Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Önimereti lecke (Józsa István beszélgetése a 70 éves Lászlóffy Csabával)

2010.10.17

ÖNISMERETI LECKE
Józsa István beszélgetése a hetvenéves költő, próza- és színműíró Lászlóffy Csabával

– A szerző elhatározta, hogy kora írnoka lesz – több klasszikus példát ismerünk. Az epikai vetületet – még a költészet vagy akár a vizuális nyelv esetében is – részben, vagy tán először az a kor, korszak adja, amelyben az alkotó él. A történeteid építését mennyiben vezette ilyen vállalás?
– A szerző jelen esetben nem határozott el semmit, még azt sem, hogy költő lesz.
A versek jöttek, s döntöttek... Később más szövegek jöttek. A dráma az külön, áttételes élmény.
– Igaz, írták már rólad, hogy verseidben is fölfedezhetők a drámai leütések. A prózai szövegekben is sok a drámaiság...
– Ha nem a cselekményben, akkor a dialógus, vagy maga a nyelv hordoz klasszikus értelemben vett vagy groteszk (morbid) drámai elemeket. Szinte mindegy, hogy milyen műfajban rejtőzik a dráma/iság/-antidráma. A hangvétel, a nyelv, az anyag természete dönti el, hogy minek neveztetik majd. Bertha Zoltán a Mundus Kiadónál megjelent kétkötetes drámagyűjteményemet záró tanulmányában erről mondja azt, hogy: „szuggesztív feszültségalkotó tényező mindaz, ami humanitás és embertelenség ellentétei között mint fundamentális konfliktusforrás húzódik...”
– És Ágh Istvánra hivatkozik, aki szerint írásaid nyelvi ereje a történet és az állapot, az érzelem és az értelem egyensúlyában valami nyelven túli, delejes együtthatásban nyilvánul meg...
– Ezt ő a prózámról állítja. Némelykor viszont nehéz meghúzni a határvonalat
a műfajok között, legalábbis nálam.
– A „Valami más”-ban „a magyarság lelkiismeretévé” akar válni a szereplő (2003), Trianon „kitölthetetlen hiátus” (2001). „Kis ország Magyarország (mint Finnország), honnan várhat valamit? Jót semmiképpen.” (De ki a nyertes,1995). „Kozmikus veszteségérzet.” (Tudnak-e a jász lovasok nevetni?, 2002). Hogyan alakulnak a magyar-magyar viszonyok?
– Vegyük sorjában. A Valami más címadó elbeszélésének hőse Ady Endre; a száz éves időköztől függetlenül nem lehet a szerző saját hangját, hitvallását (hát még ars poeticáját) számon kérni s idézni egy kiragadott mondattal; – a könyvborítón különben Schiele egyik legerotikusabb festménye látható –, de éppen a Te szövegedből idézhető a hátlapon, hogy e kötet prózai írásaiban „a futamok elsősorban nem az alkotásról szólnak, hanem néhány nagy személyiség... érzelmi szenvedélyéről, lelki pokláról; nem annyira nagyságukban ragadja meg őket a szerző, hanem férfi(hím) viszonyukban(...) az életükben sorsszerű szerepet játszó nővel.” Ezek után legfeljebb olyasmit kérdezhetnél, hogy valamelyes élettapasztalat, végzetes szerelem, csalódás mennyiben játszott szerepet s „ihlette meg” a szerzőt a „párhuzamos vallomásokban”, vagy akár magában a témaválasztásban – tudván, vagy feltéve, hogy nála/m/ a hetvenéves kort szemérem-repkénnyel takaró fal: „bagatell”... Továbbá: A kitölthetetlen hiátus kisregény- s novella-fűzérének valamint a De ki a nyertes? kötet második darabjának a szereplői történelmi személyiségek, politikusok, írók – IV. Károly, Zita királyné, Masaryk, Károlyi Mihály, Saint-John Perse, Romain Rolland –; az egyikük (talán a Szovjetunióba küldött magyar nagykövet rekonstruált alakjának) szájából ragadtál ki egy ártatlan bár tényszerűnek tetsző mondatot, a könyvben ennél többtucat súlyosabb, a korra és rám is jellemző gondolatot találni. Ráadásul az eltűnt apa és fia közti párbeszéd szereplői fiktív hősök...
