Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A nevető ló mint rejtély (esszék) VI.

2011.12.11

Hol kezdődik a semmi közepe?

A velőscsont

Nagy játszótér a konyhaasztal. „Csak az abroszra vigyázzatok!” Illatgőz, ízek ingere. Vadságunk, szertartásos vigadalmunk tanúja lehetsz. „A sziklatönk / Rombolva döng”…Ím, a velőscsont. Eléggé kiadós darab.
Felhős napokon is arcpirító-hevítő izgalom és derű. Maga a szertartás az ízlelés remeklésén át az a pillanat, midőn az élet (közönséges) értelme (közönséges) szépséggel párosul.
Szem, száj ingere. „Az ingedre vigyázz! Meg a nadrágodra!”
Az anyai intelem a zsúfolt konyhában a fövő levesből kivett velőscsont körül. Nem kell hozzá tudós ember fortélya, hogy forró, omlós belét kirázd, kikapard. Meglehet, ocsmány, zsírós a fogása; szalvétával, tiszta ronggyal kell megragadni. (Damasztkendővel nyilván a kirázott-ütögetett, kicsúszó-sikló, omlatag fénylő manna íze is „veretesebb”.)
A bepólyált csont gőzölgő illata! A mélytányér fölött. „Ha beleejted?… Ki ne priccold a levest!” A fűszerezés – só, pirospaprika, bors – arányaira figyelmeztetett volt apád. Mint ahogyan később te a fiadat.
„Gyorsan egyétek, ki ne hűljön!” Az anyai tanács, gondoskodás is elengedhetetlen részévé vált a „szertartásnak”. A pirított kenyéren sietve elkent, remegő velődarabok… S hát amikor már csak a gusztustalan lyuk marad; abba meredsz. Vagy nevezd (v)alagútnak(?), mint vicces kedvében… Mindegy, hogy ki volt.
A Szentivánéji álomban ama verssorok után, hogy: „Szőlőt, fügét s bármit kívánjon enni, / Vadméhe sejtjét odvából kivenni” olyasmi következik, hogy: „Viaszkos combjukat mécsül kivenni”. Egy marhalábszárcsont, rajta viaszkos izomcafatokkal, nem odaillő tárgya-e vajon a kívánásnak?
Aki a remegő velőből eszik (torkom «e szörnyért hevül«!) – tán varázslat áldozata lesz. Vagy otromba szenvedélyé?
(Nyelvét letör/öl/vén, halkan el innen, vele vagy nélküle.)

 

Vasárnap a családban

Nem olyan egyszerű a világ változása, mint az újságbeli hirdetéseké. Teszem azt: „Modellüléshez dús, barna kontyú hölgyek kerestetnek!” És eszünkbe jut Van Gogh vagy Rippl-Rónai korszaka.
Valami örökletes váteszi félelem él bennetek is (nézzetek csak lelketek mélyére!) hogy a női szépség netán túl korán elvirágzik, a rugalmas comb s a telt váll elsorvad; valamint a nemzet.
Más zajra figyeltek a fotelban, a tévé képernyője előtt is, nem arra a meghitt pillanatra, midőn az ötödik vagy hatodik gyermek – unoka(!) – a kapuba kivitt rézmozsárral elesik és dudoros homlokát fogva óbégatni kezd, vagy éppen csak a nagytata méheskertjében zakatol a kétszáz esztendeje egy családban koptatott mozsárütővel. Pihegő fehérnépek sziesztája a több fogásos ebéd után a filagóriában; a másik pillanatban már nagy erővel csap le közéjük a zivatar, mint a süket plébános érces hangja.
A háziasszony gömbölyödő termetére szelíden simuló drága kelmék; közben észre sem veszi, hogy vad paraj nőtte be a kertet. Észrevétlenül hulldogál a korom az alsószoknya fodraira… Szoknyavadászok, ivócimborát kereső tanítók, kárpitosok, kelmefestők, kántorok kósza futása, megfutamodása – zubog a zamatos bor, a sarokban nyikorog a szúette, lehangolt harmóniuma; a színhely örök. Szintúgy az ősök jelleme, élhetetlensége vagy nyughatatlansága.
Az avar közt el-eltűnődve bóklászó tekintet; ma még derekad kihúzva ülsz a magas hátú, bőrrel bevont ebédlőszéken, ámde holnap vagy bármelyik nap könnyen földönfutóvá válhatsz. Jóllehet még erősen áll „ez kisded ország”. Csillagokkal ékes, jámborságot mímelő múlt idők bűvöletében a férfilélek mélyén titokzatosan szunnyadó, pusztító erők lakoznak.
Máskor meg kifényesített csizmában lépdelve a tavaszi réten, a suhogó szélben, pünkösdi rózsakoszorúkat látsz a vakondtúrásokon is. Gúnárpózt utánzó, gőgös ficsúrok, kezükben csokrétával várják a templom előtt a divatba minduntalan visszahozott, rézsarkú imakönyveket szorongató leányokat. (”Ügyeljetek, mert a szappanos víz érdessé, ne adj isten, szőrőssé teheti a finom arcbőrt!…”) A kamillafőzettel szőkített, selymes hajfonat kinek milyen jövendővel incselkedik? Hitvesi gerlebúgással, vagy hazudozással?!
Álmos dünnyögés, a dűnék mögött hullámokat vető tengerár kéklő álma!
Filiszterképzelgések szende kábítószerekről s gyilkosokról. S persze, mértéktartó obszcenitás…
Hát a mindig balsorsra álló nemzetek lázgörbéje?
Vad paraj, no meg terrorrobbantások füstje növi-lengi be a lassacskán megfogyatkozott – elkobzott vagy bérbe adott – családi kertet.

 

Emlék a tele pohár fenekéről

Mikor megpillantottam a kicsi, köpcös embert, a poharazgató népség barátját, önkéntelenül is Móricz Zsigmond jutott eszembe. Alkatilag is volt valami hasonlóság köztük (hát még „tartalmilag”!), még ha a kortársak Móricz jellegzetesen szép keleti fejét, kun vonásait dicsérték is; ezzel szemben a B. T. jellegzetes („líraibb”, mosolygós) kopaszsága valahogy közelebb állt a szívemhez. Nemcsak irodalmi berkekben volt népszerű. Most viszont, ahogy a volt Heltai téri kiskocsma előtt ácsorgott, tán ivócimbora után áhítozva, legszívesebben elkerültem volna. Nem amiatt, hogy esetleg – más, pénzesebb partner hiányában, egy ilyen nagyivók közt paccernek számítóval is beéri s meg is pumpolja, csakhogy megihassa a napi adagját; vagy, ne adj’ isten, kellemetlen beszédpartner lett volna – ő, akinek legtöbb sztoriját szóban, írásban egyaránt élvezettel hallgatta bárki… Csak hát eszembe jutott utolsó „összefutásunk”.
Nehéz ezt elmesélni; olyannyira lehetetlen időszak volt az: a nyolcvanas évek vége. A legtöbben félrevonultak és magukba zárkóztak; hallgattak. (A kényszerű hazugságoktól, a szónoklatoktól most eltekintek.) Akadtak kivételek, persze, s olyan eset is, amikor egy-egy őszinte kifakadásodat (kirohanásodat) az óvatos, a hierarchiához és helyezkedéshez szokott nem-barát provokációnak vélte.
Azt az utolsó kocsmai együttlétünket, jól emlékszem, én éltem meg izgatottabban; talán vagdalkoztam is, többet s meggondolatlanabbul, mint máskor.
„Hogy gondolod?…” – sandított rám B. T. Boros poharát fogta, szorongatta (a markolás – lévén kövér keze s az ujjai tömpék, rövidek – találóbb volna). Én beszariságot emlegettem, és amellett kardoskodtam, hogy nem szabad hallgatni, meg kéne írni, amit lehet. Amit muszáj!… Nem egyszerű „hírzárlatról” volt szó, még csak nem is a napi penzumról, hanem a lelkiismeret „bugyrairól” meg a túlélés másnapi csapdájáról. Tudnunk kell, kiben nem bízhatunk! S kire lehet számítani még egyáltalán.
„Hagyd. Ne bántsuk őket…” – szűrte fogai közt a tőle szokatlannak ható szavakat. Mintha azt akarta volna mondani, hogy csak kellemetlenség származik belőle… Abból is, ha egyáltalán folytatom a győzködést. Mintha megbánta volna, hogy kikotyogott nekem valamit korábban.
A máskor szúróssá szűkülő szemrés helyett az az elborult, már-már bamba tekintet!… Láttam őt részegen, támogattam is éjfél előtt, de ez más volt: a nagytalentumú kicsi, gömböc alak túl józannak tűnt, s már-már óvatosnak. Pedig nem politikai állásfoglalást vártam tőle. Csupán egy őszinte, vádló szemvillanást, vagy bár egy csípős megjegyzést; hiszen ő volt az, aki máskor gúnyos képpel a leghamarabb a vesédbe látott!
De most egy tele pohár fenekére nézett. Egy percig se mernék olyan blődséget állítani, hogy nem ízlett neki a savanyú! a vizezett! a komabor. Hogy valaha is előfordult volna vele ily csoda! Olyasmi sem jutott eszembe, azóta sem, hogy „létformája” ment volna át valamilyen változáson, tekintve, hogy – a hatalomtól függetlenül – ő volt a legnépszerűbb a társaságból, s nem panaszkodott letiltás, elhallgatás miatt. Igaz, amíg más brancsbeliek – a (néhai) „ne bántsuk őket” író- meg újságíró barátok – el-elakadtak (s buktak is) a pártos ideológia frontján, vagy Don Quijote-küzdelmükkel igyekeztek leplezni kudarcaikat, Tibi egyre inkább a saját lelkének lett a médiuma. Nem csupán stílusfordulataiban.
Ott a kocsmaasztalnál azonban, magába süllyedve, összetöpörödve állt, behúzott nyakkal. Ő aki cinkos vigyorral szokta ízlelgetni no meg nyakalni a bort, nem nyúlt mohón a második pohár után. A száraz sós stanglira bámult; azt piszkálgatta, meg-megfricskázta a hamutartó közelében. Majd, mielőtt felhajtotta volna a kifizetett italt, elfordította a fejét. Neheztelt volna rám? Vagy: hogy ne lássam arcán a fura grimaszt?
Én meg a tudatalattijának zavaros képei miatt aggódtam… Azokkal mi lesz?!
A boros poharam különben érintetlen maradt.

 

Fény-árnyékban

A fény a derűs hangulat ígérete; ám az ébredés lendülete, a bizakodó gondolatok mellett megszüli az árnyékot. Persze, számít mindig, hogyne számítana a háttér alaptónusa, „atmoszférája”. Az aranyló fénycsíkok az ólmos, esőre álló ég háttere előtt. A cinkelábak pálcika-árnyéka a nedvesen sötétlő homokban; a feketerigó csőrének eleven-sárga éle, mely kisolló könnyedségével vág bele a felhőtlen júliusi ég kékjébe. Hát a magasban áttetszőn meg-megrezdülő nyírfalevelek, a kaporbokor tompazöld tülljének és a rég elnyílt kerti ibolya félárnyékban sötétfényű gömbölyded leveleinek egymástól különböző zöld árnyalatai. A tarló felett, a pusztulás s a túlélés határán vergődő pilleszárny hipnotikus, szürkéskék árnylebegése; s mögötte nevetséges tétovaságod égető árnyéka.
A kihalt szoba tündökletes, hűvös levegőjén, a félig nyitva felejtett ruhásszekrényajtó enyhén émelyegtető naftalinszagában is, mintha halk suhogással suhanna át (nem is valaki)… az a valószerűtlenül hosszú pillanatokra megborzongató valami. S a reccsenő bútorok árnyékában rád talál a hajdani futó ölelés, egy semmibe veszett, könnyű búcsú könnyeivel bepettyezett emlékezet.
Elképzelt nagy vizek fölött mi lett a mindig habfehére mosott vitorla élesen fénylő árnyékával?…(Egy nem emberi korban a virágok szelíd árnyéka is szétzilálva, nemcsak a bizalom, a szeretet. Az időtlenség infantilis öröme után sóvárogtál: ha több lehetnél, mint kiszemeltje a puha léptekkel közeledő s kétszínűséggel hitegető hatalomnak, bűnnek, vagy kiválasztottja kétes kimenetelű barikádküzdelmeknek!)
Mindegy, elkoptatott ösvényen, letarolt erdőszélen, tengerszemnek hazudott pocsolyában – a felkelő nap angyali ragyogásában az új idiótaárnyak palackpostáját lesi hiszékenyen a világ.
S már nem kérditek, hogy hová igyekszik innen mindenki, mikor a lebontott Falon túl újabb fal van?


