Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Interjú II. - Lászlóffy Csabával Szuszámi Zsuzsa beszélget

2008.12.02

Szuszámi Zsuzsa interjúja LászlóffyCsabával, a VALAMI MÁS című 2003-as kötete kapcsán

 

- Nemrég mutatták be a kolozsvári FŐNIX Könyvesboltban Lászlóffy Csaba Valami más című legújabb prózakötetét. A Valami más prózakötetabudapestiNapútKiadógondozásábanjelentmeg. Lászlóffy Csabát igen sokrétű érdeklődésű, kísérletező készség és a kortársakat megszégyenítő munkabírás jellemez. Prózáját, drámai munkáit egyaránt áthatja a poéta hangja; látomásos, erotikával kevert epizódjait a történelmi tényanyag uralása és tudatos manipulatív felhasználása teszi egyénivé. Technikája kiművelt, stílusérzéke megbízható, szövegei mégsem a könnyen olvasható textusok kategóriájába tartoznak. Makacs és kitartó alkotó, egzaltált állapotait látványos fegyelmezettség kíséri. Vonzza a lelkekben történő katarzis, tépelődő alakokat formál, kicsit saját maga mására. Meglátja a felszínes szemlélődő, de még a hosszabban mélázó tekintet számára sem észlelt összefüggéseket, párhuzamokat. Józsa István a most megjelent kötet hátsó borítóján a következőket írja: „Lászlóffy Csaba többszázados múltból kilépő alakjai ősi misztériumokkal viaskodnak, bár nagyon is behatárolt égbolt alatt élnek, s az életút lehetőségeit keresik. Milyen, melyik világ alakjai? (...) A szereplők, konfliktusok néha csak kellékek, jelmezek, a prózaírás rafinériái... Lászlóffy Csaba prózájának épülésében az alap egy egy replika, aztán az írói reflexió, a meditáció az egyéni életutak, a nemzetek történelmi eseményei fölött...” A Valami más című kötet írásainak főszereplői történelmi személyiségek, nagy egyéniségek, költők, vagy csak hétköznapi emberek. Xenophón, Dosztojevszkij, Prokópiosz, Casanova, Ady Endre. Lászlóffy Csaba nem annyira nagyságukban ragadja meg őket, hanem viszonyukban az életükben sorszerű szerepet játszó nővel. Férfi nő viszony, élet halál kapcsolat van jelen ezekben az írásokban.


 

