Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A nevető ló mint rejtély (esszék) V.

2011.12.11

A felidézés rögeszméje

 

Az egyedüllétre nyíló reggel

Lélegzésem felgyorsult, ébredésem nem egyszerű fölriadás volt – heves köhögési rohamtól tágul pupillám a világra. Különös álmom volt. Ám amint körülnézek, úgy tűnik, hogy az ismerős bútorok és tárgyak is különös fényt kaptak a delejes csillogásban. És éles szél fúj be a nyitva hagyott ajtón. Az éjjel nehezen aludtam el; amikor lefeküdtem, tiszta egű idő volt, kellemes vénasszonyok nyara. Most viszont…
Ezek szerint mégsem álmodtam mindent. A képtelenség riasztójelzései működésbe hozzák emlékezetemet és képzeletemet. De kivárom, hogy tudatom, minden apróságot számba véve, tisztázza majd ezt a megmagyarázhatatlan jelenséget.
A legközönségesebb módon ülök fel az ágyban és forgolódom, bal könyököm a párnába fúródik, jobb tenyerem ösztönös mozdulattal homlokomra tapad, hajtincsemhez érve talán meg is vakarom fejbőrömet, a hajam tövét.
Pillantásom előbb csak mint a lepkeszárny érint meg egy violaszín árnyékú sziklát; az élmény bármilyen váratlan és erős, eszembe sem jut attól tartani, hogy a kő csipkézete felsebez bennem valamit. Tekintetem, mondhatni, lépésről lépésre közelíti meg a szeptemberi reggel fénysugaraitól ragyogó kilátást, látom – vagy talán már érzem is magam alatt – a kőrengeteghez fölvezető ösvényt. Mintha egy kihalt nép állította volna fel (honnan bukkan elő ez az idők homályába veszett gondolat?) a magasban álló, kőábrázatú titánoknak ezt a sorát, holmi démonok tiszteletére. Sosem voltam babonás, de a kőalak-csoport – semmiképp sem nyájképzet, inkább valamilyen szabadulást sugall, vagy ígér – mintha élne, mozogna, remeg a levegő körülöttük. (”Lelke van a kőnek”.) Hirtelen erőt vesz rajtam az első futó szorongás; mert akárhogy is vegye az ember: a görcsbe rántó vágyakozás (elég kinézni a szabadba) és az érthetetlen (abszurd!) klíma- és környezetváltozás ellentmondásos feszültségét nem olyan könnyű letörölni a színről egy régóta lényünkben rejtőző, magányra csábító öröm mindent átmosó derűjével.
Beesett arcomról, kezemről, lám, eltűntek az ólomszínű fáradtságfoltok. Kedvem volna bebarangolni a teremtés csupa-fényét, csupa-árnyékát váratlanul nekem ajándékozó gránitszigetet. Csak hát az egész látvány még hihetetlen ebben az öreg házban, amely eddig legfeljebb a múltba tűnt árnyak kísértetjárásával ingerelte újabban eléggé aluszékony fantáziámat. Minek nevezhetném az ébredésemet követő zaklató tüneményt? Eleve elrendelésnek?…
Kinézek az ajtón vagy az ablakon, s a veteményes kert meg a virágágyások helyén egy fenséges és titokzatos táj kér bebocsátást (mert közben a sziklák és az ösvény és a mélység mohás teknőinek borzongatóan fehér habokba bújtatott kövei a rátapadó makacs csigákkal és nyálkás tengerifűvel, s a hullámzásban pillanatokként támadt és eltűnt vízesések pillanatokra kitakart, pezsgő, dagadozó s fogyó asszonyöle és a tajtékzó sziklagátak repedésein áttetsző homok zöld és fekete fénytörései mind közelebb kerülnek hozzám, úgyszólván bekérezkednek a házba).
A buja völgyek pázsitja láttán (óriásisra nőtt csalánok lengedeznek és meglegyint a bürökillat, a lenti mormolástól az ereim is hevesebben lüktetnek – időnként mintha hajóroncs nyöszörögne), és az elomló vízzuhatag tovább fecsegő-locsogó, időtlen idők óta ismétlődő játékára figyelve, ezután már lehetetlen lesz elaludni ebben a magasságot a mélységgel egybemosó, eleven zúgásban.
Még hátravan az együgyű félelem, mely előbb mozdulatlanságra késztetett, majd mind áttetszőbb sugarakkal világítja meg a tágas, kihalt házat, valahogy élesebbé téve az ócska bútorok – a kopott komód, a fekete, szúette szekrények árnyékát. Csak most veszem észre, hogy amikor a súlyos tölgyfaajtó nyitva áll, mennyivel tágasabb és visszhangos a ház. A máskor a bizonytalan, fojtott csendben felerősödő tompa, szinte kivehetetlen zajok a külső mormolásba, zúgásba olvadnak. A fémes belső neszeket mintha egyre jobban elnyomná egy álmosító zizegés. Már-már azt akartam mondani, hogy: tündéri zümmögés.

Ki tudja, mióta állok a nyitott térben. Már tudom (beletörődtem), hogy megmagyarázhatatlan jelenséggel van dolgom. Minden új részlet (varázs)erővel hat rám; csak a szúnyogok csípése kiábrándítóan a szokásos. «Nesze neked! – vigasztalom magam gúnyolódva. – A tudatalattid mindig változatosságra vágyott.« Most mintha még sötétebbnek látszana az a rés a tüdőszínbe játszó északi felhők között. Ha majd teljesen összezárul, az egész csalóka külső kép – képzelgéseim burjánzó sejtfallá szövődő, észbontó, vagy reményt is bontogató káprázata – egyből hamuszürkeségbe vész.
Mint aki súlyos testi megpróbáltatásnak van kitéve, már sejtem, hogy még hátravan a fergeteg zaja, s az ürességbe becsapó orkán panaszos indulata (ha nem is síró üvöltése). Ki fogom várni, ha szakállt eresztek is időközben. Különös Isten-szaga van a beáramló levegőnek; telefirkált papírjaimat írópolcomról lesöpörte a szél; nedves, izgató tapintásának kiszolgáltatva jobban érzem tehetetlenségemet. Ágyam is himbálózott, amíg úgy ültem benne, mint egy aszálytól megkukult, ütődött paraszt, aki eddig csak háztáji, szárazföldi viharokat élt meg, s fogalma sincs arról, milyen egy messzeségbe sodródó, a tenger hullámkarjaiban vergődő vízbefúlt, akit – mialatt lassan, észrevétlenül felfúvódik – szellemősei helyett a holtak serege környékez meg egyszerre, még ha akaratán kívül tévedt is tiltott területre.
Még érzem, mint lüktet alattam a szikla, de elkorcsosult végtagjaim az örvénylő, zajos fergeteggel sodródva már iszonyú mélységbe nyúlnak.
Az ajtó nyitva van. Kiáltani szeretnék. Vagy száraz lábbal és lélekkel átkelni a tengeren. Mint Ő.

2005. február 28.

 


A megfoghatatlan elégtétel

Lehettem volna varangy. Lehettem volna hallgatás. De embernek születtem. Reggeli rohanásainkba, hamar elnyűtt húsunkba programozva minden. Igaz, a késleltetett eredmény megfejthetetlenebb, mint a füttyögő madárba fojtott dallam.
Mi lenne, ha kódok szerint keringene (lövellne) az éltető nedv a fákban?… Leáll a szél, lehull az alma, hányszor zölden vagy férgesen; és leáll a munkakedv. Csakhogy én kivételnek számítok. Sóvárogni: nyugtalanságra, titkos utakra és szavakra – nem könnyű pihenésre, henyélésre! Gunnyasztani? Soha. (A szétfolyó arc éppolyan riasztó, akár a szétroncsolt. Ez is, az is valóság.)
Tömegbe zárva, persze, nagyobb a kopás esélye, a romolhatóság rizikója (nem a szembeszökő fizikaié). Izzasztó, kimerítő, lefegyverző helyzetek. S a porhüvely (a közöny bugyrával megbarátkozni késztető) korgásai. Lassú lemondás, lelki zavarok… A lágy sugarak andalító világa, kérdés, elég serkentés volna a bennünk rejtőző – isteni csodát kereső – érzékenységre? A megismerésre?
Az elképzelések szabad(ító) varázslata! Forr bennünk vágy, indulat. Amit a sejtfalak megtartanak. Meddig?!… Aztán kijózanító nyálkás köd takarja el a robbanásig feszülő tűzgolyót… Az embert nemcsak elbűvölni lehet. Hisz kevés a szükségszerű mindabból, ami legtöbbször akaratunk ellenére beteljesül.
A sírok felett minden szabályos: ismert, unott, háborgató, ha nem egyenesen felháborító. A por önmaga, ha eloszlik is. A hús, a hit, még a legbölcsebb törvénykezés sem romolhatatlan. A keresztes pók hálójában még élve gőzölög az agy; nincs abban semmi eszelősség, ha védekezel. Itt egy sivatagüres asztal, amott egy üres markú (eszű!) világ. Létünk lényegét örökké elnapolja valami. Pechünkre; egyesek szerencséjére.
Egyből elbukni, elsüllyedni, vagy csak megszégyenülni – végzetes „megoldás”. Ilyet még Lucifer sem áhított: csak úgy letaszítani minket a szikláról!… Minden ember életében jöhet egy perc, a vakrémületé. („Zsupsz, le a mélybe!” Nem feltétlenül baleset idézi elő.) Vagy a magányé. (Hát aki önmagában sem bízik? Hogyan is bízhatna meg másban?) Az életet szolgáló láz – nem az, amikor gúzsba köt a betegség, és a szoba falai meginogni látszanak. Nem beszélve a lángban álló világról.

Mindig az ernyedéstől féltem, irtóztam. Azt hittem, elég az utolsó percig józanul, tiszta tudattal kitartani. Odvas föld hordalékai leszünk, így (megmunkálatlanul) is, úgy is. Van, akit a gőg fal fel idő előtt, van, akit az agitátor… Hanyatló emlékezet, vakulásig leépülő feledés. Még ha a test atomjai tovább rezegnek is: vigasznak kevés. Leshetitek az áruló – vagy csak a megalkuvó élet – szégyenét.

 


A nevető ló mint rejtély

Egy lónevetés visszhangjára figyelek (tisztán megbolondultál? – korholom magam)… Időnként arra a pár évvel ezelőtt érkezett külföldi képeslapra gondolok, amely említést tett új verseskötetemről. Az ördög tudja már, hogyan hangzottak a dedikációt megköszönő barát kedves sorai; ám a kötet címét parafrazeálva (vagy csupán siettében) valami olyasmit írt, hogy: tudnak-e a jász lovak nevetni?
Robert Musil állítja, miszerint ő látott nevető lovat; éppen csutakolták. Egy lónevetés visszhangja – mintha át akarnál hatolni az anyagon.
Sütött a nap és halványkék őszi ég volt? Nem, inkább a szemerkélő szürkeségből mint fényes szikla emelkedett ki hihetetlenül magas testével a csupa-izom ló. (Mit tudtam én akkor, hogy csődör vagy kanca!) Nem kellett kikötni, állt, mint a cövek, takarmány után se nyerített. Az orosz katona (hányszor elmesélte utólag anyám meg nagyanyám is) részeg volt, éhomra leitta magát; nagyanyám úgy mondta:„hősködni akart!…Felkapta a gyermeket” (ez én voltam) „és felültette a magas lóra. Még nyereg sem volt a hátán…” Az öt esztendős gyermek pedig bizonyára még nem hallott Rózsa Sándorról (aki mikor a lovát ugratta, a patái aranyport vertek fel s az ég tüzes vörösben fénylett, sem a főkapitány röhögő lováról: az, mihelyt gazdája a zsebébe nyúlt, rögvest odadugta a fejét és harapdálni kezdte a zsebet; s ha cukrot kapott, kettőt vagy hármat ihogott is), de élvezte(m) az orosz katona játékos kedvét, ahogyan megpaskolta a paripa nyakát, s a hangja búgott – senki sem értette –, mintha csak azt mondta volna: katonaló vagy, jó futó, ostor sem kell neked, legfeljebb egy kis noszogatás, hogy átugord azt a kerítést!…
Párába vész minden külső részlet. Bennem örökké úgy élt az az (álom)kép, hogy a katona hahotázott (vagy felnyerített!), megveregette a ló nyakát, és súgott valamit a fülébe. Vágott, ravaszkás szemével tán rá is kacsintott, én meg, ahogy a térdemmel kétfelől szorítottam a lovat, éreztem, mint fut át sötét szőrű, nagy testén az izgalom, s fölforrósodott tőle a vérem. (Egyszer álmomban, amint a fülledt lószagot magamba szíva ráhajtottam fejem a pej nyakára, még egy bojtorján- koszorút is láttam a ruszki markában, és nem holmi lánynak szánta…)
Aztán egyből szűk lett az udvarunk, miután a katona rásózott a ló feszes tomporára. Az udvar krumplikövei szikrát vetettek. Csak anyám tekintete volt homályos, mint a víztükör virradatkor. Majd váratlanul kiáltozni kezdett, mire az orosz szigorú pillantása valami olyasmit fejezett ki, hogy: egy mukkot se többet! Ezt is nagyanyám mesélte volt később, aki karjánál fogva igyekezett visszatartani tovább rikácsoló leányát, nehogy „az a vadállat” még lelője őket. A mindaddig jámbor vigyorú katonának közben, úgy látszik, untig elege lett abból, hogy kikacagja az ijedős, barbár fehérnépet: tenyerével türelmetlenül suhintott vagy kettőt az állat feszes tomporára. Nekem akkor már rég elment a kedvem attól, hogy a mesebeli paripa «egyet se búsulj, kisgazdám« biztatását lessem; a tíz ujjammal a sörényébe kapaszkodva moccanni sem mertem csupasz hátán.
Az ismeretlen férfi végre megszánt, és leemelt a sötétszőrű pejről, s én az izgalomtól félig aléltan indultam meg anyám kitárt karja felé; így aztán sose derült fény arra, hogy a zabla nélkül prüszkölő és lapát fogaival vigyorogni látszó ló – vagy csupán a gazdája – röhögése kísérte szánalmasan bukdácsoló lépteimet. S hogy tudott-e nevetni egyáltalán?

