Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A nevető ló mint rejtély (esszék) II.

2011.12.11

A százhatvan év után is tovább virrasztó


Két Bölöni Farkas Sándor (1795-1842) lett volna? Egy lelkes, rajongó; és egy csüggedő, akinek távolba néző tekintetét rabság árnyékrácsa takarta el?!…
Mint a Jókai-regényekben (vagy mint a népmesékben), a szegény unitárius székely nemesifjú, Wesselényi joggyakornoka „az emberélet útjának felén”, harmincöt éves korában beutazta volt az észak-amerikai kontinenset, majd hazatérve, miután Kolozsvárott kiadott nagysikerű útleírását szétkapkodták, az újabb két kiadást megért kézikönyv a reformkor valóságos enciklopédiája lett.
Egy szűk évtized volt hátra életéből; s a nemesi privilégiumokat támadó veszedelmes elme, akit az Amerikában látott gyors társadalmi és ipari fejlődés egyértelműen lenyűgözött (mint sok hiszékeny utódját azóta), negyven évesen hivatalának negyedosztályú írnokaként, keserű hangú naplót vezet (melyet – száz valahány esztendő után ¬– a következő évszázad fedezett föl magának, ha igaz). Nem csupán az nyomasztja, hogy lelkesen fogadott útleírása tiltott könyv lett Magyarországon ¬– jóllehet „hatott a méreg” –, de nevetséges félelem vesz erőt rajta, s naplóját tűzbe akarja hajítani.
Képzeljük el a tehetséges elődöt: a szerény erdélyi magyar Odüsszeuszt, aki nem olyan rég még bokszkesztyűt próbált fel Angliában, s a polgáregyenlőség (ma már tudjuk, mennyire megtévesztő, viszonylagos) jogát hozta haza az ó-hazába... Köhögés rázza mellkasát, még látja, amint az óceán hullámai elnyelik az ódon vonalú batárt és a lelkeket vizsgáló útonálló zsandárhadat, de már nem merne megesküdni arra, hogy egy országgyűlést is könnyebb szétoszlatni, mint masszív hitét a jövőnek. Papírjába gyanakvás réme-cenzora kacsint bele a háta mögül.
A néma mezőkön az új év csupa sejtelem, a kolozsvári háztetőkön fenyőcsend-ihlet s rigórejtelem, kiugró orrnyerge őrködik egyedül az alacsony ég alatt. A virrasztó szem önmagába mered. A többi ¬– a robotos unalommal feleselő – már csak álom, a hóborította bérceken túli káprázat.
Megbillen az erdélyi táj, mint zötyögő kóboros szekér a tsinált út fagyott gübbenőiben...

Meddig láthatja még vajon a szabad óceánt?

 

 


Jósika Miklós emlékezete avagy az öreg dragonyos gyógymódja

Jósika Miklós Emlékiratát olvasva – rideg szó ez itt, inkább az emlékezésbe oldott tapasztalás, nosztalgikus életérzés tagadhatatlan hatását ismerjük föl –, Mikes vallomása mintha ekképpen módosulna nála: Úgy szeretem Ófenets és Bilakot, hogy nem feledhetem Bécset, Párizst”… S ha hozzátesszük, hogy más kortársa számára is Európa jelentette a szellemi pezsdülést és a tudást, a mércét (az ifjú Szemere Bertalan például, a reformkorban, lelkesen utazta be Németföldet, Franciaországot, Angliát, s a magyar irodalomban addig ismeretlen, páratlanul érett, tiszta nyelven írta volt meg útirajzát – Sőtér István szerint a magyar esszé első művésze volt), a fenti Mikes-parafrázist nem fogjuk túlzásnak érezni. Vegyük figyelembe még Jósikánál a vele született, alkati adottságokat: a koraérett, kalandvágyó, mindenre kíváncsi nemesifjú (hányszor hangsúlyozza engedetlen, vakmerő, vásott kölyök voltát) „tacskókorú” katonatisztként részt vett a napóleoni háborúkban, Galícia és Olaszország után a bukásában és romlásában is virágzó Párizsban is megfordult, majd belefeledkezve a tiszti elit fényűző és széptevő életébe Bécsben, közben komoly művelődésre adta fejét. Ambíciója meggátolta, hogy végképp elmerüljön egy-egy szerelmi kalandban vagy a léhaságban, langyos, sikertelen házassága is inkább ösztökélte, hogy ne mint báró, mint földesúr, hanem mint alkotó ember áldozza embertársainak, nemzetének energiáját, életét. A forradalom és a szabadságharc – bár kivette részét a politikai harcból, a Honvédelmi Bizottmány tagja volt – csak múló epizód maradt volna életében, ha nem várt volna rá a halálig tartó száműzetés, a jelképes kivégzést követően.
Jósika könnyen hevülő természetével vágyott a sikerre (Abafi című regénye 1836-ban meg is hozta számára), de becsvágya, tehetsége nem vakította el. Számára az örök élmény egyben az izgalmat, a szédületet jelentette – nem tábornagyi vezérbot után áhítozik – ezért képes aztán tárgyilagosan szemlélni Napóleont –; vérbeli alkotóművészként magába szívja a színterek s a kor háborús levegőjét. Elmúlt korokét is, mintegy negyven kalandos cselekményű regény tanúsága szerint. Amit átélt, meg is tudja eleveníteni: gondoljunk gyermekkorának megjelenítésére, a családi portrékra, a hajdani városképre (az öreg Békési miként lóbitázik egy lámpással kezében a nyakmentő köveken a „ setétebb, kezdetlengesebb” Kolozsváron!), vagy a lovaglás emlékére az Erdély és Bukovina közti szorosokban, midőn negyven embernek orra, füle lefagyott („borzasztó volt a szegény lovakat látni, tele zúzzal – s az öreg katonákat hosszú jégcsapokkal bajuszaikon, viaszfehér arcokkal, felcserepesedett ajkakkal, s alig valának képesek a kantárt tartani…”). Az elhagyott lengyelországi városok, melyeken trombitaszó mellett vonultak át („valami kéjérzet lepett meg: minő gyermek valék!) – emlékezik vissza rá; a mulatozó, bálozó császárváros (a Bécsi Kongresszus idején; Párizs nyüzsgése: a bukott világváros képe („itt-ott még a háromszínű lobogók foszlányaival… a képmutató, kegyvadászó, elvet, köpenyt cserélő nép”); a párbajok s a lélek „párbajai” – mind-mind hitelesek… Csakhogy ezt a hetven esztendős Jósika írja, az emlékező, aki nem pazarolja már magát, végre közvetlen, természetes hangon, érzékeny realizmussal nyújt remek korrajzot, pályaképet és friss olvasmányt. Akkor, mikor úgy érzi, kevés oka van az önáltatásra, hazájából kiszorulva olvasótáborát elveszítette, új történések és irodalmi áramlatok, divatok hullámai csapnak össze a romantika jegyében fogant, jórészt történelmi regényei, beszélyei felett. Bár kortársait, utódait is számba véve – Eötvöstől Jókaiig – arányérzéke, meglátásai többnyire nem hagyják cserben. Csak a vele, későbbi műveivel gúnyolódó Brassai Sámuelnek vág vissza keserűen-epésen, hogy: még ha elmúltak is az „Uraim, le a kalapokkal!” idők felette, mégiscsak ő vitte diadalra a magyar regényt.
Visszalapozva akár: a magyar irodalom kezdeténél – az élményen, történeti búvárkodáson s a kifejező nyelven túlmenően – Jósika nem feledkezett meg a lélektani ábrázolás követelményéről (a halhatatlan nagyokat, Shakespeare-t, Cervantest, Goethét, Schillert, Voltaire-t is buzgón olvasta, nemcsak Walter Scott-on nevelkedett). Íme, mit ír az Egy két szó az erkölcsi hatásról és költői igazságtételről című munkájában: a rossz megjelenítése is kelthet az olvasóban pozitív erkölcsi hatást, az undor felébresztésével; az író munkái „hív rajzai” legyenek „azon létező világ eseményeinek s személyeinek, melyben élünk s melyek köztünk járnak”. Mindezeket önmaga életére érvényesítve hatásosan is alkalmazza végül, így történik meg – s ez már az irodalomtörténet területe –, hogy töredékben maradt négyszáz oldalas emlékirata, mai megítélés szerint, egyetlen maradandó műve… No, azért még az Abafit is tanítják az iskolában, s Jósika István című regényében nem csupán a Báthoriak korának érzékletes lírása nem csupán hangulatos, de családi krónikák, emlékek hitelével hat, akárcsak a Rákóczi Ferencben vagy a A csehek Magyarországonban a történelmi ábrázolást és fordulatokat szolgáló temérdek jegyzetanyag. Az olvasói ízlés s az irodalomtörténet kereke is nagyot fordul olykor (utóbbi nem mindig a divat, de – épp ma ne tudnók? – egyéb körülmények szerint); így az tán Jósikának épp az a műve vált maradandó értékűvé, amelyet a kegyeletét lerovó szolgálatos ítész, Gyulai Pál „csekély becsűnek” tartott, s az ő csalódottságára Jósika Miklós kiváló életrajzírója, Dézsi Lajos is rábólintott, másokkal egyetemben.
…Ősz, beteg ember ül magányosan a drezdai idegenségben. Valamikor gyönyörű alak volt, most csontváz, halálosan sápadt arccal… Nincsenek régi szokás szerint párolgó tálak az asztalon, kupák és kanták jó borokkal. (Pedig atyját egy-egy pohár tokaji tartotta volt hetekig még életben!) Így nézett volna ki a száműzött – most már munkái által is számkivetett – Jósika a halála előtt? (Különben, ez az őt megidéző leírás is tőle van, egy elfeledett regényéből.) Vigasztalanul (?), magába roskadtan, mint aki tudja, hogy: „Reám az irodalom történelmében vár még a feketeleves”… Nem, én inkább úgy képzelem őt magam elé, mint aki a legdermesztőbb hágókon, a jeges szélben lovagolva hazafelé tart. Összefagyva úgy, mint amikor öreg tisztiszolgája ölbe fogva vitte be a házba, s ő nem volt képes egy szót bár kiejteni. Fiatal teste iszonyúan szenvedett, de a vén katona” szétbontotta kendőjét, s abból jókora hólabdát vett ki”, azután nekiesett és gazdája arcát, fülét jól megdörzsölte hóval, majd ínyig vetkőzve, a mellét, két karját is. „Azt hittem – emlékezett vissza rá Jósika –, hogy kezei közt törik össze minden tagom… arcaim, orrom, fülem, két karomon s mellemen ami hús volt, megfagyott, s ha az öreg dragonyos gonosz gyógymódjával nem segít rajtam…”
Bízzunk „az öreg dragonyos” gyógymódjában. Az időében. Mi is segíthetünk olykor, hogy megszólaljon a kérlelhetetlen fagynak kitett Jósika; nem a pipázó, a klarinétos, kalandéhes divatfi, hanem aki szerint „nagy, hatalmas horderejű tényező a nyelv s az irodalom… Annál nagyobb, annál megdöbbentőbb – teszi hozzá –, mert élete nem egyéb folytonos küzdelemnél.”
S mily csekély az az 1794 óta eltelt kétszáz év! Amikor is őt a véletlen, vagy inkább a szükség, Tordán világra hozta.

