Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A nevető ló mint rejtély (esszék) III.

2011.12.11

Kosztolányi játékai

Ismeretlen utcákon kószált, már nem emlékezett rá, honnan és mikor indult el. A véletlen ötletei! Minden erőlködésünk hiábavaló, úgysem mi irányítjuk az életünket, gondolta. Reggelente azzal ébredt, hogy a csodálat képességét fogja hirdetni, s ha lehet, megtölteni vele mások szívét is, de alig jött le az emeletről és tett meg néháy lépést az utcán, máris érezte a bűn szagát.
Sok kis bosszúság sürgette, nyugtalanította ma is, amikor elindult a városba. Már nem tudná pontosan fölidézni az asszony aggodalmát¬: fiukat kínozta a hascsikarás, vagy az ő mellkasát rázta a köhögés éppen? Az új, aranyhegyű Pelikan töltőtoll mindenesetre csöpögött (ezek szerint javításra szorul), s rémlik, hogy az arcát is megvágta a borotvával.
Sietett. Holtbiztos, nem a boldogság elé. Tulajdonképpen mi is a boldogság? Egy csillogó havas táj, amelyet száguldó vonatból pillantunk meg. Vagy talán csak annyi, hogy a huzatos fülkéből kilépve rájövünk: észrevétlenül elmúlt a fogfájásunk. Ez az. A boldogság nem egyéb, mint a szenvedés hiánya… Az ő fantáziája ritkán loholt ilyen köznapi dolgok elé. Titokban inkább arra várt, hogy valami olyasmi történjék vele, amit a világteremtés óta működő isteni vagy ördögi erők is megirigyelhenének. Ami szétrepeszti az értelem korlátját. Mint egy vékony vízsugár, hátgerinceden hideg fut át… például arra a gondolatra, hogy csak úgy, minden magyarázat nélkül eltűnsz a világból – legalábbis megszokott környezetedből. Mennyivel izgalmasabb lehetőségnek tűnik ez, mint mondjuk a végnélküli lumpolás után rozmárokat utánzó ásítással tudomásul venni, hogy a redőny résein ”felrémlett” a moslékszínű virradat.
Csak arra érdemes gondolni, ami lehetetlenség. Aminek nincs magyarázata. ”Tudod, mitől szoktam én félni? – kérdezte egyszer ifjú pályatársától egy vidéki szállodában. – Például attól, hogy egyik éjszaka, amikor aludni megyek, a paplan alatt egy fekete kost találok, természetesen, heverészve, mintha mindig ott lett volna, csak én nem vettem észre addig…”
Máskor szerette volna végigjátszani hátborzongató játékát, melyet még kiskorában, vézna, vérszegény, átlátszó fülű, siránkozó gyermekként elkezdett – több hónapig tartó mellhártyagyulladása idején. Félt, hogy nem kap elég levegőt, talán amiatt is vágyott a felhőtlen magasságba, oda, ahol nem fújja képébe a széndioxidot a sokaság, s az utcaköveket rázkódtató, tülkölő automobilok kipuffogója nem szennyezi a levegőt. Egyik komor hangulatú késő délutánon, midőn a fonnyadt őszi nap ködbe veszett az alföldi város felett, igazi hazárd kalandra szánta volt el magát. (Nem olyan kis könnyű, kacér játék volt az, amilyent képzeletében egy napsütötte padon ma végigélt. Amint a karfára lógatta fáradt kezét, a pad másik végére egy szerény öltözetű lány ült le. Ha álruhás grófkiszasszony lenne, és nem riadt cselédlány! - ábrándozott magában, de mert a tolakodó tekintet émelygéssel tölötte el mindig, tulajdon kezét kezdte bámulni, melynek ereiben kék vér csörgedez, nyilván még a keresztesháborúk korából. ”Néhány arasz csak – mérte le a padon, sóvárgással vegyes bűntudattal, miután magára maradt --¬, s mégis végzetes, áthidalhatatlan távolság, mely elválasztott bennünket.”)
Szegény kisgyermek korában szédelegve állt föl az ágyban, megpróbált egyet lépni (mint Jézus a tenger vizén), de a paplan hullámaiban elakadt. Esés előtt gyorsan behunyta szemét, s az alvajáró ösztönével várta a zuhanást amely kirepíti ebből a lázat, köpetet ráragasztó, buta világból… A belső valóság parancsa nem egyezett meg a külsőével. Később ezt úgy fogalmazta meg: ”Félreértésekből keletkeznek a leggyönyörűbb költői képek”.
Valahányszor íróasztalhoz ült, minden alkalommal a fehér papír borzalma fogta el. ”Keveset pihensz magányos vagy” – okította ki felesége, dorgálásnak is beillett volna. Ő tudta, hogy ilyenkor a legkevésbé magányos. Mert velevan a többezer éves nyelv, az elődök sóhaja, sikoltása, vágyaink beteljesülése, megmérgeződés előtti vergődésük. Dühük és kétségbeesésük, amiért nem képesek bármelyik pillanatban magasba emelkedni és elrepülni. Ez még a precízen fogalmazó, tudós költőtársat is kihozta a sodrából, apokalipszist emlegetett. ”Minden összeomlik, és egymást esszük meg majd – jövendőlte próféta gyanánt. – És ez így lesz mindaddig, míg az emberraj nem fog szállni, mint a madár, és el nem oszlik a szabad mezőkön… Akkor rá fog eszmélni, hogy nem az üzlet és a tülekedés az élet célja, hanem a Gyönyör!”
Ő kinevette ezt a ninivei látomással fűtött szimbolikát. Azóta volt egy szörnyű háború a nemzetek között, és jött egy béke, amelyikben még több gyilkos eszközt gyártanak. Most azonban mégis valahogy inkább hiszi (talán megöregedtt volna?), hogy az ágyúkat könnyebb leszerelni, mint a nyelveket.
Csakhogy egy ideje mintha nem maga irányítaná a lépteit. Egy viharos emberhullámmal befelé sodródott egy nyomasztó alagútba (olyan ez, mint egy álom), nemrég még az Üllői úton bandukolt, a fák koronáját vihar tépte, kétségbeesetten zúgtak, a járókelők azonban zavartalanul nevetgéltek, mintha nem halloták volna.
Már egészen kimerült a tehetetlen vergődéstől - ha nem volna a lökdösődő, erőszakos tömeg, rég elvágódott volna az alagútban -, mind kibírhatatlanabbnak érzi a dögletes levegőt, s főleg a szégyent, hogy ilyen közönyösen, vadul bánnak vele. Gyomra émelyeg, végtagjai sajognak, galambszürke felöltőjéről leszakadt egy gomb. Le akar hajolni utána, de egy éles könyök fültövön vágja. Majd esernyő nyele hatol lágyékába. Egy fémszálas villanykörte pislákoló fényében vörös arcokat, kidagadt ereket, vérmes szemeket lát. ”Amíg mozgok, élőlény vagyok” - gondolja kiapadó iróniával. Olyan erős szorítást érez a nyakán, hogy elakad a lélegzete. Tudatalattija még visszajátszik egy zsibongó nyári képet kamaszkorából: úszás után a medence szélén pihenve napozott, amikor mellé fektettek agy vízbefúlástól megmentett valakit…
Aztán a zöldvízű medencét sem látja már. Olyan mélyre ért az alagútban, hogy semmi sem látszik. Mintha nem csupán árnyékát vesztette volna el, de már a térfogatát sem érzi. Teljes álomba-zuhanás volna ez? Vagy gyermekkori képzelgése fog beteljesülni végre? Eltűnik a városból, a világból!… Ha nem is egészen észrevétlenül.
Most jön csak rá, hogy milyen kínosan nehéz magyarázatot találni egy eltűnésre. ”Baljós kétlaki lénynek tekintenek majd engem is – töpreng -, mint a százhúsz kilós Kelner Kálmánt, aki, mikor napok múltán rátaláltak, frissen borotválva, pimasz nyugalommal hevert a kertben és cigarettázott Egyszerre vagyok élő és halott, polgár és kísértet. Elképzelnek üveges szemekkel, vagy egyenesen oszlásnak indulva, de éppúgy feltétetelezhetik, hogy valahol egy kis kocsma söntésében borjúpörköltet vacsorázok és fehér kenyérrel törlöm ki zsíros tányéromat. Szegény családtagok, ismerősök: soha nem tudhatják biztosan, hol találkoznak velem, egy asztaltáncoltató társaságban mint megidézett szellemmel, vagy egy elegáns kávéházban mint fizető vendéggel. Minden lehetséges!”
Ez a bizonytalanság kellemeltelnül hat rá.
Befelé hatol (kívül már minden lehetőség elzárva), mint aki harakirire szánja el magát. ”Történjék bármi – egyre mélyebb felülethez ér, akár ha zsíros földben, gilisztaként tekeredő beleit rejtő gyomrába hatolna. – Mindenáron ki kell jutnom ebből a pokolból!…”
Egy sötét színpadon találnak rá (a rivaldafény csak azután gyúl ki). Mikor a bűvös deszkákon magához tér, kábultan valami olyasmit motyog, hogy tekervényes, zegzugos utakon jutott el idáig. Arca felderül, amikor megtudja, hogy sikerült kiérnie a nyílt terepre. Fölfele tekint, az eget kutatja. Erdőket, fodros szélű felhőket szeretne látni, és kitárt szárnyú madarakat. De állítólag minden kötélen lóg a feje fölött, a madarak egytől egyig ki vannak tömve. Valaki elindítja a hangjukat utánzó patefonlemezt. Neki még van ideje egy régi teátrumból átmentett tükörbe pillantani: zöld arcát nézi, melyről a különös díszlet láttán úgy csurran le a savanyú vigyor, mint jól befűtött szabadkai hálószobájában az ecet az undok borogatásról. Aztán eszébe jut álma, és hideglelősen elsápad: hát még sem történt meg a CSODA?!…
Mintha szíven ütötték vagy döfték volna. Csak pár pillanatig volt magán kívül. ”Milyen lesz, amikor a világ nélkül maradok, a hegyek, a ködpára, a széltől borzolt víztükör, a csillagok, s fiam mosolya nékül?”
Szeme tágra nyílik, képtelen könnyezni, de már nem várja a rajongással elképzelt találkozást, midőn megpillantja a semmit.

 

 

A százéves Márai Sándor

Vannak rejtélyes életű, titokzatos alkotók. Márai Sándornak, a XX. század (írjak múlt századot?) egyik legnagyobb magyar írójának az életműve volt tiltott, rejtély sok nemzedék számára. Az övé, aki egész életformájában azonosult az írói magatartással, az alkotó munkával.
Legelőször az öreg, a bölcs Máraival ismerkedtem meg, az óceánon túli íróval a maga titokzatosságában, akinek kéziratban lemásolva őriztem egy-egy naplórészletét (például az amerikai magánnyal viaskodó lélek telitalálatát, miszerint ott az idő reggeltől estig azzal telik el, hogy az ember Európára gondol); vagy itt van az a máig megőrzött sejtelmes vallomástöredékem a nyolcvanas évek végéről ¬– akkor már Béke Ithakában című Odüsszeusz-regény e is járt a kezemben –, mely szerint az ismeretlen, a tiltott Márait példaképemnek tekintem...
Halálhíre nálunk megelőzte a társadalmi változásokat, a szabadság illúzióját. „Van még egy haza” – idéztem őt 1989-es versem mottójaként, amely valahogy így zárult:

lámpásod mint a nyúl szíve
vacogva ég
a leterített hőst ne is keresd

a keresztútnál csak a szél
holdezüst hamvaidra les...

