Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A nevető ló mint rejtély (esszék) I.

2011.12.11

Lászlóffy Csaba

A NEVETŐ LÓ MINT REJTÉLY

 


A megoldhatatlan csomó

 

 

Fölfele vágtató mén

(Vázlat Hölderlin-futamokkal)


Ülök az íróasztalnál, s a nehéz őszi felhőzet résein át váratlanul oly vakító fény csap be, többször egymás után, hogy önkéntelenül is Hölderlin ábrándjai jutnak eszembe, az aranynapok, aranygyümölcsök s az aranyálom, midőn az arany világ békét sugároz szét. (Vajon ott is, ahol a balkáni gerle is vacog, ijedezik a dél-afrikainál is dühöngőbb kánikulá/j/ban? S ahol csak magadtól kérded, hogy: Kié a SEMMI? – és sóskafa rejti szívós gyökereit.) „Áldott, áldott arany gyermekálmok” ezek, a képzelet szülöttei, melynek köszönhetően nemcsak az elborult elméjű költő védtelen szíve válik jóra, de a nyűg s enyhülés közt a „bér s munka ösztönzésére” boldogulni kívánó minden halandóé egyaránt. Már-már magával ragad a szabadon áradó hölderlini Békeünnep zengése és sugárzó melege, elég, ha az ablak felé fordulok, máris „úgy tündököl, mint a virág, szemem”… De aztán újra végiggondolom, és megértem a költő áldozatát s tragikumát, aki nem győzvén kivárni a „dalt zengő s békésen fölsereglett kórust”, elindult vándorútra a csodákba s viharokba burkolózó, mitikus égi jelek nyomán.
Képzelet, ne siess, mondom magamnak s megtorpanok: még csak dél van, fontolgatom egy kortárs poéta szavait, törpék az árnyak… Aztán megpillantom az én Hölderlinemet – a tépelődőt, az esendőt, az örök lázongót és lázas szelleműt, az igazit. Sötéten, magába roskadtan ül, igaz (így látja önmagát); s talán olyan képtelen gondolatok kínozzák, mint az, hogy „ha egy bolondok lakta város elsüllyed, nem oly kár, mintha egyetlen kiváló lélek tönkremegy”.
Hallgatom a csaknem egy évszázadig fel nem fedezett, félreismert (félre-állított) költőt, a hóbortost, az egyoldalút, a szubjektívet, a holdkórost neves kortársai szerint, akiből úgymond hiányzott a kiegyensúlyozottság és az esztétikai nevelés, és akiről később is olyasmit írtak, hogy „érzékelésében a konkrét benyomás eszmévé, gondolattá, absztraktummá szellemül”, és „eksztatikus” (Hellász-)nosztalgiáját szembeállították Goethe és Schiller higgadt bölcsességű viszonyulásával az antikvitáshoz… Micsoda belső viaskodás, gátlások gyilkolhatták alkotóerejét és idegeit! Kísért a Batsányi-párhuzam, hiszen Hölderlin is tisztább lélek, szabadabb gondolkodó, merészebb költő volt kortársainál. Amiképpen Batsányi „kivadult” hazájából, Hölderlint a meg nem értés és a nyomorúság űzte ki. („Házam üres ma… Bolygok ezért, s élnem pusztán árnyék-kötelesség.”) Elvándorolt francia földre, megint csak házitanítói állást keresni – a létezés peremére szorult végképp –, legtöbb, amivé lehetett volna: pap, hivatalnok, esetleg filiszter-vágyakat dédelgető katonatiszt abban a württenbergi hercegségben, amelynek uralkodója folyton új adórendeletekkel üldözte alattvalóit, vagy pedig készpénzért eladta őket. Nem igaz, hogy a fiatal Hölderlin csak ábrándokba menekült. Fölmérve alkati lehetőségeit, tudatosan maradt le az okos alkalmazkodóktól; s noha korán fölismerte ennen „csonkaságát”, ellentmondásokkal küszködő természetét, a nélkülözés s a társtalanság továbbsodorta a rosszkedvű, beteges, tudathasadásos létbe, mely „nemcsak alkat dolga, hanem a körülményeké is”. (Sükösd Mihály.)

„Nem más adja az élet ízét,
mint az égből alázuhanó
s az emberére lelő gond.”

(Nesze neked elvontság!) Ez a 1802-es költői „diagnózis” korántsem olyan rokokós és kecses, mint amilyenek a német költővel kortárs zseni, Csokonai bravúrosan könnyed versei. A vidámabb hajlamú magyar garabonciásnak nagy szerencséje volt, hogy a tüdőbaj idejében a föld alá bujtatta határtalan természetszeretetét. Ebben olyannyira rokonok valának, hogy a kolostori levegőtlenségből kiszabadult ifjú német lélek is ujjongással vette birtokába a Rajna-menti tájat: „A mérhetetlen messzeség új, váratlan látványa megragadott És a rónán a szabadság hullámzott…” Hölderlinnek ekkor még nincs szüksége arra, hogy pesszimizmusát a megálmodott világgal, Hellász aranylángú napjával gyógyítgassa. A francia forradalomért rajongó Hölderlin felvilágosító programja megegyezett a Bessenyeiékével. „Olyan korszakban élünk – írja –, amikor minden a jobb napok eljövetelén munkálkodik.” Ne feledjük korai költeményeinek himnikus hitét és derűjét: „Semmibe nézi a földet a mén, csak fölfele vágtat…” Fölfelé tartott ez az út a kudarcok, a kiábrándulás óráiban is, a „sötét lobogású” himnuszokban. („Igen gyakran tör a kétely / rám csillagragyogáskor.”)
Vágtat a mén őzek legelőjén, ligetek lobognak, rőt alkonyi romok; erdő bomlik: berki utak hanyatló árnyaival „múlik az év, daltalan és rideg”.
S elkerülhetetlenül bekövetkezik „a szörnyű romlás”:

„Lám, csak a boldogságról tégy le s aludd kövek álmát!…
Mégis a melledből felszakad egy kicsi hang:
Nem tudsz, ó lelkem, nem bírsz igazán beleszokni,
Vas-tömör alvásod most is az álmaidé!”

Miután a francia köztársasági rendőrség két hétre őrizetbe vette mint gyanús idegent, családja azután fedezi fel a rongyokban s önkívületi állapotban hazatérő bolyongón a megbomlott lelki egyensúly tüneteit. A Hölderlin nevezetű polgár illúzióvesztésén rég túl vagyunk. Jakobinus barátai közül egyiket tömlöcben sínylődik, a másik a Rajnába vetette magát, a harmadik egy falusi paplakba vonult vissza… És ő?

„Érzéketlenül ülök egész nap a gyermeki csöndben.”
„Asszonytalan kell élnem (…)
mégis mily édes,
ha szúrós szakállon susognak / a csókok.”

Őszinteségben kifejezőbb sorokat a pszichoanalízis avatottjai sem kreálhatnának. Elesettségében – ma már tudjuk, hogy nem a romantika oltárára emelt őrültségben – isteni kínokat állva ki, szemét behunyva fogja a jóravaló asztalos kezét, és hallja, látja, hogy vágtat a mén. Mekkora távolság választja el a korábbi szertelen kirándulásoktól az óvatos léptű sétálót Zimmer mester méhzümmögésű kertjében!

