Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A nevető ló mint rejtély (esszék) IV.

2011.12.11

A kétféle „csendről”
(Két könyv ürügyén)


Egy évvel ezelőtt még én lehettem a pohárnoka. Friss volt, szellemes; mellette figyelmes, mosolygó hitvese. Múzsánál jóval nagyobb, fontosabb „hatáskörben”. Reméltem, hogy az idén is köszönthetem, talán épp ugyanott, a hajón, hiszen jó ideje a Budapesti Ünnepi Könyvhét emlékezetes pillanatait nehezen lehetett elképzelni határ Győző nélkül. Hozzátehetném: a londoni Határ Győző nélkül, hisz úgy társul nevéhez a jelző, akár a mitológiai világjáróéhoz, Odüsszeuszéhoz a „gyorslábú”… És jött az értesítés Londonból, hogy az előrejelzett érkezés – az idén elmarad. A 84. Esztendejébe lépett mester beteg. Nagy könyvére, az Özön-közönyre gondoltam (mely csak számunkra új; első kiadására 1980-ban került sor Londonban). A riasztó cím kihívás lehet mindazoknak, akiknek, akiknek a pártoskodás, az ítélkezés, a kategorizálás a lételeme, akik folytonos állásfoglalásokon törik a fejüket. („Nem ismerek még egy magyar nyelven írt bölcseleti művet – olvashatjuk Földényi F. László beköszöntőjében –,amelynek látóköre ennyire európai lenne…”) És hát eszembe jutott Határ Győzőhöz írt versem, amelyben a nyolcvanhárom éves nagy öreg (Londonból hazatérve) azt mondja nekem, neked: „felejtsd el, hogy hol vagy!” – Ahonnan jövünk, azt nem lehet elfelejteni – „a koszmodern szigetecskét s az emlékeinktől elszigetelő, elszakító posztmodort”. Akkor értettem meg Határ Győző csendjét, bölcsességét. A csend-aktus kísér minden tapasztalati korlátozást. Feltéve, ha: „Önök közül bárki meg akar érkezni még valahová”.

*

Sokat gondolkoztam az utóbbi időben Pierre Boulez francia zeneszerző egyik megjegyzésén, miszerint „vannak cselekedetek, melyek nem megtételét kell akarni”. Egy ilyen axióma olykor sokakat fejte ejthet. Ő különben John Cage „öntörvényű” művészete kapcsán fejtette ki véleményét, Cage ugyanis megváltoztatta a huszadik századi zenéről vallott gondolkodást: annak a jelenségnek mondhatni a maximumát fejezi ki számunkra ma is, amely a zenének minden más tartalmi tényezőtől, szemponttól való elválásából született meg. Akik már harminc valahány éve nyomon követték Cage hatását – mint Vidovszky László –, abban látták Cage áttételes, felszabadító szerepét, hogy „egy olyan zenetörténeti pillanatban tudott elszakadni a korábbi zenetörténeti szemlélettől, amikor az éppen egy hipertrofikus szintézisre készült”. Cage eljárásainak újszerűségét a véletlen alkalmazásában kell keresni. A véletlen a zenében sokkal egyértelműbben vetődik fel, mint festői vagy írói problémaként. Cage felszabadító szerepe kiterjeszthető-e vajon más művészetekre is? Ma már nyilván okosabbak vagyunk (vagy legalábbis a világdivat!): a posztmodern után az élet és a mű közötti határok lebontása szinte már fel sem tűnik. De meddig?!…
Cage elvetette a kottát, a partitúrát. Csakhogy a hangzás egyszerisége (a véletlen!) leegyszerűsítéshez vezethet. A Cage-féle előadói szabadság kétélű: kotta helyett útmutató korlátoz. Olyan eseményt is följegyzett a zenetörténet, amikor például a meghívott művész, Cage egy nagy tál spagettit készített; inkább színpadi esemény volt ez, mint zenei. Tekintve, hogy Cage a kottából való művészi muzsikálással nem az improvizációt állította szembe, a véletlen-műveletek során a hangzás egyszerisége mindenképp a lehetséges kombinációk leszűkítéséhez vezetett. (S ez már „bumeráng”.) Cage nem jutott el odáig, hogy ennek a túlzott, mesterséges beavatkozásnak felmérje e következményeit. A művész(et) autonómiája helyett az élet elsőségét hirdette meg. Csakhogy az elmúlt évtizedekben sok minden történt a kultúrában, a művészetekben, nemcsak látványosan, hanem a tanulságokat tekintve is. Cage credóját a zene jövőjéről – „hiszem, hogy a zajok felhasználása…stb.” – ma másképpen fogadjuk, még ha a „csend”-aktus némely sznobok fülében (vagy inkább agyában) a nonzene szent rítusaként hangzik is. Baj, ha a divat eluralkodik a minőségen.
Partitúra nélkül csak utánérzések vagy „előérzetek” jöhetnek létre. Ezt nem is annyira Cage kísérlete és utóélete juttatta eszembe az irodalmi gyakorlatra gondolva, mint inkább Határ Győző négyszázhatvan oldalas bölcseleti műve. Elolvasása után nem lehet nem gondolni a meddő tagadás bármelyik végletes apostolára, bajnokára – a századvégi művészet (irodalom, zene, performance) lehetséges zsákutcájára. Pierre Boulez-re hivatkoznék megint: „Egy bizonyos társadalom megadja nekünk a privilégiumot, hogy a király bolondjai legyünk, feltéve, ha elfogadjuk ezt a szerepet”. Nagy tanulságnak tűnik ez; egy „antiesztétikus” hozzáállás – különösen, ha nem a zenére, hanem más jelenségre alkalmazzuk – nem abszurditást, hanem egyenesen társadalom-ellenességet eredményezhet. A londoni mesternek – Határ Győzőnek – egy heves kifakadásában a tavaly a Kossuth rádióban ez valahogy úgy hangzott, hogy az egész nyugat-európai költészet egy ganérakás benyomását kelti.
Nem szükségeltetik különösebb apropó a kétféle csend megközelítéséhez. A végképp le nem zárt vitára utal az is, hogy pécsi Jelenkor Kiadó A CSEND címen megjelentette John Cage írásait (Wilheim András válogatásában), Földényi F. László pedig „a szabad és elfogulatlan filozofálás” mesterét köszönti Határ Győzőben, a kiváló költőben, íróban, hangsúlyozván, hogy semmiképpen sem a szépíró melléktermékéről van szó, hanem egy nagy, összegező műről. A szerző elődei közül megemlíti Shmidt Jenő Henriket, Palágyi Menyhértet, Hamvas Bélát, Szabó Lajost és Tábori Bélát; őket sem gondolatai alapján rokonítja Határral, hanem hierarchia-ellenességük, a (hivatalos) „céh” gyanakvása velük szemben. Holott nyilvánvaló tény, hogy „a filozófia számára a nyelv éppolyan elemi létfeltétel, mint az író számára”.
Határ Győző – Kierkegaard „profétikus korholása” és Wittgenstein „építkezésre képtelensége” után különösen – állítólag lemondott a rendszeralkotásról. Ennek ellenére ízig-vérig filozófiai művet hozott létre, a felfoghatatlan fogva vallatóra. S végső kérdése nem arra irányul, hogy mi a lét, hanem, hogy honnan van róla egyáltalán tudomásunk. A „miért vagyunk a Földön” kockázata helyett az izgatja, hogy „miféle kozmikus kíváncsiság tölti el az (anyagi) lét tömegtengerét”? Új megközelítés ez: a lét az ember révén szemlélni kezdi önmagát.
E katartikus vallomást olvasva és végiggondolva: mielőtt magamé tehettem volna a mű jelképrendszerét, hajlottam az irodalmi/as/ minősítés felé, hisz Határ Győző kelléktárát jórészt az irodalomból veszi (gondoljunk csak érzékletes címeire: Platón macskája… Lyukszavak kísértetjárása). Kezdetben az egész olvasás olyannak tűnt, mint valami pokolraszállás – dantei bugyrokba –, vagy ismeretlen, félelmetes kráter mélyére hatolás, miközben bármelyik pillanatban alattomos kitörés, végzetes lávaömlés fenyegetettsége váltja fel s fojtja el bennünk az alig-eszmélés illúzióját, az emberöltőnyire kiszabott áltatást és tudatlanságot. És ezúttal nem is annyira a szerző stílusa teremti meg a feszült állapotot, hanem a helyzettudat maga. Az, hogy „a megismerhetőség mögötti létözönben minden amorf és egyszeri, semminek «modellje« nincs, mert minden maga a modell, semminek eszméje nincs, mert maga az egyszeri megvalósulás…” A világ „sem nem jó, sem nem gonosz – hanem olyan viharzó-közönyös, hogy ez az univerzális közöny magasan az emberjószág epizodikus egykedvűsége fölött, a kozmosz hatványain, a kozmikus erők rangjára emelkedve jelentkezik”.
Mintha egy „újközépkori” prédikátor feddő szavait hallanók. „Senki sem kíváncsi sem a világ, sem a maga tényeire. Az ember: narkotikus fogyasztó állat.” Határ Győző nem fukarkodik az erkölcsi példálózgatással; filozófiai rendszerpusztító futamai során füstölög, hogy „köztes-Európában ilyen ezüstpapírba kell csomagolni mindent, és félredűtött fejjel regényesíteni”. Az öreg mester mentségének csak azok minősíthetnék az ilyen kifakadást, akik nem vették a fáradságot, hogy végigrágják magukat a többszáz oldalon – a tizenkét fejezeten –, melyet epilógussal, appendix-szel és jegyzetekkel told meg.
Érdekes, hogy a görög szellem („ismerd meg önmagad”) és a kínai „(valósítsd meg önmagad”) summája helyett az indiai „spekulációt” választja. Buddha utolsó szavaival: ki-ki küzdje ki a maga megváltását.
Az Appendixben nagyon ismerős – kelet-közép-európai – megközelítését találjuk meg a „filozófus is ember” dilemmának. (A tanulság: „A hitregéket kell kiebrudálnunk a filozófiából” – is!)
„A dolgok ésszerűségének halmozása szemben áll a kimeríthetetlen csenddel” – az örök békességgel. Határ Győző „csend-aktusa” nem a kísérlet végletessége, mint a Cage-é; éppen azért nem vezet zsákutcába, mert kizár minden tapasztalati korlátozást.


