Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gáspár György beszélgetése

2010.02.20


Beszélgetés Lászlóffy Csabával
az alkotó haláláig megszenvedett igazságról



Gáspár György: - Legújabb, főcímét olvasva: A biblia üzenete című könyvednek a fülszövegét író Jakab Gábor szerint „bibliai történeteknek és esetenként drámai eseményeknek ihletett feldolgozására” vállalkoztál. Engem az idei budapesti Könyvhétre megjelentetett versesköteted Jóbja ragadott meg elsősorban. A Verses Ótestamentum mellett, ha megnézem a köteted, a Jób ugrik ki. Nyilván nem véletlen. Mi ennek az oka?
Lászlóffy Csaba: - Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy nem tudtam megkerülni Jób drámáját. Lehet, hogy az ember önmagát nem tudja megkerülni. (Ma így látom.) Ha olyan egyértelműen állnának a dolgok, mint a terror, a diktatúra idején – akkor ha nem is voltál vátesz, de kényszerből el- és kimondtad azt, ami tilos volt. Tehát bármilyen rosszul (vagy jól) volt egykor, a Jób legfeljebb csak művészi kihívás, vagy egy kitérő lett volna: reagálás arra, hogy tudok én is olyat írni, mint a Mesterek, és egyáltalán megtaláltam a választ az élet nekem szánt kihívására… Mostanában barátok, ismerősök suttogják, hogy valóban kihívtam magam ellen – nem lehet tudni, hogy Őt, a magasságos Urat?), most, midőn a büntetésre váró Jób helyzetében vagyok. Egészségileg legalábbis…
G. Gy.: - Ez a kötet találkozásod s szembesülésed a Biblia világával, a hittel?
L. Cs.: - Egyik versem címét idézve, már jóval korábban találkoztam a Györkös Mányi Albert festményének Szent Ferencével a kolozsmonostori Kálvárián. Júdás példája is megkísértett volt írás közben egy áruló barát képében Örökkévalóság libériában című novelláskötetem tanúsága szerint. Most azonban egy nagyobb lélegzetű műben mérhető le, hogy milyen mértékben hatottak rám az ótestamentumi motívumok.
G. GY.: - Ezt a könyvedet érdekes módon a Valami más című prózaköteted előzi meg.
L. Cs.: - Valóban. Mondhatná valaki, hogy azt épp egy másik véglet hozta létre: az a bizonyos, mostanában igazán menő „szex-vonal”. Kipróbáltam, tudok-e írni szépprózát úgy, hogy bestseller is legyen. S kiderült, hogy ez lett a legtúlkiabáltabb kötetem, ráharapott a fiatalabb nemzedék. Nem merném azt mondani, hogy ezek az én „nyúlványaim” – a költő nem polip. De a jó költő – az összegző s az újító is – megpróbál ezer karral kapaszkodni az életbe, halálba, társakba, politikumba. Mindenbe. Van akinek sikerül: van aki megüti magát. És, persze, van aki – mit mondjak! – túl merésznek bizonyul elképzeléseiben vagy álmaiban, és… és kudarc lesz a vége. Nem mindig művészi kudarc, sokszor csak fizikai. Nahát, ott tartottam, hogy nem tudtam, nem tudom megkerülni Jóbot, mert valahol benne éltem és benne élek.
G. Gy.: - Babits Jónása serkentő példa volt-e számodra?
L. Cs.: - Babitsot nagyon sokáig mesteremnek tartottam. Úgy mondanám, hogy a moralitása elemi erővel hatott rám, és valahol tömörségre is szoktatott. Szabó Lőrinc?! – ezt nem én találtam ki, nálam jóval fiatalabb ítészek megállapítása, hogy bizonyos formai megoldások mellett Szabó Lőrinc és Karinthy korának – a két világháború közti korszaknak - - elrákosodott kérdéseit, traumáit újrafogalmaztam, vagy egyáltalán a magam módján folytatom. Most Szabó Lőrinc volna az istenem, ha esendőségemben én nem úgy volnék, mint Jób: az Istennel kellett szembenéznem!... Nem csupán az irodalom istenével, de a morált szélsőségesen értelmező hatalmas Istennel. Jób című poémám szinte véletlenül született meg. Nyilván serkentésre. Nem a Jónás serkentette. Heine írja valahol, hogy ennek az „eretnek” névtelennek a (dráma)szövege a Bibliából a XXI. század emberének lesz a tragédiája. Mert nem egyszerű halászemberek, írótollukat, lúdtollukat tekintve sem szerény képességű s egymásnak ellentmondó evangélisták (gondoljunk Mátéra, Lukácsra vagy Jánosra) írták Jób történetét. Hanem