*
A mindenre nyitott szemű-agyú Goethe műveiről leírták már, hogy egy nagy önvallomás töredékei. Hölderlin verseit valamint az Empedoklész-dráma töredékeit olvasva – jóllehet egy letűnt, ókori világ, egy megálmodott szépség dalnokát látták csak benne –: minden külső segédeszköz nélkül is érzékletessé válik előttünk egy, a kor társadalmi és szellemi környezetéből kiemelkedő „istenlelkű” egyéniség tragikus sorsa és reménykedése, hitelesen elevenedik meg a kötöttségeivel és kísértéseivel ható korszak, az idő (az időtlenséggel feleselő is, nem csupán az, amelyikben élt), a kórlapját kiállító, valamint a halhatatlanságát ígérő – két párhuzamba állítható – lehetőség.
A már idézett verssorok mellé (akár egy drámavázlat-kísérlet) az újabb halhatatlanok:
„Hallottam még ma is / a szélben: / szabadok volnának, mint fecske, a költők.”
„… Az embereket csak / öncélú nyüzsgés jellemzi (…) sosem hajt / hasznot e szánandó feszülés, ez a fúria-munka.”
„Menne bár / az erdőbe, pusztaságba, a tengeren / is túl, a föld mélyébe, vagy bárhova, merre / nyughatatlan elméje kergeti.”
„… a német ősök, szülőink, mikor árnyékba vágyódtak el, / levittek Dunának hullámai mellől, / szép nyári napokon, együtt / a napfény gyermekeivel, / le a Fekete-tenger partjaihoz.”
„Bíborló cseresznyefák alatt / s a szőlőhegyen, mikor a tájaidról ideszakadt / őszibarack ifjan s zölden virít, / távolból fecske jő, s szorgos csevegés közt / rakja fészkét falamra, / májusi napon is rád gondolok, Iónia, rád! Csakhogy az ember / a jelenvalót szereti.”
„… ahol összefutnak / a föld hajszálereiből / a vizek, s forró napon enyhet adnak a szomjazóknak – egykor bennem is / áradtak a világnak / mélyeiből az élet / vizei, s hozzám jött, ki szomjazott.”

Ez a magával ragadó, végtelent sejtető hömpölygés, mintegy megelőlegezi a „szabadversnek” kikiáltott lírát, a Walt Whitmanét vagy akár a Sandburgét. S a későbbi szimbolikusok jelképei; az olykor megrendítő metaforikus tömörség:
„Eleven ábrák virulnak mélyen bent a hegyekben, / mégis ijesztő, hogy az isten / ily végtelenül szétszórja az élőt…”
„Biztosan jut célhoz a férfi, / ha maga van. / Erdőben tölgyek így nőnek magasba, / egymást nem ismerik, bármeddig élnek.”
„S ha csöndes hegytetőn / ültem olykor, s az emberiség ingatag / tévelygésein ámulva eltűnődtem (…) mint lángfelhők a kéklő magasban, feloldódtak ott / tisztultan gondjaim.”
„Mert nem valamivé lenni, de okulni vagyok itt.”
„S ha a gyenge népen / felülkerekedik a vakmerő? (…) a törvényt, művészetet, szent szokást / mind ledönti, s a békét, örömöt / nem tűri többé az élők között.”
„Ó, agg, jövőbe látsz!”
„Hanyatlik már a nap, érzem, barátom! / Világom hűvösödik s elsötétül! / Vissza kell vonulnunk, Kedves, de nem / nyugovóra, mint a madár, mely a / zsákmánytól boldogan fejét behúzza, / s elégedett, üdítő álomba merül.”
„… szellem és ifjúság / elhagyott, s kín és őrültség maradt csak…”
„Az istenek egykor nagyon szerették, / de nem ő az első, kit letaszítanak / az öntudatlan, sötét éjszakába / jóságos birodalmuk csúcsairól…”
„Még nem megyek. E szép / virágzó, jóságos földtől szemem / ne búcsúzzék el örömtelenül. / Hadd emlékezzek még régmúlt időkre, / ifjúkori drága barátaimra, / kik messze Hellászban boldogan élnek…”
„Porlasztja, / tölti emlékeinket a tenger, / s tágra nyitja szemünket a szeretet.”
„Jaj nekem, hol lelek / virágot télen és hol / napsugarat / s árnyékot a földön? / Szótlan s rideg / a fal, s csörgése hallik / szélkakasoknak.”
„Hajnalfelhő voltam csupán, / röpke, céltalan s aludt a világ, míg / én magányosan virultam.”

„Sors és dal – közösek. Alkonyodik. Hogyan
lennék boldog? A Nap messze, a föld hideg,
borzongás ver, előttem
csapdos, surran az éjmadár.”

A kurta dal aszklépiadészi strófa-remeklését tömörségben csak egy-egy sor közelíti meg:
„Zúgnak a korszakok el / és a halandó pusztul…”

Időnként mintha megugrana a hang, kétszáz (sok száz?) évet:
„Csak jel vagyunk, s mögötte semmi, / kín nélkül vagyunk,
s már-már elfeledtünk / beszélni is a messzi idegenben.”

Jóllehet Hüperion című lírai regényéből a gyermek, aki hasztalan akarja megfogni a holdfényt, ő maga – harminckét esztendők korára, elméje elborulásának évében, a modern költészet alkotáslélektani dilemmájára is választ találva – divatokat, irányzatokat megelőzve –, leheletnyi remeklést rejt el nagylélegzetű szabadversében, A Rajnában:

„Rejtély, hogyan születik tisztán valami.
Tilos a versnek is kibogoznia…”

Hallja, látja, hogy vágtat a mén. Mekkora távolságok – az időben! Mégis, zuhanás közben és után is, az út mindig fölfele tart.
… s hogyha eljön a Csend, teremjen hozzá nyelv is, közös.*


(1980-as évek)

 

 

 

Hölderlin, avagy a homály évszakai


Hideglelős katarzisát gyógyítaná kánikulai agyalágyultságban?…
Ki szól rá, csosszanó lépteire?
Már a hídon vánszorog…
Koreszmék torz ítéletei, egyértelműség-krízisei; önmagukkal csatázó áldozatok, tusakodó tudatok részigazságai!
Mint lámpában a visszacsavart fény: eltűnt – talán az önmagában izzó, káprázatokkal megkísértő világosság is bántotta.
A véletlen gyermeke! Tulajdonképpen nem is a vállalkozása volt
kockázatos.
Álcázott pusztulásának évtizedeiről még a szakma is oly keveset tud; bár csípős vad őszi időben sokunkat izgalomba hoztak már a le nem írt (csak kigondolt) betűk az érintetlen fehér íveken. A kéz megbillen, mire a rozsdás szívbillentyűk „érckakasai” megzörrennek. De aztán elmerülten, nyugodtan bólogatnak.
Egész tragikus élete, befele-fordulása elemista fölismerésekre késztet.
Talán csak az az igazi, aki csak áll, gerince mint a szálfa?* Hódító hazák vitézi ökle! (Földi létünk jajgató, röhögő tucat-fantomjai, megszöknek, amint az égre nézünk.)

A toronyzárkára ítélt Hölderlin négyszer-harminchat (ajakrezzenéstől képzelt-falrengetésig fajuló) évszakának merész vágású filmkockái oldják talán a kábulatot?…
Nem voltak gyakran felszikrázó pillanatok, ámde keserű lábadozás sem; a sorvadozó géniusz hitegetését – mint amikor csontváz nyugtatja az élő húsba pólyált szellemet – szerencsésen kivédte a kivédhetetlen állapot. A látogatók kényszeredett mosollyal konstatálták, hogy nem kapnak szárnyra – még csak meg sem mozdulnak – a papírzsákba csomagolt gondolatok.
Mi vár rád, világ, ha nem tudod, hogy egy vízcseppben is elfér egy egész szféra? A hullámok hátán egyensúlyozó bogár evezőcsapásai átszelik az óceánt. (Csak a kiválasztott férfi nem jut célhoz soha.)
A kihűlő koponyaüreg mintha még párologna belül, közönyösre lúgozott-súrolt arcán látszólag minden a helyén van, nemcsak
szaporodó ráncai – – – – –
mégis a képtelenség néz velünk farkasszemet. Még egy pillanat, s a homokóra szíve meghasad… Csak jel vagyunk s mögötte semmi. Hogy is merünk rezzenetlen járni a szakadékok felett?

