyelmeztette apámat, hogy; „Maga túl sokat szokott fecsegni, de szerencséje van velünk”, s a másik, az alárendelt langaléta heherészve köszönt el a kapunál ügyefogyottan vigyorgó vendéglátójuktól, én a hiszékeny méhecskében rögtön apámra ismertem.

 
                                                               (üres pohár)

Sokszor végiggondoltam, hogy mennyire elhasznált lehetek belül. Szervezetemet, igaz, még nem gyurte le végzetes betegség, ám a lassú érelmeszesedés, a beszukült érpályák rontják a szív, az agy, a vesék vérkeringését. Visszeres lábammal már meggyult a bajom. Az érfalban végbemeno folyamatokról sokat értekeznek szerte a világban, az érelmeszesedés gyógyítására vagy visszafejlesztésére alkalmas biztos gyógyszer azonban a mai napig sincs... Valahányszor eljutok a felismeréssel idáig, mintha összeszukülne s elsötétülne elottem a látóhatár, s mintha a felém suhanó térnek egy meghatározhatatlan pontján, ahová lépnem kell, elvették volna a világosságot.

Egy metszett poharat tartok a kezemben. Elpárolgott belole az alkohol, amivel teletöltötték.

Úgy vagyok én ma ­– ez az üres pohár.

 

Kovrigh itt szünetet tartott. Hogyan lehetséges, hogy az ő Z.‑je a napló szerzőjénél fiatalabbnak tűnt, társaságban már‑már kihívónak. „A boldogítani tudás fékezhetetlen állatának neveztél?” ­– kérdezte tőle (ős)asszonyi büszkeséggel. Kovrigh vadul szorította magához a kihevült női testet; de mintha még ez sem tudta volna elűzni végleg kedvetlenségét.

„Együttlétünk, lehetséges szabadságunk titkos találkákra és a test játékaira fog korlátozódni?” ­– kérdezte Z.‑től. Egészen másfajta gőg volt az övé: a mindenséget megkörnyékező, melyhez szerelem, művészet, tudás csak silány táplálékként szolgál.

Z. a férfi szavaiból kiérezhette a jogos sértettséget. „Persze te többre vágytál ­– mondta józan megértéssel. ­– Valamilyen csodára, mint amikor a kataklizma árnyékában az izzó vulkáni kövekre rácsodálkozik egy ártatlanságában védelmet kereső, kis ibolya.”

Nem lehetett letagadni a gúnyt, amely Z. megszelídített hangjában bujkált.       

Feloldható ez az ellentét?...

Kovrigh továbblapozott.             

Tudta, itt most róla van szó, aki képes lett volna Z.‑ért föláldozni, elpusztítani korábbi énjét.

 
 

                                               A napló folytatása

               
(a test játékai ­– zsoltár)

                               Magányos szenvedélyedet úgy fogadta be testem

                                               forró és szilárd talajába, mint a mérget

                               mindent érzékiségem függvényévé tettem

                                               az akaratot is! soha ilyen mélyen ilyen árulón

                                               nem tártam fel magam eddig senkinek

                                               saját tükröm elott sem vagy akár álmomban

                                               így tudatosult bennem hogy fékezhetetlen

                                               (évezredes?) szomjúság éhség gyötör ­–

                                               hogy megtarthassalak nem csupán egy nyárra

                                               céllá emeltem a testi gyönyört

                               énekeltem, kacarásztam orületekre vágytam

                                               érzéketlenné váltam mások ügye iránt

                                               párnák szonyegek a szeretkezés paradicsomi

                                               díszletei kábulatba ringató drága italok

                                               ölték ki belolem a világ valódi képét

                hálátlannak hutlennek kezdtelek nevezni

                               mert nem hagytad zsarnokoskodni felettem

                                               kényelmes önzésemet s én nem vágytam repesve

                                               hogy több legyek mint élvezeteim tárgya

 
                                                               (más célod van‑e?)