 

 


Hősünk, ujján oldhatatlan tintafoltokkal


„Ne akarjon senki történelmet tanulni az Erdély aranykorából...
őstörténetet az óceániából... Ezeknél sokkal közelebb jár az igazsághoz
A jövő század regénye.”
(Benedek Marcell)

„Magyarságbetegségben szenvednék? Utálom a politikát! ¬– zsörtölődött magában Jókai. Amint fátyokos tekintettel felpillantott a rozoga karosszékből, alig látszott rajta az ötven év; izmai rugalmasak, agysejtjeinek hangyaraja szorgalmas, engedelmes. S mégis: matuzsálemnek képzelte magát.
„Őrültség, amit velem műveltek, magyar polgártársaim az Úrban, akarom mondani: a kaszinózgatásban, az intrikában, a kivagyiságban vagy az unalomban.” A nagy ovális tükör előtt elhaladtában megigazította babos nyakravalóját, mintha népes közönségnek készülne előadni mondandóját. ¬– Hogy nem látjátok az idegen veszélyt! Annyira el vagytok telve magatokkal?! Téli bágyadtságotokban ejsze csak Nyugat felé pislantgattok, s nem halljátok, miként csikorog a százados fagyba merevült Kelet...”
Bosszúsan tolta félre maga elől, mint megkozmált ételt, a Borsszem Jankó legfrissebb számát; szeme azonban akaratlanul is megakadt egy nem mindennapi közleményen: Nyecsajevék újabb röplapot adtak ki, a Forradalmi katekizmus tökéletesített változatát, amelyben írva vagyon, hogy Isten, haza, embertárs, család, szerető ¬– mind semmi! Nem puhány baráti jobbra van szükség mostan, hanem orgyilkosokra, méregre, gyújtószálra, hogy a nihilista mozgalom megvalósíthassa célját!...Fogadni merne rá, hogy a hírhedt Bakunyin szőrös üstöke is benne van ebben a világot felforgatni akaró luciferkedésben. Ezek szerint minden korábbi harsogó szereplése kétszínűsködés volt, tíz esztendővel ezelőtt is csak népszerűségét kívánta növelni az európai értelmiség szemében, amikor Herzennel, magyar emigránsok társaságában, egy angol gőzösön elindult segítséget nyújtani a lengyel forradalmároknak. (Persze, a lengyel partok helyett Malmöbe vetődtek.) A kényszerű svédországi partraszállás óta a „szabadelvű Oroszország” képviselői, lám, mivé váltak! Torzonborz hetmanná! ¬– az anarchista Bakunyin legalábbis.
„A jövő század a nihil országa lesz?!” Az író előbb iszonyodva nézett farkasszemet a hajlék egyedüli eleven halandójával (nyilván megint csak a tükörben), aztán csettintett egyet nyelvével, s arcát, melyről a felelős polgár póza pillanatok alatt lehervadt, valamilyen földön -túli vigyor öntötte el. Az idült köhécselést kámforos szesszel csillapított hőkebelben egyre gyűlt a filiszteri izgatottságot ismeretekkel felpörgető szenvedély: „Amott nihil, itthon pedig halogatás és közöny ¬– a nyájas-nyálas bárgyúság ikertestvére, gyermetegecskéim! – Megkísérelte hosszabb ideig visszatartani lélegzetét, mint tette volt legénykedő korában a zsögödi (vagy bálványosi?) vacogtató borvízferedőben; mire nyakán túlságosan kidagadtak az erek. ¬– Mi az, ami még nem történt meg velünk... ¬– Még egy utolsó erőfeszítés; sikerült kifújnia tüdejéből a fáradt, széndioxidos levegőt. ¬– Egy élénkítő históriát!” Nem turbékolásra ingerlőt, langyosat vagy derűset, tette hozzá gondolatban; s mint a jégkorszakból feltámasztott ősgyík kiadós farkát, már markában is érezte a történet veszélyesebb végét.
„A jövendővel fogunk hát megküzdeni. Nihil-országgal... az elkerülhető pokollal!”
A többit ¬– semmiképpen sem a könnyebbik felét ¬– a fantáziájára bízta.