Azóta, a testnél és érzékelhetőbb valóságában kutatok utána, s nagy életműve minden újabb előkerült, kiadott kötetére lecsap az egész család. Hiszen egy nemzet megmaradó, kifejező erejének egyik legmagasztosabb jelképét látjuk benne: a mi Márai Sándorunk „rengeteget dolgozik halottan is” (mindezt ő mondta valamikor Kosztolányiról).
Mai napig is foglalkoztatnak az évszázaddal egyidős nagy emigráns, a nyolcvankilenc éves író öngyilkosságának okai s körülményei, a kérdések, melyekre közvetlen és távolabbi környezete is kereste a válaszokat: történt-e alapos boncolás? Találtak-e golyót és lőfegyvert, amit a golyóval azonosítottak? Miért égették el két nap alatt?...Ámde ahogy telik az idő, egyre inkább az eleven, mindent látó és tudni akaró, néha meg éppen a fiatal Márait keresem vagy látom magam előtt... A klasszikus próza mestere háttérbe szorítja költészetét, az indulást, a kezdeteket. Legalább most, hogy száz éves születésére emlékezünk, villantsuk meg néhai, talán legkevésbé ismert arcélét. Ötven esztendővel ezelőtt vetette papírra az Ujjgyakorlatok című versciklust, mely így kezdődik:„Este nyolckor születtem, fújt a szél. / Kassát szerettem és a verseket...” De a versszak utolsó sora már telitalálat, előrevetíti a nagy kihívást és egy alkat (jellem) rendkívüliségét:„Nem könyörgök, s ne irgalmazzatok”.
A ciklus egy egész ¬– akkor még inkább csak sejtett, tervezett ¬– emberi életút-sors összegezése:„Üzensz a test múló anyagából, / Egy szóban égsz, mint a vad szent a máglyán (...) Mint a haldoklók körme, kékell / A távol. Alkudj meg a szenvedéllyel.”
Ekkor már túlvolt néhány maradandó művén ¬– A zendülők, a Válás Budán, a Féltékenyek című regényeken, az Egy polgár vallomásain; következett a Szindbád hazamegy, a Vendégjáték Bolzanóban Casanováról...De életében a nagy, megrendítő fordulat, élmény: a világháború következett, s utána a menekülés, a számkivetettség.
„Süt a nap és a táj halványzöld – írja a Kassai őrjáratban ¬–, most látom először magasból a tájat, ahol születtem. Az órát nézzük, hatvanöt perce utazunk (...) szeretném látni a Dómot a magasból, s madártávlatból az Egészet, a Dómot, amely oly fájdalmasan, megkötözötten, lehorgonyozottan és cölöpözötten valósága az életemnek: a Várost, a házak tetejét, ahol a gyermekkor mítosza rejtőzik a padláson, denevérek és törött játékok között, a sírhantokat és köztereket, ahol «történt valami«, oly végzetesen, mint aztán később az életben semmi, sehol...” Tudta, vallotta, hisz minden sejtjével, gondolatával része volt az egyetemes emberinek, hogy: „ezek a dómtornyok őriznek egyfajta útvonalat a pusztuló világ felett ¬– Kassa és Tours, Upsala és Reims, Köln és Firenze fölött kóvályog a lélek e hetekben, s a pusztulás fölött a harci lángokban villogó templomkeresztek mutatják az elsötétedő világban a tévelygő léleknek az utat (...) Most róluk van szó, a templomtornyokról és az írókról, az európaiakról, a jóakaratú emberekről, csak ők tudják megmenteni azt, ami pusztulni készül. Nehéz lesz, mert milyen törékenyek az idő viharában az írók, templomtornyok és jóakaratú emberek! Törékenyek és esendők, s talán nem is egészen ártatlanok, már ami a jó akaratot és az embereket illeti...”
Ez már nem sejtelmes jövendölés, hanem alapos, mély ismeret és ítélet egyben.
Bár semmit sem veszített hitéből a művész s veszíthetnek ezek a halhatatlan sorok:

„Egyszer Rákóczit hozták haza reggel,
Kézen fogva vitt apám a menettel.
A dóm úszott a ködben, mint egy várrom,
Valami nagy és biztos e világon.”

Az Egy polgár vallomásaiban aztán kiteljesedik az emlékezés. Márai mégsem a múlt írója, a maga érzékletes, vallomásos stílusában gondolatai erejével a mindenkori egyetemes értékekhez kapcsolja azt, ami megtörtént, s ami a jövő titka, de rajtunk is múlik. Ezt a Márait olvasgatom és ajánlom azoknak, akikre kevesen gondolnak ma ebben a tehetetlen, ellehetetlenült világban. Az Európa elrablása című útirajzából idézem: „Amikor mással is lehet törődni, mint a napi kenyérrel, vagy a hideg szobával, vagy a vámrendszerekkel! S a Művészet és Szellem hatalmas, félelmes erővel szólal majd meg, meglátjátok! És minden felett szólal meg! Csak időt adjatok!”
Úgy hangzik ez, mint egy jövendölés, annak a szájából, aki velünk él, lélegzik, remél ma is. Ebből is kiderül nyilván, hogy az írói hivatás nem csupán stílus, irányzat kérdése.


Ignácz Rózsa „fiókregénye”: A vádlott - 1950-1952


Előbb hazafelé a vonatban kezdtem el olvasni, azóta itthon. Kétszer is nekigyürkőztem, nem az olvasásnak. Az után le kellett tenni ¬– tűnődni, szenvedni, ujjongani?!...Lehetetlen egyszerre megemészteni ezt, a kötet formai kivitelezésének korszerűségével, tökéletességével vetekedő, tartalmát (nemcsak címét: A VÁDLOTT) tekintve azonban nagyon is különböző, egészen más időket megidéző könyvet, amely ¬– a kilencven éve született és húsz éve elhunyt ¬– Ignácz Rózsa második életének dokumentuma. A Püski Kiadónál évekkel ezelőtt megjelent Ünnepi férfiú című nagyregény méltó társa; épp annyira találó ez esetben is Kodolányi Jánosnak, a mesternek az Ignácz Rózsa írói megújulásáról írott jellemzése:„csodálatos, hogy milyen könnyen, egyszerűen élte meg a misztikumot a realitásban”. Két megszenvedett mű. Csakhogy az élményt ezúttal másképp szenvedte meg.
Makkai Ádám, költő és chicagói nyelvészprofesszor, mint „az előszóíró utód” ajánlotta nekem az idei budapesti könyvhéten „öröksége” egyik példányát. A kötet előszavában ugyancsak élményszerűen avatja be az olvasókat a családi titokba, megajándékozva bennünket a „fiókregény” nem közönséges fogalmával: „a fiókregényt csak a szűk családi kör olvashatja; tagjai ez esetben mostohaapám, Kotsis Lajos építészmérnök és én ¬– leteszik a legfőbb esküt, hogy erről soha senkinek említést sem tesznek. A könyv kisebb részletekre osztva nyolc-tíz helyen rejtőzködik a lakásban szerteszét különféle alcímek alatt...”
A hajdani 16-17 éves gépelő kistitkár: az írónő – az ugyancsak hajdani kovásznai-fogarasi református paplány – fia, aki 48 esztendeje ismeri az idén napvilágot látott (Tertia Kiadó, Budapest) „fehérholló könyvet”.
Több mint lelemény. Élménynapló az ötvenes évek elejéről? Hagyaték?!...Nem korvázlat; még csak nem is törmelék. Mégis modern? Mégis mai?... Pimaszul pontos ¬– mondhatnák a divatos recenzió-stílus művelői. (Milyen sekély, súlytalan szó ilyenkor a posztmodern!) Nem játszik irodalmat, nem játssza meg (vagy pláne túl) magát. Talán Füst Milánnak A mester én vagyok című, hat és fél évtized után a tavalyi könyvhétre előkerült 1932-ben írt, regénytechnikai újításokat előlegező kísérletéhez fogható nyeresége a magyar irodalomnak (s egyben irodalomtörténetnek is egyben) ez a régi-új regény. Ignácz Rózsa könyvét a „belső emigráció” regényének nevezhetnők. Jókai Anna a kétségtelenül ügyes illuzionistákat állítja szembe a nem utólagos emlékezéssel, mely „szinkronban készült a szörnyű idővel”. Maga a szerző is látja tulajdon hátrányát „a tehetségtelenségükben is tehetségesebb, mert alkalmazkodni tudó” kortársaihoz viszonyítva. Makkai Ádám szerint „A vádlott szinte ’kötelező olvasmány’ mindenki számára, aki gyermek volt 1956-ban, vagy a forradalom után született, és csak elbeszélésekből ismeri azt a fizikai és lelki terrort.(...) A vádlott megszégyenítő bizonyítéka az abszolút írói ellenállás lehetőségének egy olyan korban, melyről még ma is sokan azt mondják, hogy nem lehetett áttekinteni’.”
Ignácz Rózsa különben, a könyv utolsó oldalainak egyikén, személyes hangon vall erről fölismerhető kortársakra utalva:„Írni? Nem írni? Nem rég hallottam, hogy egy hallgatásra kényszerített nagy népi írónk egyezséget kötött...Elérte, hogy nyilvános bűnbánat nélkül jelentessék meg egy novelláskötetét. Igaz, hogy a kötet az író, régi, zsírosparasztokat támadó írásaiból áll...Biztosan lesznek bőven olyanok, akik azt hiszik, hogy ma írta ezeket. De tény, hogy az eddigi gyakorlattól eltérően nem kell nyilvánosan bűnbánatot tartania. És persze milyen más lesz a visszhangja ennek a harminc évvel ezelőtt keletkezett írásnak, mint annak idején volt! (...) Könyvtárak ezrei útján az erőszakos rátukmálással olvasáshoz szokó munkások meg parasztok között fogják terjeszteni a kötetet. Mintha csak azt bizonyítanák vele:¨1me ez az író értetek harcolt!”...Az az alkotó mondja ezt, aki 1956 után sem volt hajlandó együttműködni a hatalommal, a forradalmat bár egyszer ellenforradalomnak minősíteni. Ezt nyilván nem bocsátották meg neki; igyekeztek hallgatásra ítélni (nem csupán kisebbségi sorsban született ¬– az Anyanyelve magyar, a Levelek Erdélyből, a Keleti magyarok nyomában, a Született Moldovában című ¬–, irredentának minősített regényeit.
A vádlott szenvedő hőse, Dr. Dániel Ferenc, ez az állásából kirúgott magyar értelmiségi ¬– akit a Rákosi-rendszer szellemi terrorja sorstársaival együtt szenvedésre ítélt, s akit Ignácz Rózsa, a hátborzongató dolgokról olykor csevegve olyan természetességgel kelt életre, ahogy csak az igazán nagy irodalom teszi ¬– : tulajdonképpen „felesleges ember”. Élnek azonban az irodalomban is társai, elődei Dániel Ferencnek, valamint Kalotay Ákosnak, a mauthauseni internálótábort 1944ben megjárt nem zsidó, hanem dzsentri származású, „délceg külsejű” írónak s a regény többi szereplőjének. A vádlottban található leírások, gondolattársítások nem légüres térben születtek. A író hangja, a figurák megszólaltatása nemcsak a korhangulatot erősíti (aki átélte, annak a könyv minden lapja hiteles és élvezetes ma is), de némelykor rokonságot mutat Karácsony Benő, Bulgakov, Hamvas Béla utóbb kiadott kisregényeinek hangütésével, hangulatával, a Márai-naplók, vagy mondjuk, Pallavicini-Andrássz Borbála ¬(Károlyiné, a „vörös grófné” húga) kitelepítési naplójának világával. Nem könyvrecenziót készültem írni; inkább széljegyzeteket. Csak néhány mozzanatot emelek ki. A környezetrajz szinte magától teremtődik meg; sehol kreáltság, irodalmi eszközök nyoma. Elég a remekbeszabott monológokból idézni, hogy a külső szem is meggyőződjék róla, mennyire hő kórképet fest az írónő.
„Negyvenhárom éves vagyok ¬– hangzik Dániel Ferenc főnöknőjének a vallomása. ¬– Biztonságomat a szocialista rendszerben találtam meg, amelynek hasznos tagja vagyok. Az egyháznak is tagjai vannak, a Pártnak is. De az egyházból kiléptem...” Beosztottja pedig, akire fegyelmi, majd végnélküli kálvária vár, a főnökasszony komplexusa szerint: „destruál, és azt sugallja, hogy lelkesedésünk elrendelt, és szánalmas figurák vagyunk, mikor parancsszóra lelkesedünk, noha még szánalmasabbak volnánk, ha valóban lelkesednénk. De honnan veszem, hogy egyetlen szó nélkül ezt mondta volna? Bennem van ez? Hát ezt képes ő kiváltani belőlem? Tűrhetetlen! De ha mindazokat, akik a mi igazságunkat nem hiszik, megsemmisítjük... Mert ha egymillió ilyen ember kipusztult, újra születhet, millió ilyen tulajdonságú gyerek. Ez az irtandó rossz, ez az örökölhető, apró csíra benne van a munkásosztály rengeteg tagjaiban is. Irtani kell minden rétegben!...”
„Tárgyalás az Intézet társalgójának Vörös sarka előtt. Még vadonatúj a ‘szent sarok’ drapériája. Az asztal fölött, mint oltárkép, lóg a Nagy Hármas (Lenin Sztálin és Rákosi), de a falipolcon a Hármak szoborból is megvannak.(...) A kivilágított kirakatban feketedő, rózsaszín hurkahúsokon azt olvasta: ’A tettes szeret visszatérni.’ holott az állt rajta: ‘El a kezekkel Koreától!”... A minden hájjal megkent karrierista „jó barát” szájából pedig ezt halljuk: „Az ember vagy halad velük együtt szabadon előre, vagy mehet a sittre...Megjegyzem ¬– folyt a szó tovább Kis szaktársból ¬–, ne gondold, hogy én most itt kiadom neked magamat, és hogy nem hiszek az oroszok végső győzelmében, meg hogy nálad, a reakciósnál akarok szavakat elejteni arra az esetre, ha mégis fordulna egyszer a világ.(...) Te persze nem is tudod, mit kockáztatok azzal, hogy idejöttem. Egy kirúgott reakcióshoz. Mondd, miért nem védted magad, Ferikém? Miért nem hajtottál egy kicsit? Mire a nagy büszkeség? Mikor itt olyan ember, mint az a ‘megmondhassuk eztetet, megvitathassuk aztatat’ Nikulics, a pedellus, politikai osztályvezető lesz. Ezt még nem is tudod...”
Lányom úgy olvasná, mint egy rejtvényt? Ezért is hangsúlyozza az előszóíró a könyv történelmi fontosságát; elképesztő adalékokat találni benne a korról; olyat, amit a történelem könyvekben hiába is keresnénk.
„Ha a járókelők egy-egy sornak a végéhez érnek, megkérdik, milyen ez a sor? Van krumplisor, hússor... Olgácska viccet kanyarít hirtelenjében: «Eddig Olasz fasor volt Budapesten – ez meg milyen fasor? Talán... « – és a Nagy Kopasz Vezér nevét kuncogja az új fasorshoz, melyhez maga hahotázik a leghangosabban.” Ők még jól élnek, azaz: esznek, isznak jóllakásig, mert mi más lehetne a jólét 1951-ben Budapesten egy jogvégzett fakereskedő portáján? Elegánsan öltözködni nem lehet, mert elegáns anyagot kapni sem lehet, és a divat is mindinkább tipizálódik. Na de különben sem érdemes, mert nincsen hová és nincsen kinek; az operába is pulóverben járnak azok, akik járnak.(...) Ő szerb származású és görögkeleti vallású. Mint nagy patrióta és a hős szerb nép leánya azt gondolja, hogy a szerb nép mai vezére nem olyan gazember, nem lehet olyan, mint itt ezek...” (Döbbenetes, hogy közelről mennyire tisztán látta a különbségeket, a „béketáboron” belüli viszonyt.)
Az 1951-es, több munkáslakást termelő termelési akciót a sérelmet szenvedő fél ¬– akinek elkobzott lakása vált újonnan termelt lakássá – a kitelepítésre ítélt, reakciósnak bélyegzett réteg deportálásnak hívja. Aki az üldözöttekkel érez együtt, az is annak nevezi. Nagyjából mindenki együtt érez velük, mert nem lehet tudni, ki kerül sorra. Hja, a származás! Ezredes volt az apja? Vigyék! Hogy most fonógyári munkásnő, az nem törli le származásának sötét bélyegét... Rangja volt tíz évvel ezelőtt? Államtitkár volt? Bérháza van, nagykereskedése? Kapitalistákra nincs szüksége a munkásfővárosnak. Mindenkinek van kitelepítésre ítélt rokona. Vagy ő maga sem egészen vörös, ha kissé megvakarják... És megvakarják. Évek óta dolgoznak nagy titokban a Statisztikai Hivatalban a kitelepítendők listáján.(...) Egyetlen munkás sem teszi el azért a munkát, mert embereket hurcolnak el. Elhitte a munkás, hogy mindez az ő javáért történik? Vagy meg van félemlítve? Mindenki azt reméli, hogy ő kivétel lesz...”
Ebben a csodálatosan megtervezett rendszerben REND van. „E rend okát és célját ugyan senki sem érti. De ki érne rá, ki merné megkérdezni: miért?”
„...az a legújabb szokás, hogy az éléskamrákat átkutatják, és ahol többet találnak, mint amennyi tíz napra elegendő, ott az egész készletet lefoglalják, és becsmérlő feliratokkal ellátva közszemlére teszik valamelyik kirakatban. Ebből is látható, hogy nem élünk a középkorban, mert nem a halmozót teszik közszemlére, hanem az árut. A rejtegetőt pedig egészen tapintatosan elrejtik valamelyik börtönben. (...) „Ha az embernek az égvilágon már semmije sincsen, akkor még legalább ő maga megmaradhat. Az úrféléket is miért deportálták? Mert még volt valami kevesük. A házuk, a lakásuk...Ne legyen senkinek semmije? Na persze, ha így volna! Pár ezer embernek, a fejeseknek, van...”