Kinézek az ablakon. Zsibbasztó oszi táj; a bujaság, szerencse és végzet ugrásra kész vadjai leterítve az erdo surujében. Csak az a kivénhedten vánszorgó, védtelen pária lesi, adok‑e inni még neki. A magány.

„Az érzéki ingerek csak a pillanatot veszik célba.”

                                                               Biztosan igazad volt. De, jaj, hol az a pillanat?

                                                               „Más célod, vágyad van‑e?”

                                                               Kérdésednél csak ez a csend szigorúbb.     

S még én korholtalak, hogy mint civilizációtól elvadult oslény kirekeszted magad minden kényelembol, jóból.

Hiába. Nem tudlak leutánozni. Sem utolérni. Ebben talán csak a halálom segíthet.

Addig csak kivörösödött kezem a fagyos zöldségágyások felett. Nem változott semmi. A kielégítetlenség más‑más fájdalma bennem és benned.

                                                               Ugyanaz az ido.

 
                                                               (álom)

Esetlen emberalak egy kapumélyedésben vagy falüregben. Posztócsizma, bokáig éro, barna kincstári bakancs. Mintha éjjelior volna mégis. A táskám után nyúl, nyilván irataimra kíváncsi. Akkor látom, milyen foghíjas vénség, száraz kenyeret majszol csámcsogva. Megkínálom ­– magam sem értem, honnan a narancs? ­– , mire kékes körmu, durva ujjaival vállban, hónaljban megtapogat.   

Váratlan fegyverropogás; fülemben repülogép süvít. A vénember futásnak ered, ám a madzag, amellyel nadrágját megkötötte, elszakadt...

Pillám rebben, szipogva eszmélek. Te ülsz az ágyam szélén (talán észre sem vetted, hogy szemem a kimerültségtol leragadt), rendületlenül magyarázol. Agyadból mint bukázva‑zuhanva közelíto, a becsapódás kockázatát is vállaló vadászgépbol a fikciók gépfegyvertüze záporoz rám. Kezed közben derekadnál matat: a bo pizsamanadrág mindegyre lecsúszik.

Lelkemben teljes a nyugalom. Felszabadultan kacagok.

               
(A betegség)

Fejemet a falnak támasztva álltam, nem néztem hátra. Tudtam, hogy o jött meg: nyúzott arccal, szakállasan, a havas esoben borig ázva. Mindig rettegtem, ha érthetetlen dolgok történnek körülöttem vagy velem. Valamelyik nap szórakozottan készültem kinyitni az ajtót, és kezemben maradt a kilincs. Tegnap pedig o találta felfeszítve a levélszekrényét. (De hát ezek mind semmiségek.) Délben, amikor a füves sétányon várt, háta mögött egy feketerigó sütkérezett a pad karfáján.

 

„Ez mintha megint a régi napló volna. Vagy lehetséges, hogy a két férfi alakja egybemosódik?” ­– Kovrigh mind idegesebben lapozott tovább.

 

...Aggasztanak nyugtalan éjszakái, és soványsága különösképpen. Az az érzésem, hogy valamit titkol elottem, de túlságosan rövid volt a mi boldogságunk ahhoz, hogy konok magába zárkózásának oka egyáltalán gyanúvá fejlodhetett volna ki agyamban. Amikor a végzetes sínre végre rávezetett (emlékszem, a tompa fényu utcai lámpát szél hintáztatta a fejünk felett), én csak magamra gondoltam, arra, hogy milyen iszonyatos teher szakadt rám. Sötét, rekedt hang tört fel belolem; kesztyube fagyott kézzel a torkomhoz kaptam. O a beteg, s én akarok a füle hallatára ordítani?!... A felismerés szégyenét a kezdodo hószállingózás segített enyhíteni úgy‑ahogy. Az elso pelyhek könnyekként olvadtak végig forró arcomon.

 
(a világ)

A régi, gödrös sikátorokban bolyongok. Mint az állat, a sárban caplatva. Otthon, ha fázom, becsavarom magam egy plédbe vagy nagy kendobe, s mikor már elviselhetetlenné válik a csend, bekapcsolom a zsebrádiót. A kimeríto idojárás‑jelentéseket hallgatom. Ennyi közöm van a világhoz.

