Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


AZ EMIGRÁNS

A dagerrotípia keveset mond. Legfeljebb megerősíti környezete véleményét, hogy feszültnek, mogorvának látszik. Első látásra szinte mindig. A kis keshedt, cvikkeres orvos, amint belépett, abban a pillanatban jól diagnosztizálta.
"Kinek a lakása?... A Clara Viarisé?" (Nem sokkal bizalomkeltőbb név: a nő apja hírhedt carbonari!) A jó ismerősöknek persze Clara Turgenyeva. Ő vezeti be a doktor urat most is. Az emigránshoz.
Méghozzá: orosz emigránshoz. Van elég ebből az "emberfajtából" is Párizsban, egész kolóniára való. Csakhogy a ő, Ny.I.T., a "hitetlenség és kétkedés gyermeke"; a tehetetlen dacé, nem az alkalmazkodásé. Ötvenedik életévéhez közel.
Milyen felemelő érzéssel lépett be annak idején az ifjú Nyikolaj a szabadkőműves páholyba. S később: ha nem is a rajongás vezette, hanem az elszántság — de az is egyértelmű volt legalább, ösztönző erejű —, midőn jakobinusnak vallotta magát, és összeesküvést szervezett a jobbik, a "szelídebb" cár atyuska ellen.
Most már a családban öröklődő szlavofil érzés is végképp kiveszett szívéből, a misztikus hit, melynek segítségével időnként sikerült meggyőznie távoli eszmetársait, hogy az oroszországi értelmiségnek csak akkor van esélye, ha más utat választ a nép számára, mint amilyent a nyugat európai államokban tapasztalt.
A kis orosz templom szentélyében — ez volt első franciaországi turistaútja — szinte belebújt egy fülkébe, csak a kiterjesztett szárnyú angyalt látta feje fölött (Oroszországból hozott tucat emlékmű lehetett). Ilyen állapotban képzeli el saját magát: tehetetlen lebegés, repülést színlelő mozdulatlanság. "Ki tette ezt velem — és teszi még ma is?!"
Ugye milyen keveset tud mondani róla a dagerrotípia?


Képmásomat megkörnyékezte a gonosz. A legrosszabb ördögi sugallat: a nihil. A válságtudat megfoghatatlan méreteket ölt bennem. Ez is egyfajta — elsorvasztó! — misztika. Pedig hogy gyűlöltem valamikor a hideg, kiszámított elméket és elméleteket.
Ki ez az ember? — vizsgálgatom gyanakvással arcomat a sietve becsukott ablak üvegén. Kint szél kerekedik s becsap az eső; vagy túlságosan hangos társaság közeledik az utcán... Milyen későre vettem észre azt a magányos hársat, mely a szemközti oldalon kivirágzott. De minden második járókelőben rendőrkémet gyanítok. Ez francia föld — minél harsányabb, annál veszélyesebb számodra, hogyha ostobán elhiszed, amire tanít. Minden a polgárkirálysággal kezdődött...
Akkor én, Anglia után, Svájcot választottam. Ott nem kellett bujkálni a világ szeme elől. Ablakomból a Rhône Hídját és Jean Jacques Rousseau szigetét lehetett látni; a Mont Blanc utcai kávéházban orosz újságokra bukkantam (ha nem is a legfrissebbekre), s ez nosztalgiává oldotta erős honvágyamat, melybe csaknem belebetegedtem. Akkoriban — miután a határon átkutatták minden bőröndömet, holmimat, volt úgy, hogy a papírokat meg a könyveket külön tették —, akkoriban még fennen hajtogattam, hogy Oroszország jövője az elhivatottak (jórészt emigránsok) kezében van. S ez nem mindennapi erőt pumpált lelkembe, mely elképzelhetetlennek tartotta a reakciós hatalommal való kiegyezést. Utólag ¬– közben saját reménytelen jövőmmel szembesülve, sőt elveszett múltammal is, kiegyezni kényszerültem önmagammal ¬– valahogy külsőségesnek könyveltem el egykori magatartásomat; eszembe ötlött egy nyugatra menekült fiatal orosz író jelszava, miszerint új életet kell választani: keleti Rothschilddá kell válni! Pénzmágnássá! (nem mondom, szerény életprogram); persze borzalmasan gyötrődött szegény, amiért a művészetéhez méltatlan szerepet, magatartást erőltetett magára, az út járhatatlanságáról nem is beszélve.
Kevés dolog sorvaszt jobban, mint a megalkuvás. Franciaországba kerülve (Verbois ba, Párizs környékére), magányom kialakításában volt egy tudatos elkülönülési szándék: őrizkedj, hogy le ne húzzon a kisvilág! Fülemben csengtek egy német filozófus gúnyos verssorai: "Mind kémlel, fülel, résen áll, / Vajon mi dolgok esnek? / Ki mit űz és ki mit csinál, / Mit harsog, mit suttog a száj: / Semmi sem menekedhet... / Házas? majd még nejet vesz? / Mekkora ház, mily szép kabát? / Nagy gonddal ellenőrzik."** Szimatolnak, vizslatnak minden arcot...
Tanulhatnál a filozófus magányából, korholom magam. Ő nem a kibékítéssel vesződik, hanem egész filozófusi szenvedélyével a tudat kettősségét próbálja megfejtetni, azt, hogy miért és mennyiben hányódunk két világ között. Keresi az elnevezéseket, némelykor vallásos terminusokba bonyolódik, míg végül rábukkan "jobbik tudatára".
"Minek vesződik ön a társadalom temérdek bajával — mondja az orvos is, miközben hideg ujjbegyével megkopogtatja mellkasomat. — Az okos ember a maga egészségével törődik, a saját csontocskáival, zápfog idegeivel. Látott e már oly botor geológust, aki egy egész Mont Blancot visz be a laboratóriumába? Megelégszik néhány kővel, kaviccsal."

*

Mára kellemes emlékké vált sok minden, ami egykor félelmetes jelkép erejével hatott rá. Mint német földön az a kesztyűs kéz — mely kivont kardot szegzett fedetlen mellkasának. "Ön az igazságot keresi, annak törvényei szerint szeretne élni! — hallotta a visszafojtottságában is fűtött férfibaritont. — Ezek szerint a bölcsességet és az erényt keresi, nemde?"... Az allegóriákkal fűszerezett, kalandos "utazás" titokzatosságát szinte kamaszos füllentéssé, játékká szelídíti az emlékezés. A kötényes férfiak komor kara (mintha lovat készültek volna letaglózni)! Hogy nem érezte nevetségesnek akkor a ceremóniát?! Talán a mélyzengéssel kórusban elmormolt mondat miatt: Sic tranzit gloria mundi.*** "Egy fontos titok megőrzését bízzuk önre...” — Azóta is libabőrös lesz a háta, ha a feladat súlyára gondol, jóllehet a legvérmesebb tervezgetések, a dekabristák konspirációja idején is (midőn szerencséjére külföldön tartózkodott gyógyfürdőn) csak sejtései voltak az emberiség megjavítása érdekében létrehozott szövetkezés titkáról... "Előbb meg kell tisztítania szívét és világossá kell tennie elméjét. E perctől kezdve kötelességének fogja érezni, hogy szembeszálljon a világot megmételyező gonosszal. Megnyugtatjuk, hogy küzdelme során nem lesz egyedül..."
Páholytársai egytől egyik nyájas, joviális, művelt egyéneknek bizonyultak. A legjelentősebb személyiség közöttük kétségtelenül Friedrich Karl zum Stein volt (talán az ő hangját hallotta, amikor felavatták). Később mint kegyvesztett miniszterelnök Moszkvába került, ahol nem csupán a szláv haramiák miatt riadozott, akik zsinórral fojtják meg az elegáns öltözetű idegeneket s a kifosztott holttestet a folyóba dobják, de legalább annyira tartott a megszállott vigyorral közeledő hódító fanatizmusától, hisz korábbról jól ismerte Napóleon despotikus tervét. Stein birodalmi lovag reformja: a porosz paraszt fölszabadítása nem maradt puszta látomás; Bonaparte viszont a német öntudat és liberalizmus megsemmisítését tűzte ki célul, ezért volt kénytelen bűnbaknak kinevezni a reformer államférfit, és minden vagyonát konfiskálta.
A francia katonák (a jakobinusok csontjain gyakorlatozó, trappoló sereg!) az ifjú Nyikolaj szeme láttára rángatták ki az utcára a könyvkereskedés vézna, pápaszemes tulajdonosát, s azzal az ürüggyel, hogy lázításra szító irományokat árusít, a szalmával beszórt kövezeten agyonlőtték. A törött hordókból szétfolyó vörös borral keveredett fakó piros vérében szelíd tollpihék úszkáltak.


A mögöttem álló szörnyűség. És az előttem álló: a megújuló tiranniára rászolgált tömeg. Minden nép kiérdemli a kormányát. Ezt odahaza még honnan sejthette volna? A begyepesedett agyú bátyuskák és vérmedve falánkságú tábornokok közt nemesi mundérját közönséges pórindulat feszítette, midőn fölkiáltott (mint később Puskin), hogy: még a menny urának jobbágya sem kívánok lenni! És — hazafiúi bántottságának sebére írt — érveket keresett Napóleon háborodott hadjárata idején, miszerint a francia hadvezér kénytelen volt megtenni néhány ezer versztát félmilliomod magával, hogy fölkeltse a henyélő, vodkapárlatban gőzben feredőző orosz urak figyelmét. Akik közül sokan az utolsó pillanatig annyit tudtak a francia ármádiáról, mint a sáskajárásról. A sztyeppen kérdi e valaki vajon, hogy a sáska honnét jő s mivégre; elég beérni annyival, hogy holnaptól drágább lesz a hleba. (A kenyér!)
Ám aki hallott valamit a bécsi újévi bálról — csaknem negyedszázaddal ezelőtt volt az is! —, annak megadatik eltűnődni azon, hogy mily fanatikus a hatalmi játék, és mennyi elpazarolt energia vész el visszahozhatatlanul — nemcsak a cár birodalmában, de nyugatabbra is. Kiskirályok, fejedelmek, hercegecskék, trónörökösök vánszorogtak szánalmas gebéjükön (mint Pieter Brueghel festményén a halál) — Európa áthatolhatatlan, vak útjain. Több volt az már, mint királyi, főúri kedvtelés (az erfurti kongresszus idején megrendezett vadászaton még a weimari herceg a rövidlátó Sándor cár elé hajtotta a legtestesebb szarvasbikát, s elég volt egy puffantás vaktában!)... Évtizedek salakjától, lelki üledékétől késleltetve, keserítve később nagy volt az ár. Olykor a legkiválóbbak állhatatlanságával, megtévesztésével járt! Miután az összeesküvéstől való rettegését katonai parádékkal levezető Sándor cár meghalt és I. Miklós néven egy tompa agyú katonai dandárparancsnok került a trónra — akinek első sugallata szerint "hasznos és helyénvaló volna megszüntetni a könnyű beutazási lehetőségeket Oroszországba” —, a költőzseni, lám, az új cárt ünnepli (ugyanúgy Varsó elestét is; ekkor még keveset tud Mickiewiczről), és kezet fog a zsarnokkal, aki újdonsült atyuskához illően nyájas "ígéretet" tesz Puskinnak — hisz róla van szó —, hogy ezután ő lesz a cenzora, ami a költő műveinek javára fog válni!
Időtlen zsibbadás jön rá. Ki kéne ülni a halvány napsütésbe, hogy ne hallja a rászedett néma kiáltozását. Őt magát már már megsüketíti vad kiáltozásuk; ám, ha Clara e különös szellemjárás közben véletlenül urára pillant, felkiált: "Mi történt?!... Tán még hóbortos leszel. Azt hittem, alszol."
Csábító összehasonlítania öregedő magát, nyomorék lábán ezzel a már fesledező kockás angol pléddel, tűnődés, piszmogás közben — a weimari öregúrral. Goethével, aki tenyerében, ölében régi kövekkel az anyag bűvös titkától megmámorosodva éppen azt kéri, hogy szabadítsák ki a porvédő alól féltett mikroszkópját.
Az ásványok, a növényi sejt szerkezetét kutatni nem jár akkora kockázattal. Az emberi önzés és elfogultság példái azonban felmérhetetlenek. Mint amilyen kiismerhetetlen egy olyan nagy elme, amilyen Goethe volt. Ő a képzelőerő stimulálását látta a mások számára legfájdalmasabb pusztulásban — Moszkva égésében is. "Teljesen hidegen hagy — mondta. — A világtörténetnek is kell hogy valami mesélnivalója legyen. A világtörténet óriási kincseket gyűjt a mi számlánkra."


Ha a nyomor, a gyilkosság, az erkölcsi szenny és kiábrándulás tárháza értékeket rejteget, akkor az én életem kincsesbánya. Sokat töprengtem azon, hogy Goethe közönyös, cinikus volt? Vagy miután a német nép összehasonlítása más népekkel kínzó érzést ébresztett benne (akár az orosz énbennem), legyőzvén magában a tőről metszett patrióta komplexust, a művészet és a tudomány világába vonult kissé gőgös sietséggel, oda, ahol a nemzetiségi korlátok szerencsésen eltűnnek... (Vajon?)
Érdekes módon, Schiller igazságérzete közelebb áll hozzám, bár sohasem mutattam ki hevességemet. Mintha a fejemben buzogó ideák kivitelezéséhez nem lett volna bennem elég erő, vagy imponáló kedv, adottság, főleg a tömeg előtt. Ezt érezhette meg Lafayette tábornok, amikor először kerültem a színe elé (akkoriban még ő sem volt olyan fennhéjázó, parókás maskara: a "polgárkirályság napóleonja"); állítólag így szólt volt adjutánsához: "Na, tegyetek már valamit, az Isten fáját, ezzel a sárga képű, gyulladt szemű emberrel, ha már nem született katonának!". Valójában nagy ijedség vett rajtam erőt a hír hallatára, hogy fivéreimet lefogták, Miklós cár kötelet szánt valamennyiünknek... Az önkéntes száműzetés után akkor kezdődött — úgy néz ki, halálig tartó — kényszerű száműzetésem.