Az egész könyv (ahogyan Makkai Ádám az ajánlásban írta volt nekem): „meditációs anyag a múltról”, mely anyja számára az egyetlen élet volt itthon, ami megadatott. Kivételes lelkierőre volt szüksége ahhoz, az alkotás kompromisszuma nélkül vállalja a kérlelhetetlen jelent. „Vajon ¬– gondolta hirtelen, míg felmarkolt egy halomnyi füzetet, s már nyitotta is a kis rozsdás vaskályha ajtaját, hogy ott égesse sorra mind ¬– , vajon vannak-e még Moszkvában is fiókművek? Nem úgy, hogy az ottani, irányított irodalom betűtermelésének mértékét sem ütötték volna meg, hanem úgy, mint nálunk, ahol még friss az elnyomás, és zsengék az elmúlt évek élményei? Vagy ott három évtized alatt már mindenki azt tette, amire ő most készül? Elégette-e a születetlen holtakat, mert befalazni, elásni sem meri már az elrendelt vonaltól esetleg eltérő, de kész írásműveket? Lehetetlen, hogy akkora népnek ne legyenek valódi tehetségei, és lehetetlen, hogy csak akkorácskák legyenek, mint amekkorák a rendszer igájába törve manapság hangjukat hallatják...”
Gyanús lehet, hogy is frissnek ható, élvezetes olvasmány ma is. Pedig mennyire nem könnyű a mondanivalója, s mindezt ¬– a megrázó, bibliamély hangulatú befejezés is tanúsítja ¬– maradandó, egyedülálló üzenetként akkor, csaknem fél évszázaddal ezelőtt vetette papírra.


Meg nem szabadító ének

Derzsi Sándor emlékére


Nem pestis, nem egyéb: benn a parázs, a tűz
végül csak elemészt. Mind hadakozhat az
ember: mit nekem e semmi-kudarc! ¬– De ha
gének gyökere mélybe húz?

Súlyos börtönöd ott, hasztalan mar a kín;
gőgöd nyelje tüdőd, mindenegyes zsiger
s létnedv érzi, sajog vaksin a csillagod;
árny vagy, élj tusakodva bár.

Eszmélsz még, te bohém, hogy az egészet, a
titkok nyers zamatát földre teperve is
megkapd, kerge mohón szíva magadba ¬– a
végső vérbugyogás előtt.

(2001. január 23.)


Hány merészen, tudatosan kísérletező költő langy polgári létben, pártoskodásból nyert összkomfortban, ha nem egyenesen unalomban fedezi föl önmagát és a minden újításra serkentő nyelvet, mielőtt (olykor foghegyről, ravasz bölcsességgel) megüzenné a világnak a maga, utóbb divatosan abszurd vagy meghökkentő „Heuréká”-ját. És itt van egy sok szempontból elmaradott provinciáról indult, visszafogottan, hagyományosan verselő s főleg érző, emberi tartásában mindvégig lovagias magyar poéta, aki a tulajdon ¬– ha úgy tetszik: (ki)tépett és pellengérre állított – idegeivel hökkenti meg embertársait, hogy végül egész ártatlan életével és a kompromisszum megtagadásával váljék végletesen abszurddá. Sajnos, csak az egyre „szórványosabb” verskultúrára szorítkozó utókor előtt próbálhatja meg bizonyítani, hogy mindaz, amit képviselt és amit önhibáján kívül a sírba vitt, korántsem volt oly jelentéktelen, hitvány, mint a kor és a társadalmi rendszer, melyet megosztottak volt vele a többiek: a kompromisszumot vállalók, többségükben nem is tudatlanul.
A korábban megjelent DERZSI SÁNDOR EMLÉKKÖNYV után a váratlanul s meglehetősen szemérmetlenül letűnt évszázad utolsó esztendejében a budapesti Püski Kiadó megjelentette az életében jórészt ismeretlen költő, Derzsi Sándor összegyűjtött verseit és politikai írásait. (SZABADÍTÓ ÉNEK, 2000.) Már maga a gyűjtemény különösen, bizarrul hathatna a könyvpiacon, ha nem a már szabadon és mostanában egyre többször emlegetett szerzőről volna szó. Az ő esetében azonban joggal jelenthette ki a hagyatékát ismerő-gondozó íróbarát, Varga Domokos, miszerint: „Magyar költőnek lenni nem életbiztosítás.” Tudjuk ezt a nagy elődök – elsősorban Petőfi örök szabadságcsillagának tündöklése óta; ámde az ő felszabadító erejű költészete „normális”, egészséges fejlődésből szakadt volt ki, nem egy beteg, egyesek által még ma, egy évtized után is leplezni kívánt, reflexeiben és tudatában fertőzött sárkányfogvetemény-népre „gondot viselő” korszak ege alól. Mint az abszurdig fokozott életét, sebeit és veszteségeit mutogató erdélyi származású, „depressziós hajlamú” Derzsi Sándor (1919-1978) szertelen gondolatai.
(Legkönnyebben: halálosan komoly nyelvi játékkal, versben lehetne üzenni neki és az arra érdemesülő „maradéknak” az ő ellentmondásos, szinte egyedülálló kor- meg kóresetéről. Lásd a mellékelt „időmértékes” kísérletet.)
A nagy európai kortárs, aki e szellemileg megszállt és fogva tartott „keleti” térség legsötétebb éveiből már a föld túlsó oldaláról, Dél-Amerikából üzent haza: Gombrowicz 1954-es naplójában ezt írta: „...amikor magadról írsz, úgy írj, hogy az személyednek súlyt, jelentőséget és életet kölcsönözzön, hogy döntő érvként hangozzék. Vagyis ne áltudósként beszélj, hanem művészként.”
Hát Derzsi Sándor ezt alaposan megrágta s megszenvedte magában, jó néhány „lapáttal” még rá is tett a lengyel alkotó által hangsúlyozott hitelre és intenzitásra.
Végzetes utat járt be, de a legvérfagyasztóbb vagy látszatra legnevetségesebb helyzetekben is méltósággal és fanatikus meggyőződéssel tette, amit a tehetség, a szív és az erkölcs diktálhat a költőnek...Itt elakad a gondolat, mert bár sokadik bemutatás ez (nemcsak e lapban) róla, az ennyire kiáltó kivétel a minden emberi hitből és ellenállásból egyre posztmodernebbül kijózanuló utódok szemében érthetetlennek és őrültségnek tetszik ¬– ez utóbbit az ellenséges rendszer képviselőinek sikerült is rábizonyítaniuk! A Szenvedés mámorában felcímmel ellátott szövegeket, versciklust meg lehetne mosolyogni; ámde a tények, a „kórlap” a kegyetlenségig következetes életpályát és végeredményt mutat.
A fiatal költő (akinek alakja körül, a Kolozsvárt megjelent első verseskötete után, Jékely Zoltán már-már jövendőmondóként meglátta volt „az apátlanság, szegénység, mártíromság hármas nimbuszát”) 1945 végén elhagyta Erdélyt, hogy egy évtized múlva aztán Magyar Szabadság című versével köszöntse az 1956-os forradalmat s „a vágyott jövendőt”. Tevékeny résztvevője, szervezője a harcnak, az ellenállásnak. Letartóztatása után ha csak annyi „meggondolatlanságot” követett volna el, hogy az inkriminált verset a tárgyaláson büszkén mondja el az ellenforradalmi bíróság előtt, és a „Bármit is mond Kádár” kezdetű agitatív szövegével leplezte volna le az új bábrendszer alattomos és gyilkos hazugságait – ha csak!...Kár is folytatni; mert a börtönévek is csupán az idegeit kezdték ki. Gyógyulást nem remélhet (az angyalföldi Ideg és Elmegyógyintézetben sem), az elektrosokk-kezelés csak fokozza tehetetlenségét; ámde hosszabb időre vagy csak napokra, percekre magára találva, egyedüli „orvosság” számára a meg nem alkuvó szókimondás és a viszontgyűlölet. A hatalom kérlelhetetlenül megtette és megteszi ellene a szükséges lépéseket. A szellemi lefegyverzés fő eszköze a kompromittálás és a szerető, aggódó környezet bizalmának a kikezdése. Művészfeleségét zaklatják, szakmailag mellőzik, míg végül elfogadja a terror diktálta feltételeket; válásuk után hajlandó élni a hivatali tiltással, mely a nyomorba és magányba taszított költőben az apát is sújtja: meggátolja, hogy láthassa gyermekeit. Egy másik példa is ¬– amelyet e gyűjteményes kötet lelkiismeretes, objektív hangra törekvő életrajzírója: a költő öccse, Derzsi Ottó tesz közzé – igazolja, hogy Derzsi körül bezárult a kör: „Sándor tudatzavara annyira palástolt, hogy a Mester utcába rendszeresen odajáró ismerőseim, mikor évek múltán megtudják «intézeti« történetét, politikai cselszövést gyanítanak. Az intapusztai szociális gondnok megkérdőjelezi ottlétének indokoltságát, emiatt bírósági kellemetlenségei lesznek.” Igazgatója ugyanis letorkolja, hogy „Derzsi elmebajos”! S kórtani bizonyítékképpen néhány verset vesz elő...Az egyik vers így hangzik:„Szabadság biztosítja a rendet, nem a bárd / A költő képviseli a népet, nem a párt.”
Ezek után ki tagadhatná azt, hogy József Attilát kevesebb fondorlatos félelem vette volt körül; ám ahogy a költői telitalálatok mellett szellemi tisztasággal vállalta (és végezte be) a maga hivatását, éppúgy a Derzsi Sándor esetében is a költői hagyaték lehet a leghitelesebb bizonyíték arra, hogy mennyiben felelős a társadalmi közeg, a hatalom, amikor egy alkotóművész, aki, mert képtelen menteni életét ¬– s tehetségét is legfeljebb a halálba tudja „átmenteni” –, úgy érzi, cselszövés áldozata lett minden és mindenki, amihez és akihez ragaszkodott.
Sok verset lehetne idézni; nem a korai, az eszményi szabadságot megidéző erdélyi termésből („Míg bilincstelen, tágas éjjel / Szemem rímeli lázas kéjjel / A messzeség sugallatát”), inkább a „kritikus” időket megsejtő vagy kiprovokáló Derzsi-opusok közül. A Magyar Rádióban 1948-ban elhangzott Marx című tömör verse nagyban hozzájárult a költő elnémításához. Idézem:
„Jézus neked megbocsát
Mert igaz voltál tiszta voltál
Jézus neked megbocsát
Mert költő szóval játszadoztál
Jézus nekik megbocsát
Akik nevedben tündökölnek
Jézus nekik megbocsát
De én nem – mert kontárok: ölnek.”