Azt válaszolnám, mint Flaubert, a Bovaryné kapcsán tette, hogy: ha Bovaryné ő, hát akkor ez én vagyok. Ezek a szereplők autentikus figurák; megcélozva a kitalált helyzetet... És nem mindenikük nagy ember, és nem mindegyik művész, van köztük börtöntöltelék, nőcsábász, mint Casanova. A lényeg az, hogy megkeresem azt a történelmi vagy történelmietlen helyzetet ­– a történelmietlent úgy fogom fel, mint történelmen kívüli, feletti ­– mindenkor érvényes helyzetet, és a kicsiny, lábközi „pepita” erkölcs helyett az egyetemes morál nevében szembesülök a figurákkal. A díszletek autentikusak, a történetnek mindig van a valóságos magja, de nem biztos, hogy így történt. És hogyan történt meg? ­– itt utalhatok Liszt tanítványára, a kis „holland tehénre”, aki tehetséges nő volt (nem mint modell), s ott volt a mezaliansz: férjhez ment egy nagypolgárhoz, aki még nagyobb festő volt: Manet ­– lehet, hogy összeférhetetlenségről volt szó valamilyen szempontból. Bár utánaolvastam: semmilyen nyoma annak, hogy ez a nő, aki magát emancipáltnak képzelte, rosszul értelmezve az egyenjogúságot ­(mert a viktoriánus korban kezdett divattá válni, amit később a századfordulón a szocialisták azzá tettek), megpróbálta volna újra eljátszani Szent Johannának az Istentől kapott szerepét ­– mint ahogyan az írásom hősnőjével történik. (Innen a cím is nálam, hogy EmancipáltSzentJohanna.) Talán bosszúból tette, amit tett, hogy neki is legyen valakije ­– nem szerelemből; s ez bűnbánatot váltott ki belőle, az agyában állt be a bénulás. Előbb a karja bénult meg, majd az egész teste ­– nem tudta megbocsátani magának ­(nem merte bevallani?), hogy megcsalta a férjét. Ez még mindig nem tragédia... csak hát elviszik egy mulatóhelyre ­– itt már az írói fantázia is dolgozik ­– , s a férj felkéri táncolni. Az első táncnál rájött arra, hogy ez egy álbénulás, nem valódi: a nő eldobta a mankóit (ez még nem tragédia, lehetne amerikai bestseller happy end is), de történetesen a mozdulat gyors, nem ellenőrzött, a nehéz mankó az asztalok felett röpülve nemcsak asztalokat talál el, nemcsak tányérokat, hanem két úriembert; köztük egy bankárnak a koponyáját... ­– S ezzel máris eljutottunk az élveboncolásig: hogy milyen a kapcsolat férfi és nő, férfi és férfi, nő és nő között... Mert ebben a könyvben Föníciától Bizáncig végiggondolva (van még egy a homoszexuális szerelem is a könyvben, bár ennyire nyíltan nem fogalmazok): ezek az írások semmiképpen sem tudományos értekezésnek készültek, egyáltalán nem moralizálóak, a moralitást maga a helyzet kínálja, vagy nem kínálja, maga a szereplő hordozza, vagy éppen csak visszautasítja az ő másfajta moralitását vagy amoralitását figyelembe véve ­– így válik ő is, mint én, történelmi, történelmen kívüli, történelem utáni, mindenkori figurává. A táj, a helyzet is. S én mint író, mint művész olyan helyzetben találom magam (számomra ez a nagy tét): át tudok e lépni a tudatommal egy más ember tudatába ­– különben Mészöly Miklós, aki az én egyik írói példaképem, valahol erről beszél ­–, át tudok e lépni az én évszázadomból egy más idősíkba, egy más történelmi korba?... S ha egymásba futnak ezek az idősíkok, és az én idősíkom, (a)moralitásom valahol találkozik, vagy ellenkezik az ábrázolt figura moráljával: már megvan a feszültség... s minden, amit az iskolában tanítottak, hogy mi kell egy jó novellához, egy jó regényhez... Különben a művészet kalandja az idő csapdájából ered; az idő csapdájában benne vagyunk minden szempontból, genetikailag is; és korlátjainkból ered minden: ezeket nem tudjuk legyőzni. Egyetlen védekezés, egyetlen görbe tükör, egyetlen kis fügemutatás részemről, ha én ezeket megélem. Ehhez még hozzáteszem: ezt már gyermekkoromban is megéltem... Volt egy spiritiszta nagyapám, aki bizonyos dolgokat megjósolt, mondván, hogy volt halas kofa, volt tengerész, s előbb Simon volt, aki vitte a keresztet... Nem mint személy, hanem mint reinkarnáció. Ezek az írások csúnyán mondva lehetnének: „reinkarnációs” novellák. De nem azok; úgy érzem, azért többek, mert nyelvi töltetük van, lélektani töltetük van; és ez kikívánkozik időnként az emberből. Még akkor is kikívánkozik a pezsgős üvegből a pezsgő, ha az ember rosszul nyitja meg, s felfakad a szó... És én szeretnék jó dugaszolással jó pezsgőt nemcsak fogyasztani, de fogyasztatni másokkal is.

­

Az ön írásainak egyik fő szereplője a történelem. De milyen mértékben játszik fontos szerepet önnél a fikció a történelem keretén belül, mennyiben tartja be a valóságot, a valós történéseket, és mennyibe kitaláció?

