Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Interú III. - Csog Szidónia kérdései

2008.12.02

A CSODÁÉRT

- Nem éppen öt perc Lászlóffy Csabával -

 

                                          „Nem felfogni, fogadni a csodát /

                                         – gondolja Jób –, ez a legnehezebb.

 

 

 

Verseiben, regényeiben fontos helye van az apokaliptikus látomásoknak, amit „kannibalizmusnak” is nevez. Azt írja: „a megszentelt agyrém végképp megérintett”, „a rém lódít számtalan alakban”, vagy: „öngerjesztett Szodomát szül a képzelet”… És beszél a fikciók agykoholmányáról; erről egyik gondolkodó látlelete jut eszembe.: „Fikcióban élünk és vergődünk…” Az apokaliptikus válság azonban, amire a költő utal, nemcsak a letűnt idők tényállapota – gondolok a régi rendszerre vagy a posztkommunizmusra –, hanem a történelem folyamán mindenkor szembe kell(ett) néznünk ezzel a láthatatlan pondrói léttel. Hogyan vélekedik erről?

Egyik válaszom erre a következő. Az apokalipszis élet-halál és Isten-kísértés(ítélet) kérdése. Eszembe jut a kérdés vagy a vád, amit az utóbbi időben nekem szegeztek, miután hallották és tudomásul vették rákos megbetegedésemet. Állítólag kihívtam magam ellen az Istent, évek óta! Erre különben a Verses Ótestamentum kötetemben megjelent Jób poéma adott hivatkozási alapot(Még visszatérhetünk rá.)… Másrészt viszont fikcióról és – prózai írásaim s mondhatnám tudatosan kiművelt alkotómódszerem alapján – reinkarnációs beleélő-képességről beszélhetnék. A két kérdést össze lehet kapcsolni. Azzal indítanék, hogy mindent megszenvedtem. S az, hogy a művészetben nemigen nélkülözhető belső egyensúly bennem, az emberben is mindig megvolt, köszönhetem a jó géneknek és kicsit talán annak is, hogy nem köldök- és csupán magába néző egyed, hanem szangvinikus típus vagyok. Ez a legnehezebb helyzetekben is megmutatkozott, amikor sorsom s a gyermekeink élete vagy a kisebb-nagyobb közösségé forgott kockán. Lehetőleg közösségben gondolkodtam mindig. Lehet, hogy nem mindig látszik meg az ember líráján vagy abszurd drámáin, de ha az egész életművet vizsgáljuk, ez a póztalan, külsőségekre s tekintélyre nem adó törekvés fellelhető. Itt rögtön megjegyezném, hogy lehet nagy irodalmat, költészetet művelni akkor is, ha az alkotói attitűd mögött a póz áll. Hányan írnak például fiatalon szép öregkori verseket. Ez azért nem ugyanaz, mint a klasszikusnak számító dél-amerikai Fernando Pessoa, vagy Kovács András Ferenc, újabban Bogdán László „hasadásos” alteregó-lírája; vagy nálam is ez érhető tetten két évvel ezelőtt megjelent verseskötetem záró ciklusában: egy Dracu la Ureche nevű (utalás az első román krónikásra, Grigore Urechére) élő román költő „küldi nekem” verseit a „PárizsiKurírból” Tény, hogy létezik egy román íróbarát, aki a diktatúra elől Párizsba menekült, Németh László-regényeket fordított, és 1990 tavaszán, a kolozsvári Lábas-ház előtt, amikor eljutott hozzánk a marosvásárhelyi vérengzés híre, szomorúan megjegyezte volt: „Nem irigyellek titeket, magyarok!”, és visszatért Párizsba… Azóta küldözgeti nekem a verseket Dracu La Ureche, s a ciklus egyre gyarapodik…

A Tudnak-e ajász lovasok nevetni című verseskönyvről van szó, ugye? A vírusról is írt, arról, hogy az emberek nem konkurálhatnak a „tökéletes élőlénnyel”, mert a vírus nem csupán félelmetes iramban osztódik, de emlékezik is: hetedíziglen. Ez valamilyen posztmodernjáték?