(Gyászos a költők arca, amióta magukra hagyta őket a világ; s az égi háborgás, jaj, vajon kit vet megint a mélybe?) Hol van ő, aki az álmatlanság szekerébe tigriseket fogott legvédtelenebb perceiben is? Az ókor kegyes isteneire olykor, elborult aggyal is, fölnézve; mint aki olyasmit lát, ami még (vagy örökre) láthatatlan.

P. s. Mesterem voltál s vagy; megértettem, hogy a szeretet
egyetlenhez fűz mindig.

(2007)


Költők és kémek sikátorai

Csak úgy rajzanak az éjszakából – mondjuk 1593-ban(?) Stanley lord (Ferdinando) talán keveset sejtett akkoriban ifjú pártfogoltjának ma akár a végtelennel párhuzamba állítható sikeréről, jóllehet a győzelemről s a halhatatlanságról azon időkben is többen álmodoztak: gondoljunk csak az angolok királynéjára, Erzsébetre, no meg a spanyol ármádiára. Az ifjú William, családi örökségét tekintve, üldözött katolikus volt Angliában (így hát már az sem ártatlanság, ahogy nekivág a világnak). Nem lehetett azt csak úgy maga mögött tudni, még ha egy sivár hajnalon rászánta is magát: „hűtlenül” meg-szökött a királyné vándorszín-társulatával. Ámde (mi ne látnók?) nagy-nagy szerencséje volt mégis. Nem úgy, mint „ördögi zsenialitással” megáldott ifjú társának, aki szintén nagy-reményű színpadi szerző volt és pénzhamisító, de amikor francia-földről visszatért, Erzsébet emberei gyanakodni kezdtek rá, hogy kém.(Az is lehet: csak imádta a francia nyelvet.) Átkozott nap – egy huszonkilenc éves tehetség gyász-napja, aki egyetemi évei alatt a cambridge-i Corpus Christi College-ban angolra fordította William kedvenc ókori szerzőjét: Ovidiust!… Indulatában most előrántja kését („Te zord, konok, kőszív, lelketlen, nyers, / Dühöm kívántad?”),ám dulakodás közben a királyné Robert Poley nevű hírhedt spiclijével, a hegyes szerszám öt centiméternél mélyebben a Cristopher Merlow fejébe hatol. Nem csoda, hogy a bűnt becsben tartó utókor megőrizte ezt az epizódot… Egy dokumentumfilm szerint (amelyen négyszáz valahány év után a konspiratív ház látható) az írók örökké gyanúsak voltak a mindenkori hatalom szemében. Shakespeare-nek alighanem már a királydrámákon járt az esze: a VI. Henrik című, persze az akkori viszonyok között – népszerűségben – tán vetekedett a Csillagok háborújának mai tévé-sikerével. Mi változott azóta?… Hányszor az az érzésünk (mégis!), hogy számos kortársunkkal nem ugyanabban a világban élünk. („Oly ellentét vagy minden jó dologgal… mint délinek az északi sarok.”) Ott szarkák cseregnek baljós zűr-zavarban - de te itt várd ki, amíg vízgyűrű vagy növekvő dicsőség (mindegy) „tág körétől oszlik semmivé”.


2007. március 6.


Az emlékek „hiúságvására”

„... nem érzed többet a súlyt, ami lefelé húz, a földhöz tapaszt.
Fölemelkedsz akkor, és másképp fogsz látni.”
(Kukorelly Endre)


Az emlékezet nem csupán megőriz belőlünk sok mindent, de építkezik is, és átalakít. Egy erős akaratú valaki állította, hogy életének minden egyes pillanatában jó és rossz között választott, a legtöbbször szabad akarata szerint... Vajon az emlékeivel is így van az ember? Nem sokkal elfogultabb-e az emlékezet, mint a jelenben lemérhető reagálások, ellenőrizhető cselekedetek? Akarat kérdése-e vajon, hogy mit őriz meg agyunk a gyermekkorból (miként a folyó aranyhomokos partján gyűjtött kavicsokból vagy tengerhullám sodorta kagylókból), s az életkor többi – kevésbé romantikus és gyöngyház fényű vagy csiszolt felületű – szakaszából? Persze, sok változáson megy át mindenki, és annyi minden „szíve szerint” fájó, megtörtént dologra nem szívesen emlékezik vissza.
Vannak borús napok, mikor úgy húz le egy-egy emlék, mint ólmos víz. Ilyenkor nem tanácsos kivetni hálónkat a ködös múlt felé. A hangulatunkba máskor meg, ha nem vagyunk egyedül, a szégyenérzet vagy a szépítés vágya is közbeszól. Ritkán vagyunk teljesen őszinték mások előtt. Önmagába tekintve, a legnemesebb, legkorrektebb, „legférfiasabb” – leglegebb lélek sem igen képes megfosztani emlékeit a hozzájuk tapadt illúzióktól. A látszatok – ebben a szándékos elhallgatás éppolyan szerepet játszhat, mint laikus megnevezéssel élve: a feledékenység – eluralkodnak a hajdani valóság tényei felett, észrevétlenül alakítják egyfajta álomszigetté a maguk „korall-zátonyait”, s ennek következtében esetenként az ember nem arra emlékezik, amit annak idején átérzett s gondolt- megélt.
A látás, érzékelés képei a képzeletbe kivetítve különben sem az eredeti méretükkel, értékükkel hatnak, és más-más összefüggésbe kerülnek. Az élőlények közül mi vagyunk azok, akiket állandó instabilitás jellemez. Még a belső kitárulkozási vágyból fakadó rendkívüli önvizsgálat ismeretivel is becsaphatjuk magunkat és környezetünket. A naplót vezető legkiválóbb írók egyike, André Gide őszintén fakad ki, hogy: „Harminchat éves koromban még mindig nem tudom, hogy zsugori vagyok-e vagy nagylelkű, mértéktartó vagy torkos.” A jellembeli tulajdonságok különben sem értékelhetők úgy, ahogyan a hátrahagyott szellemi értékek, írói, művészi opusok. (A későbbi nemzedékek, korok olykor még a nagy életműveket is kikezdik, vagy megkérdőjelezik, a tudományos felfedezésekről nem is beszélve.)
Egy szerencsésen megkímélt régi naplórészletet találtam meg a limlom közt. (Az elsárgult, zsenge verskísérleteket fölösleges is említeni. Van, aki minden sorát megőrzi, Tóth Árpád állítólag csak mívesség szempontjából tökéletes verseit hagyta hátra, ezért nyolcszor-tízszer kevesebb művet ismerünk tőle, mint nagy folyamok „hordalékát” is hömpölyögtető költőtársaitól.) A kamaszkort Dr. Paul Tournier a naplóírás korának nevezi. Egyik honfitársára, H. F. Amielre hivatkozik, aki egész életében aprólékos pontossággal kutatta és írta le önmagát, de saját bevallása szerint „erőfeszítése hiábavalónak bizonyult”... hamis kép alakult ki azok számára róla, akik csak vallomásaiból ismerték.
A lényeg ugyanis mindig megfoghatatlan marad belőlünk. Nem csupán a kamasz- és ifjúkorban – amelyet Jung az idealizmus, „az árnyék visszaszorításának” korszakaként határoz meg, hisz ekkor hisszük és követjük el a legnagyobb tévedéseket önmagunk, és nyilván mások megítélésében is –, de később is, mindenkor. Az említett naplórészlet alatt nincsen dátum; legfeljebb sejteni vélem, feltételezem, hogy amikor azt gondoltam magamról, hogy... vagy úgy éreztem H. meg Z. iránt, akkor annyi idős lehettem... Ámde hátha nem csak akkor voltak túlságosan szubjektívek az ítéleteim (mindegy, hogy mennyi idős voltam, és mennyi tévedés és tapasztalás várt rám); ugyanúgy tévedhetek ma is akkori érettségem – éretlenségem! –, elfogultságom, hiszékenységem, önhittségem, borúlátásom megítélésében. Már csak az hiányozna, hogy a hatodik X után valaki, egy tudós pofa engem is az örök kamaszok közé soroljon, akiknek úgymond: „nem sikerült még kiteljesíteniük személyiségüket”.
Hát ebből nem kérek, mondom (mintha Bajor Urat* hallanám). Inkább örök elfeledésre ítélem azt a (minek tagadjam?) meglepően merész és már-már „matuzsálemi” érettségre valló naplórészletet.