Ez a korai fölismerés abban az időben nagyon kevés magyar értelmiségire volt jellemző (legfeljebb a mára már klasszikussá nemesedett Máraira); de az írók zöme, még a legtehetségesebbek, a leghangzatosabb nevűek is őszintén felvállalták a szocialista építés ügyét, még ha konkrét formában nem kollaboráltak is a hatalommal. Ezzel szemben Derzsi kezdettől fogva ¬– nem a hiú magamutogató, hanem a közösségi érdekekért kardot rántó ¬– kihívás variációival lep meg, utólag is, bennünket. A Harciének „Rajta, fajtám, versenyt víni / Minden fia ellenséggel” magyaros, naiv nyíltsága, vagy a Moldva című vers valamivel játékosabb kezdő sorai („Magyar föld volt valaha / Majd román lett s most orosz / Nem, senkit sem ostoroz / E költemény halk szava”) még a régi költői ízlés és hagyomány felmelegítéséből magasba szálló szikrák; hogy a durva fenyegetettség éveiben aztán az elnémításra ítélt költő sokszor a formát háttérbe szorító „egyenes-beszédével”, rögtönzéseivel lepje meg önnönmagát, és persze, lesben álló, kis számú lehallgató közönségét. Azt is mondhatná valaki, hogy ezt az egyenlőtlen párharcot a kölcsönös bosszú éltette; s nyilvánvalóan egyedül Derzsi Sándor volt a vesztes. A Kádár-terrornak épp elég baja volt kezdetben; bizonyára beletörődött volna egy engedékeny „pattba” is, hisz a börtönben írt és a hivatalos „süllyesztőben” szinte hihetetlen módon megőrződött versek hangja, mint Az ének a szabadságról hosszú ciklus darabjai, látnivalón sokkal mértéktartóbb, visszafogottabb. Ezek a kéziratok – jóllehet 2000. nyaráig a Belügyminisztérium dossziéjában pihentek – egy sokkal líraibb, eleire, szülőföldjére emlékező, az eszményi szabadság rögeszméjének ronggyá tépett zászlóján csüngő ember hitvallásai, mint a többi: az eleven bosszú, a könyörtelen párbaj meghökkentő s megrendítő dokumentumai. Hány olyan költőt ismerünk, a közelmúltból, aki a nagyhatalmakkal, Forddal és Brezsnyevvel levelezik, a belügy-, az igazság- valamint a pénzügyminiszterrel hadakozik vagy éppen gúnyolódik, s a „tolvaj” Kádárnak és az EMESZEMPÉSEKNEK verses vagy prózai, politikai üzeneteket gépel és sokszorosít?
„Mi vagyunk a szuper-hiper / Hatalmak, a nagy hatalmak / Európaiak / Ez a világ rendje / Vietnámi Leo Brezsnyev / S korai Gerald Ford...”
„Írásom kézirat, mert írógépem / Ellopták az emeszempé tolvajok / Tehát Kádár, no persze nem éppen / Személyesen ő. Sok dohányt kapott / Fizetéskor, hát nem szorul arra / Hogy károsítson oly költőt, kinek (...) Csupán nyolcszáz forint jut.”
„Mi is hát a Meszempé? Testület / Melynek egy része mindig láthatatlan / Mert tagsági igazolvány helyett / S tán a mellé is, amint tapasztaltam / Megbízást kap törvénykerülő módon / Törvénysértésre, hogy törvénytelen / Cselekedetek hervasszák a folyton / Ki-kisarjadó emberértelem / Virágait s a demokratizálás / Csalánya között találják maguk...”
Innen már csak egy lépés az undor okádéka, a teljes nihil:
„Kispolgárok, kik emberek, ha éltek / Mert nem lettetek ember-forma férgek / Hogy féreg-irtó szer legyen halála / Mindannak, ami elpusztítható (...) Szól egy kispolgár, egy költő, ki érez / Bevallja, hogy a szava sem övé / Nem «vagy mi vagy ő«-szavú csőcselékek / Nevében szól, hiszen a szó ítélet / S ami ítélet, az csak Istené / Ő szól: kispolgár, másoké a vétked”.
Végül még ez is értelmes, oktató hanggal záruló lázas beszéd. Lázadás.

Hogy mire ment az Erdély címeréből (a kilátástalan semmibe) kilépő költő, azt nem egy, s nem az első őt követő nemzedék dönti el. Nagy kalandorok, köztük alkotó titánok is fel-felordítottak olykor a beláthatatlan történelmi térben, hogy:„Egy országot egy lóért!”... A feldarabolt, kifosztott ország híján neki csak egy rongyos élete volt. Amiért cserében ¬– szinte már operettbe kívánkozó helyzet ¬ – még egy árva lovat sem kapott senkitől.

 

„Opál börtönben körülzárva”
(In memoriam Sinka istván)


Két régi szonett és egy József Attila-mottó hátteréhez

 

1. A jó öreg derékhadból
„Elejtem képzelt fegyverem,
mit kovácsoltam harminc évig.”
(József Attila: Irgalom)
akit már hintaszékben ringat
az idő s lassan behavaz
kiben csak méreg az igaz
s már viccnek veszi bajainkat
ki haszontalan hűvös tárgyak
közt őgyelegve vad nomád
mezőkre képzeli magát
hogy a fantáziátlan bágyadt
századvégen fölösleges
voltát feledje úgy-ahogy
s végső érvként fegyvert keres
aztán egyszer csak hirtelen
rádöbben velünk arra hogy
MIT OLTALMAZTUNK NINCS JELEN.
(1979)

2. Célpont
(A sok sunyító orvvadász)
gondolatod az árva gím
Vereckék várak árkain
iszonyod még nem sorvadás
menekülnél inkább a kín
mint elfogadni a csalás
rezervátumát múlt-ragyás
sötét tilalmak tájain
a célpont vagy kit a vadász
amíg élsz követ s megaláz
csörtetve hantok csontjain
rád vérmes szemekkel vigyáz
de holtodig marad a láz
társat keresve mint a rím.
(1983)

P.s. Ő (a hiányzó társ) jelen van akárhogy is, még ha: mit oltalmaztunk, nincs is már.
Inkább csak megjegyzésnek, széljegyzetnek szánom: A kérdésben említett „kapcsolódásnak”, József Attila-hatásnak megvoltak a külső ¬– tehát nem költészeti vagy költői attitűdbeli, hanem társadalom- és irodalompolitikai okai is. Ez nemzedékektől függetlenül jellemző volt a magyar irodalom egészére. Jó példa rá a Megint József Attiláról című ¬– mondjuk ki: negyven éve időtálló – Vészi Endre-vers (a költő, ha élne, már a kilencvenhez közeledne). Már a címe is utal a teljes azonosulásra. Az utódnak József Attila „... maga az oxigén, / rézfonalakból sodort isten, / aki beszélni tanított”; s a továbbiakban: „ki szavaidat nekünk adtad... apánk, anyánk és kishugunk vagy...” (Bár „a kis öngyilkos Magyarország” metaforának manapság egészen más a rezonanciája, mint volt negyven évvel ezelőtt.) A túlzások nyelve is általános érvényű volt; valljuk be: József Attila kultusz volt, a boldogságkeresés kultusza! Másoknak pedig...? Erről is szó lesz.
Fodor András három évtizeddel ezelőtt azt állította, hogy Csokonai művészetének értékeit „főként József Attila azonosulásaiból” ismerhette volt föl az ő költőnemzedéke. Vas István pedig 32 évvel ezelőtt írta volt le, miszerint Csokonainak „egyvalaki volt igazi utódja, aki őt folytatta, úgy, ahogy a huszadik században folytatni lehetett és kellett: József Attila.” Kell-e jobb koronatanú-vallomás, mely hívebben kifejezi az említett költők nagyságán kívül József Attila feltétlen imádatát és abszolút mércéjét? (Az már iskoláskorból őrzött emlék: a Petőfi¬–Ady–József Attila „hármas” „ideológiai” egyeduralma ¬– mely, persze, szándékában is távol esett a teljes Ady- vagy József Attila-hagyatéktól.)
Akik „a legkeserűbb örökséget” keresték József Attilában, és azt próbálták meg ¬– még ha parafrazálva is ¬– továbbvinni-adni, azok jobban jártak, jobb úton indultak el. (Például Ladányi Mihály lázongó, fenegyerek-póza másként ¬– nem „tipikusan” ¬– asszimilálta József Attila szellemi örökségét. Mondjam azt, hogy jobban járt velük az irodalom?! (Az más kérdés: ki hová jutott?) Mint azokkal, akik József Attila kortársává visszaminősülve, az ő „barbár” korában követeltek „annyiunknak kenyeret, lakást és szerelmet” (továbbra is a Vészi-versből idézek) ¬– és nem a szocialista rend nyomorúságos viszonyaiból s korlátaiból ihletődtek, hanem „konok rögeszméjükkel”: a külváros „tömény kizsákmányolás”-ának állapotrajzával legfeljebb bővítették a bevett kánont.
A kezdődő Kádár-korszak bizonyos kompromisszumkészséget (is) kifejező parancsának is betudható talán, hogy a Tiszta szigorúság versantológiára (1963) ¬– amelybe jelentős „öreg” fiatal költők is bekerültek ¬– rányomta bélyegét József Attila-hatása. (Itthon ez nem volt egész nemzedék(ek)re jellemző; különben Székely János levelei sok-sok bizonyítékkal szolgálhatnának. Ady, Radnóti mellett Pilinszky, Nagy László, Váci Mihály hatása ellensúlyozta a József Attila-hangütések erejét. Egyik-másik költőtárs vagy -előd miért ne vallhatna őszintén saját tapasztalatáról s önmagáról?) Szubjektív élmény ( a memóriámé is), csak úgy kapásból: Benjámin László, Garai Gábor, Takács Imre, Kuczka Péter, Rába György, (a halála után is tiltott) Derzsi Sándor, Csanády János, Demény Ottó, Győre Imre, Veress Miklós, Utassy József, Ratkó József, Bari Károly verseiben fölfedeztem a kapcsolódást; más, jelentéktelenebb opusokban az eszményítést, s az utánzási szándékot. Egyik magyar kritikus szerint „négy nemzedék költői indultak el az ő nyomában”.
A nyilvánvaló „program”-azonosulás ¬– költője válogatja! ¬–, szerencsére, sokban különbözött egymástól. A hetvenes évek lírai nagykorúságának köszönhetően ennek a kétségtelen hatásnak (lévén akár belülről jött inspiráció) s főként a „kamaszkori pörsenéseknek” a hiánya jól kifejez valamelyes történeti távolságot, több „testhosszal” a posztmodern bakugrásai vagy malackodásai előtt.

