Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Interjú I. - Romániai (?) magyar (?) irodalom (?)

2008.12.02

Romániai (?) magyar (?) irodalom (?) - A Romániai Magyar Szó folyóirat körkérdésére adott válaszok

1. Milyen esélyei vannak vajon a romániai magyar irodalomnak, s egyben a közép  és kelet európai kisebbségek irodalmának az elkövetkező harmadik évezredben?

2. Melyek a romániai magyar irodalom főbb értékei, s azok közül milyeneket propagálsz Te az írásművészetedben?

3. Az elmúlt esztendők során számos anyaországi és hazai irodalmi díj megcélzottja voltál. Mi e sikernek a titka? Egyébként, gratulálunk ehhez!


 

– Jobbáracsakazegyéni műhelyekben hiszek, a befelé építkezésben. Még a nyolcvanas évek végén, a diktatúra legnehezebb éveiben járt Kolozsvárott egy ifjú tanár, történész a budapesti egyetemről. Szinte bujkálva kereste fel alanyait, kopogott be hozzám is. Ő mondta volt akkor, valósággal megdöbbenve ­– nem egyszerű lelkesedéssel ­– , hogy: Ti itt Erdélyben elpusztíthatatlan európai műhelyeket hoztatok létre. A Jakó, a Csetri nevét említette többek közt, jól emlékszem. Nem csupán a szakmai színvonal, a tájékozottság, no meg a műveltség váltott ki bámulatot belőle, hanem az asszociatív készség is az íróknál, a ráérzés mindenre, ami új.

Most már csak az a kérdés, hogy az azóta eltelt zavaros, zajos, minden egyéni jellemhibát kinagyító, érdeket és érdekszövetséget előtérbe helyező évtized növelte vagy csökkentette az esélyeinket. Az erdélyi írókét, a hazai magyar irodalomét is beleértve. A kapcsolatteremtés szervezettsége, az intenzív együttműködés, ha úgy tetszik, az integrálódási vágy az anyaországi valamint a nyugat európai intézményekkel és kívánalmakkal kétségtelen ­– de nem mindegy, hogy milyen minőséget kínálva jön létre a közeledés. Az elkövetkező (avagy már „be is indított”) harmadik évezrednek nem csupán esélyei vannak, hanem buktatói is, az uniformizálódás és „sterilizálódás” ­– érts ezen akár a hagyománytól, a gén hajszálgyökerektől az ajánlott, reklám értékekkel bíró stílusig, mindent. A divatos külsőségek elsajátítása (gyors „integrálása”) alkotóművész esetében inkább onanizáláshoz hasonlítható, ahelyett, hogy az egészséges megtermékenyítést serkentené.

Visszatérve az író műhelyéhez (minden egyéb az általánosság szintjén lebeg): ki ki maga választja meg témáit, eszközeit; esetleg álarcait. A cél sem magától értetődően adott, más más alkati tényezők segítik ebbe vagy abba az irányba (nem politikai, eszmei utakra gondolok itt), ilyen vagy olyan magaslatra az írót. Talán szerencsésebb megfogalmazás volna mélységet mondani... Annyi évtized után megkísérlik újra  meg újraértelmezni Kosztolányi szerepjátékait. (Írói álarc, travesztiák ­– ma már egyre gyakrabban használt fogalmak.) A bevallottan is elefántcsonttoronyban élő Kosztolányiról már rég bebizonyosodott, hogy költeményeiben és szépprózájában a leghitelesebben és legőszintébben képes volt tükrözni (persze önmagán, ízlésén és formakultúráján átszűrve) kora valóságát. És sok, tézisekre épülő ún. tényirodalmi mű sápadt, érdektelen vagy egyenesen hazug olvasmánnyá degradálódott egy idő után.

Mondjam azt, hogy mindenekelőtt az alkati tényezők a lényegesek?! Az én alkotói pályám alakulásában is döntő befolyásuk volt. Az akaraterőnek ­– állhatatosság, rendszeres munka ­– annyi a szerepe, hogy meg is tudod valósítani mindazt, aminek a lehetőségét felismerted magadban.

Már jócskán benne is vagyunk a második kérdéskörben. Kisebbségi irodalom, kisebbségi sors!...Ki fehérlik vigyázzállásban című kötetemben (amely a nyolcvanas évek végén indexre került s csak 1991 ben jelenhetett meg) a vajdasági Csapó Júlia, a Hídban, egy „bezárkózó, befelé építkező, belülről táplálkozó versvilágot” vélt fölfedezni ­– „a hiány verseit” ­–; ő ezt a modern ember „elefántcsonttornyának” nevezte, „a maximális magány állapotának”. Ezek szerint a társadalmi helyzet kényszerítő körülményei„kerítették körbe” a költőt; így aztán a derűs pillanataim is görcsös nevetéssé váltak, „egy szatirikus ajakrándulás erejéig” futotta csak a máskor mások által groteszknek ítélt hangból, tükrözésből. „Lászlóffy énje az idő foglya” ­– hangzott a kórisme az akkor szabadabbnak tetsző néhai magyar provinciáról (azóta grafitbomba íze van az újvidéki tájnak!); mindazonáltal a kötet méltatója hozzátette, hogy nem vagyok „politikus költő, kisebbségi léte(m) természetesen mégis nyomot hagy” verseimen.