*
A vérszegénység meg az álmatlan éjszakák növelik a képzelőerőt.
Ezt a lidérctörténeteket kieszelő, köpcös palóc firkász mondta neki, aki negyven fokos lázban találta volt mesterét. Akinek bizonyára a nyála is kicsorgott a párnára; de azóta már lábadozott.
– Miket zagyválhattam össze előttetek, öcsém? ¬– faggatózott most óvatosan. ¬– Az, gondolom, eddig sem volt titok, hogy ki nem állhatom a boszorkánylevest, amiben tősgyökeres ostobaságaink főnek.
– Á, ilyesmiről szó se volt... ¬– füllentette Mikszáth.
– Hát akkor...?
¬– Csak néhány poétikusabb kiszólásra emlékszem ¬– közelítette meg a magas betegágyat ravaszkás mosollyal az ifjú kolléga. ¬– Az Eppur si muove befejezése után talán nem ártott volna megszusszanni egy kicsit. Ám a Jókai Móric képzelete minden eddigi teljesítményét felülmúló sebességre váltott. Ezt, persze, nem az orvos urak mondják. ¬– Mikszáth Kálmán itt szemérmesen lehajtotta fejét. ¬– Ámde hogyan is lehetnének ők illetékesek egy zseni agyműködésének megítélésére. ¬
¬– Miért? ¬– hörögte Jókai. ¬– Ők, mégis, miként vélekednének?
Sokáig csend következett, az állott hálókamrában még egy fia szú sem kaparászott.
¬¬– Hát... ¬– kezdte kivörösödve a beretvált képű írótárs. ¬– Képesek volnának azt mondani, hogy miként a csapkodó szárnyú villanyrepülőgépet feltaláló Tatrangi Mózesnek... ¬– A magyarázkodás itt elakadt.
¬ – Vagyis hát a lipótmezei tébolydában a helyem nekem is! ¬– rikkantotta el magát, hosszú hónapok után először, a hiúságára oly sokat adó, népszerű író. Eme „különös bók” elhangzásától számítva gyógyultnak érezte magát. ¬– Te beleolvastál az irományaimba(?) ¬– tűnt elő joviális vigyorú ábrázata a lábadozó homályból. Mikszáth megadóan bólintott. Az írótársadalommal ezzel szent volt a béke. Jókainak most már csak meghasonlott önmagával kellett szembenéznie, meg a romlásnak indult, ha nem egyenesen a jövendő katasztrófákkal kacérkodó világgal.
*
Képzelete légjáróján minden nehézség nélkül emelkedett a Kárpátok bércvilága fölé. Le-lepillantván még látta, amint a román lapályt sűrű köd fekszi meg. Ezúttal nem holmi könnyű nosztalgia-tünetek vékony füstcsíkját hagyta maga mögött, amint a végigvidéken, valahol a határszélen ¬– ha létezik egyáltalán ilyen a magasban? ¬– rá kellett ébrednie újra a publikációkban eléggé nem méltányolt igazságra: arra, hogy nem az állam (legyen az nemzetféltő, vagy monarchia) szorul megoltalmazásra ezután, hanem az egyén.
„Az utódom ¬– ha lesz ilyen ¬–, talán így fog könyörögni: «Félek az írástól!« Bennem egyelőre még a hagyományos lelkiismeret dobog: a nemírástól félek!... Miként ha földrengések rendítenék meg hitemet. Talán a nihilisták «páholyába« készülök magam is?! Oda, hol miniszterek, fegyencek, költők, örömleányok mind megférnek együtt, hol a sivárságban már csak a bűn és az erőszak számíthat figyelemre és részesül a tömegőrületben kitüntetésben. A romlásvágy szadistákat szül, meg haramiákat. Irts ki magadból minden érzést, gyűlölj egyformán mindent és mindenkit, ami, vagy aki régi! ¬– olvashatjátok a forradalmi eszmét terrorrá aljasítók katekizmusában. A világforradalmat meghirdető Bakunyin s társai a civilizált államok romjain építenék föl egyenarcú robotokkal a nagy szláv impérium kaszárnya-kommunizmusát. S a Budapesti Hírlap közleménye, lám, mégis, a Föld közelébe kerülő üstököstől várja a világvégét!”
Kedvszegetten vizsgálgatja eres, fáradt kezét. Tintafoltos ujjakkal fogja a nagyítólencsét, azzal szelídíti kék szeméhez az ócska, megsárgult könyvlapok betűinvázióját. Közben érzi, amint egy évszázadnyi időt öregedik.
„Mikor még verbunkost jártam a Nemzeti Szalon frakkos művészurai előtt, Kacsóh Pongrác füttyszóval kísérte dobbantásaimat, a választékos Feszty Árpád pedig magáról megfeledkezve lelkesen tapsolt nekem, mint egy gyermek.”
Megáll az alattomos léghuzatban. Az emberiségre szomorú, hűvös éjszaka vár. Testileg-lelkileg elsatnyulva hasztalan áhítozunk az örök békére. Közben ezek az alattomos rengések a föld (vagy a lélek) mélyében. A Gyilkos-tó is így keletkezhetett: két összedöntött sziklaorom betemetett egy völgyszorost, amelyen keresztül egy patak folyt alá.
Elhagyatottnak érzi magát, de csak egy percig. Valósággal futva éri el az íróasztalt, kiteríti rá Csíkszék sok hajtogatástól szakadozott térképét, s precízen szemügyre vesz rajta minden jelet és beírást. Természetes titkok süllyesztői nyílnak meg előtte, és ő mint valami eszelős már nem is kalamárisba mártja pennáját. A dágvány pöffed szeme előtt, gőzt fuvallva a mélyben kifejlő gázoktól A távolban kékesen párálló, kopár hegyoldalak. Vulkáni tünemények lepik el az írópult nagyságú teret; a képzelgés képtelen erejű és hatalmú lényeket szabadít rá a világra, amiként a füstfúvó likak álomra eresztik föld alatti szörnyeiket.
Már nem szédítik újszocialista eszmék, akár a vidéki plébános poétát, Tompa Mihályt. A nagy látomás leírása előtt még eszébe villan, hogy nemrégiben egy miniszteri tanácsos panaszkodott, miszerint a gyergyószentmiklósi kamarai uradalom Gyilkos-völgyi bérletét senki sem igényli, mivel az erdők kipusztulása folytán lehetetlenné vált a hamuzsírégetés... Vagy ez is csak a százév-múlva-világba való beleszédüléstől van?... Gázvulkán ¬– te repülő madarak temetője!
Jókai elméje tombolva felfakadó vulkanikus forrás; az utókor talán majd igazi székely flegmával összeszedi a kihányt sziklatöredékeket, és szekérszámra hordja vissza a pokolsár üregébe.
„Képtelen rögeszméket kergetek?”
Világokat készül teremteni és elsüllyeszteni; nem bánja, gúnyolódjanak vele ¬– mint legutóbb a Borsszem Jankó bécsi tudósítója, aki szerint Jókai ágyúi, szárnyas puskái, ugráló pisztolyai s egyéb elmés találmányai hallatán még a császárvárosi arzenál főírnoka is szeppenten haptákba vágta magát... (Miközben az ő bizakodása mélységes kétségbeesést takar. A legboldogabbnak hitt békeévek dilettáns öndicséretei és kurucosan kihegyezett danolásai közepette megsejteni a nagyhatalmi harc elfajulásának végzetesen fenyegető jeleit! Ehhez csak kell egy kis rafinéria. Vagy az egész jövő századi csatározás aberráció volna?...)
Belealszik rémületszülte álmába. Előtte azonban még kitágult pupillával látja, amint a Gyilkos-tó partjáról fölszáll az első repülőgép. Az ég felé tart. És alant a Föld most nem sötét, nem is zavaros-kék, amilyennek az emberek, hanem aminőnek a szomszéd csillagok lakói látják: fehér, ragyogó. Beláthatatlan hótenger, kristálygótikával, gyémántkupolákkal. Vakító tájkép, melynek árnyéka is világosság.
Most találnák őt lázasnak igazán az aggódó barátok, ismerősök, és sietnének rávenni, hogy feküdjék vissza az ágyába. Elnehezült szempillákkal pislákol, miként a kandalló kialudni akaró tüze. De megbékélten mosolyog. Mint aki új földrészt fedezett föl, s már csak az éhség zátonyán veszteglő millió emberi lény fókahúsát kell megkeresni.
Alvadt árnyak. Köztük egy: a virradattal imbolygó, gömböcskét hordozó. A pocakos Mikszáth. Bajsza sem szerzetes-szagot áraszt, hanem pálinkáét. Tél van bent is, nincs mit tenni; a lába is befagyott a csizmába. De kacagásának nyersen fortyogó anyagát nem tudta kikezdeni. Amitől, lám, a Mester szemének kékje is kienged.
„Hiába: bölcs ő ¬– gondolja a vendég, barátságos képet vágva. ¬– Akit bár hiszékenybámulattal követünk, kétkedő bizonytalanságban tévelyeg. Nemhiába.”

 

 

Jelenések - Péterfy Jenő

Sőtér István, aki szerint a magyar esszéírás valahol a Nyugat-Európát bekalandozó Szemere Bertalannal kezdődik a reformkorban, Péterfy Jenőt a modern magyar esszé megteremtőjének nevezi, s érzékenységben, műveltségben mint kritikust is messze Gyulai Pál fölé helyezi. Persze a „státusjog” hiánya némelykor még jóval haláluk után is háttérbe szoríthatja, korlátozhatja a szabadon alkotó magányos szellemek hatását. Talán ez történt, ezt történik a magyar irodalom e kiválóságával is, aki bár az új (huszadik) század előtt egy évvel lezárta tragikus életét, de szinte egyedülálló teljesítménye minden modernnek nevezett újhullámot megelőzött nálunk.
A romantikus látás- és kifejezésmódot gyökeres módon felváltó pozitivista műelemzést páratlan eleganciával és könnyedséggel művelő Péterfy Jenöt a kor színvonalán messze túlmutató nagy Dante-esszéje egymagában halhatatlanná tehetné. De a görög irodalmat (a tragikumot és a tragédiát) elemző tanulmánysorozatában, irodalmi, zenei és festészeti tanulmányaiban, színibírálataiban Babits és eszmetársai fölismerték a realista-analitikus műelemzés filozófiai megalapozottságát, s a magyar esszéírás zseniális elődjét látták Péterfyben. (Európai rokonságát talán a Nietzschéhez fogható gondolkodóknál lehet keresni.) Korai hirtelenséggel megszakadt pályáját a Nyugat folyóirat nemzedékei folytatták. A múlt század nem csupán magyar irodalmi, de szellemi összegezője lehette volna, ha men lesz öngyilkos 49 éves korában. Péterfy Jenő elutasította a romantikus regény avultságát, példaképét Keményben találta meg, anélkül, hogy eszményítette volna nehézkességét, modorosságait.
Az halála után teljesen magára maradt, zárkózott férfinak mi járhatott eszében utolsó sétáján az olasz tengerparton? Talán az, hogy Hamlettel kelünk, nyugszunk, és örökké tart a napfogyatkozás?!...Ragyogó vasárnap volt. Az Adria kéksége után a vonatból a horvát alföld jellegtelenebb, elegyes színeit láthatta még. Az utasok, hallva a pisztolydörrenést, a hang irányába siettek, majd meghúzták a vészféket. Egy kis horvát falu határában, Hrneticsen vették le a vonatról a holttestet. A pap az iratokba pillantva azt hitte, hogy Petőfi Sándor rokona az illető. A horvát lapok széthordták a hírt Eugen Petöfy öngyilkosságáról, aki tükörből célozta meg halántékát. A halott tárcájában pár forintot és két gyűrött papírlapot találtak. Az egyiken Démoszthenész a Koszorúról tartott beszédjének görög címlapja volt látható, hátoldalán pedig Péterfy keze írásával ennyi:„e vézna testet nem érheti baj, míg agya működik...”
Csak hát az elmét sok tényező befolyásolja. Erről mi nem tehetünk, legfeljebb a kortársak. A hátrahagyott mű azonban nemcsak impozáns, de páratlan értékű mai is. Hogy jócskán elfeledkeztek róla az utódok, olykor még a fölöslegesen annyit rangsoroló szakma is – ez már ránk is tartozik.
Az alábbi kisesszé sorait a kerek száz éve halálba (halhatatlanságba) menekülő Péterfy Jenőt ébresztésére szántam.
*