 


A megoldhatatlan csomó

„a költő hasztalan vonít(…)
lugasok csendes árnyain”

Ha megszabadít, aki egy velem…
(Vajon önmagára gondolt?) Tudta, hogy „nem lesz kegyelem”.
Az alvás újrajátszotta vele, hogy: mily bolondul élt. (Pedig nem is élt.) Tudta magáról, s be is vallotta, hogy: „Száradok, törődök, / korán elöregszem”… És, hogy kórót szorít csak „gyönge szépe” – ha ki forrót akar ölelni, vele „már nehéz lesz”. Őrjöng a tehetetlenségtől (hisz csak a képzelet, a látomás valódi), attól, hogy gyáva ökle „kevélyen, büszkén” sebet ejt („sebet zúz”) s „öldököl”. S közben a költő szíve muzsikálna, és a megálmodott kedvessel „illatos oltáron égve” pirosan beleolvadna „a végtelenségbe”.
Az utolsó hetekben, órákban a benne élő rémmel hadakozik: „Ne lankaszd a lábaimat / ne szakaszd a száraimat // ne lugosítsd a savamat // ne torlaszd el a torkomat…” Ez a tehetetlen küzdelem nem ugyanaz, mint a hideg ágyban Judittal összebújó szerető gyengesége, akit földhöz kötött a szegénység hétköznapi, egyhangú nyomorúsága, mert „szenet kell venni” (mint más szegénynek).
Pedig egy kis játékot ő is érdemelne („Emlékek, kicsi ólomkatonák (…) törökök, búrok, gyűljetek körém!” – az ólomkatonák szuronyainak döfése nem halálos; védelmet vár a rég eljátszott – vagy sosevolt – játéktól. Farkasszemet néz az ürességgel (önmagával), s nem érti, hogy az égitesteket mi tartja meg pályájukon. (Miféle makacs hit! – ami belőle hiányzik.) A nyolcvanéves Freudot köszöntő versének alaptétele lehetne, hogy: „A szerelembe – mondják / belehal, aki él.” A hangsúly a második sorra esik, nem a szerelmi tapasztalaton van, csak a Freudra való utalások – „S aki él, mind-mind gyermek / és anyaölbe vágy” – egyik járulékos szava a szerelem; az igazán józsefattilás itt is az „úgy kell a boldogság, / mint egy darab kenyér”, s a vers befejezésében a halál meg az ölés gondolata utal a rejtett igazságra.
Akit „a kínhoz kötnek kemény kötelek” és nem leli a csomót, „amelyet egy rántással meg kéne oldani”, az – végső hazardírozásként – boldogságot hazudik, eljátssza a megkísérelt lehetetlent – hogy „Flóra szeret”! – és a külső veszélyt, a kisebb fenyegetettséget –: hogy „meztelen, szép szerelmünk ellen / tankkal, vasakkal fölvonul / az ember alja”. Pedig (vagy épp azért, mert) kétségtelenül, kétségbeesetten félti az életét – ő, aki tudja magáról, hogy: „gyermek a lelkem”, és megriasztja az álnok söpredék, mivel „zsoldos a férfi, a nő szajha / szívüket el nem érhetem”. Erre rímel rá «enyhítőn« a két következő verssor: „Gonoszságuk is föl van fújva, / mégis féltem az életem”… S talán a „megbántott Föld” is ő, melyre feltételes módban (ha!) kihűlés vár.

P. s. Az idézetek József Attilától vannak, az utolsó – ha nem is a legismertebb – vershelyzeteiből. (Abból az időszakból, amelyikről a költő Összes verseinek első kiadását (CSERÉPFALVI) sajtó alá rendező és utószóval ellátó Németh Andor azt írja, hogy József Attila „viselkedésén, magatartásán nem mutatkozott semmiféle rendellenesség” s „orvosi engedéllyel leköltözködött Balatonszárszóra”. Lám, kortársai, közeli barátai sem tud(hat)tak mindent előre róla!… (A könyörgő hang után – hogy: „ne nyisd meg az oldalamat” – ezzel a döbbenetes képpel szakad meg a vers: „kicsurran a forralt kőnek / vasból való váladéka – – –” Egyik utolsó J. A.-töredék.)
A mottóul kiugrasztott, egymástól messze eső sorok összekapcsolása nem valamilyen posztmodern fogás akart lenni részemről. Még ebben a közösségi hangvételű versében is (A költő hasztalan vonít) a nemzetek, a szellem, a faj, az elnyomás, a jövő, a szabadság ha nem is töltelék-fogalmak, a kínoktól ragyogó égre sakálként vonító költőnek azonban nem véletlenül szúrnak lelkébe, mint durva vastőrök, a csillagok is. A konklúzió a maga számára ugyanaz: „itt csak meghalni sikerül”.

 

 

1933. május

A születések és halálok éve mögött a magyar írói-költői tálentumnak mintha valamilyen titokzatos láncolata rejlene; holott talán csak arról van szó, hogy bőséges áldás hozza világra s kíséri nyelvünk mestereit, akik műveikkel szentesítik a nemzeti értékek folytonosságát... 1933. május. Krúdy Gyula halálának és Páskándi Géza születésének időpontja; mondhatni irodalom- történeti pillanata. Micsoda szellemjárásnak tűnik olyankor, midőn komor és fantáziátlan minden.
Krúdyt hetven évvel ezelőtt, amint óhajtotta (s a Napraforgóban meg is írta volt) hajnalban, álmában érte a halál, 55. évét sem töltötte be. Az étvágygerjesztő ételek írója már alig evett, „szelíd gyermekszemével” félénken pillantott maga elé. Lánya, Krúdy Zsuzsa emlékezése szerint, apja amikor ágyba bújt ¬– a kályhában ugyanis nem égett a tűz ¬–, körülbástyázta magát ócska díványpárnákkal, lyukas szőnyegekkel, függönyökkel és ágyterítőkkel az alattomos léghuzat, az ajtórésen át beáramló hideg szél s az éj ellen. Élete utolsó esztendeje keserves küzdelem volt, kilincselés a pénz után a főszerkesztő urak szobái előtt, a hitelezőkkel. A megalázás fokozta testi s lelki szenvedéseit. De mint író nem veszíthette el hitelét, a megszenvedett derűt; erről tanúskodik egyik utolsó írása. Ebből idézek:

„Kedves öcsém!

Azt hiszed, a «békeidőben« olyan könnyű volt? Igaz, hogy kilencvenkilencszer könnyebb, mint ma, de akkor is volt egy jó százalék, amely különböző bizonyítványokkal a zsebében, még különbözőbb tehetségekkel lelkében talán jobban küzdött, mint te ¬– mégse csüggedt, mégse vesztette el a fejét, mégse nevezte magát szerencsétlennek sors legundokabb fordulatai közben sem, mert előtte volt a jövendő ¬– mint akár előtted is, szegény kedves öcsém, aki már évek óta hangsúlyozod, hogy csak akkor érdemes élni, ha az élet iskoláját végigjárt, a szenvedéseket és küzdelmeket megtapasztalt «öregeket« egy új Szent Bertalan-éjszakán elmulasztják a földről. Öregek akkor is voltak, amikor a «béke boldog évei« terjesztették ki szárnyaikat a földre, de nem jutott eszébe az ifjúságnak emiatt zúgolódni. Nem akart minden valódi küzdelem nélkül, csak tehetségtelen nyomorgás árán belehuppanni meleg, kipárnázott karosszékekbe (...) Várni, iparkodni, verejtékezve dolgozni kellett minden talpalatnyi helyért ¬– és főleg egy percre se elcsüggedni, a legkritikusabb helyzetekben sem...”
(Levél egy fiatalemberhez.)

Megkönnyeztető optimizmus ez egy halálával szembesülő részéről. Rezignált hang, fojtott humor; ez az ötvennégy és fél éves ember, Szindbád, élettapasztalatát és bölcsességét tekintve, mintha legalább ezer évet élt volna már. Ó, mikor is volt az, amikor ő először pillantotta meg az ódon kis könyvesbolt kirakatában sápadozó Némó Kapitányt?! Csipkekesztyűt, pruszlikokat, harisnyatartókat szaggató kevély lovagok pózát öltötte magára, regényes várkastélyok öles termeiben megleste, vagy fantáziájával megálmodta inkább a vitézkötéses álruhában feszítő betyárnagyapák dorbézolását, és a kakaduzöld ruhás, százesztendős, angyali lelkületű asszonyságoknak a krisztusi idők óta ki nem veszett nyájasságával kúrálta magát. Ő még saját szemével látta a kötelességtudás és az önként adakozó vendégszeretet utolsó fantomjait! Mikor már a csont sem világít a nyüvek lerágta test helyén, akkor is felismerjük Őt ¬–: a hazatérő nábob szeretete tovább tündököl.
A „hetven éves lehetne” Páskándi Gézának legszebb éveimben a közelében éltem, közvetlen elődömnek tekinthetem. „Még bűnötök sincs, hát hogyan / lehetne igazságotok?” szólt hozzánk, már kezdetben. Újkori „babonák” verem-mélyéből, mint csapdában vergődő vad vére, tört fel belőle honfibú meg szerelem. Akár a nagy kalandra hivatottakat, a költészetre figyelmeztette minden. / A szabadságra figyelmeztette minden. De mielőtt az elíziumi mezők fölragyoghattak volna, vihar tépte szét a képzelt gyümölcsöskert virágszirmait... És amikor Géza azt találta mondani, hogy: „Zsebre dugtam a szárnyam”? ¬– Persze, csak játszott velünk akkor is, s főleg őrzőivel.
Május 17-én felavatják Páskándi Géza szobrát Szatmárhegyen. S három napra rá kerül sor a Páskándi Géza emlékszoba megnyitására a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban. Végre jó helyre került, mondhatnók elégedetten. Egy olyan rendhagyó költőről, mint ő, ezt sose lehet tudni.

Az emlékversem címe:

A játékba szökkenés illúziója

„A fásult én kiruccan egy kalandra”
P. G.

