Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A félelem halmazállapota - I. rész

2009.01.08

 
A félelem halmazállapota
 
 

                                               1.
 

Kovrigh kábultan ébred. Az ernyedtséggel nála rendszerint csüggedés párosul. Csak ne kéne reggeltől estig emlékeznie!... Félbehagyott képeire gondol; és félbeszakadt életére. Ördögi sugallatra történik minden? Ez az éjszaka is Z.‑vel... Ha csak zavarosnak tűnne utólag?!... De megfejthetetlen.

Az új kolleganő kezdetben sérült ember benyomását keltette. Egyiküket sem hallgatta végig, és kétszer is megjegyezte, hogy nem szereti a fölösleges lírizálást.

­– A férfiak csak áltatják magukat, valahányszor azt hazudják, hogy az igazit keresik, s netalán rá is találtak ­– mondta fáradt mosollyal. Szórakozott mozdulattal érintette meg fülét, amelyen csak egy lyuk emlékeztetett fülbevalóra; mintha csak azt akarta volna mondani, hogy: lám, ezt is eladtam, vagy leszoktam róla! ­– Holott csak a szexuális sóvárgás dolgozik bennetek. Mint akármely inger...

– Például vizeletinger ­– kottyantotta közbe Zsombor; mire a társaság felvihogott.

­– Legyen szó éppen a Múzsátokról ­– folytatta az amazon.­ Ez viszont talált, hisz jórészt művészek ülték körül. Sejtelmesen hordozta végig tekintetét a meglepett „férfikoszorún”, a nem kevés italmennyiségtől ellágyult‑bambult arcvonásokon. 

Kovrighnak apró összetűzései jutottak eszébe hirtelen, melyek elterebélyesedő, heves fellángolásokká nőttek, vagy fagyos «haragszom rádok« követték őket, nemegyszer hetekig, hónapokig tartóak, aszerint, hogy egy‑egy alkalmi szerető vagy maga a házasságra kiszemelt társ vállalta a partner szerepét, az ellenfélét ezekben a cseppet sem a játékosság szabályai szerint lezajló, utólag viszont mindenképpen komikusnak ható incidensekben. Kovrighot egy éjszakába nyúló vonatozást követő véletlen kaland foszlányai lengik körül (hogyan bukkant föl megzápultnak hitt tudatából egy ilyen jelentéktelennek hitt semmiség?), amely után ő tulajdonképpen áldozatnak képzelte magát. Mert tény és való, hogy a férfi, még ha okos fölénnyel vállalkozik is valamire, a legtöbbször csak sodródik az érdekesnek, netán egyenesen izgalmasnak tetsző női világ felé, hogy aztán (még) nagyobb hiányérzetet meg rossz szájízt érezzen utána, esetleg újabb kiábrándulással, önemésztéssel érjen véget az egész...

Még a hetvenes években történt. A nő, akivel több száz kilométert tett meg együtt, az állomás padján készült tölteni az éjszakát a hajnali továbbindulásig. Ködös, köhögtető őszi idő volt. Hogyne sajnálta volna meg. Csökött cenzúraviszonyok között élt az egész ország. Neki mint egy kisvárosi napilapnál alkalmazott grafikusnak többet illett tudnia a dolgok lényegéről, mint azoknak, a nyugati divatot talán csak utánzó fiataloknak, akiket a rendszernek a magasabb rendű, szocialista erkölcsre felvigyázó éber őrei rögtönzött razziák alkalmával némelykor az utcáról vagy a vasútállomásban szedtek össze, hogy lenyisszantsák fölös szakállukat, vagy miniszoknyájukhoz hozzátoldjanak egy arasznyi zsákvásznat. Azóta az „elmekórtan” esetei többnyire kihulltak belőle, tény azonban, hogy akkoriban ­– habár eldöntötte magában, hogy nem fog a „Gépezet” része lenni, az ő idegeit nem fogják tudni megőrölni – az óvatosság alattomos árnyéka a párkapcsolatokra is kihatott. (Persze, könnyű volna a kor korlátjaira kenni mindent. Különösen annak, aki intenzíven élte napjait; még akkor is, ha egyik‑másik meggondolatlan portyájáról hazabotorkálva, valóságos utálattal mosta meg s dörzsölte vörösre arcát és kezét, nehogy a faképnél hagyott szerető láthatatlan ölelésfoszlányai mint valami nyúlós massza ráragadtak volna, hogy többé nem lehessen tőlük megszabadulni.)

Üres fejjel vánszorgott a nő nyomában a szemerkélő esőben a szabályosan pislákoló higanygőzlámpák alatt. Valahol lemezjátszó forgott, ócska tánczene szólt, az is torzítva jutott el hozzá.

Kovrigh fuldokolt a tehetetlenségtől. Az ilyen helyzetek teszik impotenssé az embert!... Nyers gombaszagú volt a lépcsőház; miután a korlátot megérintette, a keze is. Ahogy orra közelébe emelte, elfogta a szokásos émelygés. Szó nélkül végigdőlt a heverőn, ami enyhén szólva udvariatlanság volt tőle.

„Bántani akar?” ­– A hang és az arcjáték egy vidéki színésznőnek dicséretére vált volna. Amikor pedig Kovrigh be akarta hajtani az ablakszárnyakat: „Vagy annyira kíván?”

„Én?... Dehogy, csak ez a füstszag...”

Az amazon hangosan kikacagta gyávaságáért.

Ahogy végre jobban szemügyre vehette útitársát («Baromi jó nő!«), rájött, hogy szép, görögös orra adta meg az arc karrakterét. Messze állt a kis, szende piszétől, és egész lényében volt valami sejtelmesen puha, szinte anyás (inkább a Kovrigh apai nagyanyjára emlékeztetett mégis); mint utóbb kiderült: a macskafélék tipikus példányaként hatott a férfira (aki még ifjú embernek számított). Persze, nem annyira vad, hogy ketrecbe kelljen zárni. A Kovrigh bagolyvárában mindenesetre bőven volt hely számára akkoriban. A nő fiatalsága duzzadt a melltartó s a szűk kötött szoknya alatt.

A vacsorához Kovrigh friss vasalt inget öltött magára, és szokásától eltérően arcszeszt is kent a képes felére.

„Magának fájó emlékei vannak” ­– suttogta az álmosságával küszködő fülketárs, és megérintette az ő lerágott körmű ujjait. Hogy is nem kiáltott fel benne akkor a rá jellemző gyanakvás, hogy: «Ki ez a nő, és mit akarhat tőlem?!... Azon kívül.«

Így kezdődött. Hogy aztán két és fél óra múlva a szétszórt figyelmű alkalmi vendég az éjszakára való tekintettel továbbra is sűrű pislogással, igaz, ámde ­– mintha egy gyámkodásra szoruló kamaszról volna szó («Valamiben netán ügyetlen voltam?«, tusakodott magában ilyenkor Kovrigh) ­–, minden kételyt kizáró magabiztossággal közölje vele: „Majd én gondoskodom róla, hogy felszedjen néhány kilót, és új erőre kapjon...”

Elképzelte, amint sáros cipővel, szakadt zoknival megindul kikísérni a „botcsinálta” szeretőt. («Aljas alak vagy! Rohadék!« ­– korholta magát.) Mindössze pár óra telt el, s fülébe sípol a mozdony megint. Ő zavartan fürkészi a nő lárvaarcát; semmi megbánást nem lehet leolvasni róla, a legkisebb szemrehányást sem. «Sehol a csalódás árnyéka ­– nyugtatja, vagy inkább nyugtalanítja magát. ­– Fel sem szokott merülni holmi kétely az ilyenekben, nem haboznak, amikor ezt vagy azt szerepet próbálják magukra (rejtett alteregójukat); meggyőződésük, hogy csakis azért hajlandók áldozatot hozni, ami megéri, és mindig önmagukat adják: azt a keveset, ami tőlük ­– fukarságukból és fantáziahiányukból ­– telik.«

De Kovrigh jól tudta, hogy csak ámítja magát. Nem viszi rá a lélek, nincs ereje kitenni Karolát a házból. Akkorra már a nő (véletlenül) megmondta, hogy így hívják.

 

Enyhe éjszaka volt, Kovrigh mégis megborzongott. Sejtette, hogy nem közönséges szédülés, amit érez. Karola izgatónak, sőt ledérnek tűnt túlságosan rövid szoknyájában. Ledérségét fokozta a mesterkéltség, ahogyan őt mindenáron magába akarta bolondítani. Ha volt valami különösebb végzettsége a nőnek, mindenekelőtt a sejtelmességbe csomagolt mesterkéltség diplomáját tartotta ormótlan retiküljében, mely túlzás nélkül egy japánpincsi koporsójának is beillett volna.

„Meg akar erőszakolni?”

A kérdésben kihívás volt. («Később még képes lesz azt állítani, hogy megerőszakoltam... Duzzadt szája véraláfutásos. Nem az én harapásomtól kékült el.«)

Karola elfordította fejét, a hajzuhatag csaknem egészen eltakarta arcát, ahogy mondta: „Mint ahogy az apja tette.”

Közben a falon csüngő családi fényképeket bámulta.

Kovrigh sértéssel válaszolt: „Nimfomániás vagy?”

„A te fateredről van szó. ­– Karola most állhatatosan a Kovrigh szemébe nézett. ­– Na és, ha nimfomániás volnék?”

„Az előbb azt akartad mondani...? ­– Kovrigh idegesen felröhögött. ­– Ezek szerint?...”