Erény és kicsinyesség ősze


Szép őszünk van, máskor ezt mondtuk volna. Az emberek leülnek ilyenkor egy padra a sétányon vagy a fehér abrosszal leterített asztal mellé a nyári kertben, és nézik a nyájas és andalító szeptembert. Ma talán már nincsenek széplelkek? Ha lucskos, nyirkos napok jönnek, akkor is jóságosnak érezhetjük a termékeny őszt, mely egyszerre ajándékoz meg az ég meg a föld aranyával. Vagy legalábbis vigasztaló lehet. Krúdy Gyula a múlt század elején azt írta volt, hogy a szőlősgazda „mennyi mindenféle ízt, zamatot, gondolatot tudott fölfedezni a maga borában” szüretkor, még szegényes időkben is megtalálva a derültség ízeit. Ha az új borral kellett koccintani, „letelepedtek az asztalához az ősei…”
A szőlő aranysárga ragyogása alól kiüt a levelek sötétzöldje. A pince szájánál üldögélők (mint teremtés után az Úr) hallgatnak, a poharakban must csillog, a diófa fény-árnyék játéka is szelíd hangulatokba ringató.
Mi adatott meg a magyarországi, a budapesti polgároknak az idén mindebből?
Mit álmodtál? – kérdezi Kosztolányi. „Én azt álmodtam, hogy messzi idegenből érkeztem… Haza akartam menni, de első pillanatra nem ismertem ki magam. Valahogy össze voltak cserélve a körutak, az utcák, a terek…”
Mit ér a sok napfény lelki béke és csend nélkül? Ilyen napokon a borzalom éveinek emlékei megrázóbban jutnak el a könnyebb sorsra született utódokhoz, akik számára még van remény, hogy jövőjük áldásos legyen.
Mégis: a természet felé fordulni, bátorságot adhat (nem vakmerést) annak is, akit a sokaság vagy a kiváltságos helyzetű kevesek elvadítottak, elűztek. A természet az ember önámítása. Mert azok vagyunk, amit a természetbe beleálmodunk. Annyi jel íratik bele, ahányra szükséged van. A természetbe vonuló – s itt nem feltétlenül a szellem nagyjaira, egy Montaigne-ra vagy Rousseua-ra gondoljunk – meg szeretné találni önmagát. Más elragadtatás ez, mint az olvasás gyönyörűsége, amikor képesek vagyunk elmerülni mások életében, kudarcaiban, gyönyörében, csúcsra jutásában.
A természet indulatmentes nyugalmára rátalálni: a gyengédség és a képzelet esélye. Ha a virágzás a fa akarata, hivatása, talán számolnunk kell azzal a bölcs állítással is, miszerint az emberiség olyan fa, amelyen több a száraz gally, mint a virágos.
Erény és kicsinyesség – hiszen ebből gyúrtak bennünket –: meddig terjed a ti hatalmatok?… A közegtől is függ, persze. Ez juthat eszünkbe nehezebb történelmi őszökön. Hogy: van izgalomba hozott; s van eltompult közeg.
Hosszú gátlások alól szabadul föl a lélek, ha az érzékek mélyén valami megmozdult. („A sejtek vegyi igénye homályos rokonságot tart a lélek igényével.”)
Német László meglátása szerint „a bűn következetes és világos, az erény azonban következetlen és zavaros”. Mert „az erény mindig eltévelyedés”. Emiatt tűnik oktalannak a sok szenvedés... Ám aligha van esély kilábalni a homályból az erény szikrája nélkül.
Csak a képmutatóktól ments meg, Uram!
(Nem áll módjában, tudjuk.)

 

Az elszakadás kockázata


A tér fulladástól óv; vagy megtart, visszatart? Attól függően, hogy a gondolat előreszalad, a jövő(!) felé repít, vagy beléd hatolva, ki tudja, hol, milyen mélyen áll meg, mint a nyílvessző.
Vagy a múlt lenne az, ami a legtöbb embert visszatartja?… Ha az emlékezet lencséje elhomályosul, kérdés: előhívható-e az a „mennyei” tér: a haza?! Ez az oka egyáltalán, hogy van (még!) és körülhatárolható-írható?

Mindegy, önként szakadtál el otthonodtól, vagy külső körülmények hatására. A vágy nem kocsikeréken vagy száguldó vonaton ér célba; legyen az akár út menti kocsma, vagy egy elegáns hotel restije. Ám többnyire utazás közben történik valami, amitől elámulsz – önnön természeted másságán is, nem csupán az anyagén. Igaz is: egy üzenetre várni nehéz elnyűtt fotelban, rádióhullámok veszett, mérgező közegében: hogy hátha megérkezik az időparancs?!



Ősi küldetéstudat. A delejezett (világ)űr aranypora. A természet (a Teremtő) kozmikus hívásai!
Hol van már a néhai (bárány)hit, az égi fényé, miszerint az emberek együgyűen boldogok lehetnek. (A káini – vagy inkább állati – öldöklés, a nyomor, az önpusztítás megannyi réme csak ráadás.) Az Ég és a Föld, mint két egymásba simuló tenyér, összetartozik… Mindez a naiv hiszékenység a régmúlté; visszafordíthatatlan, akár az élőlények evolúciója. Az anyag struktúrája még a tudomány könyörtelen szigorának fényében is percenként mást mutat. A szellem (már a tudomány diadala előtt) elvágta saját köldökzsinórját.
Kineveti a Halál Angyalát. A halál nem Isten átgondolt akarata.
A változás esélye. (Hol „az innen és az onnan eredője”?)… De a halandót megkísértő ismeretlen örvénytől ki véd meg ezek után? A semmilyen-korban.
Felfoghatatlan országban honnan, kitől jöhet még üzenet? S a koplaló vándornak ki főz háromperces lágytojást?
A kísér/l/tetidő (lásd: bebútorozhatatlan galaktika!) hajnalán nincs lehetőség elsétálni bár öreg könyvespolcod előtt. A káoszban nem csak a fürdőszoba rossz vízcsapja csorog. Az Óperenciás tenger az ágyaddal együtt elsodorja békés álmodat.
Sehol egy pont, a magasban egy megfogható sziklafok, amire felakaszd divatjamúlt vagy divatos kalapodat.
Bosszankodni, szenvedni, reménykedni, kétségbeesni, modorról fecsegni, az asszonytest formáitól megnyugodni jobb öntörvényű otthonodban… Megrendülni, persze, a semmi előtt jobban lehet.
Az óceánra nyíló képzeletből a római csatornarendszer ésszerűsége, s még mi minden kiesik.
Az utazó bölcsebb lesz, merészebb, „kozmopolitább”. Magába nézve is jóval többet lát meg, mint a puszta részleteket.
A göröngyös út a sebességben eltűnik. De ugyanaz a por rakodik le mindenkor s mindenütt. Emulzión áthatoló fénnyé válva megérinteni a zselatinba dermesztett rétegeket?… Éppolyan illúzió – ha nem is öngyilkos terrorcselekedet –, mint felégetni-felrobbantani a térfogatunkat védő levegő határát.

 

Álom a provincián


A ló – és sehol a beígért vadon.
Mozdulatlanul áll a kánikulában, mintha nem is szuszogna;
a döglegyek rajzása sem zavarja, bár egyik patája megkoccan
a köveken, persze csak úgy, mint mikor megrezdül a levegő…
Becsoszog a képbe egy idétlen járású parasztember, mögötte
– az örök provincia elrettentő érve –: egy kincstári ökörszekér.
A jövevény kajla kalapja alól csíkokban csorog a verejték; a
csapzott és zsíros üstök és a sörényes nagy lófej ( az egykedvű
tűrőképesség teszi talán)hasonlítanak. Csakhogy a ló, hogyha
jámbor jószág annyi eszeveszett kockázatba hajszolható? Vele
rohan az idő öntudatlansága; mögötte címerek, királyi kegyek,
adománylevelek röpködnek; kényes patájára ragadozó madarak
csőréből elhullatott toll tapad.
Esteledik. Most, hogy már nem csillog szőrén a fény, jól ki-
vehető testén a temérdek seb és forradás. A romlékony nyárban
megcsonkított fasor, kiégett, tépett lombok. A bevérzett ég alatt
titokzatos sorsára vár, mint sok-sok évezred óta bárhol, bármikor.

(Még jó, ha csak egy zsoké rejtőzködik valahol.)

 

Végállomás: Depresszió
(Üzenet a bajtársnak)

Ha repülőgépen indulsz el, mondhattad volna, hogy felszállsz Depresszióba; ha pedig hajóra ülsz, akkor talán hullámzás sodort volna Depresszió felé. Megtorpanva nagy nekibuzdulások után, majd kifulladva, kisebb kudarcok kupáncsapásaitól kimerülten rég tudatában voltál annak, hogy ez már több mint lazítás.
Most a tavasz évszakát éljük, de jajgatunk, hogy ez még mindig tél. Olvadozó hókupacok közt buzgó tülekedés; az előzmények, ki tudja, mióta, elhantolva. És te kilógsz az egyenlétből, egyenlegből (-legeslegből), senki sem figyel rád. (Ki az, aki még bízik „ebben az énben”?)… S aminek értelme lenne még – ezt különben Sziveri János a kilencvenes évek elején tudta már – arról lóhosszal lekéstél. Az elveszett dallam után kutatsz, de csak szabályos luxus; szinte mindegy, hogy pusztán terád, vagy „Isten minden napjára” halál vár unos-untalan(?) – ha csak a világ lehetetlen rendjét hordozod tudattalanodban („se virágot, se Marxot”).
A halál kazánjából melyik kelta istennő hajlandó ma kiemelni (kihalászni) a vesztésre álló Európát? Európa veszteseit. A vérrel fröcskölt ősi oltár előtt – ha van ilyen – kitárulkoznál, hogy a ködön áthatolva megtudd a jövőt.
Betelni vele!
Mivel? A mesterséges csótányszaporítással?
A sekély kéjjel? – ha nincsen lélek, s a belsőségen belül is csak féreg!
A pőre pökhendiséggel?
Vagy csak egy harácsoló hölgyeménnyel?…
Belakni, utoljára még: hiánnyal? Kiröhögött hagyománnyal; hamis gyönggyel; görönggyel!
A Mahábhárata óta egy múló orgazmus lett volna az egész? Platón és a reneszánsz rég cafatokban, s mint önkívületig kényszerzubbonyban őrzött régiókban szokás, Pascal piszkál a felrobbantott baljós mondatokban.

P. s.
Mikor még ártatlan fecsegéssel vágtunk neki!…
Magam is tévelygésben, emlékmérgezésben, komputer-kisülésben (bár még egy kis ülésben!), lefokozott teljességigényben, lefölözött eszmeátültetésben:
hol keresselek, mondd?


Haydn és az ebadta világ dilemmái


Három eb a főváros budai oldalán. Az „úri kutyákat” sétáltató srácok mindketten színes műanyagdzsekiben. Most éppen lazítanak a nyakörvön (az egyik fiú két kutyát vezet), kezük szemmel láthatóan játszik a lánccal, majd hirtelen a megiramodott kutyákat követve, ők is futásnak erednek. Persze, hamar elunják, vigyorgó fejük összehajol; időnként felröhögnek…
A kutyák egészségesek, jámborak – bár karmuk helyenként nyomot hagyott a járda menti porban. A nagytestű vizsla barna szőrén hegek; fejét leszegve folyton szimatolt. Egy váratlan pillanat…! Kevés hiányzik ahhoz, hogy szörnyeteggé váljon. A csontos, sápadt képű fiú, aki pórázon vezette, rántott egyet a nyakörvön – zömök, bivalytermetű, kefefrizurás társa is felfigyelt rá. Ez hatott, a nagytestű, magányos szuka, úgy látszik, ehhez volt szokva. Elvásott ínye idegesen fénylett. Nem szívesen tűrte a simogatást, alattomosan jobbra, balra vicsorgott; nem állhatta a gyöngédséget.
A világos szőrű ebek mintha ikrek volnának; dagadozó far-, ruganyos lábizmok. Könnyedségüket lehetetlen utánozni. Egyikük kinyújtóztatta csontjait, állkapcsa kissé fellazult, mintha ásítani készülne. Okos tekintetével szelíden, vagy inkább unatkozva(?) körülkémlelt.
Útjuk szinte észrevétlenül kanyarodott a szobor elé, amely előtt álltam. Találgattam: vajon melyik a valóságosabb látvány. Az ebek sétáltatása, vagy a zeneszerző szobra? Mire ismét lepillantottam, a talapzat előtt ott gurultak a világos gubicsok. (Erről jut eszembe: kölyökkoromban, ha valami marhaságot vagy illetlen dolgot mondtam, az volt rá a kedélyes válasz, hogy: „Gubics az orrodra!”)
A zeneszerző méltóságteljes bronzszobrát százötven évvel halála után, 1959-ben avatták fel Budán, az alagút közelében. (Mértéktartó, visszafogottan realista alkotás; inkább Haydn korát juttatja eszünkbe, semmiben sem emlékeztet a szovjet művészet példáját követő kelet-európai «szocreál« stílusra.)
A falánk, éhes szemű szuka vágyait nyilván nem elégítette ki a semmittevés programja. Ösztöneiben vad kuszaság lapult. Vagy talán őt is zavarta, nemcsak engem, a srácokból áradó bódító dezodorillat? Csorgó nyálát nehezem tudta visszatartani, orrával minden hulladékot felkutatott. A barnafoltos, összegyűrt szalvétán kuglóf vagy csokoládés sütemény nyomai. Megszagolta, nem ízlett neki.
Viszolyogtató alakok. Elképzelem, hogy ott állnak most is, köpdösnek a szobor talapzata felé. És persze, a maguk módján lelkiznek is. A pórázon vezetett ebekkel a mellékösvényre térve, Haydn merev fémarca előtt kötnek ki. Fel se néznek rá; nem a szolgai, a lelki üresség zavarja őket, legfeljebb holmi kétség, hogy: „Kire marad ez a nagy dög, ha az öregleány kinyiffan?” S az a valaki hajlandó lesz-e fizetni a sétáltatásért?!… Ez itt a kérdés ma Budán.

