Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 
 
Kalkuttáról álmodni
 

A kör­nyék olyan zsú­folt volt, hogy még a ha­lált is el­ijesz­tet­te vol­na. (Vagy csak Romain Rolland kép­zel­te eg­zal­tált­sá­gá­ban olyan­nak?) Te­le volt ron­gyok­ba öl­tö­zött za­rán­do­kok­kal, akik zsírt meg ha­mut ken­tek ma­guk­ra; kol­du­sok és szent te­he­nek kö­zött for­go­ló­dó, kész­sé­ges asz­ké­ták les­ték a tu­ris­tá­kat, hogy póz­ba vág­ják ma­gu­kat a fényképezőgép len­csé­je előtt.

A környezetétől elütő kül­se­jű fér­fi ne­héz­kes szu­szo­gás­sal pró­bált utat tör­ni ma­gá­nak, hogy el­jut­has­son a temp­lom­hoz.

“A ma­láj szol­ga fák­lya­fény­nél ku­tat­ta a kivehető tig­ris­nyo­mo­kat. No­ha min­den­ki tud­ta már, hogy késő. Amint utó­lag ki­de­rült, a sze­ren­csét­len test for­má­ját alig­ha le­he­tett vol­na re­konst­ru­ál­ni. A fe­jen he­lyen­ként sö­tét szőrpamacsok, a szemüregből csak félig‑meddig ki­kar­molt, nyi­tott fél szem ár­tat­la­nul bá­mult a ma­gas ég­be, igaz, kis­sé vér­zett. Ugyan­is, amint a ki­ta­szí­tott lány végső két­ség                                                                                                           ­beesés­ében a fáj­dal­ma­it csil­la­pí­tó kap­szu­lát, nyil­ván fek­té­ben, el­ha­rap­ta (úgy lát­szik, ma­ra­dék erejéből ezt még meg­te­het­te), üveg­szi­lánk ment a sze­mé­be...”

A szö­veg ol­va­só­ja nem volt meggyőződve ar­ról, hogy a le­vél­be fog­lal­tak ma­ra­dék­ta­la­nul iga­zak. Egy mé­reg­evé­si mu­tat­vány trükk­jé­nek ő ma­ga is szem­ta­nú­ja volt va­la­mi­kor: az Európa‑szerte rek­lá­mo­zott hin­du fa­kír va­ló­ban le­nyel­te a mér­get a kö­zön­ség sze­me lát­tá­ra, de nyom­ban utá­na ki­mos­ta a gyom­rát, a mé­reg ja­vát pe­dig ki­hány­ta.

Ez al­ka­lom­mal azon­ban nem nagy­kö­zön­ség­nek szánt mu­tat­vány­ról volt szó, ha­nem hát­bor­zon­ga­tó ha­lál­tu­sá­ról.

A ten­ger hul­lá­ma­in hány­ko­lód­va, R.R. óva­to­san le­fej­tet­te ma­gá­ról az ele­fánt bé­bi or­má­nyát. El­te­me­tett­nek hitt, sze­líd gyer­me­ki fan­tá­zi­á­já­ból ennyi­re tel­lett.

“Még meg­érem, hogy az a fu­ra, akasz­tó­fa­hu­mo­rú bi­o­ló­gus is In­di­á­ba fog el­ha­józ­ni – ocsú­dott föl vég­képp. – Ő ver­te ki csak iga­zán a ma­gas t a lon­do­ni saj­tó­ban a misz­ti­kus éberségről, amely az éb­ren­lét­nél ma­ga­sabb tu­da­ti ál­la­pot. Ha a vi­lág­egye­tem sok­kal kü­lönb, sem­mint gon­dol­nánk, az a mi felsőbbrendű tu­da­tunk­nak köszönhető. Haldane‑nek már a kez­det kez­de­tén ez volt a «slágere«... Ez len­ne az oka an­nak ­– tűnődött to­vább R.R. ­–, hogy az em­be­ri­ség min­dig az éber ál­la­pot után áhí­to­zott?! A dél‑amerikai in­di­á­nok több ezer éve már olyan gom­ba­fé­lé­ket fo­gyasz­tot­tak, me­lyek hipervilágos ál­la­po­tot vál­tot­tak ki. A har­ma­dik szem nyi­la­do­zá­sát les­ték: túl­lép­ni a kö­zön­sé­ges tu­da­ti ál­la­po­ton, amely­ben min­den csak áb­ránd (Lát­szat­vi­lág! – a hin­duk sze­rint.) Da­lok­kal, tán­cok­kal, kü­lön­fé­le szer­tar­tá­sok­kal, ön­sa­nyar­ga­tás­sal, kop­la­lás­sal, ká­bí­tó­sze­rek­kel ezt ke­res­ték és ke­res­sük. A val­lá­so­sok is­te­ni ke­gyel­met em­le­get­nek, az ok­kul­tis­ták má­gi­kus be­ava­tott­sá­got... S hogy­ha ki nem ak­ná­zott ter­mé­sze­ti adott­sá­ga­ink­ban ta­lál­ha­tó a rej­tély? Ha az egész nem­csak ke­gyel­mi ál­la­po­ton, nem csu­pán má­gi­kus be­ava­tott­sá­gon múlik?!...”

Per­cek óta azon a la­pu­ló asszo­nyon tar­tot­ta sze­mét, aki a ka­vi­csos fo­lyó­ágy­ban fű­ma­go­kat rá­gott, s időnként úgy ka­pott lecsüngő keb­lé­hez, mint­ha lé­leg­zet­hez akar­na jut­ni. Aszott tér­dét szem­mel lát­ha­tó­an kín­lód­va, mint­ha csont­jai ólom­ne­he­zek let­tek vol­na, meg­pró­bál­ta be­haj­lí­ta­ni és a fe­jé­hez kö­ze­lí­te­ni. De az­tán az össze­szá­radt dinnye­hé­jat után­zó test fek­té­ben lük­te­tés­sze­rű moz­du­la­tok­kal hív­ta fel ma­gá­ra a fi­gyel­met; ta­lán bél­gör­csök kí­noz­ták. Ha va­la­mi fi­nom­sá­got ha­jí­tot­tak oda ne­ki, mo­hón be­kap­ta, majd rög­tön ki is ad­ta ma­gá­ból. Fin­tor­gott, su­nyí­tott, de nem várt szá­nal­mat senkitől. A re­pe­de­zett száj szé­lé­re rá­szá­radt pép, mely pe­nész­nek lát­szott, R.R.‑ből is eny­he há­nyin­gert vál­tott ki. To­vább­si­e­tett a na­rancs­szí­nű nap­le­men­té­ben; a hul­lá­mok áz­tat­ta ho­mok élet­te­len ha­la­kat so­dort a lá­ba elé. Ar­ra gon­dolt, hogy mi lesz, ha itt sem lel vá­laszt ké­te­lye­i­re. Nem er­re a sa­va­nyú mangó‑ meg szí­vós dög­sza­got árasz­tó, ön­pusz­tí­tó lát­szat­vi­lág­ra volt kí­ván­csi, már hogy­ha a ter­mé­szet az el­esett­ség ri­asz­tó ké­pe­it fel­mu­tat­va is a ma­ga dol­gát te­szi. Ám az ön­nön vé­ré­vel gar­ga­li­zá­ló, el­va­dult Nyu­gat­ról ér­ke­zett kül­föl­di hi­á­ba ke­resi a tit­kot a pén­zé­ért ki­já­ró, ké­nyel­mes nyug­ágy­ban.

A jó­gik­ra gon­dolt, akik az át­lag­em­ber köz­na­pi tisz­tán­lá­tá­sán kí­vül le­le­dze­nek, va­la­mi­lyen meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan más ál­la­po­tá­ban az éber­ség­nek.

R.R. jól em­lé­ke­zett ar­ra a kü­lö­nös eset­re a hin­du zse­ni­vel, aki rá­be­szé­lés­re el­küld­te volt a nagy an­gol ma­te­ma­ti­kus­nak, G. H. Hardynak Cambridge‑be 120 mér­ta­ni té­te­lét. Az an­gol tu­dós meg­hí­vá­sá­ra ­az if­jú Ramanujan – jól­le­het val­lá­sos any­ja fél­tet­te a nyu­ga­ti ci­vi­li­zá­ci­ó­tól – az első vi­lág­há­bo­rú kü­szö­bén meg is ér­ke­zett Ang­li­á­ba. (Ez Namagiri istennő köz­ben­já­rá­sá­val tör­tént, aki az if­jú zse­ni any­ja előtt meg­vil­lan­tot­ta a jövendő ké­pét: a camridge‑i am­fi­te­át­rum­ban a leg­ki­vá­lóbb an­gol fők fia cso­dá­la­tá­ra gyűltek!... Azt már a hin­du istennő sem lát­ta előre, hogy ke­gyen­ce öt év­re rá té­bé­cé fertőzés ál­do­za­ta lesz, s fi­a­ta­lon ra­gad­ja el majd a ha­lál.) Hardy “a leg­te­het­sé­ge­sebb agyrabló”‑nak ne­vez­te a hin­dut, ma­gas szin­tű abszt­rak­ci­ói alap­ján.

Van­nak holt­tes­tek, me­lye­ket le­he­tet­len el­te­met­ni. Kal­kut­ta volt az a hely, ahol R.R. er­re rá­jött.

“Nem va­gyok biz­tos, hogy ez meg­tör­tént ve­lem. Vagy: hogy ve­lem tör­tént meg... Ami­kor na­po­kig nem al­szol, leg­fel­jebb iz­zad­tan hány­ko­lódsz bűzlő fek­he­lye­den, mint hol­mi zsi­vány­ta­nyán, mi­u­tán un­dor­ral hör­pin­tet­ted fe­né­kig az eu­ró­pai vá­ro­sok ha­mi­sí­tott ita­la­it, mind job­ban el­tá­vo­lod­va a helytől, hol sor­sod, sor­so­tok va­ló­di bűn­tu­dat után ki­ált: saj­gó láb­bal, va­kon tán­tor­gó ön­tu­dat­lan­ság­gal, a ké­kes pá­rá­ba pó­lyá­ló, min­dent át­ita­tó gőzölgésben va­la­mi­lyen szel­lem­idé­zés­re vársz... A meg­áradt, za­va­ros csa­tor­na­víz­ben ha­lán­té­kod tük­re, mint rom­lott hal hú­sa, szét­mál­ló­ban. Ér­zé­ke­id is össze­za­va­rod­tak. A Gan­gesz part­ján is­me­ret­len lá­to­má­sok mos­sák ki belőled a szen­ve­délyt. A meg­ha­son­lott ott­ho­ni vi­lág­gal a kap­cso­la­tot tar­ta­ni ki­bír­ha­tat­lan. Már csak szín­le­led a szen­ve­dést. Az új hit a fe­le­dé­sé lesz‑e va­jon? Vagy to­vább fo­koz­za ben­ned a ké­te­lye­ket? Eu­ró­pa vérgőzös jó­zan­sá­ga után mit ígér­het ez a fül­ledt bu­ja­ság? A test fel­tá­ma­dá­sát? Ne­tán a lé­le­két is? Vagy csu­pán feledést?!...”

Egy jó­git fi­gyelt, aki az őselv tisz­ta­sá­gá­val kí­ván­ta azo­no­sí­ta­ni ma­gát. A vágy­ta­lan­ság ál­la­po­ta már nem csu­pán le­mon­dást je­lent; a kül­vi­lá­got cél­ta­lan­nak és üres­nek érző azt re­mé­li, hogy meg­sza­ba­dul­hat a kö­zön­sé­ges föl­di gyötrelmektől, min­den vé­ges do­log­tól... Egy va­la­mennyi fo­gá­tól még a múlt év­szá­zad­ban meg­vált ag­gas­tyán ked­ves egy­ügyű­ség­gel az élet ter­mé­sze­tes csú­csá­ra hi­vat­ko­zik: úgy­mond vég­te­len erő hal­mo­zó­dott föl ben­ne, s ab­ban a hit­ben él, hogy megszázszorozta‑ezerszerezte fér­fi­as­sá­gát.

– ­Az ősforma le­het, hogy egy gom­bá­val vagy egy lát­ha­tat­lan hó­lyag­gal vet­te kez­de­tét ­– mo­tyog­ta a R.R. fü­lé­be. ­– Ab­ból a vég­te­len erőtartalékból gaz­dál­ko­dik min­den, be­le­ért­ve az én sze­rény­sé­ge­met is... Las­sú áll­ha­ta­tos­ság­gal lett nö­vény, ál­lat, majd em­ber vé­gül is­ten­né tö­ké­le­te­se­dik... Mit szá­mít, mennyi idő szük­sé­gel­te­tik mind­eh­hez. Ta­lán száz­ezer esztendő alatt lesz déva (an­gyal), s utá­na újabb öt­mil­lió év kell a be­tel­je­sü­lés­hez... Ám a gyor­sí­tott fejlődés meg­rö­vi­dít­he­ti az időt ­– hu­nyor­gá­sa nem a nap­sü­tés­nek szól, in­kább csak ré­vü­let. – Ki győzné ki­vár­ni eze­ket az éon‑milliókat? A jó­ga egész tu­do­má­nya er­re az esz­mé­nyi cél­ra irá­nyul: meg­ta­ní­ta­ni az em­be­re­ket ar­ra, ho­gyan rö­vi­dít­he­tik meg a be­tel­je­sü­lés fe­lé vezető utat...