Határ Győző
(1914. november – 2006. november)

Nyolcvanadik éve múltán is hetykén emlékezett hajdani önmagára, aki harminc fele járván („élte harmadán”) felcsap flaszterkoptatónak ¬– „áldozatnak”(?) ¬–, s megérvén a negyven évet: „zálogházba istenházba börtönbe betéved”. Abban az évben született, midőn Európa végképp búcsút mondott a békének. Mindkét világháború után börtönbüntetéssel sújtotta a mindenkori terror. 1956-ban hagyta el Magyarországot, londoni emigrációjában több tucat kötet, több ezer vers mellett volt ideje „lélebúvárkodni”; rádöbbent, hogy „a magyar irodalom spektrumából hiányzik a filozófia”, s megalkotta nagy bölcseleti művét, a hatszáz oldalas Özön közönyt, amelyet élete utolsó perceiben is fő alkotói vállalkozásának tartott.
„Történelmi szerepeiben”, önkéntes emigránsként vált modern, bővérű dráma- és prózaíróvá, filozofikus hajlamú költővé. A teremtés korlátjait feszegető, az álmorált ostorozó elme volt; a lírikus kalandját tobzódó sokszínűség, szellemes nyelvi játék, travesztiák jellemezték. A magyar irodalom londoni nagy öregjeként sem ismert művészi vagy korHATÁRt, mindvégig fiatal maradt.

 

Az elsüllyedni-kész lényeg

Nyári, jórészt a Budapesti Könyvhétről hozott olvasmányaimban sok hasonlóságot vélek fölfedezni. Ez talán már a mindent egybemosó, egyben-látó (nem megszépítő!) életkor elkerülhetetlen, különös „vívmányának” is betudható. Hermann Hesse és Márai Sándor, vagy a tizenkilencedik századot végigélt báró Vay Miklós és John Lukacs „letűnt” huszadik századának emlékei mellett és után, végül egy egészen más műfajú (műfajnélküli), szerény hazai könyvbe feledkeztem bele úgy, hogy lelkileg előbb kihevültem-gyúltam, majd leégtem, ahogy pár nappal korábban a Margit-szigeti hullámfürdőben égette le külsőleg a tűző Nap sápadt bőrömet.
Sírtam, bevallom; pedig nem ismeretlen világ és hős foglaltatik benne ebbe a kis, kékfedelű könyvecskébe. (Marosi Ildikó: Kis/Ligeti/könyv – A fedélzetközi utas elsüllyedt világa. Pallas-Akadémia Könyvkiadó. Csíkszereda, 2002.) A fiatal nemzedék körében újra népszerű Hermann Hesse (önéletrajzi)regény, A pusztai farkas, hetvenöt év után is lenyűgöző olvasmány. A tudatlan utókornak köszönhetően a névtelenségből előkerült újabb Márai-kisregények sem okoznak csalódást: nyelv és gondolat harmóniája, hol andalító, hol felkavaró nyári olvasmány, különösen A nővér ¬– a zongoraművész (író-alteregó) lelki, tudati okokra visszavezethető ujjbénulása persze csak ürügy, hogy felejthetetlen Márai-futamokat olvashassunk háborúról, művészetről, szerelemről, emberi gyarlóságról és hitről... Valahogy mégis... ha nem is a mesterkéltség, de a már ismert ¬– mindegy, hogy milyen: szellemi, filozófiai, irodalmi stb. ¬– érvekkel meggyőzni, hatni akaró nagyságok, tehetségek újabb, vagy csak halványan ismert fikciót (szerencsére, nem örök megoldást) kínáló világában tölthettem el néhány kellemesez szép órát... Ligeti „kis könyve” más, megrázó élmény volt, semmiképpen sem irodalmi – művi ¬– kikapcsolódás.
Nem merek belevágni a lényegbe, amely annyi évtized, egy bestiálisan ellentmondásos évszázad múltán sem finomítható semmiféle kategorizálással vagy jelzővel. Marosi Ildikó Ligeti ismeretlen önvallomását ásta ki a feledés mélyéről, az Elsüllyedt világot ¬– a Súly alatt a pálma társát. Az utóbbi jelkép, nem csupán irodalmi és kordokumentum (a most kiadott, tizenöt fejezetre osztott emlékezés értéke, sorsa még nem kerülhetett mérlegserpenyőbe; de elég volna néhány részletet idézni belőle kapásból, hogy „csemegeként” minél többen meg- és kézbe vegyék a könyvet, s egyúttal megértsék: miért tartották Ligeti írótársai már megjelenésekor nemcsak jelképerejénél fogva tüneményesen igaznak, szépnek, de pótolhatatlan értékűnek is a Súly alatt a pálmát).
Nyilván nem ezt éreztem felkavaróan megrázónak. Annak az erdélyi magyar írónak a sorsa elévülhetetlenül az, aki Molter Károlyhoz írt levelében felszabadulásnak nevezi Észak-Erdély magyarrá válását a Bécsi Döntés után, de hiába kilincsel, kér támogatást régi befolyásos barátaitól, olvasóitól, például Marosvásárhelyről; ahol korábban száz híve, olvasója volt azelőtt, váratlanul hat-hét előfizető bizalmát sem élvezi, válaszlevelet is egyedül Moltertől kap. Tragikus halála után jelenik meg a hajdani, írótárs és barát: Berde Mária bűntudattal és váddal teli kiáltása a meggyilkolt után (Levél egy kibujdosott barátom után címmel. Utunk, 1946, szeptember 28.) „Egyet tudok most már, ami akkor sejtelmem volt csupán. Nem lett volna szabad senkinek így elereszteni a magunk hatóköréből.(...) Farkascsorda tekint közönnyel meredélyen alázuhanó vagy véresen elterülő társára. (...) Égető szükség lett volna most a csoportszellemre, az egymás terhének hordására... Ezért viseltük ország-világ előtt büszkén és néha nem minden haszon híján az «erdélyi író« címet, hogy egymást a súlyos órákban egyszerűen cserben hagyjuk?...” Még ha az utólagos „nyomozás” és az előkerült dokumentumok alapján túlzónak, részben igaztalannak látszik is Berde Mária némelyik vagdalkozása, az erdélyi magyarság és irodalom, az egyetemes magyar kultúra nem akármilyen áldozatot gyászolhat Ligeti Ernő személyében. Benedek Marcell „nélkülözhetetlen forrásmunkának” tartja a Súly alatt a pálmát, az író kivételes tehetségére, jellemére és bátorságára vall, hogy hitelesen, szubjektív meggyőző erővel képes „krónikás” könyvbe foglalni „a huszonkét esztendős megszállás alatt szenvedő erdélyi magyarság lelkivilágát, első kábulatából való felocsúdását, szellemi életének küzdelmes kialakulását. (...) Sok mindent elmond, amit annak idején nem lehetett kinyomtatni és sok olyat is, amit tudhatott volna az anyaország közönsége, de érdeklődése reálisabb természetű...” Anélkül, hogy rejtett gúnyt vagy megvetést keresnénk az ugyancsak Erdélyből áttelepült Benedek Marcell szavaiban, tegyük hozzá ehhez a Magyar Szemlében megjelent recenziót az „élményeivel viaskodó” erdélyi íróról (a szerkesztő-bizottság elnöke és alelnöke két olyan nagyság volt, mint gróf Bethlen István és Szegfű Gyula): „Ligeti sem pártatlan (akárcsak Cserei Mihály, Bethlen Miklós, Mikes Kelemen vagy Bod Péter), tele van rokonszenvvel vagy ellenszenvvel, vonzalommal vagy kifogással. (...) De ez teszi a könyvet érdekfeszítő olvasmánnyá: ahogy elköltözött vagy ma is élő személyeket lefest, flamand festő ecsetére emlékeztet.”
Marosi Ildikó érdeme, hogy az elidegenedett, érdektelen (arcát csak anyagi s reklám-érdekre megrezdítő) mai magyar kultúrvilágban ¬– a politika elsődleges hatalmi kizárólagosságát és rémálomszerű ostobaságait hagyjuk – sikerült nyomára bukkannia néhány fontos vallomásnak, valamint Ligeti Ernő csodával határos módon megmenekült fiára. Így szerez tudomást az olvasó (ezért is izgalmas, megrendítő a kötet harminc oldalnyi „előszava”) az író életének végső, Budapesten töltött időszakáról, arról, hogy jóllehet Ligeti Ernő és családja az erdélyi magyarság vezetőinek kérésére és közbenjárására a nyilas kormány idején is mentességben részesült, mégis: „a nyilas hordák egy decemberi éjszakán megjelentek a lakásán, feleségével és fiával a Duna-partra vitték, a víz szélére állították őket, aztán beléjük lőttek”. (Térey Sándor) New Yorkban élő fiának utolsó levele szerint (ő túlélte a sortüzet, egy magyar katonai őrjárat mentette meg s vitte kórházba): 1945 január 10-én a svájci követség által védett lakásból hurcolták el mindhármukat. Charles Ligeti (Károly) elhatározását, pár soros üzenetét tiszteletben tartva („nem vagyok érdekelve semiféle téren a múltat előidézni”) – ily „fantasztikus”, kontinenseket érintő bestseller részei volnánk emlékeinkkel, emléktelenségünkkel együtt, ma is?! ¬– ezután is titok marad, hogy hol van eltemetve Ligeti Ernő és élettársa, valamint, hogy mi lett az író kéziratos hagyatékával...