Szó sincs róla. Való tények ihlettek meg. De miért ne becsülhetnéd, legalább úgy, mint a posztmodern-„késő virágzást”, melynek hazai képviselői azt hiszik (vagy hitették el velünk), hogy valami újat szültek, pedig nyugaton ez már rég lejárt… Megint csak oda szeretnék kilyukadni, hogy a fikcióban- élés legtöbbszörnagyonis hétköznapi, „prózai” állapotra utal – itt vannak mindjárt: a „bizáncijellemtelenség” és a „velenceikönnyelműség” említése – nem is olyan régi „versszilánkok”! – A bizánci ortodoxia intoleranciájára, besúgás-örökségére utal egyik történelmi áttételekre épülő fejezete legújabb regényemnek is, A félelem halmazállapotának. „Bizáncot éljük”, mondom a versben; a „kalmár-érzéken-mohóságon átüt”,sajnos, amiből kijut, kitelik „gyermekeinknek is jövő-modellre”…És hát továbbélnek: „a trecentóban kifaragott példás bűnök és erények”… S a költő? „bosszútól s a nap mint nap kiszabott büntetésektől elcsigázva”. Ebbe a versbe belejátszik még az átkos örökség emlékezete; de aztán folytatódik minden a 2000-es versek megaszalódott hitével(KáinnálésÁbelnélcsupaszabbanasterilűrhuzatban”). Hát még azok, akik „szórványban élünk pingvinek / zsúfolt komornyik-szigetén”, hol szieszta gyanánt „vadcáparajstengeralattjárókután” lövöldöznek, senki sem hallja rozmárnyögéseinket. Innen már csak egy lépés, midőn „életünk elgyökértelenedvén, mint holmi / dísznövény virít, áttünedezve / az osztályon felüli szállodák / golyóálló vastag üvegfalán”.

Ez már, ha nem tévedek, aleglegebb jelen, mikor Lóci – mivel „(Szabó) Lőrinc papa már nem ügyeletes” –„rejtené dagadt arcát… azukránmartalócokelől”.

– „Megfogták” a költőt – ez aztán tettenérés!… Ám ebben – a Magánnyomozás című – versemben is ugyanazt állítom, miszerint: előttünk „alehetetlent játszó élet”. Vagyis a: „ziháló madárijesztő. Hazug mágus. Maga alá csináló haramia.” Ez a némi költői túlzással odavetett, „leleplező” befejezés valahol a maradék hitet fejezi ki, ami nélkül már nincs se költői, se semmilyen megszólalás… Defolytassukinkábbafeltettkérdés- illetvegondolatsort. A fikcióban élés és vergődés – felelős vagy felelőtlen emberi mivoltunktól függetlenül – semmiképpen sem vonatkozik (finoman fogalmazva) utóéletünk nagyon megrázó erejű, „ünnepnapjára”, amikor is a Megnyilatkozó – hogy a görög szó egyik értelmi árnyalatához kapcsolódjam – nem mi vagyunk, mármint a Biblia és a keresztényi hit kánonrendszere szerint. Máskülönben a halandóval – legyen az akár költő – apokaliptikus látomásokat elkeseredettsége, kiáltástalansága, bűntudata (nem ritkán kollektív bűntudata) mondat – és legtöbbször földhöz kötött, nagyon is emberi fogalmai alapján: a jóról, rosszról, gonoszról, erkölcsről, bűnről…