R.R. az asz­ké­zis tö­ré­keny vagy el­tor­zult for­má­i­ra gon­dolt. A hin­du test‑lélek kul­tusz is a pusz­ta hi­szé­keny­sé­gen ala­pul va­jon? De ez a jó­zan­ság nem vak val­lá­si fa­na­tiz­mus. “El­méd raj­tam csüng, oh, Pártha ­– élt ben­ne még ez a ré­gi »olvasat« ­–, ha jó­gát gya­ko­rolsz s Én­­ben­nem ta­lálsz me­ne­dé­ket... tel­jes­sé­gem­ben, ho­gyan is­mer­hetsz meg, íme halld!...

– Tes­tem egye­sü­lé­se egy női test­tel csak most le­het­sé­ges iga­zán... ­– hal­lot­ta még a bőbeszédű ag­gas­tyánt. Ar­cá­nak te­mér­dek rán­cá­ban itt‑ott szi­vár­vány­ló agyaglé folyt alá, le­gyek füröd­tek‑for­go­lód­tak ben­ne, szú­nyo­gok lep­ték el s ol­tot­ták be ár­tat­lan mé­reg­gel a fej­nek ne­ve­zett ko­pasz du­dort. Az ilyen csont­tá aszott ko­po­nyá­hoz még a ha­lál is meg­üt­köz­ve kö­ze­le­dik. A nyu­ga­lom­ra tö­rek­vés min­den szán­dé­ka el­le­né­re, ez az el­tor­zu­lás mag­vát ma­gá­ban rejtő, sze­rel­mi egye­sü­lés­re (vagy kö­zö­sü­lés­re) va­ló hi­vat­ko­zás R. R. szá­má­ra jel­zés volt ar­ra, hogy egy egész kul­tú­ra vá­laszt­ja el őket. Sok hi­e­de­lem, más és más – ko­nok­sá­guk­ban ba­bo­ná­val vetekedő ­– el­fo­gad­ha­tó­vá cson­to­so­dott élet­el­vek, szo­ká­sok, no meg előítéletek.

“Hi­á­ba kapsz erőt az őstanból táp­lál­ko­zó test­gya­kor­lat­ok­ból ­– tu­sa­ko­dott ma­gá­ban R. R. ­–, ha szer­ve­ze­ted szük­ség­le­tei nin­cse­nek ki­elé­gít­ve. Fé­le­lem, ha­bo­zás nél­kül nem sze­ret­ném meg­ten­ni a végső lé­pést a vissza­von­ha­tat­lan fe­lé. Ez a vén­ség érezte‑e va­la­ha is a koc­ká­zat sú­lyát vagy gyönyörűségét?...”

A kö­zöny­nek ez az év­ez­re­des tu­dás­sal, bár még­is­csak mes­ter­sé­ge­sen lét­re­jött ál­la­po­ta vet­te kö­rül R.R.‑t. El­cso­dál­ko­zott azon, hogy a zsen­ge ko­rú­ak ar­cát, te­kin­te­tét ku­tat­va is ezt a masz­kot lát­ta vi­szont. A két­sé­gek, a két­ség­beesés őszintesége he­lyett mí­melt kö­zönnyel (több ez, mint a be­lé­jük ne­velt alá­zat) vál­lal­ják sze­re­pü­ket. Nevezheti‑e ezt va­la­ki hivatásnak?... Sze­gény­kék­nek még mel­lük sincs. És eze­ket már hat‑hét éves kor­ban el­ad­ják. Ál­lí­tó­lag az ér­zé­ki­ség ko­rai, mes­ter­sé­ges éleszt­ge­té­sé­nek döntő sze­re­pe van ab­ban, hogy a férj el­fo­gad­ja, leg­alább­is mint ágyas­tár­sat, a testileg‑lelkileg fej­let­len gyer­mek­asszonyt, akit azért vá­sá­rolt meg, hogy mielőbb egész­sé­ges utó­dot szül­jön ne­ki. A biz­ton­ság ked­vé­ért két vagy több fe­le­sé­get is el­hasz­nál. A hét‑tizenkét éves gyer­mek­arák nagy há­nya­da szét­ron­csolt al­test­tel szen­ve­di el a mé­zes­he­tek bor­zal­ma­it, a sze­ren­csé­seb­bek kór­há­zi ke­ze­lés­ben ré­sze­sül­nek. Má­sok nyo­mo­ré­kok ma­rad­nak. De a ki­fi­ca­mo­dott ta­gok, a szét­nyílt sze­mé­rem­csont, a föl­seb­zett vég­bél­nyí­lás, a meg­re­pedt me­den­ce­csontsem túl nagy ár a hin­du ha­gyo­mányt szentesítő »hivatás« ol­tá­rán, fel­té­ve, ha fiú- utódokat hoz­nak vi­lág­ra! Mert a le­ány­gyer­mek­re a csa­lád­tag­ok is utál­ko­zó, gyűlölködő sze­mek­kel néz­nek. Meg­ve­tés­re mél­tó te­her, ki­apad­ha­tat­lan gond és újabb szen­ve­dé­sek for­rá­sa (sze­ren­csé­sebb eset, ha a bá­ba a csecsemőt el­te­szi láb alól). Ha ti­zen­öt éves ko­rá­ig a szülőknek nem si­ke­rül férj­hez ad­ni­uk, ki­vi­szik a so­ka­ság­ba, az al­ku nél­kü­li “»vásárba«, vagy el­ker­ge­tik a ház­tól. Egy Pá­rizs­ban meg­for­dult, Musset és Ver­laine lí­rai gyöngy­sze­me­it könnyez­ve la­poz­ga­tó hin­du fér­fi R.R. ért­he­tet­len meg­üt­kö­zé­sét lát­va a kaszt­já­ra hi­vat­ko­zott, va­la­mint az el­kö­vet­he­tet­len bűn­re: “Ha ti­zen­öt év­nél idősebb le­á­nyom len­ne, tör­vé­nye­ink sze­rint ki kel­le­ne ve­zet­nem a ház­ból, és üres kéz­zel az erdőbe kül­de­nem. De épp­így más sem ad­hat­na ne­ki élel­met, vagy bár se­gít­sé­get a vad­ál­lat­ok el­len, ha csak nem akar­ja ma­gá­ra von­ni az is­te­nek át­kát.” 

Emi­att lát­ni több nőnemű kol­dust In­di­á­ban, a pros­ti­tu­ál­tak­ról nem be­szél­ve.

A Káli‑temploma elé ér­ve, R.R. el­ve­gyült a so­ka­ság­ban.

Az arc­fáty­lak meg­ha­tó sze­líd­ség­gel ta­kar­ták el az éret­len női szép­sé­get. Kal­má­rok les­ték a serdőlő ko­rú, véz­na lá­nyo­kat; né­me­lyi­kük­nek mint­ha a hom­lo­ká­ra lett vol­na ír­va, hogy az el­szen­ve­dett dur­va­ság­ra, a kéjtől messze ál­ló éj­sza­kák kín­ja­i­ra, a kan­kó­val va­ló fertőzöttségre (ha­bár ki­jár ne­kik az aranyfüggő és ‑karperec) egye­dü­li gyógy­ír a lop­va el­fo­gyasz­tott ópi­um. Az el­kár­ho­zás, a bűn itt mást je­lent. A hű­ség ab­szo­lút fo­gal­ma a rab­szol­ga­sá­gé­val ro­kon.

Az az el­ár­vult gyer­mek­lány rá­adá­sul sán­ta is, nem csu­pán lel­ki­leg nyo­mo­rék, de sen­ki sem me­ri föl­ol­doz­ni az ál­la­ti lét szen­ve­dé­sei alól.

Nem cso­da hát, ha élet és ha­lál egy­be­mo­só­dott az eu­ró­pai utas sze­me előtt. Szent­nek va­la­mi­kor azo­kat ne­vez­ték, leg­alább­is ná­luk, akik meg­hal­tak, el­te­met­tet­tek, az­tán fel­tá­mad­tak. De az nem ilyen káp­rá­za­tos hir­te­len­ség­gel tör­tént; nem úgy, mint egy, a va­ló­ság­nak ne­ve­zett, bi­zarr szín­fa­lak kö­zött meg­ren­de­zett giccses férc­mű.

»Tö­ké­le­tes jógi‑mutatvány volt« ­– szá­molt be ró­la egy­kor (meg­van már száz éve is an­nak) egy er­dé­lyi kereskedő, akit ud­va­ri or­vos­ként al­kal­ma­zott volt a lahori ma­ha­ra­dzsa. Johann Mar­tin Honig­ber­ger bras­sói szü­le­té­sű szász pol­gár más­fél év­ti­ze­det töl­tött In­di­á­ban; az ő fel­jegy­zé­sei alap­ján a ma­ha­ra­dzsa ud­va­rá­ban élő an­gol kö­vet így örö­kí­tet­te meg a hí­res Haridász jó­gi cso­da­tet­tét, aki négy íz­ben te­met­tet­te volt el ma­gát: “Haridász ko­rán fel­vá­gat­ta nyel­vét, mes­ter­sé­ge­sen meg­hosszab­bí­tot­ta, úgy, hogy vissza­fe­lé haj­lít­va tel­je­sen el tud­ta ve­le zár­ni a ga­ra­tot. Éve­ken át gya­ko­rol­ta a lég­zés mi­nél hosszabb vissza­tar­tá­sát. Has­haj­tót sze­dett, utá­na na­po­kon át tisz­ta tej­jel táp­lál­ko­zott. Az el­te­me­tés nap­ján le­nyelt egy há­rom ujj­nyi szé­les és 30 öl hosszú vá­szon­sza­la­got. Ezt azu­tán vissza­húz­ta, és így ala­po­san ki­tisz­tí­tot­ta a gyom­rát; majd vál­lig be­ült me­leg víz­be, amit egy csö­vön át a be­le­i­be bo­csá­tott. Or­rát, fü­lét il­la­tos vi­asz­du­gók­kal zár­ta le, a ga­ra­tot pe­dig a nyel­vé­vel. Mel­lén ke­reszt­be fon­ta kar­ját, s a tetsz­ha­lál ál­la­po­tá­ba me­rült. Vá­szon­ba gön­gyölt tes­tét a ma­ha­ra­dzsa gyű­rű­jé­vel le­pe­csé­tel­ve lá­dá­ba tet­ték, me­lyet a ma­ha­ra­dzsa sa­ját ke­zű­leg zárt le egy kü­lön­le­ges la­kat­tal. A lá­dát a kert­ben egy be­fa­la­zott ab­la­kú épü­let­ben he­lyez­ték el, amely­nek aj­ta­ját le­pe­csé­tel­ték és agyag­gal ta­pasz­tot­ták be, hogy ne jut­has­son be levegő. A ma­ha­ra­dzsa testőrei negy­ven na­pig őrizték az épü­le­tet. Ami­kor fel­tör­ték a zá­rat, a ma­ha­ra­dzsa és az an­gol kö­vet a tö­meg je­len­lét­ében meg­te­kin­tet­ték a nyir­kos, pe­né­szes vá­szon­ba gön­gyölt ala­kot. Egy or­vos meg­vizs­gál­ta a jó­git, ér­ve­rést se­hol nem ész­lelt raj­ta. Ez­után a jó­gi szol­gá­ja me­leg víz­zel ön­töz­te le az élet­te­len tes­tet, óva­to­san ki­egye­ne­sí­tet­te a ke­zét meg a lá­bát. A ko­po­nyát a szol­ga for­ró ko­vásszal bo­ro­gat­ta, majd el­tá­vo­lí­tot­ta az orr­ból s a fülből a gyapot‑ és vi­asz­du­ga­szo­kat. A fo­ga­kat kés­heggyel fe­szí­tet­te szét, nagy erővel fel­nyi­tot­ta a szá­jat, és a to­rok­ból ki­húz­ta a nyel­vet. A szem­hé­ja­kat vaj­jal dör­zsöl­get­te. A szemüregből me­rev, fény­te­len sze­mek me­red­tek elő. A har­ma­dik for­ró ko­vá­szos bo­ro­ga­tás után a jó­gi tes­te gör­csö­sen meg­rán­dult, az orr­lyu­kak ki­tá­gul­tak. A következő per­cek­ben Haridász ne­he­zen, de le­nyel­te a nyel­vé­re tett va­jat. Né­hány perc múl­va szem­go­lyó­ja job­ban ki­dül­ledt, vissza­nyer­te ter­mé­sze­tes fé­nyét, és a jó­gi a mel­let­te ülő ma­ha­ra­dzsá­tól alig hall­ha­tó­an meg­kér­dez­te: Most már hi­szel nekem?...”

R.R. vá­rat­lan öt­let­tel pár­hu­zam­ba ál­lí­tot­ta ke­le­ti él­mé­nye­it egy, a nyu­ga­ti ci­vi­li­zá­ci­ót ámu­lat­ba ejtő, pro­fán csodatevőével.

Az­zal kezdődött, hogy hí­res or­vo­sok ül­tek az ágya mel­lett, nem tud­ták ki­hoz­ni a kó­má­ból. Ál­má­ban vi­lá­gos üze­ne­tet kö­zölt: “Meg­mon­dom, mi a ba­jom. Egy baseball‑labda te­li­be ta­lál­ta a hát­ge­rin­ce­met. Kü­lön­le­ges bo­ro­ga­tást kell csi­nál­ni, és a nya­kam tö­vé­be kell ten­ni, mielőbb, mielőtt az agyam is ká­ro­sod­na!”