 


Emberhalál - kutyaélet


Kirámolt lakás, kivert kutya... és így tovább. Szerencsétlen gazdáját ki se kellett lakoltatni (ki emlékszik már rá, volt-e gáza, villanyvilágítása, mert a számlák hónapokon át fizetetlenül hevertek szanaszét), szerencséjére idő előtt ¬– idejében! ¬– meghalt. A fűbe harapott kifejezés semmiképpen sem találna ez esetben (habár őilletősége állítólag faluról származott), mivel a belvárosban vajmi kevés fű terem, az ő sarki üzlethelyisége környékéről nem is beszélve.
A csámpás kis eb számára azonban aligha nevezhető szerencsének az a nap, midőn gazdája megszabadult a tartós koplalástól. A lakásnak használt bolthelyiség bejáratát rozsdás, Noé korabelei roló védte, különben meglehet, már reggelre virradóan kirabolták volna. Az arra elhaladók előbb a kezdetben vinnyogó, később „mélabús” (lehet-e ilyen veretesen fennkölt jelzővel illetni azt a kis fekete vakarcsot?) kutyára figyeltek fel, majd egy-egy kíváncsi, vagy szórakozott pillantás a lehúzott rolót is megcélozta bizonyára. Egy közeli utcából elő-elősettenkedő, többnyire rikító, lányos öltözetben mutatkozó hervatag némber a tanú rá, hogy az elárvult eb sokáig nyüszítve össze-vissza futkározott, majd visszatáncolt az bolthelyiség lépcsőjéhez, a fal tövébe fúrta orrát (a salétromos, kopott házfal helyenként le is pattogott), és fáradhatatlanul nyalogatta a foltozott aszfaltot, mintha csak gazdája lelkét, esetleg cipőtalp-nyomát akarta volna leáztatni róla.
A nyüszítés elhalt, a lakást kirámolták. A napokban a déli órákban tárva nyitva volt az odú ajtaja, amely kapuként és ajtóként is szolgált korábban a bolthelyiségben lakó magányos valakinek. Aki, mint beszélik, influenzás volt, de mindenekelőtt idős „fölösleges ember” ezen a Földön és ebben az országban, ahol az ilyen különcök túltengnek.
Bent a sarki helyiség falain fekete foltok éktelenkednek, cementes zsákok hevernek egymáson, meg ócskaságok, nyél nélküli szerszám, fej nélküli szegek, csíkos rongy csomóban (jobban mondva: gatyacsík), valamint egy gyertyacseppekkel pecsételt, mészporos papírköteg, jórészt régi újságokból. A lapok közül koszos nylonharisnya csüng le, nincsen egészen szétszaggatva, még betörőálarcnak is megtenné talán. Ha valaki megbolygatja s fellapozza az elhalálozott lény haszontalan szellemi maradékát meg a cementpadlóhoz ragadt, össze-visszataposott főzetlapot, érdekes olvasmányra bukkanhat.
„Adják vissza a fejemet... Odaadom a lakásomat, mindent csak a... (itt a gyenge minőségű papiroson kéthüvelyk vastagságú szakadás!)... orvosért szaladt... (újabb lyuk a papíron) ... lefektetni a kanapéra, de csapkodott, dühöngött, kocsit kellett hívni. Mikor elvitték a szerencsétlent... (kiadós szakadás) újabb csodák vannak folyamatban. Ezalatt történt-e, vagy már valamivel előbb ¬– elég az hozzá, hogy a mágus az ócska karosszékével egyetemben eltűnt...”
Nehezen hihető el, hogy az elhalálozott írta volna a fentieket, más lehetett a hordágyra szoruló „páciens”. Ámde egy kezdetleges kézírással félig írt füzetoldalon mintha mégis „időzített” rögtönzést olvashatnánk: „Most, hogy ez az unalmas fráter eltakarodott innét, nyissunk női divatüzletet!” S még egy gyermekes nagybetűs megjegyzés – piros ceruzával rótt ráadás: „HURRÁ!”
Az ismeretlen nem olyan rég még ott lógatta le a lábát a hideg cementre (nyilván valamilyen fekvőhelye csak lehetett, bármilyen szegény volt is), és ölbe vette a vele együtt szófogadóan koplaló kutyust. Vagy éppen mérgesen, magatehetetlen dühvel zavarta el. Befelé nézett óvatosan, arra, ahol ha nem is derengett föl már, de még nem kopott el teljesen az ő életkorában, s főleg az ő magányához és körülményeihez képest mindenképpen varázslatos múlt. A gyermekkor és a többi...
Esti életét éli a város, kevés jármű száguld ebben az órában a környéken.
A sötétség összemossa a hajdani emberodú siralmas helyszínét a homályba borult utca ódon hangulatával. Ki más emlékezhetne még az éhen veszejtő körülményekre? Csupán a gazdátlan kutya. A több napig tartó „gyászt” követően nyilván új gazdát és odút remél magának; addig is az utcára kirángatott gatyacsík nyomán megindulva, átmeneti foglalatosság, játék után néz; hiába gondolták róla az emberek, hogy nem elég életrevaló.
Egy kandúr árnyéka, mint izgató álomkép, az enyhén piszkos holdfényben. Nesztelenül suhan a fal tövében, s a magányos, éhes eb már nem is érzi magát kivertnek, amint a kandúr hátsó lábával pukedlizni kezd az orra előtt. Lám, a jövő, ha bizonytalannak is látszik, de selymes szőrével legalább orrcsiklandozó.
Ez a kutya-élet nem is olyan félelmetes.

 

A kint felejtett, s benne te


A kint felejtett vödörben megfagyott víz; a lépcsőház rossz szagú lehelete. A kurta napok vigasztalan halpikkely-fénye. Az egymás ellen indulatoskodó barátok, a fojtott keserűség, mint fogban a fekete lyuk.
Hol a hópihék elnyelésének falánk öröme? A rozsdás csatornáról lecsüngő jégcsapok? A zajos hógolyócsaták, a láz, korcsolyaélek kényszergörbületei a befagyott folyón? A hóviharos estéken a természettel küzdő lélek s a sejtekbe fagyott idő titkainak vatta-sűrű ködlegendái, akárcsak az örökre elillant gömböcmesék és a faggyúszag?
A kerítéseden átmászó, pinceajtódat fölfeszítő, téli nyugalmadat feldúló tolvaj ismerős árnyéka, vagy csak egy éhségét csillapító idegen. Korhadt padlásgrádicsok nyikorgására felriadt szopós bébi; magányos vénségek szőrős ajkáról vagy aranyjános-bajsza alól ellesett hátborzongató (sohasem derűs és szavahihetően szokványos) históriák fajtalankodó közönséges kancanémberekről vagy bestiarumokban megörökített kétfejű, öt-hat végtagú ördögi állatokról, ellopott vagy összecserélt híres csecsemőkről, földalatti rejtekhelyükből félévszázadonként előtörő, kuruc ostorukat kíméletlenül csattogtató szépapádkorú betyárokról…
Feszül a frissen sült házikenyér héja, fogaid között ropogtatod, úgyszintén a törökmézes meg az örmény bodegás meseízű nyalánkságait. Hogy-hogy nem marad édes a túlélők élete az egyre szaporodó gyásznapok után?
Legyőzött (hús-vér) istenek ajándéka – hát ennyi lenne az élet?…
Akinek jut ideje arra is, hogy végiggondolja a gyakran búcsúnélküli pillanatot a sövényszakállas téli éjszakában? S az elkerülhetetlen találkozást Valakivel, aki egyet füttyent (lehet, még annyit se tesz), és a gálaestek nyílt világossága s a kivégzések sunyi sortüze végképp eltűnik szemünk elől?!…
Ha abban a más(ik)világban is te magad leszel, teológus mennyszakértők buzgalmától körüldongva, várhatsz-e tényleges megváltást? (Kivárni, amíg felenged a tetem, s szennyes ár helyett a Tejút sodor tova?)

 

Álomudvar

Ha meghalsz, nincs több tennivalód. (Legalább lesz időd naplót vezetni.) Fura egy miliő a hátralevő idő! – mint amikor egy végtelen peronon hátratett kézzel sétálsz, és senkit sem vársz. Mégis jönnek, mint valami több dimenziós álomban, ahányan csak tehetik. Van, aki a fogával mogyorót pucol, egyszerre rágcsál s a héját köpködi. Van, aki mintha (v)alagútban fagyoskodna. Van, aki vérhólyagos ajakkal forró imát lehel a Jóisten fülébe. Van, aki a ki(be)járatot keresi. És mindeniküknek legalább annyi kereke van, mint egy első- vagy másodosztályú vagonnak, vagy hálókocsinak. A mozdonyokat nem számítva. Zajártalom zéró. Persze, nincsenek sínek; nem is hívják pályaudvarnak. Csak őrült álomudvarnak.

 

Áramütés hóhullásban


Állsz a havazásban. Pár perccel korábban még kezedben volt a könyv, becsukva. És benne egy nagy író tanúsága – vagy inkább kételyei? – arról, hogy mi bennünk a kétségbevonhatatlanul emberi. Az egyéni; s a közösségi!…Akkor is, ha történetesen bombázó gépek húznak el felettünk, mint dögkeselyűk.
Ám az a könyv mindenekelőtt búcsú volt a lebírhatatlannak hitt férfi(as) erőtől, s az ifjúságtól.
Előbb-utóbb mindenki elől megszökik a tüneményes. A megbántott, az idő varázsától eltaszított nőben mindenkor ott a meggondolatlan gyermek gonosz sértődöttsége… Férfi vagy! – nem vársz kegyelmet. Kimerültségedben is mind ritkábban térnek vissza az álomhangulatok, az ifjúkori szenvedélyek előtt kitárulkozó messzeségből. Tünemény helyett csak kételyek keserű zacc-íze, vagy prosztata. De te makacs vagy, nem akarod észrevenni; letagadod a veszélyt. A borzongató érzékiség kísértése még mindig nagyobb, amikor hátgerincedet áramütésszerűen éri a vágy. Nem kegyelmet vársz a sorstól: holmi megnyugtató banalitást. A nők találékonysága, ártatlan színlelése, a kéjhányados csökkenésétől függetlenül, számodra igazi önpusztítás-számba menne. Egy fojtott hang tiltakozik (belőled szól, az agyadból); bármekkora ára is legyen, Don Quijote-módra nem adod föl; nem hagyod kikapcsolni az áramot. Csak a végső elalvás előtt.
Az élet és a halál esélyeit számba venni talán nem több, mint gőgös, botor férfiálom. S álmunkban, ki ne tudná, a valóság is eltorzul.
Az benne a szép.

 


Fagyasztott zsenialitás


A tudósok a zsenialitás titkát kutatják. Íme, a zseni agyveleje - bárki megcsodálhatja a képernyőn: régóta befagyasztva. Vagyis hát nem kukacos agyvelő, még ha kifolytak is belőle az emlékek, a káprázat.
Ilyenkor egy kicsit mindig meglódul a világ. Csakhogy az anatómiai vizsgálatok képtelenek kimutatni valami érdemlegeset. Gondoljunk a néhai megfoghatatlanra - arra, ami a mi elménket még működteti.
A képernyőre bámulva most egy kicsit, persze képletesen, tükörbe nézünk. A föld ráncai nem ilyen öregek.) Hát a csecsemőé, akivé az aggkorban - a szerencsések? - egyszer visszaváltoznak?) A zseni agyának a könyvtárnyi lexikális anyag meg se kottyant. De hátha mégis fojtogatta valami agysejtjeit: nem a tudás. Talán a lehetetlen harc az idővel, mert nem csupán egy hangtalanul behatoló golyó lehet végezetes. Hiába szabadították ki az ódon koponyaburokból: fog-e valaha is választ adni a tudomány az elváltozásokra, amelyek nem egyszerű vérrögként tömik el a lázas hajszálereket? A sérült agysejt-milliók romjai mint görög szigetekről levált töredékek...
Na, és az elkallódott lángész agyvelejével mi lesz?
Mi látszik ott: eltékozolt országok, széthullt birodalmak árnyéka? Vagy csak egy héjáé egy magányos sziget felett, egy szállongó csókatoll a vakító űrben?
Szinte már hallom a halál utáni agykontrollra ítélt jövő süket döngéseit.

 

Mi minden jobb a jégkorszaknál


Belerúgni egy könyvbe, látni, ahogyan szétreped-mállik, vagy csak repül; kifordul a gerincéből; elég, ha behunyod a szemed, hogy elhidd: a benne sűrített gondolattömeg is kifordult értelméből; kivetkőzött.
Az erőszak sokszor nem más, mint érzéketlenség a méltóságteljesség pózában… Mondjuk, vad zene ütemére, farizmokkal kifejezni a fölényt, az energia és egyéb (képzelt) többletet potenciális partnereddel – ellenfeleddel, vagy csupán másik-magaddal szemben. Elég egy indulatos, kiszámíthatatlan pillanat, s máris (!)… Miként ha légnyomás rázza a fejbőrt, és a hámrétegek mögött föltépi a betokosodott (rögeszmés) agy burkát… Miért ne? – mondja a felelősséget nem ismerő merészség.
S ami az emberi kapcsolatokban értetlenül, értelmetlenül szétmállik?! Akár annak a bizonyos, roncsolásnak – fölösleges „traumának” – kitett könyv lapjai.

Derülnie kéne az égnek, mégsem képes kivilágosodni. Ki kell várni – ki lehet –, hogy a Nap eltépje a nyálkás, ködös árnyékgomolyagot. A legnehezebb valóságosnak látni, elképzelni borzalmas álmodat. Van, aki egy magazinfotóba vagy a kivilágított képernyő horrorfiguráiba kapaszkodik; van aki tulajdon, idő előtt bevégzett életrajzába. A hiperérzékeny ifjúra gondolsz (jóllehet más vonatkozásban inkább lehetne hiperlojálisnak nevezni), aki saját szavaival élve a legyet is pohárral fogja meg, ő egy ilyen védtelen kis élőlényt le nem ütne soha! Micsoda „kiállás” – mondhatná környezete –, ebben az emberien buta panell-világ(talanság)ban!
Elállt az eső, a szél. Látszólag semmi, madárinvázió sem riasztja a korán sötétülő évezredkezdetet. Mégis. Földöntúli erőre lenne szükség, hogy ne légy a zavaros körülmények vétlen, tehetetlen áldozata.
Egyesek szerint a felelősség üres hangoztatásával van nagyobb baj, mások szerint inkább az alamuszi kivárással (kivárási hajlammal) a zsigerekben?
Minden történet ügyetlen vagy felnagyított fikciónak tűnhet mások szemében. Legyen gátlásokból eredő magánsértettség vagy közérdekű gyűlölet: legtöbbször a megtörténtből, a múltból származik és táplálkozik. Persze, a korai meghasonlás, vagy éppen a korlátolt felelősségvállalás végletes, infantilissá degradáló komplexusai miatt nehéz összefüggésbe hozni és érthetően felmutatni a „paranoia képeit”. Ahogyan egy grafikus vallotta: a keze rajzol, s közben mindenfélén járatja a gondolatait… A művész felelőssége-felelőtlensége nyilván összetettebb. Más a kihívás, a bukás kockázata, mielőtt mindent közös nevezőre hoz a halál. Csak akkor volna szabad festeni, írni, komponálni, „ha az ember megállt… nem siet; nincs terv, nincs vacsora, nincs telefon, nincs család, nincs idő, csak fény és tér és szín és zene”.
A belső értékrendnek, olykor a súlyos lelki, érzelmi válság ellenére is, valamilyen köze kéne hogy legyen a külső, rajtunk kívülálló világhoz. Mielőtt „jégkorszak” fenyegetné belülről is az egyén életét.

 

Névnap előtti éjszaka

A virrasztás árnyékhorpadásai az arcon és a torokszorító felismerés, hogy mindegy, hol van Isten házon kívül, ha belőletek kiszállt? Itt éltél – a szoba melyik sarkából, honnan jött a felszabadító kacagás? Engedd el magad, mondja; de hol a hullámzó vágy, lélegzetetek ritmusa mikor egy volt, vagy azt hittétek, hogy egy? Valahol elveszett, aki volt (belőle), az áradó fortélyos rosszat: a poklot elodázó. Léptei még e falak közt visszhangoznak, s a becs, a kecs főleg, amint a tárgyakkal (el)bánik. Már nem is kérded: „mondd, ki véd?”, ha nem a bőre alatt futó vérereket nézed, és nem hallod a lüktetést; néha olyan eleven, mint kakukkos óra: minden ütése szíven talál téged is, nemcsak az időt. A derengés pettyei a bőrön; vagy csupán emlékfoltok (mit tud a megroskadt mellkas, a rugalmasságát vesztett méhfal? már csak egy elnyújtott sóhaj, a teremtés vonaglásaitól mind ritkábban lüktet a velő). Nemcsak össze- és megférni valakivel, de az áhított harmónia(!) is, a megszépítő. A női szerep örök misztériuma – a macskának nyolc élete van, mondja cinkos hangon a tévé-bemondónő –; mindig ugrásra készen; ősi mesterség árnyékából kilépve. Lágyéka pompázatos völgye; megtáltosodik az idő, s egy kis résen át lelketekig hatol az élmény. A fáradt vérben olyankor ha alszik a rög, felragyog a másik, amelyik az űrbe vágyott valaha. Ringatóztok, mint fényes ág a hó súlya alatt. A test áldott pazarlása, nem a romboló szenvedély. Szelíd tüzű, ünnepélyes szempár (az erőszak ívlámpafény-villanásainál meggyőzőbb banalitás), amíg nem kezd viaskodni benne az önvédelmi ösztön vagy a gőg. A génüszök. Zsibbadt és zilált és békétlen világ. Mire nyílik szemed: a rázós hegyi útra, ahol benzintől bűzlő tragacsból a hánytató kanyarokat számolva sandítottál a csúcs felé? Vagy a temetőhöz vezető utca földbe süllyedt, öreg házaira? Lazíts, mielőtt elhinné rólad ő is, hogy legyőztek. Az elragadtatás hiánya – akár a megszokás érzéketlen (sáros) lábnyomai a szőnyegen. Ragyog a hideg, s te szűkölnél, mint az állat, ha késszúrások elől menekül. Napokon át a „vétlen bűnök” miatt is bűntudat nyomaszt. Elúszik fenyőtömjén-szag s birsalmaillat, vértelenül foszlanak szét a zsigerek a kiszáradt sárga bőr alatt. Sápadtan, mint a fuldokló Kosztolányi, halálra szántan, mint az óceánnal üzenő Márai. Mészfehér személytelenség. Mikor semmilyen ösztönzés nem segít.