Karola akkora erővel bólintott, hogy telt idomai beleremegtek.

„Hülyeség!” ­– fakadt ki Kovrigh bosszúsan, föl‑le szaladgálva.

„Ne érts félre, nem én vagyok az anyukád – folytatta gúnyosan a nő, s formás lábát keresztbe rakta. Kovrigh most dühösen állt meg a fotel előtt, mint aki indulattal néz szembe a Sorssal. 

A nő félig felemelkedett ültében, vagy inkább csak fölnyúlt, és természetes mozdulattal húzta magához a férfi fejét.

„Na, nem akartalak felizgatni” ­– mondta kedvesen.

„Szóval, ezért mondtad, hogy köztünk lehetetlen!” – A Kovrigh hangja felindult volt, nyaka megmerevedett.

„Legalábbis: nem illik ­– felelte Karola halkan, bizalmasan; s a férfi zavarát kihasználva, elégedett mosollyal még hozzátette: – Látom, már te is kezdesz kételkedni...”

Kovrigh a hallottak után valósággal megrendülten bámult éjjeli vendégére, aki váratlan szelídséggel érintette meg a vállát:

„Eddig nem tettünk semmi olyasmit...– Cirógató ujjai végigfutottak a Kovrigh lapockáján. – Legjobb, ha reggel elutazom. Bár azt ígérted, hogy elmegyünk kirándulni...”

Hangjában nyoma sem volt kacérságnak.

A Kovirgh bólintása ezúttal bizonytalanabbra sikeredett, a nő vehette fejcsóválásnak is. A feszültség köztük korántsem ért véget. Karola egymás után hajtott fel két pohár rumot, s így hamar kiesett a magára erőltetett szerepből. Felkutatta a szekrények mögött, még a spájzban is a Kovrigh festményeit (volt köztük néhány kamaszos fantáziával, többnyire rendelésre készült akt is), s nyomban fel is kínálkozott modellnek.

„Fesd meg a portrémat!... A cicimet is megfestheted, nem bánom!” ­

Hol volt ez már a szelíd, anyáskodó hangtól.

„A melledet?” ­– kérdezte Kovrigh, s nyelt egy nagyot.

„Igen... Talán túl kicsinek találod? ­– Rágyújtott egy cigarettára, mélyen beszívta a füstöt, majd karikákat fújva engedte ki Kovrigh felé. ­– Hátha remekműre inspirállak... Csak fel ne ajánld majd a képet megvételre valakinek.”

Kovrigh előbb megkísérelt könnyedén kitérni a cserepes száj rutinos csókjai elől; az elkenődött rúzs csak fokozta viszolygását. De Karola erre nem nagyon figyelt. El volt telve saját nagyszerűségével.

„Olvastam egy könyvet ­– mesélte, miközben Kovrighot már álmosság gyötörte. ­– Amerikai szerző írta, a neve most hirtelen nem jut az eszembe. Mindegy. A csaj még pisislány korában rágyújtja a házat a szüleire. Akkor megbotránkoztam ezen...”

„És ma?” ­– kérdezte Kovrigh a túl hosszú csend után.

„Ma már más világot élünk.”

„Az erkölcs is más, nyilván... Csak hát, az embernek ki és mi marad meg ebben a rohadtságban, ha már a szüleivel is...”

„Leszámolt? ­– fejezte be a gondolatot a Karola. ­– Én a sztorinak csak fennkölt szimbolikájára gondoltam. A csaj, miután felnőtt ­– mellesleg nagy szajha lett belőle, ha jól emlékszem, kuplerájt is nyitott... szóval gyengédség fogta el, ha a szülei hamvaira gondolt, a halál módjáról nem is beszélve... Nagyon megsajnálta szegénykéket...”

„Utólag.”

A nő értetlenül pillantott rá: „De hát először sajátmagát sajnálta. Hogy egyáltalán a világra kellett jönnie.”

„Meg kell hatódni tőle!” – vakkantott fel Kovrigh, kissé epésen. 

„Ellenállhatatlan alak vagy!... Vagy csak lehetetlen” ­– vágott sértett képet Karola; s miután az elébe tett metszett poharat leverte, nagyot kortyolt a kubai rumos üvegből, s azzal a dolog el volt feledve.

Kovrigh most undorítónak találta éjjeli partnerét is, nem csupán az egész (ahogy magában jellemezte) budi helyzetet.

Kis idő múlva, látva a szontyoli alakot, Karola harisnyás lábával megcirógatta a férfi combját, és kedélyesen odavetette neki, hogy kedve volna egyet...

Kovrigh fölkapta a fejét.

„... Sétálni” ­– zárta le a mondatot Karola; s behunyt szemmel, duruzsolva hozzátette: ­– Azért abba sem halnánképpen bele.”

Két lábát maga alá húzva, arcán révült mosollyal, ülve aludt el az elnyűtt fotelban. Kovrigh leoltotta a villanyt, s bement a hálófülkébe megágyazni. A parasztkandalló lángjainak fényében a nő arcbőre zsírosnak látszott. És sokkal petyhüdtebbnek, mint ahogy elképzelhető volt. Kovrigh másnap reggel nem emlékezett rá, hogy meddig nézte.

 

Az álomképek összekeveredtek a filmező géppel rögzített vasárnap délutáni kirándulás képeivel. Az álmodó ember fejében a mesébe illő magasba szárnyalás: a súlytalanság boldog állapota szerencsés módon megfér, ha nem is mindig békésen, a torokszorító félelemmel járó megtorpanással a tátongó szakadék előtt. Az álombeli hiszékenység vagy szorongatottság hatására azonban sohasem válik olyan zavarossá és tökkelütötté, mint az ébren álmodozó.

Kovrigh esetében ­– aki bár, legszívesebben kitörölte volna emlékezetéből az elmúlt éjszakát ­– ezúttal a gyors szexuális kapcsolat is szerepet játszott. Álmatag perceiben hisztériás válaszokra ragadtatta magát a bükkerdő kellős közepén, különösen olyankor, mikor Karola korholó vagy egyenesen számon kérő pillantásokkal viszonozta az ő fura viselkedését. Micsoda töltete lehet a véletlenül elejtett szavaknak, még egy viszonylagos örömökkel megajándékozó éjszaka után is?

„Ismertem egy hapsit ­– kezdte a nő ­– napokig szenvedett (úgy, mint te) a visszafojtott boldogságtól, míg végül négykézláb kúszott hozzám.”

Hiába, Karola átlátszó, gyermeteg módszerekkel próbálkozott, mint a bűn rossz amerikai filmekben a pszichiáterek: hátha kibújik a szeg a zsákból!

„Talán azt várod, hogy érzelgős bókokat gügyögjek neked, vagy megcsókoljam a szoknyád szegélyét?”

Karola cipője orrával félrepöckölt egy eltaposott keserű gombát, s anélkül, hogy válaszra méltatta volna, magabiztosan mérte végig az idegeinek parancsolni nem tudó Kovrighot.

„Kihez hasonlít? ­– tűnődött fennhangon. ­– Töröm a fejemet, hogy a dühkitöréseit kitől örökölte? Az apja más volt, bár ő sem tudta, hogyan kell szeretni... ­– Elszántan iramodott meg a kitaposott ösvényen. ­– Ő megítélt; le‑ vagy felértékelt mindenkit.”

Máskor sikerült könnyeket kicsalnia a fiú szeméből, engedékenyebbnek mutatkozott:

„Tán csak nem fogsz fizikailag is belerokkanni, abba, hogy az éjjel hagytam magam mégis megba..atni?” ­– súgta a fülébe kedvesen. Kovrigh vadul szorította magához a teltkarcsú testet, de a váll remegni kezdett, s ő érezte, hogy kisiklik a kezéből, mint egy hal. ­

Már hazafelé tartottak, elhagyták a borókafenyőket s a csipkebogyó‑ meg kökénybokrokat. (Vércseppben feloldódó tövishegy, mint egy könnycseppel lehullt szempilla ­– ezt is csak a film őrzi meg majd!) A látóhatár mintha lebegett volna a kékes alkonyatban (a filmező gép vajon hogyan örökítette meg?); a fűben egy horkoló részeg feküdt árván, félszeg vigyorral és nyitott sliccel. Igazi külvárosi zsánerkép volt.

 

Egy rozoga bódé előtt isszák meg kávéjukat a szabadban. A nő dús haja fénylik a nedves, ragadós szürkületben. A szellő is ragadós volt korábban, ahogy fölfelé kapaszkodtak, mint egy ócska szerelmi regény hősei.

Karola kettőt kortyol, majd a fogát szívja; nyála keserű lesz a meggyűlt zacctól. 

„Habár nyomorban éltem, eddig nem éreztem a szegénységszagot” ­– mondja unottan. Kovrigh elképzeli Karolát, amint a telefonban, meghatottsággal küszködve, amerikai rokonainak az erdélyi táj szépségéről áradozik...

Megpróbál a füves lejtőre gondolni. A vadon nőtt virágokon, a rovartetemek töredezett páncélján kívül a napsütötte foltokból gyantás, öreg törzsekre is jutott. A Karola kutakodó ujja odaragadt az egyik göcsös fa törzséhez. Utána megnyalta ujjbegyét, amelyikkel nem sokkal előbb kitapintotta a patinás kőbe vésett, szívbe foglalt dátumot. Az érzéki vágy ennek a nőnek, lehet, csak annyi, mint a cukorkaszopogatás... Előbb a megalázás tehetetlensége vett erőt Kovrighon, majd a nyakára lehelt, futó csók után édes borzongás töltötte el.