A gravitációval / megáldottál-e, vagy / sújtottál egyet rajtunk, / Uram?” Ez alátszólaghanemisrégies,deimpresszionistakérdés „a páraformábanrozsdazöldláthatáronlebegő” Teremtőhöz, aki belénkoltottaa súlytalanság vágyát, még nem sejteti a múlt mellett a jövővel is „feltöltöttszemgödörrel” virrasztó elme végső, gúnnyal leplezett keserűsét,aki – a lázadás bumerángja ez! – azt várja Istenétől, hogy a társadalmi lénnyé vált ember minden építését, alkotását megkérdőjelező: tétlenséget testálja reá… Álljunk meg egy perce a hatásos, nagy szavak és a nagy lelki és szellemi kataklizmák előszobájában. Vajon melyik a fenyegetőbb rém: a kicsit görögösen is értelmezhető apokalipszis, vagy a teljes nihil?!…

És mi erre a Lászlóffy Csaba válasza?

A saját morális meglátásaim (ebbe nyilván az ember neveltetése, ha úgy tetszik, alkata, géntudata” is belejátszik) tükröződnek a már említett verssorokon kívül a lírámban, drámáimban, prózámban, az egész életműben – ezt mások következetesen kimutatták és lereagálták… Ez lehetne akár a mi beszélgetésünk értelme! Ahogyan elmondod ítéletedet a kannibálizmusra emlékeztető, kifosztó, lecsupaszító korról, nemegyszer környezetedről, az átéltekről – mind a gondolkodó lényt, az írót minősíti. Az idézetek (még ha csak kapásból emeljük is ki őket) valahol logikai rendszert sejtetnek, még a tudattalanból felbukkanó, feltörő képek, metaforáim esetében is… A kétszáz éves Csokonaival (lehet, hogy első igazán európai hangú poétánk?) keresni ma az „árnyékhazát inter(Internet!)-árnyékvilágban”, / még hogyha „szarószéken cserben(félbe)hagy (is) / Zrínyi-pózotok” – kiáltom is a kiátkozó/vagy kiátkozott – csak felfogás kérdése, nem? – kevesekkel, Jónásnak, minden nemzedékésévszázadszámára „fél érésű tökje felett”, jól tudván azt is, hogy „ a márványnak hazudott gerinc is, mint a rög, / kezdettől fogva ropog, töredezik”. Ezzel a hasonlattal különben az olykor szépelgőnek tetsző, ám rendkívül esendő (a Csokonai-törékenységű) költőkre s a költészetre hívom fel a figyelmet. Ilyen önemésztő, „füstárnyék-derekú” játék meg fricska bőven található nálam. Ezzel mintegy „bűneimet visszaadom s velük / minden indulatom” a létnek. (Az agyam persze még ketyeg.)Így voltam képes ezt a játékot beindítani most kettőnk között… mely, azt hiszem, sok időt venne igénybe. Amikor a bevezetőjében azt állítja, hogy a történelem folyamán mindenkor szembe kellett nézni – sbizonyáranemaröghözkötöttírástudatlanokragondol,hanemakiválasztottakra – a „pondrói léttel”, az apokaliptikus valósággal, eztmindjártmagamra is vehetem, tekintve, hogy nem csupán írói programom és kidolgozott módszerem kerül terítékre itt, hanem a rólam állított és a szakma művelői által „bevett” minősítése is műveimnek…

Bíró L. Ferencnek a nyolcvanas évek elején a Korunkban megjelent kritikájában már ez olvasható: „Ami Lászlóffy Csabát az elbeszélés hitelén kívül valóban érdekli, az nem a morális, illetve az amorális lét konkrét megvalósulása, hanem mindezen valóságok rendszere, az «örökkévalóság«, a feloldott novellában, «filmtervben«, valós vagy pszeudo-epikus és –történelmi környezetben tetten érhető rendszerré-válás, amit úgy is nevezhetnénk, hogy jelenformáló múlt…” Józsa István szerint az újabb kisregényekben, elbeszélésekben nem is az egyes alakokkal, hanem: az elbeszélő «én«-jével« történnek meg a dolgok… A szerző „nem elmesél, úgymond vízszintesen a papírra vet egy történetet – mondja –, hanem„a történet alakulására figyel, a reflexión mint módszeren meditál”. – Lászlóffy Csabatehát: „függőleges prózát” ír… Ehhez már csak Bertha Zoltán összegezése kívánkozik, aki SZELLEMÉSTÖRTÉNELEM egységében a számos verses-, próza- és drámakötet erkölcsilátásmódjáraéslélektani-bölcseletidimenzióira hívja fel a figyelmet,valamint arra, hogy „a stiláris veretesség, a plasztikus megjelenítés és a groteszk-ironikus szemléletformák értékjegyei” egyarántaz időbeli történések jelenvalóságát, a történelmi sorspárhuzamok sokrétűségét” szolgálja.