Tested összegörbedt az itáliai könyvtárak penészszürkületében vagy a déli fény tüzes korbácsa alatt. Mint a kor „koraszülöttei” te is korán megsejtetted, hogy a halál ott tombol az élő emberben, a mozgó hústömegben hagytad, hogy az értelem megrohanja lelkedet.
A vágyak porhüvelyedben születtek, igaz; de házad kongásában, a halogató, unaloműző ürességben elnyelték őket a magány himnuszai. Az ókor utáni nosztalgia meddig ösztönözhet valakit? Futnál piaci és közéleti kofák elől, a lelketlen, fantáziátlan tolongásban. A gőzös korma mázolja be arcod. Messze a hívogató buja víz, a nimfák selymes füvű ligete! ¬– hiába keresed a soha be nem teljesült igéket. Egy lélek sincs közelben. A testi lét riaszt; díszpéldányai fölöstököznek vagy roskadozó bankettasztaloknál ülnek. Ilyen e világi élet; anyád emléke sem több már, csak megkövesedett gyönyör.
Valami jótékony hazugság tartja a lelket a legtöbb emberben!
Hát akit váratlanul ér a szivárvány- vagy a diadalív káprázatos törése? Forradalmi barikádok
után, vagy közönséges lápvidéken, hol hínárhálóban nyeletnek el a lámpás szép fejek... Jaj, te,
az „író¬fejedelmet” játszó törpe Gyulai kínrím-zsákjaitól végképp megcsömörlött, a pipa füstön
áttünedező szegény Vajda János! A rossz közérzet penészes kenyérhéjhoz hasonló (én már nem
eszem belőle).
Jöjj, hibátlan ritmus, tökéletes tudás:
klasszikus tisztaság világa, hol föld-
és arcredőt semmi föl nem bolygat,
szét nem zilál ----------

Hahó,
élet, kiben rosszra ingerlés tanyáz!...


1999. november


 

 

A „különcködő” költő, vagy az utókor feledékenysége
(175 éve született Vajda János)

Hanyatt fekve, mint a nyugtalan vérűek. Mint mindig, többedmagával is egyedül. Semmi kiváltság; más kötelességek nyomasztják őt, mint a céda hon bértollnokait. Akár a valódi mokány magyar ló: éhséget, szomjúságot legtovább kiáll-Ó!... Persze, egy fél emberöltővel Világos után minden csak képmutató játék, ha képtelen vagy pszichológiával fölszerelt lelkedet honfibánatra hajló fajtáddal együtt dinom-dánomokba temetni.
Vajda János hazafelé tart, mint valami nehézkes, bűnös őszi felleg. Dühében, éhségében könnyezni is szokott. „Mi lesz már azzal a rostélyossal?”... Bélnyavalyája (no meg az önsajnálat) ilyenkor rémisztő hangulatokba kergeti.
„Inkább dührohamokba” ¬– mondaná Róza, akit beteges (költői) érzékenységében elkeresztelt Rozamundának. És Niobénak... „Nem érdemlem meg Önt. Elhiheti nekem.” ¬– A Múzsa-pótló kezdetben görcsös szipákolással rázta kis öklét. ¬– „Ha azon urak közül valamelyik is közeledne hozzám, én visi... egyszóval tudnék viselkedni.”
A bádogfürdőkádban mintha elnyűtt öregember ülne fogvacogva; a kihűlt vízben ágyékára tévedt ujjaival megkísérli felfogni idegrángásokban emlékező érzékiségének morzejeleit. Mogorván mond búcsút minduntalan a hús édes keserveinek; rég elkapart Gina-sebeit a szürke fény mint hamu üli meg.
Legszívesebben előkapná a vadászpuskát, hogy sörétet eresszen a középszerrel megalkuvó világba. Vagy önmagába inkább?! Hiszen ő a királyi vad; de fűre döntve már, akár a végzet.
Sunyító szörny a lelkiismeret, éles árnyék fut homlokára. „A legszomorúbb, amit jelentenem kell: végem van... Elvesztettem írói képességemet!” (A leg-szomorúbb, hogy nem egy jóbarátnak írta ezt, hanem ügyvédjének.) Még egy fűtött hangú felkiáltás a papíron:„Nem lenne más hátra, mint főbe lőnöm magamat!...”
De kintről hirtelen sült flekken illata érzik, s a gyógyíthatatlan ínyenc búskomoran Katalin cárnő félszemű kegyencére, Patyomkinra gondol: akinek bezzeg az asztraháni kaviár, a volgai hal s a piros húsú gránátalma után ezüst fürdőkádban tálalták föl kedvenc gulyáslevesét!... „A jó gebe mifelénk is kávéba mártott kuglófot kap a Rácvárosban, igaz-e Rozamunda?”
A virrasztásban kimerült, renoválatlan gerinc megremeg. Krajcáros dohány füstje száll merengve a vágyak Babilontornya felett. Ott áll, min sóbálvány, Vajda János, a költő. Molyette cilindere a földön hever.

 

 

Ábrányi Emil fel nem támadása

Séták a Városligetben
Arca ájultfehér volt, amint totyogva haladt a Városligetben. Hová lett az édes lüktetések, ábrándok Ábrányija? Igaz, ezt a füvet is alaposan megtaposták, gondolta; a legjobb indulattal sem mondható üdének. Valamikor Rákos mezejének áldott pora lepett be mindent. Mostanság az építkezéseké. Nocsak, még nosztalgiázni fog itt, mint akármely közönséges vénség!… Jóllehet most már tudja, hogy a cincogva hazudozó béke is béke volt. Midőn még cigányhegedű csalogatta be a jó népet a bádogsátrakba, persze, csak hétközben, amikor a rezesbanda szünetelt. A képviselő urak s a politikusok is szívesen sétáltak errefelé a Pávaszigetre meg a „drótszigetre”. A levegő itt hűvösebb volt, noha a tó vize hínáros, zavaros. Abba a zavarosba (s a még zavarosabb mélybe) bámulva rikkantott volt el magát a suhancképű Darmay Viktor, hogy: „Nem én a törpe… de a kor hitvány és átkozott!…” A törpéről írott versét Gyulai Pálnak ajánlotta – a „törpének”.

Szellemidézés

Ezt az egy szerzeményedet irigylem tőled, Viktor. Különben örökké dilettánsnak tartottalak. Aki a költészettel is éppúgy kacérkodik, akár a republikanizmussal. Nem lett belőled Juhász Gyula, ő ugyanis olyan szépeket tudott kigondolni, mint azt, hogy a képmutatásnak ebben a szomorú idejében, amikor a szelem és a szabadság ellen emelnek barikádot – lassan valósággal hősiesség lesz költőnek és művésznek maradni. És hitt is az elveiben, sőt hagyta magát felpofoztatni értük. Csak abban kételkedett, hogy reális politikát fogunk folytatni: Szegeden vagy Abátszalókon.
Pedig én egykor mindenkinél – még nála is – jobban bíztam az utánozhatatlan zamatú szabadságban. A nevezetes Három Holló mindig frissen csapolt, habzó sörének ízénél is jobban.
Ne várja el tőlem senki, hogy vastagon kent színekkel ecseteljem, milyen is volt a Három Holló az Andrássy úton, melynek bolthajtásai alatt a piros szoknyafodros, hagymás leheletű hölgyekkel és a tarkanadrágos, pocakos népdalnokokkal együtt költők, hírlapírók is kocsmáztak. A fehér sörhabban mártogatva bajuszukat, nem csoda, ha a lumpolások éje örök időknek tűnt. Pestnek mindig volt és lesz elmulatnivaló pénze – ezt nem én találtam ki. (Könnyű Krúdynak, aki egyik kocsmából ki, a másikba be!… Egyszóval ő ismeri ki magát a legjobban az örömlányok között, akik a legújabb francia szájvizeket használják, s a csilingelő szánokban meglapulva ugyancsak ő szokott följegyezni holmi pajzán történeteket, miket rendszerint a bőrbundás kocsisok fecsegnek össze a megfagyás ellen.
Hanem egy vegyes mulatság leírásában magam is segédkezhettem volna neki. Midőn éjfél múltán, kényszerűen, ott rostokolék nevető-sajgó jelmezemben és mindenekfelett mogorva gyomorral, kit az ürmösnek árult savanyú bor alaposan megviselt. Mit láttam én azon az estén (ma már szellemidézésnek tűnik)! Ha hiszitek, ha nem, Gyulai Pál ítész uram táncolt. Hogy kivel? Jókai Móriccal, aki dévajkodó vigyorral Lisznyai Kálmánnak egy hírhedtté vált palóc dalát búgta, vagy inkább csak huncutkodta táncoló partnere fülébe: „Lépesméz van nyelved alatt, / Az ajkam úgy odaragad, / Csodálatos jó a minyed…” A szavaló mikor itt tartott, a különben kecsesen valcerező Gyulai picinyke ínyét kimutatván, filigrán lábával elvétette a lépést. „Félős volt, hogy még kikiáltanak bálkirálynőnek!” – heherészett a képébe Tompa Mihály. Közben mindenkit összecsókolt, mígnem a háziasszony a hóna alá nyúlt, hogy lefektesse a jó puha ágyba.