Au­to­di­dak­ta fa­lu­si fér­fi volt, hip­no­ti­kus ál­má­ban be­te­gek ez­re­it gyó­gyí­tot­ta meg. Az ő hang­ján köz­ve­tí­tett di­ag­nó­zi­so­kat és re­cep­te­ket (muskátzsályavíz, cser­sav­val át­ita­tott kö­tés) hi­va­tá­sos or­vo­sok je­gyez­ték föl ágya mel­lett, mind­azo­nál­tal töb­ben is őrültnek tar­tot­ták, de amiről ál­má­ban fag­gat­ták, a ke­ze­lé­si mód min­den eset­ben be­vált, s va­la­hány­szor ma­gá­hoz tért, tök pa­raszt­ként sem­mi­re sem em­lé­ke­zett a bű­vös tu­dás­ból, amellyel a tu­dat­ta­lan­ban kó­szá­ló (vagy in­kább ci­ká­zó) in­tel­li­gen­ci­á­ja meg­aján­dé­koz­ta a vi­lá­got.

Az el­kép­ze­lés már bol­dog­ság le­het. Ha nem is az iga­zi. Nem a ter­mé­szet ki­gú­nyo­lá­sa, in­kább a fel­fe­de­zés si­et­te­té­se... R.R., mi­köz­ben el­ször­nyed­ve néz­te egy fél­mez­te­len ném­ber lá­gyék­haj­lás­ban növő, bur­ján­zó mi­ri­gye­it, a sze­der­jes folt­ja­it, tes­tén a hó­lya­go­kat, nem ér­tet­te, hon­nan su­gár­zik va­la­mi­lyen fény, mely mint­ha nyu­god­tab­bá, de­rű­seb­bé ten­né a zi­va­tar­tól meg­za­va­ro­so­dott fo­lyót, s ha­ma­rabb föl­szá­rí­ta­ná az ár­te­rü­le­te­ket.

Mennyi nyo­mo­rult lény, gon­dol­ta, ki em­ber­nek ál­mod­ja ma­gát. Sze­ren­csé­re nem hi­val­kod­nak, mint Eu­ró­pa gó­ti­kus temp­lom­te­re­in a há­bo­rú­ban meg­cson­kult, féllábú‑falábú, vagy mind­két sze­mük­re vak kol­du­sok.

A ke­resz­tény Is­ten bűn­tu­dat­ra ne­ve­li ál­do­za­ta­it; a hin­du is­te­nek­ben több a cin­kos ke­dély, az al­kal­maz­ko­dás kész­sé­gét át­adan­dó szán­dék. Sej­tel­mes tu­dá­suk, nem tu­dá­suk nö­ve­li hí­ve­ik kö­zö­nyét a leg­fer­tel­me­sebb dol­gok­kal szem­ben is, va­la­mint imp­ro­vi­zá­ci­ós haj­la­mu­kat.

Leg­szí­ve­seb­ben fel­nye­rí­tett vol­na a fel­fe­de­zés kí­nos örö­mé­ben.

– Or­mót­lan há­zad­ban Fran­ci­a­or­szág­ban hihetőleg még min­dig ott mun­kál­ko­dik a ha­lál. La­kod­nak min­den­egyes zu­gá­ban. Gyűjt­hetsz száz­szám­ra tu­dós köny­ve­ket, ba­bo­ná­kat ki­gú­nyo­ló, kizsigerelő fi­lo­zó­fi­át.

Behízelgő hang (R.R. kal­kut­tai tü­kör­ké­pé­re bá­mul): lo­bog seb­té­ben nőtt, gyér sza­kál­la. Szú­rós te­kin­te­tén fen­na­kad a ma­gát meg­ha­zud­tol­va öldöklő ci­vi­li­zált vi­lág. S ő vi­szi ma­gá­val a bal­zsa­mos levegő il­lú­zi­ó­ját leg­alább...

“Job­ban bí­rom a klí­ma­vál­to­zást a gib­bon majmoknál!”... Bár a szí­ve, tü­de­je, má­ja, gyom­ra nem az övé már. 

A re­mény ar­ca vol­na Ke­let?

El­in­dul. Me­rev tar­tás, vissza­foj­tott lé­leg­zet. Va­la­ki tán csak ész­re­ve­szi ott­hon, és rá­kér­dez, hogy ho­gyan le­het túl­él­ni a sem­mi di­a­da­lát?

                                                   *

Ed­dig tar­tott a meg­fej­tés­re vá­ró, ku­sza álom.

S ami tíz vagy ti­zen­két év múl­va megtörtént?...

Há­rom nap­ja újabb tes­ti nya­va­lyák kí­noz­ták, le sem huny­ta a sze­mét. Csak a ne­szek­re fi­gyelt, a könnyű li­dérc­ál­mok­kal ka­cér­ko­dó éj­sza­ká­ra. Mind­egy már, mit eszik, mit nem iszik. (Azelőtt jég­be­hű­tött vá­lasz­ték vár­ta; em­lé­ke­zett, hogy­ne em­lé­ke­zett vol­na ked­venc ita­la­i­ra!) Nem kö­szön vissza sen­ki­nek, nem vá­la­szol rá­gal­ma­zó­i­nak... Ar­ra gon­dol, hogy be­te­gebb már úgy­sem lesz. Csak tud­ná föl­éb­resz­te­ni ma­gát ha­lá­la után...

Hi­á­ba kí­sér­le­te­zik; a ku­darc föl­in­ge­rel­te. A ke­zét ke­res­te, a lá­bát, sem­mi sem vol­t a he­lyén. A szív­ve­ré­se el­né­mult. Mint­ha szí­ve se vol­na, egész lé­nye egy­ked­vű­en hall­gat. Pe­dig az V. szá­zad­ban élt hin­du or­vos ta­pasz­ta­la­ta (a Szusruta‑szamhitá) sze­rint eli­xí­rek­kel, megfelelő sti­mu­lá­ló sze­rek­kel és di­é­tá­val akár öt­száz év­re is meg le­het hosszab­bí­ta­ni az élet­kort. De ugyan­úgy, a ha­lált is si­et­tet­ni le­het. (“Egy­szer ad­dig fi­gyel­tem egy grá­nát­al­mát, míg ve­le­jé­ig meg nem rot­hadt” ­– em­lé­ke­zett vissza a budd­his­ta pél­da­be­szé­dé­re.)

Az idő is meg­állt. Ben­ne. Meg­le­het, kö­rü­löt­te is...

Múlt és je­len ­– két­fe­jű kí­gyó, lát­szó­lag ál­ma­tag, ár­tal­mat­lan. Ész­re sem ve­szed, s már el­nyel­ték egy­mást... Vagy időtlen idők óta így volt. A benáreszi fi­lo­zó­fu­sok, pa­pok tud­ják ezt iga­zán, akik na­pok­ra el­föl­del­te­tik ma­gu­kat, hogy meg­ta­lál­ják lel­ki üd­vü­ket. A má­gi­kus erők tu­dói: gyó­gyí­tók. De a tá­vol­ból, gon­do­la­tuk­kal ké­pe­sek ár­tal­mat­lan­ná ten­ni, meg­öl­ni egy ál­la­tot, vagy akár egy em­bert. El­len­sé­gü­ket. 

“Ne félt­sé­tek In­di­át! ­– Hány­ban is üzen­te ne­künk Gan­dhi? – A ti Eu­ró­pá­to­kat fe­nye­ge­ti a pusz­tu­lás! S Ame­ri­ka sem az üdvözítő új esz­mék föld­je már rég!... Nyu­gat kar­má­ja nem a sors és cse­lek­vés egy­sé­gét mu­tat­ja.” A hin­du­iz­mus ki­fe­je­zé­sé­vel él­ve, a fe­ke­te kort, a sö­tét­ség ko­rát em­le­get­te, amely a lé­lek szük­ség­le­te­it sem­mi­be vé­ve csu­pán az anya­gi jó­lé­tet te­kin­ti az em­ber cél­já­nak. A mo­hó­ság­tól meg­ker­gült, meg­za­bo­láz­ha­tat­lan eu­ró­pai né­pek a pénz rab­ja­i­ként ké­szek fel­ál­doz­ni min­dent, nem­csak belső bé­ké­jü­ket, de a vi­lág bé­ké­jét is. Ez a sá­tá­ni ci­vi­li­zá­ció alá­ás­sa a fa­jok élet­ké­pes­sé­gét, és vé­gül ön­ma­gát fog­ja el­pusz­tí­ta­ni. In­di­á­nak is ez az iga­zi el­len­sé­ge, nem az an­go­lok, aki­ket kü­lön­ben sa­ját ci­vi­li­zá­ci­ó­juk tett be­teg­gé. «El­űz­ni az an­go­lo­kat, és In­di­á­ból ci­vi­li­zált or­szá­got csi­nál­ni eu­ró­pai mód­ra, a tig­ris ter­mé­sze­te vol­na tig­ris nélkül!« ­– mond­ta szar­kaz­mus­sal.

“Ke­vés vol­na azt ál­lí­ta­ni, hogy a Gan­dhi hí­ve va­gyok. Kezdettől fog­va ra­jong­tam a hin­du böl­csért, aki min­den be­teg­ség ere­de­tét ab­ban lát­ja, hogy nem kö­vet­jük a ter­mé­szet tör­vé­nye­it. A test Is­ten la­kó­he­lye, az ő in­tel­mei nél­kül egész­sé­gün­ket ki­kez­di a kór. Me­lyet ­– s itt fe­lül­ke­re­ke­dik Gan­dhi kon­zer­va­ti­viz­mu­sa, mely nem csu­pán az er­kölcs s a ne­mi vi­szo­nyok te­rén bi­zo­nyult túl me­rev­nek ­– nem le­het sem­mi­lyen gyógy­sze­res ke­ze­lés­sel ki­kú­rál­ni. Az eu­ró­pa­i­ak ra­fi­né­ri­á­ja a fi­zi­kai fáj­dal­mak eny­hí­té­sé­vel fel sze­ret­né men­te­ni a lel­ki­is­me­re­tet, mely lehetővé te­szi, hogy csök­ken­tett koc­ká­zat­tal mű­vel­jük, sőt él­vez­zük a bűnt. In­dia né­pét nem fog­já­tok gyen­gé­vé, fér­fi­at­lan­ná ten­ni a «fe­ke­te mágia« receptjeivel!... Ezt a ki­je­len­tést a nyu­ga­ti vi­lág had­üze­net­nek is ve­het­né akár. A be­teg­ség nem­csak rossz cse­le­ke­de­te­ink, de gon­do­la­ta­ink, bűn­tu­dat hi­á­nyunk ered­mé­nye is... Mennyi­re jól lát­ja a dol­go­kat. Nem kell va­la­ki­nek a Hi­ma­lá­ja hegy­ség tö­vé­ben la­kó mahátmák kö­zött be­ava­tot­tá vál­nia (mint, te­szem azt, a misz­ti­kus ta­na­i­val Ame­ri­ká­ban is hír­hedt­té vált Blavatsz­kij­né­nak), hogy föl­is­mer­je a ter­mé­szet rej­tel­me­i­nek jelentőségét. Nem mu­száj fe­jet haj­ta­ni a ba­bo­nás hi­szé­keny­ség­nek: pél­dá­ul an­nak, amit B.‑né bál­vá­nyo­zott mahátmáiról fel­té­te­lez a köz­vé­le­mény, hogy va­la­mely anya­gi tár­gyat, eset­leg ré­sze­i­re bont­va, egy má­sik, tá­vo­li tér­ben ké­pe­sek meg­je­le­ní­te­ni. Ha­bár olyas­mit ha­lot­tam már ­– s a tu­dó­sok, anél­kül, hogy a szem­ta­núk ál­lí­tá­sát két­ség­be von­nák, egyelőre nem ta­lál­nak rá el­fo­gad­ha­tó lo­gi­kus ma­gya­rá­za­tot ­–, hogy van­nak, akik a te­kin­te­tük­kel el tud­nak moz­dí­ta­ni né­mely tár­gyat a helyéből.

Az or­vo­so­kat Gan­dhi más­kü­lön­ben tisz­tes­ség­te­len fog­lal­ko­zá­sú sze­mé­lyek­nek te­kin­tet­te min­dig, akár­csak az oly nagy­ra be­csült nyu­ga­ti tu­dó­so­kat, akik hiú ha­lan­dók toldozható‑foldozható vég­ze­té­vel igye­kez­nek be­he­lyet­te­sí­te­ni az ele­ve el­ren­de­lést.”

Mi­köz­ben a vas­tag, sű­rű pá­rák rit­kul­ni kez­de­nek, a fran­ci­át tit­kos elég­té­tel­lel töl­ti el tra­gi­ko­mi­kus vi­szo­nyu­lá­sa a gyer­me­teg em­be­ri faj zengő kó­ru­sá­hoz. A sá­padt ké­pű hin­du ba­rát va­jon ho­gyan fo­gad­ná az eu­ró­pai had­szín­tér for­gó­sze­lét? Az egy­ügyű­en agya­fúrt fran­cia pa­rasz­tot a Jeanne d’Arc cso­da­te­vé­se már csak a szent­mi­sén töl­ti el áhí­tat­tal meg tü­re­lem­mel; kü­lön­ben a for­ra­dal­mi ha­gyo­má­nyok ne­velt­je­ként vagy a na­pó­le­o­ni vi­lág­hó­dí­tás szellemétől duz­za­dó ke­bel­lel ki­ne­ve­ti a ke­le­ti ku­ruzs­lá­sok sze­ren­csét­len ál­do­za­ta­it meg a passzi­vi­tás, le­mon­dás rí­tu­sá­val lo­csolt ke­le­ti tu­nya­sá­got; s köz­ben ő az, akit hang­za­tos, ha­zug, de­ma­góg jel­sza­vak­kal fel­tü­zel­ve s cél­ab­ra­kon tart­va be­csap­nak, ki­zse­bel­nek, el­agya­bu­gyál­nak, ki­zsi­ge­rel­nek.