* Bajor Andor

 

 

Levél Voltaire-nek, a Halhatatlanok Dinasztiája alapítójának
a párizsi Panteonba

Francois-Maris Arouet Uram! Ön, aki cselekvő életének, tudásának és világraszóló tekintélyének köszönhetően jóval a francia forradalom előtt (amiért ugyancsak Önt tették felelőssé utólag) sikerrel győzte le a korabeli osztálykorlátokat, s a néhai közjegyző fiából irodalmi nagyúrrá nemesedett – az utódok minden hangzatos vagy tárgyilagos emlékbeszédéből le- és fölmérheti, miszerint nagysága tovább növekedik.
Ezek után az Ön makacs lelke, mely örökké megvetette szélsőségesen érzékeny kortársának, Rousseau-nak a siránkozását, a sok évszázados helytállás után talán kissé megbékélhetne. Nem mintha hihetetlennek tűnnének azon idők, midőn Ön így fakadt ki:„Az íróember ruhája a nyomor libériája”; ámde egy bizonyos Ruhan lovag, nem tudván elviselni az Ön elméjének nemes fölényét, libériás lakájával Önt megbotoztatta, minekutána Ön dühtől felszárított könnyekkel vonult börtöncellájába a párbajkihívására újabb megaláztatással válaszolók elől: „Arouet őr, ön költő, és alaposan elpáholták: ez így van rendjén!”... No, de hány rend, előítélet, ítélet, úzus változott azóta, tisztelt nagyuram, ennyi tapasztalattal az ember már csak mosolyog a haszontalanságukat gőggel palástoló „kiválasztottak”, a rangkórságtól fertőzött kapzsi polgárok történelmi árnyjátéka láttán.
Önnek meglehetősen fiatalon ölébe hullott hírnév és gazdagság, s miért tagadná, volt idő, midőn elégtételt vélt találni abban, hogy az uralkodók és a szalonjaikban a haladással kacérkodó előkelő hölgyek egymással versengve siettek kielégíteni az egykor megbotozott polgár hiúságát, pénzéhségét, pompakedvét. De alaposan félreismerték Önt (mint ahogy Ön is saját magát: hisz csupán a független embernek adatik meg a lelkiismeret nyugalma, a kegyekből kitartottnak soha!) ¬–, félreismerték Önt, aki nem született szépléleknek, nem egyszerűen ünnepelt költő vagy tragédiaíró, filozófiai kategóriák közé sem merevíthető. Gondolkodó, de gondolatai nem a szellem arcát szépítő gyönge aranyhajszálak. Minden szavával a cselekvés köldökzsinórját erősíti, amely az élethez köti. A szabadgondolat szimbóluma lett ez a felvett név, hogy: VOLTAIRE; ám aki szép, bölcs öregkort tervez magának, az tudja ¬– még ha istentagadó is ¬–, a jelkép lehet romolhatatlan Szentlélek, a Fiú törékeny teste a kereszten előbb-utóbb úgyis megtöretik. Ön, a felvilágosodás atyja, hányszor bosszankodott a fegyvertelen fiú naivságán. Svájc több száz éves köztársaságában keresett menedéket; olykor azonban a protestáns fanatizmus sem volt türelmesebb, mint a pápai intés; ezért hát Ön Ferneyben pontosan az országhatáron vásárolt birtokot. Mivel „a filozófusnak két-három földalatti barlangra van szüksége, hogy elrejtőzzék az utána loholó kutyák elől”, szorongatottságában Ön hajlékának hol svájci, hol francia földjére lépett át, hogy zavartalanul gondolkodhasson és írhasson.
Kétszáz valahány esztendővel ezelőtt Ön győztesen tért meg Párizsba, hogy a forrongó agyak és szívek táborában még egyszer hallassa romboló nevetését. Aztán, gondolta: bajlódjanak mások azzal a hatvan kötetnyi kézirattal, bolondságom nyomaival a világon; én kipróbálok egy kétes hangzású fogalmat, amely a filozófiai szótárban is nehezen írható körül. Csakhogy Ön kétszeresen csalódott. Egyrészt, mert az Ön nevetését csak ideig-óráig sikerült elhantolni, akkor is állandó vulkánkitöréseket jelentettek a kiküldött halottkémek. Másrészt, őszintén szólva: csak öregkori évei voltak nyugalmasak. Mert azután... És azóta!... Egyszóval eléggé zajos az Ön reánk testált halhatatlansága. Már a hiú kortársak ajkán feltört a gúnykacaj meg a gyűlölet. „De hát lehetséges az ¬– olvasható az Ön egyik levelében ¬–, hogy azért gyűlöljenek, azért üldözzenek, mert megírtam egy jó verset, egy remek színdarabot, esetleg egy sikerült elbeszélést, vagy mert igyekeztem a felvilágosodás útját járni és másokat kiművelni”(?) De mennyire, hogy lehetséges, amikor annyi ember esett és esik szüntelenül a fanatizmus és a zsarnokság áldozatául, és a kishitűek s a megalkuvók minden levert vagy ne adj isten, győztes forradalom után, minden bilincsre vert gondolat láttán az Ön méltó örökösének, Victor Hugónak a szavaival így mentenék magukat:„Elvágódtam egész testtel, / Te okoztad, Voltaire mester.” Mennyire tisztán látta Ön már annak idején, hogy: okosnak kell lenni, de nem félénknek. Mert „a fanatikusokban van buzgalom, a bölcsekben meg nincsen”. Ön, a mindenki hitét tisztelő hitetlenek pápája, felsorakoztatván történelmi és filozófiai érveit mindenfajta türelmetlenség ellen ¬– („semmi sem olyan förtelmes, mint tűzzel-vassal irtani ki embereket, akik másként gondolkodnak, mint mi”), végül így fohászkodik az egyetlenhez, akiben hinni szeretne:„tedd, hogy segítségére lehessünk egymásnak fáradságos és múló életünk terheinek viselésében; tedd, hogy az apró különbségek, melyek itt-ott felötlenek a törékeny testünket borító ruhák közt, meg a nyelvek közt, melyeket beszélünk és melyek oly hiányosak, meg tökéletlen törvényeink és esztelen nézeteink közt... hogy mindezek a jelentéktelen árnyalatok, melyek megkülönböztetik az embernek nevezett sok atomot, ne legyenek jeladás a gyűlölködésre és üldözésre”.
Nyugalmat álmodó Nagyuram, míg ez a fohászkodás nem hallatszik közérthetően mindenütt, nem kívánhatok mást Önnek és magunknak, minthogy romboló
nevetésével további évfordulókig (évszázadokig?) ne leljen a föld alatt nyugalmat!