*

"Egy ideig még az üres színt látni, amint a felkelő nap széthinti sugarait a jéghegyek fölött." Kezében Schiller kötettel ébred a vacogtató szunyókálásból. Clara behozza mázas kancsóban a frissen fejt tejet. Még párolog.
"Jobb, ha felfőzöm — mondja. — Ki tudja, honnan jön a kolera."
Nyikolaj tudja: az Indus partjairól. De ez a belülről szorongató tüzesség, ez a megfoghatatlan fájás valahonnan messzibbről vagy mélyebbről jöhet, az időből.
Az életem nem az én életem, gondolja; minden rajtam kívül történik.
Az oroszok odahaza német módra beretváltan járnak (ifjú korában legalábbis így volt), de mihelyt Európába vetődnek, eloroszosodnak, és hihetetlen gyorsasággal szakállt növesztenek.
Otthon ezalatt — mióta hagyta el Oroszországot? — felrobbanthatták akár a Téli Palotát is; ha itt nem történik valami jó, valami biztató velük, az egész planétát kikezdheti s megeheti a fészkes féreg, az emigráns a fejlődés minden jelét önkudarcként éli meg, mint akinél eleve hibás volt a kiindulási pont.
"Talán akkor romlott el az egész szerkezet, midőn ön kiszakadt abból a..."
A keshedt kis doktor csak kezével gesztikulált, nem fejezte be világosan a gondolatot.
Óriási gyümölcsöskertek, tölgyligetek. Halászbotja meghajlik a meredek, szakadékos part felett; megrántja. Víg csikónyerítést hallatnak a friss ruhát teregető cselédlányok, amint látják, hogy egy lyukas fenekű fazekat húz ki az agyagos padmalyból. Délután van, de már holdvilág fényénél ingerlik képzeletét a tüzes asszonytestek. Bent az udvarházban hűvös homály. "Bátyuska! — szól száraz, szigorú hangján anyja a nehéz, Voltaire stílusú karosszékhez. — Hátha mégsem küld érted a cár." Apja párnába rejtett feje mozdulatlan. A gyermek Nyikolaj nem érzi a komorságot. Félszeg lábú (nem riadt) verébként kisántikál a tüneményes képből.
A folytatásra már jobban emlékszik. Hogy drukkoltak Napóleonnak! Aki szerint Moszkván keresztül vezet az út Indiába. Oroszországot leverjük, mondta könnyedén, a cárt kiengeszteljük, ha épp nem lett egy palotalázadás áldozata, s akkor ki tartja vissza a francia ármádiát, hogy a Gangesig nyomuljon?!... Akár egy öntelt boltoslegény — dohogott a Nyikolaj atyja.
Könnyű volt, gondolja utólag, a diktátornak, akinek zsarnok olasz kisfejedelem, kalandor vérszívó őseiig Stendhal a XIV. századig leásott. "Ha aludni akarok — jelentette ki Bonaparte magabiztosan ezt is —, az összes fiókot becsukom és már alszom is." Nem tagadhatja senki, hogy számtalan fiók volt a fejében.
Az ő fiókjai ellenben kezdettől fogva, úgy látszik, rosszul csukódtak...
"Meggyőződésem — folytatta vizsgálat közben az orvos —, hogy az ön szívében és elméjében, a testet most hagyjuk, semmi sem történik úgy, amint kellene. Eleinte csak egy heveny láz mutatkozik. Mit számít egy kis belső forróság a nagy geológiai (akarom mondani: történelmi) megrázkódtatások után! A környező életben új minőségi kilengések következnek be, ezt nem tagadhatjuk; ám ön, akiben az idegek túlburjánzottak, mindezt mennyiségi képtelenségek formájában éli meg; mint aki jókora bérházak helyett óriásgyíkokat lát, és akkora páfrányok árnyékában közlekedik, hogy egy egy levelükkel kaszárnyát lehetne befedni. Az alattomos betegség hatására a képzelet csatát vív a józan ésszel, s így aztán ön nem Mózessel vagy Cuvier vel kerül konfliktusba, nem a kinyilatkoztatás vagy a tudományos megismerés közötti ellentéttel, hogy Isten teremtette e az élőlényeket vagy az életerő, hanem a belső bomlással járó kétellyel, mely patologikus esetté növeszt minden jelentéktelen dolgot. Kár lenne titokzatos összefüggéseket, gaz célokat meg fennkölt cselekedeteket keresni ott is, ahol a világ egyszerűen a maga naiv, ostoba útján forog, nem előre, hanem zavaros szenvedélyek, félelmek, előítéletek, szokások, tudatlanság, fanatizmus, lelkesedés szövevényének hálójában, amit a benne vergődők — nevezzük isteni vagy ördögi sugallatnak — emberi cselekedetek gyanánt s utóbb történelemként tartanak számon."
Az orvos zsebkendőjével megtörölte cvikkerét. Fura, eleven észjárású emberkének látszott. A ház asszonya szólította, s ő, akár egy virgonc természetű gyermek, sietett behabzsolni a kiadós villásreggelit.
– A Miértet kerestem, ahelyett Mit szemléltem volna; a távolba vágytam, ahelyett, hogy a mindenütt közelít ragadtam volna meg; kifelé indultam el minden irányba, ahelyett, hogy befelé fordultam volna, Mert minden titok ott fejthető meg.
Kedvetlenül. kifejezéstelen hangon idézte Schopenhauert a francia írónak. Egy kisvendéglő teraszán ültek, de ő mindvégig a litván erdők útvesztőit, a belorusz mocsarakat látta maga előtt, mintha még most is egy postakocsiban hánykolódna. Fogai azóta hányszor ütődtek az olcsó pohár széléhez, mint mikor egyszer régen, a lengyel köves utak valamelyikén szomjasan fölriadva, megpróbált inni. A kulacs tele volt, mégsem sikerült csillapítania szomjúságát.
Akkoriban értesült arról, hogy a lengyel diákokat tömegesen száműzik Oroszországba. Novoszilov, a cár hírhedt szenátora Vilnában haditörvényszéket hozott létre, a kolostorokat pedig átalakíttatta börtönökké. Jeles litván családok gyermekeit hurcolták el láncra verve a szibériai bányákba; még csoda, hogy a gimnazista Mickiewicz akkor megúszta.
A Nyikolaj bátyja Alekszander, leveleiben folyton az Itáliában unatkozó francia konzul, Beyle (a Stendhal felvett név) élve boncoló stílusáról áradozott. Nyikolajnak azóta személyesen is volt alkalma megismerni a francia író bámulatos pszichológiai érzékét. Mégsem merte volna most egyből, a párizsi utcán „sírból kelteni ki a holtakat”, a múltját ¬– különösen azok után, hogy Stendhal is hallgatott az ő megbomlott lelki egyensúlyáról. Az otthont idéző parlagiasság, durvaság, no meg az imént felgerjesztett, „tomboló” német filozófia után hagyta inkább, hogy legyezgesse őket a francia urbánus szellem kedélye.
A Rue de Bons Enfants macskakövein lépkedve indultak hazafelé. A romantikának kedvező kontrasztok lépten nyomon figyelmeztették őket, hogy rég maguk mögött hagyták a polgárkirályság hitegető napjait és a júliusi forradalom félelmetes díszleteit.
„Egy kis színésznő elhódítása a vetélytárs elől, kardpárbaj, este elegáns veszítés a kártyaasztalnál: ötszáz arany! Meglehet, hogy épp valamelyik honfitársa a ‘hős’ ma” ¬– csevegett megjátszott könnyedséggel Stendhal.
„Ez már határozott haladásnak könyvelhető el az otthoni élvezetekhez képest. ¬– Nyikolaj megkísérelte utánozni a kedélyes francia hangnemet. ¬ – A biztonságot mindennél előbbre helyező, nehézkes orosz nemes urakra gondolok, akik az ész erejénél, a haladás kockázatánál többre tartották mindig a patriarchális nyugalmat.”
„Mi az ördögöt bántja a jó öreg patriarchálizmus szellemét?! ¬– A Stendhal arcába forró hullám csapott. ¬– Hamlet is megjárta atyja szellemével.”
„Látta e ön ezeket a díszkardos arisztokrata múmiákat ¬– dohogott tovább az emigráns Nyikolaj. ¬– Feszes nadrágban, csipkékkel, aranylánccal díszítve, csak úgy ontják magukból a közhelyeket. Itt, Párizsban csakúgy, mint Nálunk Szentpétervárott.”
„Na, és mit vár tőlem: hogy Neckert magasztaljam, vagy a tyúkeszű leányát, aki ‘veszedelmes’ nézeteivel még a minap is képes volt halálos rémületbe kergetni két csoroszlya márkinét az ezüstszalonban?!...”
„M me de Stael? ¬– Az orosz elszürkült, akárcsak a világ körülötte. = Nem csodálkozom rajta, azok után, hogy Sándor cár liberalizmusáért lelkesedve kész volt vállalni a közvetítő szerepét, mielőtt Európa hatalmasai győzelmet arattak volna Napóleon felett. Vajon mit érezhetett a svéd trónörökös szegény, midőn a hírhedten (nemcsak gondolkodásában) szabados hölgy azzal az ajánlattal állt elő: az Oroszországhoz csatolt Finnországért cserében a cár felajánlja neki tálcán Norvégiát?...”
Nyikolajt valami szánalmas bizonytalanság kerítette hirtelen hatalmában. Örült, hogy arca egészen árnyékban van, s a francia nem olvashatja le róla ezt a tétova, reménytelen középszerűséget.
„Örüljünk, hogy eltűntek a bulvárokról a hústorlaszok ¬– szólalt meg Stendhal. ¬– Én lefekvéskor néha még magam előtt látom a derék pékmester nagy farával fölfelé fordított hulláját, amint elzárja előlem a hangulatos kis sikátort. A kóros állapot egy és ugyanaz, barátom, akár hasadékban cirpelő tücsöknek képzeli magát a beteg, akár házőrző ebnek.”
„A kockázat viszonylagossága: engem nem védenek a francia házőrző ebek” ¬– felelte Nyikolaj kurtán, mielőtt elköszöntek volna egymástól. Tudta, hogy fejét megint nedves törölközőbe kell csavarnia lefekvéskor.
Stendhal is bosszúsan ért haza. „Eleget bajlódtam már mások lelkiismeretével. Gyöngébb vagyok, mint ez a nagydarab orosz; de a gyengék néha bámulatos erőfeszítésre képesek. Éppen ezért ma éjjel is írni fogok, hogyha már úgyis fölkavarodott a világ gyomra. Mint a bouillabaisse től az enyém...”
Nyikolaj gyomrát nem zavarta az erősen fűszerezett halleves. Dupla párnát téve feje alá, Herzent olvasott:„Fantázia, mese, hazugság, vallás letagadhatatlanul életszükséglet számunkra” ¬– üzente a Csatornán keresztül a másik orosz emigráns.
Ma olyan ragyogó elmékkel találkozott, gondolta magában, mint a pózos, csokornyakkendős Mérimée és a markáns arcú, körszakállú Stendhal. Mégis szigetországbeli honfitársam ért meg igazán, anélkül, hogy ismernők egymást. A legbanálisabb hétköznapok változatlanul elválaszthatatlanok képzelgéseimtől és rettegésemtől.