“Ke­vés köz­tünk az olyan, mint Stefan Zweig, aki vál­to­zat­la­nul fi­a­ta­los kül­se­jű, és a ha­mis esz­mék ára­da­tá­ban meg­vesz­te­get­he­tet­len. A há­bo­rú nem ra­bol­ta ki lel­két, az óri­á­si hi­va­ta­los gé­pe­zet­nek sem si­ke­rült föl­ap­rí­ta­nia er­köl­csi tar­tá­sát és füg­get­len­sé­gét. Vi­szont le­han­go­ló tör­té­ne­te­ket tud a né­met­or­szá­gi meg auszt­ri­ai ínségről. Egy cso­port le­rom­lott egész­sé­gű gyer­me­ket Hol­lan­di­á­ba küld­tek, ám­de a túl­ada­golt kú­ra mi­att Né­me­tor­szág­ba vissza­tér­ve utá­na va­la­mennyi­en meg­hal­tak. Az or­vo­sok ezt ter­mé­sze­tes­nek tart­ják: a las­sú pusz­tu­lás­ból ki­ke­rül­ve, majd pár hó­nap múl­va hir­te­len vissza a po­kol­bu­gyor­ba, mi­kor szer­ve­ze­tük már úgy el­szo­kott tőle, hogy kép­te­len volt el­len­mér­get ki­ter­mel­ni ­– ez okoz­ta ha­lá­lu­kat.”

Ilyen­kor kez­di érez­ni, hogy bor­za­do­zik a kétszínűsködő, lépten‑nyomon két­élű jel­sza­vak­kal fenyegető Eu­ró­pá­tól. Hi­deg fővel ha­lál­ra szán­ni em­ber­tár­sa­i­dat, s a leg­szebb, leg­kü­lönb ér­té­ke­ket, min­den­ne­mű örök­sé­get, s köz­ben úgy ten­ni, mint­ha mit sem tud­nál ró­la!

A ke­le­ti hi­e­de­lem­vi­lág ígé­re­te tart­ja még ben­ne a hi­tet. “A szel­lem itt van a lel­künk mé­lyén,aho­vánemme­rünkbe­te­kin­te­ni. NemgyőzöttNyu­gatabar­bár­nak,pri­mi­tív­nekmon­dottKe­letfö­lött;kö­zelállvi­szontah­hoz,hogyfel­szá­mol­jaön­ma­gát.Akul­tú­ra, ale­go­rom­bí­tottmo­dor, ale­saj­náltélet­stí­lusazösz­tönszá­má­ratöb­bénembék­lyómár.Akö­zép­szerol­da­tá­banmeg­már­tó­zóem­be­riszörnymeg­fe­led­ke­zettar­ról,hogyvoltben­neva­la­mi­lyennagy­ság.

Üd­vö­zöl­lek, In­dia! És te, dzsungel!... Ki­vel köt­het­nék szö­vet­sé­get eb­ben a végső el­árul­ta­tás­ban?”

 
 2003. ja­nu­ár 24.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A meg­se­gí­tett cso­da
                                              

                            Heribert Illignek, a Kitalált középkor szerzőjének

                                         

Ot­tó mar­ká­ban szo­ron­gat­ta a nem túl hosszú pen­gét.

“Hi­á­ba, a bi­zán­ci vér! – gon­dol­ta Szil­vesz­ter pá­pa (ezen a né­ven a má­so­dik), és sze­líd moz­du­lat­tal le­fog­ta az if­jú ural­ko­dó ke­zét. ­– S rá­adá­sul az a haj­lé­kony, ke­le­ti »ereklye«! Ezt nem le­het­ne egy na­pon em­le­get­ni a hősi el­szánt­ság­gal, mellyel a po­gá­nyok (igaz, nem csu­pán a po­gá­nyok) el­len for­ga­tott ke­resz­té­nyi kard le­csap­ni ké­szül. A nem­rég meg­ko­ro­ná­zott ró­mai csá­szár, aki »Krisz­tus eszközének« vall­ja ma­gát, akár egy kö­zön­sé­ges bor­bély­le­gény, kis hí­ján gyil­kos­ság­ba ke­ve­re­dett.”

Még csak nem is fél­té­keny­ség volt az iga­zi ok. Csak vas­kos élcelődés, dur­va pél­dá­lóz­ga­tás a la­ko­má­zó egy­há­zi és főúri mél­tó­sá­gok, gró­fok, vi­té­zek asz­ta­lá­nál. A Raj­na men­ti szőlő‑ és a méz­édes ke­le­ti bo­rok­nak köszönhetően a lár­ma per­sze messzi­re túl­har­sog­ta a bib­li­ai pél­dá­za­to­kat, me­lyek­kel őszentsége fű­sze­rez­ni pró­bál­ta a kö­rí­tés nél­kül fel­tá­lalt, ízet­len né­met »hústömeget«. (Adag ak­kor lett vol­na, ha az asz­tal­nál ülők mind­egyi­ke meg­kap­ja a ma­ga, vértől vagy zsír­tól meg­tisz­tí­tott por­ci­ó­ját. Egy ilyen sza­ká­csot Ró­má­ban per­cek alatt el­csap­ná­nak.)

Fő, hogy meg­tört Bi­zánc el­len­ál­lá­sa ­– mor­fon­dí­ro­zott to­vább a pá­pa. Mi­kor is vett részt eh­hez ha­son­ló káp­rá­za­tos ce­re­mó­ni­án, s főleg ilyen bi­za­ko­dón? Hu­szon­va­la­hány esztendővel ezelőtt volt? Mind­egy; hi­szen ép­pen azon tö­ri a fe­jét már mi­ó­ta, hogy vé­get ves­sen az át­kos idő­krízisnek, amely­be a bi­zán­ci ud­var (Kons­tan­ti­nos) kényszerítette be­le a ke­resz­tény világot!... Meg­van. 675‑ben volt, most már jól em­lék­szik rá. (Ma – bár mond­hat­ná, hogy min­den­ki szá­má­ra nyil­ván­va­ló­an ­– 972‑et kell ír­ni!) Ot­tó ­– a Nagy, az első ­– a dél‑itáliai had­já­rat­ok vé­gén tet­te volt társ­csá­szár­rá fi­át, II Ot­tót, hogy az­tán a Bi­zán­ci csá­szár­ral kö­tött meg­egye­zés­nek köszönhetően össze­há­za­sít­sa Theophano herceg­nő­vel. A dús haj­za­tú, bu­ja bi­zán­ci asszony Raj­na men­ti haj­lé­ká­ban ko­rán öz­vegy­ség­re ju­tott (fér­jeurá­nak a leg­szebb tíz évét vet­te el a lá­za­dó lotharingiai Lambert, a ba­jor Ci­va­ko­dó Hen­rik és a cseh Boleszláv el­le­ni küz­de­lem, meg az, hogy a fran­cia ki­rályt Pá­ri­zsig űz­ve meg­sze­rez­ze a né­me­tek­nek Lotharingiát; vé­gül a szláv tör­zsek fel­ke­lé­se ide­jén Ró­má­ban ér­te a ha­lál). A há­rom­éves gyer­mek ki­rály­nak, III. Ot­tó­nak nyolc évig az any­ja volt a gyám­ja, majd an­nak ha­lá­la után nagy­any­ja, Adelhaid vet­te át a gyám­ko­dás ter­hét.

“S má­ra csá­szár lett a szer­te­len if­jú­ból ­– pil­lan­tott Szil­vesz­ter nem tit­kolt ra­jon­gás­sal a dor­bé­zo­ló, fa­ra­gat­lan ura­kat dü­hö­sen fa­kép­nél ha­gyó III Ot­tó­ra. ­– Ha kis­sé job­ban tud­ná pa­lás­tol­ni for­ró in­du­la­tát! Az any­ja vé­re ­– mint ahogy Theophano bi­zán­ci szel­le­mű ne­ve­lé­se is meg­lát­szik raj­ta. Gát­lá­sok kí­noz­zák, nem csu­pán a val­lá­si vak­buz­gó­ság mi­att gyöt­ri foly­ton ön­ma­gát. Tépelődő, ha­bo­zó ter­mé­sze­te könnyen bűn­tu­da­tot éb­reszt ben­ne ak­kor is, midőn ha­tá­ro­zott lé­pés­re kell el­szán­nia ma­gát. Mi lesz, ha óva­ko­dik majd hó­dolt­ság­ra bír­ni és a szent ke­reszt egye­dül üdvözítő ha­tal­ma alá von­ni a szom­szé­dos föld lengyeleit?!...”  

Szil­vesz­ter pá­pa gon­do­la­tai kis­sé túl messzi­re ru­gasz­kod­tak. De hát konk­rét ke­reszt­tel sze­ret­né, min­de­nik ég­táj fe­lé, út­nak in­dí­ta­ni ta­nít­vá­nyát s egy­ben szö­vet­sé­ge­sét ­– mert Szent Pé­ter szé­ké­be őt, Gerbertet ­(a legelső fran­cia szár­ma­zá­sú pá­pát) az if­jú Ot­tó ül­tet­te ­–, aki azon­ban haj­la­mos ar­ra, hogy va­lós el­len­ség he­lyett utó­pi­á­kat ker­ges­sen.

“Ró­ma duggödreiben hány főpapot lát­tam fet­ren­ge­ni!” ­

Egy gon­do­zat­lan szőrzetű, le­ré­sze­ge­dett ba­jor szá­já­ból úgy hang­zott ez, mint egy ká­rom­ko­dás. A nagy mű­velt­ség­gel rendelkező, tu­dós pá­pá­ban volt annyi ta­pin­tat, hogy sü­ket­nek te­gye ma­gát; el­hes­sen­tett egy lá­to­mást, kü­lön­ben, fan­tá­zi­á­já­ra hall­gat­va, még ké­pes lett vol­na ma­ga elé idéz­ni a későbbi ko­rok­ból egy kró­ni­kás dal­no­kot, aki a duggödröt márbu­gyor­nak ne­ve­zi, leg­alább annyi ne­mes ké­telyt éb­reszt­ve az em­be­ri lé­lek­ben, mint amennyi hi­tet. Gerbert (a későbbi II Szil­vesz­ter pá­pa) élet­pá­lyá­ja messzi­re el­ütött sze­rény ­– fé­lig ír­nok, fé­lig szol­ga ­– ap­já­é­tól. «Hát kó­bor eb va­gyok én, hogy egy éle­ten át az eret­ne­kek, vagy csak egy áb­rán­do­zó fi­lo­zó­fus vi­ze­let­sza­ga után szi­ma­tol­jak a temp­lom falán?!...« Va­la­hogy így vé­le­ke­dett volt. Nem ér­te be az­zal, hogy tár­sa­i­val egye­tem­ben va­kon sod­ród­jék a sö­tét­ben há­bor­gó vi­lág­ban; szor­gal­mán és aka­ra­tán mú­lott, hogy mind­vé­gig a fe­dél­ze­ten ma­rad­va vé­szel­te át a nagyidőket, utó­vég­re az ár­boc­ba ka­pasz­kod­va ne­he­zeb­ben so­dor­hat­ja le az em­bert egy hul­lám. Szent Pé­ter temp­lo­má­nak ha­jó­or­rá­val pe­dig utat tör­het előre a há­bor­gó szen­ve­dé­lyek (vagy in­kább: a há­bor­gó hit és el­me­kép­zel­gé­sek) ten­ge­rén. Me­rész cél volt, de si­ker­rel járt.

A nagy pers­pek­tí­vát kell szem előtt tar­ta­ni. Lám, az if­jú német‑római csá­szár hi­ú­sá­gát is láz­ba hoz­ta az új időszámítás be­ve­ze­té­sé­vel, ho­lott Ot­tó ko­ráb­ban csak ami­att ag­gó­dott iga­zán, hogy a ke­le­ten to­bor­zott eu­nuch­gár­da ké­pes lesz‑e élő pajzs­ként meg­vé­de­ni az ő meny­asszo­nyá­nak szü­zes­sé­gét. A bi­zán­ci csá­szár küld ugyan­is meny­asszonyt ­– biz­ton­sá­go­sabb meg­ol­dás ez min­den békeszerződésnél ­– III Ot­tó­nak is, még­hoz­zá z|'edborbanszületettet.