 

 

 

A szépség illúziója*


(A művész magányossága)

A pompázatos díszletek között fölocsúdva körülkémlel, sietne a reggel üde színeit megóvni a gyűrődésektől. „Ezek volnánk, mi? Átvilágíthatatlan, molyette kísértetek?” Meglesni a tavaszra nyíló terek játékait: begyűjteni a szétszóródó könny-kristályokat, a napozó szerelmesek kecsesen billegő csónakjait kimenteni a szélesen örvénylő ködhullámok unalmából.
„Hallja, hogy húsa közt gyémánt sír...” Igen, a költőket időnkét kiborítja a féltékenység, a nyugtalan kéjvágy hullámzó tánca. A boldog renyheség letűnt évszázadai után Párizs tüdeje hatalmas ópiumtelep. A torz emberi példányokból mi marad? Gönc és bőr. Unott kávéházakban megvárni a hajnalt költögető rikkancsokat. Torkodban és szemed színarany borongású tavában az abszint után csillagok vitorláznak. Fukar csecsbimbók közé is besüt a dúsgazdag polgárok kivagyisága, kíváncsisága.
Füstkorom-forgatag a börtönök és a beomló falú bérházak fölött. Még szerencse, hogy sétáin kíséretéül szegődik ez a fogsorai közt mindent szétmorzsoló nagyvárosi zaj. A harsány lakoma! Különben a kegyetlen reménytelenség könnyen egzotikus világba űzné őt is...
A kísértés néha a képzelethiányban szenvedők kicsinyes sértettségével jár...
Most csészéket fest látszólag hanyagul; a japán ornamentika titokzatosság nélkül, derűsen olvad a zsenge fuvallatú tájba. A mord felhők sziklazátonya csak koholt árnyék.
A kivételesen pompás októberből kiűzhető-e az üresség? A nagyváros egyhangúsága?
Csak bizonytalan gondolati lebegés ez benne, mely megkísérli elkerülni a zokogó, mesterséges sivárságot s a borzongató véletleneket.

 

(Az anyagszerűség illusztrációi)

Legendásan elegáns öltözködése is arról tanúskodott, hogy nem tagadta meg a polgári lét kényelmét, örökségül kapott vívmányait; de természetszeretete valamint könnyed ecsetkezelése hozzásegítette ahhoz, hogy hű maradjon az életszerűség eszményéhez. Mit szólt a konvenciókhoz ragaszkodó polgár, midőn a Manet képein a klasszikus (akt)szépség helyett egy sápadt bőrű, szögletes idomú nőszemélyt látott maga előtt? Mintha Maupassant-figurákat örökített volna meg vásznain; az alakok gesztusai a lélektani hitel mellett az ellesett szituációt is sejtetik. Olympiájában nincs méltóság, kezét közönségesen helyezi ölébe a kanapén. Másutt Manet visszafogott színkezelése; sötét tónusú portréin nincsen semmi pompázatos... A költőbarát, Mallarmé bizonyára elégedett volt megfestett képmásával. Ámde gondoljunk a hivatalos korízlés hatalmára ¬– miért csodálkoznánk rajta? ¬–: az 1867-es párizsi világkiállítás zsürije elutasította Manet alkotásait, melyeket később egy barakkban volt kénytelen kiállítani.
Egyén és közösség közt régóta nincs összhang, s a tudat már csak töredékekben őrzi a gondolat és a tett egységét, mely az előző kor nagyjainak a halhatatlanság lendületét kölcsönözte... A romlott ízlés túlzott térhódításának időszaka volt ez, midőn Baudelaire kétségbeesetten hirdette, hogy az európai civilizáció megérett a pusztulásra. (Némiképp talán rokonítható a huszadik századvég s a még frissebb poszt-közérzetek idősíkjaival, halálhangulatával.) Túl a dekadencián megpróbálták valami beteges érzékenységgel helyettesíteni a klasszikus korok termékeny szépségét.
Manet az elődökből merít; túl egészséges ahhoz, hogy – az impresszionizmus (szín)játékainak vagy a letaglózó naturalizmus csábításának engedve ¬– megtagadja a klasszikus szépségeszményt. A kép elemeinek lebontása és új egésszé alakítása válik általános módszerré: ez rokonítja Mallarmé költészetét az impresszionista festők: Monet, Cézanne, Renoir, s némileg Manet törekvéseivel. Őt azonban mintha nem borítaná ki (lázadóvá semmiképpen nem teszi) a megbillent egyensúly, midőn az intellektus önmagával kerül szembe, „már álmait is csupaszon mutatja a tükör, mely távolságot jelez a való világ és az ábrándok között”.
Szeszélyes sziluettek, olykor szinte megfoghatatlan vízió jellemzik az ő „realizmusát”. A francia historizmus dogmáit, mesterségességét (a modellek beállítását) nyűgnek érezvén, nagy – nemcsak nyárspolgári, de akadémiai ¬– ellenállásba ütközik, míg sikerül kiharcolnia a közönségesség jogát a művészi ábrázolásban.(Gondoljunk A harisnyakötő, a Reggeli a szabadban az Argenteuil vagy a Lathuile apónál című festményeire). Vonzzák a félvilági nők, a kávéházi figurák, a kikötő tarkasága. Az anyagszerűség illusztrációja jellemzi ezt a tudatos, józan művészt; ellenfelei esnek pánikba, amikor azzal vádolják, hogy lábbal tiporja az ízlést!... Nem szorul arra, hogy eladja festményeit, Édouard Manet vígan megél vagyona (örökségrésze) kamataiból.

(Költői jelkép – vagy a látvány harmóniája?)

A pult fehér márványlapjára, amelyen pezsgősüvegek sorakoznak, réveteg (melankolikus?) tekintetű bárkisasszony támaszkodik. (A Folies-Bergére bárja) Gyermeteg, szőke bubifrizurája ellenére hűvös magányosságával nyűgözi le a nézőt. Manet festményei a dekadencia fűtöttsége helyett a látvány eleven képszerűségével, az élet szabad mozgásának illúziójával hatnak ránk; mindegy, hogy a megfestett színhely tengerpart, lóverseny- vagy korcsolyapálya, kikötő, esetleg egy magányos csónak.
A „gyönyörűséges” kedvest, Manet egykori modelljét (Méry Laurent) megörökítő ¬– depresszióra hajlamos ¬– Mallarmé vad tajtékzó vért, aranyat, vihart, cafatot lát. A festőbarát vásznain ezzel szemben a női szépség megejtő; Manet mellőzi a kárpitokat, az érzéki fej dölyfös ékét, az éj misztériumát. Merészsége nem formabontás, ő a futó jelzések és az elhagyások mestere.
Ehhez kivételes költői képzelet kellett. Tisztelte az arányokat, a tárgyakat – az impresszionisták csak a fénytörésre koncentráltak. Az, amit nem vállalt velük: a költőiség és a realizmus elárulását jelentette volna.

 

 

Borges: Összegezés (La suma)

 

Miért ne hinnénk, hogy mindig is ott állt
mészfehéren a fal, ahogyan áll most,
és valaki az öröklét falához
telepszik, s gonddal fölvázolja rajzát.
A világ mása így kerül a falra:
ajtók, tatárok, labirintus, Uxmál,
a végtelen, a zérus és a könyvtár,
mérleg és horgony, angyalok alakja.
Formáitól a fal életre támad.
S ha furcsa adományát odaadta,
sorsa további kegyben részesíti,
percre pontos érkeztén a halálnak,
míg rámered a kusza vonalakra,
ön-arcát látja rajta megjelenni.