*

Az első szabad séta Párizs szívében. Javasolták, hogy ragasszon körszakállat. Ugyan miért?! Cigányképű olasz hercegecske, lengyel muzsikus, magyar lump báró ¬– itt mindenki tősgyökeres párizsi lesz...A város különben is az újabb járvány ¬– egyelőre a kolera ¬– (rém)híre miatt őrjöng. A körültekintő polgárok arcáról, akik kicsit bonapartisták, kicsit restauráció pártiak voltak mindig, ilyenkor lehámlik az óvatosság, s a kétségbeesés pergamenjén csak az életösztön vérmessége marad. Nem véres, csak vérmes színjáték ez már (a halálra szurkált republikánusok rég feledve; s Lafayette kínos szellemessége is, hogy:„Orléans i Fülöp Lajos a legjobb köztársaság!); a végzet előtt mindegy, hogy reakció vagy haladás. Úr vagy por voltál?!...A túlélés ösztöne hazárdabb, kíméletlenebb a birtoklásvágynál vagy a rágalomnál, melynek sikerült lámpavasra akasztania a forradalom (felfordulás?) áldozatait.
Nyikolaj elfáradt; megvárta, míg elhaladnak előtte a zenés mulatóhely hangoskodó vendégei, csak azután folytatta útját.
„Megint penészes könyvek között virrasztotta át az éjszakát?” Ezt kérdezte tőle legutóbb a fanyar vigyorú német zsurnaliszta. Inkább poéta: sokszor őgy megy az utcán, mintha csak lézengene Párizsban; pedig mióta itt él már.
„Rá van írva a betegség a képemre...Ön ugye ezt akarta mondani, monsieur Heine!” ¬– válaszolta neki neheztelés nélkül.
„Dehogyis, kedves Nyikolaj Ivanovics. Csak eszembe jutott, hogy önnek olyan régi könyvei vannak. ¬– A költő a ködszitálásban szorosabbra húzta nyakán a köpenyt. ¬– Igaz, ön nem csillagjóslást vagy metafizikát studíroz, holott a fogadószobák bársony kerevetein most ez a rémcsemege megint.”
„Valamikor sokat foglalkoztam alkímiával, bevallom; rózsakeresztesek voltak az elsők, akik maguk közé fogadtak...De hamar rájöttem, hogy az alkimisták könyvei nem adnak erőt, gyenge fegyvernek bizonyulnak a császárokkal, az ortodoxiával szemben...”
Heine csodálkozva bámult a botjára támaszkodó idős férfira:„Miféle fegyvert emleget? Ha jól tudom, ön valamilyen memoárt ír!... Még kiderül, hogy egy félelmetes jakobinushoz van szerencsém. ¬– Nyikolaj lehajtotta fejét, hallgatott. A német költő incselkedő hangon folytatta: ¬– Ott van Paganini! Ő aztán igazán páratlan hozzáértéssel „forgatja fegyverét”. Valamelyik este azonban elpattant egy húr a hegedűjén, mire tüstént elszabadultak nem csupán a hangok, hanem a nem kívánt, kárörvendő démonok is. Paganini rövidlátó: megbotlott, s a közönség első sorába esett. Rajongóinak tábora állítólag egyből megcsappant azóta. Mert milyenek a sznob párizsiak?! Szeretik a hátborzongatóan sejtelmes dolgokat... A forradalmár is a könyvek bőrnyergét meglovagoló boszorkánynak képzelik. No, de újabban az otromba, testes, húsvér Marx túlságosan népszerű lett az újságokban. Főleg a fizimiskájával ijesztett rájuk.”
Heine heherésző társalgónak bizonyult. Nem mint Stendhal, különösen megismerkedé sükkor. Ő nem elégedett meg az olyan bizarr „tájleírásokkal”, miszerint Párizs az örömlányok és a rendőrspiclik eldorádója.
„A végletek nációja vagyunk ¬– jegyezte volt meg lesújtó ítélettel, fenékig ürítve konyakos poharát. ¬– Napóleon csak egyike volt azoknak, akik nem ismernek mértéket soha semmiben...Ha aprólékosan elmesélném önnek a legszörnyűbb sebészeti műtéteket, amelyeket látnom kellett, sőt nemegyszer segédkezni is kényszerültem a gyilkolásban ¬– úgy nézett az orosz szemébe, mint aki hipnotizálni akarja ¬– , holtbiztos kiprovokálnám önből a mélységes megvetést. Nyikolaj régóta sejtette, hogy Stendhal halálában is gyűlöli és elmarasztalja a diadalmas császárt, amiért elfojtotta a szabadságot. Ezúttal azonban szinte lenyűgözte ennek az érzékeny embernek a teljesítménye. „Ott voltam Moszkvában” ¬– hajtogatta a francia író kíméletlen mosollyal. Arca közben majdnem boldogtalan volt. Hosszú sétájukon kegyetlen szenvedés dúlt széles arccsontjai között, mint aki utólag felelőssé teszi magát, amiért tiszti egyenruhában, árnyékként követte a kalandor Napóleont.
„A középkorban, de még Richelieu századában is ¬– folyatta alig hallhatóan, közben sokat ivott ¬–: a franciák tudtak akarni. Azt hiszem, Mirabeau mondta...A szellem kiváltságosai folyton a szabadságért kardoskodnak, holott a népnek fogalma sincs róla, hogy mi a szabadság. Meg aztán mit tud kezdeni vele?...Láthatta. Ha nem is 1789 et követően, de a júliusi forradalom után igen. Akad még egy két álmodozó, de mind több a képmutató, köztük én is. Nincs irányzat, mely jobban terjedne a szabadelvűek között a képmutatásnál. Az igazat, uram, legfeljebb a regényekből fogja megtudni. Az életben soha.”
Nyikolaj, bármennyire is agybénító órákat élt át idegenben, egész lényével tagadta, hogy kihalt volna az emberekből a méltóság. Hogy az alakoskodás megkérdőjelez mindent.
Stendhal még odavetett neki egy koncot:„Az emberiséget csak az önként vállalt halállal szerezhetjük vissza.” S ő, aki annyi éven át élezgette ateizmusát, most kész lett volna megadón imádkozni, semhogy ily közönnyel szemlélje ezután a sok szennyet és az üres lelkűek tülekedését. Még el szerette volna mondani Stendhalnak, hogy ő intellektuális tisztességgel ¬– racionalista módjára ¬– tagadja a hiú álmodozást, a költői szubjektivitást (mint általában a nagy jelkép céltudatosságát követő szabadkőművesek), s gyakran biztosítja magát arról, hogy sohasem kergetett ábrándokat. Mire a francia (ebben a lelkiállapotában különösképpen) nyilván azt válaszolta volna, hogy: sokat adnék érte, ha tudnám, miért is tettük voltaképpen mindama tetteket, melyekről nyilvánosan azt mondják, hogy a hazáért tétettek ¬– ahogyan Lichtenberg, a német irodalom „titkos klasszikusa” mondotta volt.
„De hát azok ¬– fakadt ki, a néma párbeszédet átugorva, hangosan Nyikolaj ¬– , akik rendületlenül készen állnak életüket áldozni (most nem a haza földje van veszélyben) az emberiség szent ügyéért?!...Erre esküdtem fel valamikor magam is a szabadkőműves páholyban! A Janus arcú, megismerhetetlen ellenfél ott sunyít valahol a csaló jövőben!”
Elszánt kamaszarcúak ¬– diákok lehettek ¬– Napóleont éltették a kávéház előtt, miközben ő csak forgott értetlenül az utcasarkon, beszélgetőtársát hasztalan keresve.
Végre egyedül, átadhatta magát az indulatkitörésnek, mely órák óta már már fojtogatta. Vagy inkább napok óta, midőn megjelent szerény hajlékukban ¬– álla alatt jellegzetesen csüngő táskás bőrrel ¬– a követségi titkár, s mielőtt még Nyikolajnak módja lett volna tiltakozni, behemót, esetlen testével átölelte és szertartásosan vállon csókolta a szökevényt. „Ön jogvégzett nemes ember ¬– súgta a Nyikolaj fülébe, miután elhitette magával, hogy ezzel az orosz ceremóniával elnyerte régen látott honfitársa bizalmát ¬–, szükségtelen önt arra figyelmeztetni, hogy...” Emlékszik rá, aznap éppen rőzsét égettek a kertben, s a nagy szavak is menten elégtek és pernyévé váltak. A többit feltehetőleg csak álmodta. Peregni kezdett a házban a vakolat, a fal megrepedt s néhol már omladozott. Érdekes, hogy nem érzett félelmet; pedig a fal résein lángnyelvek hatoltak be hirtelen, s körülkígyózva nyalogatni kezdték. A forrósággal együtt valami földöntúli megelégedettség öntötte el egész lényét...Clara helyett a házigazda hajolt fölébe, és uzufurt itatott vele. a száját hűsítette, hideglelését gyógyította; tán még a bélpoklosságra is jó lesz, gondolta ő álmában, ez a porrá tört árpából és kölesszemekből, menta és zsálya porrá tört száraz leveléből észült orvosság. Kemény szemcséjű sárga por hullott az asztal lábához, a gazda felkacagott: aranyat talált a neki szánt uzufurban!...
„Inkább amiatt kéne ricsajt csapniuk, hogy a kávéházban nincs egy becsületes faszénserpenyő a hideg ellen!” ¬– szólalt meg mellette méltatlankodva a percekkel korábban eltűnt Stendhal. S Nyikolajnak az volt az érzése, hogy másodszor riasztják föl álmából. Ezúttal nem a csaholó házőrző ebek.

*

De egyszerre a Heine lágyabb kedélyén is átsütött a gyilkos intrika vágya. Nagy taglejtéssel fordult egyik másik járókelő után:
„A kellem semmitmondó díszpéldányai ¬– kezdte fintorogva ¬– , mintha feledtetni akarnák az előttünk álló szörnyűséget! A forradalmi színjáték véget ért, de megtetszettek a jelmezek, s egyesek kedvükre járkálnak bennük. A francia a legbizalmasabb jó barátnak, de még a kéményseprőnek is kiöltözik, s ügyel rá, hogy házi pongyolája vagy a megtákolt papucsa is jól álljon és divatos legyen. A civil liturgiában a forradalom szellem domesztikálódik: szent lesz belőle...”
„Vagy füst lesz belőle” ¬– morogta az orosz emigráns.
„Úgy van ¬– vágta rá élénken a kissé gömbölyded Heine. ¬– Kérdezze meg a kezelő orvosát: az önkényuralom hókuszpókuszai ellen tart e a lakásán, egyáltalán ismer e valamilyen tartós fájdalomcsillapítót?”
Nyikolaj behunyta szemét, hogy pillanatokra bár felidézhesse magában annak a hajdani nyolcfogásos ebédnek az emlékét. Neki már fordult ki a gyomra az öntömjénező pohárköszöntőktől és a zsíros ujjaival a húrokat pengető balalajkás epekedő hangú kornyikálásától, hogy:„Orosz előtt nincs akadály...Porba hull a bősz ellen!...”
„Ha mégis igaz ¬– szólalt meg nagy későre ¬– , hogy mindaz, ami drága nekünk, s amiért olyan bőségesen ontottuk felebarátaink vérét s olykor a magunkát is: mindaz a meghibbanásban gyökerezik! S nincs is más fedezete, mint a becsület és a dicsőség és a haladás fennkölt szavaiba csomagolt őrület?!...”
„Azért mégsem egészen így álla dolog ¬– ellenkezett vele Heine. ¬– Ez a görcs, ez a rángás csak hazudja a rémet önben. Ha nem így volna, esküszöm, Lady Macbeth tel kiáltanám a sorsnak, hogy: ‘Jöjj mint torzonborz orosz medve, mint / Páncélos orrszarvú vagy perzsa tigris!” S izmom, arcom meg se rezdülne ¬– folytatta ördögi fintorral ¬– a velőtlen csontú, hideg vérű, kialudt szemű emberi faj boszorkánynagyasszonyává változnék menten én is: „szörnyű nép, szívd a mellem / Tejét epének, bárhol leskel is / Testetlen gyilkod a rontásra!” Csak zárójelben: Shakespeare ből sosem elég!...De visszatérve az ön kikottyantott totál pesszimizmusára. Csak a materiális érdek felismerése és diagnosztizálása hívhatja fel a figyelmet a nemzeti és egyéb különbségekkel manipuláló hatalmi politikára.”
Nyikolaj előre sietett; szerette volna bedugni a fülét. Megint egy új kísértés, egy új eszme kísértete. Maradék erejére gondolt s a későn felfedezett örömszerzésre, a test korlátjaira ¬– nem a végképpen kisajtolt lélekére. Félt a magánytól, mert tudta, hogy végességet és korlátoltságot jelent. Épp ezért most már beérte azzal, amit a test én mint a megismerés alapja jelent; fütyült a gondolkodó énre, még ha a lenni tudás nem is ad feleletet arra, ami van. Az érzékeit szerette volna fölfokozni: csökkenő hallását, hályoggal szürkített látását. Ha őt is stimulálni tudná a képzelőerő, mint Goethét élete végső pillanatáig!...Furcsa alakú kocsi döcögött végig az utcán (a Volga kanyarban látott hasonlót utoljára ¬– hány évtizeddel ezelőtt?), olyan mint egy nagy tök, amelyiknek a negyedét levágták. A „tököt” négy kopott szőrű ló húzza; a kengyelfutó hajdú meg a vén, ráncos képű kocsis posztóruhát visel, hátul pedig antique zsinóros köpenyes lakáj döcög. A francia boltos segédek átszaladnak egyik üzletből a másikba, s kuncogva mutogatják egymásnak a mulatságos látványt. Egy fantomtákolmány! Ez is jármű lehetett valamikor!
Nyikolaj prémgalléros köpenyébe burkolózva izzadni kezdett. Várta, hogy valamelyik mellékutcából tüzes orosz dal csendüljön fel hirtelen. Heine nem reagálta le a szláv lélekben végbement varázslatot, melynek szikrája tulajdonképpen egy ösztönös tiltakozásból pattant ki. A német, akkurátus zsurnalisztához illőn, folytatta kimerítő fejtegetését:„Ha minden emberi törvény megállapodás dolga (nem zavarja, remélem, ha Voltaire re hivatkozom), úgy hát nincs más hátra, mint hogy igyekezzünk minél jobb vásárt csinálni...Csakhogy, ahogyan egy londoni polgár mondta egyszer: a törvényt a szükség szabja meg, és betartását az erő biztosítja!...Az új osztály s egyben a mi létünk ereje ez a fűszer. Elég belekapaszkodni Marx őserdő szakállába... ¬– Az orosz útitársra pislantott, aki határozottan elcsigázottnak, meggyötörtnek látszott. ¬– Amennyiben ön más véleményen van ¬– szelídített a hangján ¬– , s én, a felebarátja ezért üldözöm, mint magánember szörnyeteg vagyok. A tömeg szörnyeteg voltát végiggondolni persze már nem ilyen egyszerű...”
Egyszerre észrevétlenül csend lett.

*

Clara letette a kötést, az ablakhoz ment, betolta a reteszt, összehúzta a függönyszárnyakat. Ettől a havas tájat kirekesztő lebegéstől a szekreteren pislákolni kezdett a gyertya.
„Ha kinézel az ablakon, minden úgy fehérlik ¬– mondta Nyikolaj ¬– , mint Oroszország ban.”
Ez nem más, mint honvágy. Miért figyeli hát Krupie doktor annyi energiával, nemcsak aggállyal alkalmi páciensének állapotát? Mintha az egész világtörténelem orvosi értelmezésére vállalkozott volna. A „történelmi tébolyban” egyfajta orvosságot vél felfedezni: „a jótékony láng”, mint állítja, kigyógyítja az embert állati mivoltából... Akkor tölti meg ilyesmivel a Nyikolaj fejét, amikor ennek az üldözéseket kiállt embernek végre sikerült kievickélnie a misztikus hullámok közül. A szabadkőműves páholyok ceremóniái, valamint a civilizáció igazgatására szellemileg és jogilag kiterjesztett hatalmi igény ¬– szeszélyesen fennkölt felsőbbségtudatával ¬– éppúgy önkénnyel fenyeget, mint bármely jelleformáló beavatkozás.
Nyikolaj már alszik. Beért egy erdőbe, és messze kerülve a világ tekintete elől, megnyugszik. Egy keskeny ösvényen, amelyet csak a kecskepásztorok használnak, fölér egy roppant szikla tetejére. A magaslat megajándékozza a szabadság illúziójával; távol került minden fenyegető árnytól, vak véletlentől. A vízesés zuhatagával megindul az elmúlt fiatalság után.
A nosztalgia játékot Heine meg Stendhal hangja kísér(t)i:„Az orosz emigránsok ma a szalonok hősei...”
A szépreményű francia ifjak előtt továbbra is egy Robespierre alakja lebeg, de közben irigykedve rendszerint meggyűlölök azokat, akik helyettük zsebelik be az állami pénzeket. Egyelőre a társadalom új fogyasztója, a finnyás burzsoá az, aki elrágódik a bajokon s a javakon. De majd a fogyasztó társadalom habzsol fel mohón tehetséget, szellemet ¬– mindent!...
Párizs farsangi komédiával válaszol olyan dilemmára, amire nincs felelet. Az emigráns fölriad álmából; ködös, kifejezéstelen tekintetét zavarja a kedves női mosoly. Clara honnan is sejthetné, hogy az öngyilkosság gondolata nem először kerítette birtokába a férfi agyát.






*Köszönettel Stendhalnak, Herzennek, Vinogradovnak;
**Schopenhauer
***Így múlik el az evilági dicsőség




TÚLTENGÉSEK



Az ilyesmire idejében figyelmeztetni kellene az embert. Hogy veszély leselkedik rád: a (kitöltendő:) .......... szélességi, valamint a (kitöltendő:)......... hosszúsági fok metszéspontján, közelében. És ha netalán a tévedés elhatalmasodik a gyanakvó agyakban — az egész világyetem megsínyli általad. A meghurcoltatás és a botrány méreteitől függetlenül megrendül az individuum és az Isten közötti bizalom. Megszűnik az Angyal közvetítő szerepe, s vele együtt — ha a kapcsolat megszakad — lényünk (világűrben fel nem oldódó) jelenléte.