Mint egy elpiszkolódott, réges‑régi képen: a meredekbe épült lakótelep. A háttér pedig a névtelen lakók színtelen arcából összegyúrt massza. A maszatos ablakok, az omladozó erkély, a lekopott utcanevek, a gépkocsiként tisztelt lerobbant tragacs, a járdát kikezdő pocsolyák és a mindeneket uraló szemét egy majdani (kelet‑európai) dokumentum értékes részletei. Ott dereng rajtuk a kilátástalanság. (A filmen ez aligha fog látszani.) A Kovrigh gyomra háborogni kezd a túlcukrozott, langyos fekete löttytől.

 

Este a nő istenesen bezabált, mutatta is a hasát paskolva, hogy mekkora: „Mintha állapotos lennék!”... Kovrigh már a fal felé fordult, amikor Karola izmos karjával magához rántotta:

„Most pedig kettyenteni fogunk. Egy igazit, nem úgy, mint tegnap... Mit szólsz hozzá?”

„Hát mégis?” ­– szaladt ki a Kovrigh száján, s érdekes módon, nem érzett diadalt, vagy bár megkönnyebbülést.

„Vigyázni fogok rá, hogy ki ne tanuld a trükkjeimet.”

Csak nehogy hányjak ­– gondolta Kovrigh, akiből, akár egy szellentés, minden önbecsülés kiszállt. Esedékes undorát megpróbálta elhalasztani.

Karola másnap búcsú nélkül távozott. Csak a szétdobált ágynemű emlékeztetett arra, hogy ott volt, meg egy üres fogpasztás tubus.

Nem sokkal azután éteri mosolya is végképp elszállt.   

 
 
 
               
 
                               2
 

                                               A grafikustárs reszketett az indulattól.

«Így még én is ritkán szoktam kiborulni ­– morfondírozott magában Kovrigh. ­– Ez aztán mindennek a teteje! Kizsűrizni a tárlat egyik legjobb képét. Vagy legalábbis a legeredetibbet. A pucérságra már nem érzékenyek; van itt elég didi, vaskos far, köldök, csak a pinaszőrrel kell csínján bánni. De Vicknél nem a végtagok, a feltárt meztelenség a lényeg, hanem a szétdaraboltság. Amit mesterségesen szakítanak, tépnek szét, az nem a beadagolt civilizáció után kiált. Az a fémfogók közt vergődő fej egyenesen döbbenetes!...«  

Nem csupán a kritikusok, de a tárlatlátogatók között is akadt elég lojális sznob, vagy beszari alak. Akik őrizkedtek a „felforgató gondolatoktól”.

«Az irodalmárok, persze, még nagyobb pácban vannak ­– gondolta Kovrigh ­–; minket véd a forma meg a szín, a képszerűség oltárán nehezebb elvérezni. De a szavak, sokszor a legegyszerűbb szavaink is gyanúsak. Még az olyan szóviccek is, mint amilyent az este is elsütött valamelyikük a törzsasztalnál, hogy: regbe súg! Innen már csak egy lépés, hogy az ember meginduljon a logikai útvesztőkön. Kit súgnak be, és kit rúgnak seggbe?!...”

Egy gyanúsan forgolódó férfira lett figyelmes. Nem lehet tudni, melyikük látta meg előbb a másikat. Bozótos hajú, körszakállú törpe. Egy debella termetű nőt (talán vezércikkeket fosó újságíró?) tartott paravánként maga előtt, s közben gyanakvó, szinte riadt tekintettel figyelt mindenre és mindenkire, különösen a tárlatot megnyitó „káder” patetikus hangú beszéde alatt. Az ilyennek elég, ha egy becsmérlő megjegyzést, vagy fölényes, gúnyos nevetést hall!... Ahol a rendnek nincs egyenruhás őre, ott nehezebb megőrizni a hivatalosan deklarált látszatot.

„Aki ebből él, barátom! ­– hallszott a háta mögött álló hórihorgas Vick fojtott kuncogása. ­– Ennek itt legalább annyira kell izgulnia, mint annak, aki ott szerepel a listájukon!... Meglátod, amint véget ér a megnyitó, kapu alól kapu alá bujkálva fog szaladgálni a kiszemelt áldozat után, hogy holnapra megírhassa a feladott leckét.”

Kovrigh kínosnak érezte az ilyen nyilvánosságot, jóllehet anyja, amíg élt, valahányszor felkereste őt a városban, nem felejtette el figyelmeztetni rá, hogy ne gubózzék be (úgy látszik, gátlásosan lelkizőnek ismerte gyermekkorából), keresse a magához való társaságot, hiszen a magányos emberbe még az istennyila is könnyebben belecsap; pláne a mai világban!... A sejtekbe oltott félelem! A tűztől. A vízbefúlástól! Egyik régi ismerősüket kora reggel a malomárokban találták meg felpuffadva. Napok óta eltűnt... Ezek mind gyermekmesék, gondolta Kovrigh. Hát akinek sohasem találják meg a holttestét. Ilyen esetről is tud. D. D.‑t, a néhai pártos eposzok szerzőjét, aki az öngerjesztő hazugságokból végképp kiábrándulva, bumerángként fordult szembe „a Nemzet Hős Fiával”, a tenger hullámai vetették volt partra, nemrég. Az újsághírek szerint öngyilkos lett. Ha az ő anyja sejtette volna, hogy a fia is milyen kiszámíthatatlan, alattomos veszélyeknek van kitéve. Csak amiatt, mert művész. («Inkább a szobafestést kellett volna kitanulnom!« ­– gúnyolódott magában.)

A félelem, hogyha bizonyos dolgokat kimondasz, vagy megteszel. S ha nem teszel meg valamit, akkor is. A képernyőn kokárda‑ s zászlórengetegben zúgó, éljenző tömeg. Föl kell erősíteni a hangot; különben ha áll valaki az ablakod alatt, kihallgathatja, amit beszéltek. Talán elmegy, de hátha visszajön... Időnként enyhülést hoz civil életedben egy‑egy harsány ideológiai kampány, melyet az abortusztörvényt kijátszó orvosok, vagy az úgynevezett „élelmet felhalmozó” sóher túlélők ellen indítanak fentről.

Kovrigh mindezt azon az estén gondolta végig, amikor a titokzatos (nő)személy feltűnt... Aztán, néhány nap múlva, váratlanul el is tűnt (látta‑e valaki?) – s mire megtalálták, már késő volt. Nem Z. volt már, csak egy sáros, sápadt hústömeg, ami rá emlékeztetett.

Kovrighot másnap reggel a fürdőszobából rángatták elő. Sohasem szokott korán reggelizni, hát éhes volt nagyon.

„Legalább a teámat...” ­– próbálkozott udvarias vigyorral. De ugyanaz az udvarias máz ült ki az arcára annak, aki erélyesen belékarolt.

Utcai forgószél; vagy csak forgóajtók. Kovrigh fejében minden összekeveredett.

 

Micsoda váratlan átváltozás!

Z. játékos és vidám hunyorgástól eleven arcvonásaira kiült a fagyos közöny; Kovrigh riasztónak találta a fonnyadtság apró jeleit kétfelől a szájon s a száraz fülcimpákon. A halott szép keze megkékült.

Másfajta félelem volt ez, mint a hatalom elaljasító csapdáinak és cinizmusának kitett emberé, aki elsősorban szellemi és lelki integritását féltette. A halál hirtelensége a szemtanút nyilvánvalóan jobban próbára teszi, mint azt, aki többé semmit nem érez, és nem is tiltakozhat már. Kovrighnak eszébe ötlött néhány nemrég olvasott verssor (egy meggondolatlanul heves kollégája írta őket, rögtön meg is jegyezte a szerzőnek, hogy ennyi bölcsességet és humort nem nézett ki belőle soha). Te még nem döntötted el, hogy / meg fogsz‑e halni egyáltalán / és milyen mennyországban válogatsz / a szépecskék közül. Angyal ­– lukas / vagy bügyürűs, egyre megy, csak mulatságos / legyen a társaság... Igen, morfondírozott magában Kovrigh, meghalni furcsa szituációvoltmindig. Máglyahalál, fejvesztés (azaz lefejezés), kardba‑dőlés, harakiri, önkéntes éhhalál (egyre jobban közeledünk a mai világhoz), elgázosítás!... Kiesik kezedből a búrmogyoró vagy a könyv... Egészen fura helyzet ­– Kovrigh már könnyezett ­–: ez a nő nemrég tolta le bugyiját a kedvedért, rengett a tompora; s te már nem tudod kivenni az arcát. Ezután már senki se dúlja fel ágyát, fáradt génjeit nem kell felhangolni; e hústömegen annyi pánik sem vesz erőt, mint amikor az énekes elveszti hangját. A gyönyörű láz nélkül már csak légvár... «Nem ő van itt ­– bámult a Z. porhüvelyére ­– , vagy nem te vagy, aki...«

Már csak Kovrigh álmaiban kószálnak együtt azon a letarolt, fagyott réten; cipőjük orrára fagyott örökre a képzeletbeli sárga virágpor...

 

Az új, „közös szerzeményt” Kovrigh sokkal színesebbnek látta az őt megelőzőknél (például Karolánál). Z. semmiben sem emlékeztetett a titkos, alkalmi szeretők árnyképeire, utálta a hiú szerepjátszást. Kerülte a zsúfolt teraszok és színes szökőkutak környékét. Aki csak úgy meg akarná kaparintani, menten lebénul vádló tekintetétől, amely mintha mindenkit felelőssé tenne azért, amit elkövettek ellene. Vajon mi úszkálhat a Z. könnycseppjének holdudvarán?...