(Takács Zsuzsa fordítása)


Az öröklét fala nem új szimbólum, amelyre a halandó „fölvázolja rajzát”. Nagyobb feszültséggel telítődik a metafora a folytatásban, midőn az „ajtók, tatárok, labirintus, Uxmál, / a végtelen a zérus és a könyvtár” kerülnek egymás mellé.
„A történelem azzal élt, amit talált” – mondja Jorge Luis Borges kortársa, Robert Lowell (1917-1977), aki nagy lírai művében egyedi és egyetemes közt csapongva, élményszerűen teremti meg földi létünkkel és világunkkal párhuzamba állítható „fejlődésregényét”. Nála a történet a színen zajlik... Borges, a latin- amerikai irodalom változatlanul nagyhatású alkotója, inkább meditál, belemerül a létbe és nemlétbe, akár a végtelen óceánba; el-elvész benne. Az időtlenségben. Metaforikus gondolatai töprengő ¬– Lowellnél passzívabb – alkatnak mutatják. A fenti versében különösképpen.
„Hány lehetséges élet múlt el és / veszett bele a szegényes kis halálba” – sóhajt föl. „Mindaz vagyok, ki már nincs” ¬– vallja máshol.
Együtt olvasva tovább, a cím szerint is tudatosan sommázó, tömör szonett szenvtelen, a magyar fordítást tekintve szinte nehézkesen, hangsúlyozottan precíz fogalmazással zárul. Az életre támadt falon – amely különben csak tükör – saját arcunkat pillanthatjuk meg. ¬(Borges elbeszéléseinek, akárcsak több költeményének tanúsága szerint nem egyszerű motívumról van szó, a tükör az alkotóművész életfilozófiájának része. „A tükör fényes holdjában magányos / fehér macska nézegeti magát (...) Mondják, hogy e dallamostestű macskák... / csak látszatok, miket egy örök őskép ad az időnek” (a Beppo című versben); „Milyen Ádámnak, milyen Éden-előtti / kifürkészhetetlen ős-istenségnek / vagyunk tört tükrei, mi emberek?”... Ön-arcunk a világ változásában-is-örök arcának része. (Van, aki ebbe a reinkarnációt és beleérzi-beleéli.)
Más „társversekben” nem felsorolásba sűrített ellentétezéssel ¬– mint az Összegezésben –, hanem árnyaltabban, gazdagabb epithetonokkal ¬(„léha szobrok”, „ábrándos szökőkút” díszletei, a maszk mögül figyelőnek „a tapéta túlsó fele” és a homályba vesző „dolgok, / amiket csak Berkeley Istene lát”¬) jut kifejezésre Borges filozófiai „rögeszméje” arról, hogy az emberi történet szüntelenül megismétli önmagát. Esszéjében a Platónt követő Lucilio Vaniniig pillant vissza, miszerint: „Achilleusz ismét Trójába megy; feltámadnak a hajdani kultuszok és vallások... semmi sincs most, ami még nem volt; s ami egyszer már létezett, újból lesz”. Minden dolog visszanyerheti korábbi állapotát, persze csak megelevenedő emlék formájában. (Megint csak: tükör!) A múlt kellékeit a költő azzal kérdőjelezi meg:„Ha nem kezdődött (el) semmi, hogy lehetne / vége? (...) Ami leszünk, annak vagyunk a múltja.” (Elégia egy parkról)
A téma variációi bizonyítják, hogy az említett metaforák, motívumok prózaverseiben is (A történet fonala, A tegnap birtoklása, Végtelen keresés) állandóan ismétlődnek, mindig elgondolkoztatóan, de nem mindig igazi lírai, inkább filozófiai megközelítésben; a nyelvi eszközök is a bővebb kifejtést, az összefüggések megteremtését ¬– nem az összegezést ¬– szolgálják.
Az Idő álmodik: kardot, kicsiszolt szentenciát – s velük együtt görög műveltséget („a bürök ízét Szókratész nyelve alatt”), Karthágó elpusztítását, retrospektív civilizációt („Ur első reggelét”), kereszténységet („valaki istent képzel a homályba”), keresztes hadjáratokat, s nem utolsó sorban könyvet:„ezt a tükröt, mely mindig más és más arcát mutatja”.
Az Összegezés „kifejtése” Borges költői életművében még sok száz ihletett verssort, lírai futamot tesz ki. Jóllehet tudja, hogy „mindenestül / a művészet részarányába” vész majd, „amely csak puszta semmiségeket szül”, egy császár ő: „ki már csak egy-két szótag”... Vagy:„a magdeburgi félteke felötlő / emléke vagyok, egy rovás-írásé”...
„Bármi lehetnék. Hagyjatok homályban.” Magától értetődő, végrendelete ez annak, aki rájött, hogy „nincs paradicsom a sok elveszett paradicsomon kívül”, s a legsúlyosabb vétek terhével él – sose volt boldog! – „a feledéstől nyomorultan sodortatva”.
Ez a mi sorsunk is, „az egyetlen, magányos, többnevű tengeren” hajózoké, ugye, Borges?!

(Kóda) Mennyivel lehetett könnyebb neki, aki a fenti¬ – egyik utolsó¬ – versében említett „furcsa adományát odaadta”, hogy az együgyű emberekkel megértesse a túlságosan bonyolult Mindenséget?

 