A kultúrának, a hitnek és toleranciának egészen más világa nyílt meg előttem, beleolvasván Ligeti Ernőnek valamikor a Pásztortűzben megjelentetett, úgyszólván ismeretlen vallomásába. A kötet hátlapjára nyomtatott szöveg „túlvilágot” emleget; számomra ez virtuális, mégis ismerős valóság. Abban viszont nagyon együtt érzek a Ligeti és egyben mindannyiunk életrajzi „regényével” pályázó Marosi Ildikóval, hogy valahányszor „Budapest felől utazom haza Erdélybe, számomra az út egyfajta csodálatos temetés is (...) amint átjövök a felmorzsolt, lepusztított Nagyváradon és a megcsúfolt Kolozsváron”. Talán épp azért volt jó kiadni Ligeti írását (mint nemrég Lám Béla meghitt „családi” könyvét is), hogy nyugtató, nyugtalanító élettel töltsék meg zavaros, csüggesztő napjainkat, hiszen a múlt ilyen öröksége mindig éltető, frissítő forrásvíz lehet; csak meg kell keresnünk életünkben a megfelelő párhuzamokat.
„Amikor nyolcadikban jártunk, a Nyugat akkor két vagy három éves volt” ¬– kezdődik Ligeti Ernő Elsüllyedt világa. Ady városában, Nagyváradon nő fel nagy ambíciójú kamasszá és heves Ady-pártivá. Felsorolja kiváló tanárait (a kolozsvári Unitárius Kollégiumban érettségizett), vállalt mestereit. Jó vele kalandozni, „előéletünk” érzelmi és gondolati világának évszázados színterein. Sok szomorú, ellentmondásos vagy egyenesen érthetetlen emléket, gondolatot hagyott ránk, néhai, letűnt hírességek (huszártisztek, színészek, zsurnaliszták) portréját. Feljegyzéseit az első világháború kezdetével zárja, amikor bevonul önkéntesnek. Jóformán sejtelme sincs arról, hogy mi vár még rá, és az ő „urbanus komplikáltságáért” is felelős Monarchiára... Valahogy úgy vagyunk ezzel a sok-sok névvel, utalással és bizakodással teletűzdelt, félbemaradt történettel (s ez talán még a legkönnyebb számunkra), ahogyan Ligeti a közízlés szintjén elmarasztalt Adyt vállaló Ignotus idézettel: „nem értem a Fekete zongorát, de vesszek meg, ha nem gyönyörű”!

 

 

„Dániel vagyok”


Vagy inkább: Dániel az övéi között (?) – lehetne talán a címe, egy klasszikussá vált drámacím alapján, ennek a születésnapi írásnak. (Meg sem közelítem ezzel az Ő „Örök Harag”-ja – Harag György-esszés – telitalálatát.) Közben azon tűnődöm, hogy Löwy Károlynak, a gyermek- és örök háziorvosnak köszönhető-e, hogy – nyelvileg is – olyan tisztának, tüneményesnek és meghatóan igaznak éreztem és érzek szinte minden Dániel Károly-történetet?… Ezek az őszinte (önéletrajzi) vallomások győztek meg arról, hogy Dr. Löwy Károly és Dániel Károly egy és ugyanaz a ¬– városunk kevés polgára közé tartozó – személy, akit másokkal (pácienseinek családjával, barátaival, olvasóval) együtt én is fenntartás nélkül becsülök.
Ezek az emlékezések az ifjú orvos gyakorló éveiből, az ötvenes évekből: tulajdonképpen egy érzékeny individuum lelkéből, agyából kibányászott különös értékek, sok vonatkozásban egyedülállóak – mit nekem a 75 éves Doktor Bácsi! –; azokra az időkre gondolok, amikor például „minden a hagyományos és évszázados barátságra kellett hogy emlékeztessen” (Iván és Marika), vagy amikor „a két vörösfezes török alavicska árust” (Hogy-hogy nem tudjátok, mi az?) Temesváron mindenki ismerte. „Léteznek pillanatok és tekintetek, amiket nem lehet elfelejteni...” ¬– erre a leitmotívumra épül a legtöbb, olykor megrázó erejű Dániel Károly-történet. Mint amilyen az Alavicska című is, amelyikben a fiatal orvos hajlandó penicillinnek hazudni a MO-t (morfiumot!) –: „mivel a gyógyszer erejénél jobban ismertem a szóét...”)
Hogyne élnének emlékezetemben az ilyen, mesterek tollára illő indítások: „A világ végén, ott, ahonnan nem is olyan rég már csak gyalog vagy lóháton lehetett továbbmenni, ott, ahol a Topánfalváról közlekedő, naponta csak egyszer forduló autóbusz végállomása van, az autó ívben kerüli meg a virágszegény gruppot Orlea doktor sírkövével...” S folytathatnám a korrajz erejű „tájleírást”:„Kora tavasszal, ahogy a hó kissé megolvadt, indultak a csebrekkel, dézsákkal megrakott móc szekerek szerte Erdély minden sarkába, hogy aztán a dongakészítők már csak őszire térjenek vissza lekaszálni a sarjút, biztosítani állataik részére a téli takarmányt. Mivel az út ki a nagyvilágba a Securitátén keresztül vezetett, a községre lassan ráragadt a Mócok útja név, és a bakon ülő, hosszú útra készülő a templom mellett elmenetelekor keresztet vetett, kérve istenét, vigyázzon rá a messzi idegenben.”
Szerencsés fickónak mondható, nemde, utólag a bakon ülő falusi orvos, hogy, lám, ennyi mindent – nemcsak érdekes, azóta elfelejtett szavakat és szokásokat – őrzött meg nekünk? A valamivel későbbi (csak tudatlanságát, érdektelenségét tekintve: kései) utód megütközhet, hogy mennyi, nemegyszer drámába kívánkozó történet temettetett el csupán e lesajnált provincia „Nep-korszakában”. Löwy (alias Dániel) Károlykának nem kell a klasszikusokhoz, pláne a posztmodernekhez szaladgálnia téma után. „Apám, nagybátyám és én magam munkaszolgálaton ¬– írja pofonegyszerű természetességgel Tuka című karcolatában. – Temesvár a visszavonuló német csapatokkal körülvéve és az előretörő szovjet csapatok fenyegetése közepette; mégis úgy éltem át serdülőkorom szerelmeit, mintha a távolban látszó fehér vitorla valóban fehér lett volna, nem pedig fenyegetően vöröslő...” Ez történelem! – mondhatná valaki. Csak hát melyik történelemkönyvben olvashatsz hasonló, hátborzongatóan vagy varázslatosan személyes hangú sztorikat. (Amit az ifjú Tolsztoj Szevasztopolban megélt és megírt volt, az is ilyen történelem lehetett.)
Hangulatos és valós családi zsánerképei közül A hosszúnyelű kanál jut eszembe hirtelen. Itt kezdtem különben gyanakvóvá válni a Doktor Bácsi csodatevő hírét illetően; persze, saját bőréről van szó ezúttal: „Alattomos szédüléses betegségem két napra ágyhoz szegez...” De gyógyírként hat a rajongó szeretet hitvese életereje láttán. „Ez a tőke még az anyaméhben kovácsolódott, mert boldog volt az anya, aki magzatát hordta. Ezekből a tartalékokból merít még ma is, mikor derűs angolóráit tartja...”
Aztán a folytatás. Azon a reggelen, midőn kiesett kezéből a tejesüveg... „Meg sem lepődtem...” De ezt a kis remeklést érdemes szinte egészében együtt olvasni tovább.
„Vártam. Lestem már hónapok óta, sőt talán már évek óta, mikor fog bekövetkezni, csak éppen arra nem számítottam, hogy ma. Hogy az elkerülhetetlen ma az éppen ma reggel lesz.(...)
Aztán két csavarintással kinyitottam a Damm-zárat, és kissé félve nyitottam meg az előszobaajtót, mert a lépcsőházból ilyenkor mindig hideg fuvallat csap meg. A tejesüveg, mint mindig, ott állott az ajtó sarkában. Három ujjal fogtam meg, bár tudtam, hogy ez nem veszélytelen, mert öreg embereknek ilyenkor reggel lépcsőzetesen ébred az idegrendszerük, fokonként, és elég soká tart, míg annyira koordinálni képes, hogy biztos legyen a fogás az üvegen. Mégis csak három ujjal fogtam meg, mintegy bizonyítva, hogy még nem vagyok olyan öreg.
Mikor az üveg kicsúszott a kezemből és tompa puffanással eltörött a szőnyegen, csak néztem a szétfolyó tejet, és tudtam, most vissza kell feküdnöm az ágyba, mert ez a nap nemcsak rosszul kezdődik, hanem rosszul is fog folytatódni, ha egyáltalán folytatódni fog még.
A visszafekvés az ágyba nem hozta magával a jóleső lustaságérzetet...
Az alattam levő nem szilárd és nem folyékony massza fokozatosan süppedt testem súlyától. Fejem is fokozatosan süllyedt, mint Debussy katedrálisa, amelyet elnyel a tenger, és a kocsonyás massza egyre közeledett a fülemhez.
– Adjatok még egy fiola Torecant! Ott van a secrétaire-ben, középen az egyik
rekeszben...
– Nem találom! Fenn vagy lenn?
– A felső középső rekeszben!
– Ne ordíts! Nem látom szemüveg nélkül. Várjál, hozom a szemüvegem... Csak tudnám,
hol van...Nem láttad a szemüvegem?
– Még hogy én ordítok?!
– Nekem ordítanak!
De lehet, azért hallok mindent olyan hangosan, mert még lejjebb süppedtem ebben a kocsonyában, és teli van már mindkét fülem. Nyilván ez is jobban vezeti a hangot, mint a levegő. A levegőnél minden jobban közvetít. Ez a néhány milliárd év nem volt elegendő ahhoz, hogy átszokjunk. Tengeri emlősök vagyunk továbbra is. Vagy legfeljebb kétéltűek. Vérünkben ott hordjuk a tengerek vizét, és ha kopoltyúink elsorvadtak is már, fülünkben még ott viseljük azt a belső kocsonyát, amivel hallani vagyunk képesek.(...)
– Péter! (most a fiamat szólították), nézd, milyen furcsa az apád (ez most én
volnék). Nem is tudom, lélegzik-e még? (...)
– Tegyél valamit! Ne állj így!
Nem kell tenni semmit.
Nem is lehet, nem is érdemes.
Hiszen ma van az a holnap, amitől tegnap úgy féltem.
De féltem-e?
Most végre csend van, nyugalom és világosság azon a retinám mögötti képernyőn, amely az emlékeket vetíti.
Tisztán látom magamat, ahogy reggel kiesett kezemből a tejesüveg. S hogy meg sem lepődtem...s hogy vártam.”
Ez már bölcselet és líra együtt, és hát ¬– szembenézés a Feltartóztathatatlannal.
Majd utána a szarkazmussal megírt „sztori” – a Kedvesem...!
„Hah! Marhaság!... Az életnek nincs semmi értelme. Mi adunk értelmet az életnek. Amennyiben tudunk. Amennyiben nem...”
„Túlzás lenne azt állítani, Lénárt bácsi azért él tavasztól őszig, hogy újra ehessen szilvás gombócot? Pedig lehet, hogy úgy van. És Lénárt néni számolja, mennyit eszik.(...) Most tehát 73 éves, és lehet, ott fogja megütni a guta az asztalnál, gombócevés közben, és még hónapokig fogják mesélni, milyen szép halála volt az öregnek: Mikor a 23-ik gombócot ette, egyszerre csak zutty, leesett az asztal alá és kész.”
Az életről, az életéről mesél, és minduntalan a halállal néz szembe ¬– hisz fogynak, elfogytak a sorstársai. „Talán azért olyan hosszúra méretezett az öregség ¬– jegyzi meg valahol ¬–, hogy ideje maradjon az embernek hozzászoknia a halál gondolatához. De nem jól mondom. A gondolatához hamar hozzászokik, hiszen ¬– ha hinni nem is hisz saját halálában, tudva-tudja végességét ¬– emberként ismeri a neki kimért, leélésre váró porciót, amire genetikailag éppúgy be van programozva, mint a rövidtáv-vekkeróra a tojásfőzéshez. Az elején felhúzzák ¬– a végén csenget. A hangsúly a mikénten van, ami nem rajunk múlik.” (Andante religioso)
Legkedvesebb elbeszélése számomra talán az, amelyikben fiával beszélget, tusakodik. (Az év legjobb Tetőn-írásának tartottam néhány esztendővel ezelőtt.)