Az is lehet, hogy élet‑halál játékra termett.

«Józan fővel alig lehet követni, amit mond. Még szerencse, hogy jócskán benyakaltam! ­– gúnyolódott magában Kovrigh. ­– De nincs kizárva, hogy én csak egy jelentéktelen figura vagyok a szemében.«...

Nem önsajnálkozás volt ez, inkább a Kovrigh jobbik, nemesebbik énjének ritka hangja, amely óvatosság híján is megvédheti az embert a gyors lealjasodástól. Mert bármilyen lázadónak hiszed is magad, cseppet sem árt, ha olykor önmagaddal, saját érdekeiddel fordulsz szembe az annyit hangoztatott tisztesség nevében. 

Z. azt mondta, nem akar többé férjhez menni. A vesztesekkel tartott. „Meginogtam, s fulladoztam a hullámverésben. De nem hagytam, hogy elborítson a hordalék.”

Kovrigh szótlanul ült mellette, mint aki tudja: ő nem merne olyan szabadon bánni az életével, mint ez a nő.

 

Érthető, hogy a nyomozók valamilyen megnyugtató verziót kerestek. De mintha nem a halál oka érdekelné őket, hanem egyéb. A Z. kapcsolatai. A vele kapcsolatos dolgok egyáltalán.

­– Az igazság előbb‑utóbb úgyis ki fog derülni ­– vetette oda Kovrighnak hanyagul a keszeg, sima képű civil. Kettőjük közül ő lehet a magasabb rangú. Egyetlen egyszer sem emelte föl a hangját, nem mint széles vállú társa, a himlőhelyes, aki tenyerével mindegyre a homlokához kapott, mintha el akarta volna takarni korai kopaszságát.

Kovrigh zavartan állt fel a székről, valamit motyogott is, már nem emlékszik rá, hogy mit. A kopasz alak tekintete fürkészően követte a beidézett személy minden mozdulatát. A sima képű egy hűvös mosolyt küldött felé.

A kihallgatás alatt a Kovrigh szeme is összeszűkült olykor, hiszen azok úgy néztek rá, mint egy vádlottra.

­– Amikor öntől eltávozott... ­– kezdték újra. Mintha valami titkot várnának tőle... hogy kibökje.

– Tomboló szél volt ­– mondta Kovrigh.

– Tudjuk; ezt már említette. ­– Választékos modorú, kék nyakkendős vallatójának ingnyakáról diszkrét kölni illat szállt a mord kedvű művész felé. ­– Önről a kollegái azt mondták, hogy meg volt bűvölve azon a vacsorán. ­– A mosoly éppoly diszkrét volt, mint a kölni illat. ­– A többiekkel együtt maga hívta meg őt is az otthonába. Elmondaná, hogy miben nyilvánult meg az új kolleganő varázsereje?...

­– Most találkozott vele először? ­– csapott le a habozni látszó Kovrighra a széles vállú beosztott is.

– Igen. Pár nappal ezelőtt ismertem meg...

«Mit válaszolhatnék nekik? ­– nézett félre Kovrigh, az ablak felé, melynek sötét kerete vakító fehérséget vágott ki a havazásból. – Nem mondhatom el nekik, hogy Z. pocsék népségnek nevezte az újságírókat.« Fölidézte magában a nőt, amint vastagon kente a vajat a kenyérre (mintha nem tudná, hogy vendéglátója egy havi porcióját rakta elébe). Nem affektált, nem siránkozott. Legfeljebb vádolt.   

– Azt is mondták, hogy házigazda létére túl sokat ivott...

           A Kovrigh arca kínos vigyorba rándult:

– Meglehetősen sokat...

Z., mikor kettesben maradtak, ölbe kapta az elázott férfit. Kovrigh előbb azt képzelte, hogy táncolnak; s még sokáig úgy érezte, mintha hajó ringatná. Elaludt. Közben egyszer fölriadt; Z. erős, csontos ujjaival a homlokát, a halántékát masszírozta. Ismét lehunyta a szemét.

Tudta, hogy álmodik. Fantasztikus tájat látott. Pálmafákat, oleandereket meg agavét. Mintha víz alatt mozgott, tenyészett volna minden. Ez az irreális világ előbb nagy nyugalommal töltötte el. (Utólag épp emiatt még nagyobb nyugtalanság vett erőt rajta.) Különös rabszolgalények hordták halomba a javakat. Nem voltak vadak, hanem beidomítottak. Szavak helyett vartyogásszerű felhangokat hallattak, vagy áhítatos óbégatás hagyta el ajkukat. Máskor, mint valami buzik, egyvégtében vigyorogtak.

Kovrigh az úszkáló csőcselékre pillantott, s jött, hogy felkiáltson: «Képmutatók!«... De, miként álmunkban szokott történni, nem jött ki hang a torkán. Szemetet rágtak.

„Ez jót tesz nekik ­– jutott el tudatáig; nem is hang, csak mint egy tengeralatti rezgés, vagy áramütés.­ – A képzeletviláguk tisztulásához vezet.”

Különben mély csend volt a víz alatt; elsüllyedt hegyeket, városokat, gejzíreket, örökre kihűlt vulkánok maradványait látta. Akkor döbbentette meg a felismerés, hogy minden, ami él s mozog körülötte, kopoltyúval lélegzik. Egész testében elviselhetetlen nyomást érzett.

         „Elmúlik” ­– jött a láthatatlan sugallat megint (mintha kitalálták volna a gondolatát). Bőre viszketni kezdett, a sebes hámlást figyelte karján, mellkasán. Rajta is kezdtek megjelenni a fénylő pikkelyek. Lába nem ért talajt; s érdekes módon, rég meg se mozdult, mégsem süllyedt tovább. Nem látott hátra, de az uszonyai segítették bizonyára.

Maradék erejével megpróbált a magasba törni. A tenger felszíne sem hullámzott, sehol egy érzékelhető áramlat. Csak az ő lelkiismerete háborgott.

 
                               Aranykengyelbe hágva

                               a sík mezőnek nekivágva...

 

Meghallotta a Z hangját. Nem énekelt, de mintha valamilyen távolból üzenő dallammal ringatta, babusgatta volna. Eszébe jutott, hogy új kolléganője elvált asszony, s a gyermekei muzsikálnak.

Mikor vacsora közben Bőgel arról beszélt, hogy a város vezetői újabb parádéra készülnek, és a nő orra elé dugva a friss újságot ujjával megmutatta, hogy mire céloz, Z. feltette szemüvegét, és elolvasta a szóban forgó híradást. Ajka aztán megkeményedett és elvékonyodott, mint a hóember murok‑orra alatt egy vesszőszáj.

„Igen, a gyermekeim is ott fognak négykezest játszani. Sietnem kell haza.”

Ha megérinthetné a Z. az arcát, vagy összekulcsolt ujjait bár!

 

– Hát azelőtt, a szerkesztőségben? ­– faggatózott tovább a kopasz.

Kovrigh úgy nézett föl, mint aki most ocsúdik álmából.

­«Mit akarnak tőle?...«

– A szerkesztőségben csak épphogy kezet fogtunk ­– szólalt meg eléggé nyersen. ­Maga előtt látta Z.‑t, amint felkapja bőröndjét, s az utcára kilépve szaladni kezd, míg el nem éri az induló villamost. ­– Amikor viszont tőlem ment el a tegnap este, valaki követte. Egy 0tanú látta, hogy ő haladt elöl, és mögötte egy katonaköpenyes árny.

– Az a mi dolgunk, nem magára tartozik, hogy ki látta, vagy ki követte.

Kovrigh nem játszotta meg a bennfentest, mint a főnökük titkárnője; őszerinte Z. előzőleg találkozott még valakivel, aki állítólag leugrott a lassító vonatról. A szerkesztőségben a nevét is tudták az illetőnek, s azt is, hogy sikerült kijátszania „kíséretét”.

„Vajon most hol bujkál – sugdolóztak. ­– Úgyis elkapják?”

 „Miért?! Mit követett el?” ­– kérdezte tőlük Kovrigh, viszolyogva a pletykaéhes brancstól... («Szóval, erre kíváncsiak az „elvtársak”« ­– nyugtatta meg magát, amikor beidézték.)  

– A kellő bizonyíték hiánya... De hamarosan nyomra bukkanunk ­– hallotta Kovrigh, s közben a kék nyakkendős felettes udvariasan kitessékelte az ajtón.  

 
 
 
 
 
3.
 

Kint tiszta, áttetsző kékség. Ám a rosszul öltözött járókelők dideregtek, akárcsak ő. Még a csókák is dermedten gubbasztottak a zsoldosvezérről mintázott, minden arányt nélkülöző szobor tövében. Innen indultak volt el utolsó sétájukra...

A város ódon tornyaitól és bástyamaradványaitól távolodva, a havas fák alatt Z., anélkül, hogy a férfi valamit is kérdezett volna tőle, egyetlen egyszer elszólta magát:

„Esztelenül éltem. Nem ábrándoztam soha. Lehet, hogy ennek iszom a levét ma is.”

Évekig volt férjnél, mégis a hajléktalanság idejét emlegette. Bevallotta, hogy a rosszul értelmezett öntudat jó ideig őt is megvakította: „Mint a fehér csörgőcsuka, mely vadul csapkod maga körül, nem gondol a beláthatatlanra.”