A gázlámpába kapaszkodva

Ábrányi egy percig elmélázva a piszkos színű fővárosi hajnalra gondol, midőn – a Delejtűnél és a Pesti Naplónál eltöltött évekre visszaemlékezve – a hírlapírók gyűrött mandzsettájukon hozták az éjszaka híreit… Amikor már hallani vélted a fény zengő bohócának könnyű lépteit a cseréptetőkön, egy-egy hevesebb convina (fogyasztóvendég) szemén éjjeli monoklival tántorgott ki a friss levegőre, s az ébredező Budapest kéjes borzongással ismerte föl a sajtó hatalmát. „Nyomdák papírhulladékos kapui előtt országos hírű politikusok, tekintélyes férfiak várták hajnalban a friss lapot, hogy nevüket olvashassák benne. És vérbő vidéki kisasszonyok vágyakoztak pesti hírlapíró feleségekké lenni…” A csökött kedélyű Ábrányi nem szívesen veszi kölcsön Krúdy találó jellemzéseit. Ám annál nagyobb előszeretettel gondol vissza ifjúkori sikereire, midőn merészen ostorozta a Monarchia korrupt hivatalnokait, a hatalommal visszaélő kéjenceket és címeres heréket, de főként a korhadt rendszert kiszolgáló bürokrata-apparátust. (A cár atyuskái elbújhat mellette.)
A zsoké-klubok nyegle gőgjével már a pucér gázlámpaoszlopba kapaszkodva hadakozik a füstös utcán. „A modern kultúra arra való, hogy kiirtsa az ösztönöket. De hát, mi a kóros szenvedélyekre büszkébbek vagyunk, mint az erényeinkre. – Valahányszor spicces volt, a csibukozás segített, hogy elfüstölje bosszúságát. – A zsurnalizmusból ma hiányzik a dikció, a pátosz. Frappáns és tömör akarsz lenni? Gondolkozz rímes sorokban, jelképekben… A «nemes rothadás«!”
Habozott, hogy csak a második szót tegye idézőjelbe; így fokozni lehet a melléknév súlyát. A nyitott ablakrésen kisurranva lebegni próbált a gőzzel, de az éles levegő karcolta a torkát.

A képviselő
Úgy látszik, álmodom. (Vagy néhány korttyal megint többet küldtem a gallérom mögé?) Bevallom, álmomban sem vagyok ünnepelt író. Csupán egy letűnt világ bajnoka, akinek – vén bohócként – már csak a nevét viselem.
„Meg ne csorbítsátok a közszabadságot!” Ha-ha. Mi lenne, hogyha egy ilyen kóc és fűrészpor alak kiállna ma tetszelegni a Nagykörútra!
„Az ország mindig odagyűl,
hol rezesbanda s pletykák
kínálnak kérdezetlenül
– nem balzsamot – beretvát,
amivel (polgár agy?) nyakad…
szóval kockára téve
(persze csak úgy, hogy önmagad
kímélve, mások vére
legyen cégéres áldozat) –
s te tovább rendületlen
pazarlások híve maradj
egy magyar operettben.”
Igen, ilyen lehettem mint képviselő. Az Országházból sújtott le megvetésem a megalkuvó politikusokra, akik törvényes királyuknak ismerték el Ferenc Józsefet azzal együtt, hogy szabadságküzdelmünk leverése után szentesítette a bosszút. És egyedüli igazságos és méltányos megoldásként fogadták el a sorstól az idegen dinasztiát, függetlenül attól, hogy milyen Habsburg érdek szolgálatába állíttatik majd a nemzet. Akkoriban Tiszák már voltak, de Ady Endrék még nem, hogy megjövendöljék a szörnyű véres lakodalmat. Most már látjuk, hogy mi lett belőle: a részegen indult Gondolat szögesdrótjába kapaszkodó, béna harcfiakkal egy egész világ odaveszett. Elsüllyedt.
Amikor még csak azokkal álltam szembe, akik a párbajjal mérik a nemzet karakterét, a jellemet; megpróbáltak félresöpörni, mint a „facér cselédek” szószólóját. „Kintorna, koldus, bűn, nyomor” – vette lajstromba Arany János csendesen; de felejtés s főként papirkás magyar tréfa járta volt majálison, lagziban, toron, mindenütt – és nem csupán a felsőbb körökben. Amiképpen a „jó bor”-házikók falaira a „műértő” piktorok rettentő vadkanokat meg idilli szerelmi szcénákat festettek dós színekkel, azonképpen a poézis is az andalítást szolgálta, vagy mulatozásra csábított, mit pezsgősdugó-pukkanás, amitől eloszlik a szívből a hideglelés, álomhajók repülnek hamis csillárok alatt, s a koldusodó kedv főnyereményt trafikál. (Egy üveg pezsgő, ha jól emlékszem, öt koronába került. A múzsa cafkává aljasítását a költő jóval kevesebbért is vállalta. A népszínművektől borsódzott a hátam; ám egy-két ramolette-et magam is lefordítottam s írtam. A kísérőzenét hozzá a részegségből ocsúdó, kábult, ellankadt muzsikus-ideg fél óra alatt a kottapapírra rázta.)

„Te fájó, égő portömeg”
Még harmat van az ezüstvödrön, sustorog benne a jég, amint a pincér megforgatja az ürülő palackot.
„Emil úrnak megint el tetszett bóbiskolni.” Mondja, szájában öblögetve az ízes szavakat, a székely legény. Mellén, hasán feszül a pincéruniformis. Nem is székely ez, hanem csángó. „Nagy feltűnést keltett a Függetlenség esete, ahol a csángóknak szánt pénzadományt elsikkasztották” – villan meg az öreg Ábrányi tekintete. Gúny, felháborodás villámlik a mélyben, nem holmi albumba szánt divatos verszengemény, hogy aszongya: Viharos, bús, rémes éjjel… Hogyan is vantovább? Csak a ritmus él benne, pedig ő írta. Síri árnyak kelnek, szállnak… Te fájó, égő portömeg, ki megúsztad a nagy háborút’ Az agycsinálmányaidból is hitvány por lesz. Mit ér a legbölcsebb okoskodás, ha szeretteink, barátaink örökre odalettek? Ha a kedves arc vagy a rendkívüli egyéniség, akinek mindenegyes vonása bevésetett életünkbe, hirtelen szétesik, mint a föld, alattomosan elaprózódva; s a matéria törvényei szerint él majd tovább.
Remegő kezében tartja az üres butéliát. „A tudomány, tisztelt uraim, olyan, mint a tenger. Bámulhatjuk a végtelenséget, kincseket halászhatunk ki mélyéről, ismeretlen világrészek felé hajózhatunk rajta, de nem ihatunk belőle. Ha inni akarunk, elmegyünk a forráshoz, és annak vizéből…”
Észre sem vette, mikor állt föl az asztaltól; kis szédülést érez, s elejti az üveget. A csörömpölésre mindenki odanéz; a vendéglő, akár egy váróterem, megelevenedik.
A pincér odasiet Ábrányihoz. Az öregember védekezésképpen maga elé tartja kezét.

Ne irigykedj Ady Endrére!
„Nemegyszer rakták ki a szűrömet egyik vagy másik redakcióból, hogy sokat szövegelek. Zavarom őket.”
Tétován álldogál a lámpaszigeten. A sötétedő utcán mint valami színes pillangók… szemérmetlenül röpködnek körülötte, meg is szólítják.
„Vastagon a rúzs, műszempilla, rikító, olcsó ruhák. Ti bezzeg nem mondjátok: a gonosz öreg várja, hogy meghaljon!”…
A halál zsúfolt tereket hív elő emlékezetéből. Aki a háború alatt sem kiáltotta, hogy: Éljen Hindenburg! – azt képesek voltak megtaposni. Csak miután a havannák nemes, kék füstje kezdett eloszlani, legalábbis mérséklődött (ez volt a moderato – a második felvonás a már sejthető tragédiában), akkor szaporodtak meg a pacifisták, s kezdtek agresszívvá válni. A végén aztán kiderült, hogy ebben az országban mindenki ellene volt a háborúnak. Nemcsak a sajtosok, a bakancsgyárosok, a lánckereskedők, hanem a bankárok, a legrégibb hamispénzverők is egyszeriből ráeszméltek, hogy ők a békéért rajongtak, és a Nemzeti tanács megalakításáért fáradoztak.
Minden úri mámor gyötrelmes kijózanodással jár, állapítja meg magában, s közben Adyra gondol. A pókháló levegőáramlat lebegteti, talán a költő fulladozó lehelete.
„Ne kétszínűsködj, te örök fűzfalélek, aki sokáig szólni sem tudtál az irigységtől” – mondhatná neki Krúdy, aki bevallása szerint, holmi babonás vénasszonyok örököseként, a haldokló Ady Bandi betegágyánál fölvállalta az álomfejtő szerepét.