 


Hajlék és hajléktalan,
avagy a rángatózó zsák a szomszéd telefonfülkében

Ha láttátok volna, bizonyára azt gondoljátok, hogy vígözvegy. Nem a legifjabb, inkább menyecskés termet, jóllehet az arcvonásaiban lányos báj, tavaszok szemérmes visszfénye (csak egy kis képzelet kell hozzá, hogy meglásd, megérezd), még a ráncai is összhangba szaladtak egybe, ha elmosolyodott. De hát nem ő volt a főszám aznap délelőtt Budapest talán legnagyobb aluljárójában. (Nem árulom el, melyikben; azt sem, hogy elértem-e a következő földalatti járművet, amely felé lóhalálban rohantam.)
Ázott, rövid bundában, mely eltakarta lábszárközépig érő, fekete ruháját, a telefonfülkében állt; a drága szőrme meg-megcsillant, valahányszor könnyedén sarkon fordulva ösztönösen illegette magát. Talán zavarában, kezében a füléhez szorított telefonkagylóval, nehogy tapintatlanul még elszólja magát, olyasmi is kiszaladjon száján, amit jobb lenne magában tartania. Aznap reggel letaposott, horpadt sírhantok között forgolódott; nem úgy, mint most, csevegve és kissé zavartan, ebben az üvegfülkében – különben hat, egymás mellé fölszerelt készülék várta, mikor megérkezett, hamarjában nem is tudta, melyiket válassza. Végül aztán ide lépett be s tárcsázott meglehetős lassan, míg rövid várakozás után belekezdett a titokzatos beszélgetésbe… A temetőjárás, persze, magas szárú csizmájának sarkán is meglátszott. Könnyedén, szórakozottan hintáztatva magát, különös, lebegő, majd egyre derűsebbé váló tekintettel nézett szembe a szürke fallal. Szabadon lengő, sötét haja, melynek tövében (az aluljáró bágyadt fénye ezt némileg tompította) ősz hajszálak csillogtak, még jobban kiemelte sápadt arcát. Érthetetlen szavakat hadaró ajka sebesen mozgott, időnként mintha habzsolt volna a levegőből, s kis szüneteket tartva, azt majszolgatta volna. Aztán, az élénkülő párbeszéd közben, váratlan szenvedély szállta meg; pillanatnyi döbbenet után, hangos tiltakozás szakadt ki belőle: ha nem is kiabálás, inkább csak hörgő megrökönyödés, s a melle zihált. Az egész teste, mintegy ellenkezést kifejezve, megmerevedett. Mint aki a magas régiókból letaszítanak, s zuhanás közben nem talál fogózkodót hirtelenjében. Tekintete is ekkor szállt alá… Sötéttüzű, nagy szemével csak úgy véletlenül, vétlenül lepillantott.
Mindenre számított, csak arra nem, hogy a homok színű, vagy talán mattabb, valamivel sötétebb („Volt valamikor egy ilyen drapp színű kalapom!”) zsák a szomszéd fülke cementjén, amely fölött tárcsázás közben a tekintetet nyilván elsiklott, egyszerre csak rángatózni kezdjen.
Ha csak annyi történt volna. De egy kosztól megfeketedett kéz nyúlt ki belőle, és görcsös, agresszív mozdulattal kést tartott a csevegő, szenvedéllyel szövegelő, majd hangoskodó, elegáns bundájú hölgy felé. Aki, tudtán kívül, elhagyatott emberek fekhelyét háborgatta.
Lenézett, és elfogta a pánik.
A szóáradatot mintha elvágták volna. Talán sikkantott is. Később is csak vékonyka fonalat bocsátott ki a szájából, holmi ökörnyálhoz hasonlót… S a szavai akaratán kívül mást szolgáltak, azt, amitől világéletében tartott – úgyszólván őrizkedett: hogy bűntudatát ne tegye próbára semmi! Az otromba, ijesztő kérges kéz előbb bizonytalan kört írt le a levegőben a késsel, aztán vakargatni kezdte vele a zsákot, fejmagasságban; nincs kizárva, hogy a fültő tájékán. Majd eltűnt a zsákban.
A nőt az egymással feleselő kép- és hangfoszlányok gyötörték sokáig, ám semmi reménye nem volt rá, hogy szinkronba hozza őket… Vendégnek kijáró átmeneti otthonában aztán (nem először történt meg vele) nem találta a lakáskulcsot, s félt megfordulni a hátát sütő télvégi naplementében; csak állt, mint egy fagyott szobor.

 


Polgári világ

„Hello, Bébi, ülök pad azon délután.”

Az erkélyen ülsz, kezedben nyitott könyv, fél órával ezelőtt kísérted ki könnyes szemű ismerősödet. Ziláltan, kuszált hajjal s lélekkel sietett elvegyülni a kicsípett, hangoskodó polgárcsemeték közt.
Minden nemzedék más-más erényekre hivatkozva, más-más reflexek birtokában addig nem volt sikerekre vágyik. Viszonylagos, milyen fölénnyel, utálattal kezeli az örökséget, miközben lekezeli „felmenőit” a főiskolán vagy a családban. (A bűntudat bonyolultabb valami, mint maga a bűn. Van, aki úgy fogalmazza meg ezt, hogy: „betonréteggel elzárt lelkiismeret”.) Az anyának nincsen gyakorlati érzéke, az apa ügyefogyott, azt mondja nekik a fiuk vagy a leányzó, hogy: próbáljatok meg egy kicsit távolodni a múlttól!… Jól van, bólintanak rá a negyvenöt, ötven esztendős „öregek”, megpróbáljuk (habár az a múlt – ez nem akar figyelmeztetés lenni – nem csupán a miénk), igyekszünk a nap leghosszabb órájában (hisz lassan már csak egy pillanat az is!) eltávolodni legmeghittebb, legtisztább szívű, agyú önmagunktól, de vajon ezzel közelebb kerülhetünk hozzátok? („Kétlem”, mondja az anya. „Kétlem, hogy sikerül”, teszi hozzá az apa, „mert bennem akarva-akaratlanul is folytatódik néhány dolog”.) Nem csupán a kihívóan kellemetlenkedő és – ha nem is szó szerint – kétlaki gyermekeik folytatódnak bennük (ez már nem teszi hozzá) – egyesek élhetetlenségből, mások a halhatatlanság folytán mindegy…Az más kérdés, hogy nem született „érzékkel” állunk szemben, hanem az agresszivitásig fokozott „világdivattal” – ha úgy tetszik: vadnyugatival. Anyagi érdeknek, felnagyított ambícióknak, fanatikus kihívásoknak engedelmeskedve hány fiatal saját családja házát bombázza kíméletlenül, mielőtt még a magáét felépítette volna. „Komiszabb tud lenni, mint egy botcsinálta terrorista” – panaszkodott a minap egy ősz hajú, de aránylag fiatal tanárnő édes egyetlenére; majd sietve hozzátette: „Ez a hasonlat, persze, túlzás. Azzal is nehezítünk a két fél kommunikációján, ha őszinteséggel könnyítünk magunkon.” Ő, az egyik fél, az elcsigázott, a megtört, a megkopott (ha nem is lelkileg): a szenvedő úgy látja, hogy nem feltétlenül életkor kérdése az, hogy a kommunikációs csatornák eldugultak. Befagytak.
Pedig ma, október 3-án még plusz 21 fok C volt a nappali hőmérséklet.

 

Vihar előtt, után


Borús, viharos idõben eltûnõdni azon, hogy mennyire (spontánul) sokoldalúak voltak az egykori anyukák; pedig milyen kevés nevelési program, ajánlat, teszt, szponzorált tanfolyam állt rendelkezésükre… Ez véletlenül akkor jutott eszembe (mint kontraszt), midõn egy ismerõs anya (elvált asszony, pedagógus) keserû hangulatában kifakadt kamaszkorból úgy-ahogy-kinõtt lánya hanyagsága, könnyelmûsége miatt. („Ha legalább fukarabbnak neveltem volna!” – lám, mit takart az a kis penészes, zavart vigyor.)
Faggatom magamat, magunkat. Badar, értelmetlen monológok, vagy nemzedéki konfliktusok. Talán az elsatnyulástól fé lünk? Ha baj van, úgyis segítünk egymáson, az aktualitás izgalmait elménk mellékszögletébe seperjük; még ha nem is évülnek el egyik hétrõl a másikra a sérülések… Ez egy ragyogó nap. A testé? A szellemé? Is, is. Miért ne. Tekinteted ma nem fedheti fátyol, amint rám nézel. S engem is rendkívüli remény tölt el: hiszem, hogy lábadozol. (Mintha a megszépíthetõ múlt csipkés, levegõs szélét csókolnám a csípõdet elfedõ, hajdani nyarak fakult gyolcsa alatt.)
A halottaink arcáról is leolvasható némi akarat és megbocsátás. Nem idealizált múlt-recept: a kézzelfogható biztonság elenyészik, de megmarad a mérték – a szereteté, a kitartó agymûködésé. Nem érzékcsalódás a dédapa porcelánkékjében a derû s a lezserség, s az ükanya sötétszenvedélyû rosszallása és köszvényt lebíró éneklés-szenvedélye. Semmi sem múlik el nyomtalanul. Csak az idõvel unalmassá váló és didaktikus merevséggel megfogalmazott – „örökbékét”, örök-együgyûséget szajkózó szabályok. A szivárvány-harmónia túl édeskés ma hangulatomnak. (Valamivel élénkebb /mezei/ibolyalilára, s kissé tompább mohazöldre vágyom.)
Groteszk látomásokra, mikor már – ágyban, karosszékben, száguldó gyorsvonatban, döglesztõ hegyi túrán a bolytól lemaradva – már nem uralod érzékeidet. Elég egy „semleges, szenvtelen” mondat, egy hang, mely látszólag teljesen érdektelen szavakat hord össze; „annyira semmit mondó – sugallja Nabokov egy mindent a feje tetejére állító, morbid csavarintással –, hogy nem akarom példázni, nehogy a sivárságot… elrondítsa akár csak egy körömpiszoknyi értelem is”… Olyan napnak is lennie kell, amikor az embernek szüksége van valamire – talán több öniróniára? –, hogy elviselhesse a Istent (ezek Theodor Haecker katolikus gondolkodó szavai), és, persze, önmagát…
Ugye te is így vagy vele ma?


Hol kezdődik a semmi közepe?

Világméretű láthatatlan álom. A Semmi közepe. A jövő. Gyámoltalanság foglya vagy, amíg élsz. Csak öntudatod tart éber fegyelemben – több ez, mint önuralom –; némelykor összekeveredik már a jelen a múlttal, s mintha csak a legendás kínai festőt utánoznád, aki saját festményeiben járt, a maga kreálta-firkantotta ösvényeken sétafikált.
Van olyan időszaka életednek, amelyikből legfeljebb néhány elmosódott (halott) arcra tudsz visszaemlékezni, évek sötét, omladozó, vagy lebombázott sikátorai – mikor is volt az, midőn nem volt akivel megosztanod a magányt? Pedig élt anyád, s talán még apád is – ő valamilyen alkalmi „céget”, ál(nok)-célt szolgáló bódulattal, az együgyűek hitével rohant két krízis, két terepút között. Holott csak le kellett volna pillantania – mostanában te ezt teszed –, hogy az idő alattomos nyílása, krátere láttán megborzadjon.
Időnként persze viszonylagos csend van és belső nyugalom. Csak a tudatod mélyén hallható énekhang cseng, a gerinced billentyűin végig egy régi, egyszerű dalt gyakorol valaki... Már nem nézel olyan lesajnáló tekintettel a nálad gyengébbekre, a kicsikre, ha beléjük botlasz. Hányszor ráztad le őket sietve magadról; mígnem egy reggel borongó lélekkel ébredsz (talán rosszul aludtál?), s magadra ismersz bennük. Ugyanaz a nyugtalanság és vakmerő lendület, ugyanaz az elégedetlenség – de nem ugyanaz az élet.
Lenézel kioldódott cipőfűződre, aztán még lejjebb (a padló, az aszfalt mögé? ki tudja rá a pontos választ?) – ott vár az idő szakadéka; kivárja, amíg már nem vagy képes befűzni cipődet, és az agyadban szertelenül össze-visszatekeredő gondolatokat: a remény legkisebb pupillanyílásába az értelmet sugárzó fényt.

 

A hátrahagyott örökség kockázata


Hát még a dühöngés is lehet harmonikus? (Ezt olvasom egy alkotóról éppen.) Mi dönti el, hogy sérelmeinkből mikor lesz tüskebokor, s mikor dicsőül meg a „sérelemkoszorút” viselő elme?
Ha ütést mérnek a fejedre, a hevesség fokától függ vajon, hogy mikor világosodik meg újra – esetleg tőle! – gondolatod, és a világ? Legyen az a gondolat a puszta önvédelemé; vagy a kihívásra méltóképpen felelő visszavágásé. Esetleg a megbocsátásé.
Nem késő-e bármilyen törlesztés (cáfolat, ünnepélyes méltatás, dicsőítés) annak, akit a halál már elragadott? Nem sokkal igazságosabb (és ez a ritkább), ha személyesen, szellemült lélekkel adjuk meg a választ – mindegy: vereség, vagy a karnyújtásnyira képzelt, megígért győzelem vár ránk? Egyáltalán: van-e „pontos képlete” annak, hogyan működik (történetesen a művészeti értékek, hagyaték esetében) a mindenkori kánont átmentő vagy átíró-átértékelő igazság, az utódok nevében is – ízlésüket, hagyománytiszteletüket, érzékenységüket etc. manipuláló – megígért halhatatlanság?
Na és, ha mindaz, ami a kortársak számára élmény: az érzelmek negatív pólusát érintve, talán épp bizarrsága révén, minden addigi szabályt és „szépet” megkérdőjelezve válik maradandóvá?
Mennyi kérdés. És mennyi: ha…
„Ma sok mindent másképp tennék: azt se bánnám, ha «az emberiség tettesei« között tartanának számon, mint a bestseller-hősként ajnározott s árusított közönséges bűnözőket! Mint egy hírhedt anarchistát! – kiáltott fel könyörgő tekintettel egy, a haldoklásában is egzaltált festő, akinek nem volt ideje és lehetősége egy keveset bár megtanulni Salvador Dali reklámfogásaiból. – Még az is jobb, mintha egyszerűen megfeledkeznek rólam…”
Pedig milyen egyszerűnek tűnik; technikai bravúrt sem igényel: legtöbbször elég levenni egy kötetet a polcról; vagy elindítani egy szalagot. Persze, vinni kell „valami kis / pátoszt ebbe a kurva monotípiába” – mondaná Sziveri János (ha élne).
Mindezt különben egy másik író halála juttatta eszembe, akit nem ott szerettek igazán, ahol eltemettek.