Ennek a kötetnek a címe is jelzi, hogy ez valami más. Történelmi érdeklődés van a nagy családban. Történelmet, és ­– mindegy, hogy verset vagy drámát ­– rengeteg történelmi drámát vagy abszurd drámát írtam... mint ahogy Dürrenmattnak A nagy Romulusa is egy történelmet gúnyoló groteszk. A groteszk s az abszurd dráma tulajdonképpen történelmi lehet úgy is, ha az ember tagadja a történelem valódi adatait. Nekem nagy eszményképeim vannak, különösen a franciák közt: Maupassant... Vagy Mérimée, akinek kétszáz éves születési évfordulója volt éppen, s akiről azt mondják, hogy a huszonegyedik században ­– hiába volt nagy életműve egy Victor Hugónak (regényei persze továbbra is bestsellerek maradnak ­–, csak ez a „kicsi” Mérimée, néhány szűkre szabott, vázlatos kisregénnyel, novellájából fog megmaradni. Ő, a puritán alkat... Én megpróbáltam nem jelzőhasználatban, nem nyelvben, nem lélektani elemzésben puritán lenni, hanem abban, hogy ne avatkozzam a hőseim életébe ­– akik tulajdonképpen nem léptek ki a történelemből. Saját poklunkról van szó, megélt, meg nem élt, elképzelt poklunkról, nő és férfi, ha úgy tetszik, nőstény és hím viszonyról... és nem a világtörténelemben, nem a világirodalomban, hanem egyáltalán olyan emberek életében, akiket más minőségben tisztel a közvélemény; tisztel az utókor és elfogad. Még akkor is, ha kiderülne: nem perverzitás, hogy Csehov valóban Szahalin szigetén nőkkel élt együtt. Casanovát most hagyjuk, mert ő eleve „amorális”... Ha kiderülne az, hogy Molnár Ferenc nemcsak a darabjait írta meg cselekménydúsan és fordulatosan, hanem valóban átélte azokat a szerelmeket. Képzeljük el, azt a Molnár Ferencet, aki a „legsikeresebb magyar” volt, áttelepült Amerikába, rengeteg színésznőt, feleséget és barátnőt ­– Vera volt az utolsó ­– elhasznált, eltemetett, s ott maradt magányosan... Egy férfi, aki sokszorosan férfinak, bűbájosnak érezte magát (de lehet, hogy egy rohadtlelkű ember volt, azért még jó író lehetett) ­– ott tart, hogy mikor megereszti a nadrágszíját s a sliccét kigombolja, nem tud már vizelni sem. De mégis eleganciával kell látnunk, hogy: „én mégis nagy magyar vagyok, vagy nagy magyarságot képviselek a másvilágon!” ­– Míg életben volt, a gyászt... azt is színpadiasan kellett megjátszani. Egy kis póz, egy kis smink... Nahát, én a smink mögé is segítek bepillantani ezekkel az írásokkal... Nem mindenik írás válaszol arra, hogy a kortársak hogyan látták, vagy egyáltalán ma újraértékelve milyennek láthatnánk azt a figurát. A figurák tulajdonképpen ­– mint ahogy Ady mondta: „Általam vagy, mert meg én láttalak” ­– végső soron már déjavu figurák, de mivel én megláttam őket és megláttam bennük azt a lehetőséget, amely engem is kínoz, amelyet valamilyen formában el kellett mondani: úgy éreztem, hogy ez a legveretesebb, ez a legbizarrabb, ez a legújszerűbb, ez a legklasszikusabb, ez a legposztmodernebb, a legilyenebb, olyanabb forma... Megkérdezték tőlem (azok, akik olvasnak vagy foglalkoznak velem), hogy tulajdonképpen hol kezdődik a fikció, és hol a valóság?... Mi már megértünk egy olyan valóságot, amelyik túltett a képzeleten. Gondoljunk a Ceauşescu rendszerre, vagy korábban a Gulágra, Szolzsenyicin korára. Szolzsenyicin mekkora könyveket adott ki ­– hatszáz oldalak, ahhoz memória kell... Nekem, ha úgy tetszik, történelmi memóriám van, vagy szelektív memória: én csak arra emlékszem, ami hasznos nekem. Amennyiben az író esetében a képzelet határa a fikció, az a legvalóságosabb valóság; túlmutat a kicsi, szürke, nyeszlett, érdektelen, vagy már százszor ismételt poros valóságon. Ebben a könyvben nemcsak fű van, nemcsak illat ­– egy kevés illat ­–, por is van bőven.


 

2003. november