 


Tengerpart télen


A szőrehullató kóbor eb vicsorít, vagy az óriási magány? A férfi vasalt pantallóját szél cibálja, ha remegő combbal is, de képzeletben sziklákon egyensúlyozva el fogja érni a szakadék szélét, hogy széles, hősies gesztussal magához ölelje imádottját. A fruska kinézésű nő a ruháján áttetsző csontjai alapján megítélve nem több kis törékeny csontváznál, ám önkéntes megmentője a koponyasárga pusztai sivárságban a romantika múzsájára ismert rá benne. A kutya komoran szimatolva átkutatja a terepet, s vakkantani kezd egy felröppenő piszkosszürke szárnyú sirály után, mely az imént még egy csupasz gödörben tollászkodott. S ha vicsorítása szörnyetegnek mutatta, éhsége elhagyatottá, igazi embertárssá degradálja. Mihelyt valamit üldözőbe vehet, a lelkesültségtől – a dűnék rég talpára száradt zöldes nedvével, akár egy hamis ideál után lihegő két lábon lihegő baleknek – valósággal szárnyai nőnek. Hisz orrával ezúttal is csak sóval hintett, kopogó madárürüléket kotorász elő.
Felhevült szempár, majd ellazult álkapca. A szaggatott hullámvonalak visszaverődnek a kifehéredett ürességben. A férfi arcvonásaiba költözött fekete árnyék baljós hajóroncs. Megadóan karol bele a fázósan, zavartan ácsorgó apró termetű amazonba, s csendes egyetértésben megindulnak a tengerparti szálloda felé. S mert ebbe a korai órában még zárva, a konyha felé kanyarodnak.
Az átmeneti zűrzavart a homokdűnék felől vagy a semmiből színre futó kóbor kutya idézte elő; igaz, sikerült világgá vakkantania, hogy étvágy is van, nem csupán napfelkelte ezen a kopár földön.

 

A Nagy Hullám

180 éve üldöz, ingerel a NAGY HULLÁM, Katsushika Hokuszai japán festőművész (1760-1849) színes fametszetén tán még a Fudzsi-szan tűzhányókúppal – Japán legmagasabb csúcsával – is szembeszegülni kész.
Szemedbe vigyorog, hahotázva gyűr maga alá az ingatagon lebegő, maskarás „úszó világ”: az ő mulatozó infantilizmusa, feledékenysége a valós veszély… Vagy talán mégis neki, az öreg Hokuszainak volna igaza: az irreálisnak tűnő – képzeletbeli – fenyegetés nem más, mint a kérlelhetetlen Idő hullámtaraja, mely minden útjába esőt, minden értelmes alapigazságot feldőt?!
Ó, ti vak, kotlóstojás-szürke egyen-fejek szemben a tengerárral! Mit akarsz mondani nekünk, vén fakír? Hogy hiábavaló minden erőlködés, a keserves kapálózás s megannyi kín, amit Jónás a Cet gyomrában megtapasztalt volt?… A Nagy Hullámmal ránk zúduló halál így is, úgy is elkerülhetetlen! „Mindent semmisnek nyilvánítok, mit hetvenéves korom előtt festettem – mondja Hokuszai. – Ha betöltöttem a kilencven esztendőt, meglátjátok, nemcsak a színek összes árnyalatait, de a dolgok árnyékát is határozottan fölismerem majd.”

Az eredeti rajz sehol sem lelhető fel. (Mennyi világgá-pazarolt kék és fehér!)
S várjuk ölbe tett kézzel, míg végül a Nagy Hullám is szétzúzza magát.

 

Családi kötöttségek

Az eltűnt idő látószögéből nézve a poros lombok is üde-zöldek. S a nehéz szagok, a haiku-hosszúságú sikolyok hitele!… A megalkuvás, a tűrőképesség határa sem tudatosult még végzetesen.
Hamis a hiedelem, hogy heves szél sodor el minden megőrzésre érdemeset, s minden haszontalant. Tévetegen visszanézel: szólongatnád az elfelejtett neveket. A feszültség már nem a szenvedő, gyermekkorod oltári feszületen felejtett szakállas Krisztusáé. A képmutatás – az élők egyedüli mentsvára, „alibije” – minden körülmények közt újrateremtődik (mintha a mostoha sors, a Gonosz színeváltozásai ugyanazt a búskomorságba hajszoló pillanatot szülnék újra.)
Surranó testmozdulatokat hallasz, s a hajdan a szérűsben megterített díszasztalnál ünneplőruhás nők s férfiak – hányféle sarkantyúsvirág? macskagyökérrel rokon piros szirmú és világoskék virágú szarkalábfajta! – méltóságteljes pózban kipirult orcájú, telt asszonyságok, keménygalléros, vasaltöltönyű urak; csak a cselédek futkároznak hanyag öltözetben s bódult fejjel. Közülük kerülnek ki talán a mennyei harsonát a szívdobogásukkal még összetévesztő ártatlanok, a kacér, aprótermetű szüzek; képzelt gyöngyös pártájukra, girlandjaikra süt a tűző nap a templomkert lócáin.
S kié az a bogárrajtól körülrajongott, a szőlőkacsok pókhálóitól takart áldott arc? A képbe bele nem illő: sejtelmes mosolyával, tompított sugarú, suta tekintetével úgyszólván „megszerkeszthetetlen” látomás. Akárcsak ott, amint a füst elnyomja a bazsalikomillatot (miként az emlékeket eggyé keverő-folyató kábulat, egybemosó megbékélés vagy iszony – mintha még csellengene egy-egy megzabolázhatatlan szellem (a záportól porzó, zilált ösvények vadcsapásain – vagy a lelki csapásokon? –, kudarcok sziklás bástyafokán, álmok nőimell-domborzatán), miközben aszály utáni áradások teszik próbára az akaratot visszafogó, a bűnt felbugyborékoltató őstalajt. Vagy az már csak az elhülyítő magány, az önáltatás, hínáros hazudozás horror-fordulatait utánzó képzelet végterméke?!… (A térből kihulló test fokozatos elárulása több mint a véletlent játszó halál.)
Visszafordulhatsz, de nem remélhetsz más fordulatot.
Szörnyű, hogy a legkisebb árulásnak is lehet logikája! S a szülőföld is lehet feneketlen, kínzó iszapbugyor.
„Apám, anyám, bátyám, lányom…” Mielőtt elmennél, vagy magadra maradnál, mindent számításba veszel. Nincs egyetlen törvény a továbbra. Az individuum görcsből, komplexusokból, fontoskodásból, félszből, fal felé forduló képzelgésből építi föl önnön börtönét. Ami hatalmában van, azzal is rabbá teheti.

 

Polgári megváltás


Reggel az eget kémleli; bár tudja: polgári értelemben nem várhat onnan napra szabott megváltást!
Hát a földön?…A bizonytalanság, a tétovaság talán nagyobb, mint egykor, midőn a hatalom nyílt ellenfélként állt szembe velünk. „Csak rossz történik”, rebegi egy közeli hang, s az újságot tartó kéz lehanyatlik.
Miért lenne az írástudók titka, hogy vannak olyan nyomatékhordozó eszközök, amelyek a helyzet tarthatatlanságára célozva a tények feltárását sürgetik. Volt, amikor az egyes szám első személy (a versben is – a költő ne legyen finnyás!) „a közvetlen és halálos kockázatot” jelentette. („Esztétikák jönnek-mennek, / a mocskos mesterség marad.” – Orbán Ottó)
Nem visszasírni a régi rosszat, de emlékezni s emlékeztetni arra, hogy „volt dacos, lázas szellem csakazértis, / volt könyv és színház, volt cenzor dögivel”(Kemsei István); ma viszont „szabad vagy, ha elég pénzed gyűlt és megveszed árán…” a kiváltságos, tekintélyes pozíciót, a kényelmet, vagy amit szabadságnak hiszel. Minél kevesebbet emlékezni – a mára melletted kullogó, mögéd szoruló – kor- és szellemi társra, aki tiltott világban is a maga ösvényét járta.
A magánynál minden jobb – mondjuk a jó időben született újszülöttnek. De hát (hányszor ráfáztunk?) melyik s milyen a jó idő?… Megtérni – mihez? Megtartani – ugyan mit? Ami még rajtunk múlik a közösségzüllesztés kusza szalmaszál-szabadságán?!…
Az ember(iség) mindig azt reméli, hogy új történetet ír(nak); aztán kiderül, hogy hazug ámítás, handabandázás áldozatai vagyunk. A hatalmat kiverekedők – az önjelölt és nem kiválasztott elit –, kik „csak önnön tükörképüket” látják a folyóvízben, felmelegítik nekünk a régit.
Ha pofázol, megjárhatod. Vagy a mi még rosszabb: pofázhatsz, nem törődik veled senki. Eszmék helyett közhelyekkel hadakozunk.
S akin nem fog erőszak (a kívülállók többsége szerint: hőbörödött!), annak a magányossága mennyivel vigasztalóbb?… Bár másképp, mint a nyílt megtorlások idején, de – bujdokló menekült ma is.
Melyik szerep számít inkább polgári erénynek. A sápatag különállás a bamba, kapzsi tömegtől? Vagy a véraláfutásos, ostorozó-önostorozó tekintet?

Húsvéti virradat – apokrif


Amikor csak az árnyék. Amikor csak a képzelet. Nem elég az elszántság, hiába minden kényszer, ha üresség árad kívül, belül. Legendák, szétfolyók-illatozók, mint a koratavasz lehelete.
Pára a rézrozsdafoltos láthatár felett. Könnyű vagy, Teremtő, ki láthatatlanul lebegsz, s az őrjítő nagy sebesség közben a Földet körülölelő gondolatainknak súlya sincs, mondják, ha nem akarod.
A konyhát belengő teagőz; egy bepárásodó szemüveg. Emberi szándék – lehet a jóságé is. Viharos tébolyban fekete misék; s holdfényben Hegyi beszédek. A sejtés árnyéka – mindegy, hogy csak egy csók, vagy egy egész népet sújtó fátum a tét. Az árulás sejtelme.
És a megbocsátásé, az irgalomé. Messzire elűzni tekintetedet annak az arcáról, aki valamikor elárult. S veled együtt másokat, talán önmagát is.
Minek a madár? Minek a megkésett cseresznyefa-virágzás? Hamvas képpel bort nyakalók, és szuvas fogak, agg álkapcsok nehézkes rágása… Szenvedéseink Jézus-királya, minek a világ, a végtelennel kacérkodó?… A társra utaltság, a magányos lény szentsége – nemcsak a szentté avatott halottaké, hanem a szüntelen kétséget ébresztő élőké is.
A komor boltívek alá szorult fülledtség. S reklám-sminkben a „Jordán hava”!
Pogány örömök; a gyűrt orca redői közt az elátkozottságnak hitt ragyanyomok. Jámborságot színlelők sunyi vesztőhelye: hamis megváltás. S a rongy világ alattomos sortüzeit fegyvertelenül fogadók kétségbeesése. Vagy közönye.
És a világ reményétől sújtott, a világvég látványa után sóvárgó sokaság?…
Fekszünk, megérintve egymás kezét, az egyedüllétre felfeszítve olykor. Kinek a múlt, kinek már a jövő árnyékolja be halántékát.
Hát aki a semmivel feltöltött szemgödörrel virraszt?

 

Árnyékbokszolás

Vitatkoztak a terített asztalnál, egymás szavába vágva, csak azután jöttek a sértegetések. Ki tudná megmondani, milyen sületlenségen, semmiségen kaptak hajba? (Mekkora lehetett a „tét”, ha volt egyáltalán?) A zsúfolásig telt, többnyire közönséges alakoktól hangos teremben arcodba csapódott volt egy-egy ételillat, kellemetlenebb – ruha- meg izzadtság- – (ember)szaggal keveredve. Pimaszkodó balekok és püffedt (pöfeteg) belek! A fecsegésre jobban csúszik a bor, még ha savanyú is. A hangzavarban megfeneklett példálózgatásból s a túlzó hasonlatokból nehezen lehetett kivenni, ha valaki ezer év szenvedéseire, netán a Múzsa csókjára, vagy csak a szerkesztőségi gépírónő, Marika idomaira hivatkozott… Mély szippantások a friss levegőn: „Nem árt, ha igyekszel kimenekíteni magad (nem kell szó szerint venned: nem csupán csikorgó csigolyádat), nehogy a rendkívül zavaros és fűtött emlékmassza eszméletedhez tapadó képeivel – ha csak fölidézve is egy fémcsattal feltűzött, ormótlan merev konty vagy egy szecessziós festmény egymásba torlódó hangulatát – végképp agyonnyomjon.” Persze, nem muszáj mindjárt történetet kovácsolni belőle, főleg abból, ami nyomban elillan, mihelyt az agy, a szokatlan mennyiségű tömény ital és bor után formálisan is kijózanodik. Csak a lélekben megrekedt rejtély útja tűnik bonyolultabbnak, s ha az eléd álló, feloldozásra váró alak(zat)ok és helyzetek olykor eltorlaszolják a kilátást, kezdődhet az árnyékbokszolás. Úgy tetszik, az emlékezés sem mindig kíméletes: fel-felrémlik egy tűsarkú cipőbe bedagadt boka, vagy egy vaskos tréfa (tegyük fel, kutyákat uszítanak rád heccből, s lihegve veted át magad a kőakadályon, nyálad a vártemplom omladozó falrésébe csorog) – az ember utólag elszégyelli magát, hogy mi minden történt, vagy inkább csak történhetett volna vele. Fordulsz, perdülsz, hitvány tested rémálmodban is bűzlik, miként ha savba, szarba mártottad volna; holmi szörnytől tartottál, s lám, te magad vagy a szörnyeteg! Holott királyfi is lehettél volna, hogyha ama hajnalt, azt a véletlenszerű találkozást nem úgy éled meg. De szerencsére az a kapkodó lélegzetű, ügyefogyott alak, aki a hamis útvesztő horror-variációkkal ijesztő, vagy csak közönségesen buja bugyogásától visszariadt, nem te vagy; elég volt egy pillanat, hogy eltűnjön. Hamarabb mint a térképről egy lebombázott város.

 

Mi van egy gyilkos merénylet mögött?

Hrant Dinkre gondolva, történetesen éppen Törökországban.
Talán a Nobel-díjas török író, Orhan Pamuk Hó című regényéből is kideríthető. Nemrég került a kezembe, illetve most sikerült végigolvasnom Pamuk hétszáz valahány oldalas nagyregényének drámai erejű, kalandoktól (s nem elkalandozásoktól) sem mentes fejezeteit. A könyv hőse Ká, a költő, tíz esztendei frankfurti távollét után tér haza Isztambulba, ahol vallási és politikai viták mérgezik az emberek életét. Véletlen-e, hogy Ká (aki török, nem örmény nemzetiségű) vallási fanatizmus áldozata lesz saját hazájában? Ká költeménye egy szomorú városról szólt, amelyet a külvilág száműzött a történelem színpadáról. A főcím után megjelent a világűrben lassan forgó, távoli földgolyó képe. Légi felvétel mutatta a magasból a Márvány-tengert, a Boszporuszt és a fekete-tengert, majd Isztambult…
Hosszú szónoklatok hangzanak el a regényben, hogy: „Ne áldozzuk föl török mivoltunkat, ne hagyjuk el a hitünket, őrizzük meg vallásunkat!” Ám egy defetista «hirtelen és orvul« rákérdez a demagóg hazafira:„És mi történt az örmény milliókkal, akik hajdan Anatóliában éltek? Hová lettek közülünk mindazok, akik valaha Karsz lakói voltak?…”
(A magyar olvasók számára önkéntelenül adódik a román hasonlóság, jóllehet „balkánibbak” a regátiaknál.) Még egy idézet: „Mi valamennyien úgy viselkedünk, mintha sokkal okosabbak, ezerszer különbek volnánk a nyugatiaknál, de higgyék e nekem, uraim, hogy ha Németország még ma konzulátust nyitna nálunk, és ingyenes vízumot osztogatna, egy héten belül kiürülne ez a város.”
Lehet, hogy a „politikai” (itt csúnya szó!) meggondolás is hozzájárult ahhoz, hogy a 2006-os irodalmi Nobel-díjat ennek az önleleplező szerzőnek ítélték oda Svédországban. Az előítélet-mentesség a mindennapi török közeget sem kíméli. (Akik például szőke, kékszemű nőt látnak álmukban, azokat – a közvélemény szerint – „megkísértette az ördög”.) A szélsőség hangja, üzenete végigkísér :„Büszke vagyok mindarra, ami nem európai bennem. Büszke vagyok valamennyi jellemvonásomra, amit az európaiak gyerekesnek, kegyetlennek, primitívnek tartanak. Ha az európaiak szépek, nekem az a leghőbb vágyam, hogy csúf legyek; ha az ő eszük úgy vág, mint a borotva, az én agyam maradjon csak tompa; ha ők modern gondolkodású emberek, engedjék meg, hogy én továbbra is együgyű, bura török legyek.”
Ez a hivalkodó, károkat okozó komplexus nem szorul kommentárra; időnként csak be kell helyettesíteni. Az író nem mulasztja el figyelmeztetni övéit arra, hogy olyasmi történhet meg velük, amiről egy árva szó sincs a Koránban! Amikor a kétely gyökeret ver benned, akkor kezdődik valami, amitől jeges félelem, rettegés tölt el. Olyan ez – mondja az író –, „mint a könny, ami kicsordul az ember szeméből, ha elképzeli, hogy egyszer majd meghalnak a szülei, ő meg bánatában örömét leli.”
S még egy újabb – ha nem is végső – üzenet: Nem lehetsz önmagad, amíg két lélek lakozik benned!…