 

Az önkény természetrajza,
avagy tiszavirág-forradalmiságunk

(résumé)


„Mi vagyunk a Szabadság és Egyenlőség gyermekei!”
Meg hogy: „Régóta várunk rátok, polgártársak!”
Igen, csakhogy: ha tűzzel-vassal… vérrel, kínzással, lehallgatással – ez egy kicsit furcsán hangzik. Revolúció; a császári ármádia megfutamítása… Hogy aztán a Köztársaság Első Konzuljából minden királyi hatalmat és allűröket túllicitáló Császár legyen?!…
A tirann/izm/us mint a szabadság anakronizmusa?! Önkéntes imádat-kultusz; az önkénynek, a guillotine-nak is fejet hajtó „polgártársak” – Waterloo után, Trianon előtt hány miliőváltozás, és hány millió halott!…
Rosszemlékek láncreakciója a két párizsi, no meg a kunbéla-kommün óta (parasztzendülések hagyománya után a „pesti zenebona”, mely parasztkoplaltatássá-kínzássá fajult!) S a rettegett jakobinus terror mészárszékétől még balabbra a kronstádti kivégzések. (Ez nem olyan, mint egy cizellált velencei tőrrel diszkréten, finoman megejtett «randevú«: konspiratív halál. Vagy: légy erős, Szókratész. A búcsúpoharat ne még!…)
Az emberi gyarlóságból eredendő aggodalmak, hogy a néptribünből, a bosszúra éhes tömegből mi lesz?… S a forradalmárokból kinevelt lakájhad!
Kitartani a vérpadig! (S azon túl is?) Micsoda szabadság-eszme; eszerint a liberalizmus valóban túltesz az életen – de hát ilyen semmiség volna az ember(?); „ezért vagyunk senkik mi is, / akik fölvilágosítatlanul reszketünk havonta”. (Robert Lowell)
„Rajta magyar! Mit akarsz? Van példád,
nagyra mehetsz most,
Boldog időt, útat francia, belga mutat.”
Ó, balga gyermek, Őz Pál! (A belgára csak a szótag-pótlóként volt szükséged. „Tömlöcbe vele, aki írta!” –rikkantotta feléd játszi gúnnyal Szentmarjay, s terjesztette volt máris több exemplárban… Ily költői hevület tett ifjan benneteket, némelyiketeket fej nélkül, rusnya gödörbe.) Kishivatalnokok, kereskedők kalapkarimájának árnyékában sápadt komorság. Tetvésző, poloskás („lehallgató”) korok!
Fehér selyemparókák alatt lappang a felvilágosító elmék
tiszavirágéletű öröme.

2007. június


Gyónás egy néhai öregúr gyónásáról

Több mestere volt, és sok tanítványa. Közülük egyik, ugyancsak nagyváradi költő, Gyónásom címmel közzé tette volt beszélgetéseit Horváth Imrével. Az kötet előszavában az idős költő elismeri, miszerint: „Ez az írás bizonyos vonatkozásban több a saját műveimnél, mert ebben nemcsak a lépésem nyomát mutatom meg, hanem az ujjlenyomatomat is”; ugyanakkor fölmenti «gyóntatóját«, a nemrég elhunyt Fábián Imrét: „titoktartás terhe nélkül nyilvánossá teheti «gyónásomat«.”
Nem elég a négysorosok klasszikusától idézni ezúttal, aki ezekben a borongó, fagyos novemberi napokban, midőn „bundás sötét lappang a vén verandán”, száz esztendős volna – 1906. november 4.-én született –, és változatlanul arra figyelmeztet mindannyiunkat, hogy: „Ügyelj nagyon minden kis mozdulatra. / A pillanat az időbe faragja: ha virágot törsz időtlen töröd le – / s mit megvillogtatsz, villog mindörökre”. Egyik korai ars poeticának szánt versében állította, hogy: egy mozdulat „elrontaná harmonikus, remek vonalait” annak, aki, ami már az örökkévalóságé. A költő (életműve, emléke) sokak, az utódok szemében talán mozdulatlanul áll, mint egy szoborremeklés; ám tovább él a szerinte vidám-, bár nem egyszer gyász-keretbe fogott világ, amelynek valamikor ő is része volt. Ha hűségről volt szó: „mint aki csatában forgott”, máskor meg félszegen elesve, „mint aki dinnyehéjra lépett”. Ezt a hasonlatot különben gyónásában ő maga idézi. Könnyebb volt leírnia, hogy a jó vers „egyetlen során / egy évezred mereng el”, mint azt állítania, hogy emberhez méltó jó és tiszta élet adatott meg neki.
1989. decemberétől kezdve csaknem két éven át vallott magáról, kortársairól, szerelmeiről, félelmeiről, vétkeiről a nyolcvanöt éves Horváth Imre. A «szűkszavú« költő hosszú séták során szabadjára engedte színes emlékezetét. Első gyónása a Nagyváradi séta címet viseli, az indulás lehetőségeit s az elhatározást, amely egy életre a városához kötötte, amelynek az ő versei is emelték aztán irodalmi rangját. „Jól emlékszem – mesélte –: 1923. augusztus 22.-én érkeztem Nagyváradra. A világvárosi arculat vonzott, a város! Én már akkor urbánus hajlamú ember voltam…A holnaposok nyoma alig látszott. Ma többet emlegetjük őket! Amikor ide kerültem, a Nagyváradi naplót még Fehér Dezső szerkesztette. Ott voltam a színházban, amikor újságíróskodásának több évtizedes, talán a negyvenedik évfordulóját ünnepelték. Már megtörten, öregkori gyengeségtől remegve állt a színpadon és mondta el, természetesen Adyról sem megfeledkező beszédét. Kockás felöltőjében Ady állítólagos rossz szellemét, Szűcs Dezsőt is megpillantottam. Láttam Sárvári Annát kereskedő-feleségként a pult mögött, a színház mellett, az oldalsó bejárattal szembeni bodegában Pollák mamát öregen, vörösre festett hajával a pénztárgép mellett. Furcsa helyzeteket produkált az élet. Sárvári Anna nekrológját – az jóval később történt – mint újságíró én írtam meg. Még emlékszem a sorokra. „A nagyváradi színház jelentéktelen színésznője halott, de Anna örök! Nem szabad őt másként nevezni, mint ahogy a költő látta.”(…) 1927-ben a Nagyváradi Estilaphoz léptem be. Ettől kezdve, változó helyeken ugyan, a negyvenes évekig hol belső, hol külső munkatársként, újságíróként dolgoztam, majd voltam a Romániai Magyar Szónál, a Fáklyánál…”
Már ebben a részben kísért az elmúlás gondolata, vagy inkább csak „haláljáték” mint novellatéma: szülei képzelt feltámadása.
„Az ajtón kopogtatás nélkül ketten lépnek be, döbbenten ismerem fel bennük öreg, de hozzám képest ma már javakorabelinek számító szüleimet.
Szép lakásod van – mondja anyám –, de hol van az antik komód? Nagyapád és a testvéreim képét nem látom a falakon, annak viszont örvendek, hogy ilyen sok könyved van. De most gyorsan mondd el a leglényegesebbet. Mi történt a fél évszázad alatt, amióta nem találkoztunk?…
– Nem is tudom, hol kezdjem, mama? Tulajdonképpen két dolog történt: sikerült a Holdra lépnünk, és volt egy második világháború, amelyben egy őrült – valami Hitler! – kiirtotta a zsidókat.
– Fiam, fiam, ne mondj már ilyet – mondta anyám. – Tudom, hogy ittál, a hivatalban sehol sem tudtál megmaradni. Méltatlan szerelmi ügyekbe keveredtél. Mindig olyan nők miatt lovagiaskodtál, akik miatt nem volt nagy dicsőség kimutatni a bátorságodat… De legalább nem hazudtál! Most már hazudsz is? Hát, hogyan mondhatsz olyat, hogy utazhatnak a Holdra?… És ha ez nem igaz, akkor bizonyosan az sem felel meg a valóságnak, hogy második világháború volt, s még kevésbé, hogy ártatlan emberéleteket oltottak ki.”
A költő utolsó leplezetlen hangú gyónásából, melyben a „Könnyű halált” idézi meg, nem a verseiből s az irodalomtörténeti munkákból közismert ember szólal meg, s e századik novemberben nagyon közel érezhetjük magunkhoz, függetlenül attól, hogy gyengébb idegzetűek vagyunk, vagy erősnek hisszük magunkat: „Akármilyenek a napok, szenvedéssel terhesen is jobb élni. Közben van egy-egy enyhébb pillanat, a félelem lucidum intervalluma, ami kárpótol. Nem veszett ki belőlem a remény. Saját rossz matematikai képességemmel is össze tudom számolni, hogy 9-10 depressziós korszakom volt. Számnak kevés, szenvedésnek sok. Mindenesetre, a lassú elmúlást látni – sok barátomnál –… magamnak gyors halált kívánok. (…) Szívesen kezdeném elölről. Akkor is költő szeretnék lenni. Azért mindent másként csinálnék, bár égető kérdőjelként megválaszolatlanul áll előttem, hogy az iszákosság, a nemi kicsapongás vajon nem kedvezően hatott-e? Megtépázott idegrendszerrel így tudtam létrehozni a munkám…”
Ő az, aki törődött, jóságosan csendes, megfáradt öregúrként élt sokunkban. Egy kétsorosára gondolok (mégis?)
„A lombhullás minél hangtalanabb,
Annál több, mi zajából megmarad.”


Időzavar

Már rég beletörődtek abba, hogy középkorúak. S az élet egyre eseménytelenebb. Mert egyre rövidebbek az esztendők, a hónapok egymásba folynak (nem mint hajdana), a napok egyhangúak és úgy lerövidültek, hogy reggeli után alig van időd elérni a gyorsvonatot, s egy párórás utazás után, különösen télidőben, már esteledik is. Nem beszélve arról, hogy a határátkelőhelyen vesztegelni kell. Vagy ha netalán átszálláskor tévedésből rossz vonatra ül fel az ember, ki kell fizetned a büntetést a kalauznak, s mire megérkezel, már sötét van.
Az egyhangúsággal tartós és nyomasztó érzés párosul: a beletörődésé. Ezért aztán különösképpen az asszony konvenciókhoz szoktatott, alázatos lelkében minden váratlan fordulat kezd nyugtalanságot okozni újabban. „Nem illik hangoskodni! Különcködni!” – jegyzi meg. Ha, mondjuk, a férj a kedély legkisebb jele nélkül, mondhatni aggodalmaskodva, élettársa tudtára adja, hogy a még meglehetősen dús haja tövében napokkal ezelőtt már két szarvszerű dudorodást észlelt, neje leinti, hogy: „Ne idétlenkedj. Mindig szeretted a feltűnősködést.” A férj másnap a talpára meg a sarkára panaszkodik: „Mintha patáim kezdenének nőni” – mondja. „Kérges a bőröd, mostanában én is megfigyeltem – hangzik az ellentmondást nem tűrő magyarázat. – Mikor vettél kádfürdőt utoljára?” Harmad- vagy negyednap aztán kiderül, hogy a férfinak megduzzadt a farkcsontja, és szédületes gyorsasággal nő ott valami. Most már az ördöngös hiedelmeket addig kinevető asszonyban is kétségek támadnak. Valamit tenni kéne; orvos hoz fordulni. Ám előbb még: „Vetkőzz le! Hadd kenjem be…” (Csak meg ne tudják, tépelődik magában. Belekapaszkodik a férfi karjába s elboruló tekintetébe.)
Akármilyen rohamosan telik is az idő, az egyhangúságnál fenyegetőbb valamivel kell szembenézniük ezután. Még milyen meglepetés tartogat számukra az élet? Uram Isten!…

 

 

Az otthon, melyet le se bontottak


A dolgok méreteire ki emlékszik már. Csak az a fájdalmas forróság s az ismerős, ifjú testet körülvevő zord csillogás körös-körül. A forgó világ valahányszor megállni látszott, a kétely nyilakat lövellt belé.

Egy asszony hajolt szeplős, napszítta arca fölé – vétkeinek kipárolgásából megsejtette, hogy nem az anyja.