De amikor alattam és felettem zörögve hullanak alá a spaletták, kimenekülök a sötétségbe. A fákon füstszag, holtfakó hiszékenység a város felett. Harag és tehetetlenség hajt, nem vigasztalhat kollégáim részvétbe csomagolt akasztófahumora. Van, aki megbámul a kirakatfényben (a váll hajlata, a mell teltsége még a régi), de egybol elriasztja a szigorú száj, mely a betanult udvarias mosolygásra is egyre inkább képtelen. A világ szemlesütve (nem pontos szó rá, tudom, a közöny) fordul el, mihelyt valaki ­– én vagy bárki más ­– fölszisszen, hogy:    „Legyen elég az utálatos alakoskodásból!”           

Az o biztatása hiányzik nekem. Azé, aki úgy döntött, hogy mielott az utolsó stádiumba jutna, véget vet életének.

 
                                                               (játék)
                                               Téli táj. Hold‑ezüst.

Hol vagy mindent visszavero‑visszajátszó emlékezet?

 
                                                               (kifordítva)

Észre sem vettem, hogy a pulóveremet is úgy hordom. Kifordítva élek. Félálomban reggeltol estig. Éjszaka járkálok; ha eluntam, megállok, és bámulok magam elé, vagy ülök a fal tövében, ott biztonságosabb. („Értsd meg, félek.” „A rád szakadó félelem elol nem futhatsz fel egy járdaszigetre, mint a száguldó jármuvek elol.” ­– Ez a párbeszéd honnan került ide?)... Elzsibbadt akarattal is mennyi mindent lehet még. C‑vitamint szopogatok, kötotuimet villogtatom, emlékezem vagy képzelodöm. Nem mindegy?

  

Kovrigh a kívülálló szomorúságával, pontosan fel tudja mérni (immár végzetes) tévedését. Még ő tett neked szemrehányást Z.‑nek, hogy rendetlen életet él!... («Folyton nyavalyogtam, hogy lehetetlen időben alszol el, és nélkülem... Nem érem be azzal, hogy az ablakon keresztül lássam válladra omló hajadat. Egyáltalán ingerelt, hogy tudatomtól függetlenül létezel.«

„Ezek szerint realistának tartja magát mégis az úr?” ­– tért ki a támadás elől Z.

„Méghozzá őrjöngő realistának” ­– hangzott Kovrigh beismerése.)

A halott férfi vajon milyen lehetett?

 
                                               (kétely)

Késobbalelkétismegtámadtavalami. Olykor fölényes volt: „Magányos tisztás halványzöld füvén az önáltatás ozgidája legelész.” Máskor mindenben és mindenkiben kételkedett. „A végzet mérgével telítodni! Nem gondolod, hogy orületbe visz?” ­– igyekeztem minél szigorúbb hangot megütni. De o kész volt a válasszal: „Miért?! Te talán sápadt parazitaként készülsz leélni azt, ami még hátravan?    

Közben persze gondoskodtam róla, hogy ne kelljen folyton a veszéllyel törodnie, terelgettem fantáziáját, amerre csak lehetett, mint a rét szélérol, a szénaboglya mellol a tuzrakást, hogy a lángja lehetoleg messzibb lobbanjon.   

Társaságunk elvétve volt csak. Legutóbb szótlanul gyalogoltunk a folyóvölgyben, a feketéllo víz apró csobbanásaira figyeltem, hátra‑hátra pillantva, hogy vajon o is olyan izgatottan éli át most a félmagányt. Addig hajszoltuk magunkat, amíg meg nem fáztunk. A takarmány ízu zöld fasírt is jólesett az út menti talponállóban. Eroltette a vidámságot. „Itt ez dukál. ­– Évodve pillantott körül. ­– A kellemes környezet és modor!”

Az esztenánál a juhász okítása a csupasz lábról meg a vipera‑harapásról. Szamócaszedés közben egész ido alatt rettegtem, hogy én leszek a következo áldozat. Az alattomos méreg belém hatol.

