Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ottlik-esszék

2009.02.13

 
 
Elmosódó írásjelek
 
„Ami Ottlik-felejtésnek látszik, valójában sokkal szomorúbb dolog…”
                                                                     (Olasz Sándor: Az Ottlik-recepció új hulláma)
 
Mesélhetnék a kiszámíthatatlan kaland kockázatáról,
az elsüllyedni-kész város esélyéről.
Arról, hogy a kígyózó folyó fojtogat, de a rakpart körülölelve védi
az összeszoruló szívet.
Mesélhetnék a Duna labirintusáról valamint a rakpart
textusáról (rajta léptei/d/ a vizuálisan követhetetlen narációk
végtelenje felé tartanak).
Megfeketült fűrost; kedvetlenségben meglazuló izomrostok.
 

A mellkasodra nehezedő, nagypéntek-sötétségű folyófenék nem tükröz

semmit – ha lenne tükre mégis: hát a baromi sors!... De te tudtad:

roggyant térddel, elszántan hinni az elvégeztetett helyett a visszafordíthatót.

 

Lefogyás, lefagyott csont/akarat. (Vagy csak az elmosódott írásjelek.)

Egy golyóstoll szórakozottan pettyezi be az élettelen teret.

Az emlékezet természetellenes szövevénye; az „esztelenség” konok áldozatai

a betanult napiparancsok korszakában.

Az alapszókincsből kirostált szavak – értelmezések: a kizsigerelt eszme.

Bizonyíthatatlan ujjlenyomatai a gyávaságnak, tehetetlenségnek.

 

A hűvös félhomályban – kisemberi kétségbeeséssel, össznemzeti zűrzavarral

párhuzamba hozhatón – ha nem is célegyenesben – a válaszra, felmentésre váró

klasszikus cselekményfolyam.
(Kivárni, míg a generációk tekintete egy szintre ér?)
 

Megiramodásra csábító lejtő, titkos tavaszi találkák. Az álízlés szövődményeit el-takaró, nosztalgia-fényből konstruált üresség-tükrű kirakatok.

(Ki szavatol a lady biztonságáért?)
 
 
 
                                                                              *
 
 
Életstratégia
 

Egyenletes léptekkel, jóllehet tisztában volt vele, hogy más-más idősíkba érve, semmiképpen sem egyforma az iram. („A múltja és ő elvannak egymással nyögés

nélkül.”- K.Gy.)

Havas hegyeket képzelve gesztikulálhatsz. Kőbe vésett vonalak, ábrák. Köztük egy spirál. Kifényesedett, növekvő árnyék takarja el őket. Elfojtott lüktetések, meszes torok. Sirályok felhőt szaggató sikolya, elnémuló iszonyat.

 
A meghalás még nem kihalás.

Kékfekete látomások: a lét mint pusztulásra ítélt tárgyak zsúfolt összevisszasága.

A képzelőerő is alámerül – több ez, mint egyszerű kábulat a víz vastagabb közegében.

Nikkel-ostyák, elropogtatott, kopott hanglemezek.

Első áldozás; s az elrendeltetést hazudó hatalom áldozatai.

 

Mesélhetnék arról, akit az írás megnyugtat. Amiképpen az olvasás másokat

felkavar.

A színváltások szokványos szlogenjei. Mondjuk a sétapálcás és cilinderes korszak nevetséges voltáról.

A rakpart agymagasban. Szédületes, elérhetetlen magasságban.

A székek, asztalok valahol mintha lebegnének. Legfeljebb az emberi konvenció tartja meg őket, hogy el ne ússzanak a semmiben.

 
Csak egy séta.
Visszafelé ki teszi meg az utat?

Megkeresni az elsüllyedésre ítélt földet; a kavicsokat.

 
 
(2007-2008)
 
 
 
 
 
 
 
 
 

A TOVÁBBÉLŐ*

 (Ottlik-rekviem)
 

Merénylő? Áldozat? – Míg létezett a remény, hogy beismerő vallomás – nem csupán füstgomoly – marad utánuk.