(„És ki ez az ifjú? Nem tartozik hozzám – semmi érv nem támasztja alá pillanatnyi jelenlétét, jóllehet soha meg nem élt izgalmakat, kalandot ígér.”) Az asszony mozdulatai tompa lüktetéseknek tűntek. Előbb egy csorba szájú bögréből megitatta. Hajtsd fel – mondta halkan, de ellentmondást nem tűrőn, s a fiú szótlanul nyelte le a keserű folyadékot. („Olykor nyelvemen érzem az utolsó cseppek ízét azóta is!”)

A nő lámpafényben megnőtt alakja valósággal beborította – a rettenet borzongatta tőle, a felnőttek világával teret hódító időtlenség lidérces érzése –; ám a zsigereit átjáró jelenés nem érte be ennyivel: uralni akarta egészen; birkózni kezdett vele (az ifjút félelem fogta el, elképzelte, hogy a csontjai kettétörnek – s ezzel mintha egy életre elszállt volna belőle a fenséges közöny).

Utána is átélte ugyanazt: az ösztön lehúz, a káprázat kiragad a mélyből (!) – a tanító néni, a pocakos sarki rendőr, valamint a cseresznye- és görögdinnyehegyeket őrző kofa szinte mindegy, hogy nagylelkű vagy fukar árnyékában.

Hány nap, hány évtized múlott el szorongással vagy értelmetlenül? („Hazamennék, bizisten, akár ma is; de ki tud biztosat mondani, hogy hova?…”) Az orosz invázió srapneljei süvítettek el fölötte, egy be is csapódott a sárga kockaköves tornácukra. Elúszott a Tejút is, hányszor…

Földhöz köt és elsorvaszt a fölismerés; az akarat önmagát ismétli.

S a kétely ma is nyilakat lövell.

 

Ki mennyire ismeri Dsidát?

A kortárs irodalom, művészet kritikai megközelítésében, kis műelemzésekben, még a napi újságírás műfajaiban is fölismerni a zsenit. Lírikus írta, „civilben”, a beszámolót, a hírfejet, a glosszát, a tárcát, a kritikát – tudták ezt közvetlen kor- és munkatársai is. Krenner Miklós-Spectator sírbeszédéből is kiérezheti az utókor, hogy a korai gyásznál is nagyobb volt a tét („Megbecsülik-e az élő magyarok a harmincéves lángeszűeket? Vajon megadtuk-e itt, állandó szorongatottságában Dsida Jenőnek, ami őt joggal és mindnyájunk javára megillette volna?(…) Dsida úgyszólván semmit sem kapott…”) Pedig a búcsúztató társ hogyan is láthatott volna előre a költőt túlélő néhány írótárs kezdetleges, nem egyszer szektáns gáncsoskodásaira. Én is ahhoz a nemzedékhez tartoztam, aki elől egy nem tisztázott „nagy bűn” miatt hivatalosan elzárták Dsida költészetét. Nem beszélve a költő napi életét, szakmai tudását és lelkiismeretét felmutató újság- és prózaírói hagyatékáról, vallomásairól, leveleiről.
„Fölény és biztonság” vallotta róla a költőtárs, Szemlér Ferenc is, aki közelről ismerte. S mintha bölcs kortársunk, nem egy huszonvalahány éves néhai zsurnaliszta szólalna meg ebben a több, mint félezer oldalas kötetben*, aki csodálatos fölénnyel és biztonsággal segít fölismerni a képileg szimultánná kivetített helyzeteket. „A napfényben csak a rikkancsok maradnak, s a pártgyűlési meghívók plakátragasztói.” Az idősíkok változnak csak, a szomorú tapasztalat megismétlődik. Az ifjú irodalmár féltése szólal meg minduntalan, aki sejti, látja, hogy „a humánum és poézis igaz vallása eltöröltetett”, mivel „saját papjai között is voltak csalók és bűnösök”. A teljes magány megértését követő döbbenet – „a világ közepén, a horizont bármely pontjáról egyenlő messzeségben” –, midőn csak „a társtalanság és többet érés gőgje” követi a kiválasztottat, „mint fekete árnyék”. Talán Olosz Lajos költészetéről írt kisesszéjében találjuk meg a legmaibb és legérettebb felismeréseket. Ám meglátásai sehol sem hatnak éles, hangzatos szentenciákként; mintha „maszületett” korától fogva tisztában lett volna Ady és József Attila, Kuncz Aladár nagyságával; úgy közli velünk – mintegy séta közben – érveit, szubjektív meglátásait, hogy nyoma sincs lihegésnek, versengésnek. Sehol erőltetett futam, harc az idővel. Inkább valami tüneményes, kacérkodó játék az időtlennel; megkapóan friss és mégis bölcs tudással ajándékoz meg, annyi évtized után is. „Ebben a pillanatban úgy érzem és ki merem mondani, hogy József Attila az Ady Endre költői útjának első igazi és helyes folytatója” – írja hetvenöt évvel ezelőtt a 24 esztendős Dsida, először szembesülve József Attila verseivel. És nem a szellem, az ideológia érdekli, hanem az új nyelvi kifejezőerő… S ugyanazzal az igénnyel bánik a maga anyagával, a nyelvvel, rövidebb vagy hosszabb, alkalmi írásai esetében is. Ragyogó arányérzék, szakmailag magabiztos ítéletek (de nem ítélkezés), meglepő, mégis könnyed összehasonlítások (például Új arcvonal című írása a 19 fiatal erdélyi íróról). És mennyi bölcs, megbocsátó humor. Amikor a plágiumpletyka árhullámai az Ábel-regényt a magyar fővárosig ragadják, a Ladó Laji-Tamási Áron viszony szálait játékos könnyedséggel felgöngyölve, váratlan fordulattal kimutatja, hogy a hargitai „góbé”, Ladó Laji maga a plagizátor!…
Az elveszett ló című, „krónikás hűséggel” megírt remek elbeszélést – mi több: antológia-darabot! – Sztánáról és Kós Károlyról az «Irodalomról - művészetről« fejezet helyett a «Novellák«-hoz lehetne besorolni: eleven párbeszédei, megkapóan friss leírásai, hiteles, ízes nyelve alapján. („Nyakadat szeghetted volna, a fene egyen meg!” – így összegezi Kós a Varjúvárat kereső költő éjszakába nyúló odisszeáját). A befejezés mitikus, már-már hihetetlen, ámde költői erővel megörökített valóság:
„Hajnali szürkületben arra riadtam, hogy hideg vízhullámok csapnak arcomba. Felültem az ágyban.
A mosdótál vizében fekete varjú állott és feredőzött. Szárnyával sebesen verte a vizet, bőven összefrecskelve ágyat, falat, íróasztalt, könyveket és írásokat. Úszott minden. Aztán átröppent hozzám az ágy karjára, s miközben hunyorogva, szemtelenül pislogott rám, nyugodalmasan tollászkodott.
Fölugrottam és hajkurászni kezdtem. Rászállott az íróasztalra, és fölborította a tentát. Végre kiröpült.
A zajra bejött Kós. Felöltözve, útra készen. Végignézve a nagy pusztuláson, rám ripakodott:
– Nem megmondtam, hogy becsukd az ablakot.
Aztán enyhébben: – Itt lakik a fedél között a dög. Ha szerét ejtheti, belátogat, és összerondítja itt az egész irodalmat.”
És hány ilyen máig érvényes, telitalálatot lehet kibányászni ezekből az ismeretlen dokumentumokból(?), mint: Kosztolányi „lírájának ötvösművészete”.
Versei korízléshez-kötöttebbek szinte („Valami édes illat árad verseiből”), mint jó néhány tanulmánya, vallomása. Fiatal optimizmusa helyenként talán naivságnak tűnik. Ki hallott még olyat, hogy a megújhodott szépség „felül majd koporsójában”?… Pedig ez is ő: az örök ifjú Dsida. Most jutottam hozzá, s még felén sem rágtam át magam igazán a kérlelhetetlen kórral (a szívbetegség 31 éves korában végzett vele) és a mind több szörnyűséggel fenyegető újabb korokkal szembenéző lángész gondolati és nyelvi tisztaságának csodálatosan gazdag és megrendítő gyűjteményén.

 


A kapálózó hős


Hanyatt vágódtál; összegyűrt képpel fekszel a járdán. Átléphetnek rajtad, beléd rúghat bárki. Súlytalan minden önsajnálat; s a tompult köztudat tartósítása biztosítottnak látszik, hisz az absztrakt ábrák rég kiölték a szemekből a szánalmat, a szomorúságot.
Mindegy, hogy konok elszántsággal kiütött, kemény izmú férfi voltál valaha; mindegy, ha fiad felületes, tülekedő nemzedéke a szenilitás felkent (bölcs) bajnokát megillető gúnyos fintorral nyugtázza a banális életösztön porral, kutyakakával keveredő, segélykérő mozdulatait. A végső vergődés manapság ritkán kerül lencseközelbe. (Ha esetleg, látványos trükkel, ugrótoronyból készülnél levetni magad a mélybe, talán.)
Különben, az antik világból átörökített s kultusszá nőtt «mélység-titok« is más minőség – új minősítésen ment át. Átlátszóan sekély. Áltatás továbbá: hajdani boldog ölelkezésekre, házkutatáskor elkallódott, elszórt, értékes iratokra hivatkozni. Az életveszélyes múlt emlékeit (nincs igazad? – bár hiteled legyen), vérfoltos-pettyes látleleteit (kivéve a babos nyakkendőt, ha éppen divatos!) kapásból kiröhögik. Komikusan személytelenné vált minden önigazoló-önmarcangoló vallomás – a színhely (vagy inkább csak zsebszínpad) üres –, olyannyira, hogy még a torokszorító kiáltást sincs – bár egy statiszta – aki beléd fojtsa.
Amikor még különös hír kapott volt szárnyra: hogy a zöldséges piacon unatkozó srácok, csajok adják-veszik – cserélgetik a felszámolt hivatalok ablakán kihajított, netán csak „kifolyt” besúgói jelentéseket... Te akkoriban, még utoljára, egy négyszáz esztendős szöveget böngésztél. A bécsi Burg vagy a Porta? Belgiojoso gróf kontra Bocskai!... A császár felső-magyarországi főkapitányának, tekintve, hogy nem sikerült „becserkésznie” a törökökkel egyezkedni kész (vagyis felségárulással megvádolt) Bocskai Istvánt, Belgiojoso grófnak nem lévén más kiútja, mint tulajdon mentségére magyarázkodó jelentést írni uralkodójának Bécsbe, melyben megpróbálta megmagyarázni kezdettől fogva reménytelen helyzetét, aminek következtében a «rebellis« Bocskai katonasága helyett sikerült a saját seregét tönkretennie. A váradi alkapitánytól, Cyprian Concinitől szerzett korábbi értesülésekre hivatkozott, miszerint a pogányokon rajtaütve, ritka zsákmány került a császáriak kezébe: Bethlen Gábor dolmánya s benne a Bocskai hozzá írott bizalmas levelei(!) – nyilván ebből jöttek rá a bihari nagyúr török kapcsolataira. Belgiojoso követek útján üzenetet küldött Bocskainak, jóakarátáról, mi több barátságáról biztosítván őt ravaszul, és közbenjárását ígérve Prágában, hogy a bizonyára alaptalanul meggyanúsított, köszvénytől is szenvedő magyar nagyúr tisztázhassa magát (jóllehet biztosan tudta: «ügyfele« mindenképp elveszett ember).
Az, hogy Bocskai – habár „embernek drágább marhája nincsen az életénél” – mégsem menekült Sólyomkőből Gyulára, védelmet kérni a töröktől – amint az újabb kutatások megerősítették –, a hírhedt 22. artikulusnak tulajdonítható, amelyet a császár és tanácsosai, élükön Mátyás főherceggel, a pozsonyi országgyűlésre sereglett magyar nemesek által összeállított 21 törvénycikkelyhez csatoltak önkényesen. A karok és rendek egy akarattal hozták meg a döntést, miszerint az ország hű rendjei „vallásuknak szabad gyakorlatában maradhassanak, avval élhessenek s annak örvendhessenek”. Vajon éppen a protestáns felekezetű bihari nagyúrnak, Bocskainak ne lett volna tudomása arról, hogy Belgiojoso gróf azon év (1604) januárjában erőszakkal tiltotta be a protestáns istentiszteleteket, keresztelést, temetést, s midőn az egyik polgárháznál a kassaiak „prédikállani kezdöttek volt” mégis, a kérlelhetetlen felső-magyarországi főkapitány a császári ágyúk csöveit a háznak szegezteté?...
Eddig jutottál el a dokumentálódásban a több évszázados idegen erőszak útvesztőin, melynek utolsó ötven esztendejét, megbélyegzettként, ellenállóként, átélni kényszerültél magad is... Az önfeláldozás, mindenekelőtt gyermekeidért! – mára már csak, mint holmi holttengeri tekercsekről /vagy honnan szedett/ plagizált szlogen volna(?) Sikerült szétugrasztani bennük az érzelmet s az értelmet.
Ámbár a föld mélyén él valahol hasonmásod. Hadakozik, küzd, vagy csak az orra, a szája elé kapva kezét hadonászik, hogy idő előtt el ne lepjék a pondrók. Meglehet, nem is a tiéd – valaki másnak a hasonmása.

Az sincs kizárva, hogy csak egy dilis álom volt az egész.

2008. augusztus 21.

 

Október. Mobiltelefon, világháló

1.