A verhetetlen férfiak mítosza


A Csendes-óceántól, a Fidzsi-szigetek örök tavaszából a gyermekkorba, a nyugtalanságba visszasípoló, a kerekek „eldorádói szélmalmával” álomba görgető transzszibériai expressz „őrjöngő mozdonyáig”, az Alpok Hannibál-hágóiig, Madridtól Mexikóig. Jean Gabin vagy Yves Montand blazírt nyugalma, vad kalandéhsége a mozivásznon, amint zuhanó vadászrepülőből integetnek kedves, jóságos vigyorral (miközben fenségesen függ a levegőben egy halászmadár); vagy éppen tüzérségi lövedékek becsapódása közepette, képzelegve, angyali biztonsággal lépnek elő a fojtó gázfelhőből, a gyilkos drótakadályok mögül. (Yves Montand szőrös változata a Vadállat című filmből hangolt volna rá erre a kicsit nosztalgikus, kicsit együgyűen mókás gondolatsorra?) A hajzat, a szakáll, az izzadsággyöngyök, a lemeztelenített izomzat és lélek metaforikus képei változnak, ámde az összeütközések, meghasonlások, haldoklások után és ellenére a világgal való harmónia, a hit valahogy mindig visszatér. Legalábbis a verhetetlen férfiak (történelmi, történelmietlen) idejében. Ők azok, akiknek a fanatizmus árkaiban latin szavak jutnak eszükbe, s az északi-sarki hidegben ötven éves koruk után is Amundsen kortársai lehetnének… Akár Kosztolányi férfiarca, ha búsan is, ha csontra fogyva is, de tud még nevetni és sírni. A férfikor vad kalandja szeretné megmenteni a lelkeket, még ha beírták is „mindenféle könyvbe és minden módon számon tartják” is őket. A kaland több mint fogcsikorgatás, mint félénk dadogás, mint tehetetlenül fuldokló torok. A hüllő-hőmérséklet, a trópusi forróság dacára az élet zsibongó összevisszaságával lélegzel, ha az ág arcodba vág is. S hogyha a mély sötétből ocsúdva fölriadsz, még a Mefisztó-képű Gonosz is, aki megostoroz, naiv és alkudozni kész…
Csak az eszelős „rend” ellenséges és érthetetlen.
Amióta nemcsak a múlt, minden bevérzett: ki tudja, mit üzen még a képzelet? S a Céline-i éjszaka mélyén végveszélybe utazó értelem?… Mikor is volt az, midőn még Cendrars arab kormányosának békés csendjét nem zúzta pozdorjává a terror sortüze, s hites magányában elefántokban gyönyörködött? Hát amikor az elsuhanó, óriási páfrányokkal vagy kutyatejjel borított partokon még nem környékezett meg a nem nélküli isten fétise?…
Ki az, aki segítségünkre siet, ha apokalipszist hirdetnek egy helyi vagy egy egész kontinensre kiterjedő puccs után? Akinek kinyújtott karjába kapaszkodva tovább éltethet a remény, az útonállók sikátoraiban vagy akár a tévé képernyője előtt – a szkizofrén tábornokoktól s az epilepsziás várostól karnyújtásnyira?


Álomkép faluhelyen valahol


Ilyen ez a mai nap: minden lucskos.

A fahíd fölött lötyögő felhőrongyok; a szutykossárga ég közben szakadatlanul ontja magából a vizet. Ess kétségbe, esőverte vidék!… Az Isten szélverést küldött a földre; ezernyi jajgatás, kiáltás – semmi sem hallatszik, belefulladt a torokba (kihűlt kemence tán az is).
„Gyüjjenek beljebb, felhúzom a redőnyt, hátha valamivel több lesz a fény.” A cserépfazékban párolog valami. Sejtelmes szagok. Sötét hátterű mesék, ráolvasásként elsuttogott, kivehetetlen szavak a vétkekről s a vezeklésről. Settenkedő árnyak, falomlás, éhkopp, indulatok rejteke felborzolt szemöldök s lezárt szemhéj alatt, sunyiság-bozót. A mai nap még megíratlan «szerzemény«. Már csak pityegve cseperészget.
A konok boltív, a küszöb, a kavicsok alatt elüszkösödött zsákmány. Vagy csak elhantolt heg s tapasztalat: dögszagú szurdokban, kereszt árnyékától keresztezett dudvás úton elhurcolt férfiak széthulló arcvonásai.
Kilépsz az árnyékodból te is. Kurta, fukar napok, hiába minden, a képzeletre is lezuttyan a vaksötét; végtelen nyugalommal tekintsz mégis a tavaszi árvizek elé.

 

Mi hasznod van belőle, ha egészséges vagy?


Úgy érezte magát, mint egy ijesztő, lompos (nem vérmes, harapós) vadállat. Akit ketrecbe zártak. S az akaratgyengeséget, a hazudozást, a színlelést, a cirkuszozást is bezárták vele együtt. Kivéve a megfoghatatlan jövendő napokat, a céltalanságot. Szívélyesen bántak vele, főleg az orvosok, a jóképű, kreolbőrű betegnővér (aki iránt ő sem volt, nem lehetett közömbös) egy kicsit inkább foghegyről. De minden jel és igyekezet amellett szólt, hogy hamarosan gyógyultan engedik ki a klinikáról. Nem akármilyen kórház volt ez; kinti ismerősei korábban már bolondokházának nevezték, s közben sejtelmesen a képébe vigyorogtak… Ma végtelenül hosszúnak tűnt a délután. Miután a két falásnyi diétás vacsorát bekapta s ágyba bújt, még sokáig visszasütött a nap, a hasára húzott csíkos takaró felforrósodott, az ablaküveg szinte rejtelmes csillogását figyelte lenyűgözve. Elképzelte, hogy már kint is van az utcán, sétafikál, vagy inkább szaladva teszi meg az utat hazáig. Ismerősei egyből észreveszik az arcán, hogy meggyógyult, vagyis hát régóta nem ment le a torkán méregerős ital, se gyanús színű, olcsó seprő; arca kitelt, járása ruganyosabb, cipője orra hetykébb. (De tudja-e vajon az a pár cipő, hogy merre tartson, és gazdáját a mértéktelen ivás, a lerészegedés helyett csábítja-e valamilyen „humánusabb” szenvedély?) Már ott állt a meglehetősen sötét előszobalyukban – a fogason mióta ott lógott az a csámpás, zsíros karimájú kalap? –, s lelki szemeivel már készült belenézni az anyjától örökölt falitükörbe, midőn hirtelen émelygés fogta el (nem a szokásos epét ingerlő rosszullét, amelynek gyakran hányás lett a vége), csak holmi bizonytalanság, a szemfenéket beárnyékoló, buta félsz, hogy egyszer csak megint zavaros, szürke moslékszínű lesz a szemgolyója, nem olyan szivárványosan kék, mint volt gyermek- és bizakodó ifjúkorában. „Mindent elherdáltam, amit anyámtól kaptam!”, villant át az agyán, persze, nem először; s a bűntudat keserű íze túltett ilyenkor minden ráerőszakolt, nyamvadt pirulán.
Idegesség tört rá, vadul kezdte harapdálni az ajkát… Megrémült saját érzékenységétől. Nem először kényszerült elvonókúrára jelentkezni. A kocsmákat járta évekig, némelykor kikergették, kilökdösték, orra bukott a sárban vagy a havas latyakban, de elszántan gyalogolt el akár a város másik végébe is, hogy végül mindig úgy érezze, képtelen leinni magát. Bárgyún mosolygott, amikor özvegy anyja arra figyelmeztette, hogy egyik volt kolléganője is fölfigyelt már a fiából áradó áporodott szagra és egész elhanyagolt külsejére. «Már csak az hiányzik, hogy kiállj kéregetni a templom elé!« Első alkalommal, amikor könnyelmű kezelőorvosa kiengedte, a gyér rokonság rossz hírrel fogadta; csak futva érte el az anyja temetését. Most másodszor vajon milyen istencsapás vár rá?…
Keze már elérte a csengő gombját: ha jön a nővérke (ma a testesebbik, ráncos szemű öreglány van szolgálatban!), megkéri, hogy szúrjon egy plusz injekciót a hátsófelébe. De meggondolta magát mégis. Így is holtfáradt, a lelkét mintha ezer darabra törték volna; minek még külön nyugtató neki? Aki elvonókúrán van, azt a személyzet különben is igyekszik elbambult állapotban tartani. Lehet, hogy csak női szagra – micsoda hülye szó, hogy illat! – s domborulatokra vágyik. (Ha kéznél van, a vaskosabb idom is megteszi, a magafajta alkoholittas lénynek különben sem áll egyből haptákba a micsodája! „Pár hónapig nem árt várni” – jegyezte meg a kötelező pofaviziten legutóbb a zsírmirigyes képű pszichiáter. „De utána, ugye, a szabad akaratomtól függ minden?” – kockáztatta meg ő síron túli hangon. „Szabad akarat? Jó vicc!” – röhögött fel cinikusan az orvos… Az aztán egy kéjenc: nehezen állja meg, hogy bele ne csípjen az orra előtt mászkáló nővérkék húsába).
Félálomban (?) – egyből futott fel agyába ez is, mint a többi inger – tudatosodott benne (ezek szerint a tudatalattiját megtámadó) érzés, hogy: „milyen hasznom származik abból, ha egészségesnek, szabadnak hazudom majd magam? Úgysincs senki, aki várna kint rám, vagy a legparányibb, bár egy morzsányi örömet akarna szerezni nekem…” S bódultan máris ráfelelt a ketrecléthez idomított ösztön, hogy: „Semmi!” (A zsírmirigyes képű ezt, lehet, hogy «absztinens szindrómának« nevezné kapásból. „Meggyógyulni körülbelül annyi, mint megtalálni a saját belső világunkat!” – mondaná okítóan…Na és, akinek sohase volt?”… Kérdezni neki is szabad (legalábbis itt), de minek? Ő ne tudná, akit már számtalanszor (azt is kétszer beszorozva) ültettek volt le, mielőtt kérdező pózban, nikotinos ujjait dugdosva, könnyeket remegtető szemhéjjal egyáltalán megszólalhatott volna?!
Most is – mást mit tehetne – magát sajnálva a raktári számmal megjelölt lepedő érdes sarkával szárítgatja könnyes szemét.

 

Ki milyen békére vár hatvan évvel a háború után – avagy pszichológiából elégtelen(?)

Nem vagyok összhangban magammal. Veletek még úgyse – mondja a csaj, vagy inkább leheli a tikkadt csendbe. Jól fejlett, „meglett” leányzó, sok izgi meg unalmas kaland után. A legutóbbira, úgy néz ki, ráfizetett, mert mintha az étvágya is elment volna. Évek óta fogyókúrázik és gombateákon él; ám ez most más tészta. Anyukája aggódó pillantással figyeli egyetlenkéjét, ő mindent megadott neki, ami erejéből tellett, az urától ugyan pár esztendeje különél, de a lány apja a törvényes kötelezettségét minden módon túlszárnyalja, folytonos gondoskodása nem csupán anyagiakban mérhető. Aggodalmaskodó levelei és telefonhívásai a lányt újabban mintha hidegen hagynák, sőt önállósággal tüntető hangos kirohanásaiban zokon is veszi.
Egy öreg árny settenkedik sántikálva a ház körül, olykor bátorságot gyűjtve, be is kopog M.-néhez; leül a konyhaszékre, meghallgatja az asszony óvatos nyekergését (különben apja lehetne M.-nének), majd, úgy teszik, minden összefüggés nélkül, rázendít, hogy aszondja:
„Egy falusi házban feküdtem kölyökkori pajtásommal, a füstös gerenda mennyezetet bámultam, a ház vagy malom mellett, úgy emlékszem, patak csörgedezett. Bal felemen a sebesült Bélus, a rangfokozatához illően ő türelmetlenebbül óbégatott. De hát nem csoda, hiszen begyulladt a sebe a felső karján. Már-már arra gondoltam, hogy a láztól félrebeszél.
«Nem vagy jó semmire« – vicsorított rám. «Te se« – feleltem neki kapásból ingerülten… Egy hét múlva jobban lett, s mint katonaszökevények már könnyebben lélegeztünk. Jó, hogy nem kaptak el a ruszkik. «Én nem akarok meghalni« – sziszegte, miután sikerült leráznunk magunkról egy újabb járőrt, hozzánk képest csupasz képű gyermeknek látszott. «Jó vicc, én se” – vágtam rá, s volt, mikor a röhögés is rám jött…”
Nekem ő, a hadfi mesélt először M.-ékről. Tömbház- lakásukhoz közel a bükkerdő, igaz tele szeméttel, olajos frinci-franci rongyokkal, banánhéjjal s üres konzerves dobozokkal. Valamikor hét végén rendszeresen rándultak ki a szabadba, M.-nének a jegyre kapott kevés élelemből sikerült mindig eldugnia ezt-azt („Azt a meglepetést kellett volna látni az enyéim arcán!”)… A férje – így mondja még ma is – hajlandó lenne levegőzni bármikor; csak a lányuknak nincs rá ideje soha, kedve még úgyse. „Megrémülök – hajol az abrosz fölé mélyen az alázatot holtáig tanulni kész asszony. – Hát ilyen keveset tudok a mai fiatalok lelkivilágáról?”
A kinézésre jól megtermett csaj sértetten közlekedik a házban, állítólag tanulni sincs kedve. Ha anyja beszélni kezd hozzá, feláll s kimegy; lesi, hogy visszatérjen, szótlanul kínálja, s inkább rettegve hallgat. A lány ezt se bírja sokáig, és kiabálni kezd, hogy: „Legjobb, ha elköltözöm innen!”
(Annak volna igaza, aki szerint: ilyenkor ki kell menni az erdőbe, a túl korán meghasonlott lélek ott jobban kiordíthatja magát?!)
„Hátha valaki váratlanul beolvasna neki, hogy: Nem vagy jó semmire…Vajon mit felelne rá?” – kérdi az «obsitos hadfi« vendég.
„Csak azt ne! – tiltakozik az anyuka, és (tán az örökös bűntudat teszi?) könny szökik sűrűn pislogó szemébe. – Mérgében lehet, hogy világgá menne. Jobb, ha békésen várok…”

 

Az emlékek és/vagy a jövő individualizmusa


Emlékeink megbízhatatlanok, mondja útitársam (alkalmi barátság), ha nem is kioktató, de kissé fölényes mosollyal. A memória ráadásul „mereven individualista”. Ezt nem én találtam ki, nemrég olvastam valahol, teszi hozzá szabadkozva.
Elúszik a táj, „szórvány” eső szeplőzi be a fülke rosszul csukódó, piszkos ablakát. Mikor is volt utoljára, itthon, vagy a Korona viharvert nemzetközi vagonjaiban, hogy utazás közben tiszta üvegen át ragyogott a napsütés? S a befüggönyözött fülkeablakok: hőségben, vagy a huzat ellen… Ez, persze, mind emlék.
Vajon az emberi önzés bosszús (bosszúálló) reagálása ez minden degradálásra valló, rosszabbnak tűnő változásra? Vagy az öregedésé? Ahogy múlnak az évek, az ember talán makacsabbá válik, nem telik tőle igazi lelkesedésre?! – létezik-e ilyen teória? Ha viszont nem, mégsem az a megalázó, hogy emlékezünk (még ha egyesek – beállítottság, alkat kérdése –: inkább a szépre); úgy hiszem, sokkal megalázóbb az ember tehetetlensége a mesterségesen előidézett (a csinált!) romlás, a pusztítás láttán.
A képernyőn két tudós pofa értekezik egy ősbarlang falába vésett ábrák, alakok előtt. A történelem előtti kor is hadszíntér volt mindig; a kezdetlegesen ábrázolt mozdulatok küzdelemre utalnak, az egyik alakot leszúrták. „Ne felejtsük el – mondja a szemüveges –, hogy az emberi természet semmit se változott.” Halál árnyéka (s nyilván a féktelen önzésé) lengi be a gyengén megvilágított föld alatti járatokat; a felajzott képzelet inkább „nem-emlékeinknek” segít.
De hát életünk legszebb, küzdelmeinkhez méltó emlékei?! Ha nem is a fejlődést szolgálják (bennünk), mégiscsak a valóságos élet visszatükröződései; igaz, nemegyszer úgy teremtik újra a valóságot, olyan formában, amilyen akkor volt, amikor elszakadtunk tőle. És sajnáljuk, hogy képtelenek vagyunk a mába visszahozni… Nem mindegy azonban, hogy helyette mire nyílik szemünk, s a fülünk milyen hírekre, hazug szlógenekre. A változások – feltéve, ha jót, könnyebbedést hoznak, nemcsak a pusztulást elősegítő újat – legfeljebb annyiban lehetnek fájdalmasak, hogy nélkülünk is végbemennek. Ámde miért kell emlékeink földjét valakinek durván, kontár kézzel ostobán fölszántani? Az ilyen érzéketlenség, ha nem is fölényes gőg, de úgy bánik velünk (s azzal, amit magunkban őrzünk), mintha már halottak volnánk.
Még a tudattalanból üzenő emlékek értelméhez sem fér kétség. A változás értelmének, tudatosságának próbája viszont az élet folytonossága, nem a gyász.