Rekviem Ginsbergért

Harminc évvel ezelőtt még azt üvöltötte: „Csontjaimon csupasz hús”! Aztán… a hírnév tekintéllyel, elhízással jár.
Meghalt? A meg nem alkuvó költők általában korán halnak; ő azonban túl volt a hetedik X-en; de az új nemzedékek – bár megkopaszodott, táskás lett az arca – még mindig az erőteljes, kihívó Üvöltés borzas bajnokát látta benne. A világhír, akár nonkonformista társai esetében, lebecsülést jelentett a hivatalos amerikai irodalomban. Mivel heterogén művészeti és tudatvilágot hoztak, vallások és mélylélektani iskolák tanításai keveredtek verseikben, műveikben; még mielőtt a különféle egzisztencialista irányzatok felismerhetőkké váltak volna, a beatköltők egén Jézus és Marx, Elvis Presley és Marilyn Monroe, Majakovszkij és Kierkegaard egyaránt csillagként tündököltek. A dilettáns, destruktív vád nem nyomott annyit a mérleg egyik serpenyőjében, mint a másikban a nyers élményszerűség és a szürrealista látomások hatásos, kábító keveréke. Allen Ginsbergnél– töredékeire széthulló szabadversei után – már nem csupán a felsorolás szociológiai rajzása, merész áttételei ragadják magával az olvasót. Neve elválaszthatatlanná vált nemzedékének nagy versétől, de a gének mélyére ásó, a szüleit megidéző hosszú versfutamaiban fokozni tudta az érzéki hatást, s így szociológia „jelenség” esztétikai értékek hordozójává minősültek át. „Kár kár a kitépett lábú és szárnyú Idő a / mindenség egy pillanata” – írja a Kaddis Naomi Ginsbergért című poémájában (1961), itt már tudatában van a halállal dacoló én mindenkori hivatásának.
A hírnév is elhízással járhat; ő azonban soha meg nem alkudott. Az önimádat, önreklámozás pózai („szeretem magam, jobban… min bárki mást”) lekopnak róla, a későbbi versek érett, nosztalgiázóan kifinomult költőt mutatnak – amennyiben a nyelvi kifinomultság megfér a perverz hangütéssel. Időnként patetikus is mert lenni: „Ó, orosz-arcú asszony a fűben, hosszú éj-hajad / virágkoszorús térdeden mandolin – / Kommunista szépség, férjesen a nyárban / százszorszépek közt ült a beígért boldogság kartávolságnyira…” Elmegyógyintézetből megszökött anyját megidézve dúsan ömleszti – persze, eklektikus hatást teremtve – a naturalista leírásokat. („A gondolat vén, nyűtt vaginája”; „vonaglik, szájából dől a vörös okádék – hasmenés lövell robbanva hátsó feléből”… S mindez már-már csokonais, Fazekas Mihályra jellemző panteizmussal társítva: „És ha meghalunk, hagymává leszünk, / káposztává, répává vagy tökké, főzelékké…” A szex-fantáziára hangolt képek mindvégig dominálnak; mellettük nagybetűs szimbólumokra épülő (hagyományos?) himnuszok tűnnek föl. Igaz, itt is a korszakot meghatározó politikai aktualizálás üt át, némelykor tételesen a verssorokon: „Hitler-félelmedből”, „Trockijos és Spanyol Háborús álladtól”, „hamis Kína-szemedtől”.
Az Isten miért szeretet, Jack című kötetében már sokkal visszafogottabb, s rövidülnek a verssorok. Póztalanul hiteles, őszinte vallomás is kitelik tőle: „leigáz az az érzés, / hogy én vagyok Az, ki / Vesztett…” A hetvenes években több a kötött formájú – rímes, ritmusokat váltogató – Ginsberg-vers; a hangütés gyakran a blues felé tolódik. „Boldog karácsonyt / ne szedj túl vad szereket / boldog újévet / hurokba nyakad ne tedd.” (Jöjj vissza, karácsony – 1975.) Már nem csupán formájában távolodik e nagy ősétől, Whitmantól; néhol inkább Villonos. De az országúton, a halálban letűnt, lehagyott hajdani társak, Kerouacék kihívó csupaszsága, a „leples bitang” korszakkal még kísértenek. Egyeseknek ennyi volt a lét: „Ha felszikkad az esőcsepp, véget ér a világ”. Ginsberg érzékeli már az emlékezet ordítását. „Kár kár minden év születésem álom /…/ kár az Úrnak minden látomása”… Hisz mindegy, mennyire vetkőztél le (vetkőztél ki magadból) – egyszer csak, ahogyan Lindsayhez írta volt – „árnyad végigzuhan a padlón”. Végül minden lázongás, düh, exhibicionizmus dacára („térdem megroggyan”, „a mellem berogy”) egyenlővé válik ő is kigúnyolt, megvetett, megtagadott embertársaival. A mindenkori különböző világnézetűekkel. Úgy látszik, már ebbe is képes beletörődni.
„Mit tegyünk a halállal?” – kiált fel sebzett vadként, magányosan 1976-ban már, s azóta is. Maradt az árnyvilág esélye, vagy az utódok kénye-kedve? Nekik szól a végső fohász:
„adjatok hatalmat ennek az ész-őrző léleknek
hogy lobbanjon ki, lobbanjon ki, lobbanjon túl, lobbanjon túl rajtam,
élessze az űrt, úgy ah!”
– ahogy eddig (mindig) is volt.

 


„Egy ember, egész ember”… s mi mindenből gyúrták össze!

A száz éve született Jean-Paul SARTRE huszonöt éves utóéletéhez


A filozófusnak számos vitapartnere és ellenfele és bírálója volt – még Sartre életében; a regény- és drámaíró állítólag könnyebben átvészelte életének nehéz periódusait, és hát: utóélete is egyértelműbb. A maradandó modernek között tartja számon az utókor, néhány remekművének köszönhetően még életében klasszikusnak számított. Valójában a huszadik század egyik legnagyobb, vagy legnagyobb hatású eszmehordozója és írója volt. A saját maga kreálta egzisztencializmus „Szaturnusz-gyűrűjében”, korlátjai közt tulajdon (felnagyított vagy elátkozott) emberi létezésével viaskodott, ha nem is születésétől fogva, de egy bő félévszázadon át.