Mitől védhetnének meg minket a romok? Méghozzá nem is igazi romok, csak emlékromok.
Minden történetnek, a legapróbb sztorinak is megvan a rejtekhelye a sejtfalak mögött.
Nem a háborús tragédiák aggasztanak, hanem a megőrzésre adatott hajlék, hit, unokák helyett az oktondiság, hiúság és képzelethiány nememlékei, ilyen derűs napokon, békeidőben is, midőn az udvar, a lépcsőház válik bunkerré, lövészárokká. A szeretteink s a magunk kárára elpazarolt idő hangzatos, demagóg szólamai; a felprédált gének, az öncsalásnak kitett túlzott önbizalom s a megtört redők a butító szenvedélyektől fűtött, barna ködben.
Istenem, micsoda pálya az égből le a földre!
(„Bennünket nem terhel semmilyen felelősség.”
Még ott áll a diófa a sötét ragyogásban, de ő vissza se néz, hogy ne lássa az évgyűrűket.)

2.

Egyetlen létezi forma, ha magam vagyok a rettegések áradatában is.

2008. október 3.


Elvetélt napok

Inkább csak, mint gyertya lángja az erős huzatban. A sérülések, igaz, már nem sajognak (mármint a régiek); de a memória vakítóan hamis képeket fest le-lecsukódó szemhéjad mögött, mintha még le létezne – legalábbis benned – valamilyen le nem zárult história.
Visszatérést, visszatalálást hazudni? Nem látom sehol; eltűnt a folyékonyan zavaros, szürke ködben. A hold udvara ilyen torokszorítóan nyirkos őszi reggeleken (ezt már gyermekkorodban tudtad, vagy sejtetted). S azt is, hogy nem lehet belehalni a kevés örömbe, bánatba még úgyse.
Part menti séta. Nyugdíjasok ülnek a padokon, sakkoznak; legtöbben csak kibic szerepét töltik be. Elsárgult képűek. Aszatszilva-vigyor. A testi szenny kipárolgása; csatornaszag.
Megfakult bőr, megégett lelkiismeret.
Írni kéne, ugyan miről?... Tán arról, hogy az ügyetlen fajankók örökké tétlenül állnak a gonoszsággal szemben?
Állott korok levegője; a zöldeskék hullámzás csak képzeletbeli. Iszamós közhelyekre emlékező, elvetélt jövendő napjai... A lyukas vitorlán átfúj a szél.

 


A vakok fehér botját összetörve…


Kundera szerint ősidők óta minden ember idillre vágyik. A „lelkesek és nagyvonalúak” – a csatlakozás üteme és gyors lefolyása is ehhez szolgáltatott érveket – könnyűszerrel képesek legyőzni az óvatoskodókat. Az idill lényege különben az, hogy megvalósulhat végre(!) kivétel nélkül mindenki világa… A kommunisták tudták ezt a legeredményesebb propagandával elhitetni a reménykedő milliókkal.
Egy új világ ígérete, amelyikben mindenki megtalálja a maga számítását. Az Európai Unió befogadó demokráciája is nagylelkűségével, nagyvonalúságával győzte-győzi meg a kis országokat és a kisembereket. Csakhogy a nagylelkűség mögött – látni fogjuk, ajaj, már régen látni! – nemegyszer standard-szabályok működnek, és lényeges kérdésekben elnéző megalkuvás van. Olykor túlzott merevség, mely lehervasztja a gondolkodó s érző ember fantáziáját. A hazai «demokrácia« tizennyolc éve alatt a demagógok és a dilettánsok esélye jócskán megnőtt – s nem csupán nálunk. A felzárkózást főleg statisztikai kimutatásokkal, látványos ellenőrzésekkel biztosították. De vajon az anyagiakra vonatkozó korrupció visszaszorítása mellett mekkora esély van a szellemi rontás megfékezésére s a tudat megtisztítására?
Hogyan is mondja a Pilinszkyre hivatkozó („Hommage a Pilinszky”) Németh Péter Mikola? „Hétköznapjainknak keresztet ácsolunk / aztán körbe táncoljuk”; valamint: „a vakok fehér botjaikat összetörve építenek máglyát: / együtt várjuk hogy kivilágosodjék”…
Ezek szerint legfeljebb egy újvilágban bolyongó Hamlet lehet szomorú, amiért (a XX. század múltán is változatlanul) bosszúálló szellemek költöznek élő porhüvelyekbe; mint amilyen az ország nevét viselő (NagyRománia) párt elnökéé s több más funkciót betöltő szenátoráé, aki az ország színe előtt nyíltan esküdözhet, hogy a gyűlölt magyar nemzetet kiűzi Európából.
Ne tessék, kérem, mosolyogni – a mostoha gyermek tapasztalata a miénk! –, ráadásul világjelenség, miszerint a cinikusok, gyilkosok, cinkosok esélye nagyobb, mint valaha volt. Ezért aztán elmosódott arctalan plakátokról nehezen olvasható ki nevünk, hát még szerényke óhajunk…
«Hosszútávon« (ezt is egy illúzió-szövegből ollóztam) marad a remény, hogy elsimulnak vagy elévülnek a konfliktusok?… Kisebbségi-bugyorban – nem az „euro-polgárok” standard-globalizációs szintjén – vajon a célvonalon túl mi vár?

 

Álomhullámok áltatása

Az álmatlanságot egyesek adománynak tartják. Sokszor látszólag ok nélkül nem tudsz elaludni. Minek bevenni altatót (ha szükséged volna rá, már rég elaludtál volna, úgyis átalusszuk a fél életünket, ha akarjuk, ha nem); így legfeljebb utazni fogsz a gondolatiad közt.
Álmodban másképp lüktet, más utakra csábít a nyugtalanság. A lelkiismeret. A virrasztás ritkán jár megkönnyebbüléssel. Sivár egyedüllét, ragyás képű s szavú vallatók, epeszagú folyosók rémképe!… Álmodban ha fizikailag nem is, de lélekben könnyebb, mozgékonyabb, áttetszőbb lehetsz.
A szorongás és a játék között elég egy szinte láthatatlan rés, egy megsejtett forrás vagy ezüstösen kanyargó tünékeny erecske (álmában az ember hiszékenyebb), nem kell görcsbe rándulva, lihegve, nap mint nap megroggyanva elviselni a társadalmi tér s az idő átléphetetlen határait. A múlt alattomos buktatói, kudarcai helyrehozhatók. Villámcsapásnyi fény – és rájössz, mi volt a rossz, vagy mihez lehet és érdemes még hozzáfogni…
Minden bűnt, gyávaságot lemosnak az álom sodró, simogató hullámai. Visszatérő, csendes délutánként ragyog az ébredés.
De Lady Macbeth mobiltelefonon tovább űzi a gyilkos cselszövést. S kinek a vérét, feketévé száradt szenvedélyét őrzi a megvillanó kés?


Szívós és akaratos férfiének


Leteszi a tollat. Hátha ezzel a látomással is sikerült megváltani egy kicsit a világot. Persze, holnap folytatnia kell…
Amikor még ilyen derűs hittel ült le az író felesége ágya szélére, háborúk, forradalmak után, s a nádas tó tükrében harcsauszony villanását leső, mosolygó, álmodozó szempár, a mező zöld szőnyegét maga mögött hagyva, vele együtt tartott a forráshoz meglesni az őzbakot, majd az árnyas erdő hűvösében avarfelhőt kavaró rettenetes vaddisznót.
Kelet felől a meredek hegygerinc, orrunk mintha érezné a vért, melynek rubin gyöngyszemei szerteszét hulltak a tisztáson. Ez nem olyan fájdalom, mondja búgó hangon a vadászlesről megtért férfi, amely megérinti a szívet.
Kassák Lajossal, a szívós és akaratos csavargóval a végtelenbe táguló határban bolyongunk, tétovázva, egy letűnt évszázad bomlott szemű áldozatainak nyomában, a begyógyultnak hitt sebeken járva.
„Fogd meg a kezemet, ismeretlen testvér. Keressük meg a kaput, mely ama csodálatos kertre nyílik…” (No meg a hét cserép muskátlira, amelyet az asszony naponta meg szokott öntözni.)
Sötétség szakad az egekből – szerencsére, csak megkésett nyári felhőszakadás –, s a sötétségből sok gonosz férfi lép Mária elé fejet hajtva, a rengeteg bűnt levezekelni, mielőtt konkollyal és dudvával szemétre vetnék őket.

Hol vagy, te kifogyhatatlan reményű, százhúsz esztendős aggastyán?
A lebombázott emlékezet és annyi fölégetett hátország után tudod-e még, hogy melyik út biztonságos?


Egy csésze kávéra várva

Azok a pillanatok, midőn a fotelban ülsz a konyhaajtónak háttal, s körülleng a frissen főzött feketekávé illata. Megnyugtató hétvég, szép a világ. Ez a megfoghatatlan illat és hangulat némiképp ahhoz hasonlatos, mint amikor egy kamasz lélek csatangol az angolpark üde zöldjében, vagy egy kastélyt körülfogó barna cserjések között, valahol a füllentés és a fantázia határán, órákon át, ám az ódon ingaórára nézve, alig múlt el néhány perc… Vagy épp fordítva: teméntelen idő, évtizedek peregnek le szemünk előtt az emlékek óráján. Pedig (feltéve, hogy mi vagyunk az a magára hagyott, unatkozó kamasz) a reggeliző asztalnál tétova tekintet kíséri a minduntalan /f/elhangzó kérdést, hogy mi is a valóság, meg, hogy: nagy bűn-e hazudni? – mire a ház úrnője férjére tekintve bizonyára azt feleli: nagybátyád fejlett erkölcsi érzékkel rendelkezik; ha megnősz, te is olyan leszel majd, mint ő!…
S mindezt a remek kávéillat idézi elő (persze, nem mindig).
Kint áldásos tavaszi eső; vagy riasztó árvízveszély… Ott a kert, a kilátás. Vagy talán nincs is kert(!); de hát akkor mi is van a mi időnkön túl, a képzelt fal túlsó felén – amelyen csak a kávéillat hatol át időnként?


Ádám pontos mása


Tudós agyak komputereken, matematikai pontossággal az Ádám-modellen dolgoznak. A Homo sapiensnek nevezett emberős az afrikai Homo erectusból alakult ki hozzávetőlegesen 130 ezer évvel ezelőtt (el kell fogadnunk, tekintve, hogy az 1856-ban Németországban felfedezett neandervölgyi emberleletre épülő evolúciós elmélet zsákutcába torkollt). Az ős-Ádám tudományos megjelenítése kelet-afrikai törzsek fejalkatával, eleven koponyákkal összevetve történik. Magas homlok, egyenes arc és állcsúcs! Ádám – első szimbolikus ősünk, aki (állítják) már úgy gondolkodott, mint mi. (Mennyivel volt bölcsebb, mint napjainkban élő utódai? Intelligenciája vajon mekkora gyilkos vadászstratégára vallott?…Vagy inkább a Busch vagy kevésbé bús államfők, maffiózók koponyaalkatával, netán a Leonardo-Einstein-Wittgenstein utódok gondolkodásával, képzelőerejével, vagy a KGB, CIA kettős-hármas kémjeinek állati ravaszságot, kegyetlenséget messze túlszárnyaló ösztönével kellene összevetni a „komputer-Ádám” agyának fejlettségét? Mindössze a koponyacsontja hiányzik – szabadkoznak a tudósok. (A Kanté megvolt, megkerült, s mégis mennyire melléfogtak volt a szellemi nagyság agyméreteit illetően.)
De hát, a kritériumokra hivatkozva, mi magunk sem egyformán gondolkodunk, töprengünk, szerencsére, egy emberöltőnyi élet-pillanat alatt; mi több: én magam sok mindenben nem értek egyet az öt, tíz, negyven évvel korábbi énem véleményével – holott hajszálnyi idő választja el egyik énemet, énünket, a másiktól.
Hát akkor a száz vagy csak tíz valahány ezer éves kelet-afrikai Édenkert-lakójának elméje! Mert a Teremtés Könyvének szövegét csűrve-csavarva állítják, hogy Ádámot ott kell rekonstruálni, s utódai onnan származnak… Ám abban a bibliai üzenetben más tanulságokra bukkanhatnának. Ábel kivégzésével, mondja többek közt Robert Lowell, „rajtunk a halál; szalmaláng villanyozza föl a kétkedőket”. Az ős-Orfeusz „szavakat nagyolt ki a tagolatlan őshangból”…és, persze, jobb, szelídebb világhangulatainkban, mi („koponyák a magasfeszültségű drótokon”) annak bűvöletében képzelgünk.
Amiképpen újabban – megfeledkezve a Teremtés Könyvének Istenéről, aki megbáná, hogy teremtette az embert, mivel a Föld romlott vala Isten előtt, és megtelék a föld erőszakoskodással… mert minden teste megrontotta vala az ő útát a földön –: újabban hát comme il faut Ádámot igyekszünk kitalálni magunknak.