 

A kor, amelyben élünk, más korlátokat állított föl, korántsem olyan retteneteseket. (Nagyvonalúbb «rituálé« – kinek jutna eszébe böngészni a szovjetellenes jobboldali-trockista blokk perének dokumentumait(/?/; a fasizmus szörnyűségei, tömegpszichózisa és perverzitásai rég alá- és kiaknázva!)

Az olvasás kalandja életeket köt össze. Önteltségnek tulajdonítani az író nyugalmát (... tudom én, hogy miattam van az a nagy vihar rajtatok. Magatoknak kell cipőt fabrikálnotok, mivel az iparost elhanyagoltátok!”)

Ez még nem paranoia.

„Már politikába ártod magadat? Hagyd ezt az íróknak meg a csúnya lányoknak”.**

„Felkeltél?”
„Föl...”

„Fald a papírt is, ne csak ami az edényben van.!

„Erősebb, mint a napsütés, s hányszor kérlelhetetlenebb!”

„Miről szövegelsz?”

„A politika egyhangúságáról. Soha nem lehet a költészet tárgya.”

 

Elsötétített tér, idő. Már az árnyékodat is mocskosnak látod.

Midőn a spicli szó még csak mint játékos füttyentés hagyta el a szájat.

Az újonc rutinos megalázása, ámde a közösségnek még megvoltak az íratlan törvényei.

Midőn a vásott tekintetben megfért a benne fénylő rosszkedvűség és bűbáj.

 

A fürdőhely homoksávja, az ég kék zománca csak közjáték (ne feledd!) – „eszünk (ítéleteink) különbözőségét zavaros napok bús gondtalansága okozza csak” –; a csalódás méretei emberi arányokhoz igazodnak.

Fekete-sárga (fektetnek sárba!); az otthon meghitt őserdő illúziója után a «senki sem ártatlan« szorongató valósága. A fenyegetettség; a cenzúrázott levélborítékról leáztatott bélyegek személyazonossága.

Kívül rekesztve az anyai védettségen, az emberi természet elsáncolva – vagyis szervezett erőszak volna? ha nem, hát hová esett/esik Európa határa?...

(„Csodálatosan jól van minden.”)
 

Lappangó várakozások. Adrenalinnal dúsított „tetszhalál”: fokozott szívműködés, a bőr ereinek szűkülése, az alkalmazkodó készség félelmetes felgyorsulása. A mindenre-elszántság túlzás-tünetei (jóllehet a talpnyaló még nem pontos megfelelője (vagy szinonimája) az alattvalónak).

A tatároknak nyoma veszett. Legalább a mohácsi csata – az országpusztulás négyszázadik évfordulóját megünnepeltük... Bár: „fura dolognak látszik a vereséget megünnepelni.” (O.G.)

                Az irracionális világban ésszerű-e hinni a megértés titokzatos erejében?

„A kollektív tudattalan független a tértől-időtől.” (Jung) A pszichológiai jelenségek relativizálják a tér- és időkategóriát.

            

Álomszerű város. (Lassanként tán mindent el fogsz felejteni: lírai tépelődések kizárva.)

      Úgy olvasd, mintha készen találtad volna valahol. Rendszerezni az emberi vak engedelmességet, akarathiányt?... Magatartás-deformáló közegben – profi szemmel nézve – olyan ez, mint mondjuk: rendszerezni a hulladékot.

      A halálra szánt mozgó figurák egyedülálló látványa sokakat lenyűgöz. Mások szerint elpocsékolt idő. Unalom.

 

A torz a kényszerképzetek következménye.

A torzszülött test Isten kényszere.

A «torzszülött« jellem félelemben edzett. Jó kondícióban, amely jó közérzetet teremt, észre sem veszi a terrort. (Még hogy mindenki szabad emberként jön a világra!)

 

Elrongyolódik minden. A rezes arc, s még a bűntudat illúziója is egyszer a kimerítő mozdulatlanságban.

Ő, egyenletes morajával, halhatatlan. Hullámai túlléptek minden ingerküszöbön.

                Mély ráncai is megszépültek öregkorában.

 
2008.
 

* „Ő éppen egy olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki megérti még a néma gyerek szavát is.” (Ottlik Géza: Továbbélők.)

** Camus: Jonas avagy A mester dolgozik.