Ot­tó át­vir­rasz­tot­ta az éj­sza­kát. A haj­na­li mi­se, ilyen­kor ta­vasszal kü­lö­nö­sen, gyógy­ír a lé­lek vét­ke­i­re ­– már pe­dig a ké­tely is vé­tek. A legfőbb atya vi­gasz­ta­lá­sai a fér­fi­as­sá­gá­ban sér­tet­ték oly­kor. „Rá­adá­sul ural­ko­dó is va­gyok! A vi­lá­gé, te­hát az Ő(szentsége) ura is... Ő meg azt súg­ja a fü­lem­be: «Ne légy paranoiás!« ­– és gyön­gé­den hát­ba ver. Ko­ráb­ban azt bi­zony­gat­ta, már csak né­hány évig kell vár­nom, hogy tel­jes jog­gal vi­sel­hes­sem a Nagy Előd (lát­ha­tat­lan) ko­ro­ná­ját. S ki­de­rült, hogy köz­ben év­szá­zad­ok tel­tek el. «Fik­tív év­szá­zad­ok ­– mond­ja a pá­pa sej­tel­mes vi­gyor­ral. ­– Min­dent ne­ked ta­lál­tam ki. Egy egész dicső múl­tat és dinasztiát.« Már at­tól tar­tot­tam, hogy mi­re a vi­lág ura lesz belőlem, mű haj­fürt­je­im­mel fog ját­sza­doz­ni a szél (mi­vel nem va­gyok sű­rű ha­jú, szőrzetű, és nyolc‑kilenc pa­raszt­arasz­nyi sem, mint a ver­he­tet­len, örök­if­jú esz­mény­kép, aki egy­szer­re négy pat­kót is szét tu­dott mor­zsol­ni ke­zé­ben: a fran­kok Nagy Kár­olya, az első ró­mai csá­szár... Igaz, ka­masz sem va­gyok már, hogy könnye­ket po­tyog­tas­sak fel­in­dult­sá­gom­ban).”

“A szlá­vok­kal va­la­hogy el­bí­runk ­– nyug­tat­ta volt meg pá­pá­vá előléptetett mes­te­re. ­– Lásd, Augsburg után a bar­bár ma­gya­ro­kat is si­ke­rült meg­pu­hí­ta­ni. Mit szól­nál hoz­zá, ha ki­rá­lyuk ke­resz­té­nyi buz­gól­ko­dá­sát ko­ro­ná­val jutalmaznám?!... Csak ezt az arc­ki­fe­je­zést ne lás­sam; a fé­le­lem után irtsd ki ma­gad­ból az irigy­sé­get is fe­le­ba­rá­ta­id­dal szem­ben. A mu­zul­má­nok nyüzs­gé­sé­re vi­szont nem árt job­ban oda­fi­gyel­ni. Nem­csak te­ve­há­ton rin­ga­tóz­va kül­di a ké­me­ket ide Ke­let.”

“Lep­ra s geo­met­ria, a rab­bik­ról nem is be­szél­ve, min­den rossz a si­va­ta­gon ke­resz­tül ér el ben­nün­ket ­– vág­ta rá szen­ve­dé­lye­sen a kis­sé ne­héz­fe­jű Ot­tó. ­– Meg kell dup­láz­ni a lo­vas­sá­got. De hon­nan sze­rez­zünk be annyi ken­gyelt, nyer­get, ami­kor a ma­gya­rok újab­ban el­ke­rü­lik nyu­ga­tot?!” 

Most is iz­ga­tot­tan néz az öregedő pá­pa gya­log­trón­ja után. Szil­vesz­ter mint­ha nyár­sat nyelt vol­na, úgy ül, rá se he­de­rít a her­ce­gek, őrgrófok jobb­ról, bal­ról érkező hó­do­la­tá­ra. Ot­tó tud­ja, mi­ként vé­le­ke­dik ró­luk. »El­ké­nyez­te­tett faj­ta! A há­bo­rúk­ból, a szegénységből csak hasz­nuk van.«

 

“A ha­ta­lom­vágy több­nyi­re az el­me­be­te­gek ki­vált­sá­ga ­– töp­rengett a gya­log­tró­non hin­táz­ta­tott Szil­vesz­ter. ­– De ha már bele­vág­tam, nem hát­rál­ha­tok meg. Krisz­tus, ugye, meg­ér­ted öreg szol­gá­dat? ­– for­dult szem­be egy fa‑Krisztussal, mely­nek drá­ga­kö­vek­kel rak­ták ki se­be­it. ­– Mi­ként a gyö­nyör­vágy, a vé­reng­zés is fé­kez­he­tet­len. A bé­ke or­szá­gát, sőt bi­ro­dal­mát óhaj­tot­tam meg­te­rem­te­ni min­dig. Tu­dom, hogy nem ve­szed zo­kon az ügy ér­de­ké­ben el­kö­ve­tett csa­lá­sa­i­mat. A tö­kély­re vitt ural­ko­dó ké­pé­ben egy dicső múl­tat ko­hol­ni, igaz, sze­rény­te­len­ség­nek tűn­het, de nem a ma­gam hasz­ná­ra vagy üd­vé­re te­szem. Ál­mom meg­fo­gant: III. Ot­tó is Jé­zus Krisz­tus szol­gá­ja­ként szán­dék­szik Ró­má­ból kor­má­nyoz­ni a vi­lá­got. Eh­hez kel­lett ki­ta­lál­nom a gyar­ló­sá­ga­it sti­mu­lá­ló já­ték­sze­re­ket. Úgy ren­dez­tem, hogy az aa­che­ni vár­ká­pol­ná­ból, a kép­zelt Nagy­ság örö­kö­se gya­nánt, ma­gá­hoz ve­gye a trón­já­ra ül­te­tett Je­le­nés nyak­ke­reszt­jét és ru­ha­ma­rad­vá­nya­it. A holt­te­tem kéz­kör­me­it is le­vág­ta, ki­húz­ta egy‑két szu­vas fo­gát. Es­küt is tett azon nyom­ban. Ha már meg­vol­tak a cso­dá­la­tos ha­rang­tor­nyok, a csi­ga­bol­to­zat, a bronz­ka­puk, a fa­ra­gott kö­vek, s az egész, tám­ív nél­kü­li ke­reszt­bol­to­za­tos körfolyosó‑szerkezet tö­ké­le­tes­sé­gé­ben égi ta­lál­mány­ra »emlékeztetett«, az if­jú csá­szár mind­ezek ha­tá­sá­ra val­lá­sos ré­vü­let­be esett... »Krisz­tus édes jelenléteként« ugyan mi­ért ne kí­sért­het­ne majd egy egész hívő utó­kort Carolus tö­kély­re vitt alak­ja, akit a vi­lá­gi és egy­há­zi jog­rend le­té­te­mé­nye­sé­vé, s egy­ben a nap­tár és a nyelv meg­re­for­má­ló­já­vá, va­la­mint tu­dó­sok, mű­vé­szek pártfogójává...etc. tet­tünk meg? A há­bo­rúk le­bír­ha­tat­lan lovaghőse Ő, aki ágyé­ká­nak cso­da­ere­je foly­tán mel­les­leg tizenkilenc‑húsz utó­dot is nemzett!... Eh­hez mind­össze a Karoling‑származék – va­gyis ­III. Ot­tó ­– felmenői s jó né­hány ha­mi­sí­tott ado­mány­le­vél szük­sé­gel­te­tett. Egy­ügyű Kár­oly va­ló­banlétezősze­mélyvolt, mi­ért ne nevezhetnők NAGYnak a min­den hív­sá­got amúgy is ho­mály­ba bo­rí­tó, pár emberöltőnyi el­mú­lás után (?); pá­pák, építkező apá­tok is valának min­dig jó­sze­ré­vel, csak ne­ve­ket kel­lett ad­ni ne­kik. Ha mű­kö­dik a mes­te­ri­en ki­mun­kált is­ten­há­zá­nak épü­le­té­hez ha­son­lít­ha­tó »időszerkezet«, mi­ért ne tehetnők meg Nagy Ká­rolyt »Sze­líd Győzőnek«, vagy »a bé­ke fejedelmének« akár?...  

A vé­re­sen na­iv képzelgésektől bó­dult Ot­tó tudja‑e va­jon, hogy a ha­zu­do­zás is perverzió?... Ez ne­héz kér­dés, még a te­her­vi­se­lés sú­lyát ve­le meg­osz­tó bi­zal­ma­sá­nak is. Ta­lán szí­ve­seb­ben fog­lal­koz­tam vol­na mu­zsi­ká­val, vagy aszt­ro­nó­mi­á­val. Ám ahol csak meg­for­dul­tam, min­de­nütt az anal­fa­bé­ták és di­let­tán­sok ál­szent gyü­le­ke­ze­te vett kö­rül. A meg­ját­szott, ha­zug bűn­bá­nat kétségbeejtőbb szá­mom­ra, mint a bűn. A tár­gyak, erek­lyék hű­vös, diszk­rét böl­cses­sé­ge su­gall­ta ne­kem ezt a fel­is­me­rést.”

A pá­pa egy­re ke­vés­bé bí­zott Ot­tó lel­ki­ere­jé­ben. A fiú egy pár­szor már meg­in­gott. »Ha a csa­lás kiderülne?!...« ­– ki­ál­tott fel, és ad­dig ha­rap­ta kör­me­it, amíg ujj­be­gyei vé­rez­ni kezd­tek.

“Meg­kí­sér­lem a hip­nó­zist...” Ez­zel az el­szánt el­ha­tá­ro­zás­sal kez­dő­dött min­den. Gerbertnek (a jövendőbeli II. Szil­vesz­ter pá­pá­nak) Jé­zus járt az eszé­ben, de még gon­do­lat­ban sem mer­te vol­na ki­mon­da­ni. “Hat­ni fo­gok re­á­tok. Ká­ni­ku­lá­ban is pa­tyo­lat tisz­ta hó­szál­lin­gó­zás bű­völ el ben­ne­te­ket... Az ör­dög bán­ja!” ­– Ak­kép­pen kor­hol­ta ma­gát, vagy in­kább a bűnöktől fel­aj­zott egész em­be­ri fajt, mint egy döly­fös Lu­ci­fer. – Így is, úgy is a ha­lál cim­bal­mo­zik majd a csont­ja­i­tok­kal.” 

Más­kor meg egy­ko­ri ta­nít­vá­nyát okí­tot­ta kép­ze­let­ben.

»Hat két­sé­ge­id len­né­nek Eu­ró­pa ko­vá­szát ­– a fran­ko­kat, an­gol­szá­szo­kat, ger­má­no­kat ­– illetően, ott van vé­red­ben a ke­le­ti örökség.«

»A bi­zán­ci ár­mány­ko­dás, a bal­ká­ni trük­kök?! ­– vá­gott vissza ne­ki eg­zal­tál­tan Ot­tó. ­– A hi­te­ge­tés a pa­pok ke­nye­re, nem az enyém.«

»Fél­re­ér­tet­tél. Én csak ar­ra in­te­lek, hogy pró­báld meg, a különböző szo­ká­so­kat ma­gad­ban össze­bé­kít­ve, meg­ke­res­ni a mél­tá­nyos egyen­súlyt. A val­lá­sos hit­nek a ter­mé­szet el­len­sé­ge le­het, ha csak az ösz­tön ve­zé­rel, nem a szol­gá­lat­ra hi­va­tott lé­lek nagy­lel­kű­sé­ge. A hit­té­rí­tés dé­mo­ná­val szem­ben nem­igen tud­nál vé­de­kez­ni úgy­sem. Leg­alább­is pár ezer év még, amíg a hu­ma­niz­mus ne­vé­ben meg­hir­de­tett küz­de­lem ha­lá­los vag­dal­ko­zást és gya­lá­za­tot jelent.«

Szin­te lát­ta ma­ga előtt, amint az apo­ka­lip­ti­kus kár­ho­zat bal­da­chin­ja alatt az Ot­tó cser­zett bőrű comb­ja re­meg­ni kezd.

“Mi­ért ter­hel­jem sor­som­nak leg­sö­té­tebb ké­te­lye­i­vel az if­jú csá­szárt, aki, ál­buz­gal­má­ban Krisz­tus je­gye­se­ként, de a szépségtől meg a gyönyörtől szo­ron­ga­tot­tan, ké­szül csa­tát vív­ni a föl­dön? Krisz­tus az örök­ké meg­gya­lá­zott és meg­men­tés­re szo­ru­ló mo­rál. Egy­há­zi fe­let­te­se­im an­nak ide­jén ezt suly­kol­ták be­lém... Ki­csi ko­rá­tól fog­va Ot­tó is épp ele­get őrlődött már az eret­nek­ség és az or­to­do­xia kö­zött. Nem ár­ta­na vi­asz­du­gót lop­ni a fü­lé­be, hogy ne hall­ja az égből le­csa­pó Ark­an­gyal szárny­su­ho­gá­sát... Ha meg­le­gyin­te­né eset­leg a böl­cse­let, a köl­té­szet, ma­gá­nyos csá­szá­ri fen­ség vál­na belőle bi­zo­nyá­ra. Ami nyil­ván ár­ta­na a be­lé­je ol­tott hit­nek: a pa­ra­di­cso­mi ál­la­po­tok­ra áhí­to­zó­nak. ­– Eny­he un­dor­ral for­dult há­ló­fül­ké­jé­ben a ki­ci­co­má­zott fal fe­lé. ­– Fes­tett kör­mű, bősz agya­rú, za­bá­ló, hor­tyo­gó ud­var­né­pe ugyan ho­vá is jut­na nél­kü­le. No meg nél­kü­lem.”

Né­mely te­kin­tet­ben még Nagy Kár­oly pél­dá­ja is koc­ká­za­tos le­het (elég, ha a rom­temp­lo­mok göd­re­i­ben el‑elbukva meg­in­dul a dísz­me­net). Ha a ka­to­na­ál­lam ­– az em­ber­vá­gó­híd! ­– rém­ké­pe he­lyett Ot­tó: a szent meg­vál­tás jel­kép­évé vál­hat­na... egé­szen Bag­da­dig!