Számomra a szavak megjelenítő erején, a láttatáson van a hangsúly. A nyelv megőrző és újító funkcióján, témától, apokaliptikus látomásoktól („rögeszmétől”) függetlenül. Egy belső kényszerben kereshető az ok: hogy újrafogalmazzam magam, kételyeimet, szorongásaimat.

A görög eredetű apokalipszis kiderülést, kifejlődést és megnyilatkozást is jelent…

Én még nem pipáltam, nem láttam derűs, mosolygó apokalipszist. Az a bizonyos kiderülés talán azt jelentheti, hogy a pusztulás, a bűnök kérlelhetetlen megtorlása után kiderül: kit miképpen érintett az ítélet, ki hogyan vészelte át? Földi lótás-futása után. (Lám, Lót is megúszta, igaz, ráment a családja, szinte mindene)… Különben ez volt a tét Jób esetében is, és ez a dilemma íratta meg velem a poémát, melynek elemzése, értelmezése másfél éves megjelentetése után is tart...

Az értelmetlen áldozatok örökös jelenében (és minden korában) mi volna az a „másik igazság”, amiről egyik interjújában beszél? Sokan megfogalmazták már, és a Biblia is erről a szakadatlan tékozlásnak vagy gyilkosságnak a mindenkori történetéről vall: mindannyian árulók vagyunk. Vajon az az Esterházy Péter által emlegetett „a győzelem a végtelenben győzelem, a végseben szenvedés” volna a lélegzetnyi (Pilinszky) igazságamindenkoriidőben,valahányszoraleghűségesebbekesnekáldozatul?

-- A győzelmek is viszonylagosak, annál is inkább, mivel bekövetkezhetnek olyan korok is, amelyek megkérdőjelezik a győztes igazát. A mai időkre egyre inkább Deák Ferenc igazsága hitelesült, anélkül, hogy Kossuthot bántani kéne. A forradalmárok és konformisták (a megalkuvás azért mást jelent!) viszonyában nemzedékek hulltak el, és gyilkost kiáltottak azokra, akik nem ezt érdemelték. Vörösmarty is átkot szórt Görgeyre, akinek később hányszor a sírját is megtaposták az együgyűek. Holott bátor és ragyogó hadvezér volt… Milyen bősz ítéletekre vagy mekkora megalkuvásokra került sor már nagy alkotói életművek esetében is… A győzelem akkor győzelem, ha az alkotó embernek és a polgárnak – egyáltalán az embereknek – tiszta marad, legalábbis hosszú távon, a lelkiismerete… Ki tud konkrét választ adni mondjuk arra, hogy ennek a mára egész kicsi nagy irodalomnak melyik stádiumába is jutottunk, jutottam. (Nem úgy, mint életemben, midőn elkallódnaktárgyaim, smárcsakálmombanriadokfelnéhaarra,hogy milyen közel is volt a füvészkert? Holtalálokmást?Előbb-utóbbígynézünkszembeönmagunkkalmindannyian.

Hogyan vélekedik az abszurd fikcióról?