A Kovrighnál töltött esti ismerkedést követően (ki gondolhatta, hogy valami történni fog Z.‑vel?) másnap a szerkesztőségben megkezdődött a „fejtágítás”.

– Ettél a tiltott gyümölcsből?... Ha igen, vigyázz, mert a szeretők a modern társdalomban egyre nagyobb szerephez jutnak.

– Kovrigh nem nős, nála kisebb az esély. Az okos szerető a házasok közti résen át betörve, mint árvízkor az iszap, siet betölteni illatával a házat, hogy a csalódott férjet magába bolondítsa.

– Ez az új csaj hová fog költözni?­ ­– kérdezte Zsombor, és Kovrighra sandított.

­– Egy hónapos szoba állítólag kiadó még... – szólalt meg kaján pofával Bőgel.

– Az avantgárdnak... ­– toldotta meg a szellemeskedést Góg. ­– És a Múzsák kegyeltjei már nem vidéki, hanem összeurópai díjak után szaladgálnak.

Most is tele volt a szája; legutóbb ő habzsolta fel Kovrighnál a maradék tortaszeleteket.

Bőgel, ha suttogni akart, akkor is bődülés lett belőle: ­

– Te mindig peches voltál, öregem. – Majd átkarolva Kovrigh vállát: ­– Jó lesz, hogyha vigyázol magadra! – S a söröspohárba böfögte ellágyulását.

– Az éjjel álmomban toronymagas kriptában laktam a főtér kellős közepén, ahol ásatások folytak ­– kezdte Góg, két ásítás közt, közben csak úgy mellékesen egy nekrológot stilizált. – Római leletek helyett, igaz, csak egy marék ezüstpénz került elő: erdélyi fejedelmek tallérjai... Egyszóval, a kriptában megvetette nekem valaki az ágyat... ha jól emlékszem, a főszerkesztőnk volt; ­a többiek kórusban röhögtek, én pedig magamra húztam a kripta fedelét, hogy ne halljam a tapsorkánt...

– Ezt most teszed hozzá ­– kotyogott közbe Zsombor.

– Egy frászt. Azóta is magam előtt látom az iszamos egyenpofákat, akik szanaszét dobálták a könyveimet. A külföldről kapott folyóiratokat különválogatták; a színes reprodukciókra is vadásztak. Egy hatalmas tükörben mindent láttam. (A kripta falába építették volna?) Egy tiszti kurva csizmásan, bőrkabátban ostorral istenesen megregulázott; úgy nézett ki, mint a legutóbbi színházi előadás komisszárnője.

Kovrigh fárasztották a kollegák sületlenségei. Valamelyikük megint szóba hozta a készülő katonai parádét. Z., aki egy mukkanás nélkül verte az írógépét, most megállt, fölnézett, nem is rájuk, inkább a falra akasztott képet nézte ­– amelyikről egy untig ismert pofa bámult vissza rá ­–, és megpróbált, az alkalomhoz illő szigorral, pontosan fogalmazni: „Egy nemzedéket sem ítélhetnek élet‑ fogytiglan ünneplésre.”

 
                                               *

Otthon Kovrighot keserű, fülledt szag fogadja. „A lesújtó valóság” ­– néz szembe a plafon elterebélyesedő foltjaival, melyek a beázástól függően újabb meg újabb alakot öltöttek.

Fáradtan ül le az asztalhoz. Előtte üres pohár, s az esti tányérján egy lerágott halgerinc.

A hideg ágyban sírhatnékja támad, de mint villám hasít belé az asszony harsány és büszke kacagása. Z. nem vetette meg az egészséges flörtöt. Jókedvében, a csendben összeverődött társaság szeme láttára, a könnyei is eleredtek. Ennek ellenére tiszteletet parancsoló volt.

Kovrigh a magányát könnyedén feldúló lény hangját is föl tudja idézni: „Dobj ki, ha reggel úgy érezd majd, hogy terhedre vagyok.”

A kellemes hang úgy indul el füljárataiban, mint amikor sorozatos tüsszentés után azt szokta érezni, hogy kezd megtisztulni a náthától.

 

A függetlenséget hangoztatták mindketten. Hogy aztán teljes valóságában pillantsák meg az elhibázott múltat, a hitegetőt, az oltalmat megtagadót. De reményük szerint: fakulót is. Egymással szemtől szemben, a fölajzó pillanatokat legyőzve, egy csésze forró tea mellett. A férfi látni vélte, amint a nő párától elhomályosodó tekintetéből elillannak a baljós gondolatok. Ernyedten, képzeletét visszafogva, egyelőre csak az oltalmazó szerepére vágyott. A csésze fülétől átforrósodtak ujjai. Apró szúrásokat érzett mellkasa alatt. De hitte, hogy nincs helye az aggodalomnak, a halál árnyéka mind jobban távolodik ettől a délutáni káprázattól; még akkor is, ha a döntő szó a hajlamé lesz egyszer.

A hó amint lehullott, már el is olvadt. Talán a szót kereseték, amely kifejezhette volna ezt a hihetetlen harmóniát.       

„Mikor láttál őzet utoljára?” ­– szólalt meg Z. És Kovrig úgy érezte, neki ezután számot kell majd adnia minden feledésre ítélt emlékéről és elmulasztott lehetőségeiről ­– még hogyha félreértésen múlik is minden, mint visszautasított útlevélkérvénye, vagy a használhatatlan vízcsap, amelyből ma is csak néhány rozsdás csepp hullt tenyerébe... De vajon mit szól Z. az esti áramszünethez? Bizonyára idegen neki ez a város. Ha csak nem ezt tapasztalta máshol is...

«Honnan is jött valójában?« ­– fürkészte Kovrigh a nő kisimult arcát, kissé duzzadt, szemhéját s a barnás foltokat szeme alatt a gyertya kéken pislákoló fényében. A sokadik kortynál tartottak már, de még nem merte megérinteni nyakán a bőrt, pedig az asszony fürdőköpenyben állt előtte.

„Lezuhanyozok” ­– mondta Z. (mintha ezzel a mondattal lépett volna be a fürdőszobába mióta a világ, ugyanitt); s érezte, látta a Kovrig kamaszos tétovázását, talán ezt értékelte benne most a legjobban. Nem energiát kellett gyűjteniük, hanem bizalmat és önbizalmat.

Kovrigh egy‑egy sikertelen szerelmi viszonya után ugyanazt a szorongást élte át, mint gyermekkorában, mikor délutáni alvásra kötelezték: anyja vagy nagyanyja ráparancsolt, hogy forduljon befelé (szigorú nagyanyja sokszor meg is paskolta a fenekét, hogy „«Mi lesz már? Tessék aludni!« ), és rázárták az ajtót, ő pedig tehetetlenül forgolódott a sötétben. Sikoltani sem mert.

«Azt hiszem belehalnék, ha minden kudarcomat meg ostobaságomat el kellene mondanom neki!« ­– futott át a Kovrigh agyán. Riadtan, szinte megbabonázva addig‑addig nézte a haját szárítgató Z.‑t, míg elszégyellte magát... A nő felkapott az asztalról egy cigarettát:

„Nemigen szoktam dohányozni, de most jólesik” ­– vetette oda szikrányi zavar nélkül a férfinak; nem magyarázkodás volt («Hiába, ilyenek a nők!«, konstatálta magában Kovrigh), inkább kezdte otthon érezni magát. A következő pillanatban bekapcsolta a rádiót, meghallgatta az időjárás jelentést, majd a félig‑szívott szűrős cigarettát elszántan a tűzbe hajította; közben elzárta a rádiót, és heves mozdulattal feltépte az ablak egyik szárnyát: „Tűrhetetlen meleg van” ­– sóhajtotta. De nem felejtett el egy futó mosolyt küldeni Kovrigh felé, aki aggodalmas képpel, vagy csak kíváncsian figyelte, amint a gyertyaláng meghajlik a légvonalban.

 

Kovrigh a néptelen utcákat rótta makacs kétkedéssel. Időnként hátra‑hátra pillantott, mintha várná, hogy visszasüt valahonnan mégis a juhar piros levele. Apjának kedvenc öreg fája volt az a sétatéren. Éveken át együtt tették meg otthonról az utat odáig, hogy árnyékában leüljenek a rozoga padra, és sokáig hallgassanak. Később is elkísérte néhanapján apját, de konzervatív felfogása bevett, „divatjamúlt” szokásai miatt (Kovrighnak akkor legalábbis annak tűntek) időnként meg is sértette. Ő elszántnak és erősnek érezte magát; beérte a kettőjük viszonyát ennyivel. Pálcát tört szülei felett, amiért gyakran civakodtak s aztán kibékültek. Egyszer sietve haladva át a sétatéren, Kovrigh a juharfa alatt egy ismeretlen nővel látta apját beszélgetni. A nő szép lehetett valamikor. Kovrigh hátulról közelítette meg a padot, s jól hallotta (talán féltékenységet is érzett), amint a fáradt tekintetű nő halkan, kedvesen szól az idős emberhez, úgy beszél vele, mint egy okos gyermekkel; figyelme, rajongó tekintete elárulta, hogy jól érezi magát a férfi társaságában. Anyját sohasem látta ilyennek. Később, a színházban egy páholy mélyén is együtt látta őket. Apja időnként előrehajolt, és könyöke a nő derekát simogatta a selyemruhán keresztül.