Lelki csomók és sorsunk áttetsző szövete


„A világ csalódást okoz, ha az ember fölfedezi, hogy milyen vékony szövetű…” és „milyen durva csomózású az illúzió.” Ilyen gondolatok foglalkoztatják a fiam korosztályához tartozó, 1975-ben született Daniel Kehlmannt. A kortárs német irodalom nagy ígérete egyenlőségjelet tesz a megismerés és a kétségbeesés közé. (Mivel a jóvátétel ideje, tegyük hozzá, rendszerint mindig elmarad.) Regényének hőse, az újvilág őserdein átvágó német természettudós, Humboldt kétszáz esztendő múltán is elevenen példázza a kockázatos kalandokra vállalkozó, teremtő zseni lélektanát és közérzetét (persze félszegségét, gátlásait is, különösképpen a nőkkel szemben). Midőn az ásványokat, 0kőzeteket rendszerező Abraham Werner – aki bár „az igazságot még tagadó ellenfeleinek lelki üdvéért is” misét mondatott, mégsem keltette intelligens ember benyomását –, megkérdezi tudóstársát, az ifjú Humboldtot, hisz-e abban, hogy a Föld belseje hideg. Humboldt biztosítja efelől. „De akkor meg is kell nősülnie”, hangzik a folytatás; mire Humboldt (hiába, a zsenik jobbára hóbortosak) ezzel vág vissza a rábeszélésre: „Az ember akkor házasodik meg, ha semmilyen lényeges célja nincs /már/ az életben”.
(Erre is rámondhatta volna Páskándi, hogy: „Bár megfontolta volna atyátok!”)
A férfiak zömének, amúgy a nagy átlagnak tartott nősembereknek és családosoknak, ha nem egyéb, szolgálhatok a „Hawaiin főtt tanulsággal”: a jó házasság titka, hogy nem szabad túlzásba vinni a bizalmat. Különben végzetes „kísérlet” áldozatává válhatsz, és úgy jársz, mint a hírneves Cook kapitány, aki hiába hangoztatta, hogy a kannibálok rendkívül udvariasak, végül mégis megfőzték és megették.

No azért, bárhol is élj, ne félj (ahogyan Szécsi Margit mondaná: ne csikorogjon fogaid közt a levegő; izzó delelőn sem ütnek agyon vaskos tulipánnal!) Még csak haldokolnod se muszáj megperzselődött vagy levágott tollaidra hivatkozva.


Megvetni vagy megtagadni

(Köd és napsütés)

Pontosítás beletörődéssel

Mikor az anyag sorvadni kezd.
És mikor az az anyag mi vagyunk!

Nem ócska esernyővászon. Nem málna.


A becsvágy

Túlzás azt állítani, hogy bűn.
Nem több, mint romlandóságunk, esendőségünk bohócmutatványa az idő fogaskerekei alatt.


Halvány trükk

Baromság lenne az időnek tenni szemrehányást, hogy szűkmarkú volt. Aki fejét a falba veri, nem lázadó; csak tehetetlen fajankó, s gyengeségében megjátssza az ostobát.


Talán(y)

A legtöbb nő képes megsértődni amiatt, hogy mostohán bánt vele
az idő, és keveset élt.
De talán még jobban, hogyha öregnek nézik.


Megvetni, vagy megtagadni

Az érintés hatása lehet félelmetes.
S a legfertelmesebb valóság is elragadónak tűnhet. Mindez a múlt.
A gyűlölt kornak ne kegyelmezz, a kényszer kiszolgálóival légy engesztelhetetlen, utólag legalább. Ne emlékeidet szégyelld s rejtegesd; kár letagadni tüneményes naivságodat.

 

Az igazi versek

Az igazi versek ismeretlenek. Szörnyű lenne, ha „mintha minden sorukat betéve tudnók”.
Márai tehát tévedett?!... Ma úgy érezzük: igen. Nem(csak) a világ türelmetlen – az ízlés változott meg inkább gyökeresen. Ma félretoljuk a verseskötetet, a folyóiratot, ha úgy tűnik: ezt a költeményt egyszer, régen, már olvastuk. A „végzetes szerelem”, a haza vesztét sirató vers már nem a torkunkból szakad ki; és nyilván a haza, az ember fogalma sem ugyanaz, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt.
Abban igaza van Márainak, hogy „a költészet több, mint a vers”.
A versbe szedett költemény viszont legfeljebb öreg közhely, nem élmény.

 

Rossz beidegződés avagy a józanság kudarca

Bosszankodva megy el egy-egy érthetetlen remekmű előtt. Nem könnyű tudomásul vennie, hogy az értelem és a logika nem minden.

 

Meglátod
(Bajor Andor emlékének)

Míg fiatalon gyanútlanul lótsz-futsz, amiatt morogsz, hogy lépten-nyomon ügyefogyott, magatehetetlen öregek árnyakba botlasz.
Meglátod majd, ha ötven éves elmúltál, mondta a humorista, az árnyékodnak is visszaköszönsz.

 

Okos megalkuvással

Hálás legyél a szürkeségnek, az ízetlen napnak, a rideg éjszakának? Annak, hogy az alázat többet elérhet, mint az eszmélet? Hogy megbocsátják mulasztásaidat? A kalkuláltság szelíd, szorgalmas gyilkosa, sírásója a szenvedélynek. Midőn rájöttél minderre, már csak magadra lehetsz gyanakvó. És irigy: csak a gyáván elmulasztott nevetésre vagy haragra. Az örökre elnapolt világra.
Te, aki csak őszinte, csak lelkes, csak szerelmes voltál: bocsánatot kérni attól, aki (még) sohasem volt izgatott, igazságtalan és zaklatott?
Pótszer (gyógyszer!) – a teljes tapasztalás, a kiverekedett bukás helyett.


Szavak vonzása

Észlelem, hogy egy-egy szóval mostohán bántam az elmúlt évek során. Bánt ez a hűtlenség, rosszul esik a váratlan felismerés: mintha hirtelen más szemszögből venném szemügyre a leírt szövegekbe rejtett világot, s más szögből világítanának arcomba a felhőrésen áttűnő sugarak…
Hány esetben pontosabb, megfelelőbb lehetett volna például ez a kissé fanyarabb, érzelem-mentesebb észlelem szó, mint az (úgy) érzem, (úgy) tetszik-tűnik, vagy: az az érzésem, - benyomásom szókapcsolat, amelyek az észlelem rovására szaporodtak el a mondataimban. (Utólag hiába akarnám kigyomlálni őket.)
„… megkönnyebbülten észlelem” – mondja Márai (e szó láttán rá gondolok majd; mint ahogyan a rakodópartról József Attila jut eszembe) –, és olvasóként föllélegezve konstatálom, miszerint a Márai-mondat előző részében jelzett szomorúság (a hűtlen arccal együtt) mintha belőlem is elpárolgott volna.

 


Kétféle bódulat – köd és napsütés

Hányszor előfordult már a teremtő emberi energia története során, hogy a fiatalok (kivált, ha művészek) minden létrehozott értéket, minden meglévőt lesajnálnak, miközben szentül hiszik, hogy semmi eddigihez nem fogható(!) szerep és siker vár rájuk a világban; és, persze, zokon veszik, hogyha a tapasztaltabb korú társ megmosolyogja némelykor színpadiasra sikeredett, ködös kihívásaikat.
Összevissza heverünk, „kötetlen rakásban”, rosszabb meg jobb időket megélt hatvanasok, sőt nyolcvanasok, és sejtsorvadás helyett a tavaszi sarjadás, az erdők illatát érezzük pórusainkban, orrunkban – én, szinte érthetetlen: a fenyőgyantáét is. Pedig milyen messzire vannak innen a(z erdélyi) hegyek.

Valamilyen isteni végzet?

„Tartsatok össze, ellenállók; akár egymás ellen is.”
Márai Sándor egy fiatal részeg zsenit biztatott volt így, gúnyosan.
Ha tudta volna, hogy egy dilettáns öreg társadalom mennyire rászolgál majd a szavaira!

2006. április 18.


Árokszéli vezeklés Karinthyval


Az árokszélen ki ül? Munkát kereső, munkában megfáradt szentlélek; vagy közönséges útonálló (divatos szóval: terrorista)?… Az enyhe szélben falusi szoknyák, alsószoknyák harangoznak, s észbontóan vad fűszerillat. Az Úr, az ezerarcú természet emberi formába gyúrt bennünket; a történelem aztán alakítgatott rajtunk. Ám deformálttá vajon mi tett?… A belénk lehelt lélek már rég nem borsmenta illatú, vagy borízű alma zamatú. Még a csaláncsípésű jelző is enyhe volna az évezredek során máig „sűrűsödött” emberi önzés, kíméletlenség, közöny, ne is mondjam: gonoszság érzékeltetésére. Van, aki netán az állhatatlanság bűnét még jellemzőbbnek érezvén, a fentiek elé helyezné. Innen már csak egy lépés a nyílt (örökös!) árulás; habár a változékony idő s a porlandó igazságok olykor, nem is ritkán, többek közt azt is viszonylagossá teszik.
A vének végső mulatsága lehet a reménykedés, még ha tépett, ronggyá nyűtt is. Karinthy, még humorista létére is képes volt visszafojtani sok forrásból buzogó keserűségét, valahányszor felkiáltott, hogy: „Énnekem a sátán sem árt, / az én sorsom isten lehet csak”!… Naivság talán hinni, remélni, hogy az ordító Valóságból is „új Ádám tántorog eléd”? Hányan vezekeltek már a demagóg vagy a gyilkos szavaktól „dögledező”, kétes értékű Európában, mások helyett is – „emelt fővel”. Sokáig ezt tette volt Ő is. (Ma lenne százhúsz éves; mármint Karinthy!… „Isten veled jóság, gyöngeség, elmúlás, isten veled isten…”(Mindszenti litánia.) Ma is ezt üzenné vajon?)
Mindazonáltal – nem csupán a DAC VÉGSŐ MAGASSÁGI FOKÁN, de a vezeklésre született hívők purgatóriumában is – a magasságos Úr (vagy csak tisztaságban trónoló képzeletünk?) időként elfordul tőlünk, hogy ne lássa képmását – melynek hasonlatosságára valamikor embert teremtett.

 

Őszülő hajjal, Zilahy Lajos-bestseller-hangulatban

A valóság titkos rugóit keresve, cselekedeteink olyan világba tévednek (olykor tévelyednek), melyet a tudattalan barlangárnyékai sötétítenek el. Sorsuk kiútját szem elől vesztve, hányszor s hányan megjátszott cinizmussal reagálnak: „Gőzöm sincs, merre írják!” Könnyebb konkrét híradásokat olvasni, mondjuk, a megállapodott New York-i maffiáról, mint húsz-harminc év hőzöngés után megtalálni a nagyapa sírját.
A legtisztább képernyőn is homályos, „nyúlós” sztorik!… A régi szentek a gyermekkor fagyvirágos (ósdi) ablakai mögött gubbasztanak – kinek van kedve és türelme bagolytollukat kiporolni(?); az ösztön homályban bujkál, mint holmi, természetellenes sápadtsággal betemetett azték szellem. Az utódokban egyre gyakoribb a hajlandóság kioldani a civilizáció köntösét: naponta százak szállnak alá az ősi sírkamrákba; némelykor, persze, útközben valahol a /műanyag/kötélen fennakad a /mű/tanulság…
V ihar után könnyű szivárvány; ne keress rajta foltokat! Még hogyha olyannak tűnnék is ez a délután, mint egy befülledt néhai országrész (a miénk, ugye?), s te vagy rajta a fi – a hajdani hazáé. Mely elszállt, elúszott, lassan már a fejekből is; hisz annyi évtizednyi kényszerű hallgatás után kevés a szomszéd udvarban égetett szemét szaga.
Jól mondja, aki mondja, miszerint kár kontinensen- vagy földön-túli erőket ébresztgetni s hívogatni, hogy hátha egyszer felénk lebeg még „az elhivatottság szelleme”.
Csonkított Koppány?! – Lehajtom inkább cinkos fejem, mely hódolni képtelen vad besenyők s okos Ajtony között középen keresi a helyem.
(Nemcsak a halánték s a rőt bajusz
- valamit róla is levisz a víz…*
Az éj tükrében az álom lehúz –
őszülnek már a halottaim is.


Udvarok tüze s füstje

Ha van egy kis időd, ülj ki a padra az almafa alá, vagy hajolj ki az erkélyen. Hátha megpillantod (elég behunynod a szemedet) Mezei nénit dőlingélő, kicsit kacsázó járásával –, fejcsóválása talán a haszontalan, sűrű avarnak szól –; vagy Vili bácsit visszafogott mosolyával; mintha zavarban volna megint, hogy tehetetlenül kell néznie a világ bárgyúságit s a megállíthatatlanul megzápult időt. A meggyfa rég lepotyogott, megfeketült, megaszalódott gyümölcsét elnyelte a fű. Valaki tüzet készül gyújtani, elég tört, csenevész, göcsös szárazág vár a kerítés mentén nagy kupacokban. Haszontalan sárga meg kék szirmok mindenütt, még vad ibolya is illatozik, az orgonabokrok fákká nőttek, nagyra törő tövekből megannyi kitakart ízület: a ráncokat mutogató ágbogokon vagy a fénylő vesszőkön. A robbanásszerű lila virágzás ideje ez.
A pincéből két kar, két csupasz (vagy inkább csipesz) marok áporodott, penészszagú újságkötegeket cipel föl. Másfél óra is beletelik, s még tart a különösnek mondható tisztogató akció; mintha megkeseredett volna a levegő is hirtelen, csípős és fojtgató – a halálillat lehet ehhez hasonló. (S még hol marad a bűnös tartalom, a nyomasztó idők kiszellőztethetetlen emléke?) Milyen titkokat őrzött a mély? Nemcsak a pince, de az emberi agy rejtőzködő, mentegetőző hajlama, elvadult magánykeresése…
Tavaszba hányt, poros fájdalmak, csalódást hozó tépések, gyűrődések; sötét címek mögött bujkáló alakoskodás, lelkiismeret-válság szánalmas futamai. Ha netán feltámadhatna, csak önmaga ellen támadna föl a lélek. Vörhenyes, rozsdás foltokkal tarkított, pókhálóval beszőtt papír; fakult, szakadozott. Még a természet színeivel hivalkodó képesújság-oldalak sem olyanok, hogy felajzódjék a képzeletet.
Kinek a kezében a gyújtószerszám, honnan és mikor lobban föl a láng? Békésen dilettáns pillanat, midőn ennek a csevegő, álmosan vagy unatkozón lézengő udvarnak a „helyszínelői” s ügyefogyott szemtanúi értetlenül bámulnak egymásra a pusztító tűz martalékává szánt, ki tudja, milyen indokkal vagy véletlenül őrzött, elavult bizonyítékok feketén gomolygó, nehéz füstjében!…
Lesz-e vajon, akinek hiányozni fog a kutyák bibliai ugatása?
S a sétáló nép, elegánsan, finnyásan vagy holmi ősi barbár szertartás igézetével pillantgat be majd a vaskerítésréseken.