Valójában még szembe se néztem a Löwy Károly 75 esztendejével, hogy
levehessem magamról „a terhelő felelősséget, pontosan úgy, mint egy kiskabátot.” (Ezt is tőle idézem). És „most itt állok ingujjban s dideregve.”
Nem mindennapi élmény és szerencse, hogy együtt van velünk „a XX. század végén” – a legutolsó évében. Még itt, nem az időtlenségben.

 

 

Balázs Imre József „Salansz és Nonsalansz lakóinak” esélye


Már az olyan lezárt vagy sajátosan zárt körű életművek és könyvek kapcsán, mint amilyen a Székely Jánosé (A másik torony), vagy Bodor Ádám legújabb remeklése, Az érsek látogatása, feltűnően magabiztosak ¬– nem a kinyilatkoztatásai, ítéletei, hanem a ráérzései, mindaz, amit az öntörvényűség tiszteletben tartását szem előtt tartva megsejt és meglát. Az például, hogy Balázs Imre József számára „A másik toronyban ott kísért az Ars poetica, az az esszé, amelyben Székely János a költészet haláláról beszél”. Érdekes gondolattársítás a torony-motívummal az is, miszerint „A kulturális produktum – az erkölcs, az irodalom vagy maga a kultúra ¬– szükségszerűen eljut egy olyan pontra, ahol megkérdőjelezi, s nekifog felszámolni önmagát”. („Műveljük s főleg védelmezzük a költészetet ¬– idézi Székely Jánost ¬–, anélkül, hogy tudnók, mire való...” Mert (mondja B. I. J.) „időközben valahogy elfelejtődött – már csak a torony van, amellyel vagy lehet kezdeni valamit, vagy nem”. (Persze, itt se felejtsük el hozzátenni-gondolni a költő Székely János végkövetkeztetését, hogy; „ami csakugyan szükséges, annak nem kell bizonygatni szükségességét”.)
Kovács András Ferencnek ¬– nem épp a legtipikusabb, „hangsúlyozottan «közéleti« könyvé-”ről –: a Saltus Hungaricus verseiről írt eszmefuttatásai leplezetlenül őszinte (nonsalansz?) „leleplezések”. Különben a kötet címéül választott szókapcsolat ¬– A NONSZALANSZ ESÉLYE ¬– a Cs. Gyímesi Éva esszéit, tanulmányait ismertetni kívánó Balázs Imre József-írás fölött áll. Meglehetősen könnyed (az elején szinte játékos) gondolatfűzésekkel próbálja felhívni az olvasók figyelmét Cs. Gyímesi Éva Kritikai mozaik-ára, betekintést nyújtani a szerzőt foglalkoztató problematikába, aki könyvének első részében (amint a Gyöngy és homokban is tette) „a helyzettudat kritikáját végzi el”, továbbá – B. I. J. tömör megfogalmazásában ¬–: a (transzilvanizmus-)elemzések mélyén összekapcsolódni látszik „a tragikum, illetve a keresztényi keretben értelmezett szenvedés”. Balázsnak itt van egy kritikai észrevétele, mégpedig egy Cs. Gyímesi Éva által idézett (s vállalt) megállapítást illetően, amely Bertha Zoltántól származik. Az újabb erdélyi magyar irodalom „egyetemes szenvedéshangulatát” kiemelve és cáfolva (jóllehet Bertha Zoltán szerint: „talán soha ennyire mélynek – az egyes művek minden esztétikai rétegét áthatónak... nem tapasztalhattuk”), Balázs Imre József azt állítja, hogy: „A szenvedés, amikor egy csoportról, vagy annak irodalmáról van szó, nem lehet egyetemes. A szenvedés, ha van, akkor valami személyes dolog”.
Úgy érzem, hogy egy ilyen apróságban érhető tetten a túlságosan kategorikus, vagy-vagyos szembeállítása a valós szituációknak és szellemi (miért ne: irodalmi!) „tényeknek”. (Csak úgy eszembe jut, az örmény kereszténység 1700 éves évfordulója ürügyén, hogy a Musza Dag Negyven Napja vajon hány másodpercnyi, percnyi, vagy évszázados személyes konkrét szenvedés /„dolog”/ összesítésének lehetne a jelképe?) Valamely embercsoport, szellemi közösség szenvedéseibe, álmaiba, tiltakozásaiba ¬– mondjuk nem csupán a gettólét, de a mesterséges halál, a háború ellen ¬– miért ne lehetnének benne az egyetemes elemek is. A legpartikulárisabb, legelrekesztettebb (szenvedésből vagy örömből nyert) érték – mindegy, milyen művészeti motívumokról, vagy akár irányzatról van szó (a gregoriántól az afrikai rituálékig történetiségében kimutatható) – a legspontánabb módon vált és válhat egyetemessé.
Továbbá: hasztalan kapaszkodunk bele az ironikus vagy játékos szövegekbe (amit különben a divat is indokolttá tesz) a megélt és megszenvedett tragikus helyzetekben; legfeljebb kitérni lehet előlük ideig-óráig, vagy elodázni a szembesülést velük. A játék (különösképpen, ha csak divat-textus) nem oldhatja föl a művészt a valóság kényszerhelyzetei, a ráerőszakolt kényszerzubbony alól. A fesztelenség (apropó: nonsalansz!) lehet póz, mi több: komplexust takaró maszk, s mint ilyen – pláne, ha az utánzók seregére gondolunk ¬– aligha nyújt tartós eleganciát. Még azon individuumok számára sem, akikben passzív az erkölcsi érzék. Már pedig Cs. Gyímesi Évában és a hozzá hasonló kiválasztottjainkban – ezt Balázs Imre József is elismeri ¬– felelős (g)én-tudat működik... Olyannyira, hogy Cs. Gyímesi Éva például a gyökeresnek hitt változás után „rendkívüli szívóssággal modellek után kutat”, s „egyfajta szűrő-szerepet” kíván betölteni közöttünk. A tanítvány, B. I. J. szerint „egy ilyen értéktudat szűrőjét kínálja” Cs. Gyímesi Éva másik elemzett könyve, a Colloquium Transsylvanicum. A szerző a mai idők szellemében szeretné megtisztítani és új értelemmel felruházni a „polgár” fogalmat („a polgár ebben a hipotézisben inkább a független értelmiség, mint a klasszikus” ¬– a kétes örökségről ne is beszéljünk! – „... polgári mentalitás ideáljához közelít (...) a Másik iránt személyesen, szabadon és tevőlegesen vállalt szolidaritás” ¬– ez az alapérték, mely nem tűri, hogy „a személyes integritást és különbözőséget egy szimbolikus értéknek tételezett gyűjtőfogalom, az osztály, a párt, a nemzet stb, alá” rendeljék... Mielőtt valamilyen más (ugyancsak megszenvedett és a tárgyalt könyv kontextusában szintúgy kedvező, mert időszerű) érv említtetnék ¬– mondjuk az, hogy az etnikum is alapérték, amelynek nevében a tekintély(nemzet)elvűség mesterkedéseit el lehet utasítani ( ne feledjük: a kötetben az a Makkai-idézet is megtalálható, hogy a kisebbség sajátos helyzeténél fogva közelebb áll az egyetemeshez, mint a nemzetihez) – állapodjunk meg abban, hogy meglehetősen ismerjük egymást. A különbözőségek ellenére is létező, bármilyen idea tagadását, halálát túlélő idealizmus kiölhetetlenségére gondolok itt, az emberi létezés (mocskos és magasztos) bugyrain áthidaló reményre. A hiszékenység mindig, különösképp, ha nem költői szubjektivizmust takar, gyanús.
Ezért aztán, a nagy erkölcsfilozófiai „kódexek”, valamint a megváltás- elméletek „emberiség-tisztító” kudarcai után gyermetegnek tetsző minden újabb, mesterkélt kísérlet – még hogyha liberális ironikus nevet ad is neki valaki, divatos kifejezéssel élve. Nem lehet nem vitába szállni Rorty úr „esetleges” teremtő szándékával. Nem a vágyainkat kell legyőznünk és kiiktatnunk, emitt vagy amott, nap mint nap, hanem a támadót. Hogy kire gondolhatunk „mi”-ként, az lehet, hogy a „történelmi” lét esetlegességének rovására írandó, de „a marginalizált emberek” szolidaritása semmiképp sem védhet meg a konkrétan mai, holnapi (s egyben történelmi) kegyetlenségektől, kiszolgáltatottságtól. Sem a mesterségesen gyártott irónia, a mímelt mosoly.
Legfeljebb a mesterséget mívelő, változó kevesek fortélyai közé tartozik, változatlanul, hogy: költő hazudj, csak rajt’ ne fogjanak!