Folytassam? A „kozmikus veszteségérzet” szókapcsolat a Tudnak-e a jász lovasok nevetni? című verseskötetből – valójában nem alanyi vallomás, tekintve, hogy a szerző Dracu la Ureche (Ördög a Füledben) nevű alteregójának ciklusából idézted; a magyar-magyar viszony felett pedig (hogy ne lehessen félreérteni): az agg Habsburg Ottót és az osztrák szardíniát asszociálva csattan el a gyógyiszapba alélt kicsi ország groteszk felhangú poénja. A szerző lelkiismerete lelkizéssel könnyen anakronizmussá válhat. Irtózom a didakticizmustól, a szócsöves megoldásoktól.
– A műfaji határok lebontásával „rájöttem, hogy bennem is minden megismétlődik” – mondtad. (Vissza a forrásokhoz, 2001.) Az alkotásnak nevezett pokoljárás a szövegeidben, kezdettől fogva, elsősorban önvizsgálat – önemésztő, önépítő... –; közben végig a tántoríthatatlan hit. Hol kezdődik az önvizsgálat története?
– Hol kezdődik, pontosabban: mit jelent számodra a „tántoríthatatlan hit”?
– A történelmi eseményeken – 1945, 1956, 1989 – nem lehet átlépni. És itt nemcsak a fordulópontról van szó, inkább az azokkal kezdődő változás ívéről.
– A világ hisztériái közepette higgadtságot erőltetni magadra csak az érintetlen papírlap előtt lehet. Ez nem csupán hetven év tanulsága. Voltam én már hétszáz éves, annak a függvényében, hogy mennyire fenyegette az elárultatás veszélye a hűséget, a hagyományt, a megkísértő újat akarás kísérleti értékeit valamely földrészen vagy csupán az én féltekémen. És ugyanúgy voltam – s lehetek – évszázadokkal, évtizedekkel fiatalabb, a gyermekkori érzékenységet és a kamaszkor igazságait újraélve, ha csak pillanatokra is. A hangulatok gyógyító erejében bízva; jóllehet, egyeseket az életkorral járó szubjektív emlékezés, könnyen a bűvölet... s azon is túl a túlzó elérzékenyülés veszélyes, ingoványos árterületére sodorhat. Szerencsére, tudatos alkat lévén, nem csak «lírikus alapállásban« (ez több annál, mint amikor a jó szerkesztő fölkapja a fejét a képzavarra), állandó késztetést érzek figyelni és figyelmeztetni az arányokra......
De hát azért vagytok ti: a KÉRDEZŐ, hogy a megírt művek, az egybegyűjtött gondolatok hitelét, valóságtartalmát vizsgáljátok – nem a „páciens” (az alkotó) külső rálátásait s közérzetét –, persze, nemcsak a történetre, a sztorira gondolok, hanem a nyelvi szinten is lemérhetőre. S a valóságtartalomba itt a képzeletet is beleértem. Mely nálam, a külső megítélések szerint, is nagy szerepet játszik.
– Elsősorban a bűvészről és a zsonglőrről szeretnék beszélgetni. A valóságkezelés két különböző, mégis sokban rokon formája. Az egyik nyilvánvalóan és köztudottan trükköt ad elő, úgy exponálja magát, hogy az előadás módjával teremti a valóságot. És nem létezőt tálal létezőként. A másik létező valóságot épít tovább az irreális határaiig, sőt tovább. A bűvész a zsonglőr ügyességével, a zsonglőr a bűvész eleganciájával dolgozik. A fikció két különböző fajtája. Amelyek mégis egymással, sőt egymásból élnek. Saját tárgyukat a másik módszerével adják el. „Megtalálni a felmutatott pillanatban azt, aminek előzménye és folytatása van a tények és a fantázia világában egyaránt” – írta volt Szilágyi Júlia, még a nyolcvanas évek végén, rólad. Az író munkája egyesíti mindkettőt, méghozzá úgy, hogy «pokoljárásával« nem alkalmi közönség, hanem századok előtt exponálja magát. A szöveged textus és metatextus egysége, a meta-, a fölöttes, a megfigyelő, kutató reflexió a formaadó. Hol kezdődik a történet?