Kockázatok, avagy a szeretethiány


Sokan állítják: bele lehet halni abba, ha valakit senki nem szeret, s szeretethiányban szenved. (Persze, csak az, aki szeretetre vágyik.) „A széken ült, a karfa visszatartotta a lefordulástól, halott.” (K. P. L.) Milyen kifejező írói mondat a magányban kiszenvedett emberi páriáról! Nem mindegy, hogy álmodban, vagy ébren tör rád az iszonyat – az egyedülléttől. Amit magadtól megszoksz, sokszor anélkül, hogy rád erőszakolták volna, valahol mégis élet. Elfogadod, mint érzelmeid, gondolataid „hüvelyét”. (Más, mint az, amit rád ragaszt mint „vignettát” a kor, s hányszor be is szennyez vele.) Az érzékenység, „érzőképesség” hatását nem csupán az egyedeken, némely esetben egész népek sorsán, mentalitásán le lehet mérni. Ennek történelmi érzékeltetésére hadd idézzek egy tudományos passzusból, annál is inkább, mivel világhírű szerzője, José Ortega y Gasset spanyol filozófus halálának ötvenedik évfordulója van éppen a napokban. Kultúrtörténeti fejtegetéseiben a modern individuum problémái érdekelték mindenekelőtt. „Vannak népek, amelyek relatív elszigeteltségben jelentkeznek s bontakoznak ki. A világ csakis az ő világuk, az a kis kör, melyben gyökeret vertek, s melyben ők az egyetlen, vagy legalább is az egyetlen valamire való, számító nép. Ez történt Egyiptomban és Kínában. Keletkezésük korszakában az egyiptomiak és a kínaiak magának az emberiségnek tartották magukat (…) Ezzel szemben vannak olyan népek is – folytatja Ortega y Gasset –, melyek mielőtt még saját maguk teljesen kialakultak volna, már mindent tudnak a többi fajokról és nagyobb államokról. Rögtön széles látóhatárral kezdik…” Rómát említi, amely „egy egész világot talál maga körül, mely nélküle keletkezett”. Körülötte (nem egészen időszerűtlen citátum-elmélkedés) etruszkok, krétaiak, főníciaiak, görögök és karthágóiak szelték át a tengert, s túrták ekéikkel a földet.
A megszokás vajon csak pusztán formai jegy; vagy esetleg természeted részévé (is) válhat, ha a bevett szokásokat, a konvenciót – legyen az csupán egy elnevezés – természetesnek fogod fel? Például azt, hogy nemzedéked színe-java (nemcsak a szüleidé) „elvtársi összejöveteleken” táncolt, társalgott, kötött barátságot – mi több: szerelmi emlékein túlmenően életre szóló házasságot is nem ritkán. Tartósabbat, mint azok a nemzedékek, akik az „elvtársi összejövetelt” szerencséjükre megúszták, vagy azok, akik nem is hallottak róla. Legfeljebb, ha hozzájutottak vagy -jutnak (elmondható, hogy manapság igazán véletlenül) egy Bajor Andor szatírához vagy humoreszkhez. Az ő idejében voltak olyan szépek a Rozinkák, mint egy faliújság ünnepi száma… De nem folytatom. Nehogy a kollektív magánynál kössek ki váratlanul; s netalán még rákérdez valaki az újdonsült nemzedékek tagjai közül, hogy: mi az a faliújság? Végül Ortega y Gassetnek lesz igaza megint: a modern világ (bármilyen zsúfolt és zajos is) a Megváltótól ránk testált egyedüllétre felfeszített „tömegemberekre” épül.
Egy terrorista robbantásába, igaz, hamarabb bele lehet halni.


A felidézés rögeszméje


Vagy csak esélye, esetlegessége. A hit, hogy a látvány romolhatatlan; vagy talán mégsem vész oly könnyen ködbe.
Kudarc, kiszolgáltatottság helyett megosztani az élményt. A fölfedezés örömét…A kiábrándulás fájdalmát is? Miért ne.
Valahányszor a hozzád közelállók elhúzódni látszanak tőled, felajzottsággal ragaszkodj eszelős rögeszméidhez. Amíg nem mondasz le egy-egy véletlen (hétköznapi) történetről, nem fenyeget az önpusztítás veszélye. Még hogyha semmit sem vársz az élettől(!)… egyszerre csak különös érzés fog el – elég egy bátorító hang emléke, egy foszladozó hárászkendőbe bugyolált öreg arcé, a gyertyák szentjánosbogár-fényével megvilágított temetődombé, vagy a kamra kövén kussoló kicsírázott burgonya, fonnyadt téli alma látványa… Honnan hát a dac?
Mások vallomását olvasod: egy korty ital után változik a látás, a hallás. A harmadik korty után már lehet, hogy legendában lépkedsz. Vagy valamelyik világváros tündöklően kivilágított könyvtártermébe képzeled magad.
Mész egy ismeretlen utcán, s miközben az önelégült, szponzorizált szellem a szokványos jövőről dong a füledben unottan, te hirtelen elégedetlen leszel mindennel. „Ki adja vissza rozsdamentes álmaimat? Azt, ami több mint a szellőzködő tollak üres pávalegyezője?”…
A személyiség otthontalansága.
Senki sem azonos azzal, aminek mutatja magát. Sötét háttér – mondjuk, egy üres színházterem sötét nézőtere előtt állva kiszolgáltatottnak érzed magad. Sehol egy megvillanó szempár. S ugyanaz a megnevezhetetlen, szorongató érzés a millenniumi földalattiban. Talán csak a világra nyíló, nagy terek fénye romolhatatlan.
És este, a felszín hullámait elnyelő, az óceánmélyi világra emlékeztető estben, amikor a kigyúló villanylámpák alatt a távoli, ismeretlen tekintetek kutakodva mintha az arcvonásiad mögé akarnának hatolni (holott mindegy ilyenkor: ripacsnak vagy professzornak néznek!) a moszatok, páfrányok selymes, zöldes csillogásában. Az emberi teremtmény csodás fortélya! Ez a ködben lebegő szépség; a szerep és mögötte a kábulat: vágyak, valós indítékok, csalódások, kétségek.
Visszaálmodni a megtörtént, megsejtett vagy csupán elmulasztott – a hihetetlennel megajándékozó, a gátlásainkat feloldozó pillanatokat. Az öröklétről le lehet mondani – erről nem.
Csak akarni kell.

 

Kaktuszok közt, esélytelen párbaj


Az erkély is sötétedni kezdett lassan, az egyik fonott szék karfáján lustán elnyúlva csíkos szőrű macska hunyorgott. A kerekasztalkán csak két üres kávéscsésze, az egyik porcelántányér mintájára rászáradva a barna pettyek és nyomokban cigarettahamu. Az asszony erőltetetten élénk hangja kihallatszott a szobából.
– Megint rosszul értetted, amit mondtam.
– Érdekes.
– Épp hogy nem érdekes. Te mindentől be szoktál zsongani. Azt hiszed el, ami épp kedvedre való.
– Ez igazán nem kedvemre való – mondta elképedve a férfi.
Eszébe jutott egyik kollégájának a figyelmeztetése, hogy: „Az ilyesmit nem kell tüdőre szívni; ki tudja, van-e egyáltalán valaki manapság, aki a teljes igazságot mondja. Az érdekközpontúság mind nagyobb teret hódít, olyannyira, hogy mindenki csak magával törődik, s a magáét fújja, persze.” „Nem kell eltúlozni a dolgot – kontrázta meg az idősebb kolléga. – Az emberek egy része… mármint a nők: nem képesek igazat mondani. Mit gyötröd magad olyan kis semmiséggel, hogy a nejed mire emlékszik másnap, abból amit vita közben összehordtatok, vagy, tegyük fel, hol veszítette el a Görögországban tőled kapott nyaksálat?…”
Valóban gyerekesnek mondható az ő álláspontja, mely szerint az őszinteség az egyedüli lehetséges kapocs, ami a változó időknek és nehéz körülményeknek kitett házasságokat még összetartja? (Ha egyáltalán ér még valamit!) Hányszor a fejéhez vágták – a sokadik vadházasságában megzápult sógornője is –, miszerint konzervatív felfogásának köszönheti, hogy vagy tíz-tizenkét éve megrekedt a ranglétrán. „Az emberek képtelenek igazat mondani; fogalmam sincs arról, hogy a te egyiptomi múmiáid idejében ez hogy volt. Vedd úgy, hogy most ez a divat. Sokan tán unnák is magukat, ha nem így lenne… De hát a hülye becsületességkomplexus toporzékol benned” – adta meg neki a kegyelemdöfést a mindig kihívóan öltözködő Ági a minap, egy gúnyos grimasz kíséretében.
A tövis benne maradt. Az erkélyen a frissen megöntözött cserepes kaktuszok tüskéihez érintette ujjbegyét, s ez a szándékolt fájdalom szinte jólesett neki; nem úgy mint a lelki meghasonlással járó. Hisz semmiképpen sem tudta magáévá tenni, hogy az ő felesége is – akár a többi nő, amint a kollégák állították – megrögzött hazudozó lenne, legfeljebb akaratán kívül teszi, női gyengeségből.
A szobában égett az éjjeli lámpa (nyilván, úgy felejtette valaki), még korán volt ahhoz, hogy az asszony kényelembe helyezkedve a fotelban, magasba tartott lábbal olvasáshoz üljön. A férfi besietett a házba, hogy eloltsa a villanyt. A feleségét nem találta; a fürdőszoba, a konyha is kihalt volt. Az ételmaradék gondosan eltakarítva, vagy a hűtőben.
Mit gyötröd magad, mint egy «megrögzött« memóriájú komputer? Nem könnyebb volna úgy élni, hogy az az igaz, amit állítanak? Még hogy megrögzött hazudozás!… Te vagy a megrögzött gyanakvó, korholta magát. De aztán mégis erőt vette rajta a pánik… Ha valaki az ellenkezőjét mondja annak, amit a tegnap ő maga állított?! Ráadásul soha nem politizált.
Két ujjbegye már szemmel láthatóan piros volt, tüzelt, miközben a kaktuszok egykedvűen tűrték, hogy a körülfogja őket a sötétség.

*

(Egy kis etikai adalék – a „csöpögős, metaforikus módhoz”, amellyel hozzám közelítesz.)
„– Nem értem, mit akar azzal mondani, hogy sok badarság – kezdte Dorothy felemelkedve székében, kissé sértetten.
…Úgy értem, szó szerint, betű szerint hisz-e… úgy hisz a pokolban, ahogy hisz Ausztráliában?
– Persze, hogy hiszek benne – mondta Dorothy, és megpróbálta elmagyarázni, hogy a pokol léte – (lásd nihil!) – sokkal valóságosabb és állandó, mint Ausztráliáé.
– (…) Ezzel enyhén szólva nem valami fene nagy képzelőerőre vall/anak/. Itt vagyok például én: hitetlen, istenkáromló, vén gazember, aki a hét halálos bűnből legalább hatban nyakig el vagyok merülve, és nyilván örök szenvedésre vagyok kárhoztatva…”
(Dorothy) „Valóban hitt a pokolban, de arról soha nem bírta magát meggyőzni, hogy némelyek tényleg oda is jutnak. Hitt a pokol létében, de üresnek képzelte…”
(Orwell első regényéből – A lelkész lánya)



Gyönyörű ébredés


Nagy nyitott ablak előtt fiatal nő ül, testének tetemes fele a sötét háttérbe vész, a megvilágított részek vonalai és színfoltjai is csak töredékes utalások lényére; konkrétabb élettörténetre semmiképpen sem. Nem látni, amint remegés fut át rajta, ám nem csupán amiatt. A vérerek útját sem lehet megsejteni bőrén.
Tartása éber, de valamilyen belső kísértésnek engedve szemhéját félig lehunyja. Rövid karja alig éri el az asztal szélét.
A festő látomása még bátortalan; érzelemmentes. Kint egy fa markáns árnyéka látszik, villás ágával behatol a ragacsos fénybe. Vagy inkább elvész benne…
A festő keze keresi a rendet: színeket pöttyent, tűntet el, kiemel; csak a körülhatárolástól óvakodik. A kíváncsiság ingerén kívül vajon mi tartja még kábulatban? Mintha meghátrálásra késztette volna valami. Felsejlik egy tépett tollú madár, talán szajkó; pára öleli körül, amely rezzenésszerű ecsetvonásokkal rakodik rá a rozsdavörös árnyalatokra. Nem a korai hervadás színei ezek, bár a szilfa könnyűnek tetsző sárga levelei már hullanak. Ezt figyeli talán az ablakon kibámuló nő – gyönyörű ébredés után (a kép címe is ezt sugallja); már azt várjuk, hogy a félig lehunyt világoskék szempár elpilledjen, hogy aztán egy kis nesztől felriadva, ismét magába fogadja a borostyánkő fényt.
A messzeség selyembuboréka mintha fennakadt volna egy galagonyabozóton. De sehol szorongás, vagy rejtelem. A szabadba kitekintő nő (tán rövidlátó egy kicsit?) nem érzékeli a vérpirossal pettyezett pilinkéző szirmokat.
Kivehetetlen magasságban valahol messze erdőborította kúp – a néző pillantását különben nem törik meg sehol geometriai ábrák: félresiklató ötszögek és prizmaalakzatok –; az előtérben egy omladozásnak indult tető s bojtorjános kémény.
A semmibe néző nő szenvtelen tekintetét mégsem kezdte ki a kétség: egyedül van a körvonalait kereső világon, ahol a zafírkék, a birsalma és a bársony vagy vérvörös színe (mely a gyanútlan hangyát is agyonütheti) megfér a hétköznapisággal. Behajlított karját, mellének domborulatát súlyos, fekete hajfonat takarja. Az arc törékenységét a festőnek egy megnevezhetetlen halvány színárnyalattal sikerül fokoznia – mintha azt akarta volna kifejezni vele: így szolgálták fel egyszer nekem a halat rozmaringban, tejben főve!…A nő két szeme között a függőleges (makacs) ránc enyhe gúnyt kölcsönöz a marcipános arcnak. (A mögé bújt meg minden töprengés, gyengédség és magány.)
A kilátás fénylő ködpárába vész; sehol lebegő vagy úszó fellegek, a tér mégsem képzeletbeli. Mint ahogy nem puszta jelkép az a sebzett lábával szökdelni képtelen madár sem. (Egyéb, távoli mozgásnak nyoma sincs, amely előhívhatná a rútságot: mondjuk, az ügyetlenül kószáló lábakét, vagy a céltalan, csendes baktatást a süppedőnek látszó mezőn.)
A széken ülő nő vállcsontjai most észrevehetően jobban kiállnak; s mintha minden porcikájában remegne.

Az ablaküveg halványan szivárványló színeiben az utcakövet felragyogtató visszfények. Talán elviselhetetlen hőség várható?…
A festő ecsetje egy szmokingos, fehér kesztyűs alakot varázsol váratlanul a szürke háttérre. Obsitos művész (bolond vagy ripacs); esetleg elegáns hotel portása – mindegy. Udvarias vagy inkább alázatos mosollyal egy szál égőpiros rózsát tart jobb kezének két ujja között. A verőfényben hosszú lóállkapcsán lelógó, petyhüdt bőrlebernyeg – mintha a múlt haladna el az utca túloldalán.
A kép hiperrealista, hiányzik róla az irónia. Ha hang társulna hozzá, csak fakó lehetne.
Figyelmes szemmel felfedezhető a festő ottfelejtett ujjbegye. Egy mohazöld folt a memórián.