Hol tartok vajon azóta, a „hatalom abszurditása” és a legalább olyan abszurdnak tűnő honi szabadság között kifeszített létkötélen egyensúlyozva?...(Még akkor is, hogyha megkíséreltem választ keresni némely kérdésére ­– nem csupán ennek a minden szempontból szánni való korszaknak. „S ezeket az akárhányéves férfikortól, helyzettől, állapottól és minden egyébtől függetlenül” ki is mertem mondani...Ezt különben, még az 1989 es változás után írták le a Látóban.) Az értékrendszer egy évtized alatt nagyon megingott. Az irodalmi ízlés szempontjai mindig változni szoktak a divat függvényében; de a létrehozott korábbi értékek csak bizonyos amorális, „hazárdul” érvényesített befolyás és értelmezés szerint vonhatók kétségbe. Nincs valamilyen abszolút idő, jövő. Csak a kevesek (bennfentesek) érdekazonossága teremthet egy új hullám(zás) erejével véglegesnek hitt listákat, és az öröklét ünnepi illúzióját általuk. Az irodalom értelme és haszna szerencsére nem függ, miként az ötcsillagos konyak vagy szálloda, a reklámcímkétől. A tehetség és az írói lelkiismeret semmiképpen sem veszi figyelembe a kommersz szempontokat.

Írásközbenmindkevésbéütközömműfajikorlátokba; régótavágytamarra, hogylebontsam a műfajok közti határokat. Egyfajta idősík tolódással bizonyos egyidejűség megteremtésére törekedtem a különböző korszakokkal és személyiségekkel. Persze, a megélt élethelyzeteket figyelembe véve. Úgy éreztem, hogy a dolgok velem történnek meg mindig. Akkor is, ha másokat idéztek be, próbáltak elhallgattatni, vagy lógattak kötélen... Valahogy így kezdődött a reinkarnációs „galopp” az időben. Vagy sokkal előbb kellene keresgélni? A génjeimben hoztam volna magammal?... Az emberi ösztön reflexeit is oda lehetne sorolni az írói vagy egyéb tehetség minőségéhez. Ne firtassuk most azt, hogy a történelmi érdeklődés nálam alkati eredetű, vagy inkább a műveltség holdudvarában fogant. Szentmihályi Szabó Péter csaknem húsz évvel ezelőtt így fogalmazott:„Lászlóffy Csaba eredendően és elsősorban jelentős költő, aki egyre inkább hasonló szinten jelentős próza  és drámaíró is az erdélyi univerzalitás legjobb hagyományai szerint...A novella és az esszé, a novella és a vers, a novella és a kollázs, a novella és a dráma, a novella és a filmforgatókönyv házasságából nem csupán érdekes kísérletek születtek, hanem maradandó mondanivalójú, stilisztikai értelemben is mesterien megmunkált elbeszélések...” (Közben, lám, jócskán begyalogoltunk a harmadik kérdéskörbe is.) Mennyi időnek kellett ­– kell ­– eltelnie, hogy ezt az előlegezett minősítést kiérdemeljem ­– nemcsak a lírában! Mindig az olvasó, a közönségen lemért hatás volt a legfontosabb számomra; nem egy dedikálásomban az áll, hogy kizárólag olvasásra szánom a könyvet. Így hát mégsem volnék helyhez kötött „elefántcsonttorony lakó”? Még egy korhoz kötött sem. Ezt talán „reinkarnációs” fondorlat sorozatomban (a HosszúgaloppLiliputban ragondolok) beisbizonyítottam.

Néhány ­– kizárólag pályázaton szerzett ­– díj elnyerését is a többműfajúság könnyítette meg számomra. De igazi sikernek én azt érezném, ha valamelyik hazai színház bemutatná a hetvenes években jóvá nem hagyott Vörösmarty drámámat (Vörösmarty év van az idén), amelyet 1976 és 1980 között több magyarországi színházban sikerrel játszottak, s a kilencvenes években színpadra vitte a budapesti Nemzeti Színház is, ahol a Kádár korszakban a darabot 1956 os áthallásai miatt óvakodtak bemutatni. Az itthoni hallgatás e felszínes, „köldöknéző” időkben nem a drámámon múlott, a magyar művelődési államtitkár tudott az ajánlatról. Mint ahogyan a nagyváradi színház kétszáz éves évfordulóján nyertes, Goethe szerelmeiről szóló darabom bemutatása is várat magára, az ünnepélyes díjkiosztáskor elhangzott nyilvános ígéret dacára.

Az alkotóembert sokszor az ellentétes vonzások, kihívások tartják egyensúlyban. A szüntelen nyugtalanság, az egyetemes tudás  és mohó kísérletezésvágy, meg az azt ellentétező, letaglózó valóságtudat. A belső és a külső világ olykor drámaian dialektikus összeütközését állandó ihletforrásomnak tartom. A zsarnokság tilalmai nem jelentették azt, hogy bárki is kétségbe vonhatná az öröklött erkölcsi értékeket. Az írógépembe fűzött ív papír egyetlen kis szögletében elfért „egy falu királyi levélben feltüntetett / határneveivel erdőivel borított / tatárlyukjaival meszelt tornyával és katona  / temetőjével”, s a fennmaradt teret, tudtam, születés tölti ki: füvek és csend... De már nem él bennem a remény, hogy egyszer vége lesz minden sötét háborúnak a lelkekben is.


 

2000. október 27.