Sárrá taposott hó
Mindannyian haldoklunk, velem együtt ti is, akik mint leprástól menekülnétek a gazos, ápolatlan hajzatú Ábrányi Emiltől. Még abból a világból felejtette őt itt az idő, midőn nem csupán a honvédözvegyek s árvák betevő falatjáért kellett szűkölni, hanem az új hang létjogosultságáért is az irodalomban. A gigerli-bottal legyeskedő ifjurak s kiszemelt hölgy emlékkönyvének első lapjára egy legyet rajzoltak, a következő lapra felírták a boldog szót, majd egy nefelejcset pingáltak az albumba. („Légy boldog és el ne felejts!”) Ez volt a népszerű szimbólum, még Ady születésekor vagy Csáth Géza gőgicsélése idején is. Hogyan merészel az a tacskó olyan fémes, új „piculákat” pengetni, amik nem lelhetők fel Jókai vagy Mikszáth bugyellárisában?” – fortyant volt föl magas székében a törpe ítész… Ugyan, ki venné észre ma a régi költők, korhelyek lépteinek nyomát a sárrá taposott hóban? Legfeljebb a csípős trágyaszagra kapnátok föl a fejeteket s fintorognátok. Mert ki hallott olyat, hogy a téli Magyarország legfontosabb szagát a nyirkos tavasz beálltáig a trágyahordásnak köszönhette valamikor!
No de – késő bánat; épp ezen fogunk sírni(!), mikor azt se tudni: melyik közülünk az utolsó mohikán? Hevesen verdesed az asztalt, félsz a hétköznapiságtól, vagy már megjárta fejedet az olcsó vinkó. Ilyen állapotban minden elképzelhető megtörténhet veled. Az agyadban is.

A célpont
A pisztolypárbaj a megállapított távolság kimérésével kezdődött. Az egyik segéd kilépte a távolságot, majd az avance-ot, ameddig az ellenfelek célzás előtt előre mehettek. Ezután hangzott el a vezető segéd felszólítása: „Helyre, uraim!” Békülésre tett kísérlet eredménytelennek bizonyult; a sértett fél – egy ifjú tollforgató – ezúttal egy verseci hajadon becsületéért rántott kardot. Herczeg Ferenc hónaljvágásától a hölgyet molesztáló hadnagy elvérzett. Herczeget a tragikus kimenetelű párbajért államfogházi büntetésre ítélték, az idő alatt írta meg első regényét…
Ábrányi nem remekelt soha a kardforgatásban. Pisztolyt is csak évtizedek múltán vett a kezébe, miután értesült Juhász Gyula első öngyilkossági kísérletéről. Akkor is csak kíváncsiságból tette. (Hát létezik ilyesmi? Ő mindig mások jellemében kereste a célpontot.)

Egy nagy seb a világ
Lafauscheux vadászfegyverek nagy választékban, a legjobb rendszer szerint szilárd puskaműves munka – saját készítmény, finom sodrony és damaszk csövegből, csinos vésetekkel… Továbbá revolverek, Lafauscheux módszer hat lövéssel, tökéletes önfelhúzással… Flobert pisztolyok és puskák… nyereg- és célpisztolyok; puskatöltények, francia gyártmány; ajánlja Unschuld Ede fegyverkészítő és kereskedő pesten a Váci utca a „levél”-hez… Vidéki megrendelések leggyor… leggyors…
Mintha egy elakadt patefonlemezen ismétlődne.
A további jelenetet Ábrányi víziójában látjuk.
Juhász Gyula hangján: „…leggyorsabban teljesíttetnek!”
A szállodai ágy fejénél áll, a párna alól zsebkendő pólyált tárgyat vesz elő, kibontja a zsebkendőt, forgatja kezében a pisztolyt. Végtelen lassúsággal emeli magasba, keze reszket; karja hirtelen lehanyatlik. Egzaltált mozdulattal a matrac alá rejti a fegyvert.
„Ott fenn az intellektus bércén elég egy pukkanás… Rúgj, ordíts, reszkess, gügyögj, ejtsd vissza magad a világ gyermekkorába, mely olyan idegen, beteg, mint…”
Megint előveszi a pisztolyt, és térdre ereszkedve melléhez szorítja a csövét.
„Egy nagy seb a világ. Lassan mind elsüllyedünk kráterében.”
Juhász sírva elkiáltja magát. Majd tágra nyitja szemét, s szelíd mosollyal meghúzza a ravaszt.

Bélcsavarodás
Mi történt volna ha – mondjuk, néhány évtizeddel korábban, mikor még friss és hamisítatlan volt bennem az indulat – valóságosan is sor kerül ama másik „fegyvertényre”? Én akkor még csak játszadoztam a jövővel. Egyik novellám hőse (Vas Ferenc), a revolver-zsurnalisztává aljasodott vadzseni, hagyja magát megvesztegetni két ezüstforinttal, majd a De profundis hallatán keserves sírásra fakad.
A kórházban feküdtem bélcsavarodással. Csuklás, hányás, elesettség, hidegverejték; „még bélsarat is hányhat”, suttogta a szeplős orrú nővérke – valami okból kifolyólag a vegetatív idegrendszer sokkos állapotba jutott; lebénult. Nos hát, én tudtam az okot.
Tűrhetetlen tülekedés. Tűzkeresztség!… Tündérország? Tündérkert?… Tűzifahiány, tüdővizeny, tüntetések… Tűnődés. „Bír-e más nyelv… (?) Olvadóbb, mint lant zenéje / Holdvilágos, langyos éjjel…”
Tünékeny tünemény. A tünet marad: öngerjesztő, öngyilkosságba száguldó világ!
Bájjal, kéjjel…!
„Ne utánozza Kosztolányit!” – jegyezte meg a puritán neveltetésű Margit. (Ugyanis Kosztolányi akkorra már a magyar irodalom fejére nőtt.) „Én nem magához írom, mint ő az Ilonájához, hanem a magyar nyelvhez” – torkolltam le gorombán.
Ám évtizedekkel azelőtt, ott, a kórházi ágyon rúgkapálva járta meg képzeletemet a nagy lehetőség. Magam előtt láttam a mindenre elszánt színházi kellékest. Éjjeliszekrényemen a vörös itatóspapír alól előkotortam egy árkus velin-papírt, és végigszántottam egyenes soraimmal:
„Kezembe veszem az újságot és olvasom, hogy az idegen király vendége lesz Budapestnek. Reggel érkezik a nyugati pályaudvarra… Jó van. revolvert veszek magamhoz. Kisétálok a Váci-körútra és várok. Nem reszketeg, hideg nyugalmam egy márványszoboré, mert elszántam magamat… Így kell állniok azoknak, akik a világtörténelmet csinálják… Az udvari fogat már a körúton robog. A nép éljenez… A rendőrök nem sejtik, hogy egy pillanat múlva… Egy éljenző urat hátralökök, három lépést teszek előre, jobb kezem kifeszül… durr, durr, durr!… Három lövés. Mindhárom talál. Az egyik halálos. Rettentő kavarodás. A lovak megvadulnak. Az idegen király haldoklik… Rendőrök rohannak rám és letepernek a földre. Én büszkén eldobom a pisztolyt és Brutust idézem…”
Kár , hogy nem én vagyok a kellékes, gondolom még hozzá. De hát ez az átkozott bélcsavarodás!
Az egészet úgyis csak álmodom.
Műtét után nehezen gyógyul a seb. A varratok többször kibomlanak. Belül különösen. Sok időre rá egy kirakat előtt elhaladva alig ismerem föl magam. Előbb megkopogtatom az üveget, aztán megszólítom tükörképemet:
„Te rángó rongycsomó! Hogy nem égtél még el?”

Töredék a feledékenységről
A Margit-rakodóparton elhaladva az ínséges napszámosok előtt; az Irgalmas Nénék kórházának lépcsőjéről béna koldusok köszöntik.
Egyszer megkezdett magáról egy verset.
„Ejnye, be feledékeny lettem. Valahová elkallódott. A csalódásról szólt. Ha én nem, valaki csak megtalálja egyszer, vagy megírja… s azt a címet adja neki, hogy:

A tollnok

Világotok se szép, se rút,
Szerkesztek neki Koszorút
– gondolta, mígnem a Delejtűn
forogva észrevétlen eltűnt.
Csupa ÁBRÁNY volt;
megkopott –
lásd ám a Pesti Napl(op)ót…

(Már csak két sor hiányzik:)

Hamuként könnyű becsű lett.
(Jézust óvja a feszület.)