Mind távolabbról foszforeszkáló szilánkok. Még ha képmutatás is az emlékezés: nem vagyok bunös, miért ne térhetnék vissza a helyszín(ek)re?...      

Kénsárga felho ül a láthatáron, fanyar, nehéz szagok. Számoltam vele elore: szigorú évszak következik.

 
                                                               (a halott)

Ahogy rányitok, zúzmarás bajusszal, hajjal gubbaszt a sötét fülke mélyén (ez is csak képzelgés, vagy álom?); tekintete valahol útközben lemaradt, s némán tátogva, mint a hal, a szemem elott csúszik le a fényes mubor ülésrol. Hevesen ragadom meg csuklóját, de mintha nem volna benne csont. Sikoltozva szaladok ki a folyosóra.

A vonat kalauz nélkül vágtat.

 
                                                               (az állomásban)

„Még sose láttalak részegnek” ­– mondtam neki. És megpaskoltam petyhüdt arcát; bár inkább cirógatás volt.

„Képelj fel, köpj le ­– s kifordította zsebeit. ­– Nem maradt egy vasam se.” Véreres szemét nem takarta pilla. „Kergesselek el?”... Ráborultam. De tudtam, hogy minden hiába. Úgy nézett rám, mint egy gyermekre; megfogta kezemet, és gyengéden magával húzott. „A szüloföldemen akarok meghalni.” „Hát nem itt születtel?”... Két összehajtogatott, megsárgult papírt vett elo. Régi könyvbol kitépett lapok lehettek. A fény elott szétnyitotta oket:

„Ez az én apai, anyai «örökségem«. Olvasd.”

 

A Széki járás annyira róna, mint meredek hegyekkel foglalt; itt van többek közt a Cegei tó... Ha termékeny szántóföldjeit számtalan halakkal vízi madarakkal bovelkedo tavait, sok sós ereit, Székhez sa 21 faluihoz tartozó zárt sóskútjait, ötven szolo hegyeit tekintjük ezen területnek, méltán elso helyre tehetjük természeti minemuségeire nézve... Minden nemu gabonát gazdag aratással, egy oszbúza szemrol 10‑20‑at számlálva terem, havasos helyeit kivéve. Tóiban temérdek nád, káka, sás, hínár, vízitök, moh, tárjag, zákán terem; csuka, posár, kárász, kövi cigányhal, semlény, csík, vidra, vadréce, túzok, buvá, hácsa, tenyész, havasi patakjaiban pisztráng, folyóiban rák számosabban találtatik, hogysem leírni lehessen...

 

A másik lapról ilyenekre emlékszem:

1241. A Mongolok s azután a Tatárok s Törökök tüze‑vasa ellen, kiknek ha olykor életök megmaradatt is, de becses jelleveleik még mind ott vesznek. Többi közt 1601‑ben ezen szerencsétleneket Bászta katonái a feladás kötményei ellen pénzkincsökbol kifosztották, a városból kimeno útjokban kegyetlenül kínozták, sarcolták és öldökölték...

*

Nem értettem. Értettem. Faarcom azóta sem engedett föl.

                              

Kopogó jelek. Szú kaparász öreg ágyamban ­– «örökségemben«, mely vesztemre vár. Lehunyt szemhéjam alatt szúró félelem. Kint dagad az éj.

                              
                                                               És aki mellett meghalt már egy ember

                                               Az maga is ­– meghalt maga is egyszer...*

 
                               *

Kovrigh, szorongását legyőzve, elismételte magámban ezeket a verssorokat. Z.‑ra gondolt, utolsó szavaira: „Akárhány vakmerő kijelentésnél többet jelent a szükséges cselekvés. A végső órában különösképpen.” S kegyes hazugsággal üzent a szeretett lénynek, mintha élne még: „Hátha rám mosolyogsz valahol egy dúsan teremő szőlőlugasban!”...