(Zártság)

Tegnap óta a havas esőnek se vége, se hossza. Hajnalra bizonyára megfagyott. Hát akik a lövészárokban kucorognak. Elképzeli, hogy az éjjel váratlanul megsebesült.

Valaki (bajtársam) féltérdre ereszkedve, két karját alám csúsztatva fogást keres rajtam. Testem, mint hajlított húr, rángani akar (de csak idegsejtjeim rángatóznak). Leszegett fejem és a hasamig felhúzott, átkulcsolt térdem szinte összeér... Ő, mint egy szerelmes, körém fonódik; megvárja, amíg engedelmes gubanccá válok, nem küszködöm tovább. Akkor megpróbál fölemelni. Előbb megtántorodik; de csodák csodája, noha kisebb termetű nálam, visszanyeri egyensúlyát.

A tűz visszfénye a mennyezeten. Tagjaiban menekülni kész rugózás. A rettenettől. Ébren volna? Fölemeli fejét. Visszaejti.

Bajtársam (vagy ez egy másik?) letördeli a lovak orrcimpájáról a jégcsapokat. (A két elcsigázott jószággal mi lesz?) Fél lábát megveti, leemeli a fagyott testet, majd magához szorítva, egy ajtóhoz botorkál vele. A merevség enged. Ujjai belekapaszkodnak az egyik kétrét hajtott végtagba... Ez már én vagyok. Az érzés önmagára ismer.
Bármilyen valószerűtlennek tűnik is ma, régen, mikor kicsi voltam, valahányszor veszélyt éreztem, sikerült észrevétlenül kijutnom a házból. Futottam, majd bekanyarodtam a sarkon...
Nem mint most. Igaz, hová is futhatnék.

Összeszorított testét még szikárabbá és szívósabbá aszalta a rettegés.

Kedvtelen, besötétítő, hideg, esős napok Münchenben. Hirtelen rám szakadt megint az elmúlás nyomorúsága. (Mert alig érzünk, máris elillanunk, satnyává, csenevésszé válunk...) Ha tova vagy legalább kisóhajthatnánk magunkat! Olyan furcsa minden, emberestől, romostól (bár messze a front). A gyülekezőárokban zászlóaljnyi kamaszképű katona toporog. Éles füttyszó, egy egy elvétett lövés. Messzébb parancsnoki sípszó, eszelős dudák hangja: zenén és értelmen túli hangzavar. Láthatatlan golyózáporban a katonák elestükben (persze csak képzeletben) mintha egymásra hullanának; emiatt képtelen tovakúszni az is, akit golyó sem ért.
Úgy érzem, teljesen felkészületlen voltam erre az alkalomra. A tömeghalálra s minden borzalomra... Félálomban a régi, magabiztos város. Ősrégi templomai és házsorai körülállnak. A keskeny folyón átívelő hidakon valami egészen finom, sebesen és sokszorosan összezilált patazaj zsongít el, a csipkeverésnél hallható pálcák kelepelésére emlékeztető.
Bécsi konflisban tűntem tova nesztelenül egy ódon utca homályában — s Münchenben kemény mássalhangzójú német szavak riasztanak.
"Ismeri ön Miss Florát? A folyosó végén lakik egy hölgy. Milyen néven mutatkozott be önnek?... S mit tud a látogatóiról?!"
A zártság falai között felvillan a téboly esélye.


(A kémnő)

Úgy tűnik, valami iszonyú rémálomra ébredek. Az alacsonyan száguldó felhők, amelyeket vadul sodor a szél, igazi álom foszlányai. Bécs (a mindenben más világ) csak éppen lebeg lóg a levegőben, mint valami régről származó megjegyzés, mely még a legtávolabbi észleletet is intim jelentéssel tölti fel.
A két idegen különös kérdéseket tesz föl. Bár viselkedésük kifogástalan úriemberre vall, legalábbis eddig.
"Nem észlelt semmi gyanúsat?"
Az állítólagos kémnő ajtója a folyosó legvégén ferdén helyezkedik el, közvetlenül az enyém mellett. Hallottam, hogyne hallottam volna, hogy időnként óvatosan kopognak rajta, de nem érdekelt, hogy kik és hányszor járnak kelnek odakint. Nem tartozott rám, meg aztán soha nem volt érzékem az ilyesmihez. (A „szimatoláshoz”.) Az este különben is fáradt voltam, macskamosdás után lefeküdtem. Még könyvet sem használtam altatóként. Egyszer csak arra riadok föl, mintha megérintett volna valaki...
A személyleírás után (elegáns megjelenésű, királynői termet, nyolc tíz nyelvet beszél) a bizonytalan (olasz, francia, angol, német, osztrák?) származású nőszemély fantasztikus bűnlajstroma következik. Ő az angol női kémnevelő intézet tanárnője. Különböző kalandokba keveredett (férfiakkal is persze), Berlintől Kostantinápolyig, Varsótól Triesztig mindenütt megfordult. Egy időben Flora Poland álnéven egy magas rangú német tengerésztisztnek volt a szeretője Berlinben, akinek ellopta titkos "signalcode" ját, minek következtében az angolok már az első tengeri csata során ¬– Skagerraknál ¬– el tudták olvasni az összes drótnélküli titkos német parancsokat és rendelkezéseket. 1916 ban Miss Florát Romániába rendelték; az angol kémhálózat főnöke, Thomson ezredes ráállította egy magyar diplomáciai futárra, aki a nagykövetségen teljesített szolgálatot. Miss Flora a Caraiman szállóban mint osztrák bárónő lakott, kifogástalan osztrák útlevéllel rendelkezett. A magyar úr forró csókok közepette szállodai szobájába teára hívta meg a szép "bárónőt". Késő éjszaka a hölgy arra kérte újdonsült szeretőjét, hogy hozza le neki az emeletről parfümös készletét. A pongyolás férfi egy felöltőt kapva magára, végigszaladt a hosszú folyosón, de mielőtt felment volna a lépcsőn, eszébe jutott, hogy van egy üveg kölnivize és Coty parfümje, és a süppedó szőnyegen visszasietett szobájába. Bent különös látvány tárult szeme elé: a szerelmes "bárónő" teljesen felöltözve az ő diplomata táskájában turkált, és okiratokat dugdosott a zsebébe. A futár torkon ragadta a nőt, s felöltőjéből előrántva revolverét, kijelentette, hogy nyomban agyonlövi, ha nem mondja meg, kicsoda és kinek a szolgálatában áll. Miss Flora letérdepelt a férfi elé, és sírva könyörgött kegyelemért. Bevallotta, hogy az angolok szolgálatában áll, de ez a szenvedélyes éjszaka, a még soha nem érzett vonzódás és ragaszkodás rádöbbentette tévedésére; elhatározta, hogy szakít eddigi életével. Máris ellensúlyozni szeretné vétkét azzal, hogy elárulja az angol kémhálózat titkait. Virradatig hosszú jegyzéket diktált le: angol kémek neveit, megbizatásukkal és tartózkodási helyükkel...

Rilke e pillanatban mélységesen együttérzett Blaise Cendrars — illetve a francia író pszichiáter hősének — kifakadásával (a csavargó lelkű szerző elküldte neki befejezetlen regényének kéziratát, melyben a terrorista némber az ujjai köré csavarja ifjú elmebeteg társát): "Voltaképpen mindig utáltam Mását, de vallomása most undorral töltött el. A barátomra gondoltam. Megmarkoltam a revolveremet. Majd enyhült ujjaim szorítása a markolaton.
— Nyomorult! — kiáltottam neki.
És elfutottam..."


(A cselekvésről)

Mennyire igaz. (Mindezt álmodom?) Én, akit kezdettől fogva undor töltött el az otromba dolgok, a kóros, bősz cselekvés iránt egyáltalán, s passzív magányomban tudatosult bennem egyetlen lehetséges hivatásom: az, hogy képes vagyok fölfogni és megragadni a világot, bármely metamorfzóisában —
— én ne tudnám, hogy a cselekvő énben mennyire túlteng az elégedettség, hogy igenis tehet valamit, mindegy mit, önmaga eltékozlása árán akár?! Sajátos, bensőséges optimizmus a cselekvés előfeltétele; nélküle meg sem születhet a tett. Ez az optimizmus állítólag borotvaélessé teszi a szellemet, bizonyos perspektívát kölcsönöz neki, rávilágít a legapróbb részletekre, rámutat arra a kártyára, amelynek kijátszása a biztos sikert jelenti...
De aki gyűlöli a sikert? Mert meddig tarthat a siker? (Ne gondoljunk most egy szerencsétlenül járt kémnőre!) Ha úgy illik, hogy a lét idejét babérként felajánljuk — úgy hát nem vágyódom az emberi sorsra. Mert nem boldogít a közelítő vesztésből a sietve kivett előleg.

Káröröm, sőt keserűség nélkül gondol volt feleségére (minden férfi — még ha "férfiatlan" is — átesik előbb utóbb ezen a tapasztalaton?); sápadt kis kaján ellenlábas szeretett volna lenni, s így természetesen advocatus diaboli...vég nélküli, személyes háttér nélkül. Hogy ez mennyi erőfeszítésébe és szenvedésébe került szegénynek, azt legfeljebb csak női logikával lehetne kikalkulálni.

(Ez alkalommal az ágens urak a cselekvők, derék barátom, Cendrars!)
"Hallomásból sem ismeri az ügyet?..."
A köpcösebbik úriember bőrszivarával hadonászik az orrom előtt. A csípős füst határozottan zavar. Az önkívületinek vélt (vagy képzelt) állapot akaratlanul is növeli ellenszenvemet látogatóimmal szemben. Bármit is kérdezzenek tőlem, messze állok attól, hogy eljuthassak a lelkiismeret furdalás határáig. Inkább látomások gyötörnek. (Lásd: pontos műfaji meghatározás!)


Az afrikai partokon ellefántcsontrakásokat állítottak fel, emberek százai hordják a vastagbőrűek agyarait, melyekből aztán Európában drága faragványok készülnek. A londoni dokkok hírhedt raktárait úgy őrzik, mint a svájci bankok páncélszekrényeit.
Fuldokló világ pusztuló maradványa vagy. Elefántagyar!
Az örökletes bajokról jobb nem is beszélni...
Engem már az emésztési zavarok legyűrnek; vérszegénység gyanúja, sápadtság, időnként bőrkiütések. A belek működését szabályozó "Ferenc József" keserűvíz, tudom, a legjobb orvosság... De ugyanúgy, megértéssel kísérem annak az angol — vagy amerikai? — színésznőnek a kiruccanását, aki budapesti radioaktív iszapot használ arcgőzölgetésre; bőre állítólag máris visszanyerte teljes ifjú üdeségét.
Ez még nem veszélyezteti a Monarchiát; a Központi Hatalmak érdekszféráját sem aknázza alá bizonyára.


(A gyanúsított)

Valahonnan a sarokból leselkednek az emberre... Hogy is nem vettem észre eddig? Ki gondolta volna...hogy egyszer még a háborút is a nyakamba varrják?! Itt van elásva valahol a csőd összes fura alakzata, egyszóval maga a nyomorúság. A pokol! (Hisz ismeritek.)
Megjátszottam a bölcset, a sáskát tanulmányozó remetét; azt képzeltem, hogy elháríthatom magamtól a bizonytalan jövő alattomos gonoszságait. Hol és ki hallja meg most siralmas szűkölésemet? Talán hercegnő barátném a duinói kastélyban?... Csak nyafogás volt részemről minden (tán még az elégiák is) abban a korlátlan — korlátolt(?) — egyedüllétben. A meredek sziklafalon, a tenger felől, örökzöld kertecske kúszott fölfelé — felém, aki azt képzeltem, hogy a szépség a rettenet(es) kezdete, amit még épphogy kibír az ember.

"Ön többször járt Párizsban, nemde?!... Mi több: hosszabb ideig lakott a francia fővárosban."
"Rómában, Dániában, Svédországban is laktam. Sőt: a fáraók székhelyén, a halottak városában..."
"No, és az intim kapcsolat Taxis hercegnővel? Marie Fürstin von Thurn und Taxisszal — lám, tudjuk a teljes nevét is. A hercegnő duinói kastélya értesüléseink szerint nem esik messzire Trieszttől. Ha már mindenképp viccelni akar, mesélje el nekünk, mikor vendégeskedett a hercegéknél, és mulattató volt e a társaság?..."
"1910 ben, majd 1912 ben."
"Szóval éppen a balkáni háború idején. Nagy társaság gyűlt össze ott akkoriban, ugye. Meg tudná mondani, mivel töltötték az idejüket? Egyáltalán kikkel kötött ismeretséget? Hálásak lennénk, ha megnevezné őket."

Nyilván nem csak az ottaniakat. Prága, Bécs, Párizs, Breslau, Velence, Nápoly, Capri, Firenze, Avignon, a Bréma melletti Oberneu land, Algír, Tunisz, Egyiptom... Folytassam? Legjobb, ha készítek egy időrendi táblázatot (ezzel az irodalomtörténészek jövendő búvárkodását is megkönnyítem legalább). De az még nem minden. Ha már méregfogról van szó, miért ne ássunk le a gyökerekig?! A fin de siecle "divtosan" finomkodó s kiábrándultan fáradt korába. Azokban a kastélyokban és szalonokban nyoma sem volt akkor izmusoknak, szertelen lázadásnak — hát még háborús vagy vérségi(!) kultusznak, zűrzavarnak. A század színpadán patopszichológiai folyamatokat illusztráló szereplőként tébláboltunk — az érzéki szépség bűvöletében. (Te tudod ezt igazán, Hofmannsthal!)
Ezúttal azonban nem játékos színlelésnek, szalonhangulatoknak szólnak a tőrdöfések.