Facipőben is el­da­gadt a lá­ba. Hi­á­ba huny­ta le sze­mét, a fá­jás nem hagy­ta el­alud­ni.

“Sze­gény kis Ot­tó! Már her­ceg ko­rod­ban val­lá­si má­ni­á­ba es­tél. Csó­kol­gat­tad a ke­resz­tet, aho­gyan meg­bol­do­gult anyád­tól lát­tad... S meny­asszonyt is a bi­zán­ci ud­var küld ne­ked; már úton van... Ra­vasz vol­nék, vagy ép­pen­ség­gel irigy?! Nem. Csu­pán az ösz­tön kí­sér­té­se­it felmérő ­– olyan két lá­bon já­ró, pré­mes ál­la­tok ese­té­ben, ami­lyen te is vagy. Vagy azt kép­ze­led, hogy egy fel­kent csá­szár­ra nem vo­nat­ko­zik ez épp­úgy, mi­ként roz­már po­fá­jú csat­ló­sa­i­ra?! A tör­té­ne­lem az ilye­ne­ket szok­ta mi­ti­kus ala­kok­ká nö­vesz­te­ni!”

      

Pá­pa és csá­szár egy­más­ra vol­tak utal­va. Gerbert nem ma­gát, Ot­tót fél­tet­te ön­nön bi­zony­ta­lan­sá­gá­tól és következetlenségétől. A her­ceg kölyökko­rá­ban gyors test­moz­gá­sá­val tűnt ki (fel­fo­gó­ké­pes­sé­ge va­la­mi­vel las­súbb volt), de lob­ba­né­kony ter­mé­sze­te, hiú sértődékenysége foly­tán túl­sá­go­san sé­rü­lé­kennyé vált. Ko­ráb­bi nevelője, Philagotosz épp­úgy hoz­zá­tar­to­zott a né­met ud­var­tar­tás­hoz is, mint az arab szám­táb­lák, me­lye­ket a gö­rög tu­dós és min­de­nes ma­gá­val ho­zott, vagy a da­masz­ku­szi kard, mely­nek lap­já­val az if­jú Ot­tó her­ceg szét­vá­lasz­tot­ta egy­más­ra os­to­bán féltékenykedő, göm­böly­ded és bu­ja bi­zán­ci szeretőit. »Öl­töz­ködj ural­ko­dó­hoz illő vá­lasz­té­kos­ság­gal, mi­nél feltűnőbben!« ­– hang­zott volt any­ja bíz­ta­tá­sa; mi­re Philagotosz ka­já­nul rá­bó­lin­tott: »A re­mény rongy­vi­rá­ga­in hadd ci­va­kod­jék a cse­léd­ség; a trón­örö­kös hi­va­tá­sa fen­ség­gel át­lép­ni az alan­tas dolgokat.« Gerbert ilyen­kor, szin­te két­ség­beeset­ten, ta­nús­ko­dás­ra szó­lí­tot­ta a jelenlevő és min­dent ala­po­san meg­fon­to­ló köl­ni Heribertet, va­la­mint az Itá­li­á­ból jött Vercelli mes­tert. »De hát mi lesz a sze­re­tet­tel? A jé­zu­si jó­ság és ön­zet­len­ség nem égi aján­dék vajon?!« ­– so­pán­ko­dott fenn­han­gon. Vercelli, aki a szín­ha­tá­so­kat ta­nul­má­nyoz­ta ép­pen, a lu­gas­ba ve­zet­te a her­ce­get, hogy együtt ha­son­lít­sák össze a kü­lön­fé­le bo­rok szí­nét, il­la­tát és za­ma­tát. Fél óra múl­va Ot­tó, csor­dul­tig tel­ve ne­mes szen­ve­déllyel (meglehetősen spic­ce­sen), vé­gig­he­ver­vén ván­ko­sán, pár­ná­já­ra von­ta s könnyez­ve kezd­te si­mo­gat­ni leg­idét­le­nebb ked­ve­sét, kit rend­sze­rint ki­ne­ve­tett, gú­nyolt. Az olasz mes­ter ez­út­tal szkep­ti­kus fö­lénnyel kons­ta­tál­ta, hogy a her­ceg úr­fi csődörindulatain mint ural­ko­dik el a rész­vét.   

       (A még min­dig a pá­pa sü­ve­ge nél­kü­li) Gerbert kor­hol­ni kezd­te ma­gát ­– »Te ós­di, gyón­ta­tó sváb­bo­gár! Pe­nész­vi­rág! Nem lá­tod, hogy ez, a har­ma­dik, haj­lik a leg­na­gyobb alá­zat­ra, s egy­ben a leg­vér­me­sebb re­mé­nyek­re jo­go­sít föl bennünket?« ­–; mind­azo­nál­tal ő, aki mind­há­rom Ot­tó­nak lel­ki­pász­to­ra és ta­nács­adó­ja volt, hány­szor pil­lan­tott fel kétkedőn az ég­re: »Hogy ilyen áll­ha­tat­lan az em­ber, még a ki­vá­lasz­tott is, ha az Is­ten a ma­ga kép­más­ára teremtette!«

       Ot­tó, ami­ó­ta rá­döb­bent ar­ra, hogy aty­ját ere­je tel­jé­ben oroz­ta el a ha­lál, óva­to­sab­bá vált. Rejtőzködővé. Utóbb ál­ma­i­ra pa­nasz­ko­dott. Vér­pi­ros lán­gok vet­ték kö­rül hir­te­len, s hi­á­ba ki­ál­to­zott se­gít­sé­gért, a díszőrség bál­vánnyá me­re­ved­ve néz­te, hogy láng­nyel­vek oroz­zák el ki­rá­lyu­kat. Szil­vesz­ter pá­pa már‑már at­tól tar­tott, hogy hol­mi po­gány ba­bo­nák ke­rí­tik ha­tal­muk­ba a leg­ke­resz­té­nyibb ki­rály lel­két.

“Nem lett vol­na sza­bad ki­fosz­ta­ni a sírt! – né­zett rá vád­ló te­kin­tet­tel a német‑római csá­szár­rá fel­kent III. Ot­tó. ­– Egy­szer, jól em­lék­szem, el is szól­tad ma­gad, hogy Nagy Kár­oly le­gen­dás kard­ja az At­ti­láé le­he­tett ( s tán a ma­gya­rok fe­lej­tet­ték itt!), a nagy­va­da­kat a ren­ge­teg­ben űző, le­gen­dás hí­rű va­dász kürt­je pe­dig későbbi, an­gol­szász ere­de­tű...”

“Skan­di­náv” ­– ja­ví­tot­ta ki II. Szil­vesz­ter pá­pa.

“Mielőtt fel­éb­re­dek, min­dig el­fog a félsz ­– gyón­ta meg ne­ki zo­kog­va Ot­tó ­–, ne­hogy hir­te­len két­ar­cú Janusszá vál­toz­zam... Alatt­va­ló­im sze­mé­ben leg­alább­is. Még sze­ren­cse, hogy si­et­tünk a meg­ko­ro­ná­zá­som­mal. – A pá­pa le­súj­tot­tan hall­gat­ta az if­jú val­lo­má­sát. ­– Nem te mond­tad, hogy az Úr­is­ten mennyei ud­va­rá­ban is he­lyet szo­rít majd ne­kem?!” ­– csat­tant fel vá­rat­la­nul, he­ves szem­re­há­nyás­sal Ot­tó má­sik, eg­zal­tált én­jé­nek hang­ja.

       A csigalépcsőn szu­szo­gó pá­pa tü­rel­met­le­nül le‑lepillantott, hát­ha ott ólál­ko­dik va­la­ki, egy ha­lan­dó árny, aki tu­dat­lan­sá­gá­ban ­– vagy épp a titok birtokában ­– még ké­pes len­ne meg­boly­gat­ni a nem­rég vég­le­ge­sí­tett tör­té­nel­mi idő rend­jét. Csak az hi­ány­zik, hogy ezek az árul­ko­dó sza­vak egy be­sú­gó fü­lé­be jussanak!...

       A vád­ló if­jú Ot­tót ­– la­bi­lis ideg­rend­szer­ének há­la ­– per­cek alatt le le­het csil­la­pí­ta­ni. Ám­de a ma­gasz­tos eszme!... A meg­úju­lás előtt ál­ló Ró­ma örök­ké­va­ló­ság­ba ka­pasz­ko­dó hi­té­vel cso­da nél­kül mi lenne?...

A ré­gi Ró­má­ból is: mi ma­radt? Elég, ha el­né­zel a Co­los­se­um porladékai fe­lett, mi­köz­ben pos­hadt kút­vi­zet me­rítsz rozs­dás si­sak­ba.

 
2003. már­ci­us 27.
 
 
 
 

A fo­goly va­cso­rá­ja

    – da­ger­ro­tí­pia –

 
 

A ko­pár éj­je­lek! De­rül­ni ké­ne a ki­tisz­tult ég­nek leg­alább.

Amíg azok a go­nosz vagy ár­tat­lan lel­kek vissza­jár­nak,
van ami­vel agyon­üs­se az ide­jét...                 

                                       A “béke”?! Nem gon­dol­ta vol­na

(avagy min­dig tud­ta), hogy unal­mas va­la­mi.
 

“Egy szi­get is­ten há­ta mö­göt­ti fa­lu­já­ban le­él­ni a

hátralevő éve­ket! Ahol a pa­rasz­tok az ut­cá­ra ön­tik ki a lat­ri­nát.” A le­han­go­ló hír­név sú­lya alatt meg­öre­ged­ni, mint má­sok?

          So­ha!
                                                             
                              

                (“El­ba szi­ge­té­nek ki­rá­lya”)

    

A ko­pár éj­je­lek! De­rül­ni ké­ne a ki­tisz­tult ég­nek leg­alább...

Amíg azok a go­nosz vagy ár­tat­lan lel­kek vissza­jár­nak, van ami­vel agyon­üs­se az ide­jét.

A bé­ke... Nem gon­dol­ta volna­ – avagy min­dig tud­ta?! ­–, hogy unal­mas va­la­mi.

 

     “Az én fran­ci­á­im so­ha­sem kí­mél­ték a vért! ­– Za­var­ja, hogy kö­ze­lé­ben ez az örök­ké fá­radt, lus­ta tes­tű nő (a tu­laj­don hú­ga) al­vás köz­ben is foly­ton hö­rög. – Rossz a vé­re, saj­nos, nem ti­tok. Az iga­zi tisz­ta vér bőséggel öm­lött egész Eu­ró­pá­ban, ér­tem!” ­– Az orosz hómezőkre nem szí­ve­sen em­lé­ke­zik, ott nem­csak a vér, a bá­tor­ság is be­lé­jük fa­gyott, mielőtt meg­al­vad­ha­tott vol­na. Meg­elé­ge­dés­sel töl­ti el szí­vét még most is, hogy ka­to­nái nem ta­gad­tak meg tőle sem­mi­lyen ál­do­za­tot.

     Hát akik megfutottak?!... Agyon­zsi­nó­ro­zott egyen­ru­hás tá­bor­no­kai! Van ame­lyik­nek gyen­ge ke­ze el­ej­ti a kar­dot... vagy el­ha­jít­ja (?) Ennyit ér a fran­cia Glo­i­re?

     Ma­me­luk testőrei itt, ezen a szi­ge­ten va­jon ugyan­úgy meg­fu­ta­mod­ná­nak, ha újabb, alat­to­mos ve­szély fe­nye­get­né csá­szá­ruk éle­tét? (Par­don: El­ba szi­ge­té­nek ki­rá­lyá­ét! ­– ahogy a szi­get­la­kók él­jen­zé­se­i­ben el‑elhangzik, az éber an­gol ágens urak gyö­nyö­rű­sé­gé­re.)

    
 

                (Bor­sos pör­költ)

 

Itt kü­lön­ben – hú­gá­nak köszönhetően, vagy in­kább a Pauline ked­vé­ben jár­va – egy­mást érik a fo­ga­dá­sok. A csa­tá­ban a csá­szár er­re nyil­ván ke­ve­sebb időt tu­dott szán­ni. Mit szá­mít az, hogy a meg­hí­vot­tak kö­zött sok a bár­gyú alak, a kö­zön­sé­ges tus­kó és ot­rom­ba fe­hér­sze­mély; fő, hogy Pauline bá­gya­tag mo­so­lyá­val Na­pó­le­on mel­lett ül­jön (még min­dig ő, Borghese her­ceg­né a ked­venc, né­ha oly el­ra­ga­dó s a to­a­lett­jé­nek nincs ve­tély­tár­sa); ne­jét, Má­ria Luj­zát he­te­kig vár­ta, de ígé­re­te da­cá­ra vé­gül csak új évi jó­kí­ván­ság­ok­ra ­– bú­csú­so­rok­ra telt tőle!...