2006. március


A holnap tengere

Mikor már szintre mindegy. A kávé íze még talán a régi, de a nosztalgiázás nem elég...
A rímek is elidegenednek egymástól. Hol van a szerepjátszó pózok ideje, midőn még aligha lehetett sejtelmünk arról, hogy mekkora a tenger, amely előbb-utóbb elnyeli kis semmi-szigetünket? S messze lévén bár a babitsi „halk és komoly beszéd idejétől”, sokan a szent provincialitás hitével lihegnek holmi hírnév és talmi fény felé.
Hová lett a költőelődök esengő, szelíd nyüszítése a megsebzett harmónia után?
Őrzi-e valaki még a háborúk előtti emberiség divatjamúlt nosztalgiáját, akár a grazi múzeum Mária Krisztierna főhercegnő néhai gyaloghintóját, amelyben a szűz „apáca-fejedelemasszony” könnyezve tért volt haza Erdélyből, Báthory Zsigmond udvarából?
Amint szinte észrevétlenül tűnnek el az ismerős arcok, a ránk váró tekintetek, és ülünk a hideg homályban, nagykabátban és fojtogat a köhögés, már a hanyatló képzelet sem igen tudja óriási „játéktérré” varázsolni a színtelen szobát. Véget ért a hiábavaló küzdelem azért, hogy megszépíthessük önmagunkat (Pascal), miközben, jaj, hányszor feledkeztünk meg igazi önmagunkról. Van, aki képes volna visszasírni a legsiralmasabb „tömegszórakozást”: az ösztönös menekvést saját félelmei elől.
A haldokló diktatúrák nyomába lépő, kopottas, szegény demokráciák kiéleződő őrülete idején, mi az, amit még félteni érdemes? Mi zúg, kereng az elnehezült fejekben és a reményvesztettség új évszázadát riadóztató vérerekben: netalán a kampány-stábok vívódása, vagy esetleg egy „karácsonyi tűzijáték”, mely morbid angyalkórussá növeszti a véletlenül felrobbant ünnepi petárdák több száz összeégett limai áldozatának halálsikolyát?!
Mikor már szinte mindegy.

 

Az elárvult gramofon

Ilia Mihálynak

Surrog a lemez, olykor, mint az emlékezet, el-elakad. A barázdákba mélyen beült az idő. A nyárfák fehér törzse két felöl, mint a megidézett régmúlt idők álombeli útja. Az öregember ki tudja, mióta hallgatja a szívszorító édes dallamot. Közben tán el is bóbiskolt, mint a dugig lakott s magára hagyott gyermek. Nagyobb fiúcskák a homokhalom tulajdonjoga felett civakodtak; egyikük színes pálcikákat dugdosott körbe a nedves homokba. „Ezek a nemzetközi lobogók, mondja. Ez az ENSZ felségterülete.” Az öreg nem csodálkozik az unoka eszén, habár ő ebben az életkorban meglehetősen elmaradott kölyök lehetett; a messzire elrobogó vonatokat nézte sóvárgó szívvel, vagy feltartott karral nyargalászott az állomást lebombázó repülőgépeket utánozva. Ha bántották, visítozva elfutott, s a tyúkketrec mögé bújt.
Arca most átszellemül; a zenekar felfokozott ritmusú, virtuóz játékától az egész kezdetleges szerkezet mintha jobban kezdett volna rezegni (még szerencse, hogy megnyúlt fülével a szivárvány színeiben játszó, nagy tölcsér fölé hajolva is csak tompítva hallja a kattogásokat). Mint mikor rozsda fogja fel a csalogány énekét; bár a napfény mintha egyszerre erősödne a dallammal, s a hunyorgó öreg szempár valahol a falevelek közt felbukkanó, kéklő tó vizén úszkál. Majd egy-egy madárszárny-villanás („minden évben kevesebb fecske cikázik át az égen”, gondolja csendes beletörődéssel), a lemez sebesen forog, már nincs sok hátra a romantikus műből, valamikor a nevét is tudta a zeneszerzőnek, ám most már csak arra az intelemre emlékezik, amelyikre korán megözvegyült anyja okította volt (az anyja is hallotta valakitől, tán a nagyanyjától), hogy: Mielőtt el akarnál rugaszkodni a földtől, vigyázz, hogy bele ne szédülj a pöcegödörbe!… Annyi minden kiesett az agyából – utóbb a kezéből is kiesik –; hogy-hogy pont erre emlékszik tisztán? Elnyűtt (öröklött) gyermeklábbelije belesüppedt a sáros talajba, az is lehet, hogy trágyalébe, s ő megindult az alkonyuló kert felé (ehhez hasonló naplemente volt, vagy valamivel sejtelmesebb), s azon vette észre magát, hogy fut, mintha kergetnék, s közben a fákról a teméntelen sok alma potyogni kezdett a fejére, izmos vállára. Valami nagy bánata volt (érdekes, még arra sem emlékszik vissza, mi lehetett!), és könnyes tekintetével kiutat keresett; közben miként ha valami masina, ha nem ez az ócska gramofon, zakatolva járt volna egyvégtében a fejében.
Na, de azóta sok kiút kínálkozott, mégis itt topog egyhelyben a padlásról lehozott, egyszer már kiszuperált s elhajított fonott szék körül, amelyiknek elvásott karfájába, nagy nehezen talpra emelkedve, lám, most is megkapaszkodik – nem mintha szédülés környékezné, hisz semmi rendkívüli nincs abban, hogy az a hetven esztendő különös megrázkódtatások és örömök nélkül telt el, s ő kívül rekedt a nagy, szenvedélyes dolgokon, mindegy hogy heves nyár volt vagy istenhidege. Hiába ennek így kellett lennie, nem fáj különösképpen semmi, csak ne lett volna annyira kötve ehhez a melódiához, jobban, mint a tenyerét elmaszatoló zölddiónak a színéhez vagy az ázott hárslevelek illatához(!)… És valahányszor magába néz, ugyanaz a felhősödéstől eltompult s szabadulni képtelen tekintet, és benne a sötétcsillogású vágy, hogy senkinek se kelljen háborognia (legalábbis ezután) a mértéken felül felhajtott, méregerős italok, a csalás vagy csak közönséges lopás, no meg a háborúskodás miatt.
A tó vize valójában nem is kéklik, a semmiből támadt szörnyeteg erejű, dühöngő viharok múltán is inkább szürkésbarnán zavaros.

 

Margit-napi levél

Ilyenkor Margit-napon még jobban hiányoznak a házból a dédunokáid, akikben arcmásod láttán nem oldódik fel a közöny: hogyan is ismerhetnének rád öregkori fényképeidről bár!…
Az udvarban nyíló bazsarózsa (a haláloddal kezdődő új időszámítás egyik ritka szerzeménye megszámlálhatatlan veszteségeink után) sem emlékeztet rád, anyám.
Még megérjük, hogy túltéve önmagunk poklán ismét a külső természet lesz egyre fékezhetetlenebb. Kelet-európai tornádók! – a tévében hallott prognózis nyílt figyelmeztetés. Egy bősz felhőszakadás ma hirtelen mindent elmosott; az összefüggéseket is. Csak ez a házsongárdi televény a sírhantokon, a magas szárú liliom a gyomnövények fölé nőve éppolyan féktelenül burjánzik, akár a vad tenyészet, vagy mint a képzelet. Huszonöt év múltán is magam előtt látom otrombán összevarrt hasadat, és hallani vélem a visszhangokat a temetői csendben: a fémtárgyét (olló volt, nem hangvilla), melyet a műtét végén benned felejtettek.
A déli vihar előtt Kundera legújabb kötetét olvastam. AZ ÖREG HALOTTAK ADJÁK ÁT HELYÜKET A FIATAL HALOTTAKNAK – így szól az egyik elbeszélés címe. Van, akit az ilyen „illetlen”, nyers fogalmazás meghökkent. Vagy talán nevetésre késztet? Ám aki már mindent jól megrágott, és az igaz fölismerések rég elvették kedvét a kuncogástól (sírod és az idomtalan világsír felett), az szemérmesen csukja be a könyv kék fedelét.


„ez micsoda izé…”


Kinézek az ablakon: erős fény, derűt sugárzó déli nap öntötte el szobánkat. Félóra elteltével aztán hirtelen minden elhomályosul (villanyt kellene gyújtani, nem látom jól a régi krónikatöredék fakszimile-sorait), kint is mintha köd szállta volna meg a világot. A fakoronák, az ágak meghajolnak az erős szélben, komorrá, végzetesen sötét színűre változott az ég, bár nem csahol, nem nyerít; legfeljebb a lelkiismeret dübörög s a lyukas csatorna zokog a kiadós zuhétól. Nincs éppen jégverés, de még lehet.
„A képzetek a képzelet” – mondja a költő; dörgés, dübörgés, s elsinkófálódik minden biztonságunk, a meggyőző érv és erő. (Az áltatás ezek szerint onnan jő, nem mindig bennünk van.) Áldás vagy rémült kiáltás száll a levegőben?…
Körvonalaim kivehetetlenek (ziláltak). A következő pillanat megszüli az új ént.
A kérdéseket – „körkérdés”! – egybekapcsolva, úgy fogtam föl, mint holmi életérzés-faggatást. A kérdések sorrendjének nincs szigorú logikája; a válaszidézetek is variálhatók, ez egyfajta nyitottságot teremthet a kateg(l)óriákban gondolkodók számára is. Sok mindennel vagyunk így, egyre inkább – pláne ilyen konkrét, helyenként sallangokkal terhelt kérdések elé állítva –, hogy a leírt válasz már-már közhelynek tűnhet. Van, aki (persze a költő) azt felelné, hogy: kisedényen ülve lázadozom. Vagy lábadozom… Ha élne. Vásárhelyi Gézától idéztem (ez még csak a hang/le/ütés). Nem tudok elképzelni „erdélyibb” költőt nála – az ilyesmit nem lehet, nem szabad fokozni! –, sem az áldozat(i lét), sem az elvárás tekintetében. Az ő „öngyilkos” élete s költészete sose volt része a hivatalos – ne adj’isten ünnepi – kánonnak. (Csak költő volt, kor és sortárs, és áldozat, amolyan „egyszer voltam s benned élek”.) Ezért választottam ezt a sajátosan bizarr válaszadást. Nem kegyeletből, inkább abból az elgondolásból, hogy – az adott kérdésekre is gondolva – az eszmeáramlatok szegélyén fekszünk vagy csücsülünk; s olykor rákérdezünk egymásra: neked miből van eleged?
Ezzel kezdetét is vette a válaszadás. (A kérdéseket szükségtelen megismételni; a majdnem tökéletes válaszokkal legfeljebb egyetérteni tudnék.) Minden idézett verssor V. G.-tól származik:
„Elegem van az ittnemmaradásból
elegem van az elnemmenésből”.
Neked, meg neked ott: melyikből van eleged inkább? Ha nem kavarja meg rosszhír vagy nagy lehetőség a fejünk, meglehet, úgy érezzük, hogy ugyanazt kapirgálja meg mindkét kérdés, s az egész zavaros kutakodás, tudniakarás. Miközben egyetlen irhám el-tovaviszem (mindegy, meddig, talán csak a szomszéd utcáig, ahol más időben más felirat egészen más célt mutatott – amíg végre magammal eggyé elvegyültem!) Alkotó embereknél ez nyilván sokkal meghatározóbb valami. Közben a hatalmi viszonyok változtak, ámde a költőnek változatlanul igaza van abban, hogy, enyhén szólva: „a hatalom szépajkú pintyőke”, ma is.
S bár keserűen fakad ki a költő, hogy: „gyűlölöm a szenvedélyes létet” – nem hallgathatja el (s mi sem), hogy ezután is „ugyanannyi a máglya / mely minden nap éget”.
„… ó a versek szigetvárai” – (hagyomány, új történelemszemlélet?!) –, „a két Zrínyi csörgeti csengőn / fülünkbe aprópénzeit”. (A hetvenes évekből, három évtizeddel a nálunk felböfögtetett posztmodern előtt.) S az eltelt időtől függetlenül – honnan jössz, erdélyi író, és mit jelent neked ma Európa? – ugyanaz az öngúny és kétely: „A Lech-mezőn vijjog a vonat / az Európa-vészféket kitéptem / cipőmben valaki sikoltoz / állj ki vagy? / ha én azt tudnám: / ha én azt tudnám!”
„Mert élni kell egy hamvveder űrében / e házsongárdos harci kikeletben / nem hagyhatom: véle én / és hogy belőle bennem / valami is örökre elvesszen…”; „az elment elme visszajön nem látja a várost / szemem előtt szedték széjjel / visszanézek a széttört tükörben nincs a múlt / szemem előtt szedték széjjel”. Agitálnak, fennhangon hirdetik, hogy „milyen egységes – tenger”, de: „a hullám múló múltakat görget / nincs vége az ördögi körnek / szeresd a sorsod és mentsd magad”.
Honnan s hová?!… „Levest főzök éjjeli kettő / tárkonygőzbe burkolózott költő / s látom amit alig is lát senki / gyerekek nincs sehova se menni”… „Nyugat nem nyugszik el bennem / s kelet kikeletlen / pedig minden érzéke sugárzza / fajomban itt él őshazája… Rosszat teszek magamnak / félek” (ez lenne az átok?); „a zokszók elragadnak…”
„elveszett birtokunk elveszett a hitem” – ez ma tán még időszerűbbnek hangzik;
„de a vámot most én fizetem” – mondja a költőtárs.
„Nem enyém az ázsiai termelési rendszer / nem szégyellem: formám fehérember / de meddig a vád mely önvádba tárul / hogy különvéleményem van e tág világrul”?

Minden alkalommal egy kicsit módosulnának a válaszok; s ez így van jól.
„Hiszen én is e szűk egyetemben / hasonszőrűimmel mind-mind egyetemben / amit félünk egyiptomi vakság / amelyre nem mentség a másik-igazság”.
Ne legyünk túl optimisták; ahol a hatalom leg-legeseinek nemegyszer agresszív demagógiája nevel s az igényeinket is ő szabja meg, nem hihetünk abban, hogy a szórványban élő magyarság nagyobb, jobb egyetértésben él; legfeljebb kritikus (panasz)helyzetekben sem billen meg ott a mérleg, a többség magabiztosabb, és az erőviszonyokba beletörődés (nem európai) csendje nagyobb. Tapasztalatból tudjuk, meddig terjed a kegy – nyolc-, tíz osztályig? Egye fene: a magyar nyelvű érettségi jogosultságáig?… Ki diktál: én magamnak? Vagy ők nekem? (A potenciális veszélyt és szerepeket ne próbáljuk meg összetéveszteni a reális egyenlőséggel.)

Sose volt ő kánon. Mégis: hányan mondtuk s mondhatjuk vele együtt:

„hitetlen hiteim
elpihennek Elizium mezein
ó a Champs-Elysée
ez micsoda izé
újtordában tördelem kezem”.

És mit hoz a jövő, az identitás-megőrzésben is?

„Ki úgy megy el hogy mégis ittmarad / de nem lehet már véle kibírnod magad / s ki nem megy el és mégse marad itt / csak felneveli maradékait” –
„és jőnek már százszorszép új zsenik / rámmutatnak: nyamvadt relikviára”;
s még ha „a győző tovább elél” s „a hazugság legyőzhetetlen” is
– „ez vagy(ok): költő / a túlélő fajta”.

Kolozsvár, 2006. március 29.


Magyar „rezervátum”

Egy alföldi kisvárosban ilyenkor vasárnap az embernek különös érzése támad: nem ahhoz hasonlatos, mintha megrekedt volna a régmúltban, mert a tipp-topp boltok, a reklámok jelentős változásokra utalnak, hanem inkább (valamilyen időgép-meghibásodás következtében) „túlfutott” az emberi civilizáción, ámde a végzetes kataklizma után valahol mégis megmaradt a debiliseknek egy kétbalkezes rezervátuma.
A főúton végig csak a Sörbár van nyitva. Az éppen induló déli busz sofőrjétől ne merd megkérdezni, hogy a legközelebbi járat hánykor megy Kecskemétre, s eléri-e a Szeged és Budapest között közlekedő délutáni gyorsvonatot? A válasz minden hasonló kérdésedre: Nem tudom. Az utasok makacs (vagy netán zavart) hallgatása is a helybeliek nemtetszését fejezi ki… Mit akar ez az idegen, utóvégre Kecskemét több, mint negyven kilométer távolságra esik innen! Különben is: a jövevény – már hogyha „valaki” –, saját autóval rendelkezik; ha pedig nem, ne feltűnösködjön itten.
A vad puszták története rég véget ért; már csak üzleti célból nyargalászik a ménes.