Kedves hercegnő, ezek szerint én akár kairói vagy luxori kém is lehetnék!... Ha, annyi minden mellett, ön arra is megtanított volna, hogy mennyi kérlelhetetlen jóízlés szükségeltetik a szerepjátszáshoz! Engem, aki örökké viszolyogtam a parvenüség túlzásaitól, a túlfűtött vehemenciától. A music hall szalonkabát csillogásánál többre becsültem a szegények sötét udvari szobáiban éjjel nappal égő petróleumlámpa világát. Mit kezdjek hát most a győzelmes csörgősipka vezényszavaival vagy a hazafias csábítással megkörnyékezőkkel?!...
Már a fekvő Ramszesz figura előtt, a pálmaligetben az az érzés kerülgetett, hogy túl sok ez nekem. Az ember időnként azért megpróbálja összeszedni magát — jóllehet én most úgy érzem magam, akár egy roskadt régi város, vagy mint aki hosszú öldöklés után tér haza; valahol az egész múlt, a befoghatatlan törénelem megszégyenül bennem, lecsupaszodik, bezárul. Lesz e vajon még olyan kiegyensúlyozottságra törekvő földi pillanat, mely igazságot szolgáltat annyi tévelygés és kínszenvedés után?!... Egyszóval ott állok a kehely formájú egyiptomi oszlop előtt, egyedül — mindkét csukott szemének hinniakarásával néző, túlélő figura —, és nem érem át, már már a képzeletemmel sem, annyira túlterjeszkedik satnya életünkön, hogy csak az éjszaka viaskodásainak erejével tudjuk valahogy átkarolni. (Letudhatatlan bűneinkkel.)
Azóta egyre elmagányosodottabb, betegeskedő ember benyomását keltem (miként Cézanne), akit porfészkében holmi kis változások miatt is elönt olykor a méreg, s beéri azzal, hogy a parányi holdfényben ismerős tárgyai köréje gyűlnek, lágyan, felsejlőn — de már a távolság hangján üzennek, csak mutatóban vannak itt, nem teljes súlyukkal, mint egykor.
Még egy kevés bizalmatlanság és gorombáskodás, s már kész vagyok kelésnek érezni magam a közjó testén. Félmeztelenség lebegő bársonya helyett kiszolgáltatott állapot: szobormerevség; karátos makkom pellengérre állítva az olcsó aranyozású oszlopfőn.

"Önnek vérzik az orra. Máskor is szokott?..."
A kapkodó utazás után két költeményem felolvasása közben a fejembe szállt a vér, olyannyira, hogy eleredt az orrom vére. Drága jó természetem nem értette, hová is vetődtem, és szokás szerint a legegyszerűbb megoldást választotta. Nem is orroltam rá: mit érdeklik őt az emberek! Megmondtam a közönségnek, legyenek egy kis türelemmel, és kitámolyogtam a mellékhelyiségbe; mint egy kecske, behajoltam a mosdókagylóba, ahogy szoktam, bevizeztem az orrom, s hagytam, hadd vérezzen (többen odajöttek és azt tanácsolták: hajtsam hátra a fejem — de én tudtam, hogy akkor a vér is hátraszökik, és akkor a hangomnak vége!), tehát hadd vérezzen az orrom, semmi sietség; aztán kimentem újra, felfrissülve, és egyfolytában végigolvastam az egész estét...Bécsben volt, ezerkilencszáztizen... Rajta van a listán..."
"Miket fecseg ön itt össze vissza?!"

Olyan állhatatosan néznek rám, hogy pártatlanságom egyből csődöt mond; legszebb élményem — a szeretet — a négy falon s a hatszemköztön kívül reked.
Szemközt — nyugatnak, északnak, délnek? — elszürkítenek a borzongató felhőrajok. Szobám különben csak úgy tíz óra után világosodik ki, és már négy körül besötétül. Ilyen locs pocs időben különösen. Valamikor — fiatal házas koromban, november lehetett, a rue de L'Abbé de l'Epée ben Clarával a sokadik kályhát próbálgattuk, s Verlaine t olvasgatva szobánk sarkát, akár egy kávéház eldugott asztalát, menedékhelynek tekintettük. Újabban mind jobban nyomaszt az időjárás. Merő habozás vagyok. Csak épphogy motoszkál bennem a hang, nem válik (szerencsére) a világgal szerves üvöltéssé.
Legjobb lenne langenaui ősöm, Rilke Kristóf kornétás nyergébe teremni, s elillanni a szemük elől innen örökre. ("Vágta, vágta, vágta... szomszédja törékeny kis francia, három napon át kacagott, fecsegett eleinte; de most már kába egészen.") Különben még képesek lesznek beismertetni velem, hogy konspiráltam; mondjuk a franciákkal. A rue de Seine szűk kis boltjaiban a régiségkereskedőkkel, meg a töpörödött kis könyvárussal? Vagy egy élénkzöld kocsiban a Pont Neuf hídon áthaladva...
Sajnos, erőnlétem nem nevezhető éppen eszményinek. És mindehhez, uraim, hozzájárul még ez a lényemhez mérten aránytalanul nagy esemény. Önök, ugye, megértik, hogy az az ember, akinek energiakészlete kezdettől fogva csupán egyetlen kihívásra volt elegendő, azért az egyért olykor fölöttébb kíméletlen és közönséges nyíltsággal aggódik. Illessenek bár részvétlenséggel: ám a csodálat, mellyel a művészet a világ maradandó dolgaira veti magát, olyan erős, olyan sugárzó, hogy a tárgynak (vagy embernek — mindegy) ideje sem marad gyűlöletességének vagy elvetemültségének tudatosítására. A szörnyűségek világa soha nem tartalmazhat annyi tagadást vagy undort, hogy a művész, valami nagyszerű fölösleggel felruházva, ne láttathatna benne lét üzenetet, létakaratot...
A hercegnő, Lou vagy Sidonie — valamelyik barátnőm — ilyenkor rám kérdezne: "A nagyszerűség szárnyaival felruházva ¬– mint egy Angyalt?"
"Miért ne" — válaszolnám.
"A háborút is?!..."
Erre már nincs felelet.


(Szentjánosbogárfény, szerkentyű)

Mikor elhagytam Párizst, útközben egy pillogásra riadtam fel az ismeretlen hajlékban. Észrevettem, hogy a fejem fölött magasodó könyvespolc rejtett rekeszéből szentjánosbogárforrás erejű fény céloz meg a sarokban. Nem volt világító folt, mint a besütő holdfény, csupáncsak befedte alumíniumszerű fehérjével azt a helyet, ahová az arcom esett. Mondjam azt, uraim, hogy gyanakvó lettem én is?!...
"Mikor járt Strassbourgban? És pontosan hány órát tartózkodott ott?"

"Azok ott a pokolban megszorongatnak!" — ezt a beteg Rodin mondta volt; majd így folytatta; "Emelkedj ki, magad fölé, hogy elmondhasd, mi történik az emberi világban."
Körbejárom hát újra gondolatban a méltósággal emelkedő strassbourgi dómot, el elvesztődvén körülötte a szűk, régi utcács kákban. Fölkapaszkodom a keskeny csigalépcsőn, s míg a nap fénye a palatetős házak közül a messzi síkvidékre távozik, marad időm elolvasni a kőbevésett neveket: a Goetheét, a Stolbergekét, 1770 ből.

A szomszédban valahol felhangzik egy szerkentyű, s zörög berreg körbe körbe. Ezek szerint valaki szerzett egy fonográfot.
"Úgy néz ki, csupa művész lakik itt" — jegyzi meg a szivarozó úr gúnyosan.
"Az Isten szerelmére, mit óhajtanak még azok után, hogy a szörnyű nőszemély kézre került? Talán azt várják, hogy én eresszek golyót a fejébe?!" — Végre kimondtam, ami a nyelvemen volt.
"Nem rossz ötlet" — vihogja el magát a mindeddig diszkrétebbnek mutatkozó, nyurga ágens. Társa ellenben felhorkan:
"Annak a kirafinált bestiának minden szava, könnye, nyögdécselése hazugság volt. A félnótás magyar diplomata még aznap éjjel széttelegrafálta a szélrózsa minden irányába, amit szeretője lediktált neki, hogy aztán kiderüljön: egyetlen adat sem használható. A bámulatos intelligenciájú nőstény ál kém szervezetet gondolt ki percek alatt... Másnap már bottal üthették a nyomát. Utána Cernovicban, Innsbruckban, Hamburg városában, utóbb meg itt, Münchenben hallatott magáról. Más értesülések szerint Prágában járt, Massaryk professzor amerikai születésű nejének volt a vendége, majd Budapesten keresztül meg sem állt Konstantinápolyig."


(Rodin)

Lefüggönyözött kocsiban távoztak. Kint mindenütt idegesítő mozgás. A frontra vonuló csapatok ünnepies masírozása csak fokozza lelkemben a türelmetlenséget. Ráadásul a szomszédban valami sípoló tingli tangli valcert tettek föl. A beragadt tű összes csacska zöreje most egyszerre a fülemben lármázik, és fuccs az egész technikai csodának. A régi gregorián dallamoknak, melyeket a haldokló Rodinnel hallgattam volt együtt. A törésvonalak mentén az énekhang úgy szökött föl, mint a letört faág nedve.
"Most már odafönt kell keresni" — bökött a mennyezet felé a szobrász. Nekem a hallatlan élmény torkomra fojtotta a szót; utoljára talán Oroszországban hallottam valami hasonlót: egy örmény egyházi éneket. Az ilyen ősi, ösztönös muzsika után, úgy éreztem, még Beethovent sem tudnám rögtön elviselni.
A reszketeg kezű művész egy kallódó vázlatát szorongatta, akár az Úristen egy szomorú tábori lapot a világrengésben. A korábban hallgatott gregorián dallam fent rekedt valahol. Ég tudja, mikor s miként, micsoda éjszakák után tér vissza hozzánk.
Ha a világot nincs amiért és hogyan, őt, a zsenit csak félteni kezdtem végül.

Már kába egészen. Akár a gyerek, ha aludni szeretne. Emlékeit, mint finom fehér csipkegallért, belepi a por.

Elég volt mára. Minden jót, barátnők, Angyalok, kedveseim.


————————————
*Rilke szövegek felhasználásával






AZ ELILLANÓ ÉLET BECSE


Ahmatova, Babel és Vaginov emlékének

(a lágerlakó)

Mintha a másvilágra gondolnék vissza. Leningrádra. Pedig akkor ott egy más világról halandzsáztunk. Pétervárról.
Az Oroszlános híd, a Katalin kert bokrai. Az oszlopcsarnokok és diadalívek. Vakító hóban cilinderes urak gyászkocsit követnek, tömjénillat száll a légben, a fekete álarcos lovak lassan, ünnepélyesen lépkednek. A hidak áttetszően lebegni látszó, halványkék körvonalai a hömpölygő Néva felett. A Péter Pál székesegyház tornyának aranytűje. Tompa fényű, megbarnult ikonok a galéria ablak mélyedéseiben. A névai eperlánlazac íze; "Viborgi perecet tessék!" Köszörűsök, fazékfoltozók, kintornások... Hová lett a parkok üde zöldje? S a lóversenypályák?! Az utcát fölverte a gaz, a kerítéseket rég feltüzelték. Egy béna hadfi orra elé rántja a fehérekkel vívott csatában megpörkölődött katonaköpenyt, hogy az óvóárok bűze föl ne kavarja üres gyomrát; a vízvezeték fedetlen nyílásai felett — a háborús kórházak rozsdás csontvázai: a tábori ágyak. A szemjonovszkai téren (Dosztojevszkij itt várta egykor a halált) éktelenkedő, hangos varjú felhő. Az átkeresztelt utcákon lézengők, a bőrkabátosoknak kiszolgáltatottak közül maradt e valaki, aki az utánunk következő nemzedékkel megismerteti a régi várost? — a borostyánkutyuskákat ereklye gyanánt megcsodáló ostoba, álszent komszomolistákkal; mert a kultúrtermekben lerészegedett, szakállas atyafiak csak arra riadnak fel legfeljebb, ha az ütemes taps elmaradt! Az ócskapiacon még egy egy, kéz alatt kelendő "pornográf" hamutartó vagy balalajkás Vénusz — de képi mivoltában mi marad meg a múltból? Visszahallom valahonnan messziről, a lerombolt klasszicista paloták árnyékából az apokaliptikus hevületű "szkíták"1 hangját vagy a kivert ablaküveg-törmeléket a talpa alá morzsoló "oberius"2 pária szkeptikus megjegyzését, hogy: hadd bomladozzanak a cáratyuskák gipszmellszobrai! (Nemcsak azok — mi ez, ha nem a legyőzöttekkel, mi több: az egész világgal szembeni megvetés és utálkozás?) —, miközben a lakógyűlés egyhangúlag úgy határoz valahol, hogy a műemlék házban Vörös Sarkot létesítenek. "A Világtörténelem részesei lettünk ezennel!" — jelenti ki a Bizottság elnöke, egy állomás resti pincére.

A legvalóságosabb emlék, ami nekem még megmaradt itt, az irodalom. Mindenesetre, több mint a percenként széthulló világ. Az irodalom: maga a síron túli létezés. (Így hittük valamikor. Én még úgy látom innen, hogy az ifjúság a Kínai hídon ácsorog. Egyikük megkérdi: "Értem én, polgártársak, persze, hogy megváltoztak a művészet, az alkotói beteljesülés célkitűzései és eszközei; de miért kell feltétlenül guillotin is?!"...)
Nyilván csak az én képzeletemben történik meg ilyesmi. Hőseim alaposan szétszóródtak Szentpétervár, akarom mondani: Leningrád utcáin. Nem járnak össze már. Az én (regény)tokba bújt emberem nem kap levegőt. Közönséget még úgysem. Ha teszem azt, Nyikolaj vagy Danyiil Harmsz bemegy egy kis teavízért az étkezdébe, a hajdani felolvasó asztalánál nem merész álmú, rikító kedvű szépecskék, rózsaszín arcú fűzfapoéták vagy bóbiskoló aggszüzek ülnek s nem a fókaprém galléros ezredes, aki szokása szerint protézis lábán kopogtatta ki a ritmust, hanem agyonrúzsozott fejkendős zsebmetszők s kartonruhás prostituáltak (a férfinépség ilyen alkalmatlan órában a kocsmában lazít), szóval a szimbolista költemény, az avantgárd "robbanótöltete" helyett (már látom, mint tűnnek el teleírt lapjainkról a betűk, az olyan verssorok mindenképpen, hogy "fáradt lelkiismeretedre galád test súlya nehezül") — a NEP lelkes hívei hallgatják nyüzsögve a röpgyűlés határozatát arról, miszerint a bolsevik tömegek forradalmi lendülettel járulnak hozzá az új, univerzális ember gyártásához; s ha az én Danyiilom vagy Nyikolajom netalán megpróbálná mérsékletre inteni őket, úgy bánnának vele, mint egy elvakart mérges pattanással vagy miként egy rovargyűjteménybe való "csodabogárral".
Meg is van rá a rigmus:

Mint gombostűre szúrt lepke,
a ko/ó/rképbe belefestve!