 

A ki-kihagyó ritmus

„...mindegyikünknek megvan a maga odúja, amely
megtöri és elhomályosítja a természet világosságát” (Francis Bacon)

Előbb a morajlásra figyeltem föl. Kellemes vagy inkább sejtelmes nyugalom kerített hatalmába. Rögtön tisztában voltam azzal, hogy sok-sok ezer szúnyog összhangja sem képes ilyen zúgást teremteni... Különben régóta nem járunk a szabad természetbe kirándulni. Tavat még igen, de tengert legalább húsz éve nem láttam.
Utólag visszagondolva, talán már akkor gyanút fogtam, amikor az udvarból eltűnt a nyugágyunk, amelyikben olvasni szoktam. Most már sejtem, hogy a csíkos hátú nyugágynak „hullám-lába” kelt. Nem az volt az első éjszaka, amikor a tenger, előbb lopakodva, megközelítette hajlékunkat, mint aki próbára akar tenni. Éberségünket? Vagy inkább a repedezett, kiszáradni kész agyakban elsatnyulásra ítélt képzelőerőt. Mindenesetre, hanyattfekvés közben nem egy éjszaka úgy éreztem, mintha fejem fölött elmozdult volna a beázások térképeitől teres, „történelmi” plafon, s enyhe ringatózásba kezdett volna az egész ház, az összkomfortos emelet. S mintha hullámok hátán úszott volna velünk együtt minden.
Ma reggelre aztán nem húzódott vissza többé a víz. Hálószobámból a tengerre látok. A mi házunk volna a part? Ha netalán vihar váltaná fel hirtelen a forró napokat, és megnőnének a hullámok, a keserű-sós víz könnyen bezúdulhatna szobánk ablakán...
A tenger mind jobban kezdi elűzni komor gondolataimat, akárcsak Gargantua óriáskancája a vadul rátámadó lódarazsakat, midőn farkát fölemelve oly erővel hessegette el őket, hogy mint penge a füvet, az egész fenyegető, sötét erdőt lekaszálta. Képes volnék olykor felkiáltani én is a lehangoló, szürke tűzfalakat egyből eltüntető, kéklő végtelenre nézve, hogy: „Beszépország!”...
A szomszédok is megneszelhettek valamit a dologból, legalábbis a nyolc fajmacskát tartó öreglány. Mintha felhagyott volna miákolással kísért szeánszaival a zsebtévé-készülék képernyője előtt. Tulajdonképpen elégedett lehetnék. Annyi minden mellett még tengerem is van. Méghozzá külön bejáratú.
Tehetek-e róla, hogy valamiféle törvényszerűség lappang körülöttünk ¬– akárha a világ ritmusa volna?... Most már rajtam a sor. Igyekeznem kell a bárkával. Az evezők hamar elkészülhetnek az ágydeszkákból...

Csörömpölésre, majd feleségem hangjára riadok föl: „Megint nem hagyjátok aludni apátokat! Pedig biztosan szépeket álmodik.”
Csak a zongora tetején álló akvárium tört pozdorjává. halacskák szökdösnek; ijedten vergődnek a paplan gyűrődéseiben. A pizsamám alatt. Az egyik kis sikamlós test a hónom alá szorult, úgy látszik, görcsöt kapott a karom, mert fogva tartja... Hiába, csiklandós vagyok.


Amikor az év a legsemmilyenebb

Kasztenedben a „molypillangó naftalinban rühelődik”. Mi hiányzik hát? A nyugalom? (Egy elsőkötetes verselő az árnyék illatát keresi.)
Fortyogásunk s ez a félmeztelen gyanakvás a hétköznapi hordalék előtt.
A „legcivilizáltabb évszaknak” nevezte valaki. Mikor egyaránt megköt a csont, az ideg s a habarcs.
S az érzelmes torok egyből összeszorul, és kiszárad.
Van aki szerint ilyenkor „a szegény ember cipője kását kér, és meztelen lábujja kifityeg”.
Kopóknak és hajtóknak kifizetődő vadászidény. Valamikor nemes kürt harsant …
Jóllehet nem csak a kutya kunyerál most egy tál ételt.
Észrevétlenül telik meg a színház, igaz; habár mindenki szabadjegyet akar.
Karcos a hang, s a kiskocsmák hordói gyakrabban konganak üresen.
Az elázott kaszálón besüpped a láb, s a szél mint zsebmetsző követ.
A nyomorult kapuk és bástyafalak között tengődő fiatalság számára sincs menekvés. Csupasz kémények, füstös gerendák; a szánalmas szerelmesek feje fölött inda s faág helyett kesernyés füst tekeredik.
„Idő s külcsín csak romot hagyott”.
Mikor a cigarettafüsttől a fogakra vastag nyák ragad.
Csupasz szemöldök, fityegő bőr, púpossá tört váll, kiszáradt emlő. A gyatra rőzse korán ellobog.
Midőn homlokunkon tartósan megül a sötétség, akár a kórházudvarok ólmos árnyéka.
Mikor már csak az üvegházi ciklámenek hisznek a napsugarak rafinált bókjában.
Midőn kincs az illúzió. A varjúrajzástól elborult láthatáron elvész a gondolat, s hamarabb felismerjük, hogy kárhozottak vagyunk.
Kátrányos íz tör föl a mélyből, de azért borzongat valami titokzatos és megnevezhetetlen.
A lápon édesbelű nád susog. A mélabú is mézédes lehet.
Amikor a sápadt arcon a parázs fényében fölizzik, amit félreismertek eddig az emberek.
Letarolt levelek, frázisok, akárcsak a rugalmasságunk foka.
Amikor az idő sodrába lendítő valóság is a lehangoltságig unott.
Sáros sikátorokban, egyetemi aulák ívfényében, babérkoszorús költőóriások szobortalapzatán a lomposság, a dekadencia az úr.
A háromszázhatvanöt napos esztendőben soha kilátástalanabb hurcolkodás; megnövekedett gázszámla.
Soha ridegebb aszfaltsziget, szánalmasabb kiskatonák, vagy szemérmetlenebb államfői ígéretek, hazudozás.
Midőn a múlt emlékezete csörgő avar a lábunk alatt.
Midőn az erkélyig fölhallatszó üvöltés nem más, mint a tömeghisztéria gyászos összhangja.
S a hivatás csak mint „lakkfényű, aranyozott, bíborruhába dugott báb”, elúszni látszik a nagyvárosok iszonyú forgatagában.
Amikor aluszékony a szervezetünkben rejlő dinamit, és túlteng bennünk a nátrium, a kálium, a nedves szén meg a nosztalgia.
Amikor könnyebben bevett anekdotává válik az, hogy „csak az ember tud szenvedni… és képes erre a nagyszerűségre!”
Midőn a kultúra ragyogó emléktára ingatagnak tűnik. Mocsarasabbnak.
Amikor a víz lassabban folyik medrében, mint egy kilencven éves aggastyán vére. S megszaporodnak felszínén az úszó pöttyök, pörsenések. A mocsok.
Az imbolygó délutáni homályban semmi pompa; gubbasztásunk szobánkban nyomasztó, mint az agónia.
A kilátást eltakaró ködben körvonalunk, mi több: karakterünk is jelentéktelennek, komikusnak tetszik. Védtelenek vagyunk.
„Hívd haza a halált” – szólítja fel a költő, tán a Teremtőt(?)…
Döglött időtestek előttünk a placcon.

2005. november

 

Tartalomjegyzék

1. A megoldhatatlan csomó

Fölfele vágtató mén;
Az emlékek “hiúságvására”
H. vagy a homály évszakai (Hölderlinről);
Költők és kémek sikátorai;
Voltaire apokrif hagyatékának záró sorai;
A szépség illúziója (Manret);
Borges: Összegezés (La suma);
Rekviem Ginsbergért;
Sorsszerű sejtelmek;
„Egy ember, egész ember” (Sartre);
K/asztral(Ó)fóbia
Sors és alkat (Batsányi);
A százhatvan év után is tovább virrasztó (Bölöni Farkas Sándor);
Jósika Miklós emlékezete avagy az öreg dragonyos gyógymódja;
Hősünk ujján oldhatatlan tintafoltokkal (Jókai);
Jelenések – Péterfy Jenő;
A különcködő költő, vagy az utókor feledékenysége (Vajda);
Ábrányi Emil fel nem támadása;
A hasznos hintó s a haszontalan zománc; Makacs derű és «furor hugaricus« (Mikszáth);
Kosztolányi játékai;
A százéves Márai Sándor;
Ignácz Rózsa „fiókregénye” – A vádlott;
Meg nem szabadító ének (Derzsi Sándor emlékére),
„Opál börtönben körülzárva” (im memoriam Sinka István, NK.-kötet);
Két régi szonett és egy József Attila-mottó hátteréhez
A megoldhatatlan csomó (József Attila);
1933. május; – és: A Páskándi-jelenség;
Szabó Magda emlékudvarában;
Költő a szomszéd örökkévalóságban;
Minek az évfordulója? És ki dönti el? (Zilahy Lajos)
A mélabúról nosztalgiázva;
Mondattestével a nemlétbe kiúszó férfi (Hernádi Gyula);
A kétféle „csendről”; Határ Győző (1914. november – 2006. november);
Az elsüllyedni-kész lényeg (Marosi Ildikó Ligeti Ernő-könyve);
Ki mennyire ismeri Dsidát?
„Dániel vagyok” (Löwy Károly)
Balázs Imre József: „Salansz és Nonsalansz lakóinak” esélye;
Álrendőrök, egy másik századra kinézvén (Hajnóczy Péter emlékének)
Egy igaz arc közelről
Fehér csontunk, hűlt porunk?… Egy frászt! (Koppány Zsolt).
Elmosódó írásjelek (Ottlik-rekviem)

 


II. A felidézés rögeszméje

Az egyedüllétre nyíló reggel, A megfoghatatlan teher, A nevető ló mint rejtély, Emberhalál - kutyaélet,
A kint felejtett, s benne te, Álomudvar, Áramütés hóhullásban, Fagyasztott zsenialitás, Mi minden jobb
a jégkorszaknál, Névnap előtti éjszaka, Tengerpart télen, A Nagy Hullám, Családi kötöttségek, Polgári megváltás, Húsvéti virradat – apokrif, Árnyékbokszolás, Mi van egy gyilkos merénylet mögött? A verhetetlen férfiak mítosza, Álomkép faluhelyen valahol, Mi hasznod van belőle, ha egészséges vagy,
Ki milyen békére vár hatvan évvel a háború után – avagy pszichológiából elégtelen(?), Az emlékek és/
vagy a jövő individualizmusa, Kockázatok avagy a szeretethiány, A felidézés rögeszméje, Kaktuszok közt, esélytelen párbaj, Gyönyörű ébredés, A holnap tengere, Az elárvult gramofon, Margit-napi levél, „ez micsoda izé…”, Magyar „rezervátum”, Anakronizmus-e a butaság? , Egy perc ugyanabban a kitaposott cipőben, Ki mondja meg, mivel mérhető az idő, Vándorbot s könyv gazdája, A professzor úr hallgat, Mi mitől válik embertelen kihívássá? , Erdei lakban szelídített Sárkány, Ha elér a védtelenség. Röpke öröklét. “Remegő apróvadak”.A megszokás csendes őrülete.


III. Hol kezdődik a semi közepe?

A velőscsont, Vasárnap a családban, Emlék a tele pohár fenekéről, Fény-árnyékban, Erény és kicsinyesség ősze, Az elszakadás kockázata, Álom a provincián, Végállomás: Depresszió, Haydn és az ebadta világ dilemmái, Hajlék és hajléktalan, avagy a rángatózó zsák a szomszéd telefonfülkében, Polgári világ, Vihar előtt, után, Hol kezdődik a semmi közepe? , A hátrahagyott örökség kockázata, Az önkény természetrajza, avagy tiszavirág-forradalmiságunk, Gyónás egy néhai öregúr gyónásáról, Időzavar, Az otthon, melyet le se bontottak. A kapálózó hős. Október. Mobiltelefon, világháló. Elvetélt napok. A vakok fehér botját összetörve, Álomhullámok áltatása, Szívós és akaratos férfiének, Egy csésze kávéra várva, Ádám pontos mása, Lelki csomók és sorsunk áttetsző szövete, Megvetni, vagy megtagadni (Köd és napsütés), Árokszéli vezeklés Karinthv- val, Őszülő hajjal Zilahy Lajos-bestseller hangulatban, Udvarok tüze s füstje, A ki-kihagyó ritmus, Amikor az év a legsemmilyenebb.