Dermedtségében olykor egy, a Z.‑jére emlékeztető, bátorító szemöldökrándulás már‑már biztatásként hatott.

 

A napló, amelyet többször is végigolvasott, Kovrighban a kavargó érzésektől függetlenül nem tudott eloszlatni egy kételyt. De hát a gyermekek!... Z. többször is említette, hogy van egy kisfia és egy lánya; igaz, szerkesztői „székfoglalójára” nem hozta magával őket, de állította, hogy jó kezekben vannak.

Kovrighnak csak később jutott tudomására, hogy Z. bár nagyon szerette volna, hogy gyermeke legyen, de súlyos beteg férjével ez reménytelen volt; így aztán a férfi halála után örökbe fogadott két árvát.

 
                                                              *

Z.‑nek sikerült magával vinnie ­– még utalás sincs rá a naplóban sehol, egyedül Kovrig tud a dologról ­– életének talán legborzalmasabb emlékét. Férjéről, akit új szerelme előtt rövid együttlétük napjaiban soha nem nevezett nevén.

„Mentőautót küldött értem. Korábbról ismertük már egymást – mesélte Z. Kovrighnak a nyomozótisztről. ­– Ugye, milyen különösen hangzik ebben a vonatkozásban, hogy: ismertük egymást!... (Azóta ő is meghalt, nem sok idővel a férjem elvesztése után.) «A rendőrségre megyünk«, mondta a civilruhás sofőr; ő is nagyon előzékenynek mutatkozott, akárcsak «vendéglátóm«, aki tulajdonképpen csak férjemnek volt a fogvatartója. – Z. itt idegesen felkacagott. ­– Zivataros, borús délután volt több napig tartó fülledtség után. ­– Z. Kovrighnak késő este, felfűtött képzelettel adta elő a történteket. – «Sajnálom, ha kínosan fogja érinteni, amit közölni kívánok magával ­– kezdte a nyomozótiszt, miután beléptem az irodájába. ­– A férjéről van szó. Beismerem, cseppet sem rózsás a helyzete.« Idegesen babrált az íróasztalon felhalmozott jelentések, fényképek között. Végtelenül udvariasan szólt hozzám; az elején nem is kihallgatás, inkább társalgás jellege volt a beszélgetésnek (már amennyire én is szóhoz juthattam); ezzel ő látszólag átlépte a hatáskörét. Valójában azt remélte, hogy így könnyebben eléri titkos célját: az én segítségemmel is nyomást gyakorolhat majd férjemre... Egy idegorvos is volt vele az irodában, mármint a belügyessel; bemutatta nekem, s kis idő múlva együtt kísértek egy sötét folyosón át a rendőrségi épületrészbe, ahol közönséges, piszkos alacsony cellákat láttam, rácsokkal. «A férjem is itt van?!... ­– néztem körül aggódó tekintettel. ­– Azért hoztak ide, ugye!« «Megértjük az aggódását ­– mondta a tiszt, s az orvosra sandított. ­– Ez nem valami felemelő hely, különösképpen egy beteg embernek. De hamarosan más megvilágításban fogja látni a helyzetet, asszonyom. És őt is. Úgy, ahogyan mi látjuk...« «Történt vele valami?!... Fölösleges kertelnie előttem, egy feleség úgyis megérzi, ha valami baj érte az élettársát!« «Azok után, amit mi tudunk, ez a tipikusan női affektivitás egy kissé anakronisztikusan hat... Nincs igazam, Călin?!...« Az orvos zavartan sütötte le szemét; én a tiszt hanglejtésére figyeltem. Minden udvarias gesztusa s a szemében bujkáló mosoly ellenére a hanglejtéséből kiéreztem a biztos fölényt. Mindvégig ura volt a helyzetnek; akkor is, amikor igyekezett elkendőzni előttem valódi szándékát, s később, midőn mind kevésbé sikerült letagadnia a megrendezett színjáték célját és a tekintetében meg‑megvillanó, kéjes indulatot, hogy: ti, szemetek, azt tehetek veletek, amit éppen akarok!...