valóban egy előrelátó zseni. Az eretneket idézőjelbe tenném. Ez talán az utókornak, a katolikus egyháznak (katolikus létemre mondhatom), vagy egyáltalán az egyháznak a problémája, hogy „nem kiabálta ki” Jóbnak a tragédiáját. Heinének (a heinéknek egyáltalán) igaza van. Mi, akik túléltük a XX. századot, tudjuk, nem lehet kitörölni agyunkból a kérdést: bármilyen hatalom próbára teheti a leghűségesebbeket is. Jóbnak nem a hitével volt baj. Jónás ki akart bújni a felelősség alól, simulékonyabb volt, Jób viszont a megrendíthetetlen hit. De felesége elárulja, óvatos szomszédjai kioktatják. S ő mégis mondja a magáét eszelősen, mint egy sáskaevő vagy koplaló barlanglakó szerzetes. És kivel szemben mondja: Istennel?! A Sátánnal?! Ezek csak olyan trükkök. Ez akkor már színjáték – kilépünk a színfalak mögül, és elgondoljuk, hogy mire képes a porig sújtott ember. Mindenre. Ha Isten nevében szabad úgy próbára tenni bárkit, hogy bizonyos dolgokat már nem lehet soha visszafordítani. Holott az Isten minket az Ő mérlegére akar ültetni… A művész időnként megpróbál kilépni a mérlegserpenyőből. Adyn, Balassi Bálinton keresztül hány hívő nem az Istent, de a hitét megtagadó írt nagy kételkedő verseket, csak a magyar irodalomban! S itt van ennek az ókori névtelennek az igazsága, amelyet elsikkasztottak… Én a fülszövegre rá akartam íratni Heine jóslatát is. Végül aztán egy nagyon művelt kolozsvári egyházi ember, Jakab Gábor fogalmazta meg a véleményét.
G. Gy.:- Egyik vélemény szerint számunkra, emberek számára „ez egy eladott meccs”. A másik oldalon az Istenbe vetett hitről van szó. Mert: a legnehezebb fogadni a csodát.
L. Cs.: - És te, emberke, maradj kicsi, „küzdj és bízva bízzál” alapon… Én nem a hitemet tettem kockára, hanem megpróbáltam újraélni a XX. század végén azt, ami Jóbbal megtörténhetett. Anélkül, hogy pejoratív értelemben szembeszegültem volna a bibliai történettel, a művészi igazságra koncentráltam. Ez a legtöbb, valahányszor a Jóbok megvívják harcukat a történelem útvesztőin. A maguk forradalmát – az én esetemben a nyelvvel. Ilyenkor más mérce nincsen, nem számít valamilyen pártmérce, vagy egyházi mérce – egyetlen isteni mérce van a Jónásban is: a babitsi igazsággal megírt! Az alkotó haláláig megszenvedett igazság… Az utókor elfogadja, vagy elveti – ez majd eldől.
G. GY.: - Jób története talán nem olyan látványos, mint a Jónásé…
L. Cs.: - Filozófiailag ellenben éppolyan „belterjes”, mint a Jónás próbatétele. Nem olyan könnyű megírni látványos drámában, bár gondoltam rá… „Te vagy az én / atyám! – mondom a sírnak. S a férgeknek.” De „hol van Ő”, akinek „szeme vérbe / borul a dühtől s szerteszét a térbe / csorog a verejtéke, ha kifáradt?...” „És Jób értette: leckéztetni csak / annak szabad, ki végtelenben ül, / ki ad, ha nem kérsz, s mikor kérsz, nem ad.” Milyen esélye van Jóbnak, az ártatlanul hadakozó Jóboknak azóta is?! A véges emberi idegrendszer a mindenét elnyelő szenvtelen Végtelennel áll szemben – vagy csak a templomi térdepelésekkel alázatra szoktatott gyermek dorgáló Jóistenével?... Jób nem lázad(hat), de eltűnődik azon (legalábbis nálam), hogy „a hűség… egyoldalú valami?!” Ha Jób környezete szereplőinek (saját, mondjuk 1989 előtti környezetem tanúinak) félelmével kellett volna számolnom, talán nem lettem volna képes szembesülni Jób tragikus sorsával.
G.GY.: - Jób igaza vajon más, mint a világmindenség nagy igazsága, törvényei? Teherbíró képességét most hagyjuk…
L. Cs.: - Mert ha így van, nem véletlen, hogy legtöbbször közöny és megvetés sújtja a kiválasztottakat. Tegyük hozzá (?): az engedelmes arctalan tömeg közönye s megvetése. „A világ ódon malma” – ezek szerint _ „rosszul őröl”. Vagy reménykedjünk, hogy ez a XXI. századelő még nem végeredmény.

Beszélgetőtárs: Gáspár György, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2004. október

(Irodalmi Jelen 2004. november – és Helikon 2005./2)