Nektek ott kint — ha vegetáriánus idők járnak is, s kétes személyek kerülgetnek is —, nektek még kikerülnek néha a forró, szép szavak, nyelvetek egymásnak adogatja a legmegfoghatatlanabb trágárságokat. Bediliztem volna (mit szóltok hozzá), hogy az értelmen túli nyelvet olyannak képzelem el, mint az el nem orozható Édent?! Zaum!...Zaum3... Akár egy kutyacsaholás; nem mondom, félrevezető. Tegyük föl, hogy titeket is elnyel egy kripta — horror színház! —; a temetőben nem követnek, legfeljebb a kísértetek. Kint azonban nem vagy közvetlen veszélyben, vagy legalábbis nem hiszed... ezért hát könnyebb egykedvűen kivárni a halált; vagy akár ingerkedni vele. "Tárd ki az erkélyt (mind mondhatod, hogy ez Puskin), "nyisd ki a szádat"!... (Itt ki se nyitottad, s másnap lehet, hogy úgy találnak mégis le front sur le pavé — arccal a kövezetnek.)
Egy intelligens ember — egy zseni — tetszés szerint választhat pusztulást magának! Jó vicc (valamikor így hittem) — de, lám, nem hallgattak rám; még ezt a jogot is megvonták tőlem. Az ügyosztályvezető polgártárs a legelején precízen kartotékolt, megkérdezte, hogy én mondtam e és mikor: "Sztálin keservesen zokog a bűntudattól Kirov holtteste fölött" (?)... Mondom: Semmikor, és nem én mondtam. Gyengéden megpaskolta a képemet, persze titokban körülpislantott az alagútszerű folyosón. Akkor még reménykedtem, hogy elmúlik a frászom, s győz az igazság. A magánzárkában aztán, miután kiüvöltöztem, kifellebbeztem magam és jól kifaszoltam, a körmeimet tövig rágva van időm morfondírozni, hogy hogyan lettem egyszerre huligán, a nép hátán élősködő, fasiszta bértollnok és hazaáruló.
Közben eltűnt a faggyúszappan meg a zsilettpenge; valószínű, hogy ez is hozzátartozik a szocialista átnevelő programhoz, melyet a lágerstáb meghirdetett, akit mindössze egyszer láttam, akkor is spicces volt — a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepnapján, orrlikát felfújva, majd prüsszögve, mint egy leállni készülő sztálini vízerőmű, beslottyant egy fekete Volgába. Biztosan várták a vörös bankett asztalnál a fejőnők, sakk mesternők, vívó és ivó (pardon: író)nők. Aznap este kásával tömött hasikával húztuk magunkra a penészes sötétséget.
Milyen meghitt környezetnek tűnik innen az átvedlett világváros. A leningrádi kenyérsorok, a hóbuckákon csúszkáló, bukdácsoló nemezcsizmás, bekecses polgártársak, a zugárus gobelinjeit, porcelán csecsebecséit élvezettel megtaposó rendőr. Még hogy egy évszázadot temettünk mi hígított vodka mellett minden áldott nap! A póz: hogy az alkalmazkodóképességem nulla! A lehangoltság, hogy sóherek vagyunk a burzsuj nadrágszabókhoz öltönykészítőkhöz képest, akik minden ujjukra aranygyűrűt húzhatnak. A hősnek kikiáltott futurista festő ("Mussolini titkos ügynöke"), aki nem tudta, hogy Turkesztánban a beszolgáltatási tervet túlteljesítették; végül megúszta egy bordatöréssel. Elborult az agyam, amikor a csekista Másenkától formálisan elkobozta a vadonatúj Poe mat (Sherlock Holmes még hagyján lett volna neki); azon az éjszakán Baudelaire rel voltunk kénytelenek vigasztalódni. "Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok, / oboa édesek, zöldek, mint a szavannák..." De mindhiába a kitörő mámor, a könny; a virradattal "fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve / másztak az élő rongyokon"... A test — a dög tetem — "bizonytalan dagadva lélegezve / sokszorozott életre kelt." (Mindenkinek volt egy döge, akire gondolt. Nem lehetett nem gondolni rá. S "a széteső alak nem volt, csak álom, / kusza vonalak tömege..." Melyet befejez e valaha a művész emlékezete? Az enyém!...)
Ne mondja senki a cellahomályba vesző féregnek, hogy elrohadt kedvét valahol őrzi még a kedvese.
Felbőgsz, ahogy a minta szovhozban bőgnek a tehenek — ebben a "védettségben". Nem kell félned, hogy az erdőben, az alagútban rád törnek és kifosztanak. A kényszermunkára vezénylő vezérlő csillag a generalisszimusz uniformisán egyszerűen abszurd vicc (emlékezetzavarban szenvedsz, hidd el!). Az viszont megfelel a valóságnak, hogy ettől a csajkába löttyentett mosléktól nem lehet csak úgy kifingani...
"Kuss, maga perverz Baudelaire!" Ezt a brosúrákat habzsoló, két méter magasságot közelítő könyvfelelős "őrangyalod" sziszegi feléd. "Minden héten megérdemelne két nap szigorított zárkát, amiért egy percig is kételkedni mert a teljes győzelmünkben!" — Túlságosan telt idomait riszálja kissé; pillantásodtól előbb zavarba jön, aztán éktelen rikácsolásba fog: "Ez tilos zóna a szexnek! Hányszor mondjam!"... Mint egy kosarazó, képes lenne kapásból behajítani a szögesdrót hálóba kitekert koponyámat.
A barakkok s az őrtorony felett buja lég lebeg ma. Mi az Isten?! A céklaleves is fokozza a potenciát?
Bezzeg akkor nem jutott eszedbe, hogy kiboruljon az agyad, korholom magam, mikor éppen egy tangó közben kért föl(le) valaki, hogy kövesd!... Arra a pofára nem emlékszem egyedül (olyan közönséges ábrázata lehetett, akár egy Petrov vodka árusítónak); izgalmamban félrenyeltem csak úgy szárazon. A nyakkendőm is félrecsúszhatott, mert, látva habozásomat, megragadta.
"Az volt az első erőszakos cselekedet veled szemben? — Bizonyára ezt kérdezné tőlem, ha tehetné, az ártatlanul bandzsító Iszaak, aki számára általában minden logikusnak tetszik: — Vedd úgy, hogy besoroltak a szovjet hatalom ellenségeinek a táborába."
Akkor — minden véget ért.
Valójában semmi sem ért véget. Még ha az Ismeretlen Katona és az ismert költő összenézése elmarad is egyelőre.


(Intermezzo:
az utolsó kísérleti telep)

— Kérek egy tejszínes kávét piskótával.
(Tovább tartana az emlékezetzavar? "Cseréld ki a díszleteket, öregem!" — Ez Nyikolaj Zabolovszkij volt; ő talán még megteheti, bár nem sokáig.)
"Ez a Jablocskina elég sokoldalú nő, illetve színésznő — hadarja Harmsz. — Nem kulák , nem kispolgár ivadék. Megfigyeltétek az este a színpadon, milyen peckesen, mindenre elszántan pökte szembe a fehérgárdista söpredéket? Még sokra viheti.
Az átutazóban vendégeskedő Iszaak Babel túlzónak találja a költő lelkesedését:
— Egy kis perszóna még egyelőre, Moliere nél egész helyes szobacica lenne, kecsesen járkálna az ablakpárkányon, szívesen bekukucskálnék a rokolyája alá... De látnotok kellett volna azt a szerencsétlen ablakmosó asszonyt, amint csóré lábbal egyensúlyozott a párkányon a huszonöt fokos hidegben. A leégett kolostorszárnyban, ahol a Textilmunkások Szakszervezete klubot épített.
— Én már oda is képzeltem feléje a bíborvörös fellegeket, nem vagyok festőművész! — szólal meg Vvegyenszkij. Borzas fejét kucsma fedi, nem siet levenni.
A Vörös klubban, ahol különben teázni is lehet, rég kitűzve már a sarlós kalapácsos lobogó — pontosít Babel.
— Ez a nap nagyon rumlisnak ígérkezik, ugye, Iszaak? — Vvegyenszkij ezt "nyájas" ugratásnak szánja, látva, hogy Babel megint deprimált. — Ilyen csikorgó fagyban csak egy tűzvész menthetne meg.
— Figyeltétek azt a spiclit? Megégett a bajsza — fantáziál Harmsz. — Ahogy erre jöttem, útközben tűzoltókat láttam: gumitömlőt csavartak az utcai vízvezeték csapjára. A tűz fészkét kerestem, de valami elvonta a figyelmemet...
— Mint mindig.
— Ne vacakolj, Danyiil. Kinyitották a csapot, és... néhány vízcsepp csöppent nagy keservesen a földre. A csap nem működik.
— Vagy befagytak a víztárolók — mondja Babel. — Ezt azért följegyzem magamnak. Egy filmforgatókönyvben még hasznát vehetem. — Kifordítja a zsebeit; nagy nehezen előkerül a notesza. — Sajnos, egy üres lap sincs benne. — közben megérkezik Konsztantyin Vaginov. Degeszre tömött bundájából kenyeret és kaviárt vesz elő. Babel szórakozottan lapozgat a noteszban, majd fölnéz: — Zagyvaságok...
— Amit oda följegyeztél? — hangzik a kihívás.
— Amit megírtam... Illetve: amit nem írhattam meg. — Kedvetlenül bámul a havas oszlopokon virító hatalmas plakátokra. — Nézzetek körül: csupa gondterhelt kispolgár meg kifosztott zsidó... mint annak idején a határvidéken. Beresztecskóban. — Orrán megremeg a csíptetős szemüveg. — Mit vártok még?!...
Vaginov, mint akinek leesett az álla:
— Egy járókelőt sem látni. Rajtam kívül. — Fel alá masíroz az asztal mellett.
— "TI VAGYTOK A HATALOM!" Nem azt üvöltik a plakátok?! — Iszaak Babel kérdő pillantással néz sorban a társaság minden tagjára. Enyhe mocorgás. Vaginov feje fölé emeli a fekete kenyeret: "Hleba", susogja, s vadul beleharap.
— A bölcsek azt tanítják — folytatja beteges hangon Babel —, hogy a férgeket nem szabad megakadályozni a tetemmel való egyesülésben.
— Az élet moslék! — bődül el Vvegyenszkij.
— A világ bordélyház! — nyerít föl Harmsz.
Babel megtörten bámul maga elé:
— Kegyetlen tréfát űz velünk a sors, barátaim...
— Pedig "egyetlen összeforrott, erős test voltunk", ugye — vág bele, gonoszul, az idézet játékba Vaginov, minden jelzőt külön nyomatékkal ejtve.
— "Por, rend, katonazenekar" — toldja meg kántáló hangon Vvegyenszkij. — Ezt a nagyreményű Babelnél olvastam — és hunyorogva igazítja meg a levegőben nemlétező pápaszemét. — Na, de ezt is ő mondja: "De azért jó itt, falun, derű és jóllakottság"... — A kínos csendben Babel tekintetét keresve, türelmetlenül, szinte számonkérőn: Hát azok a szerencsétlen lengyel falusiak!... Vagy ne idézzek tovább?!
Babel bólogat; majd kis idő múlva:
— Én nem zsákmányoltam semmit; bár megtehettem volna. — A társaság közben, mintegy fura lazítással, a Bugyonnij indulót kezdi dúdolni fojtottan. Babel halk szavai csak elvétve jutnak keresztül a duruzsoló hullámokon: — azt a lengyelt... a rozsban... erős szél volt... Úgy hajkurászták, mint a vadat... Tágas mező... bíbor fénycikázások... — Mindjobban elmélázva. — A lovasok s a szekerek nyomában nagy por kavargott... Távolban a narancssárga tűz...
— Ez maradt meg belőle: "Por, rend és katonazenekar"(!) — ismétli meg kijózanítóan Vaginov. — A többit a cenzúra úgyis kivágta volna.
Babel mintha egyből aggastyánná vált volna a többiek között; kétségbeesett arckifejezéssel ül magába roskadva. Felrémlik előtte a méltóságteljesen nemes udvarház a tó fölött, fehér falaival. Miként a gyermekkor. Harminckilenc fokos láza van, érzi megint; asztmaroham súlyosbítja állapotát. Már nem látni semmit, csak a ködszitálás... Az erdő hideget lehel felé.
— Minduntalan lovakba ütköztem — motyogja, mint aki képtelen lépést tartani az irodalom, a Lovashadsereg rohamával. — Professzionista kaszabolók voltak... Izzadtan, porosan, kipirulva tértek vissza; izgalomnak nyomát sem láttam rajtuk. Magabiztosan végezték a nehéz munkát. — A gúnyos hang önkínzás is egyben. — A takaros tornácon Bugyonnij és Vorosilov (én közben kábultan hevertem a ruganyos katonamatracon) hálásan szorítottak kezet egymással; a galíciai előrenyomulás győzelmére ittak. A szétvert koponyák, a meztelenül világító holttestek... és a fenséges volhíniai tölgyek, gyertyánfák!... "Ön túl fogékony az extrémitások iránt." A lektorom is ezt rótta fel, évek múltán. A kiúttalanság érzésével élni! Belovagoltál a százesztendős erdőbe....
Harmsz közbekottyantja: — Ott legalább volt egy erdő, ahova...
— Érezték, hogy idegen vagyok köztük, a hosszúnadrágomban — mentegeti magát kissé ügyetlenül Babel. — Nem tartottak maguk közül valónak. A fehér és vizeskék házacskák láttán, a szűk utcákban úgy éreztem, nem fogom kibírni. Egy régi katolikus templom kertjében a fehér nyírfakeresztek — a lengyel tisztek friss sírhantjain. A kozákok szétszaggatták a miseruhákat, tépték a selyembélést, feltörték a ládákat, kifosztották a templomot. A csodálatos itáliai festményekkel mi lesz? Elhűlve álltam, nem mertem megkérdezni. A rózsaszín orcájú Szűzanya ijedten nézett le ránk: fel ne riasszátok a kisdedet! Egy kozákfiú rohant el mellettem, s röhögve csapott le a skarlát köntösű öreg papra. Sugárban ömlött a vér.
— S ezek után még az ukáz — szólal meg a mindvégig éber Vaginov; Babel könyvéből idéz újból: — "A templomot bezárni, a bűnösöket átadni a haditörvényszéknek!"... S a beresztecskói kastély parkjában megtartott gyűlésen forradalmi bizottságot választanak. "A zsidó férfiak a szakállukat csavargatják, az asszonyok tudomást szereznek az oroszhoni Paradicsomról..." — Még hozzáteszi: — Ezt viszont valahol megírtad.
Nem szükséges folytatni; maguk előtt látják. Emberi ürülék a padlón a Steinway zongora előtt. A díványok is felkoncolva, kilóg belőlük a rugó. Széttiprott latin kódexek, gyöngybetűkkel rótt levelek. Babel korábban ezt mesélte volt már: "Magamhoz vettem egyet. Egy évszázad van benne: az öreg grófnő tragikus szerelme."
— Képtelen vagyok írni — vallja be végül. — A rossz idegállapot. A szememmel alig látok. — A szomszéd asztalnál megpillantja a két színészt: öltönyben, rikító nyakkendővel, cingárak, mohók habzsolják az olcsó süteményt. "Nem — gondolja —, arról egy szót se most, hogy kellemetlenségeim vannak az új darabom miatt." Az emberek mindinkább kerülik egymást úgyis. Berendelték a Színházi Főigazgatósághoz, hogy ki kell húznia az egész ötödik jelenetet; várható volt. A jelenlegi politikai helyzetben a zsinagógának a kereskedők gyülekezeteként történt bemutatása elfogadhatatlan... Erről önkéntelenül is a több száz éves galíciai zsidó temető jut eszébe, a szerteszóródott kövek, benőtte őket a fű.
— Még csak egy mondat — szólal meg váratlanul. Körülnéz, úgy látja, hogy a szemcsés fény is dermedten simul a falakhoz. — Ez a lengyel kozák zsidó történet megdöbbentően ismétlődik meg... ma is! Ez az, amit a naplómból is törölnöm kéne.
"A szovjet előrenyomulás", "a kommunizmus szele" kísértet gyanánt követi. Valósággal restelli izgatottságát. De a társaság most mintha nem venné annyira a szívére az egész ügyet. Isznak — undort éreznek. Nincs szükség különös képzelőerőre, hogy kitalálja.
— A művészetnek befellegzett — adja meg a kegyelemdöfést mindnyájuknak Vvegyenszkij. Úgy érzi, pillanatnyilag nincs mitől tartania; nemrég húzott le egy évet Harmsszal Kurszkban. Azóta, ha rájuk jön a szereplési vágy, magánlakásokba invitálják meg az arra érdemes különcöket, akik nem restellnek, nem félnek emlékezni arra, hogy milyen volt a régi Pétervár élete. Ez a város az utolsó kísérleti telep — az emlékezet fenntartására. A többi úgyis csak hallucináció; mint az, hogy az üres szatyrát ölében lógató drámai színész (asszonya vásárolni küldte) hirtelen feláll, és kellemes baritonján rázendít:
"Barátaim rómaiak, földieim,
Figyeljetek rám.
Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni
A rossz, mit ember tesz, túléli őt..."
Eközben a borostás képű színész valóban feláll, s odagyalogol hozzájuk a sarokasztalhoz.
— Este játszom — mondja. — Lesz vagy harmincöt negyven néző, ha ti is eljöttök. — Már osztogatja is a meghívókat. — Ötkor kezdünk, mivel a színháznak is takarékoskodnia kell az árammal.
— Halkabban — szól rá Vvegyenszkij, mint akinek a képzeletét még mindig a Shakespeare dráma áthallásos monológja tartja fogva. — Egy "ügynök"! — figyelmezteti a baritont.
— Csak az öregasszony után szimatol — súgja oda neki Harmsz.
A cúgos cipős, sminkelt idős hölgy kagylókat, ezüstözött emléktárgyakat árul.
— Nos hát, én most elbúcsúzom — nyekergi Iszaak Babel.— Kívánom, hogy porhüvelyetekben zavartalanul folydogáljon a dal, akár az örökkévalóság. Mint Nápolyban. — Könnyed szellemességnek szánja. — Ott még találni igazi művészeket. Alekszej Makszimoviccsal felmentünk egy étterembe, ahonnan le lehet látni a városra. A pincérek odarohantak és kezet csókoltak Gorkijnak. Rögvest dalénekesekért menesztettek. A két hetvenéves elaggott bárd recsegő hangján rázendített; a hátam is borzongott bele, míg élek, el nem felejtem. Alekszej Makszimovics zokogni kezdett, a pohár száját harapdálta kétségbeesetten. Gorkijéknak harmadnapra rá Londonban el kellett érniük az Odesszába induló hajót.
— Amiatt zokogott hát a fogatlan oroszlán! — jegyzi meg rosszmájúan Vaginov. — De te, Iszaak, amint hallom, világi életet élsz Moszkvában. Eljársz a szovjet kongresszus üléseire. Sőt: nyaralót építtetsz Moszkva közelében...
— Ez igen! — kontrázik Vvegyenszkij. — Fenyőillat és dácsa!
A járdaszegélyt kint fekete szemcsés hó lepi be.
— Entre nous soit dit4, rosszul érzem magam. Higgyétek el, nem csak fizikailag és lelkileg állok rosszul. Anyagilag is. — Babel óvatos mozdulattal pénzt csúsztat az abrosz alá.
A társaság felélénkül; egymás szájából veszik át a szót:
— Minket máskor is megtalálsz!... Ha nem tompul el időközben az ítélőképességed... Kedvenc déligyümölcsöddel várunk majd... Ha húsz év után újra megjelenik az üzletekben a banán!...
Az öreg nő pukedlit vág a zavartan álldogáló Babel előtt. Kárminpiros, ráncos ajka szögletében fertelmes vigyor.
A söntéspultnál egy részeg matróz, kötekedő kedvében lehet, megcsikorgatja feléjük a fogát.
— Elsöpörtük a cárokat! — Felragad egy üres butéliát, s az üveg száját mint egy forgópisztolyt rájuk fogja: — Éhenkórászok! — kiabálja. — ez a ti porciótok! — S az öklével mutatja. A spicli odamegy hozzá, lefogja; a pincér is segít. A matróz görcsösen vinnyog.
Az utcán gyűl a sorban álló tömeg. Nyílik az ajtó: egy rokkant lép be. Bicegve körbejárja őket; fokhagymaszag árad belőle.
— Ennek könnyű — dünnyögi Vvegyenszkij. — Kokainista; de őt nem motozzák meg.
— Azt hittem, sztahanovista — replikázik Harmsz.
— Fokhagymapista — toldja meg álmosan Vaginov.
A spicli félretolja maga elől a rokkantat, és sűrű pislogással megindul feléjük.
— Mi lesz, ha a proletár urak is rájönnek a dolgok ízére — emeli meg az asztal fölött gyűrt, beteg arcát Vaginov, és hatalmas, tiszta szemével fogadja az idegent.
Babel e provokációra ijedtében leejti szemüvegét.
— Sebaj — suttogja —, fél rubelbe sem kerül az üvege. Izgatottan pillant ki az ablakon, úgysem lát semmit. "Lótetemek helyett döglött villamoskocsik!" Más nem jut eszébe hirtelen, és elsírja magát.