 

Álrendőrök, egy másik századra kinézvén
Hajnóczy Péter (1942-1981) emlékének

Édes elvtárs trágyahordó volt. Degeszre tömött pénztárcájában elázott Forintokat dugdosott. Keserű úr hajdan gróf volt, jelenleg trafikos. A „naturalista” (mert szovjet tábornok-fejeket gyártó) szobrász ócska lemezjátszóján Ódry Árpád atyánk hangján egyszer csak megszólalt Ady Endre: Itt azok éltek, kik nem éltek. Mellesleg A proletárfiú verse volt a sláger, legalábbis az iskolában, s a meddő nagy gerjedés közepette, ugyan kinek jutott volna eszébe „a legkülönbekre” gondolni. (Egy halott költő megtehette.)
A szereplők közül esetleg emlékezetes lehet még egy szőrét hullató, korcs kutya. Bögréből nyakalták a bort. Ha túl édes volt, kórusban hánytak utána. Mikor nem hánytak, hát ellágyultak. Az Ifjú Művészek Klubjában – akkor és mindenkor – is be lehetett rúgni, de az nem volt az igazi.
Ambíciókkal teli fiatalember volt a többiek közt, akiken eluralkodtak a szolgai tompa szokások. Önérzet, fölösleges kitörések? Leszokta azt a magyar talentum. („Várnunk köll az időig, míg alkalmatosabb és bátorságosabb környülállások támadnak.”) Csak bér- és büntetés-lesés, s hideg parancsok.
Alámerülsz az hideglelős visszaemlékezésbe (hideg füleid, mint a halott álmok), s lassan kezd megvilágosulni a kiszabadulásra váró fej… a láb még jó ideig a kalitkában. Ha elkábulás, elbambulás helyett lüktető figyelem lesz úrrá rajtu(n)k, a te meggyőződésed is többet fog érni egy 30 kilogrammos tölgyfapajzsnál. Elég a nyögdécselésből, védd magad!…
Úgy ül a fiú a trágyahordó meg a hajdani gróf oldalán, mint az ifjú Szemere és Vitkovics Virág Benedeknél, midőn a szent öreg csobolyójából ittak volt. Ez még reform előtti kor, mely „testetlen lelkeken úgy nem lél kecset, / mint a lelketlen testen nem talál”. Jól tudják ők ezt, kiket államatyai fenyítés kapcsol együvé. Átkelnek Budára, mivel holnapra tán befagy a Duna, s a hátán varjút visz. „Jer hamar, Péterem, csobolyám reád vár!” És a folyó diskurzus – ha nem is a magyarok dicső múltjáról s nagy királyok tragédiájáról, pártoskodásról, csak arról, hogy melyik magyar gyerekben van jele a nagy észnek, vagy a rajzolatra, muzsikára kész indulat… (Ezt is Virágtól szajréztam, amiképp kis ügyeskedők lopnak néhanapján egy-egy öl fát a rettegett hidegben.)
A kocsmáros füle mindent hall, s mindent elvisel; azt is, ha barbár módra elordítják vagy elfingják magukat… A hideglelős emlékek különben tele vannak szadista álrendőrökkel. A minap is egy olyan államvédő szervezetről számoltak be (a rendőrségről), amelyiknek könnyen martalékává válhat bárki. Ugyanis (amint az ifjú talentum írja): „ennek a szervezetnek birtokában vannak, igen, szinte korlátlan birtokában vannak azok az eszközök, amelyek révén áldozatukból a vallomást és a vallomás aláírását tőled megszerezheti”.
A szóban forgó ifjú nem más, mint Hajnóczy Péter, „a fűtő”,
„Ki tüze mellett
Rágja kemény kenyerét…”
s egy másik századra kinézvén:
„Érzi, hogy édes
Élete néki”.

Amely tart 39 évig.


2006. november 1.

 

 

Egy igaz arc közelről

„Az árnyékok mozdulatlanul állnak / és a holdról nem lehet tudni, / nevetésbe csap-e át a mosolya / vagy halotti arcát fogja a ravatalra lefektetni…” (Holdmisztérium)
Ez a nyolcvanéves szöveg sokak számára tűnhet elavult versidézetnek. Nehéz brokátok lengik körül, meg szúette feketeség. Ám mégis: nekem megadatott még találkozni a költővel, aki az első világháború után, köröskisjenői elzártságában páratlanul eredeti hangon szólalt meg. (Igaz, első verseskötete, a Gladiátorarc harminckét éves korában jelenik meg; akkor már ott villog a kötetcím-adó versben olvasható fájdalmas grimasz az Olosz Lajos arcán. („Az arcra vésődik így egy mély grimász, / ahogy az élet szemébe visszanézünk, / sötéten, lehajtott fejjel, / tudón, elszánva, / meg nem hátráló rettenettel.”)
Költői indulásom egyik élő klasszikusa volt. A legjellegzetesebb mindenképpen. Gyámoltalan öregembernek tűnt, amikor 1970-ben személyesen is megismerhettem végre; mindent meg- és összetörtek benne (a második világháború végén koholt bűnök miatt internálják, a Bihar-hegységben lágerlakó), nem csak az alkatára jellemző halk sóhajokkal táplált reményt. Hányszor visszavonult vidéki „barlangjába”, korán elhallgatott, csak egyben bizonyult elszántnak: a meg nem alkuvó hallgatásban.
A költő titkait kutattam, később is, miután a kevésből „két régi (de rendelkezésemre álló)” kötetét is dedikálta volt nekem – „ifjú testvéremnek…” „zeréndi együttes szereplésünk emlékére”. (Némely körülírás és a személyes közeledés szögletessége inkább emlékeztetett a jogászra, mint; a mellékelt levélke, igaz, ezzel zárul: „A remélt viszontlátásig ölel Olosz Lajos”. 1970. február 17-én, az Égő csolnakon-ban a tartalomjegyzékben, az Irodalmi Könyvkiadó 1968-as válogatásában (Olosz Lajos: Versek) egy-egy cím fölött csillaggal jelölte meg kedvenc verseit.
A költő visszavonulásának furcsa indoklásait – „Ez a hallgatás egy eszményvilág – az osztályharc dialektikáját nem érzékelő humanizmus, polgári radikalizmus – csődje” – nem értettem, hiszen Olosz Lajos eleve pesszimisztikus világszemléletű embernek tudta és vallotta magát, aki szerény eszményei meg nem valósulására is rezignációval reagált; hát akkor a trianoni csonkult világ és saját lelkiállapota mekkora tudatzavart okozhatott.
„Kék jégbe fagytak vad viták.
Nem dőlt el, ki volt igazi,
nem dőlt el, mi volt érdemes.
Mint lecsukott fehér pilla
nyílik fel a hold az örök égre
és újabb tízezer esztendőre
naivokat keres.”
(ITE MISSA)