Hogy van egy másik
világ is? Ne terheld a polgárt
vele – örülj, hogy hízik s ásít.
Hadd böffentsen az ország!

 

Anakronizmus-e a butaság?

Az emberi butaság története most ér véget.
Vagy újra kezdetét veszi.
Az emberi butaság nem egyértelmû, de mindig létezett: örök (jóllehet pontos le írását nem találod meg – épp amiatt, mert kétértelmû!) Ez persze, jobban zavar, mint a slejm. (Náthás ember köpete.)
A szív sem zenél, legfeljebb képzeleg; az agy nyûszít, mint kiszuperálásra ítélt porszívó. Hányszor izzasztó, kimerítõ álmokba kergetett. „A fülkébe belép egy öreg – ez még a rendszerváltás elõtti, fagyasztottcsirke-korszak anekdotái közül való –, kicsomagol egy egész csirkét a pergamenszerû papírból, s biztat, hogy faljunk az elemózsiából… Csupán amikor minden csontot visszacsomagol gondosan, ásványi türelemmel, hallatszik egy sóhaj. S miközben mind elalszunk a szórt éjszakában, a csirke csontjai összeállnak…” Minden álomba oldott emlék ilyen éjszakai utazáshoz hasonló, a tudattalanban egy ingerszerû sürgetés, hogy: célszerû lenne megváltoztatni személyiségedet; legalább a fizimiskádat. Vagy már álmodban is késõ?
Nyirkos októberek, osztálykirándulások, melyeken megkülönböztetett benneteket a tízórai, meg a (társadalmi) osztály öntudattal belétek sulykolt-erõszakolt bûntudat… Emlékezz csak vissza a lesütött szemû kölyök viszolygására, midõn dicshimnuszokat kellett zengeni az új társadalmi rend felsõbbrendûségérõl és a szónoklatokkal letaglózó vezér csalhatatlanságáról. Közben senki sem õrizte a kukoricát a vaddisznók ellen, és senkinek sem jutott eszébe megetetni a leszázalékolt vagy leépített szövetkezeti részleg alkalmazottjainak porontyait.
S ehhez jön ma egy kétkedõ vigyorú tévériporter (mediátor), hogy: hány éves korban alakul ki a gyermekeknek nevezett egyetemi hallgatók politikai meggyõzõdése?… S ha félteni kell õket valamitõl, csakis a családi környezet hatásától! – netalán fertõzésétõl? Mert, ugyebár, a „gyerek” manipulálható – egy fõiskolás ma hogyan is lehetne tisztában azzal, hogy ingyenesen tanulhat tovább, vagy a mag/v/as tandíj miatt nem szerezhet majd diplomát(?) Nem úgy, akár az ötven évvel ezelõtti kiskorú srácok vagy kamaszok – mivel voltak vagy nem voltak tisztában, na, ki mondja meg?! –, akik benzines üvegekkel kilõtték az orosz tankokat…
A felnõtt (fizetett) tévériporter – õ, aki nem manipulálható(!) – a politikai pártok maratoni kakasviadala idején zavart képpel kérdez rá a „szitura”? (Ki ne ismerné a gazdi szellemét? – valahol ott kísért a háttérben, ha nem is látszik. Megértük, hogy megint balfékek cseszegetnek titeket, fiacskáim, a politikai meggyõzõdés és érettség hiányáról! Persze, óvatosan. Vagy a félelem szüli ezeket az anakronisztikusan muris szituációkat?)
Az elfojtott igazság és a felszakadó zûrzavar.
Az elme hajótörései. A megjámborultak, akik megúszták 56-ot, szívesen elhatárolnák magukat a kegyelmet nyert lator mindenképpen kényes pozíciójától, ráripakodva Krisztusra: „Ki kért rá, hogy megváltsál?”
Tán azoknak van mégis igazuk, akik a meg nem alkuvást választják a jelen nem is olyan homályos, bár érthetetlen helyzeteiben.

 

Egy perc ugyanabban a kitaposott cipőben

„Szabad szemmel.
Szabad lábon.
Szabad a pálya.
Szabados nők.
Szabad Európa.”
Vajon?…
„Számunkra most az a legfontosabb, hogy új rabtartót válasszunk. Ki hajtson minket rabigába? – ez itt a kérdés. (…) Korábbi rabtartóink már nem állnak kötélnek, túlontúl jól ismernek bennünket. Ezért újsütetű rabtartót kell keresnünk. (…) Láncos rabokként nyomban hármas sorokba rendeződünk és dalra fakadunk.
(…) Hiába nincs szerencsénk a szabadsággal. A szabadság alighanem zsigerből gyűlöl bennünket. A szabadsággal valahogy vegyi reakcióba lépünk, és a végeredmény: anarchia és káosz.(…) A rabság egyesít, a szabadság pedig szétválaszt minket…Önmagunkat fogjuk elpusztítani. Ami a rabtartónknak évszázadokon át nem sikerült, azt mi öt éven belül elérjük.”
Ez nem valamilyen károsan „bomlasztó” kampányanyagból, holmi ellenzéki platformból vett idézet akar lenni, hanem egy kivételes tehetségű kortárs szatíraíró Másutt című, magyar nyelven megjelent kötetének egyik jellegzetes idézete. Sztaniszlav Sztratiev Szófiában született, és, sajnos, 2000-ben, 59 éves korában meghalt. Kelet-európai nép fia, aki számára – közeli meg távolabbi szomszédaival együtt – az Új Európába vezető út „olyannak bizonyult, mint a pokolba vezető út – jó szándékokkal lett kikövezve. De semmi többel”. Ám ne legyünk elfogultak, még ha a fenti idézet kétséget kizáróan a mai magyarországi helyzetre utalna is: az író egyperceseinek szöveg-áthallásai a közép-keleteurópai régiókban (jaj, de mennyire!) ma ugyanazok; így aztán ez a népszerűsítés – mely az éles látású és tollú próza- és drámaíró mellett a szatíráit megjelentető Napkút kiadónak is szól – nem tekinthet el a szerző egyéb, más jellegű (nem csupán „bolgár szemszögre” jellemző) meglátásaitól, amelyek, mondjuk, Romániában is telitalálatok lennének. Mint amilyen az alábbi, nem is olyan abszurd történelmi lecke:
„A fizika s a természet törvényei szerint olyan, hogy bolgár, nem létezhet. De nem így van. Farkincánknál fogva itt vagyunk. Kétszer kevesebben magunkba olvasztjuk a szlávokat, sőt még nevünkre is kereszteljük őket. A tetejébe bolgárnak hívják a nyelvet, amelyben összesen nyolc bolgár szó van. Az első közülük azonban a «bot«.”
Eszembe jut a jó öreg Constantin Daicoviciu professzor. Ő annakidején állítólag hat vagy hét dák szóba helyezte bizalmát.


Ki mondja meg, mivel mérhető az idő?

Egy 1995-ös Helikon kollekciót lapozgatva egyszer csak összenézünk: a hajdani késő estig tartó erdei barangolásunkat juttatja eszünkbe a cím. Goethe pintyőkéje… Tíz éve! Az ősz már rozsdaszínbe játszott, de nem volt mögöttünk az áradás pusztító réme, annyi szárazföldet elöntő víz, ennyi riadtság s a világban ennyi fájdalom. Szőke fényben úszó legelőkre nyílik az emlékezet. Ritka bükkös, rőt fenyők, s berkenyéről a csípős füstbe szarka száll, mint búcsút mondó legyező. Az alélt mező felett elszórt gyöngyszemek, kéken csalogat a kökény. Ujjbegyeden vércsepp, a tüske tőrbe ejtett. S lábamnál a véletlenül felfedezett halott madárfióka. A pintyőke.
A természethez, a természetes elmúláshoz tartozott az is. Percek múlva már mosolyogtunk, derűs, hosszú őszt reméltünk, nyugodtabb időket. Békés nyugalmat a világban, nem olyan „kórházi” rendhez szoktatót, amilyen mostanában kényszerből kijutott; s a tágas otthon falai között sem az önállósult s (végképp?) eltávozott gyermekek nélküli csendet.
Elég egy kósza perc a (nem is álombeli) bükkerdő elhagyott ösvényein, hogy feltámadjon a kapcsolat vágya környezetünkkel, s mi is bizakodóbbak legyünk. Érzékcsalódás játszik közre ilyenkor, holmi kegyelmi állapot?… Vagy az emlék távolsága teszi-e, hogy utólag még a halállal való szembesülés pillanata is melegséget csal olykor szívünkbe? Hogy elevenen, szinte vigasztalón él bennünk azóta az a kis rongygubanc-testű pintyőke.


Vándorbot s könyv gazdája
(Megkésett rekviem)

Azért szeretjük úgy a világot, mivel mulandó – mondja a filozófus-írónő… Vajon nincsen ebben valami tragikus?
„Hogy milyen gyönyörű fűvirágok voltak” – Tordán!… Kemény Katalin (különös, megható érzés, hogy Hamvas Béla élettársa, hitvese – aki ráadásul Kuncz Aladárnak, „szegény Dadi bácsinak” a térdén lovagolt egykor) fölidézi gyermekkorát, egyben az én néhai színhelyemet: közös szülővárosunk sárgás, zöldes, lilás fűvirágait keresi azóta is a nagyvilágban. De hiába. Nem találja párjukat… Bolyongásaik csillagtérképéről beszél – Béla tán onnan nézett le rá, oda várta Őt(?); a lebombázhatatlan mennyei Remetehegyre (ahová Hamvasnak nem kell Inotáról meg Palkonyáról /kényszer/ingáznia); vagy talán a szerényebb tordai Palatetőre.
Az erdélyi gyermekkor mitológiai méreteket ölt a számos katasztrófát megélt emlékezetben. A Sztélé nagyanyámnak című regényes krónika bábaasszonya nyakában hordja a rég porrá lett csecsemők összeszáradt köldökzsinórdarabjait. (Átvillan agyamon, hogy én is a nyakam köré tekeredett köldökzsinórral születtem.) Kemény Katalin megjegyzi, hogy a köldökzsinórban van éppen „az őssejt, amit most konzerválnak, hogy fölhasználják leukémia ellen, vagy… a legkülönbözőbb betegségek gyógyítására”. S még hozzáteszi, hogy „emberi képzeletünkben benne van az egész mitikus világ, csak föl kell fedezni”. Bibliai példával él: „hogyha mi vagyunk a teremtményből az utolsó, akkor minden bennünk kell hogy legyen, ami a világban van”, feltéve, hogy „az Atyaisten képmásai vagyunk”.
A mulandóban legtöbbször magunkat szeretjük, féltjük. „Fényesen mímelők”, posztmodern ficsúrok társaságában kevesen érzik ezt („a posztmodern önkényes, mert azt hiszi, hogy mindent össze lehet hordani”, mondja az 1909-es születésű s tavaly elhunyt Kemény Katalin). Csak az tudja igazán, akinek a gondolat a húsába vágva csontjáig hatolt, s már csak földben lesz díszes fekhelye. És mohos kövek közt botorkál, hogy begyűjtse a gyermekkor hangjait. Amíg erejéből telik; vagy erejéből is kifogyva, csapkodó karral.
Egy Dylan Thomas elégiát parafrazálva: mord agg híján a házban (hazában) bot, könyv gazdája ki marad?

 

A professzor úr hallgat


Ő, aki nemzedékek sorát kalauzolta el a tudás útján és mint (elme)orvos tévhiteket oszlatott el, talán segít nekem, hiszen számomra az ő halála is csak „tévhit”. Nemrég tudtam meg, hogy már sok évvel ezelőtt („Velencében szinte mesebeli körülmények között”!) elhunyt…
Benedek István – aki, amint egy januári megemlékezésben (Lyukasóra) olvasom – földi életében a 90 esztendőt is rég betöltötte volna – jó fél évszázaddal ezelőtt már tanulmányokat jelentetett meg az ösztönök világáról, az ösztön és a bűnözés közti kapcsolatról. Aranyketrecét – miután a család elolvasta – valamikor a nyolcvanas évek elején egy ismerősünk unszolására sebtében elcseréltem volt egy vaskosabb művével, A Csinevával; de később sikerült megszereznem újra. Másik regényét, a Párizsi szalonokat, most látom, 1969 karácsonyán dedikálta volt nekem, amikor nehezebb időkben (abból kijutott itt is, ott is) nálunk szállt meg feleségével Kolozsvárott. A francia enciklopédisták – Diderot, D’Alembert, Voltaire, Rousseau életét belülről láttatja olvasóival. Nagyon közel állt hozzám már akkor történelmi kutakodása, a beleélő (némiképp „reinkarnációs”) módszer, ahogyan a kegyencek, az intrikák és az írók, filozófusok korát egy regényes szerelem ürügyén megközelítette; amint írja: „Könyvemet csak azoknak ajánlom elolvasásra, akik kíváncsiak a kultúrtörténetre, pontosan az Európa arculatát átalakító «francia felvilágosítás«-nak nevezett áramlat belső küzdelmeire”. Dáné Tibor nemrég kiadott, A gálánskor című ötletes, szellemes „breviáriumát” lapozgatva Benedek István párizsi szalonjai jutottak eszembe váratlanul.
A stílus maga az ember. Benedek Marcell fia „nem esett messze a (család) fájától”. Bár sok éven át munkaterápiás gyógyintézetet vezetett Magyarországon (a kolozsvári egyetem bölcsészkarán is tanított pszichológiát, éppen hatvan évvel ezelőtt) és korszerű pszichoterápiával foglalkozott, íróként igyekezett az esszé szintjére emelni a tudományos ismeretterjesztést. Magával ragadó stílusának köszönhetően a nagyközönség igazi bestsellerként olvasta olyan rendkívüli kultúrtörténeti munkáit, mint amilyen a Varázslás és orvoslás az azték, maya és inka birodalomban. Egy időben, bevallom, az ő Mandraórájával feküdtem és keltem. Mint ahogyan gyermekeim a legjobb életkorban olvashatták Benedek István dokumentált tudománytörténetét, A tudás útját.
Népszerű volt, magyarországi kortársai szerint „csaknem egy nemzet tekintette a sajátjának”. Benedek István professzor – a nagyapa, Benedek Elek példájához híven – „a legrémísztőbb korok egyikében” vállalta a bátor kiállást, az igazmondást és a buzdítást: egy elmeosztály életét feltárva – olvasóközönsége tudta ezt –, semmiképpen sem lehet elvonatkoztatni egy minden ésszerűt korlátozó, tiltó és butításra épülő egész magyar társadalmi rendszer «elméket terhelő« zavaraitól.
Egy, az újabb szokás szerint feledésbe merült évfordulónál sokkal nagyobb megrázkódtatásokkal járó sorsforduló kapcsán talán föl lehetne tenni a kérdést: ha az ő zárt Aranyketrecében az emberi karakterek és események „naprakész kivonatát kapjuk a társadalom egészének” – a megnyílt «ketrec« vajon milyen eredménnyel (vagy kudarccal) kecsegtet az egyén önmegvalósításának mindenek felettiségét meghirdető, zavaros másfél évtized után?
A professzor úr hallgat… Mire gondolhatunk?!

 

Mi mitől válik embertelen kihívássá?