«A férje, azonkívül, hogy rosszul mérte fel az erőviszonyokat, hagyta, vagy inkább: szemérmetlenül előidézte, hogy a rútság és renyheség kezdje ki maradék férfierejét. ­– A belügyes megint az orvoshoz apellált segítségért. ­– Călin, ezt te jobban ki tudnád fejten!...«

«Aki nem látta őt más, normális körülmények között!...­– Akkor fakadtam ki először és utoljára előttük, látták rajtam, hogy fojtogat a sírás (vallotta be utólag Z. Kovrighnak). ­– A kívülállónak mindig könnyebb adni a nagylegényt!«

«Nyugodjék meg, asszonyom ­– szólalt meg az orvos, mélyen zengő hangon, majd meglehetősen éles, rosszalló tekintettel nézett a tisztre. Szemüket egyetlen egyszer láttam összevillanni. ­– Ami az ön férje egészégi állapotát illeti...« 

«Nem tagadhatjuk le, hogy súlyos állapotban találtuk a férjét – vágott kollegájának a szavába a tiszt ­–, amelyet azonban nem mi idéztünk elő. Talán másvalakik, a bizalmasai ­cserben hagyták. – A gunyoros hang már sejteni engedte, hogy egy előre kigondolt, cinikus játékról van szó. ­– Ezért borult ki jobban. Mindjárt látni fogja, mennyire!... Ennek a „betegségnek” a kezelésmódja viszont már ránk is tartozik. Maga az előbb normális körülményeket emlegetett, mintha bennünket akart volna vádolni. Higgye el nekem, hogy a normális körülményeket ­– s ez vonatkozik az erkölcsre is – az adott helyzetben mi képviseljük. A gyógyulás esélyeit, természetesen, a páciens magatartása nem kis mértékben befolyásolhatja... A többit, ami számunkra aberráció, a maga belátásra bízom. Ennyit...« – (akkor még nem értettem a gúnyos szúrást) ­– «még egy ellenzéki férj sem engedhet meg magának, asszonyom. Sajnos, nem áll módunkban megkímélni senkit a lelkifurdalásoktól...«

Máskor a félelemmel vegyes undortól eltompultan hallgattam volna ezt a fecsegést, mint aki tudja, hogy egy ilyen függőségben egyetlen átmeneti mentsvára a kimerültség lehet. A tiszt ajkán az a sejtelmes mosoly azonban, amelybe a lelkifurdalás szót csomagolta, szinte megvadított.

«Eresszenek a férjemhez!« ­– kiabáltam, és ökölbe szorított kézzel fordultam szembe a nálam egy jó fejjel magasabb, kifogástalan modorú hóhérral, aki csuklómat megragadva, sietett lefegyverezni. «Akar talán egy érzéstelenítőt?« ­– kérdezte tompán, halkan a orvos. Ebből megértettem, hogy nagy bajban vagyok; tagadólag intettem fejemmel... Az elkövetkező fél órában tudtam meg legtöbbet a fájdalomról és a megaláztatásról.

Mikor férjemet megláttam, nem ismertem föl. Az arc kifejezéstelen volt, mintha minden személyes vonást letöröltek volna róla. A többnapos, ápolatlan szakáll, a szennyes hajfürtök fokozták bennem a szorongató érzést; de én akkor egészem másfajta megaláztatást olvastam ki abból, ahogyan a cementen összefont karral, hátát a falnak támasztva ült.

«Nem mi kompromittáltuk a férjét, hanem a saját vétkei« ­– mondta mögöttem a tiszt. ­– Az ilyenek nem tudnak meglenni botrány nélkül. Azzal áltatják és próbálják becsapni magukat, hogy megtagadják a rendet, a civilizált világot...«

Nem értettem, nem is voltam rá kíváncsi, hogy mit akar mondani. Csak a magamét fújtam: «A férjem beteg ember.«

 «Ám most már világos ­– folytatta ­–, hogy magát is becsapta, és el akarta hagyni!...« ­S még mondott utána egy oda nem illő szót: Homoszexuális!