Már nem égsz a kíváncsiságtól
a nemfeledés fásultsága
a mélybe ránt ¬– felszíntől távol
ki-kiruccansz a más világba

mi mindenbe belebetegszik
a test (bár szívósabb ha vénebb)
agyadat vízszintesen metszik
függőlegesen fájó gének

míg mindent le nem vágtak rólad
a tűrhetetlenné vált tények
mindaddig vigasz a maholnap
s a meghalás merő merénylet.

2003


A Páskándi-jelenség


„...mert költészetben szégyen nincsen” ¬– olvashatjuk a TŰ FOKA című verseskötet első ciklusának, a Nyelvemléknek mottójában. „...akár a születés, akár a halál” ¬– teszi hozzá ¬–, olyan szégyentelen a líra”.
Az ő lírája. Az életével haláláig egybefonódó.
Életmottója is lehetne egyik korai verse (a 178. opus). Az utolsó öt sort idézem:

„Sírról sírra egyre szálltam,
tapicskoltam a halálban,
jaj, anyácskám, én nem tudtam,
hogy alattam alagút van,
s halott van az alagútban.”

Kolozsvárott írta; ő maga vallja: költői kibontakozásának a városa ez.
(Életéről többet tudnak, akik őt ismerték. Líráját viszont kevesen ismerik, a Páskándi-jelenség jelentősége nem él igazán bennünk. Az utódokban.)
Valamennyiünk belső „nyelvemlékeit”¬ ¬– nyelvemlékezetét kutatta.
„A múlt nyelve nyelvemben ¬– írja ¬– : a tehetetlenség, a történelmi reflexek, elidegeníthetetlen árnyak, el-nem-hessenthető őseim. (...) Talán, mert a táj gyakran kifutott a szememből: – a nyelvi táj felé futottam. De nem a szókincs, hanem a nyelv mondattani és alaktani lehetőségeinek tájai felé; nem a látszat, hanem a lényeg nyelvei felé.” (A későbbiekben is jellemző rá ez a pontos, akkurátus megfogalmazás, nemegyszer a verseit vagy drámaciklusait magyarázó. esszéisztikus modorban.) „Belső nyelvet” akart. „Amelyhez a külső, a beszélt és gyakran az írott is, alig csupán ábécének elég. Önmagamban szerettem volna keresztmetszetét nyújtani egy nyelv lehetőségi irányainak: igyekeztem újraélni a nyelvteremtés primitív korát és egyidőben vele a jövő-nyelv irányait is megsejteni. Sejtelem-nyelv. Ezért tapogatom most meg tizenöt éves szavaimat: nyelvemlékeimet (de hiszen valamennyiőtöknek van egy ilyen nyelvemléke!), talán vakon tapogatom, mert már kielemezhetetlenek számomra is...”
„Nem tudtam még, amit ma sejtek ¬– mondja tovább ¬– : az epika őse a mesélő tudat, a dráma őse a vitázó tudat, a líra talaja, őse: a magáért-való-tudat.” Mint ahogyan azt sem tudta, tudtuk még, hogy mindhárom tudatából utánozhatatlan, műfajt feszítő-tágító, újító szándékát megvalósító művek születnek. „Kis egységeket” mozgató, összehangoló erővonalak: „Építmény-vers, építmény-líra, építmény mondat-gondolatok” – ő így nevezi. Vagy abszurdabb leírásban: „Anti-epikus. Líra. A szögeim változtak, néha a tarkómon éreztem a szemem (mint amikor érzed, hogy valaki követ, pedig nem néztél hátra), néha a talpamon éreztem a fülem.”
Ha jól meggondoljuk, ez a kifejtésmód nem is olyan kitalált „abszurd”.
Minden félreérthetetlen borzalom, ami vele történt, fokozta hajlamát a kételkedésre, de nem tudta kioltani emberi és művészi küldetéstudatának a hitét. Egy korai (136. opus) kétsorosába így sűríti nem csupán dacát, de mély meggyőződését is:

„Ember vagyok: félhet az isten,
aki engem ölni kényszerítene.”

(Nemes Nagy Ágnest az emberi tehetetlenség készteti Istene előtt erre a kifakadásra: „Van neked fölötted?”)
Talán ehhez (is) kapcsolódik az én, versekben kifejezhető Páskándi-képem. Megvan, persze, másoknak is a maguké ¬– kortársainak, köztük alkotótársaknak, akik szerencsésen „kinőtték magukat”. De a Páskándi Géza- gondolatokat nem lehetett kinőni. A „szavak mögötti” kételyt, kísértést különösen nem; s szintúgy a nagyszerűt.
„Fogalommagyarázatában” merész hasonlattal él. Azzal kezdi, hogy: „A költőt a szó ¬– a «nyelvibb szó« feszíti, de kínja, mely keres, mégis az ideának áldoz...” Majd egy találó Páskándis-metafora után ¬– „A nyelvbe-öntött idea fájdalma” ¬– eljutunk az említett hasonlatig: „Ahogyan ¬– talán az írástudók szerint is ¬–: Isten (az idézett korai epigramma kisbetűs istene után már ez is nagyobb, megszenvedett bölcsességre vall; tehát) „Isten is érezhette, hogy Igéje kevesebb, kisebb s gyöngébb, mint mélyének ideája, s csak azért fogta Igébe, hogy másoknak is érthető legyen; ám ez az ön-csökkentés fájhatott neki; ¬– így fáj bennünk a készenkapottság fájdalma is örökön.”
Így közelíthetjük meg észrevétlenül a költő emberarcú Istenét; nyilvánvalóan nem Neki szólnak az „Űrudvarlás” rémképei, hogy: „Csak ne szabadítsa reánk / A Visszhangot, a Kivégző Birodalmat.” S a költő, aki tudja, hogy a Földet „már koponyánkká tettük. Gömbben gondolkodunk”, nem Istentől félti „a hiányos flórát-faunát, / ásványt, élelmet, történelmet...”
Utolsó tétel s ellentétel gyanánt fölteszi a kérdést:

„Még nem tudom: mi van?
De sejthetem: mi van?
A Tudás uralmat ad.”

Az Övé is. A költőé; a fogsága éveiben önmagukbatérő, görbe és reménytelen gondolataival szembesülő, védtelen ¬– mert „emberhez hasonló lény nincs még a galaktikában” ¬–, mindenben értelmet kereső lényé, aki időnként akár azt is kinyilatkoztathatja, hogy: „MA SZABAD VAGYOK” (Az örömrontó angyal) ¬– kitalálván magának a hűség fogalmát.

Ideje volna ¬a nagyközönség kezébe adni egy Páskándi-Breviáriumot.

(2003. május)


Szabó Magda emlékudvarában

„Az igazság, egy élet vagy életmű háttérzenéje sohasem szomorú.”

Szabályos tisztelgés lehetne ez Szabó Magdának, aki októberben tölti életének nyolcvankettedik esztendejét. Pár éve találkozásaink megritkultak (nem vagyok egyedüli, akinek fájlalnia kell ezt az elzárkózást); hangját is alig volt alkalmam viszonthallani. Utóbb, ha telefonon hívtam, egy férfi (akkurátus tikári) hang közölte, hogy az írónő elutazott, Debrecenbe, vagy Bécs környékén alkot valahol...Az idei budapesti Könyvhéten a nyár elején mégis sikerült körüludvarolnunk (több száz olvasója nevében bátorkodom ezt mondani: „udvara” a Vörösmarty-tér egyik könyvsátra volt. Ott dedikálta és küldte „nagy szeretettel” lányomnak legújabb, Mézescsók Cerberusnak című könyvét. (Osiris Kiadó. Budapest, l999.) A hátlapon olvasható vallomás az adakozó szellemnek a halálra gondoló hagyakozása egyben. „Akiknek életművemet köszönhetem, akiket szerettem, akik szerettek, vagy akikhez valami módon kötődtem, mind ott vannak már” – írja; s én most értem meg igazán, milyen sokatmondóan nagyszerű szókapcsolattal jellemezte magát néhány évvel ezelőtt budai otthonában, mikor azt mondta, hogy: én egy egyszerű asszony vagyok!... Adósságról szól továbbá az írói ajánlás azoknak, akiknek az életmű történetei köszönhetők, és akik „valamennyien folytatják az életüket...”
Folyton erre gondolok én is, amióta elolvastam ezeket a családi vonatkozású történteket Az Isten homlokán-tól a meg nem született gyermekének ajánlott Parainesis-ig: azoknak a régi adósságoknak az újabb (vagy végső?) törlesztésére, amelyek az eszmélés pillanatától elkísérik az embert egy életen át.
A Jézust megidéző három történet közül nem annyira a kicsit bestseller ízű a már születése pillanatában mindent előre tudó Messiásról, vagy a heródesi bűnre épülő, másként fantasztikus Apokrif: a gyermekgyilkossággal hírhedtté vált ókori uralkodó csillagászáról és orvosáról meg a Kutya nevű macskáról szóló elbeszélés hatott rám igazán, hanem az írónő édesanyjának fiktív „levéltöredéke” a nagypéntek „legnagyobb misztériumáról”, arról, hogy Krisztuson és Istenen kívül a világ nem tudott semmit róla. Az anyai figyelmeztetés a szépírói pályát választó lányának, aki elviselhetetlen pátosszal írta meg a keresztre feszítést, tulajdonképpen az alkotás, az írói megjelenítés kérdéséről szól, arról, hogy a művészi hitel titka az egyszerűség, bármilyen nagy, magasztos esemény rögzítése is a tét. Ezt az „alaphangot” folytatja s teljesíti ki „opussá”, érzékeny hangú, árnyalt ars poeticává a már említett kötetzáró Parainesis ¬– jóllehet akár bölcs intelmek gyanánt is olvashatják az alkotni vágyó utódok. „Tehetséged mitológiai ajándék, holtodig nem jössz rá, átok-e, áldás-e” ¬– kezdődik a kiválasztottak kétélű pengéjét megvillantó, őszinte vallomás. ¬– (...) Remélem, nem képzelted, hogy aki ír, az úr? Menj már, fiam, mesterséged csapda, soha nem lesz egy gyanú nélküli másodperced, az agyadba szerelt kamerát ki nem kapcsolja senki, amíg élsz, te magad sem tudod megállítani... – Az öngúnyt megrendítő őszinteség torkolja le. ¬– Ártatlan leszel és életveszélyes, jéghideg és hisztérikus.(...) Tudom, vannak őstehetségek, világhírű, de pallérozatlan alkotók is, akik sokat adtak az emberiségnek, én mégis arra biztatlak, hogy tanulj (...) A tudás praktikus plusz az életben, fiam...nem tudod betájolni önmagadat Magyarországon, ha nem ismered, kik éltek és mit dolgoztak előtted...” (Hány tényleges szülő mulasztotta, mulasztja el megértetni gyermekével ezt az általános alapigazságot, manapság különösképpen.)
A könyv utolsó mondatának legszemélyesebb hangütéséből, hiszem, hogy egyszerre kiérezhető a megtalált hivatás kockázata és elégtétele: „Hányszor átkoztam meg, ahányszor felébredtem, a sajátomat, s közben minden ébredéskor tudtam, ha mindazt előre tudom, ami bekövetkezik, újra csak elkezdeném.”
A kötet leghosszabb elbeszélése, a Teréz esztendeje, az írás és egyben egy kiteljesedett írói életmű igazi hiteléről tanúskodik. Szabó Magda az érzést, a megfigyelések pontosságát örökíti ránk ebben a mesterműben. A tíz esztendős lány kusza emlékei egy eljegyzésről (melynek borzalmas valóságát csak később, felnőtt fejjel tudja s érti meg), lehetőséget kínálnak a családi összetartozás élményeivel, az egész múló élet értelmével való szembenézésre. „Apám szép nyári napokon olykor kiigényelte a város kocsiját, kirándulni mentünk nagy plédekkel, piknikkosarakkal valamelyik pusztára, Halápra, Mátára, a Gutra, úsztunk a nyár arany hullámiban...” Ez a felhőtlen kép „a gyermekkor abszolút biztonságáról” eleve magával ragadó; a kiváló szerkesztés és a tömör, érzékletes stílus fokozzák az ábrázolás hitelét és klasszikus értelemben vett drámai erejét, a lélektani elemzés ilyen (az alkotáslélektant is mesterien példázó) mondataival szőve át a visszaemlékezést: „...kezdetben észre sem vettem, tanúja vagyok valaminek: ha figyelnék, láthatnám működésben, amikor a végzet keze megmoccan.”; „A halottakban nem azt a legsúlyosabb elviselni, hogy meghaltak, hanem hogy nem haltak meg, a legváratlanabb pillanatban cselekedetre kényszerítenek...”; „Anyám ott állt mögöttem. Ezt születésemtől éreztem, a tőle való elválás teljes lehetetlenségét, egyszer már asszonykoromban Delphoiban felriadtam a hotelban arra, hogy anyám mellettem áll és néz (...) egy pillanatig ott állt, mert mondani akart nekem valamit...”; „Ha leszorítom a szemhéjamat, bármikor felbukkan a kizárt valóságos világ helyén, ott áll a színpad, amelyen a felnőttek között ténfergek, látom a hosszú, mindig homályos bejáratot, amelyen át az udvarba ér a belépő...”
Szabó Magda örök, „virágoskertté öblösödő” udvarában toporgunk mióta, beljebb nem léphet, „csak az, akinek kulcsa van”... Aki megértette, hogy az igazság, egy élet, egy életmű háttérzenéje sohasem szomorú.