*
Talán egyszer valaki kinyomozza a mások feledékenységének okát.
Addig szívesen kölcsönadom ezt a Töredéket:
„Az a gúnyos mosoly, az a hideg tartózkodás, az a sértő kicsinylés, amit balsikereidben jó barátaidnál tapasztalsz: arra tanít, hogy nincs igazi ragaszkodás a földön.
Azután biztos jövőd szétomlik, szétbomlik ujjaid közt, mint a kártyavár. Azután az ajtók bezárulnak előtted: visszhang nem felel panaszaidra; eszméid aratásán közöny tipor…
Azután büszkeséged harcra száll a nélkülözéssel. Azután méltóságodat megalázzák
És végre – ó, nyomor! – megszáll a kétség önmagad iránt.
Egy nap a szárnyaló idő hideg havát a fejedre hinti.
Most kilobban, elsápad, megsemmisül az utolsó illúzió is. Ez a ragyogó bengáli tűz több rózsaszínű fényt nem vet a lét durvaságaira (…)
Ha csak az öngyilkosság vigyorgó réme nem mutat egy szöget, egy pisztolyt, mély vizet, hogy pillanat alatt kivezessen az utcai sárból, a földi elaljasodás határtalan förtelméből!
Hová?”
Ki tudná megmondani, milyen hosszú a halhatatlanok halála?


1999

 


Makacs derű és „furor hungaricus”


Milyen nehéz zavartalanul felmutatni az én Mikszáthomat. Nem fellapozni nehéz; visszaperelni sem kellett soha. Csak hát azok a szomorú, szorongással teli évtizedek! A lelki böjtre is rákényszerítő, kétbalkezes, humortalan korszak. Vajon nem elég ok, hogy a néhai olvasó arcáról lehervadjon az éltető mosoly – mint a selymesen göndörödő gyapjú a néhai bárányról?… De hát a reánk maradt Mikszáth-orcán változatlan a szeretetteljes hunyorgás, az örök derű, holott őt is próbára tette volt a gond. A nélkülözés, méghozzá jó korán. Huszonhat éves fővel állást kapott Pesten (miután, nyakig a szerelemben, szülői beleegyezés nélkül fejest ugrott a házasságba); ráadásul a Magyar Néplap keveset fizetett cikkeiért, s két vékony novelláskötetét saját költségén kellett megjelentetnie… Noha az utókor hajlamos csak a „szépre” emlékezni – a hivatalos siker váratott magára. Miután felesége, Mauks Ilona megbetegedett, szüleihez ment lakni, az újdonsült író árván tengődött a fővárosban, lakbérét sem tudta kifizetni… A fiatal Mikszáth joggal érezhette hát úgy akkor, hogy: legyűrte őt a sors! A válást javasolta messzire sodródott párjának: „Boldog lehetne-e maga, ha engem így megsemmisülve látna?…”
Ezt a Mikszáthot alig ismerjük. Joviálisan mosolygó arcképe és írásai egészen mást sugallnak. S ez az ő érdeme. Meg a szülőföldjéé, melyhez A tót atyafiak és A jó palócok nagy sikerének köszönhetően élete végéig makacsul ragaszkodott. A sokaktól ma annyira leszólt, lesajnált regionalizmus színeihez. Ennek az egyedülálló és mindenkori értéknek a jelentőségét Móricz Zsigmond ismerte föl először igazán. Szerencsés, jóságos alkat volt (íróban állítólag ritka az ilyen) nem tudott haragudni, nem fűtötte soha hivalkodás vagy versenyszellem. Ő maga terjesztette azt az anekdotát magáról, miszerint egy paraszt könyvet kért tőle falun, s miután beleolvasott Mikszáth történeteibe, meséibe, melyeket Móricz a kezébe adott, nevetve csapta be a kötet fedelét: „Ugyan ne izéljenek! Hisz ilyet magam is tudok írni!”
Ezek után abban sincs semmi különös, hogy Mikszáth tartós kedélyével és időtálló bölcsességével szelíden, türelmesen válaszolt egyik írótárásnak arra a vádjára, hogy ő ellenezné a modernséget, a szecessziót. (Akkoriban, a századfordulón, épp az volt divatban; a többi, türelmetlenebb izmustól megkímélte «Kálmán bácsit« a Fennvaló, vagy inkább a halál.) „Pedig én mégiscsak magányosan vagyok, semmi irodalmi klikkhez nem tartozom, irodalmi pajtáskodást sem viszek – mentegetőzött Mikszáth. – Inkább bánt a reuma, mint a szereplés. Hiszen voltaképpen én csak annyiban vagyok író, hogy írok…” Természetesen kibuggyanó humora s szerénysége nyilván levette a lábáról ellenfelét. Ne csodálkozzunk az érvelés folytatásán (se) – különösen azok ne, akik „vérmesebb” időkben el is marasztalták őt amiatt, hogy a kártékony, letűnt dzsentri ivadék iránt is túlontúl megbocsátó. „Soha még egy hernyót sem vettem le a fáról – írja –, mert azt gondolom, hogy a hernyónak rosszul esnék, a fának pedig egészen mindegy, hogy ki eszi meg, amit levélben, gyümölcsben meghoz.”
Ez a tüneményes, béketűrő panteizmus, persze, nem téveszti meg az élet visszás dolgait éles fényben, tisztán felmutató, a tollát nem csupán aranyba mártó, de szurkálódni is képes író régi ismerősit. Lám, hajlandó beismerni valamicskét vétkéből, ám csavarintos eszének – s nem csupán annak – köszönhetően a bűnbánat elmarad: „Igaz, hogy egy Alamanch-beli előszavamban kigúnyoltam a szecessziós irányt, de egy másik előszavamban nevetségessé próbáltam tenni a póriassá fajuló népiességet is. Világos tehát, hogy a túlzások ellen fogtam tollat.”
S ezt az önmagához, írói rangjához méltó és következetes Mikszáthot még meghittebb közelségben látjuk és vállaljuk, ha figyelembe vesszük, hogy bírálóját, támadóját „nemes ellenfélnek” nevezi, akivel „az ellenséges érintkezés sem kellemetlen”. (Vajon ez a hang is elavult volna ma, tisztelt írótársak és ítész urak?!) Az anekdota, amely nemcsak meggyőzővé teszi igazát, hanem képszerűvé és varázslatossá is egyben az egész kellemetlen sztorit (kötelességet) – az anekdota pedig ezúttal így szól: „Még a jámbor Muzaffer-Eddig perzsa sah is fején találta a szöget, midőn országról országra való jártában-keltében minden hotelban, ahová beszállott, délszaki növényekkel ékesítették fel a szobáit és a lépcsőházat, minélfogva megunta ezt a vele utazó egyforma kertet. – Mily ostobaság – szólt –, hát nem lenne tanulságosabb, ha olyan füveket és virágokat hoznának elém, amilyenek az illető országban teremnek?”
A mióta (azóta!) zajló szócséplést – nép-urbánus, „regionális”- „kozmopolita” párviadalt ezek után nem érezzük kicsit túlzottnak, vagy éppen fölöslegesnek?… Olvassuk Mikszáthot. Jól fogna manapság nekünk is egy ilyen görcsoldó lélek. Igaz, nehezen lehetne becsalogatni a komor, tekintélyes személyiségek szalonjaiba. Szerb Antal jegyezte föl róla, hogy – ő, ki bár ritkán szokta volt – nemet mondott az előkelősködő francia divatot propagáló Justh Zsigmondnak, mikor az irodalmi szalonjába invitálta volt: ő (mármint Mikszáth) nem kér a teázásból, nem szereti – mondta –, jobb egy kis vendéglősarokban, ahol kedvére pipázhat… Mielőtt gyanakvón pillantanánk egymásra (s vissza az időbe) ő urasága konzervativizmusa miatt, fogadjuk el a meglehetősen európai szellemű Szerb Antal vallomását: Mikszáth „a hűséges lelkek közé tartozott”. Értse ezt mindenki, ahogy neki tetszik (habár az idézet folytatása szerint „látszólag oly egyszerű ás házias művészete /…/ a magyar XIX. század tendenciáinak utolsó összefoglalása és ugyanakkor szintézise Európával is”).
Ez a hűséges és ma sem haszontalan Mikszáth hajlandó elkísérni minket a tepsik, lábasok és bögrék közé a konyhába is – hisz a fülemülék dala, a tücsökcirpelés mellett „a pecsenyesütés sem a legutolsó” életünkben. A Jó öreg (vagy örökifjú) „konyhaárnyék” búcsőképpen ily szavakat suttog fülünkbe: „Ha beáll egykor a rideg közöny, melyet a kozmopolitizmus előtologat, ha minden érzés megszűnik a rög iránt, az idealizmus roncsai közt még mindig ott lesz varázsnak a magyar konyha. Lehet elfásult, kiégett a szív, lehet mindenféle ferde okoskodással szaturálva az elme, de a gyomor makacs és őszinte… Dőljön, omoljék minden a nagy reformok és divatok mániájában… pusztuljon a gentry, a szűzdohány, de az ősételek maradjanak. Azokat ne engedjük!” Ha nem is volnának nagyétkűek vagy ne telik rá, ha nem egyéb: legalább felderülünk ettől hétvégén. A csattanó mint galuska ma is a torkunkon akad: „…és tessék elhinni, érdemes elutazni azért a kellemes érzésért, hogy aztán hazajöhessünk – akkor tör i csak rajtunk a furor hungaricus, a rettenetes «etye-petye«, ahogy azelőtt az étvágyat nevezték /… Bíz’isten, érdemes elutazni otthonról. Mi még tehetjük. Az unokáink nehezen. Azok már itt is külföldön lesznek.”*

 

 

A hasznos hintó s a haszontalan zománc

Kiben hogyan él Ő ¬– a hamiskásan hunyorgó képmás?... Soha nem tudtam a kötetéből vagy a falról rám mosolygó bajuszos bácsit úgy képzelni el, mint harcos parlamenti képviselőt, aki fogarasi választói előtt az öklét rázva szónokol. Legfeljebb mint pipázgató, a régi nemesi erények molyrágta lyukain át kukucskáló, derülő vagy a verekedő, gyújtogató palócföldi kísértet láttán hüledező bölcselkedőt. Mégsem adatott meg nekem, hogy a termékeny nyugalmú írót lássam benne.