     A pá­rol­gó bor­sos pör­költ il­la­tá­tól a ven­dé­gek sze­me fel­csil­lan; Pauline sem ájul­do­zik, csak ép­pen ásít egyet. Bi­zo­nyá­ra fi­no­mabb fa­la­tok­ra, ik­rás sa­lá­tá­ra, to­já­sos velőre szá­mí­tott. De las­sacs­kán le fog szok­ni itt a szélsőségekről, leg­alább­is ami az ét­ke­zést il­le­ti. Mert kü­lön­ben nem ta­lál­ja he­lyét a szi­ge­ten, hi­á­ba mond­ta fi­vér­ének, ami­kor el­kí­sér­te ide, hogy min­dig ilyen festői kör­nye­zet­re vá­gyott, er­re a szik­lás he­gyi pa­ra­di­csom­ra! Öt éve sincs, hogy fel­aján­lot­ta volt Pauli­ne­nek (aki, mint min­dig, ak­kor is rossz köz­ér­ze­té­re, meg­vi­selt egész­sé­gé­re pa­nasz­ko­dott), köl­töz­zék be a Kis‑Trianon kas­tély­ba, ott van hely bőven egész ud­var­ta­rá­sá­nak. Ő, Na­pó­le­on, ak­ko­ri­ban le­eresz­tett füg­gö­nyű uta­zó­hin­tó­ban jár­ta a vi­lá­got. Na­pon­ta több száz le­ve­let ka­pott; vég­re a rég várt kur­ta vá­lasz is meg­ér­ke­zett. “Olyan ez, mint egy el­át­ko­zott kas­tély! ­– hang­zott Pauline nya­fo­gó üze­ne­te. ­– Nem le­het ki­fű­te­ni!”

A csá­szár­nak nem sok ide­je ma­radt a Kis‑Trianon fű­té­sé­vel tö­rődni. De hit­te, tud­ta, hogy lesz­nek, akik majd job­ban ér­zik ben­ne ma­gu­kat.

 
 

     (Há­bo­rú a kül­vi­lág­gal)

 

Pauline egy íz­ben ki­vi­tet­te ma­gát a ho­mo­kos part­ra, hogy az öböl­ben rin­ga­tó­zó vi­tor­lá­sok­ban gyö­nyör­köd­jék, de a szi­get kor­mány­zó­ja az­óta ne­megy­szer hall­gat­ta fej­csó­vál­va a hercegnő meg­jegy­zé­se­it, hogy annyi vét­kük azért ne­kik, a Bo­na­par­ték­nak sem le­het, hogy eb­ben az is­ten há­ta mö­göt­ti fa­lu­ban kell­jen le­él­ni­ük éle­tük hátralevő nap­ja­it, itt, ahol a pa­rasz­tok a lat­ri­nát az ut­cá­ra ön­tik, és nem törődnek ve­le, ha bél­sár­tól sza­gos a há­zuk fa­la.

     A hercegnő sem fe­jez­te be még a kül­vi­lág­gal foly­ta­tott há­bo­rú­ját ­– igaz, egé­szen más fegy­ve­rek­kel ha­da­ko­zik és más cé­lo­kért, mint bátyuskája, a fran­cia csá­szár. Nem kö­zön­sé­ges nő (azt leg­job­ban, jaj, a hány­szor sa­rok­ba szo­rí­tott és fel­szar­va­zott fér­je, Borghese her­ceg tud­ja); mint­ha per­verz örö­mét lel­né ab­ban, hogy meg­bot­rán­koz­tas­sa va­la­mi­vel a kör­nye­ze­tét. Az még hagy­ján vol­na, hogy Na­pó­le­on hű em­be­rét ­– Drouot tá­bor­no­kot, a Grande Armée “böl­csét” a hord­szé­ke mel­lett gya­lo­gol­tat­ja, oly­kor nap­es­tig, a ter­ve­zett színielőadás, a Sze­rel­mi őrület egyik főszerepét is rá akar­ta tuk­mál­ni, ám­de ek­ko­ra csúf­sá­got egy ve­te­rán hős már nem bír­na ki (a ge­ne­rá­lis ki­hall­ga­tás­ra je­lent­ke­zett a csá­szár­nál s ki­fa­kadt előtte, hogy ő in­kább el­buj­do­sik, mint­sem hagy­ja, hogy mas­ka­rá­ba öl­töz­tes­sék és smin­kelt po­fá­val kell­jen kiállnia­ – tisz­te­let a ki­vé­tel­nek ­– e fa­lu­si csőcselékből to­bor­zott kö­zön­ség elé!) ...

     Pauline a mi­nap is pa­pért küld­te egyik flan­co­ló ina­sát (ha nincs is ak­ko­ra ud­var­tar­tá­sa, mint Fran­ci­a­or­szág­ban volt, de a szép­sé­gét ápo­ló és öltöztető ud­var­höl­gye­in kí­vül épp elég nad­rá­got viselő semmire-kellő leb­zsel kö­rü­löt­te, aki­ket pont úgy meg­fi­zet, ahogy ez szo­kás­sá vált ná­la), szó­val mi­kor a szent­atya, aki­ért kül­dött, meg­ér­ke­zett, a hercegnőt ép­pen für­det­ték; Pauline ki­szólt a sely­mes ké­pű pa­pocs­ká­nak, hogy hoz­za be az ol­tárt és he­lyez­ze a fürdőkád elé. Az­tán, mi­köz­ben a szent­mi­sét hall­gat­ta, mert úgy­mond na­gyon el­ér­zé­ke­nye­dett, a pap sza­va­it mind­egy­re köz­be­sza­kí­tot­ta, és só­haj­to­zott, hogy ha raj­ta múl­na, ezt a tö­re­de­zett csem­pé­jű ócs­ka ká­dat rég ki­dob­ta vol­na, ez a musz­lin­füg­göny is fosz­la­do­zik, foly­tat­ta, s a ré­se­ken át meg­mu­tat­ta ha­bos vál­lát s pi­ciny mel­lecs­ké­jét; és hát El­ba szi­ge­tén még a víz is túl nyers és ke­mény, nem olyan, mint Pá­rizs­ban vagy Ró­má­ban. A pap in­kább csak gesz­tu­sok­kal ad­ta a hölgy tud­tá­ra, hogy han­gos­ko­dá­sá­val za­var­ja a szer­tar­tást; mi­re Pauline fel­csat­tant, hogy a szent­atyá­nak gőze sincs ar­ról, mit je­lent egy ilyen szám­űze­tés... és egy­ál­ta­lán tudja­­­‑e, ki­vel áll szem­ben?! Vá­rat­la­nul föl­emel­ke­dett a kád­ban, és anya­szült mez­te­le­nül kö­zöl­te végső le­súj­tó ér­vét a ven­dég­ség­be hí­vott atyával: “A ver... a nagy csá­szár hú­ga va­gyok, Borghese her­ceg­né!” Az­tán el­pi­tye­re­dett. Va­jon csak ami­att, hogy be­széd köz­ben meg­akadt? Vagy in­kább, mert érez­te: ha a ver­he­tet­len szót ki­mond­ja, egész vi­sel­ke­dé­sé­vel nem csu­pán ön­ma­gát, de bál­vá­nyo­zott fi­vér­ét is ne­vet­sé­ges­sé te­szi.

    
               

                (XVI­II. La­jos és Talma ár­nyé­ka)

 

Rend­kí­vü­li tel­je­sít­mény volt mégis­ – kons­ta­tál­ta Na­pó­le­on, mi­u­tán je­len­tet­ték ne­ki az ese­tet. Az el­bai “pa­lo­ta” (egy ré­gi temp­lom, majd ide­ig­le­nes ka­to­nai rak­tár) főmarsallja, Bertrand ge­ne­rá­lis leg­alább annyi megfigyelőről gon­dos­ko­dott, mint ahány a szi­ge­ten lézengő vagy meg­bú­vó ide­gen alak a le­mon­dott csá­szár után kém­ke­dett. Pau­line‑en ma is meg­lát­szik, hogy Talma volt a mes­te­re, nem­csak sza­val­ni ta­ní­tot­ta. Na­pó­le­on előtt nem volt ti­tok, hogy hú­ga, aki annyi el­bi­za­ko­dott, trá­gár, pénz­éhes, in­diszk­rét fér­fi­ra pa­za­rol­ta volt ér­zel­me­it, va­la­mi­kor a nagy szí­nész kar­ja­i­ban kö­tött ki (ez a vi­ha­ros szen­ve­dély, tisz­tán kor­zi­kai, apai örök­ség ná­la, ná­luk!); a csá­szár ma­ga is fel­né­zett Talmára, s nem vet­te zo­kon, hogy az ideig‑óráig Pá­rizs­ban tar­tóz­ko­dó szí­nész ma is le­ve­le­ket kül­döz­get hú­gá­nak, me­lyek­ben hűségéről biz­to­sít­ja az egész Bo­na­par­te-di­nasz­ti­át.

     Ezt az im­már ba­rá­ti vi­szonyt csak a csá­szár, a nagy sza­vak em­be­re él­te meg így.

     Ál­má­ban fé­lel­me­tes si­rály­ha­dat lá­tott, már nem is ra­jok­ban röp­köd­tek, a végtelenből jöt­tek, el­bo­rít­va az eget és az egész lá­tó­ha­tárt. Szür­kék, kosz­szí­nű­ek vol­tak, és pil­la­na­tok alatt össze­pettyez­ték va­salt fe­hér dísz­ru­há­ját. Hang­juk olyan volt, mint a szit­ko­zó­dás, a se­re­gé­lye­ké­nél is kel­le­met­le­nebb. Nyo­muk­ban min­dent el­ön­tött, be­szennye­zett a hor­da­lék. “Ez az Ön mű­ve! Ami há­rom­mil­lió ha­lott után ma­radt.” ­Egy ki­mért hang szólt messziről. Ta­lán hoz­zá. Ta­lán egy Bour­bon volt...

Sze­mé­be hul­ló haj­fürt­jét igaz­gat­va, mint­egy ön­kén­te­len moz­du­lat­tal hes­se­get­te el lel­ki sze­mei elől az új La­jos (a XVI­II.) ár­nyé­kát ­– az el­hí­zott, po­dag­rás öreg­em­ber­ét, s elé­ge­dett­ség­gel töl­töt­te el, hogy még­is jól vá­lasz­tot­ta meg az egyet­len ma­gas em­bert, akit a mű­vé­szek tár­sa­sá­gá­ban el­vi­selt.

Hú­ga, mi­kor má­sod­szor ér­ke­zett meg, most már nem fu­tó lá­to­ga­tás­ra a szi­get­re, egy fran­cia ka­ri­ka­tú­rát mu­ta­tott ne­ki. “A bol­tok­ban dö­gi­vel árul­ják” ­– je­gyez­te meg Pauline, és szin­te él­ve­zet­tel bá­mul­ta meg a né­hány vo­nal­ból élet­re kel­tett, ba­bér­ko­szo­rút hor­dó Talmát, amint ke­zé­ben jo­gar­ral ural­ko­dói pó­zok­ra ta­nít­ja csá­szá­rát.

     Na­pó­le­on bosszú­san fe­dez­te fel ma­gát a ka­ri­ka­tú­ra sar­ká­ba ál­lí­tott pöt­töm alak­ban, aki utá­noz­ni igye­ke­zett ta­ní­tó­mes­te­re moz­du­la­ta­it... Az ap­ró bosszú­sá­gok császár‑korában azon­ban min­dig erőt ad­tak ne­ki. Az el­szen­ve­dett ve­re­sé­get és le­mon­dá­sát követően vi­szont először a düh nem hagy­ta szen­ved­ni iga­zán, utá­na pe­dig a fé­le­lem aka­dá­lyoz­ta hely­ze­té­nek vi­lá­gos és vég­le­ges meg­íté­lé­sé­ben, va­la­mint a jó­zan el­mé­lyü­lés­ben. 

Vol­tak pil­la­na­tok, ami­kor az uj­jai annyi­ra re­meg­tek, hogy nem tud­ta kéz­ben tar­ta­ni a po­ha­rat, meg kel­lett hogy itas­sák. Vagy alig tu­dott nyel­ni, s vas­tag csík­ban csor­gott alá aj­ká­ról a fo­lya­dék, a bor.

(“Mi­cso­da szé­gyen! – mo­tyog­ta később tü­kör­kép­ének. – Nagy Pé­ter a lo­vát vesz­tet­te el Fontainebleau‑nál. Én egy egész or­szá­got ­– vi­lá­got... Nem se­gít raj­tam se imád­ság, se flast­rom, se kö­pöly.”)

 

Talmát a va­ló­ság­ban, Na­pó­le­on jól tud­ta ezt, egé­szen más fá­ból fa­rag­ták, mint mond­juk a ma­ga ko­rá­ban ugyan­csak nép­sze­rű Duga­zont, aki egy­kor Talmának volt a pél­da­ké­pe. A ő anek­do­tá­ba illő ese­te – még Első Kon­zul ko­rá­ban tör­tént – a ko­mi­kus­sal, re­mé­li, vég­képp fe­le­dés­be ve­szett az­óta. “Egy ki­csit ki­ke­re­ke­dett, Dugazon!” – szólt a szí­nész­fo­ga­dá­son a há­zi­gaz­da bi­zal­mas­ko­dó hang­ján Na­pó­le­on az öreg ko­mi­kus­hoz.

Mi­re Dugazon meg­ve­re­get­te a há­zi­gaz­da po­cak­ját: “Nem annyi­ra, mint ön, apus­kám.”