Költő a szomszéd örökkévalóságban


(Prelűd)

Mi lenne, ha arra a Szilágyi Domokosra ¬– költő- és utcatársra? ¬– emlékeznék, aki egyik utolsó találkozásunkkor hároméves fiunknak kedves, kópés mosollyal (jóllehet a tűrhetetlen fájdalmak aludni is alig hagyták) dedikálta Creangă-monográfia-fordítását? „Zsoltnak, Monostor legnagyobb tekergőjének ¬– szeretettel Domi bácsi”... Legfontosabb emlékeim után kutatok, sok-sok elvetélt álom és az irgalmatlan továbbélés ¬– az Őt túlélés ¬– után.
De vannak-e egyáltalán legfontosabb emlékeink ¬– olyan valakiről, akit mindenki törékenynek, érzékenynek, sőt mint „nem e világba valót” törekvésellenesnek ismert és őrzött meg emlékezetében?
Lenyúzott irha, félrecsukló fej, robbanó ádámcsutka... A génekből, a görcsből még mire telik? Fogyó combunkban, hajcsomónkban meddig hurcoljuk a feltartóztathatatlanul zsugorodót? (Legyen az igazság, féligazság ¬– Te, ugye, érted ezt, Domi?!)... Már nem is látszunk megváltóknak, szülőknek. Különben is: ki kíváncsi rá!


(Fúga)

Amit elnyűttünk, az már nem riaszt. Csak hát örök ¬– vagy örökletes ¬– balgaság: elefánttá növeszteni ama kicsiny szükségletét a létnek, hogy csodálnunk kell, muszáj (!) valakit; ha nem, hát hinnünk kell bár a kicsorbult önbizalom esélyében, és a szeretet (világ-, vagy legalább tájegységnyi) sikerében, mely némiképp, legnyomorúságosabb, legválságosabb perceinkben, magunk átöleléséhez vagy elviseléséhez hasonlít.
Ő pedig ¬– Te pedig: a szomszédos házban, a szomszéd udvarban, a szomszéd asztalnál ülsz, hisz ott történik minden ¬– a szép lányok, a képzelt jóság; még a babérkoszorúk kiosztása is, rendszerint a leghülyébb helyzetben, vagy túl későn. Persze, hallgatunk is sokatmondóan ¬– ugyanannál az asztalnál ¬–, mert tudjuk¬ (ez különben Plugor Úr baromi bölcsessége), hogy „nagy kérdőjel a Boldogság”.
Szisz, Te túl korán kötöttél fegyverszünetet mindennel ¬– ha békét nem is.
Mert túl korán sokat tapasztaltál, tudtál a letört kérgek s tuskók sorsához fogható kiszolgáltatottság örökidejéről. Vagy csupán a bent az odúban kuporgók kényszerhelyzetének felismeréséig eljutván figyelted a házi- szárnyasok kába tülekedését, a héják alattomos magárautaltságát ¬– a mind szorosabbra hurkolt köröket a romlott szagú hulladék felett ¬– a túlzás rémképei nélkül. Esendő arcod szivárványlik bennünk ma is, te néma pazarló! Ki fogja leinteni a bömbölő akarnokokat fáradt fintorával?
Ha hallhatnók újabb üzeneteidet! Azt, hogy ne zavarjátok a szellemet, ti gyarló élők, kik hogyha így haladtok, könnyen magatokat teszitek hontalanná. Fűrészelj lábszárcsontot, lékelj fejet, az is könnyebb, mint marék-porvoltára figyelmeztetni a kiérdemelt napsütésben sütkérező homo opportunust!
„Üres lettem: megteltem fájdalommal (...)
kit vállalok? ¬– Már nem tudom: ¬– ki vállal?”
Néhai bizonytalanságod a szűkös mindenségben számunkra bizonyosság. Jó, hogy nem kellett megérned a védettség és kiszolgáltatottság új, a korábbinál bonyolultabb, de változatlanul ocsmány állapotát. A teremteni vágyó tálentom hiábavalóságát.
Nem is olyan szűk az a régi mindenség, amióta Te is benne vagy.

 

 

Minek az évfordulója? És ki dönti el?


Zilahy Lajos időszerűsége ma. Kevés csak ennyit mondani róla. Hányan vannak tisztában azzal, hogy a Dukay-család című mamutregénye lélektani és nyelvi kifejezőerejének köszönhetően remekmű? A szerkesztéséről, eszmeiségéről nem beszélve. Időtálló nagy teljesítmény. Ehhez persze Zilahy Lajos egész életművét meg kell ismerni.
Hagyjuk most a nagy szavakkal (fasizmus, Holocaust, béke) fémjelzett kerek évfordulókat. (Különben a Dukay-család első angol nyelvű változata ötvenöt évvel ezelőtt, 1950-ben jelent meg; a formátumra is nagy, három kötetes regény írója harminc éve halt meg, s hatvan éve tiltották be németellenes drámáját, a Fatornyokat.) Hogyan lehetséges, hogy Zilahy szelleme, szellemes (előre)látása – „Mussolini és Hitler mozgalmait” kezdettől fogva úgy ítélte meg „mint veszélyes vértódulásokat Európa elöregedett agyában” – még mindig visszhangtalan a magyar kultúra, sőt irodalmi életünk békésnek és felhőtlennek cseppet sem mondható „lövészárkaiban”? Kíváncsi volnék rá, hogy a tehetséges íróutódok közül hányan ismerik ezt az irodalmunkban valójában egyedülálló művet (amelyet legfeljebb Bánffy Miklós regénytrilógiájával lehetne társítani)? Vagy talán a korai megfilmesített Zilahy-regények bestseller-sikerével szembeni előítélet „öröksége” eleve elriasztotta volna őket az olvasástól?
A jelentős magyar kortárs írók közül Márai Sándor dolgozza fel élményszerűen, egyéni módon Hitler figuráját és az őt követő tömegőrület aspektusait. (A gúny mellett az ő látásmódjában több a fojtott keserűség s a borzalom). Zilahy a Mein Kampf-ot fogadó magyar értelmiség és a sajtó ellenszenvéből kiindulva, Freud libidó-elméletét felhasználva („kijátszva!”) – a regény második (megírás sorrendjében az első) kötetének mintegy hatszáz(!) oldal terjedelmű „Zia” című fejezetében – maradandó oldalakat: vitriolos stílusban megírt „előtanulmányt” hagyott ránk, az utókorra, a nem közönséges „elmebajosról” valamint a végzetes őrületnek a polgári világ pletykarovatába is beillő kor(kór)történetéről.
„…a Mein Kampf-ot nem lehetett egyszerűen azzal elintézni, hogy elmebajos írta… 476 oldalán hányszor fordult elő ez a szó: gazember, vér, akasztás, kiirtani, és ez a kifejezés: parlamenti poloska (…) szadista őrületről még nem készült pontosabb látlelet, mint ez a könyv.” És Freud Massenpsychologie und Ichanalyse című tanulmányából kiindulva: „Ez a lefojtott és ki nem elégített libidó a nyilvánosság előtt valamilyen ideológia köntösébe bújik. Hitler esetében a fajelméletet öltötte magára (…) nemcsak Démoszthenész korában, de tíz évvel ezelőtt is hatástalan maradt volna Hitler fellépése, egyszerűen azért, mert akkor még nem terjedt el a rádió használata…” Hitler hangjában ugyanis (ez gúnyos diagnosztizálásként is olvasható): „szexuális varázs van… A rádió ezt a varázst nemcsak felnagyította, de oly mennyiségben szállította a tömegeknek, amire az emberi szellem történetében eddig még nem volt példa. Rádió nélkül Mussolini sem tudta volna így torkon ragadni az olasz népet.” (A média és a tömegbutítás /butulás/ kóros fejlődésének újabb bizonyítékait már mi magunk is hozzáadhatnók.)
Zilahy hősei, az 1931-1932-es évekre tett prognózis mellett, szenzációs adatokat szolgáltatnak Hitler gyermekkoráról s múltjából, ezek a komplexusokról árulkodó nyomok ugyanis az író szerint akkoriban még nem voltak teljesen eltüntetve. „…Hitler apai ágon zsidó származású (…) apja háromszor nősült, harmadik felesége az a kis cseléd volt, aki a második feleségénél szolgált. Ettől a kis cselédtől született Adolf.” A kötetben Hitler amerikai tömegszimpátiájára is vannak hasonló utalások: „néhány német származású amerikai számítása szerint az Egyesült Államok területén negyvenmillió német él (…) például Rooseveltet is németnek tekintik”; s „már jó pár ezer amerikaiban megmozdult a német lélek…”
Ahol pedig az írói fantázia groteszkké élesedik, még hatásosabb epizódokra bukkanunk. „Ezt a játékot ezekben az években a magyar éjszakák fejlesztették tökéletessé, mint a kecskeméti kertek a világhírű barackpálinkát. Valaki kiment, a többiek feladtak egy szót, amit az illetőnek ki kellett találni. Ha tizenöt perc alatt kitalálta, övé volt az asztalra tett húsz pengő, ha nem, neki kellett tízet fizetnie… Gyors kérdésekre igennel vagy nemmel kellett válaszolni.” Magyar arisztokrata és művész társaságban vagyunk az 1930-as évek legelején. „Személy? Nem. Növény? Nem. Van itt ezen az asztalon belőle? Nincs. Pesten sincs? Nincs. Németországban? Igen. Csak egy példány? Igen. Nagyobb, mint az ujjam? Nem. Ronda? Igen. Sötét színű? Igen. Nagyon ronda? Igen…
– A Hitler bajusza!”
S a villámgyors megfejtés után még ennyi: „Most már akarva, nem akarva, politikai kérdésekre terelődött a szó. Az egyik üres széken berámázott és rongyosra olvasott újság hevert, amely ezt a címet kiabálta? Ma vonultak ki a Ruhr-vidékről a francia csapatok.”
Egy-egy ilyen Zilahy-„futam” korábrázolás gyanánt is telitalálat… A Discovery-tévécsatorna többször is megismételt dokumentum-sorozatának köszönhetően, az ismert Hitler-portré karikatúrának is beillő, jellegzetes „vonásai” láttán ma sokan talán ásítanak. Zilahynak azonban már hatvan évvel ezelőtt sikerült árnyalt írói eszközökkel, bravúrosan megörökítenie a hírhedt alak arc- és jellemvonásait.
Zilahy Lajos, aki 1948 óta az Egyesült Államokban élt, akárcsak Márai, egyre nehezebben viselte el az emigráns-sorsot. Hazatelepülési szándékát, higgyünk a regény fülszövegírójának, halála hiúsította meg.