Annak idején oktatóim vörös fonallal húzták meg és kipontozták nekünk Mikszáth Kálmán világnézeti fejlődését és korlátjait: az uralkodó osztály züllöttségét leleplező, végítéletet mondó íróval nőttem föl. Még ha „a szabadelvű párt megtévesztő, hazug liberalizmusa” tartós kacsa maradt is. A látszólag mélyre ásó Király István is valahogy így próbálta mentegetni nem mindig eléggé érett íróját: az elbeszélés gúnyos hangját nemegyszer tompította ugyan, hogy a Mikszáth maga is gyönyörködött hőseinek színes hazugságaiban.
Zavaros, tisztázatlan átmenetként elkönyveltem(tük) hát, hogy a megkopott címerek, illúziók álomvilágában anekdotázó öregúr „korlátjainál fogva” mit kezdhetett a századforduló idült (még nem aláaknázott), majd a századelő puskaporos állapotaival?!... Később¬ – évtizedekre ¬– megfeledkeztem róla, korábbi, letűnt kedvenceimmel együtt hálátlanul elhantoltam. Az exhumálás mindenesetre elmaradt, vagy késett. Félelmetes avagy izgató démonjai hamar elillantak (kamasz koromban olyan idők jártak), s a nehéz mordályok berozsdásodtak végképp ¬– anélkül, hogy az elbeszéléseiben fellelhető sok misztérium és babonás homály plauzibilis magyarázatot nyert volna. Hiába: nem következett be életemben olyan csattanós igazságszolgáltatás, mint az ő Mindenki lépik egyet című beszélyében: „Öregasszonyok kilenc nemzedéken át fogják mesélni. Kolosy elsápadt, majd piros lett, mint a paprika. Valami sajátos kéjjel vegyes szédület fogta el. A közönségben orkánszerű tetszés-zaj tört ki. Minden ember beszélt, lármázott, ujjongott, ágaskodott, asszonyok a csipkés kendőjüket lobogtatták...”
Igen, a nyelv. Mikszáthnak, a stílusművésznek, az utánozhatatlan humorú bölcsnek soha nem volt s nem lesz része „elhantolásban”. Különösképpen nem a ritka, régi, idegen vagy nép szavaknak, melyek ma sem zavarnak olvasás közben, titokzatos borzongással töltenek el inkább. Úgy él ő bennem, mint aki hol csalmát (patyolatból készült török vagy magas székely süveget) próbálgat fejére, hol a cserénybe (a pásztorok vesszőből font kerítésű tanyájára) kukkant be éppen, megkóstolván egy gyenge csigert (rossz borfajtát); avagy egy elnyűtt decorumú (díszű) csurapét (zsinóros, prémes magyar felöltőt) mustrálgat dangubálva (ácsorogva), hogy ráillik-e a fantáziájában félig készen bujkáló hősre?
Mesterétől, Jókaitól (a „nagy csevegőtől”) tanult szenvedélyt, történelemlátást, sok mindent; csak hát fanyarkás lírával, több természetességgel és reálisabb érzékkel csendesebb csapásokon indult tovább, mosolygó tárgyilagossággal jegyezve le sebtében, amit „birsalma illatű vidéki vizitszobákban” hallott. Nem olyan nagyvonalúan, sietősen, mint a gyermekileg tiszta, ábrándok fényében élő s tündöklő Jókai, aki sok esetben át sem nézte a nyomdában várt kéziratot; így esett meg, hogy valamelyik alakját (ezt maga Mikszáth írja meg) négy-öt folytatás után Molnár Jánosról Varga Ferencre keresztelte, s ezt soha nem vette észre... A tanítványban jóval több az igény az öncenzúrára, elevenség, humor, természetesség hozza mozgásba a nyelv csodálatos muzsikáját. Gonddal keresi a szavakat, mint az ötvös (mint példaképe, Arany János), és nem esik a hiperlojalitás millenáris betegségébe sem, miként Jókai. Karcolataiban csipkelődve emlegeti – nem romantikus mesterét, csak a parlamenti képviselő urat.
Jókainál a történelem süllyesztőket, rejtelmeket, szörnyeteg basákat jelent, Mikszáthnál gyökeresen megváltozik a mese alaphangja, hangulata. (Erre először a „nyugatos” Péterfy Jenő, a Nyugat folyóirat szellemi őse figyelt föl); a romantiko-tragikus Jókai-regények után Mikszáth prózájából (például A beszélő köntösből) „már az operett zenéje hallik”. Hősei is inkább operett-hősök (Lestyák Mihály főbíró meg Olaj bég!): a fiatal író vidám húrt „penget”, adomázgatva, helyenként költőien. S noha ¬– ma már köztudott dolog – istenadta készség, hogy a forrásanyagot szinte változtatás nélkül építve be az elbeszélésbe, mindig egységes, ízes Mikszáth-stílusban kínálja fel portékáját, az ifjabb kortárs, Péterfy mégis megrója, amiért ez a kedélyes előadásmód olykor kilép medréből, és a szerző „ripacskodik, resze-riszál, hajkurász”. A modernebb európai irodalmakon nevelkedett ízlés, lám, korán megérzi benne is a tősgyökerest. Azóta hányszor emlegettek, hánytak föl a magyar próza elődeinél ¬– különösképpen a francia vagy az orosz irodalommal párhuzamba állítva őket ¬– fél évszázados vagy még nagyobb lemaradást.
Mindenesetre: Péterfy Jenő egy olyan „pszichológia” nevében elemzi, bogarássza meg a szoborként tisztelt, élő Jókait, mely szerint elérkezett az idő, „hogy a magyar regény ne csak a délibábot tükrözze... A regény ne csak az író játéka legyen, hanem tanulmány is: étude – mondaná a francia...”
Irodalmi divatoktól függetlenül, Móricz ismerte föl Mikszáthban nem csupán nagy elődöt, de ¬– az egyedülállót s a mindenkorit. A magyar irodalom utolsó öreg bölcsét temette benne 1910-ben, aki még borzalom és keserűség nélkül hunyhatta le szemét. Utána a komótos, pihenő magyar világot elkapta a gépszíj, a láz, az idegenség, az őrület. Ha csak a pezsdítő modernség „sújtotta” volna Nyugat felől. De ráadásul a csonkító, ítélkező, „nagyhatalmi” idő is!
Mikszáthnál, szerencsés alkatának köszönhetően, nyoma sincs sehol gyűlölködésnek. Ezért aztán – bár oly távoli varázsvilág elevenedik meg tolla alatt – valahogy mégis kortársunk ő: ha nem is üzenetével, de humorával, az esendőket cirógató mosolyával mindenképpen. Móricz a maga korában még a kis jó, friss, zamatos falusi levegőre áhítozóknak ajánlja ¬– „valami naiv, lágy tónusát” hangsúlyozván. Azóta tudjuk, hogy a „jámbor tót egyre sűrűbben búvik elő”(!), s a fogyó, mokány magyarnak már nem azt mondja:„Ja szom magyar” (Mikszáth). De ha beleolvasunk ¬– nem feltétlenül unatkozva ¬–, nagy hegyek és nagy szenvedélyek híján is valami furcsa, sejtelmes szépségű világ ragad magával. „Ki merte volna valaha fölvenni vele a versenyt, hogy olyan mondatokat írjon, olyan ötleteket mondjon, olyan képeket rögtönözzön, mint ő?” Móricz a huszadik század elején még (már) így látta. Nekünk örököseknek pedig még inkább minden a nyelvi erő (a tárca, a kroki nagymesterét olvasva, Mikszáth újságíróként is a legkiválóbb megfigyelő, egyszerre tapintatos és merész, sejtető). Nem volt programja mint szépírónak; nem erőltette (meg) magát. Ez érződik nyelvén. Kosztolányi nagyon tud magyarul – jegyzi meg Esterházy Péter ¬–; Móricz meg nagyon magyarul tud. (Ahogy talán Mikszáth vagy Arany tudott.)
Nem üldözi, nem tiltja senki. Legfeljebb kíséri – bogaras gróf, házi kísértet borongós vagy derűs vidéken. Mikszáthnak a lelkéből süt a nap. S nem Őt várja-e az ekvipázs (a hintó), melyről – akár utasának képes feléről ¬– rég lepattogzott a fényes email. A haszontalan zománc.