«Engem akarna elhagyni... Kiért?!«

«Azt kérdezze meg tőle.«

Túl voltunk már azon az életben, hogy szenvedélyes szakításra kerüljön sor köztünk bármiből kifolyólag. Túl voltunk minden meglepetésen ­– én legalábbis azt képzeltem. Azelőtt minden gondolatom az volt, hogyan mentsem meg őt, aki a belső rendjét féltette legjobban. («A belső rendjét félti. A rendszertől« ­– szajkóztam utána, bárki előtt. «A miénktől?« ­– hangzott el egy korábbi kihallgatáson. «Attól is ­– vágtam rá gondolkodás nélkül. ­– És mindeniktől.«) Most viszont, ahogy a be‑bepillantottam‑lestem a cellába, és tudatosult bennem, hogy a fal tövében ülő összezsugorodott, sötét massza (nem lehetett kivenni: egyáltalán férfi‑e!) egyszer sem fordul felém, nyitott szeme ha nézett is, inkább befele látott ­– most mintha szédületes sebességgel kezdtünk volna elidegenedni egymástól. Hallottam valami hörgésfélét, zihálást, és elcsodálkoztam azon, hogy a jelenléte valósággal fullaszt. Egész lényem viszolygott tőle, de ugyanakkor magam iránt is megvetést éreztem. («Megkönnyebbülés lenne számodra, ha hagynák, hogy világgá fuss innen? Vagy legalább ne állítanák így a szemed elé!« ­– korholtam magamat.) Mert közben a tiszt ráordított, hogy álljon föl, vigyázzba; nem látja, hogy látogatója érkezett?!... Lassan kezdett birtokába venni engem is, mint valami ragályos betegség, a szégyen.

Mikor végre megértettem, hogy mivel vádolják, nehéz volna megmondani, melyik szennyet éreztem iszonyatosabbnak: a testét, vagy a lélekét?... Valóságos roncs volt; elsorvadt hitű, megvert ember. Túladagolt morfiummal sem lenne értelme tovább húzni ezt a szégyenteljes végvonaglást, villant át az agyamon. Régi sebet tépett föl bennem. Hát emiatt nincs gyermekünk?... Addig a pillanatig én természetesnek tartottam, hogy jó ideje nincs köztünk nemi kapcsolat. A teste bomlásnak indult, sokszor még a levegőtől is félteni kellett. De az enyém volt mégis... Nem mint ez a közönséges pária, akitől most már nemcsak a rácsok választottak el. Jobban kezdtem gyűlölni, mint ahogy valaha is kívántam, hogy meggyógyuljon.

Gyászos látvány volt, mint egy végképp legyőzött állat. Akkor gondoltam először arra, hogy lehet, nem is abba a betegségbe fog belepusztulni, amelyikkel szemben az orvostudomány is tehetetlennek bizonyult. 

«Óhajtja, hogy a férje meg a partnere ügye hivatalos tárgyalás elé kerüljön?« – hallottam a nyomozótiszt pimasz kérdését.

Ekkor szólt hozzám ő; rekedten, de tagoltan (én közben a tiszt keskeny ajkán átfutó gúnyos vigyort figyeltem furcsa kábulatban), hogy: «Nem kívánom, hogy föláldozd maga miattam...«

(«Te, persze, megtettél mindent, hogy ez megtörténjék« ­– néztem rá némán.)  

«Meg szeretnék fürödni« ­– törte meg másodszor is a kínos csendet; ezt a kérést már nem hozzám intézte.

 Ahogy megmozdult (lomhán elomló alakja már ismerős volt), mintha egy szörnyeteg állt volna össze felnagyított kínjaimból s az ő eltitkolt vétkeiből. Arcvonásai, akár a hűdötteké, merevek. Mint valami eunuché... Egy hideg, eltévelyedett test szuszogott a közelemben. Legszívesebben elbőgtem volna magam, de ezt az elégtételt nem adhattam meg ellenségeinknek.