(a lágerlakó)

Elájultál, vagy csak elszenderültél?
Összetörten fekszel — ha megmozdulsz, ropog a gerinced; de jobb így, mint felajzott idegekkel, lázasan szaladgálni a porhóval hintett cementkockákon, mezítláb. (Lám, Oszip Mandelstamról azt híresztelik, hogy kiugrott a kórházablakon, és kitörte a kezét.)
Sárgán és dermedten. Pucér, fonnyadt csípőjű férfi lettél. Szent. Akár egy ősi ikon. Szenvtelen hidegséggel veszed tudomásul, hogy a nehéz igáslovak vaspatái belevágnak a jégbe. A parasztok szánon fuvarozzák maradék lisztjüket...
Az utolsó megszállottság percekig vagy csupán pillanatokig tartott? Hamar eljutottál a végkimerülésig. (Ha beismered, véged. Ha nem ismered be: akkor is.) A foglár dühösen rázogatott, s mielőtt káromkodva fölnyalábolt volna, perverz módra le is húgyozott. Kivitt a komor, sötét udvarra, s fél órán át okított, hogy amíg el nem jutsz a bűntudat állapotába, addig csak szégyent meg szart hagysz magad után. Nagy, lilára fagyott füleidet a rabmunkára kivezényelt menet kuncogva megcsodálta. Délutánra az egész tested tüzelt. Egy ápoló injekciós tűt vert beléd, aztán mint a fütyülőn a ráncos bőrt, felcsípve szemhéjadat, megvizsgálta a pupilládat.
Mikor a szemedbe világítanak, az a legszörnyűbb... Már évekkel ezelőtt. Ültél a vackorfa alatt. Alattomosan tört rád a két civil. "Mi a fedőneved?... A diplomata, akivel láttunk, dollárban fizet?!" Nem tudtad, hogy sírj, vagy nevess. "Naná, mert kopejkában..."
A denunciálás hazafias kötelesség!... A madzagon lógó lepedővel elválasztott lakásban ezt volt alkalmad megtanulni az évek során. De azt viccnek vetted eddig, hogy: házkutatás után a lakást illik kiszellőztetni! Hogy vissza ne térjenek a "szellemek"...
Ó, anyácska, aki még most is ahhoz a Jágó képű Nyikolaj Ivanovicshoz írod a kérvényeket! A lágerben azóta volt aki felvilágosítson, hogy Jezsov népbiztosban a koncepciós perek előkészítésének nagymesterét kell tisztelnünk. (Kívánom neki, hogy Robespierre sorsa teljesedjék be rajta mielőbb.) Hát a fő kultúrideológusunk: Zsdanov! Őt valamikor alkalmam volt személyesen is megismerni. A szögesdrót mögött is az ő rögeszméjével etetnek. Van, aki — mint egy bűvészmutatvány alanya — képes megjátszani a hatalom előtt, hogy megváltozott. Belőlem, úgy látszik, hiányzik a "bűnhődéskomplexus".

Minden rossz ott kezdődött — ott lőttem el a dolgot — a városon kívül. Elhagytuk a Bécs és Bajorország csehót, és egy kastélyparkba csöppentünk. "Szanatóriumi" állapotok fogadtak — már javában állt a bál. Jelszavak, plakátok! Ki ne érezte volna otthon magát? A nyárfasor fölött vörös vásznak lengedeztek: "A kolhoz ügye legyőzhetetlen!"; "Pihenjünk kulturáltan!"; "Éljen a bolsevik pártosság!" "A fasizmus és a kapitalizmus országaiban sok száz millió munkás és paraszt sorsa éhezés és halál!"... Az ötletes szervezők a fasor szobraira is feliratokat és élmunkásjelvényeket tűztek. Az öntőforma mintázó, GTO jelvényes (Kész a munkára és a Szovjetunió védelmére" felkészítő mozgalom) Knyizel elvtárs köszöntött bennünket. Végigvezetett a frissen nyírt gyepen, nyájasan mutatta, hogy dugjuk be ujjunkkal a fülünk, ugyanis egy dicső veterán felöntött a garatra, s most élvezettel szapulja a szemtelen NEP spekulánsokat. "Az igazi hős — szavalta felénk fordulva — széles vállú, nyílt tekintetű, osztályöntudatának köszönhetően kontrollálni tudja szexuális vágyait. S ami a legfontosabb: könyörtelen az ellenséggel szemben, nemcsak éber!... Ti honnan a fenéből kerültetek ide?!"
Buzgó "Vergiliusunk" bizonyos K. elvtársnak is bemutatott, aki Komintern útlevéllel utazott a nagy Szovjetunióban, tengertől tengerig, s akivel kutya kötelességünk lett volna lehetőleg többet elhitetni annál, mint amennyit a Purgatórium magaslatára vezető Dante VII. Henrik vállalkozása idején egyáltalán hihetett: hogy a szenvedések, a dühöngő kegyetlenség korszaka már lezárult. K. riporterként kelt útra, ám hogyha megszívleli a halhatatlan firenzei költő intelmét ("...urával együtt zengi ama völgyet — ki sose volt ott, az is hallott róla /.../ hol mindenkit félrevitt a Rossz Fej, / maga nem nézett a gonosz utakra"), úgy szerződés alapján tüstént 300 rubelt kap megírandó könyvére, melyet lefordítanak majd grúz nyelvre is; s fél év múlva, ha élményeit közzétette, kiderül, hogy Tolsztojjal fogják emlegetni nálunk egy napon, vagy züllött patkánynak titulálják. Addig persze különálló lakás (klozettel), személyautó és dácsa áll rendelkezésére.
Diskurálás közben észrevétlenül akkora forgószél kerekedett, hogy csak úgy röpködtek körülöttünk az ehhez hasonló párbeszédek: "Nekem nincs lelkiismeretem?"; "Igen, olyan vagy, mint egy nepista!"... "Más más társadalmi osztályból valók..." "Úgy hát kizárt dolog, hogy egy legyen a lelkünk."
Adjak hálát az égnek, hogy ilyen környezetben nem rekedtek meg tartósan a szürkeállományomban antiliterárius fordulatok?!... Csak be ne teljesedjék rajtam a felcser jóslata. (Sokáig nem tudtam, hogy hívják; elneveztem Grisának.) "A meleg lötty a csajkámból elfolyhat — mondtam neki egyik hajnalban, midőn a betegszoba falai is zúzmarásnak látszottak. — De a lelkem soha." (Erről jut eszembe: mikor jártányi erőd sincs már, a legszebb álom a beteggondozó vattapaplanja.) "Ti mind azt hiszitek — vetette oda nekem foghegyről G(risa) —, hogy ez csak átmeneti állapot. A külvilágra is gondolok, nem csupán a lágeréletre. — Táskás szeme megduzzadt, ahogy egymás után küldte le a torkán a két pohár szeszt. — Nem érdekes, hogy kémek vagy titkos szabotőrök. De idegen elemek! Mindenki idegen a másiknak. Meg van értve?!... Én mindig eminens voltam, irigykedtek is rám kint. Nekem elhiheted, amit mondok. Túl sokat hisztek magatokról — szinte vártam, hogy azt mondja: ti, emberek! — Azt képzelitek, hogy kedvetekre lézenghettek, mint a fák!"...
Előbb szörnyen kínos volt vele beszélgetni. Alig értettem valamit az egészből: kiről szól ez a darab — töprengtem —, és mi lesz majd a vége? Ám ahogy múlik az idő, kezdek igazat adni neki. Nem csupán abban, hogy az erős nyugtatók sokat segítenek; jó, hogyha az egyik álomból a másiba zuhansz. Időnként még ismerős arcok és hangok is meglátogatnak. Valamelyik reggel ébredés előtt mintha az Iszaak száraz krákogását hallottam volan. (Azelőtt való nap hoztak egy újoncot a lágerbe; rongyos volt, rabbi szakállas, a vállán mesébe illő batyuval.) "Oroszhonban mennyi hó, mennyi bágyadt szempár! — környékezett meg az álombeli Iszaak. — Milyen sok elgémberedett vasúti talpfa, és mennyire kevés másodosztályú utas." Egy másik alkalommal költő barátaim kerestek föl. Előtte Grisa az altatóval együtt beadagolta nekem a sötétben, hogy a lassú süllyedés állapotába jutottam. Mint holmi ostoba színpadi szöveget, folyton ismételgette, hogy süllyedés így, a süllyedés úgy... A testemmel már nem rendelkezem, mondta, bárki kedvére taposhat rajta. A lelkem is az övék lesz nemsokára!... Ezen az éjszakán találkoztam álmomban Nyikolajjal, Danyiillal meg a többiekkel. "Ez itt a díjazott írók névsora!" — mutatták nekem. "Azt akarjátok, hogy röhögjek?" — kérdeztem. Éreztem, hogy ki vagyok hevülve; mint amikor anyám reám erőszakolta az apám öltönyét ("Ezt vedd föl, ez jobban tartja a meleget", s látva, hogy egy előzékeny "elvtársúr" várakozik az ebédlőben, halkan még megkérdezte: "Ne kínáljam meg egy pohárka erőssel?") Anyám csupa jó akarás volt mindig... Vannak még ilyen áldott, hiszékeny teremtések, mint például ez a német prof. Alighogy behozták — ott voltam, mikor ujjlenyomatot vettek tőle: "Hogy össze ne tévesszék a hullátokat!", mondta heherészve egy öreg "szaki" —; szóval engem épp akkor kísértek egy különleges magánzárkába, amelyikben csak állva lehet aludni, amikor ez a német (Schell Schull... SCH val írták a nevét) önként ajánlkozott, hogy segít a boncolásoknál. Azután, ha enni hívták, máris rókázni kezdett; a harmadik héten aztán lepedőkből kötelet csavart, és szépen felkötötte magát az emeletes priccsre...
De hát hová is akartam kilyukadni? Igen, a barátaim... Jóformán nem is figyeltem rá álmomban. "Hát nem csodálatos? — mutattam nekik a ropogós cseresznyét (lehet, hogy ők hozták). — A kukacok pont olyanok, mint régen." De egyikük sem vihogott; talán mert arra gondoltak, hogy mennyi minden nem olyan. "Minek a sok hülye vers? Iroda lom?! — srófoltam tovább a hangulatot. — Hamarosan önállósítom magam: féregirtót fogok forgalmazni!"... Még annyit se mondtak rá, hogy kész röhej. Ezek után nem csodálom, ha észre sem vették, hogy amióta nem láttuk egymást, lekerült rólam a csinos báránybőr bekecs, s a bélelt kesztyűm is a közbűntényesekhez vándorolt; így megúsztam, hogy nem kúrtak seggbe, vagy nem fojtottak meg az első hetekben."