Mennyivel könnyebb volt a terror évtizedeiben védekezni a „fertőzés” ellen, mint a libikóka-demokrácia idején, amikor az embereket nem a nyílt erőszak kényszeríti rá a vedlésre, arra, hogy valamilyen külső (az erkölcsi parancs kényszerét semmibe vevő) kényszernek engedve siessenek kicserélni bőrüket, meggyőződésüket. A különböző pártok gyanús „átjárhatósága” is okot adhat némi aggodalomra. Ám egy a Kádár-rendszerben – az 1956-os „bűneiért” – több évi fogházra ítélt értelmiségi emlékezését olvasva, a letűnt bűnök és bűntudat újrajátszásának passzív tanújaként, a felismerés döbbenete után egyfajta irigység fogott el (nem a ragyogó stílus, a bizarr és szellemes tálalás miatt): szívesen „felvállalnám”, átvenném emberi és írói dialektikáját – nem csupán a magam és nemzedékem, de akár a békés tehetetlenségben vergődő, a rohadást nem vagy alig érzékelő ifjú utódok nevében is.
„Védekezve a fertőző anyag / ellen kizártam magamból magamat.”… Van, aki, persze, ebben a lélekkeményítő magatartásban – ítélkezésben? – túl kíméletlen, „embertelen” kihívást, mi több: gőgös („hencegő”) felsőbbrendűséget feltételez. (Nem feltétlenül a szellemi emberéét. A megszenvedett múlt terhén kívül – „a börtönévek nem úszhatók meg gyógyíthatatlan sebek nélkül”, szerencsére, nem mindenki lesz idegroncs vagy erkölcsi hulla! – más, genetikai okai is vannak ennek a magatartásnak minden bizonnyal.) „A baj az – mondja az (író)áldozat – …gyakran eldönthetetlen, hogy megöltünk-e valakit vagy sem… A mai háborúkban senki sem tudhatja, hogy sikerült-e gyilkossá válnia.” A békés hétköznapok egyre tűrhetetlenebb bizonytalansága mondatja ezt vele (és velünk). A civilizált államok törvényei éppoly könyörtelenül visszaélnek a demagógiával – valahányszor a demokrácia hurka tekeredik az állampolgárok nyaka köré –, mint ahogy a diktatúra a fizikai kínzásokkal meg az élestöltényekkel. Többek közt azáltal is, hogy „feljelentési kötelezettséggel terhelik meg” öntudatos polgáraikat. A szép-új-világhoz dörgölődő ún. szabad államok titkosszolgálatainak hazafias szlogeneket továbbra sem mellőző propagandája semmiben sem különbözik a besúgásra épült szocialista öntudat sok-sok nagy- és kisállamánál.
Körkörös folyamat ez: minden látszólagos társadalmi metamorfózis ellenére, önmagunkon – belső moralitásunk ősi (a bennünk szunnyadó vagy belénk nevelt) parancsán kívül senki sem védhet meg, a végzetes fertőzés következményeként, a ránk erőszakolt kényszercselekvéstől és a csalódástól…

P. s. Bármilyen értékes dokumentum kerüljön is a kezünkbe, a magyarázat bennünk van.


Erdei lakban szelídített Sárkány


Pászkány Árpádnak, koholt névnap ürügyén

A város fölött csillogó kereszt, vagy csak egy erdei bogár mohos szentélye. Olykor (egy különös élmény hatása alatt) mintha átlényegülnénk; nem ugyanaz az ember érkezik meg, aki útnak indult. Lehet végtelenül sötétegű az az út.
Mintha más személyiség tekintene ki homlokráncok mögül, más bőrébe bújva követnők a véletlenek, a feltételezések láncsorát, amely néha túl messzire ragadja az elmét.
Egy bűvös térben állsz. Lábadban, karodban, ágyékodban, egész testedben másként áramlik a vér. S az is, ami kiáramlik belőled: vágy, elszántság, vagy csak nyugalom. Aminek nincsen, nem ismerhető fel a határa, az tűnik a legígéretesebbnek, a legizgalmasabbnak. Ami valahol túlmutat az egyszerű megértésen.
Lefelé, fölfelé, kanyargósan is van út, nem csupán a harmónia arányokra kényes középútja vezethet el a végtelenhez. Nem elég a kártyaasztalnál a ritka szerencsétől felnyeríteni; vagy akár a tükör előtt saját megnyerő vonásaink láttán. Törekvés és cél ritkán fedik egymást. S van, amikor a látványos siker másokat vagy önnönmagunkat beárnyékoló kockázatokkal jár; ha nem egyenesen viszolyogtató.
Mindezt egy erdei házikó (vadászlak) ablakán kipillantva gondolhatnád végig… Mielőtt későn hulló, elsárgult, vörösbe játszó falevelek sűrűjében gázolva elhagynád az áhítatos helyszínt. (Földben s agyban dörömbölés sehol. Fölocsúdni pitymallatkor álomországban; azok a nem is olyan hajdani felhőtlen villásreggelik a P.-kúrián!… Érkezett-e valamilyen hír Kidéből?) Amikor szükségtelen kinyilatkoztatni (hát még kiverekedni!) a békét. Egy lengyel nő könyvében olvastad nemrég, hogy nem feltétlenül véres harcban kell legyőznie Szentgyörgynek a Sárkányt. Mindegy, hogy a bűn természetünk tartozéka vagy sem, van, amikor a rossz, a fenyegető rém már képtelen a rontásra. És elég, hogyha nem adjuk olcsón a bőrünket. Ha nem adjuk meg magunk.
Ki tudja, hányszor tűnt már úgy, hogy az emberi fejlődés a jó felé halad? A rettegést kiváltó dúlás, pusztítás kísértése-kísértete örök, de több az esélyünk, ha gyarló önmagunkkal szembenézve s -szállva harcolunk az (el)esendő világgal. Nem feltétlenül az üldözés, a megvetés, a gyűlölködés, a leszámolás a célravezető. Az öldöklés ösztöne minden nemes intuíciót kiöl az idegekből. S jóllehet a felépítendő új rend messze áll majd az elképzelttől, a tökélytől, akkor ragad el mindent tőlünk a (bennünk) sunyító Sárkány, hogyha megint a félelem az úr.
Összegabalyodó belső árnyékindák sűrűjében hiába is keressük a halál gyökerét.

 

Ha elér a védtelenség


Egyet kell értenem egy osztrák költővel (Mayröcker), aki hosszú időn át belemerült egy pontosan meg nem nevezett könyvbe, amelynek következtetéseit azonban („amit Polly nemrég állított”) kétségbe kellett vonnia. „Nevezetesen, hogy a fantázia és a potencia ötven év fölött elsorvad” (a szellemi potenciát is beleértve)… Éppen az ellenkezője következik be (legalábbis egyesekkel), nyugtázom, nem csupán futólag egy bólintás erejéig, magam is. Igaz ugyan, hogy egy rossz hír, egy súlyos bántás, méltánytalanág hatására (a gyógyíthatatlan betegségről nem is beszélve) a sokat tapasztalt ember hamarabb érzi úgy, hogy egyszerre minden megsemmisült – benne is; de aztán kiderül, hogy „valami egészen új sül ki” a lét határát súroló, a pillanatnyi tűrőképességet próbára tevő helyzetből, konfliktusból. Még elnyűtt arccal is (nem feltétlenül a tükör előtt) rájövünk, hogy ötven, hatvan esztendő múltán sem feltétlenül magunkban kell keresnünk s látnunk a szörnyeteget. Pedig lehet, hogy már nem is igazi emlékképekkel, legfeljebb egy-egy, a tudattalanban rögzült, megrekedt kép emlékével szembesülve hadakozunk a kóros (káros) kapcsolatok és/vagy képzettársítások kiszámíthatatlan tűzijátékával. Fedezékünkben szorongva is ránk törhetnek a kényszerképzetek (melyeket a nosztalgia zárt tavába gyűjt a behatárolt időt csorgató emlékezet), vagy az elveszettség-érzet. Megiramodni – lélegzethez jutni is – mind nehezebb, régebb mintha nem futott volna így, ilyen lelketlenül az idő(!); a gyötrelmeket és gyarló győzelmeket véletlenszerűségükben továbbsodró múlttal együtt a jövő képzete is minduntalan eliramlik.
Néha elég lenne konok képzelgéseidet tartósítani, hogy továbbadhass valami hasznosat, érdemlegeset a tieidnek. Még ha csak sárguló fű vagy is kövek között… de elég, ha kicsit elmozdítod a fejed, és más fénypászma világítja meg letűnt életed egyik-másik töredékét – az elmulasztott vagy elhibázott pillanatokat… S a helyreigazításba, a tanulságba (jaj, be csúnya szó itt!) vajon sikerült-e belopnod egy szemernyi vigaszt? S amit te méltósággal méltányosnak tartasz – még akkor is, ha képzeletben korok és személyek közt ugrálva, mint a szöcskék, jutsz el a nyugodt évgyűrűknél szeszélyesebb, szerteágazó vérkörök gübbenős (gübeces), mocsaras mélységein át szüleidtől az unokákig –, annak hitelét nem kezdi-e ki esetleg valamilyen (végzetes) félreértés?
Rájuk gondolsz, akik helyett is éltél s élsz még: ők nem változnak (legalábbis benned), „mint föld a követ” elviselnek minden vádat. Te, eleven húsoddal s emlékezeteddel – amire azt szokták mondani: „apánkkal függ össze” – az élőkhöz hajolva (több ez, mint puszta kíváncsiság vagy hiúság), kapaszkodnál a létezőbe (a könyörtelen rosszba, az ingatagba!) az egymás zsebeit furfanggal kifosztó sokadalomban, a torkodat köhögtető porral megkísértő világban...
És hát megeshet, hogy Atya, Fiú, Szentlélek minőségedben akaratlanul is elhibázol valamit. (Esetleg az üzenet címét, vagy címzettjét?) Ilyenkor jön a kívülállók keselyűmódra lecsapó gyanakvó tekintete, kérlelhetetlen „ébersége”, hogy unottan és talán némi elégedettséggel kitépjen belőled, belőletek valamit.
Szakadatlan kopásban, tör(edez)ésben. Torkos, vagy csak „csipegető” hullámverésben; aligha van visszavonulás. Bármilyen gazdag vagy bármilyen szegény légy, a védtelenség mindenképp elér. És kérdés: ki szabja meg a hátralévő – előrenéző – idő ütemét?

 

 


Röpke öröklét


Hajós József emlékének


Az időcsatorna mintha valósággal be akarná szívni az illékony nedveket. Ezért is lehet nagyobb bizalma az embernek, villan át rajtad, a szálkás gondolatok (viszonylagos) maradandóságában.
Nem valamilyen hagyományos, lampionos hangulatú éjszaka ez, inkább bizarr: bolygócsillagok, tán régóta kihalt, kísérteties lángjának láthatatlan perzseléseit sejtető, midőn az álom érzékenységén a foszladozó történés-szálak is fennakadnak. Ilyenkor lehet mást, súlyosabbat mondani, amitől könnyen megnyílhat egy végzetes kráter a mélyen az óceánba vesző földnyelvek alatt. S a károkat is, teszem azt, a néhai Bizáncban kikevert zománc alatt – melynek láttán a maga idejében egy guta ütötte vérmes Szulejmán is felhorkant – lehetne (persze, csak jelképesen) megítélni s fölmérni, nem holmi feltűnni vágyó „posztmodern” kor süvölvényeinek sivalkodásából.
Nem csoda, ha a csúnya arcok s a szavak is képesek megszépülni egy ilyen éjszakán. Test a porhüvelyig – a kínszenvedés kockázata is mindenképp, nem csupán a gyönyörűség légvára... A képzeletet semmilyen képlet nem köti; a világvégnélküliség óráinak nincsenek üres – magasztos vagy átokkal sújtó jelzői. Legtöbbször az óramutató is hiányzik /vagyis: nem hiányzik!/; mintha a nagyothalló, aggastyán órásmester kérdezné, a hőségbe ájult kairói éjszakában gunnyasztva – a valós és a valótlan határán –, a mánus nélküli szerkezetek, fogaskerekek között, hogy: hová lett az IDŐ?... (A volt-idő bár, amely valamennyiünket követ; őt is – feltéve, ha nem valamilyen földöntúli lényt láttam volt ott harminc valahány évvel ezelőtt, nagyítólencsével a kezében; vagy magát az Öregistent!)
A közhiedelemmel ellentétben, a sötétből feltörő hullámverések tengerpartján a versszótagok kavicsértékkel bírnak. A víz könyörtelensége és a képzelet szülte sirálysikoly (mint hordalék) egy-egy lélegzetvétellel behatol mellkasodba. Magányos dűnék hibbant lakója, a kagylótörmeléken szökdöső Mózes is! látjátok, úgy igazítja rongyos ágyékkötőjét, mint megfakult hitű vagy cinikus utódai a tízparancsolatot.
Nyugodtan átrendezhetitek, átfesthetitek a helyszínt – e röpke öröklétre(!) –, szabadon, mint a delfin, tépett hátországgal és púppal is sebezhetetlenül. S jóllehet már soha együtt, legfeljebb a régi kötetek kötőanyaga, és nem tűnik el a komor tónus – mintha életfogytiglan járnád ugyanazt a kalandokra csábító, a lehetetlen káprázataitól dagadozó vizet, csak a föld s az ég változatlanul ismerős –: a tehetetlen félelem a rémkirály nyomában taposó torz újvilágtól fejet fog hajtani előbb-utóbb a múlt száraz tényei előtt. Utódok, bennetek is.

2008. augusztus



„Remegő apróvadak”*

1. A lehetséges változat

Abból okulunk, amit látunk, és félelemmel tölt el a láthatatlan.
A civilizáció magasfeszültségű kísértései nemcsak a rőt erdők vadnyulaiban növelik a neuraszténiát. Nem a ragacsos kezű hullarablók rángatják le a magasból az utolsó jelképet is, mely a tudomány fényében megfeszíttetett.
„Előfulladozunk” ( András Sándor közmondásként olvassa ránk, mit tükörképünk kínjában kétségbe vonna)... S mihelyt a szálka megakad a torkunkon, kimeredt szemünk a gazdát keresi.
Megváltónk már csak a rémület állati ösztöne lehet.


2. Fénytörések

Mióta már csak az enyém az a palaszínű tető, s alatta, fölötte a szürke kilátástalanságba kövülő árnyalatai. Mióta nem osztozunk meg már a kimért napokon (a távoli emlékablakokban arcok; kivehetetlenek). Olykor, nyugodtabb éjszaka után, beomlott zugok felett lebegve, a keskeny árnyékból kimozduló szemrésem előtt ökörnyálként úszik el egy egy gyönyörű képtelenség.
Könyörtelen fénytörések kísérnek érdektelen útjaimon, múltamig hatoló szuronyaik közt vonulok a középszerűség mindent kisajátító, sunyi évszakai felé.
Zörögnek a szél ujjai, mindent megmotoznak. Rajtad, rajtam. Bárhová mész, bármelyik vonattal érkezel, szúrós szemű ismeretlenek szétnyitják bordáidat – tekinteted riadtabb, mint mikor először másztad meg a temetőhegyet velem. Hosszú az út hazáig, gömbvillámok fejünk felett (hol az irány)!... Mindig csak arra? – eltévedések hálójában visszafelé. Lassan olyanná válik, mint a megszokás; az is lehet, hogy nincs már sehol az a haza.
Valaki vagy valami még megérint tétován, mint, aki/ami nem tud meghalni nélkülünk.


3. /K/óda

Derülni kéne az égnek. A mocsok el-, bár fel is száll, igaz.
Porhanyó lét; kirajzó gyermekek.
Hold udvarában forgó, toporzékoló tündérporontyok.

 

A megszokás csendes őrülete

Hány órával (héttel, hónappal, évvel?) kellene átállítani az időt, hogy hosszúsugarú, vidám nap(ok)ra ébredhessenek megint? Az éhes és türelmetlen agyvelő tüzes ötleteitől kigyúló havas reggelekre; a mesterséges ingert kiváltó gyors zuhanyozások örömére és a sietve felszippantott friss fehérneműillatra; az ínyenc ízek kihívására a megnedvesített ajkakon, sorsdöntő elhatározások váratlan villanásaira, a részegítő forróság száraz, izzasztó megtorpanásaira, a zöld legyektől körüldongott hús nyers szagára, az ellenállhatatlan lendület szenvedélyétől dúskáló delek zavaros tisztátalanságára, amikor húsos indákat hajtva mintha a fejük is kivirágozna.
A délutánok meglepetésszerzés félénk, izgatott fintorai, midőn a súrlódások felülete percek alatt begyógyul, s a hurkásan lógó hasfal, a mind hegyesebb kulcscsont és a bőrhámlások felülete nem okoz depressziót.
Az örökkévalóságot megkísérő lebegés gyönyörűsége; a magabiztos karcsapások, melyekkel biztosan távolodsz a sűrűsödő rémülettől. A lopakodó lépések izgatottsága a szívkamra felé, amely őrzi a téli alma illatát. A vakmerő sugallatok – mindegy, hogy a fájdalomé vagy a félelemé. Az esti villanyoltást követő elernyedés. Az apró remegések. Az élveteg vigyor s a tartós kéjérzés már-már szertartásos kisugárzása.

Kitörlik szemükből az ívlámpa fényét, és egymást türelemre intve, a haszontalan, nehéz csomagokkal felhurcolkodnak a macskapisi szagú lépcsőházban, majd kifulladva, időtlen másodpercekig állnak a koromsötét folyosón. Hátralevő életük egyetlen kulcsát keresik minden idegszálukkal, megnyúlt fülcimpával és kitágult orrlikkal, egymást fürkésző szemrehányó tekintettel. A lakáskulcsot.