 Néha bántó dolgokat követünk el az élőkkel szemben, kínozta magát Kovrigh. De csak miután rádöbbenünk, hogy rosszat sincs alkalmunk tenni már, érezzük az igazi vereséget. Egyeseket aztán beteggé tesz a lelkiismeret‑furdalás, még akkor is, ha szándékuk, mi több: józan tudatuk ellenére sújt le rájuk a tragikus véletlen. S lehet, hogy egész életükre komplexusossá válnak...

De vajon – torpant meg a járdán ­– véletlen okozta‑e a Z. halálát?... Hisz az sem egészen véletlen, hogy ez a járdaszél a talpak alatt olyan hamar mállani kezdett!

Mikor már nem bírta az egyedüllétet, mert úgy érezte, hogy mellkasa alatt a szíve is töredezik, meggyorsította lépteit, és befordult egy zsákutcába, ahol Góg lakott. A sötét kapu alatt néhány lajhármozdulatú alakba ütközött. Kötött, színes sísapkájukat mélyen a homlokukba húzva, némán lapították a falhoz Kovrighot, minden bocsánatkérés és köszönés nélkül ­– zavarában ő dadogott el egy „Pardon”‑t. Amint az utcai lámpafénybe értek, utánuk nézett. Két ifjút is fölismert közülük, egyikükkel foglalkozott is pár évvel korábban, grafikára készítette fel a főiskolára.

Amikor Góg ajtót nyitott neki, feldúltabbnak látszott, mint percekkel azelőtt volt. Álmos kollegája sejtette is mindjárt, hogy több ez Kovrighnál, mint a lépcsőmászástól való kifulladás.

­– Nyögd már ki, mi a bajod? ­– mordult rá a váratlan betolakodóra, aki képtelen volt levetni magáról a nagykabátot. A felfújt incidensről értesülve, a Góg fölénye is alábbhagyott kissé:

– Önzésük után megítélve őket, nemcsak más nemzedék, de mintha más emberi fajtához tartoznának! – Majd kérkedve tette hozzá: – Különben változatlan a lehallgatás ebben a meleg manzárdszobában.

­­                – Nem pusztán nyegleség vagy cinizmus ez náluk, tudom ­­– hadarta Kovrigh idegesen, mintha hirtelen ő maga akarta volna védelembe venni az utánuk következőket. ­– Egyszerűen divattermék lett az ostobaság!... Pedig nekik is látniuk kéne azt, amit... ­

– Azt, amit kezdetben mi sem láttunk?... Igaz, ők csak magukkal törődnek. Gondjaim vannak a lányommal, még ha ritkán találkozunk is. Neked nincs gyermeked...

Góg ilyenformán csillapítgatta társa elfogultságát, s már indult is a konyhafülke felé, hogy elővegye a neszkávés dobozt. ­

Kezében a csészével leült a kovácsoltvas asztalhoz, s miként az emeleti ablakot még tompán megvilágító, visszaverődő kinti fény, megkísérelt behatolni Kovrigh feldúlt ismeretlen vadonába.

– Az ősi szövegnek vanigaza ­– mondta sejtelmesen Kovrigh. ­– A céltalan, puhány fejekről nem a mi dolgunk kimondani az ítéletet...

– Nem tudom, miről hőbörögsz ­– nézett föl csészéjéből Góg. – Te ritkán iszod le magad, pláne napközben ­– fejezte be egy hosszú korty után.

­– Nem érted?! ­– szökött fel a székről Kovrigh.­ – Ami még számít, az mind történelem!...­ – Fürkészően vette szemügyre Góg arcvonásait, mint aki most ismeri fel vitapartnerét: – Az örökségen kívül, mi az amit még a magadénak mondhatsz?

– Nincs nekem semmiféle örökségem. Ezt a nyomorúságos manzárdot is protekcióval szereztem. Nem köptem érte, legfeljebb hazudtam ­– mondta öngúnnyal. ­– Földünk meglehetősen sok volt, igaz; el is vették. A szüleim abba rokkantak bele.

A bomlasztó ernyedtség. Kovrigh az egész estét éber önkívületben töltötte. Meg szeretett volna bújni a szél mögött. Volt, amikor szélcsendre vágyott, hogy kerti székről bámulhasson ki az esőszálakból szőtt napsütésre; ám most már nem csupán képzelete és keze érezte, tudta a rajzlapon a törött ág látványát.

«Minden játék csak akkor ér valamit, ha visszasüt ránk.«

Ezt most, így gúzsba kötve, túl szépnek és könnyűnek találta. Mint tél zátonyán a torony, amelyre, a városnak bármelyik részén csatangolt is, fellátott. Mint arra a sokat emlegetett jelképre – („mint elnémult harang, nem kalimpál, / nem zeng a szétvert sereg”) – őrá is váratlanul, mondhatni hátból tört rá a balsors.

«Tél derekán nehezebb hinni, hogy szabad embernek fogod érezni magad, ártatlanul akár. Mered‑e mondani még ezek után, hogy nem vagy vétkes?...«

 

Jeges sárlében turkált egy malac. Ilyen földi tüneményekre utoljára kölyökkorában vadászott. A kapuszárnyon lebegő csibetoll, vagy a szennyes árvízben tündöklő sok száz pipacs... Az emlékezet herbáriumában kiszáradt magház törékeny kelyhe. De a nagy (nem is háborús, csupán szűkösséggel, betegséggel küszködő) tusák után csak zilált köhögése s a krónikus vakbélgyulladás volt a legfőbb „szerzemény”. («Nem zörög a mákunk ­– panaszolta volt a mindkét lábára nyomorék nagyapa ­– , csak a haraszt. Az is másoknak...«) 

Itt, sejtette, abba kellene hagyni: töredékül. Különben mi minden következne még ezután, amit már nincs kire hagynia örökül?!...

Kezdte kétségbe vonni saját, keservesen kiharcolt magabiztosságát. Keze tétován meg‑megállt, mielőtt a vonal eredeti útját, formáját megtalálta volna. A rajzhoz képzelet kell; az övét pedig mintha kilúgozták volna végképp.

 

Egyedül maradt, mielőtt megszokhatta volna a társas létet. Csak vissza ne essék az önutálat állapotába. Ezért futott most Góghoz, akit három feleség is otthagyott már, hozzászokott az átmeneti állapothoz, s a vegyes életforma (ahogy ő nevezte: «vegyes saláta«) nem hozta zavarba. Góg arra intette barátját, hogy óvakodjék mindenáron ítéletet mondani.

– Nyomorék lelkűekkel vagyunk körülvéve; fölösleges a makacsság, úgysem érthetjük meg egymást. S főleg amiatt, mert ki nem állhatjuk őket. Fenekestől fölforgatni a világot különben is csak a tehetségnek van joga. ­– Kovrigh jól tudta, hogy Góg, aki nem sokra tartotta magát, ezt mentegetőzésnek szánja. Valamikor verseket is írt, azt hirdette, hogy inkább robbanjon fel a világ, ha az ember nem képes kimászni a középkor sötét bugyrából. Árva fiúként nőtt fel, sóváran bámulta a kirakatokat («Akkor még Ementáli sajtot is lehetet kapni dögivel!«, teszi hozzá gyakran, rögtönzött vallomásaihoz); jó szívű volt, az állam enni adott neki, így hát eszébe sem jutott, lázadozni («pofázni!«) a szükségesnek tartott kompromisszumok miatt. Emlékszik árvaházi nevelőjére: háborús rokkant volt, falábával hangosan szökdelt összevissza a konyha repedezett cementjén, de megmosta a gyermekek kezét (a Gógét is, hányszor), és egy tányér gőzölgő levest tett eléjük. Evés után zsíros szájukat is megtörölte; ha szalvéta nem volt, vécé‑ papírral. Hogy lehetne ennyi valóságos jót elfelejteni?!... Az örökös megalkuvás viszont lehúz a mélybe. Az utóbbi időben sokat iszik, s hangosan pofázik az utcán. A rendőrök be‑bekísérték az őrszobába, néha jegyzőkönyv is készült az incidensről, amelyet nyilván ő idézett elő csendháborítással. „Csalánba nem üt a menykő” ­– vágta ki magát vigyorogva, valahányszor a főszerkesztő bekérette magához, és letolta. ­

– Te más tészta vagy ­– szorította meg most a Kovrigh csapott vállát; a tehetséget mindig felismerte. ­– Ha csak a tisztességérzetük fajzott volna el! De az esztétikum is, lassan minden érték áldozatul esik ízlésüknek. Neked nem szabad megalkudnod...­ – A gyűrött, koravén arc rút vonásai megereszkedtek, csak tokája dagadozott; keserű ábrázattal hajtotta föl a langyos „pisisört”, mint aki mérget nyel. ­

– Ezt a bomlást senki meg nem állíthatja már ­– motyogta Kovrigh, és felállt. ­Góg egyetértett vele. Lekísérte az emeletről, s mielőtt visszalépett volna a liftbe, a Kovrigh fülébe súgta:

– Mint fogat a szuvasodástól, a terrort sem mentheti meg semmi.

 
 
 
 
4.
 

Utolsó sétájukon az erősödő szélben Kovrig hiába sietett átkarolni az asszonyt, Z. didergett:

„Néha még elindítanak a balkáni fővárosban ­– ha nem is meggyőződéssel már, inkább félelemből ­– egy‑egy régi tekercset.”

Otthon a disszidens aggastyán költőre, H. Gy.‑re hivatkozott, aki szerint: «jóllehet tifelétek nincs pontos patikamérleg, úgy halnak nálatok is mint a legyek, hányan maguktól is«... ­Majd megigazította elomló kontyát, s a tükörben kereste a háta mögött álló Kovrigh tekintetét: „Száz év múlván, mit gondolsz, mi marad meg a mai világból?”