 


A mélabúról nosztalgiázva


Számomra a mélabú színe a barna ¬– Nádas Péter szerint a fekete. Ő különben Caspar David Friedrich egyik festményét használja illusztrációként tudományos igényű, mégis nagyon is szubjektív hangú esszéjéhez. A képen „valószínűleg vihar után” van. „Odafönt és alant elült már a szél tombolása. Az elemek megmérkőztek egymással...” „A mélabú emlékezés ¬– írja találóan Nádas Péter alább. ¬– Ha volt vihar, akkor lesz vihar. Ha apály van, akkor lesz dagály. A mélabús ember nem arra figyel, ami éppen van, hanem annak eljövetelére várakozik, ami éppen nincsen...” Nádas sokkal komorabb képpel „festi” szemünk elé a mélabú hangulatát; és ugyanúgy agyunkba is. („Ami van, az még bizonyosan élet, amitől megfoszthat az elkövetkező, mert kizárólag az elkövetkező rejti a most halálát”) És, állítván, hogy a mélabú nem állapot, hanem tevékenység, jut el ahhoz a gondolathoz, miszerint: „A mélabús ember így ér el az öngyilkosság érzéssel telített gondolatához”.
Számomra a mélabú, mint konyhafalon felejtett ódon képek poros felületén repedezett festék – olyan. Nincsen teljes sötét a lélekben, vagy kint. Nem az apályra kényszerültek dagályra várása. Inkább a merengés passzív állapota, semmint a mély, sötét szakadékba pillantás kockázatáé. Semmi felajzottság s konkrét „kiút” ¬– az öngyilkosság érzéssel telített gondolatához. Úgy tetszik, még a töprengés is erős igei szó rá. A bizonytalanág-érzetet nem zavarja tudatos agymunka. A megélt valóság talán csak mint valaminek a tompa visszfénye kísért, régi mesterek megbarnult csendéletei jutnak eszébe az embernek: a színek egymással feleselő elevenségét mintha egybemosta volna a csalódás, vagy legalábbis a tapasztalás lehangoló tanulsága. (A búbánat szavunkban a két összekapcsolt szó jelentése ha nem is keményebb, de mindenképpen nagyobb hangsúlyt kap, mint a mélabúban.)
Nem valamilyen romlás, pusztulás látványa sújt le ránk kérlelhetetlenül. A váratlan fizikai szenvedésen vagy a lelki traumákon túli: a higgadt beletörődés diktálta fájdalomtól, az örök elmúlás klisékkel-felduzzasztott képzetétől (akár ha a letűnt dicsőségre emlékeztető várak omladékait elnézve) támad olyan érzésünk, hogy észrevétlenül – mi több: ahogy az idő láthatatlan hatalmával szembesültünk – vált otthonos hangulattá számunkra a mélabú.
Magyar irodalmi példák jutnak eszembe, amelyek sejtetik a múltból spontánul felsejlő, gyönyörű szavunknak a feltételezettnél kevésbé aktív hangulatkörét. A mélabús ember, mulasztása felett elmerengve vagy egyenesen bénult állapotában, képtelen beteljesíteni a sorsot, a jövőt.

„Szép Erdélyországban... ah, mi búsító van,
Mi szívet szaggató fájdalom e szóban!” ¬
– kezdi Huszárkaland című költői beszélyét a mélabúra okkal hajlamos és „felhangolt” Tompa Mihály. Különben a költemény harmadik sora („Magyar hazánk bájos Tündér Ilonája”) már a búsongás, búskomorság Isten (azaz: történelem)- verte hangulatával csap meg. A legtalálóbban talán az alábbi szakasz fejezi ki a körülírandó fogalom bölcsőjét és táptalaját:

„Mert szokása az a bús magyar kedélynek:
Hogy a bor közt gyakran elhallgat, elmélyed...
Ül a három huszár... a végig gyúlt mécsbe,
Mint egy élő bálvány, meredt szemmel nézve...”

Vajda János Borongás című verse (már maga a cím méltó, tömör „előhangja” a mélabúnak), megteremtvén előbb a hangulat hagyományos kellékeit ¬– „Mint nyáj, ha komondor űzi avarban, / Szaladoznak a hamvas fellegek, / egymásra nyomulva, eltünedezve” ¬–, máig korszerű, metafora erejű képpel teszi érzékletessé a szó hangulatának skáláját:
„Vivódik a fény a homállyal az erdőn.
Egy percnyi derűt vált hosszu ború.”

Az őszi látvány látomásba úszik át. Vajda Borongása a lélek belső vízióját is láttatja – mely „akár a kuvikhang, oly szomorú!” , s ami az érzékeken túlra utal. *

A múlttal összefüggő sérülés ezek szerint jórészt a képzelet tartozéka, nem érinti a valóságos jövőt. A mélabúval némelykor a meddő jelző társul – nem annyira a terhesség áldását ellentétezve súlyosan, hanem csupán mint kissé avittnak tetsző, de mindenképpen szép játék. Miként Babits korai versének az a két sora, hogy: „Bús donna barna balkonon / mereng a bíbor alkonyon”...
Ámde itt az öböl-mély mélabúnak búcsút mondva, a nosztalgia tágabb vizein hajózunk máris.

2002. szeptember 8.

 

 

Mondattestével a Nemlétbe kiúszó férfi
(1926-2005)

„olyan gyönyörűen beszélsz, mintha nem is lenne piszok, amerre megyünk.”
Hernádi Gyula


A három évtizeddel ezelőtti (az 1974-es kötete fülszövege fölött látható) fényképről nyílt, de komor, gondterhelt tekintet néz szembe velünk, nagy őszülő barkója egészen elfedi fülét, két vastag szemöldöke közt két éles, mély ránc. Sötét nyakkendője kissé félrecsúszott, de így is ünnepélyes férfinak mondhatná bárki, aki sohasem ismerte, és persze írásait sem.
Úgy emlékszem Rá, mint rendkívül elegáns jelenségre (jelenésre); íróként is az volt. De nem érte be szerencsére a különc pózával. Kissé merev nyaktartással ült. Később is láttam az utcán kalappal, sétabottal, járása megfontoltságot árult el, volt benne valamilyen sajátos ritmus… Akkor, a nyolcvanas évek elején, az új Átriumban fogadott és vendégelt meg, talán éppen törzsasztalánál. Akkoriban már testileg is – nem csupán mint irodalmi tekintélynek – mondhatni feltűnő súlya volt. Előbb megfontoltnak hittem, de miután rávágta valamire, hogy „hülyeség” s egyből felborzolódott, kezdtem jobban megismerni az igazi Hernádit. Egyből írótársává fogadott, vagy inkább: avatott. Mint távolban élő sorstársa később tudtam meg róla, hogy leventeként került orosz hadifogságba, hazatérve előbb orvosi pályát választott, de abbahagyta; állítólag tíz évet járt különböző egyetemekre, de egyet sem fejezett be… Írói bátorságával tűnt fel A péntek lépcsőin (cseppet sem hagyományos) című kisregényével. Újabb kisregénye, Az ég bútorai talán emiatt is csak a nyolcvanas években, késve jelenhetett meg Kiáltás és kiáltás címmel. Kegyvesztett volt és maradt a mindenható Aczél György „elvtárs” szemében. Lehetett volna azután a megbélyegzett pózában tetszelgő tisztességes úriember – ha beéri a sértettséggel. (Utólag azon is el lehet tűnődni, hogy az Erőd vagy a Vörös rekviem – a Hasfelmetsző Jack meg a Lélekvándorlás című darabról nem is beszélve – mennyivel lett volna másabb, ha az íróra nem nehezedik rá a cenzúra nyomása. A Kádár-korszak ravasz megkötései aligha segíthették moralitásában.)
Nem sokkal első találkozásunk előtt nagy hatást tett rám Logikai kapuk című novelláskötete. Merész játék, bakugrások a bibliai történetek és a civilizáció zsákutcáit, sőt halálát megsejtető sci-fi-sztorik között. Talán legtömörebb, egyik legjobb kísérleti formájában volt akkor. Életeleme volt a kihívás, szívesen elment a botrányig is. Kísérletező alkat, kifogyhatatlan „ötletbank” volt. Már egyik korábbi versében olvasható, hogy a „fordított világ rikoltozik mögöttem”. Később ő fordította ki a történelmi világot is; kényszerhelyzetében nemegyszer bohózattá oldva viszolygását az erőszaktól. Képes volt aztán (erre már kevesebben haraptak rá) bármikor idillből horrort keverni.
Ott ülök vele szemben, kezében tétovázik az italos pohár, szelíd, világos nagy szemgolyó, némelykor megüvegesedő tekintet. Petyhüdt arcával, csodálkozó vagy csak blazírt képével, fáradt mosolyával kész védelmébe venni a csak csínján megnevezett Rémmel szemben ifjabb pályatársát. Kodolányi egyedülállóságát dicséri (ő, az abszurd lehetőségeit tágító), s percek múlva már valamilyen rögeszmét variál szinte unottan, közbeszúr egy-egy direktebb megjegyzést a hatalom természetrajzáról, a bársonyos terrorról; majd a tételes filozófiai fejtegetéssel felhagyva, bravúros történelmi háttérfüggöny és példázatok dúsítják rögtönzött előadását – számomra, aki Erdélyből jutottam el a néhai illúziókat kacérkodva takargató Kismagyarországra, mindez, persze, nem új. Ő volna a (második novellás kötete címe után elkeresztelt) „Száraz Barokk” Férfi? – Töprengve figyelek… Hol a költő Hernádi? Akkoriban még kevesen gondolták-gondoltuk végig, hogy ez a novellákat, regényeket, mesteri filmforgatókönyveket, drámákat író, a történelmi parabolát túltengő fantáziával terhelő, a sci-fit szabadon kezelő, a kabaréba lehetőleg groteszket s eredendő iróniáját abszurdba oltó egyéniség (aki maga egy intézmény volt!) mennyire gyümölcsöztette, nemcsak pazarolta sokrétű tehetségét – szóval verseivel birkózva (melyeket utólag újraolvastam), rájöttem, hogy mekkora áldás, ha valaki költőként indul. Az öngúny valóságos kicsordul verssoraiból: „Bocsásd meg, Uram… hogy lányaid apró mellét néha megmarkoltam, / hogy nem mindig a Te érdekedben szónokoltam” – mondja ő, aki rühellte a demagógiát, de ugyanúgy megmosolyogta hívő barátját, akit Jézus Krisztus személye úgymond „magával ragadott”. Az ateizmusával hivalkodó („hátamon Jézus Krisztus a málha”) Hernádi kétségek szakadékai felett egyensúlyoz eszeveszetten, mint egy kötéltáncos. Isten nemléte gyötörte. Pedig hány szerepet szánt volna Neki szerte a szánalmassá csonkított Magyarországon s a világban, ahol hírnevet szerezve megfordult. Nem a hívő irracionalizmusa, hanem a született játékkedv hajszolta anakronisztikus végletekbe. S az értelem uralta nem csupán gondolatait, a gesztusait is. Már egyik korai prózájában telitalálatként ez olvasható: „Folyton belecsúszunk a filozófiába – mondta nevetve H.” Elbeszéléseiben túltengnek a metaforisztikus helyzetek s nagy emberi konfliktusokkal viaskodik (a hat variánsban megírt Szodoma és Gomorája képes meghökkenti ma is a tudományos fantasztikus irodalom fogyasztóközönségét), az ideológiai hazugságok azonban az ő kiművelt, szkeptikus agyát is üres humbughoz vezették némelykor. De változatlanul jelentős az életmű, amely bűntudatot akart ébreszteni. Másokban. A mindenkori hatalomban. És hát sokan vannak, ha nem is nevezik mesterüknek utólag, akiket tovább nyugtalanít(ott) a kérdés, hogy: mi a művészet?… Mi a regény, a film? Az, amit még nem próbáltunk kii. És egyáltalán: mi az élet?!
„Kinyitom a kripták ajtaját, / toporzékolok, / nem találom azt a mondatot…” Annak a bővérű férfiúnak a kételye ez, aki szeretett élni, minden jóban dúskálni, szerette a formájában tökéletes szépet, az serkentette túlzásokra képzeletét a szerelemben is.
Ott ülünk szemtől szemben, már szinte arctalanul én is, s rádöbbenek, hogy elfelejtettem koccintani Vele…
„A boldog figyelem órái megszakadtak, Uram,
a rivaldák üszkös, egyenes kutyáit
nem tudom már nézni,
tizenkét új apostol méreget, mossa a lábamat,
Júdás mind a tizenkettő,
egyik se férfi…”

Mégis csak elárul valamit akár egyetlen kiragadott verssora abból, hogy ki volt, és hogy a kortársunk volt.