Az agyam talán soha nem volt ilyen nagy lidércnyomásnak kitéve. Könnyebb volt a kuruzslások s ráolvasások korában, amikor valamit ki lehetett űzni az emberből. A szánalmasan leromlott, széteső test senkiével össze nem téveszthető izzadtságszagában az érzékiség utolsó rezzenéseit kerestem. Hiába. (Tudtam, a vezeklése már örökre elmarad.) A levegőben csak kellemetlen, irritáló szagok.

A tiszt kikiáltott a folyosóra, hogy hozzanak be egy szappanos vízbe mártott szivacsot. Miután ő kézbe vette, és elkezdett vele tisztálkodni, ­a cuppogásszerű, halk neszekkel a szennyes sötétségből valami különös erejű rontás, feszült érzékiség hatolt el hozzám... vagy talán az eszméletvesztés határán lehettem, mert egyszerre mocskosnak és meztelennek éreztem magam. Sikolyom egérvinnyogáshoz hasonlíthatott, amint futni kezdtem, hogy megszabaduljak a tiszt tolakodó vigyora elől.  

Beidézőm, aki feltételezhetően a mosakodást is kihívásnak szánta, árnyékként követett.

«Mi a véleménye? ­– kérdezte, megtört tekintetemre vadászva. ­– Jogunkban áll‑e kegyelmet gyakorolni egy ilyen elrettentő élőlénnyel szemben?«... Hangjában most volt egy kis arrogancia.

Ez volna hát az alku tárgya! (Gondoltam, félig‑meddig már közönyösen.) Várta az utóreakciót. Az is lehet, megsejtette, hogy nem sok közöm van már ahhoz az állatiasságában inkább szánalmas, semmint kegyetlen vagy disszonánsan bántó, csont és bőr alakhoz, aki legfeljebb szurtos ráncaival, hegeivel fog nyugtalanítani ezután.

«Tudni akarja az igazat? ­– Megpróbáltam nem gondolni arra, amit megtudtam s láttam. ­– Hogy kinek, minek a terméke az a magatehetetlen roncs, akit fogva tartanak?... Az államé. A társadalomé.« És éreztem, hogy egyszerre minden rángani kezd az arcomon: a szemöldököm, az orrom, a ráncok a szájam körül... 

A belügyes bosszúsan markolta meg az íróasztala szélét; aztán látványosan magasodott, hatalmi pózba, fölém: «Lépésről lépésre kísérni fogjuk, hogy legalább magát megszabadítsuk a bűn árnyékától... Valamint káros kételyeitől.«

Mielőtt hazaengedett volna, egy nagy dobozból elővett egy zacskós teát, a zsinegénél tartva, lassan, óvatosan ­– mint amikor egy ejtőernyős tanonc földet ér ­–, mondhatnám, nagy szakértelemmel közelítette a forró vízzel telt csésze aljához, és kifogástalan udvariassággal, mely találkozásunk legelső pillanatait idézte, kínálta föl nekem:

«Kínai tea. Remélem, szereti.«

Ezt már aligha vehettem provokációnak... Később hiába tettem meg mindent, hogy érzelmileg kizárjam magam az ügyből ­– fejezte be vallomását Z. ­– Az «ártatlanság évein« (amikor csak házkutatást tartottak nálunk, valamilyen levélmásolatot kerestek) átütöttek a förtelem sebei. Néha még mostanában is, ha nehéz álomból ébredek, holmi neurotikus képzelődések rémítenek: a fonnyadt bőrön átütő kék foltok vajon nem ütések nyomai voltak?!... Percekig ott guggolok a megrakott kályha előtt, és sivító, gyötrelmes hangokat hallok. Csak a nedves fa, nyugtatnám magam. De váratlanul mintha valami láthatatlan erő ­– megbánás, atavisztikus önzés, vagy a hiúság táplálta fájdalom – szítaná föl a lángokat.  Egyedül vagyok.”

 



* (André Demedts: Lovak (flamand). Orbán Ottó Fordítása.

*(Gaston Burssens: Az elégiából ­– Garai Gábor fordítása)