Kovrigh a város egyik ódon utcájában lakott. A több száz éves, boltíves ház homlokzatán sérülések. A vastag falon az ablaknyílás fölött, mint csontok a hús alól, a vakolat s a lehámlott festés mögül kiütközött a csupasz kő.

„Mik ezek itt? Talán csak nem golyónyomok?” ­– kérdezte Z. a férfitól, amikor először járt nála.

„Nemrég még gólyafészek is volt a kéményen ­– mondta Kovrigh szórakozottan, a szavak hangzása alapján asszociálva. ­– Anyám szerint a gólya, amint fehér‑fekete szárnyát fölöttünk kiterjeszti, nemcsak a hűség, de az élet és halál madara is.”

„Nem gólyanyomokat mondtam ­– nevette el magát Z. ­– Bár igaz, hogy gyermekkoromban a szemébe néztem egy sebesült gólyának. Azóta is magam előtt látom: csupa tépés, ütés, hasogatás volt. 

A belső szoba két ablakmélyedése közti falrészen Kovrigh egyik színes rézkarca volt látható. Z. szemügyre vette a talán Braque hatására emlékeztető képen a szétrepedezett arcot, melyet mintha szilánkok szakított volna szét, és szinte ösztönösen egy nyitott szemre mutatott:

„Gondoltál‑e vajon erre, amikor ez megszületett az agyadban?...”

Kovrigh egy távoli rokonuk temetésén járt nemrég; hervatag vénkisasszony, de mennyi lélek volt benne! Ahogy a kíváncsiság kiült a szemébe, mikor a konyhában, ahol tejfeles és kapros lapótya sült éppen, s Kovrigh meg a barátja Darwinról vitatkozott, háttal a fénynek, hogy vizenyős, öreg szemével ne kelljen hunyorognia, megszólalt: „Ugye nem haragusztok meg, ha elárulok egy titkot. Én nem a majomtól származom!” Olyan halálos komolyan mondta, hogy nem merték kinevetni... Kovrigh, aki késve érkezett a temetésre, arra a szelíd, kék szempárra gondolt, melybe annyiszor kiült a lélek. De Katinka néni testét már elföldelték, s akkor jutott eszébe, hogy a két szemet valakinek le kellett zárnia; a halottaknak nincs már mit látniuk, nem érdekli őket a világ további sorsa, az sem, hogy milyen ujjak szánták meg kiszáradt szemhéjukat. A földbe leeresztett koporsó mellett ő mindezt elgondolva az élő ujjakat kezdte szánni az elkerülhetetlen borzalomtól; lehet az ő kék szeme fölött is remegni fog egy kéz majd, de még azelőtt irtózó ujjait várják az utolsó képtöredékre is makacsul meredő szeműek, akiket túlél s kiket most még gondtalanul szeret.

„Ami ezen az életlen, tán a robbanás pillanatát megörökítő rézkarcon még látható ­– kezdte újra Z. (a kép alkotója hallgatott, mert képtelen volt érthetően szavakba foglalni a Katinka néni temetését) ­–, a mi egész, összezsúfolt életünket kifejezi. Hihetőleg te is, én is, bárki lehet ott, a hamuszín arc darabkáiban; a szemek kráterében fagyos kifejezéstelenség. A béke áldozatai néznek ki így, gyanakvó, durva kezektől elmaszatolt életek. A füst rég eloszlott, árnyéka sem látszik már, hozzávetőlegesen is nehéz lenne kideríteni, hogy melyik tábornok lelkes, fáklyarengeteggel felmagasított zsarnoksága idején, amikor még emberformánk volt, és a füst pirosra csípte türelmesen figyelő szemünket, feltételezhetően vártunk valamire. ­– A Z. hangja egyre gunyorosabbá vált. ­– A fennmaradt jelekbe nem szabad mindent belemagyarázni... ­– Kis szünetet tartott. ­– Például azok a fekete foltok a szétroncsolt, oszlásnak indult arc foszlányain: egyesek szerint düh, mások szerint meghiúsult álom... Kevés a lehetőség(!)... ­vagy talán túlzok? ­– konok tekintetével a Kovrig kitágult pupilláját kereste ­–, hogy valaha is fény derülhet ennyi borzalomra. A tövig égett fáklyákat tartó karokra, s a fej, faj, vagy ami még fáj, annak a részleteire...

 

Kovrig lehajtotta fejét, hirtelen felötlött benne, amit még apja mesélt egy régi majálisról. Nagyon messziről hozták a fát, amiből az a gyermekágy készült, melyben apját ringatták volt, majd ő, az újszülött fiú örökölte. A derék asztalosnak az volt az érzése, hogy az enyvvel együtt fűrészportól kiszáradt ujjaihoz illat ragad (mondta az apja a családi szájhagyományként megőrzött történetet egy kiránduláson, midőn a barlang szájánál tüzet gyújtottak), nem közönséges erdőillat, inkább egy tisztás feléleszthetetlen tűzhelyének képzelt lehelete. Valamikor a világháború előtt volt ez, az ő apja a harcok alatt nőtte ki a fehér faágyat, egyazon időben azzal, hogy az öreg asztalosmester megindult egy alattomos akna felé.

Z. révetegen állt a világos falfelületeket kikezdő félhomályban.

„Hányan haltak meg, s nem maguktól, hanemártatlanul ­– szólalt meg nagy későre. ­– Ki fejti meg a feltámadás titkát?... ­– Nyaka most megmerevedett. ­– Utálom ezt az elragadó békét!” ­

És zokogva hagyta ott a megterített asztalnál a férfit, aki kezében a leveses kanállal már jelezte, hogy éhes.

 

Kovrigh tudomásul vette, Z. nem azzal a szándékkal jött új munkahelyére, hogy magához illő valakit keressen.

„Szabad vagyok ­– hangsúlyozta. ­– A munkaerőmet sem szándékozom eladni nálatok. A párom iszonyúan jó ember volt, vagyis hát naiv. «Akkor is kimondom, amit kell, ha ez lesz az utolsó nap az életemben!« ­– kiabálta, s nem vette észre, hogy menekülnek előle azok is, akiket a barátai közé sorolt, olyan is akadt, aki a háta mögött provokátornak nevezte. Csak a besúgókkal volt „szerencséje” szegénynek. Ők szíves‑örömest meghallgatták, nem ellenkeztek vele...”

„Végül mi történt?” ­– kérdezte, az odaégett pirítóst kaparva, Kovrigh.

„Rákos volt, kobaltkezelésre járt; annak köszönhette, hogy sokáig elhúzta.”

Mint egy abszurdban. A monológ folytatása is úgy hangzott:

„Halála lehet, hogy nem volt természetes, de valójában megkönnyebbülés volt. Ez is a lelkiismeretem rovására írandó... Nálam otthon egy kép se volt a falakon. Én magam festettem ki a szobát meg a konyhát minden nyáron, fehérre. ­– Úgy nézett a férfira, mint aki figyelmeztetésnek szánja: ­– A sima faltól őrizkedj. Ha sokáig maradtál magadra, és a legleleményesebb időtöltés sem pótol egy ügyetlen ölelést, előbb‑utóbb megpróbálsz a sima falra rögzíteni egy kékbe játszó páros szemöldököt. Mint gombostűre tűzött pillangókat apádnak a háború alatt elkallódott bogárgyűjteményéből... A spiritiszta türelmével igyekszel előteremteni legalább fél szárnyát a titkokkal tovatűnt tekintet tudatlan ívelésének. – A szomorú arcot kínzottá tette egy suta vigyor. ­– Legtöbbször azonban nem sikerül; s te rájössz, hogy a sima falnál csak a hétsinges szakállú Idő sunyít... Beburkolóztam hát a takaróba, mint egy magatehetetlen vénség, aki nyáron is vacog, és vártam, hogy történjék valami velem is. Hogy utánam jöjjenek, s elvigyenek valahová, ahol megszabadulok a tolakodó emberi közösség kétszínűségétől... A gyereknevelés is harc és teher volt. Több bánat, mint öröm. Egészen addig, míg elkezdtek pötyögtetni a zongorán. Bár rossz volt, nem lehetett rendesen felhangolni, a billentyűk fahangon szóltak, de Bach fegyelmezett fúgái, Mozart és Chopin muzsikája segített, hogy a sivár napok elteljenek. Nincs megnyugtatóbb érzés, mint amikor betölt a zenéből áradó öröm... Majd meglátod, milyen az, ha a gyermekeid komoly dolgokra képesek...”

„Vajon meglátom?” ­– Kovrigh hangjában volt némi fátyolos árnyalat, Z. azonban ugratásnak vette.

„Igenis, meg fogod látni! ­– mondta nyomatékkal. ­– S remélem, hogy önállóbbak és magabiztosabbak lesznek nálad.”

 ­„A testünkben bízhatunk csak” ­– mondta Kovrigh sápadozva.

„Ez felhívás akar lenni valamire?” ­– A világos, nyílt tekintetű Z. mintha ibolyántúli sugarakat bocsátott volna ki szeme sarkából.

„A csontok gyökeres ellenállására gondoltam” ­– hangzott a magányosan éldegélő férfi magyarázkodása, s valami belső melegség öntötte el hirtelen. Volt idő, amikor egy fiatal, rugalmas járású és főleg vidám házvezetőnőről álmodozott (özvegyek előnyben!); olyankor persze a szépirodalmi művekből „ollózott” agglegény képe lebegett lelki szemei előtt, akinek leghőbb vágya lefölözni a szerelembe esett özvegyek maradék szépségéről a tejszint. De a valóságban ­– képletesen szólva ­– a legtöbbször be kellett érnie felhígított tejjel, vagy poshadt vízzel.