1922-ben ez már a lehiggadt vesztes bölcsessége. A hetvenes, nyolcvanas évek fenyegetettségében viszont számomra ez volt a legérthetőbb, legtömörebb versüzenet. Több erővel – s főleg művészi élménnyel – töltött el megannyi hangzatos vagy nyavalygó nosztalgia-örökségnél… Vagy gondoljunk egyik legtömörebb opusára, a Korzikaiakra: „Bolondul felséges hadsereg. / Merre mentek Napóleonjaim? / Mit ígért még Nektek kardotok? / Sírhantot Ilona szigetén?” Az a költő írt ilyeneket, aki semmilyen korábbi kánont nem követett, a hazafiságtól fűtött drámai kompozíciókat messzire elkerülte. Puritánságára legjellemzőbb talán 1919-ben írt Becsületpróba című nyolcsorosa: „Ez nem politika. / Ez becsület. / Ez nem párttagság. / Ez az, hogy önző vagy-e, / mint a Szahara, / amin más semmi meg nem él / vagy testvérnek tartasz minden embert, / ki téged annak tart.” Hányszor idéztem volt az évek során (nem csupán magamnak), s idézhetném ma is az egymásra acsargó ellenfeleknek egy, az évszázadánál különb és környezetéből méltóságban, toleranciában kiváló, fiatal lélek érettségét. Ennyire «direkt« verse különben alig van; a konkrét történeti vonatkozásokat általában elmosó szimbólum itt jelzővé finomul nála, akinek az egyetemes örök értékek monumentális összefüggéseit, szövevényét megsejtő költészetére tudatos bibliai, vallástörténeti és a mitológiából vett szimbolika jellemző; legjobb verseinek (Ite Missa, Újszülött nappal, Ecce homo Káin, Pietás, Ősbűn, Laokoon) tanúsága szerint is. Később, jóllehet eltávolodása a valóságtól szándékolt, nehezen képes leplezni az erkölcsi mélypontra jutott nemzet s a maga sérüléseit.
Ám tömör, csattanóra épülő versszerkesztése, a zárt, helyenként tökéletes forma mindennél meglepőbbnek tűnt (legalábbis utólag) számomra, nem hiába hangsúlyozták „modern formanyelvi törekvéseit”, még hogyha nem is merték megnevezni az igazi okot, ami miatt az Erdélyi Helikon egyik alapítója az irodalmi élet peremére szorult. Nem a „miniatűr remekléseket” méltató Dsidáról, vagy Illyés Gyuláról van szó, sem költőtársáról, Szentimrei Jenőről, aki egyedülállónak tartotta Olosz Lajos klasszicizmusát, amely sehogyan sem illeszthető össze a szabadvers bűvöletében újító erdélyi egyéniség portréjával.
Nagy költő, nagy jellem!… De valahogy jellemző tanulság volt ő, élő példa arra, hogy a kávéházba járó és az irodalmat alakítgató, osztályozó „bennfentesek” szemével nézve, mindenképp lerítt róla a köröskisjenői magány. (Mégsem tanultam ebből utólag eleget. És irodalmi életünk se nagyon.) Ugyan ki idézi ma – a sok irodalmi kis- és nagyszakács, szervező vagy pózoló, csalhatatlanul emlékező tollnok mellett bár(!) – a magyarul először kimondott, költői telitalálatokat –: kerek harminc évvel a méltóságát meghurcoltan is megőrző költő halála után. A „kifejezés egyedül lehetséges formáját” a „kemény, dermesztő kontrasztokra” épített Olosz-versekben…
Ha csupán amiatt időztem volna el hajdani nagyzeréndi találkozásunk fölelevenítésével – amelynek a rádióban elhangzott műsorok mellett, remélem, több helyi írásos nyoma van (különös, hogy a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban az Olosz Lajos Irodalmi Kör annyi későbbi látogatója mellett nem említtetik) –, ha csak ez a gyöngybetűkkel ajánlott két kötet és az Olosz Lajos levele serkentett volna: úgyis megérte.
„Alattam a mélységek titkos vára” – mondja Olosz Lajos (akit jóindulatúan sem mernék romantikusnak nevezni) –, „határtalan béke, cári csend…” Itt álljunk meg: számomra a reinkarnáció eszközével élő utód számára ez eleve serkentés már, hogy meginduljak az Égő csolnakon távolodó költőelőd nyomában, s anélkül, hogy megteremtődhetne köztünk az „egyidejűség” szédületes, gyönyörű lehetősége, tételes hagyakozás híján is tudom, értem már, mi következik… „Elmaradt a part. Egyedül vagyok”. S hozzáteszi még: „A fantomok között”.


Fehér csontunk, hűlt porunk?… Egy frászt!


„Hajnalodott. Levelek kapaszkodtak a fákra, egérfüles rügyek bámulták a rácsos fényt, ahogy beszüremlett a sírok közé. Hűvös harmat csillogott a keresztfákon, köveken, márványokon, szürke fekete, barna fény, de fény, s a két ember a temető legszélesebb utcájára gurult. Mint két embrió csavarodtak egymásba. Nem tudtak megszólalni. Tele földdel a szájuk. A nő befont hajából szobrot formázott a sár. A férfi sűrű göndör haja letapadva takarta tekintetét, szeme csukva, szakálla üveg-kemény.
Nyöszörgés hallatszott. – Margit… Élünk? – a nő nem szólt csak intett töpörödött kezével, hogy él. – Gyere, próbáljunk meg fölállni.”
A regény a föltámadás-jelenettel indul… Valami újabb mese Ádámmal és Évával? Esendőségükben ők azok; csak nem a Paradicsomban. A kartotékolt, komputeres civilizáció várja őket.
„Az előadó már várta őket.(…) A számítógép egerével maszatolt. Dünnyögött hozzá, majd hirtelen kimondta: – Maguk tényleg meghaltak. 1989. Karácsonyán. A szenteste délelőttjén.
– Tíz év a földben! – Koprázi lecsuklott a fotelbe. Margit állt, majd finoman, szoknyáját maga alá hajtva, leült.
– Tíz éve. – Bólintott a nő. – Bár ez egyszerűen lehetetlen, de ebben a világban bármi megtörténhet, úgyhogy én már semmin se csodálkozom…”
És mi, olvasók sem. Tulajdonképpen a rendszerváltást követő évtized két „normális” túlélőjével ismerkedhetünk meg; s egyben a menthetetlenül individuumokra szétbomló új barbárság korszakának krónikája a könyv.

A gyengéket elfújja a szél, / az erősek még jobban összetörnek” mondja Lator László, csaknem egy fél évszázadig kiadatlan versében. Bármennyire is tagadjuk, bármivel hitegetjük magunkat, mindig így volt e világi élet!… Midőn már nem az elődök emléke, nem az őket előhívó gondolat gyökerezik a földben, hanem az eleven ember; s nem megértésünk hőfokán, inkább értetlenségünkben kezdenek felolvadni a kövek.
A lakott föld határa lejjebb költözik. Mélyebbre. A göröngyöket nem kísértetek dübörögtetik. De még csak modern fantomok sem. Talán inkább az író alteregója. Azé az emberé, aki kiírja keserűségét, tiltakozását, tehetetlenségét, a kínt, az undort, a bomlást, mely mindenben ott van – benne is.
Fehér csontjuk, hűlt poruk? Egy frászt (mondaná a szerző); legfeljebb kongó vágyaik, elfeketülve; földbe ágyazott álmaik. Pondrókat öklendeznek, aztán egyszer csak kidobja magából őket a föld. Rágatlanul, emészthetetlenül. S a szagos műanyagvilágban ténferegve bűzlenek, mint valami idétlen koldusok.
Még eszembe jutott egy régi versidézet: a próféta pusztába megy (vagy barlangba, mindegy) s a hasát vakarja egykedvűen… Nos, ezek viszont onnan jönnek. A semmiből – a valaminek hazudott másik semmibe.
Az egzisztenciális probléma a tét; melynek kivetítése nem csupán ábrázolást jelent, hanem a belső tisztázáshoz is hozzásegíti az alkotót.

Az 1955-ben Budapesten született Koppány Zsolt tizenkettedik kötetének a címét – E-mailen szóla Zarathustra – részben a posztmodernnel magyarázta volt (a posztmodern művének tartva). Amellett, hogy régi vágású írónak vallja magát, aki nem bírja a számítógépet, egy nem is olyan morbid kijelentést is megkockáztatott pár évvel ezelőtt, miszerint a költészet nem halt meg, csak az olvasó. S ehhez még tegyük hozzá annak az interjúszövegének a végét, amelyikben a XXI. századnak Szent Ágoston-citátummal üzent: Ne aggódjatok, a jobb lator üdvözült. És ne bízzátok el magatokat, a bal lator elkárhozott.