     Ar­ról vi­szont mit sem tu­dott, hogy az öreg ko­mi­kus a csá­szár ke­gyen­ce hí­ré­ben ál­ló Talmát, ked­ves ma­da­rá­ra mu­tat­va, így okít­gat­ta később: “Nézze csak azt a szé­pecs­két: vö­rös frakk, fe­hér mel­lény. Mennyi­vel mél­tó­ság­tel­jes­eb­ben hord­ja fe­jén a fe­hér csá­kót, mint a ma­ga nagy barátja!...”

     Hát még ha lát­ta vol­na az oszt­rák tisz­ti uni­for­mis­ban s orosz tá­bor­no­ki kö­peny­ben reszkető Na­pó­le­ont, aki­nek csak ál­ru­há­ban si­ke­rült meg­szök­nie a ha­ra­gos nép elől, kü­lön­ben meg­foj­tot­ták vol­na a nyílt ut­cán.

A min­dig ma­ga­biz­tos­nak is­mert csá­szár 1814 áp­ri­li­sá­ban fél­re­csa­pott csá­kó­val, könnyez­ve lé­pett (Talma ezt sze­ren­csé­re so­ha­sem lát­ta!) a ka­na­pé­ján di­de­reg­ve gub­basz­tó Pauline szí­ne elé, aki zo­ko­gás­ba tört ki, s nem volt haj­lan­dó meg­is­mer­ni őt. Vagy leg­alább­is meg­ölel­ni. “Ó, Na­pó­le­on! ­– ki­ál­tott fel vé­gül erőtlenül. ­– Mit tett ön ma­gá­val és ve­lünk?!”

 

Pauline szí­vé­ben Talmának, en­nek a hí­res és te­het­sé­ges fér­fi­nak min­den újabb so­ra annyi év után is ér­zé­keny, fáj­dal­mas han­go­kat szó­lal­ta­tott meg. Nem mint­ha hű­sé­ge­sebb ter­mé­szet lett vol­na Talmánál, de ho­gyan le­he­tett vol­na vég­képp el­fe­lej­te­ni a csa­ló­dás és ki­áb­rán­du­lás vég­te­len­nek tűnő nap­ja­it, midőn száz­egy­szer is el­is­mé­tel­te ma­gá­ban, míg vé­gül szó­ról szó­ra meg­ta­nul­ta bú­csú­so­ra­it sze­rel­mes tár­sá­nak, aki hű­sé­get es­küd­ve hagy­ta őt ma­gá­ra. “Sze­rel­me­tes ba­rá­tom – mé­lyedt szí­vé­be nyílvesszőként a meg­szó­lí­tás ­–, el­hagy­ta­lak té­ged! El­sza­kad­tam tőled, el­vál­tam hosszú időre! Ó, mi­lyen ször­nyű ál­do­zat­ra kár­hoz­tat­tál engem!”... Ahogy most ér­te­né: va­la­mi­lyen kényszerítő kö­rül­mény írat­ta Talmával azt a le­ve­let (vagy még­se, mert ak­kor nem ő, ha­nem má­sok kár­hoz­tat­ták vol­na ál­do­zat­ra, ar­ra, hogy le­mond­jon ró­la). Ta­lán egy jól si­ke­rült sze­rep vég­sza­vai vol­tak azok, mi­ket a kö­zön­ség ked­venc szí­né­sze ak­kor il­la­tos le­vél­pa­pír­ra rótt és el­kül­dött ne­ki, hisz cso­dá­la­to­san ha­son­lí­tot­tak a Talma ál­tal meg­for­mált hősök sze­rel­mes mo­no­lóg­ja­i­ra. A fér­fi így hát csak ját­szott vele?!...

 
 

     (An­gol ké­mek, méregkeverők)

 

Talma hű­sé­gé­hez azon­ban nem fér két­ség, haj­to­gat­ta a csá­szár előtt Paulin. A szi­get­re ér­ke­zé­se­kor ina­sai egyik lá­dá­ban be­po­ro­so­dott ke­re­te­zet­len fest­mé­nye­ket ta­lál­tak egy­más­ra zsú­fol­va. Kö­hö­gés­ro­ham vett raj­ta erőt hir­te­len, s ir­tó­za­to­san ki­ful­lasz­tot­ta, de félt or­vost hi­vat­ni, ne­hogy megint meg­csa­pol­ja a vé­rét. Pa­ran­csot adott, hogy sem­mi­sít­sék meg az egész­sé­gé­re is ká­ros, ha­szon­ta­lan má­zol­má­nyo­kat. De pil­lan­tá­sa vá­rat­la­nul ta­lál­ko­zott a Talma te­kin­te­té­vel. A szí­nész túl ma­gas hom­lo­ká­ra a mű­vész ke­ze ha­mis tin­cse­ket va­rá­zsolt, így akar­ván szé­pí­te­ni a kö­zön­ség bál­vá­nyá­nak ko­pa­szo­dá­sát; a fest­mény más­kü­lön­ben be­fe­je­zet­len­nek tűnt. Nem ju­tott eszé­be a portrékészítő ne­ve, de jól em­lé­ke­zett rá, hogy egy an­gol la­dy örö­kí­tet­te meg az ő egy­ko­ri sze­rel­mét (va­ló­já­ban kö­zös ide­ál­ju­kat).

“Egy frászt, még hogy La­dy! – for­tyant fel az any­ja, aki folyton‑folyvást csá­szár­fia éle­té­ért ag­gó­dott. – Lon­do­ni kém ez is! A jósnőm meg­mond­ta, hogy egy ilyen rossz­fé­lé­nek lesz köszönhető, hogy a fi­am Szent Ilo­na szi­ge­tén fog meghalni!...”

 

A csa­lád kü­lön­ben ezek­ben a ne­héz hó­na­pok­ban sok­kal egy­sé­ge­seb­ben re­a­gált a nagy­ha­tal­mak dön­té­sé­re és a csá­szár ku­dar­cá­ra, mint Na­pó­le­on ön­ké­nyes in­téz­ke­dé­se­i­re és sze­szé­lye­i­re a dicső időkben. Louis, a má­sik fi­vér ko­ráb­ban azt ír­ta a báty­juk­ról Pauline‑nek: “A le­han­go­ló hír­név sú­lya alatt mind­annyi­an öreg­szünk.” Ennyi már elég volt ah­hoz (az öccsnek a tol­lá­ból, aki sza­bad ál­lam­ban ve­szé­lyes­nek tar­tot­ta báty­ját), hogy ki­vált­sa az el­lent­mon­dást nem tűrő csá­szár mél­tat­lan­ko­dá­sát. El­len­sé­get lá­tott min­den­ki­ben, vér­ro­ko­na­i­ban is. Az oszt­rák titkosrendőrség he­lyett a fran­cia pos­ta ve­zér­igaz­ga­tó­ján vett elég­té­telt: dor­gá­lás­ban ré­sze­sí­tet­te, ami­ért kellő cen­zú­ra hi­á­nyá­ban se­gít egész Eu­ró­pát be­avat­ni a csa­lád­juk tit­ka­i­ba. 

 

Joseph Bo­na­par­te, a csá­szár báty­ja épp a Talma tisz­te­le­té­re adott ebé­det Genf­ben, midőn a má­so­dik fo­gás fel­tá­la­lá­sa köz­ben egy hí­vat­lan ven­dég rob­bant be, s a há­zi­gaz­da és Talma jó­for­mán még ma­guk­hoz sem tér­het­tek (a vi­ha­ros han­gu­la­tot előidéző s meglehetősen vi­har­vert ál­la­po­tá­ban mu­tat­ko­zó hölgy ugyan­is az ország‑világ előtt hír­hedt, gyű­lölt el­len­sé­ge volt Na­pó­le­on­nak), Ma­dame de Stäel – mert őróla van szó ­– li­heg­ve, el‑elcsukló han­gon je­len­tet­te be, mi­sze­rint az El­ba szi­ge­té­re szám­űzött fo­goly el­len me­rény­let ké­szül! Ami­lyen dü­hödt el­szánt­ság­gal tá­mad­ta ed­dig a zsar­nok csá­szárt, épp­olyan dü­hödt szen­ve­déllyel bi­zony­gat­ta, hogy a gyil­kos ke­zé­ben ­– ő már lát­ja –, ott a kés, amivel!... Ha nem hisz­nek ne­ki, könnyen a merénylők cin­ko­sa­i­vá vál­hat­nak.

Talma érez­te, hogy a min­dig sze­rep­lés­re vá­gyó nőszemély fel­lé­pé­se ez egy­szer több hi­te­les ala­kí­tá­snál. Lelkierő kell ah­hoz, ami­re Ma­dame de Stäel vál­lal­ko­zott. (Meg­le­het, hogy már­is csa­ló­dott a Bour­bo­nok vissza­té­ré­sé­ben.) A deresedő, de még min­dig ru­gal­mas tes­tű szín­mű­vész fel­ug­rott az ebédlő asz­tal­tól, hogy lóhalálban in­dul­jon El­ba szi­ge­té­re. Josefh Bo­na­par­te azon­ban vissza­tar­tot­ta. “Ké­nyes ügy... – súg­ta oda il­luszt­ris ven­dé­gé­nek. – Nem sze­ret­ném, ha ön is be­le­ke­ve­red­ne.” Ta­lán pro­vo­ká­ci­ó­ra gon­dolt? Vagy in­kább diszk­ré­tebb el­já­rás­ra.

Utó­lag be­iga­zo­ló­dott, hogy Ma­dame de Stäel ag­go­dal­ma nem volt alap­ta­lan: Na­pó­le­ont mé­reg­gel akar­ták el­ten­ni láb alól; mint­ha sej­tet­ték vol­na, hogy ha­ma­ro­san újabb, vé­res meg­le­pe­tés­re ké­szül. 1815. már­ci­us 20‑án vissza­tért a Tuilériákba. Hí­vei őrjöngéssel fo­gad­ták, szin­te öl­be kap­va kézről kéz­re ad­ták a még min­dig nagy­nak lá­tott kis em­bert.

 
 

     (A bol­dog­ság­ra ítélt Eu­ró­pa)

 

Az El­ba szi­ge­té­re szám­űzött fo­goly vi­szont egyelőre vágy­ál­ma­it rin­gat­ta (hogy vissza­fog­lal­ja Pá­rizst), de még főpincére előtt sem mert bi­zal­ma­san ki­tá­rul­koz­ni. “Pauline‑ben azon­ban tö­ké­le­te­sen meg le­het bíz­ni – fon­tol­gat­ta ma­gá­ban a fog­ság utol­só per­ce­i­nek le­het­sé­ges vál­to­za­ta­it. – A her­ceg­né egyből ki­gyógy­ul me­lan­kó­li­á­já­ból, ha meg­ké­rem, hogy tölt­sön ópi­u­mot az őrszemek bo­rá­ba...”

Va­cso­ra köz­ben kinn öm­lött az eső. A lá­zon­gó ele­mek ká­o­sza nem nyug­ta­la­ní­tot­ta Na­pó­le­ont. A for­ra­da­lom védelmezőjének kép­zel­te ma­gát még min­dig, mi­ért ne le­het­ne hát szö­vet­sé­ge­se min­den, ami meg akar­ja vál­toz­tat­ni a vi­lá­got?!

“Alig vá­rom, hogy a leg­újabb Bour­bon is fel­húz­za a nyúl­tal­pa­kat, és el­fog­lal­has­sam ré­gi dol­go­zó­szo­bá­mat. Hogy bol­dog­gá te­hes­sem nem­csak a fran­ci­á­kat, de egész Eu­ró­pát” – szól­ta el ma­gát az asztalfőn.

Pauline va­kon hitt bátyuskájában. Na­pó­le­on azelőtt va­ló es­te, meg­tud­ván, hogy hú­ga pár hét után már ne­gye­dik szeretőjének adott ta­lál­kát a szi­ge­ten, élcelődni kez­dett a fér­fi­nem ek­ko­ra pa­zar­lá­sá­ról hall­va, hi­szen, mint mond­ta: “A hímvessző egy­sze­rű lőfegyverét bün­tet­le­nül ki­pró­bál­hat­ja bár­ki...” “No, no” – in­tet­te il­le­me­sebb dis­kur­zus­ra Pauline. “De az agy lom­bik­já­ban föl­he­ví­te­ni va­la­mit, ami min­den­ki ere­jét pró­bá­ra te­szi majd ­– már koc­ká­za­to­sabb.”

A va­cso­rá­nál sok­kal unal­ma­sabb­nak tűnt a tár­sal­gás. A mangó‑ és banánültetvényekről ­– nem tit­kos bosszú­ról vagy újabb há­bo­rú­ról – folyt a szó a főmarsallal, két gár­da­tiszt­tel (át­uta­zó an­gol úr az­nap nem ült az asz­tal­nál). Na­pó­le­on feltűnően jó ét­vággyal evett a friss má­jas hur­ká­ból s a véresből; az any­ja, Ma­dame Mère nem mu­lasz­tot­ta el meg­jegy­zést ten­ni, hogy túl­zás­ba vi­szi, megint ba­ja lesz az emész­tés­sel. Na­pó­le­on bosszú­san állt fel, a zon­go­rá­hoz lé­pett, és szo­ká­sá­hoz hí­ven le­ütött né­hány bil­len­tyűt. Ugyan­azo­kat a han­go­kat, mint min­den es­te. Nem in­du­ló mo­tí­vum volt, a csá­szár még­is ka­to­nás re­a­gá­lást várt a tár­sa­ság min­de­nik tag­já­tól. En­ge­del­mes­sé­get.

A va­cso­ra ez­zel vé­get ért. 
 
2000. már­ci­us 5.