„A mások esélyét szem előtt tartó illúzió már fél egészség” ­– jegyezte meg Z. bátorítóan. Elég volt hozzá egy‑két nap, hogy bekapcsolódjék a Kovrigh gyakorlatiasnak nem nevezhető életébe. Lement az alagsorba, hogy szemügyre vegye a régi, az utóbbi időben egyre kevesebb meleget ígérő fűtőberendezést. Kimosta az ablakon lógó, füstös függönyöket.

 
                                                              *

Valótlan álom nem zavarta már Kovrighot; egyébként mostanában többnyire ültében aludt el. Az ő életénél, gondolta, úgysem lehet valótlanabb, legfeljebb a Z. halála. A nyitott hűtőszekrény előtt állva („Jaj, mennyire tele van ez is!”), majd az ablakon kihajolva étvágytalanul szűkölt fel az égre. Még a hold is csípőstúró szagú volt. Dühösen tépte szét kusza, túlbonyolított vázlatait. „Most, hogy a tél szívében vagyunk ­– írta nagybácsijának Düsseldorfba (ez a levél sem fog megérkezni vajon?) ­–, mint henyélő kastélyos urak, csak pipát gyújtanék, ahogy Faludy Ferenc mondaná, hat ló táncoltassa színbársony hintómat az estalkonyatban (ó, régi, egérnemrágta szavak!), ámde bizakodásom édeskevés a friss égre s szellőre bízni magam. Midőn még bokrétás fej, rojtos szügy, s szikrákat verő acélos patkó volt a módi!... Nem e semmi‑fejek és ‑agyvelők, kik kegyetlenül kikezdik az embert. S ami marad: csak a szomorú középszer...”

 

– Lát valamit? ­– kérdezte Kovrigh a ház lépcsőjén ücsörgő szomszédját, aki valamikor a lakatos szakmában dolgozott.

– Mit kellene látnom? ­

– Az a deszka a tegnap délután nem ilyen helyzetben hevert. ­– Kovrigh tüzetesen áttanulmányozta a helyszínt, léptek nyomát kereste a göröngyös földön, a mésztörmeléken. ­– És a kavicsok!... ­

– Ha unatkozik, még a hangyákat is megszámolhatja.

«Nem tudtam, hogy ilyen tréfás ember« ­– töprengett Kovrigh elkomorulva. Vérfoltok után kutatott a földbe fagyott leveleken. Eszébe jutott, hogy reggel a macskája tekintetében óvatosságot fedezett föl; az is lehet, hogy egyenesen riadt volt.

– Szegény állat ­– sóhajtott fel.

­– Az, biza, szegény kimúlt ­– kontrázott a nyugdíjas szomszéd.  

Kovrigh ma reggel a drótkerítés tövében talált rá. A nyaka beszorult, és megfulladt.

Vagy megfullasztották.

Ha túlzás is, hogy a dolog felkavarta, de furcsa érzés kerítette hatalmába. A macska csak vendégségbe járt hozzá; igaz, gyakran megcirógatta, így hát nyugodtan hihették, hogy a kedvence. Ez is fokozta affektivitását, különösen most, midőn a „vendégéül fogadott” Z.‑t is halva kellett viszontlátnia.

A macskának jóformán nem is adott nevet; nem érzett iszonyt, eszébe sem jutott eltemetni és gyászolni.

– Öreg volt nagyon ­– mondta a szomszéd ásítozva.

Kovrigh kedvetlenül bólintott. Gyerekkorában egy madarat is elhantolt a kertjükben; később a kedves sünjét, melyet egy teherautó gázolt el. (A macska tetemét a szemetesek vitték el.)

Kovrigh, mint aki nem hagyott fel a gyanakvással, többször is leguggolt, közben hangosan gondolkozott:

– Ez figyelmeztetés akar lenni?

– Marhaság. ­– A szomszéd megint a szája elé emelte tenyerét, de elfogta az idegesség, és elfelejtett ásítani. – Így nem lehet élni ­– mondta, mint akit megbántottak. ­

– Én is azt mondom ­– vágta rá Kovrigh. ­– Ahogy elnézem magát, mintha tudna valamit.

A lépcső kövén ülő ember nagy, kerek fejét félrefordítva, konokul becsukta a száját, mint aki magában azt mondja: a gazdám ellen úgyse vallok!...  

«Figyelmeztetés!... De kitől? ­– Kovrigh tovább emésztette magát. Derűs délután volt, ragyogott a nap. Minden ismerőse lereagálta valamilyen módon a macska balvégzetét. „Kinyiffant!” „Na hát, kérem, ezek a perverz huligánok!”...

Az abnormitásra, amely szorongatóan vette körül Kovrighot, nem a macskatetem volt a legfőbb bizonyíték.

Kovrighot sohasem fűtötte bosszúéhség. De a virrasztáshoz szoktató, fehér éjszakákon hagyta, hogy sunyító alantasság költözzék lelkébe.

 

„Valaki kivan rád ­– mondta másnap Zsombor a szerkesztőség épületével szemközti bárban. ­– Hányszor mondtam neked, hogy keress egy magadhoz való fehérnépet. A szerkesztőségben is elég szétszórtan élünk, hogy egyebet ne mondjak. – És lopva körülkémlelt. ­– Mármint a hivatalos órákat kivéve... De az utóbbi időben jobban eltávolodtunk egymástól.”

Kovrig szótlanul hallgatta fecsegését, még akkor sem gondolt arra, hogy kirúgja maga alól a széket, amikor Zsombor puhánynak, magának‑valónak nevezte őt:

„Ne is tagadd, öregem... Ráadásul peches is vagy ­– itt kövér pracliját ráhelyezte a Kovrigh kezére. ­– Ha Z. beválik!... A kerítésen túl burjánzó rét nektek, ha nem is épp gyönyörűség, de üdítő volt. ­– A söröspohárral kezében már kezdett ellágyulni a saját szövegétől. – Láttalak, öregem, hisz jóformán szomszédok vagyunk. Meglestelek benneteket édes kettesben... Kár, hogy nem veheted el már feleségül.”

Az utolsó mondatot Kovrigh szerencsére nem hallotta; a szék, ahogy felugrott róla, fölborult, de ő már kint volt a bárból.

 A téren a közelgő ünnepség főpróbáját tartották, egyenruhás karhatalmisták és karszalagos civilek. A piszkos‑sárgás ködbe veszve, mint nyáj úszott az idomításhoz szokott tömeg. Kovrigh közömbösen keresett utat magának, csak egyszer‑egyszer használta könyökét. Az izzadtsággal s kölni‑illattal kevert levegőben, ahol az asszonymellek s ‑derekak érintése áramütésként érte valamikor, most enyhe hányinger fogta el («fáradt vagyok ­– gondolta ­– nagyon fáradt«), de miután egy eltorlaszolt mellékutcában harmadszor is át kellett vágnia testét a hústengerként hullámzó, tapadó tömegen s a levertségen és éhségen kívül egyebet nem érzett: mint láthatatlan szú, mely befészkeli magát a fába, úgy szólalt meg benne, szinte szipogva, szánalomkeltően, ám mindenképp félreérthetetlenül valami, ami elől lehetetlen elbújni vagy elmenekülni. «Bennem volt mindig ­– most már sejti. ­– Nincs okom különösebb rémületre... Áve, öregedés!«

A diófa várja, hogy lekopaszítsák, a macska, hogy üldözőbe vegyék. Ennyi az egész?...

 

Hol van Z., aki mindig félt az öncsalástól, s nem festette zöldre vagy élénk pirosra a mélybarna félkört szeme alatt? Nincs kivel megvitatni olyan kétségtelen igazságokat, mint azt, hogy a természet nem szorul lelkiismeret‑furdalásra. 

„Egy idő óta nyugodt vagyok ­– jelentette ki Z. ­– , hogy nem történhet velem semmi különös. Nyilvánvalóan magabiztosabb, és több tisztelet ébreszt környezetében az, aki betéve tudja önmagát.”

Pillanatokig tartó habozás után táskájából elővett egy keményfedelű füzetet.

„Ez a napló nem csupán rólam szól ­– mondta. ­– A férjhez menésemmel járó megszenvedett tapasztalatoknak csakis akkor van értelmük, ha úgy olvasandók, ahogy a lélekvándorlás áldozata hátrafelé néz, és visszavetített lelkében gyönyörködhet. Én nem az ősállapotra vagyok kíváncsi. A halál és az esetleges újjászületés között amúgy is elveszítheted igazi lényedet. Kivéve, hogyha szellemi folyamatként fogod föl eredetedet és leszármaztatott génjeidet. Önámítás helyett az embernek arra kell törekednie, hogy megtartsa szellemi erejét, s tartalékot gyűjtsön... Ilyen értelemben az erotika is a «szellemi« szféra részének számít. Olyan erőket kell kifejlesztened magadban, melyek fokozzák önérzetedet a test ellenálló erejével szemben, s szemben azokkal az éter‑ és asztráltesterőkkel, amelyek ellened fordulnak. És olyan testet kell teremtened magadnak, amely megmutatja, miképpen adódik a testből egy gyenge önérzetre való hajlam. Tudat alatt valahol az ember meg szokta érezni, hogy milyen helyhez és alkalomhoz vonzzák a mágneses erők.”