– Jó kérdés – vagy ha már pokoljárást emlegettél: jó vicc... Egy biztos: az önértelmezések, önigazoló futamok esetlegessége, esendősége nem pótolhatja, legfeljebb elfedheti, s mankó gyanánt körüljárhatja-topoghatja mindazt, amiért érdemes volt pokolra menni, vagy legalábbis átélni a „tisztítótüzet”. A lírai opusok csekély vagy megszámlálhatatlan volta aligha kezdi ki a költői mű hitelét; ezzel szemben az interjúk gyakoriságától engem borzongás fog el.
– Szóval: Szöveged függőleges próza. A magyar irodalom történetében ezzel szemben századok óta él egy többemeletes prózamodell: a kezdet az aktuális helyzet leírása, aztán az alternatíva keresése, végül megélésének lehetőségei vagy lehetetlensége. („... de reméljük, hogy egyszer mindenki...” – Örökkévalóság libériában, 1981). „A világ gondjait felvállaló embernek nyilván abban is meg kell találnia a kiutat...“ (Bestseller, avagy a bestia nem alszik, 2007). Foglalkoztat az utópia?
– Feltéve, ha holnap megint ma lesz. S marad a létezés. (Amit nem mindig érzek. Amit kihívással fogadok. Amitől iszonyodom, s hadakozom ellene.) Részesei vagyunk valami egyetemes, vagy csak vidéki kataklizmának... A művészetek kalandja is az idő csapdájából, a korlátjainkból ered. Kilépni önmagadból, ahányszor csak lehet – az alkotóember kihívása ez a korlátozó, tegyem hozzá: mindenkori(!) társadalmi léttel szemben. Megközelítés, körüljárás, megjelenítés. Az önvallomás ha vallomásba csap át: kétszeres bukfenc. „Át kell lépnem tudatommal máshová, másvalakibe”... Hát itt tartok megint. S persze, a képzelet. Ennyi fájdalom, ennyi röhögés – kimérve, s a rend (a középszeré) elkísér, a Kálváriáig akár. Addig: minden kockára téve. (S közben: Ki akar áldozat lenni? Jó vicc.) A patyolat /kényszer/inget úgy öltöd magadra, mintha... Vagy már nem úgy öltöd magadra... A veszteség az, ami még megtart. Mi lesz veled, Európa? A halálfej-„kollekció” szagtalan, a történelem viszont mindig büdös valakinek.
– Végül stílszerűen magukról a kérdésekről. Ezekkel a gondolatokkal az elméletírás keresi munkáját. Szöveged a gondolatok áradásában születik, közben műveltségélmények rögzítik azokat. Szinkron és diakrón időmetszetben, fogjuk mondani. Jól látom?
– Minden könyv képlet. Minden könyv képtelenség. (Siralmas könyvtár, te kire maradsz?) Már nyújtózkodik bennem a halott, de még nem jutott időm megfejteni: ki véd meg önmagammal szemben?
Ha nem ilyen mesterséges úton-módon találkozunk, István, az már egymagában versesély... Még az agg Goethéből is, midőn tekintélye és fontossága tudatában, titkárának megfontoltan, körülményes kapcsolattartás közepette: csak diktált – sokszor ismételve és sok illúziórombolással –, már nem a költői én szólt a világhoz... Már pedig én távol állok attól (kereshetsz benne alkati okot is), hogy hajlott korúnak érezzem magam, pláne szellemileg.



Önismereti lecke

Csak a tudást feledtessétek el velem az élet
tudását mely szinte elképzelhetetlen
a jellem megcsúfolása nélkül

a talentum – szív-Venus agy-Saturnus
maga körül pörögve el-eljátszik az
időnkívüliség gondolatával

s akin nem segít az önismeret?
Attila apró lován üget
Napóleon szemben az örök téllel –

ez lemarad az curukkolva az időben
jobban eltörpül mint a kiálló
kis görög szigetek

még sincs vége
ki-ki a maga módján
lihegve! ha egy polgárasszony teszem azt
vámpírt lát tulajdon ágyában

sajnálkozunk (hja! a talentumnak ára vagyon)