A FELTÁMADÁS ÉS AZ ÉLET avagy az apokrif sírbatétel című Koppány-regény* hőseinek halála látszólag esetleges; megfejthetetlenebb, mint korábban a nyílt üldözések, leszámolások idején, amikor félelmében mindenki magával hordhatta (Németh László saját bevallása szerint ruhája titkos bélésébe bevarrva) a méregkapszulát.
Ám a meghasadt lelkiállapottól nem sikerült megszabadulni. (Melyik utat válaszd?) „Egyetlen menekvésünk a munka volt” – olvashatjuk Gyurkovics Tibor Skizofrén történelmében a Rákosi Mátyás nevével egybecsengő zsarnokság: kultusz és tisztogatások idejéről, meg a Kádár-korszakról. (Nyilván a munkaterápia is csak Isten irgalmával segíthet.)
S most itt vannak ők: korcs utódai a mártíroknak – jóllehet zsigereikben (szó szerint véve) a föl szaga –, akiket a hősies ellenállás vagy halál esélyétől is megfosztott ez az álságos válság-kor. Már rég nem az a tét, sugallja a szerző, hogy ki van velünk és ki ellenünk!
Koppány hőse megtanulta, miszerint nemcsak a zsarnokság ivódik, evődik be velődig. „Eszmélnél” – de nem jut eszedbe használható eszme, s az is bénító bilincs.
A „hogy éljük túl?” – mert ezt is túl kell, túl lehet élni –, az esélyek köre nyilván tágabb, az áltatás, önáltatás azonban legalább olyan kockázatos, mint az előző nemzedékek esetében. Csalás az alázat, csalás a gőg, csalás a lázadás; még az alvás is… „sebet vagy igazságot” – mondaná a koridős költőtárs, ám kevesen gondolnának a verssor folytatására: hogy „bele lehet halni”…
Ezekről a szánalmasan tébláboló figurákról könnyen eszünkbe jut a Gyurkovics-vers hasonlata: „lekapcsolódsz, mint a vagon a tehetetlen kocsisorról”, s „a vasutas” – ha nem a halállal helyettesítjük be – „már rád se gondol”. Igaz, más a dal ma, a sláger (a réginek is más a visszhangja); már a dőzsölő, áldemokrata kapitalizmusról szól („uram bocsá”!)… A veszélyes élet ma inkább a Koppányra-Koprázira jellemző „kihívó élet”.

Először a fikció és a valóságos élmény viszonyát akartam kutatni. A regény párbeszédei valóságosnak hatnak, helyenként durván azok. Itt jegyezném meg, hogy Koppány Zsoltról fiatalabb írótársai más vonatkozásban azt állították, hogy nem közönséges módon szereti az embert; „akkor is, ha dicsér, akkor is, ha ostoroz”. Hősének a túlzott emberszeretet és kapcsolatteremtés (vagy annak kudarca inkább) – az újabb terhes tapasztalatok után – a maga provokatív felhangjaival ezúttal tragikus vonásokat kölcsönöz. Kegyetlen vonzódásai, érzelemkitörései közepette képes a kiválasztott személy torkának rontani. Az ábrázolásban bujkáló groteszk – Koppány Zsolt megszenvedett humora – szerencsére varázslatos módon átsegít a kritikus helyzeteken. Hőseivel nemegyszer a véletlenszerűség határán utazunk, úszunk, a valószerűtlenben. Mindenfajta moralizálást sikerül elkerülnie (az utolsó fejezetig, mely túl részletező, kifejtő, ám még a drámai rész összefoglaló ismétlései sem kockáztatják az összhatást). Az író félreérthetetlen fölismerései, ítéletei jelzik, hogy a regény kiválasztott (reinkarnálódott) emberpárja – „Egy férfi és egy nő” –, aki a farkasréti temető művészdombjáról „arccal előre, gyökerek és csontok közt… csúszott, vonaglott a földben”: nem egyszeri és egyedi bűnbeesés áldozatai; hisz maguk a győztesek is, a sikeremberek a legszánalmasabb példányai a vesztésre álló társadalomnak, a nemzetnek.
A szerző, a két főszereplő életkora, foglalkozása, helyzete, a leírt helyszínek után ítélve, nem kitalált szerepekkel játszadozik. A feltámadás ötletét sem tekintem egyszerűen a képzeletből eredeztetett játéknak. Kiszállni a gyűlölt megvetett világból – több akar lenni ez, mint meghökkentő eredetieskedés. Elvágyódás onnan, ahol az emberi kapcsolatok rohamosan leépültek. Dörzsölt főnökök, nagymenők közt élni? Inkább a halál! Koprázi, a regény főszereplője és az állásától, egészségétől megfosztott feleség ellehetetlenülve, esetlenül mozognak, vergődnek az „erkölcsi megfontolásokra köpő szépség” világában, a csupán a fogyasztói mentalitásra épülő új magyar valóságban.
Melyik a valóságoshoz fogható-mérhető, legközelebb álló írói «én«? Gondoljunk a lázongó, a szerelmes, a hívő, a hitetlen, a munkanélküli, a „horrorisztikus” temetésen sírásó, a jóságos, a bolond, a kedélyjavító gyógyszerekkel kísérletező, a cinikus szerkesztő „vérdilettáns” jelzőjétől megvaduló, bosszúéhes Koprázira? Máris abbahagyom, magam elé képzelve a Koppány Zsolt átható tekintetét és szenvedélyes üstökét (arról sem feledkezve meg, hogy a beszélgetőpartnere szerint milyen hevesen tiltakozott nemrég Nádas Péter a vele egyazon időben született regényhős, Kristóf önéletrajzi fogantatása ellen).
Koppány mesélőkedve hagyományosan szép olvasmányidőket idéz; nem receptre sikamlós, így aztán nem fullad bele az erotikába, pedig van hozzá érzéke. A kendőzetlen őszinteség, a hiteles korrajz és a (szerencsére) sehol nem túlintellektualizált konfesszió alapján ítélve, nevezhetném nagyvonalú realizmusnak, amit művel. Meglepetés minden fejezet – „seb” –; bravúros szakmai magabiztossággal tálalja fel a mindenkori s mégis modern sztorit. Ha a történetekben nem is, a jellemzésekben és sok-sok apró epizódban rá lehet ismerni a szerzőre. A káprázatos emlékképek mellett, gondolok itt az író Koprázi életstílusára, lerobbant egészségére, bozontos üstökére, szegényzsebéhez mért ínyenc ízlésére, dühére; hisztériás pózait, enerváltságát is nyíltan, őszintén vállalja. Egy-egy bosszúvággyá növesztett, halálmegvető Don Juan-i vagy Don Quijote-i konfliktusban, találgathatjuk, hogy mennyi az átéltség vagy a komolysággal vállalt póz. Külön remeklés a falusi temetés leírása; az író bármely színtéren otthonos, a vérbő realizmust anekdotikus részletek fokozzák – ez teszi a regényt lebilincselő olvasmánnyá. Azt is képes elhitetni menet közben kiválasztottjairól, hogy: „Halottak napja van. Hiszen élnek és csak ők tudják, hogy halottak”. Türelmetlen művész, számonkérő; de kérdésfelvetése, mint mindig, etikus. Az evangéliumi tanítás „félelmetes” szeretetkultuszából (szeressétek ellenségeiteket) kiindulva vesz erőt rajta a kétkedés, hogy: „a templomokban zarándokló hívő és nem hívő emberek ezrei ugyanolyanok, mint a kufárok. Nem valók oda, És a sok csiricsáré dísz, minta, stukkó, aranyozott gipsz nem díszítik a templomot, hanem lehúzzák falait. A kufárok kései utódai a turisták.(…) És a korpusz? A Megváltó kínszenvedése? Azt miért kell látnom? Ő az egyedüli győztes. A korpusz nem való a keresztre. A korpusz ugyanis föltámadott…” Innen már csak egy lépés a fagyos hitvesztés, s az igazságosságot kereső emberi értelem hiábavalósága. Az irónia, persze, az érzelmes epizódok patetikus nyelvi fordulatait is képes átminősíteni. A regény nyelve tiszta, az élőbeszédre hangolt áradás. Ráolvashatnám Márainak a Szomory Dezső stílusáról írt jellemzését a „különös… csak az ő műhelyében előállítható” barokkos mondatokról; vagy a groteszk, szándékosan frivol neoprimitív fordulatokról. Az impersszionista látásmód sem áll távol a szerzőtől. Az egzisztencia fenyegetettsége inkább megkívánta az élőbeszéd áradását, mint az elvont, retorizált konstrukciót. Egyfajta polifóniába olvadás adja meg az (egykor Mándy Iván által észlelt) anyagszerűség és feszültség, idegrángás egyensúlyát. A regény hangzati hatását.
Olvasás közben időnként Karácsony Benő könnyedsége jutott eszembe – a halálból visszatérés kalandja végül is nem tragikus, a jellemferdülések groteszk ábrázolása viszont tisztán érzékelteti, hogy az ezredfordulóra mi lett belőlünk. Máskor Bulgakovnak a fantasztikust történelemfilozófiával s a jelenkor figuráit szatirikus eszközökkel megközelítő nagy, parabolaregényével, A Mester és Margaritával próbáltam társításokat találni.
Bízom benne, hogy Kopppány Zsolt – velünk együtt – messze áll a Sátán megkísértésének végzetes színterétől. Ezért hát, a regénybeli irracionális alaphelyzet ellenére, az alkotó átbillenése a képzeletbe inkább valamilyen „kibillenő realizmust” eredményez (Csáth, Cholnoky prózáját jellemzi ezzel a szókapcsolattal az irodalomtörténet); ezek szerint a végletek természetes közelítése, az álomszerű lebegés, az átmitizált, mert egyre kísértetiesebb hétköznapi helyzetek szerencsésen megférnek írói tükrében. Környezet- és lélekrajz egyelőre derűsebb, szétfolyóbb nála, mint mondjuk a Kafka-művek abszurdig fokozott metamorfózisa.
Azért van remény – mai magyarok! – nem csak egy kis meghalásra, eltemetkezésre. S végtére Koppány Zsolt sem tragédiát írt... A költő-írótársnak (Gyurkovics Tibor: Skizofrén történelem) az idei Könyvhéti placcra, piacra kitett „bizakodása” is ezzel cseng egybe: „mondják – tavaszra / ha minden összejön / nagy lakomát csaphatunk / nyugatiakat is hívhatunk / bankárokat is idecsábítva / elég tisztességes áron / kimérjük a csodaszarvast”.