A kapca kilóg a sáros gumibocskorból; de szerencsére már nem bugyborékol genny belőle. Kezeden a fagyhólyagok úgyis kifakadnak, a vékony bőr sajog, az evőkanalat is alig bírod megfogni. A félszemű munkafelügyelő kezében cetli, névsorral. Bányába viszik őket, vagy kivégezni?!... Szerencséd van, ma megúsztad — itt nem a rohadt rím, a tarhó idea, hanem a túlélés a tét. Egy aranyfogért megkaphatod az elhalt latrinás állását. Bogyókra, fűgyökerekre vadászol; pótolják a fejadagot. A barakkbűz után a tűlevelűek gyenge illatában megszédülsz. Szelek, fagyok józanítanak ki. A vörösfenyő a fény felé nyújtja zöld ágait. Egy mahorkacigarettából egy slukk feltámaszt benned valamit. Ha nem is a bizakodást...
Az ébredés a legkilátástalanabb. Valamikor Voltaire arcképe alatt gyertyát égetve virrasztottál. Szarvasagancsok árnyékával, Helsingfors kéken fénylő gránitjával szikrázott a sokfejű hajnal a Néva fölött. Egy állhatatos nézésedbe került, és a puszta tekintetednek köszönhetően eukaliptuszfák lebegtek valahol a magasban, s ha lehajoltál, keserű tengerhabban mostad le magadról a ledöfött bika párolgó vérét.
Most hiába gyötröd magad; tajték lepi el szájad szögletét.
Lehetséges volna, hogy költői erőtlenséged okozza a "rövidzárlatot"? Hogy újabban nem tűnnek föl előtted azok a látomások. (Valaki azt mesélte: úgy megváltozott a Puskin utca, hogy, ha sok idő után arra vetődsz, már nem emlékeztet rá semmi, milyen volt egykor.)
Ezek után te mit várhatsz még?... "A kultúra papjaiból" — ez nem jövendölés már — tisztes vagy törtető szovjet kisemberek, hivatalnokok lesznek. Egy két lézengő különc őrzi legfeljebb — a letűnt világ relikviái között — foszladozó emlékedet. "Hogyan is hívták?... Azt a vézna árnyékot... Egyfolytában monologizált, ha hagyták!"
A képtelen kompromisszumok kora jön; mert élni kell — ott is.

*

Iszaak Babel utolsó leveléből: "Ki akarok költözni a nyaralóba..."
(Leningrád, 1939. április 22.)
Innen vitték el május 5 én.
Konsztantyin Vaginovval 1934 ben tuberkolózis végzett. Így hát ő valójában — megúszta.

1996. XI. 28.

————————————
1szimbolista és parasztköltők csoportosulása; 2a szovjet korszak utolsó szabad művészeti társulata; 3zaumnij jazik: értelmen túli nyelv; 4 köztünk szólva








VÁLTOZATOK LÉTEZÉSRE

A csömör, az undor ellen egy citrom után kutatott a félhomályban. Végre megjött a kinevezése. Meglepődött, amikor meglátta, hogy Hamvas Bélát hová „akkreditálták”. Igaz, még 1948 ban a B listára tették; utána ideig óráig Szentendrén kertészkedett. („Itt legalább tiszta vagy és ártatlan ¬– guggolt le melléje a paradicsom palánták közé sógornője. ¬– Főzzek egy jó erős feketét?”) Il faut cultiver notre jardin ¬– gondolta. Csakhogy neki még kertje sincs, nem magának kulizik. Könnyű volt Candide nak...
Kinevezték hát raktárosnak. Bokodon kezdte, onnan Inotára került; aztán ide, Tiszapalkonyára ¬– az Erőműberuházó Vállalat kötelékébe! Egy ilyen „fejléc elsőoldalas költeménybe kívánkozik (kár, hogy a Majakovszkij képességű dalnokokat büntetőtáborokba zárták, ha nem eresztettek véletlenül golyót a fejükbe.)
„Ne csüggedj – vigasztalja magát. ¬– Fő, hogy nem kellett megalkudnod. HOLNAP MEGINT MA LESZ, mondja a dialektikával jóllakatott szónok.” Kassák jutott megint eszébe; az avantgarde! A túl sok hőbörgés sohasem bizonyult megoldásnak számára...A megalkuvás az emberiség közhelye. A kötelező áldozatvállalás; közteher. Köztéri salak... Persze, a műalkotás is lehet megalkuvás eredménye.
Barátai közül sokan börtönben ülnek, vasalt ajtó mögött. G. cukorbajos volt. Csíkos zubbonyban s lötyögő nadrágban ott áll a rács mögött; a folyosóról egy (fél)szem lesi a lyukon át, sunyítva, felfúvódott hasát, fehér szemhéját, ekcémás bőrét és töredezett, lapos körmeit. Felesége a pesti utcán gumi cipősarkokat árul, néha magát is. Meg kell a szívnek repedni!...
Van akinek nagy izgalom az ébredés. Őt rendezetlen cédulái fölé görnyedve találja a hajnali fény. Meglehetősen ideges lesz tőle, mint dolgavégezetlen isten az Olümposzon egy eltékozolt világéj után.
„Marad a létezés. Amit nem érzek. Amit kihívással fogadok. Amitől iszonyodom, s hadakozom ellene. Amitől félek...”

Vajon megkapta e a levelet az illető?... Erről eszébe jut beigazolódott gyanúja. Rég sejtette, hogy a szobájában ismeretlen kéz kajtat. Poros könyvein, irományain csak néhány ujjlenyomatot hagyott. Becses céduláit azonban valamelyik délután széthányva találta. S a levegőben érezni lehetett holmi olcsó pacsuli (ficsúr?) szagot.
„Csapdába estem – villan át agyán. ¬– Ráadásul az a levél is!...Tudják rólam, hogy Hamvas Béla vagyok az ötvenes évek végén...de csak a testemmel rendelkezhetnek. Az engedelmeskedik nekik; a realitás lefelé húzza, mindig lefelé. Így válik egyre tisztátalanabbá. Át kell lépnem tudatommal máshová, másvalakibe. Mondták már nekem kollégák, „tudós urak” vagy „elvtársak”, hogy ha az életvonalat átlépem, értelmem elvész. A túlvilágon nincs mód a választásra, a válaszadásra...Nagy okosok! Mintha a hazugok és a sarlatánok között elviselhetőbb lehetőség kínálkozna a változatokra.!”

Egyedül ott, a megismerés polcai közt a félhomályban tévelyegve érezte azt, hogy szárnyak nélkül is messzire juthat, hogy szabad. Azok a pókhálós, porral patinázott könyvek abban a másik ¬– egyetemi ¬– „raktárban”. Könyvtárban. Később, álmában, itt sikerült kijátszania őreit; lopakodva tapogatta ki a semmiben a hajdan látott vaskos köteteket...Ez Hermész Triszmegisztosz tizenhárom mondata a Corpus Hermeticum gyűjteményében, mely bevezet az alkímiába...Az ott a Mágia szutra...Szárnyas nőalak. Az eddig ismert határok mind érvényüket vesztik. Az őslátomás fölé közelítesz, zuhanva...
Volt ezekben az álmokban valami bűnre vágyás. Valóságos önkívület fogta el néha. (Makacs individualista hajlama az elzárkózásra, lám, kivetítődik! ¬– mondhatták volna az éberségre kényes vallatók.)
Megesett vele, hogy zokogva ébredt álmából.
„Ezt az izgalmat és lopott élvezetet nem lehet összetéveszteni a kötelező hittanórára járással, tisztelt Freud úr! Abban viszont önnek igaza van, hogy fölös bűntudatra neveltek volt bennünket.”
*
Eltűntek az ismerős arcok. Egyedül rostokolt az ajtó alatt beszivárgó ködben, a nyirkos hidegben. Émelygés fogta el, érezte, mint lapul meg benne puhán és melegen egy tudatlan állat, aki nem érti ezt a sok kétszínűsködést és fölösleges kínlódást. Az értelmetlen károsodást egyáltalán. Iszonyodott minden mesterkélt körmondattól, bevett rossz szokástól. Egyeseknek ennyi a létezés gyönyörűsége?!...Magad vagy, aki mostanában húzza az időt, holott törekednie kellene valamire, hogy elhatárolja magát a semmitől.
Olykor úgy érezte, kómába esett. Lentről fölnézve látta magát valahol a magasban. „Visszatérsz hozzám, ugye” ¬– könyörgött hasadt énjének. Az ég a következő pillanatban érintetlenül tisztának látszott; s ő hangokat hallott. Mintha egy békebeli konflis (vagy inkább ősbatár) kocogott volna el az imént, s a lovak ringó járását véletlenszerű verkli hang, zenefoszlány kísérte volna.
„Részesei vagyunk valamilyen egyetemes vagy csak vidéki kataklizmának ¬– gondolta –, mielőtt elérkeznénk a tökéletes magány táborhelyére. Megveted mocskos, kapzsi, kicsinyes, karrierista embertársaidat; de egy percig sem feledkezhetsz meg arról, hogy te is része vagy ennek a világnak. Ilyenkor aztán elönt a megsemmisüléssel járó tehetetlen düh. S még egy csapszék sincs a közelben, hogy leihasd magad a sárga földig!...
Aki halhatatlan, megengedheti magának, hogy vég nélkül marhaságokat beszéljen. Semmi kedvem a viccelődéshez, mert én meghalok.”
*
„Elvtárs, üljön oda a zongorához!”...
Az Erőmű kultúrtermében egy kéz meglöki a Hamvas vállát. Elhanyagolt külsejű alak (az ilyenen két nadrág van, asszony híján egy gatya helyett); igyekszik helyet szerezni magának a beígért koncerten. Rendkívüli eseménynek ígérkezik ez Tiszapalkonyán. Valakinek a tudomására jutott, hogy Hamvas nem csak irkafirkálni tud, de pötyögtetni is a zongorán.
„Akkor hát felkérjük a művész elvtársat!”
De hát... ha le van hangolva (a zongora, vagy ő)?!...
Áll tétován; majd lesújtottan. Úgy felejtette egymásra tolva az idősíkokat. „Milyen bárzongorista lehettem volna (vagy lehetnék) Dél Amerikában?!”
Éppen ott!...A hangos gondolkodás ¬– egy ilyen veszélyes szöveg ¬– sokba kerülhet manapság Magyarországon.
„Rajta hát...Menekült voltál, menekült vagy ¬– levert forradalmak után. Akkor kezdődött minden. És akkor folytatódik...”
Érzi, hogy valami langyos massza van ott, félig a padon, félig már a széken a zongora előtt. Az ő ülepe. Látja a hadonászó karokat...Túllát mások hangos ólján, bozontos fején, undok nyavalyáin és tulajdon zavarodottságán. Már csak a dallamot kéne tudni, s a kellő ritmus ¬– ¬– ¬– ¬– –
mielőtt egy ostoba alkalmi taps sörtüze véletlenül leterítené.