Az abszurd fikció fából vaskarika, így emlegetve. Összekapcsolva. Azt mondanám: az abszurd fikció valahol, hogyha nem az élet abszurdja – erről már volt szó, hogy az élet: többek közt az én és sorstársaim idealista és primitív NEP korszakbeli évtizedei, a (nem is kommunista) terrorban megélt félévszázad, majd a Ceausescu-rendszer ultranacionalista tébolya túljátszotta az irodalomban még a humorban, szatírában is kimeríthető „maximákat”. „Élményeimet” szerencsére megpróbáltam kiírni magamból. Már a hetvenes évek elején, szinte egyazon időben Páskándival, írtam abszurd drámát; Magyarországon el is hangzott később, hogy az erdélyi magyar írók írják a valódi abszurdot. (Jobb lett volna hozzá a „talaj”? Vagy a francia irodalmi hatások? A kortárs román drámairodalomnak is megvolt a miénkkel párhuzamos – ugyancsak letiltásra ítélt – abszurd-vonulata.) Itthon kötelező módon államellenességet láttak az abszurd(oid)ban. Magyarországon (nekem is csak történelmi drámáim kerültek színre) – nem hencegésből említem itt meg – egy jóindulatú és befolyásos minisztériumi személy bevallotta nekem, hogy a „ti abszurdjaitok ránk, a Kádár-rezsimre is vonatkoztathatók, ezért nem lehet előadatni őket”. Így az 1971-ben írt Az eretnek címűabszurdomnak Floridában volt az ősbemutatója a 90-es évek elején – ennek is megvolt az abszurdot leköröző valóság-előzménye: amikor amerikai esztéta-fordítóm, Morze Donald és a társfordító Bertha Csilla a nyolcvanas években meglátogattak Kolozsvárott, a lakásunkat körülvették a „megfigyelők”, s a szállodaszobájukat feldúlták. A drámám bemutatójára végül „a Fantasztikum a művészetben” című nemzetközi szimpozionon került sor (ebből is látható, mennyire „kétértelmű” maga a fogalom és a határ, mihelyt abszurdról beszélünk)…Sok évtized után megírtam regényben az átélt legemlékezetesebb „rémtörténeteket”…

  •  

      – A Félelem halmazállapotára gondol?

– A fikció nem feltétlenül megy át, lendül át abszurdba. Nem is a kitalálás fokán múlik ez mindig, talán az asszimiláló agya, az alkotó tehetségét serkentő, korlátozó(?) alkati tényezők is közrejátszanak a végeredményben. A kísérlet – most magamra gondolok – megérte. Mondhatni, mindig megéri, akkor is, ha a kortársak, a kritika nem veszi észre, nem méltatja kellőképpen, vagy épp elmarasztalja. Ezt is lehetne példákkal illusztrálni. Most azonban – a fogadtatást vegyem kellemes meglepetésnek? – nem ez történt… Amit ebben a regényben megírtam, és a folytatásában – mert az is elkészült: a Télvégi hulla Kolozsváron, a csencselő városról, melynek régi díszletei között áldozat-”hőseim” vegetáló vesztesek –, nyilvánvalóvá teszi, hogy ezeknek az évtizedeknek a valósága nem tart igényt az abszurdra. A fikció tojáshéjából maguktól kelnek ki a tehetetlen élőlények. Provinciális figurák, akik se a hagyományos, se az „amerikai” életformára nincsenek beprogramozva. Vesztes-voltuk már nem magyarázható valamilyen tatár-, török-, Habsburg-reminiszcenciával. A balkániasság bugyraiban való közérzetük és leleményességük edzettség kérdése; a többi: mítosznak is közhely! Mint mondjuk az, hogy valaki a nyerskáposztától vagy a sok csukamájolajtól lesz nemileg felajzottabb… Az „impotencia” – a mindenfajta ellehetetlenülés – veszélye és főleg vádja ellen legfeljebb demagógiával lehet itt még, ideig-óráig, védekezni.


 

        CsogSzidónia