Elmosódó írásjelek
„Ami Ottlik-felejtésnek látszik, valójában sokkal szomorúbb dolog…”
(Olasz Sándor: Az Ottlik-recepció új hulláma)

Mesélhetnék a kiszámíthatatlan kaland kockázatáról,
az elsüllyedni-kész város esélyéről.
Arról, hogy a kígyózó folyó fojtogat, de a rakpart körülölelve védi
az összeszoruló szívet.
Mesélhetnék a Duna labirintusáról valamint a rakpart
textusáról (rajta léptei/d/ a vizuálisan követhetetlen narációk
végtelenje felé tartanak).
Megfeketült fűrost; kedvetlenségben meglazuló izomrostok.

A mellkasodra nehezedő, nagypéntek-sötétségű folyófenék nem tükröz
semmit – ha lenne tükre mégis: hát a baromi sors!... De te tudtad:
roggyant térddel, elszántan hinni az elvégeztetett helyett a visszafordíthatót.

Lefogyás, lefagyott csont/akarat. (Vagy csak az elmosódott írásjelek.)
Egy golyóstoll szórakozottan pettyezi be az élettelen teret.
Az emlékezet természetellenes szövevénye; az „esztelenség” konok áldozatai
a betanult napiparancsok korszakában.
Az alapszókincsből kirostált szavak – értelmezések: a kizsigerelt eszme.
Bizonyíthatatlan ujjlenyomatai a gyávaságnak, tehetetlenségnek.

A hűvös félhomályban – kisemberi kétségbeeséssel, össznemzeti zűrzavarral
párhuzamba hozhatón – ha nem is célegyenesben – a válaszra, felmentésre váró
klasszikus cselekményfolyam.
(Kivárni, míg a generációk tekintete egy szintre ér?)

Megiramodásra csábító lejtő, titkos tavaszi találkák. Az álízlés szövődményeit el-takaró, nosztalgia-fényből konstruált üresség-tükrű kirakatok.
(Ki szavatol a lady biztonságáért?)


(Életstratégia)

Egyenletes léptekkel, jóllehet tisztában volt vele, hogy más-más idősíkba érve,
semmiképpen sem egyforma az iram. („A múltja és ő elvannak egymással nyögés
nélkül.”- K.Gy.)
Havas hegyeket képzelve gesztikulálhatsz. Kőbe vésett vonalak, ábrák. Köztük egy spirál. Kifényesedett, növekvő árnyék takarja el őket. Elfojtott lüktetések, meszes torok. Sirályok felhőt szaggató sikolya, elnémuló iszonyat.

A meghalás még nem kihalás.
Kékfekete látomások: a lét mint pusztulásra ítélt tárgyak zsúfolt összevisszasága.
A képzelőerő is alámerül – több ez, mint egyszerű kábulat a víz vastagabb közegében.
Nikkel-ostyák, elropogtatott, kopott hanglemezek.
Első áldozás; s az elrendeltetést hazudó hatalom áldozatai.

Mesélhetnék arról, akit az írás megnyugtat. Amiképpen az olvasás másokat
felkavar.
A színváltások szokványos szlogenjei. Mondjuk a sétapálcás és cilinderes korszak nevetséges voltáról.
A rakpart agymagasban. Szédületes, elérhetetlen magasságban.
A székek, asztalok valahol mintha lebegnének. Legfeljebb az emberi konvenció tartja meg őket, hogy el ne ússzanak a semmiben.

Csak egy séta.
Visszafelé ki teszi meg az utat?
Megkeresni az elsüllyedésre ítélt földet; a kavicsokat.

 


A TOVÁBBÉLŐ*
(Ottlik-rekviem)

Merénylő? Áldozat? – Míg létezett a remény, hogy beismerő vallomás – nem csupán füstgomoly – marad utánuk.

A kor, amelyben élünk, más korlátokat állított föl, korántsem olyan retteneteseket. (Nagyvonalúbb «rituálé« – kinek jutna eszébe böngészni a szovjetellenes jobboldali-trockista blokk perének dokumentumait(/?/; a fasizmus szörnyűségei, tömegpszichózisa és perverzitásai rég alá- és kiaknázva!)
Az olvasás kalandja életeket köt össze. Önteltségnek tulajdonítani az író nyugalmát (... tudom én, hogy miattam van az a nagy vihar rajtatok. Magatoknak kell cipőt fabrikálnotok, mivel az iparost elhanyagoltátok!”)
Ez még nem paranoia.
„Már politikába ártod magadat? Hagyd ezt az íróknak meg a csúnya lányoknak”.**
„Felkeltél?”
„Föl...”
„Fald a papírt is, ne csak ami az edényben van.!
„Erősebb, mint a napsütés, s hányszor kérlelhetetlenebb!”
„Miről szövegelsz?”
„A politika egyhangúságáról. Soha nem lehet a költészet tárgya.”

Elsötétített tér, idő. Már az árnyékodat is mocskosnak látod.
Midőn a spicli szó még csak mint játékos füttyentés hagyta el a szájat.
Az újonc rutinos megalázása, ámde a közösségnek még megvoltak az íratlan törvényei.
Midőn a vásott tekintetben megfért a benne fénylő rosszkedvűség és bűbáj.

A fürdőhely homoksávja, az ég kék zománca csak közjáték (ne feledd!) – „eszünk (ítéleteink) különbözőségét zavaros napok bús gondtalansága okozza csak” –; a csalódás méretei emberi arányokhoz igazodnak.
Fekete-sárga (fektetnek sárba!); az otthon meghitt őserdő illúziója után a «senki sem ártatlan« szorongató valósága. A fenyegetettség; a cenzúrázott levélborítékról leáztatott bélyegek személyazonossága.
Kívül rekesztve az anyai védettségen, az emberi természet elsáncolva – vagyis szervezett erőszak volna? ha nem, hát hová esett/esik Európa határa?...
(„Csodálatosan jól van minden.”)

Lappangó várakozások. Adrenalinnal dúsított „tetszhalál”: fokozott szívműködés, a bőr ereinek szűkülése, az alkalmazkodó készség félelmetes felgyorsulása. A mindenre-elszántság túlzás-tünetei (jóllehet a talpnyaló még nem pontos megfelelője (vagy szinonimája) az alattvalónak).
A tatároknak nyoma veszett. Legalább a mohácsi csata – az országpusztulás négyszázadik évfordulóját megünnepeltük... Bár: „fura dolognak látszik a vereséget megünnepelni.” (O.G.)
Az irracionális világban ésszerű-e hinni a megértés titokzatos erejében?
„A kollektív tudattalan független a tértől-időtől.” (Jung) A pszichológiai jelenségek relativizálják a tér- és időkategóriát.

Álomszerű város. (Lassanként tán mindent el fogsz felejteni: lírai tépelődések kizárva.)
Úgy olvasd, mintha készen találtad volna valahol. Rendszerezni az emberi vak engedelmességet, akarathiányt?... Magatartás-deformáló közegben – profi szemmel nézve – olyan ez, mint mondjuk: rendszerezni a hulladékot.
A halálra szánt mozgó figurák egyedülálló látványa sokakat lenyűgöz. Mások szerint elpocsékolt idő. Unalom.

A torz a kényszerképzetek következménye.
A torzszülött test Isten kényszere.
A «torzszülött« jellem félelemben edzett. Jó kondícióban, amely jó közérzetet teremt, észre sem veszi a terrort. (Még hogy mindenki szabad emberként jön a világra!)

Elrongyolódik minden. A rezes arc, s még a bűntudat illúziója is egyszer a kimerítő mozdulatlanságban.
Ő, egyenletes morajával, halhatatlan. Hullámai túlléptek minden ingerküszöbön.
Mély ráncai is megszépültek öregkorában.

2008.

* „Ő éppen egy olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki megérti még a néma gyerek szavát is.” (Ottlik Géza: Továbbélők.)
** Camus: Jonas avagy A mester dolgozik.