Bajomi Lázár Endre A szavak kiváló fordítójáról, Justus Pálról – aki az első, 1986-os francia kiadás után még az év nyarán kész volt a magyar szöveggel – frissiben megjegyezte volt, hogy Sartre regénye amióta megjelent, hónapokon át a legolvasottabb könyvek közt szerepel (jóllehet semmiképp sem volt tipikus „bestseller”)! Köszönhető volt ez annak is, hogy a filozófiai műveiben bonyolultan fogalmazó, helyenként terjengősnek tartott Sartre „csillogó egyszerűséggel” vallott itt gyerekkoráról, családjáról, elsősorban nagyanyjáról. Egyik kortársa le merte írni, hogy Rousseau óta nem született ilyen nagyszerű önvallomás – bár A szavak mögött tipikusan XX. századi, a fantáziát meghaladó borzalmakat és elidegenedés-dagályt(ragályt) megtapasztalt, nyílt írói attitűd húzódik meg. A „legnagyobb szellemi és erkölcsi súlyú” (már életében elhangzott ez a nagyon pontos minősítés) francia író – bumerángnak szánt – jóslata nem vált be. Sarte-nak ellenkező előjelű (pozitív) „katasztrófájáról” az élettárs, Simone de Beauvoir emlékiratában azt olvashatjuk, hogy Sartre nem lett olyan „átkozott” és a maga korában nem becsült, félreismert szerző, mint Baudelaire, Stendhal vagy Kafka, amilyen lenni akart, hanem olyan, százezres példányszámokban mért írófejedelem, akinek minden pisszenését szenzációszomjas újdondászsereg lesi... Talán emiatt is kockázatos minden, reklámerővel is ható, egykori minősítést átvenni s átruházni a mai olvasóközönségre; újraolvastam hát magyarul megjelent jelentős regényeit, drámáit, valamint Tordai Zádornak több száz oldalas Egzisztencia és valóság című összegező munkáját, amelyben (hogy részben a hegeli dialektika, részben a marxista filozófia szellemi vértezetében) bravúros, felkészült vitapartnerként passzusról passzusra kielemzi Sartre filozófiai ellentmondásait, rámutatva ugyanakkor a francia író alkati, emberi természetének következetlenségeire. Tordai Zádor függeléke tartalmazza Satre főművének, a Lét és a semminek mintegy százötven oldalnyi részletét magyarra lefordítva. A materialista és az idealista egzisztencializmus határmezsgyéjén heves támadások érték Sartre-ot, aki a heideggeri egzisztencializmus sajátos értelmezéséből indult ki (abból, hogy vannak egyrészt a dolgok, a maguk esetleges zártságában, másrészt a szabadon kiteljesedő tudat, amelynek szabadságát a Másik szabadsága korlátozza, hiszen az egyik tudat – ez nyilvánvalóan történelmi tapasztalat – „eldologiasítja” a másikat.) Az ember csak akkor tapasztalhatja meg a szabadságot, vallja Sartre, ha tudatában van erkölcsi felelősségének. Mert minden választás kényszerűen a Másik választása is. A későbbiek során – ebben a baloldali eszmetársak hatása és háborús élményei is szerepet játszanak – a szabadságelmélete irracionalizmusát bírálók bámulatára, s mondhatni: mintegy a Lét és a Semmi közötti szakadékot is feloldva – Sartre mind jobban hangsúlyozza, hogy az emberek között minden konkrét viszony mélyén konfliktus rejlik. („A konfliktus a másért-való-létnek az eredeti értelme”.)
A sartre-i elkötelezettség elve filozófiai, majd ideológiai és irodalmi programmá vált. (Az író népszerűségét talán az is fokozta, hogy 1964-ben visszautasította a Nobel-díjat.) Leírták viszont már azt is, hogy első regényéből, Az undorból könnyebben meg lehet ismerni Sartre egzisztencializmusát, mint ellentmondásokkal teli nagy filozófiai művéből. (E korai, 1938-as regénye mellett hasonlókképpen filozófusi késztetésre is írt drámái közül kiemelkedik A Legyek, a Zárt tárgyalás, A temetetlen holtak, Az ördög és a Jóisten; s ehhez számítsuk hozzá mintegy tíz kötetet kitevő esszéit (Situations).
Sartre nemegyszer maga mond ellent individualizmus- valamint szabadság és a determináltság („pszichológiai determinizmus”)-elméletének, miszerint az ember a világról teljesen szuverénül alakítja ki a maga képét. Egyik elbeszélésének hőse például így elmélkedik másokról (a „Másikról”):”Éreztem, hogy még az eszközök is, amelyeket használtam, az övék; a szavak például: szerettem volna, ha vannak szavaim, amelyek az enyémek. De azok, amelyek felett rendelkezem, nem tudom hány tudaton keresztül vonszolódtak; önmaguktól rendeződnek a fejemben azoknak a tulajdonságoknak megfelelően, amelyeket a többiektől szereztek, és nem ellenérzés nélkül használom őket, amikor önnek írok.”
Az undort Camus Közönye mellett a francia egzisztencializmus klasszikus regényének tartják, s jóllehet Sartre fiatalon, harmincegynéhány éves korában írta (a krisztusi kort elérve már kinyomtatva látta), a XX. század jelentős műveként párhuzamba állítható Stendhal Vörös és feketéjével: Antoine Roquentin, a regény hőse éppolyan önálló életet él azóta, mint Stendhal Julien Sorel-je – s nem csupán a kritikusok és írók tudatában.
Sartre regényének formája a felvilágosodás korát idézi (akárcsak Kierkegard A csábító naplójával): „naplót” közöl, melyet a kiadó közzétesz. Sartre hőse kaland előtt áll. Csakhogy az elidegenedés különös (misztikus) útvesztőin minden létező valóságrészlet, egész környezete idegenné válik. Végül saját teste is. Így jutunk el a regénycím értelm(ezés)éig: az undorig. Sartre nagy filozófiai művének szelleméhez híven a könyv hőse is mintegy „feltárja a testet a tudat előtt”; s az émelyítő íz, amelyet érez, az ember saját íze. Maga a lét kelt iszonyt, s váltja ki az undort. „Kafka világa ez a csodák nélkül.” (Bajomi Lázár Endre) Camus Közönyével ellentétben Sartre hőse elveti az öngyilkosság gondolatát. Halálát is feleslegesnek tartja – tekintve, hogy a való világ képtelenség, a létezés eleve értelmetlen. (A szerző csak a tudat termékeinek, az ok-okozati összefüggéseknek a megközelíthetőségében bízik. Az undortól csak úgy lehet/ne/ szabadulni, ha a gyarló, megvetett létezést tudattá változtathatnánk.)
Antoine Roquentin ítéleteiből Sartre undora süt ki; valahányszor a polgár, a francia kisváros hazug kicsinyességeit ábrázolja, szánalmasnak s egyben tragikomikusnak állít be mindent. Túlzások közepette is következetes szigorral vezeti el hősét a kiúttalanság fölismeréséig. (A szavak című visszaemlékezésében vall később keserű iróniával arról, hogy az irodalom megváltó erejében reménykedett valamikor.) Sartre igazi énjét – a konvenciókat kigúnyoló és elvető oroszlánkörmöket – csodálhatjuk meg hírhedtté vált fiatalkori regényében. A filozófus elme aztán a történelem vonzáskörébe kerül, és belülről bomlaszt, bírál. De ettől kezdve válik nyilvánvalóvá, hogy a magányos küzdelem végigkíséri pályáján. „Egyedül és szabadon – olvashatjuk Az undor végén. – De ez a szabadság kissé a halálra emlékeztet. Ma van vége az életemnek. Holnap elutazom a lábamnál elterülő városból, ahol hosszú éveket töltöttem. Nem marad belőle egyéb, csak egy név, zömök, polgári, jellegzetesen francia név az emlékezetemben, nem olyan gazdag név, mint Firenzéé vagy Bagdadé. Eljön majd az idő, amikor azt fogom gondolni magamban: «Vajon mit csináltam én egész nap, amikor Bouville-ban éltem? És ebből a napsütésből, ebből a délutánból akkorra nem marad semmi, még emlék sem.”
A tudattalan sugallatúra az abszurd létezés undorát a halál abszurditásával súlyosbító író pesszimizmusa kegyetlenebb, vénebb és keserűbb, mondják, mint Roger Martin du Gard Vén Európájáénak Franciaországa. Még a véletlen kínálta tökéletes pillanattal eljátszadozva is minden magatartás és kiút kilátástalansága mellett érvel.

A szavak mindenképp új hangütés az író pályáján, bár sok rokon vonást mutat a nagy francia moralisták és emlékírók (Montaigne, La Rochefoucauld, Rousseau) műveivel. Elemzői szerint az író „műtőasztalra fekszik”, és kegyetlenül, ridegen boncolja egykori önmagát. Hogyan is vált íróvá az ügyefogyott, bandzsi kisfiú, akit nem is a szülei neveltek?… Itt érdemes megjegyezni, hogy Sartre az ezt megelőző években John Huston amerikai filmrendező kérésének eleget téve forgatókönyvet írt Freudról, méghozzá kettőt; a szövegek csak az író halála után, 1981-tól kezdve jelentek meg franciául (az első, mintegy négyszáz oldalas teljes változat magyarul is olvasható, a második, tömörebb és drámaibb változat befejezetlen maradt a filmrendező és az író közti konfliktus miatt). „Soha életemben nem dolgoztam olyan csökönyös, ellentmondást nem tűrő emberrel, mint Sartre – hangzik Huston visszaemlékezése az íróról, aki nem volt hajlandó művészi engedményeket tenni semmilyen kasszasiker érdekében. Neurózis és alkotás összefüggésében vizsgálta Freud korszakalkotó életútját is, mint ahogyan Baudelaire, Flaubert zsenijét újra- felfedezte és értelmezte az „egyedi és egyetemes” világában. Freud sem ismerte a megalkuvást, hajthatatlan maradt az elavult orvostudomány és pszichiátria hivatalos képviselőivel szemben, vállalva a magányt, a nélkülözést, és mélyen megvetette a kitüntetésekkel diadalmaskodó dilettantizmust. Sartre mindezekben önmagára ismert. Hustonnak, aki őt (lehet, hogy találóan) velejéig neurotikusnak nevezte, azzal vágott vissza, hogy az amerikai sikeremberrel „az a baj, hogy nem hisz a tudattalanban”. Mások szerint Freudjában kiélhette érdeklődését, amelyet egész életében s életművében a hisztéria iránt tanúsított. Egzisztencialista szabadság-filozófiájának egyik sarkalatos problémájával ütközött szembe félreérthetetlenül: hogyan lehetséges, hogy a feltételezett szabadságot annyira rabul ejtheti a képzeletbeli, hogy pillanatokra ez a szabadság „képező” vagy „mágikus” tudattá alakul át? Ez a dilemma már egész fiatal korában foglalkoztatta… Önéletrajzi visszapillantásában, mely aligha sorolható be valamelyik műfajskatulyába, az emlékek hullámai szerencsére a feszes szerkesztő és erkölcsfilozófiai szándék fölé nőve, a másutt különben hatékonyan hasznosított Freud-módszer okoskodásainak nyomát is elmossák. Az író annyiszor bírált alkotói ellentmondásai és alkata dacára – a tehetség „őrületének” köszönhetően (azért egy-két pótelmélet nála mindig bejön!) – a visszapillantás szándékát ezúttal megbocsátó leleplezéssé oldja a rejtőzködő líraiság, az ironikus hang nem válik sehol bántóvá, uralkodóvá – s így halhatatlan szépirodalmi mű születik. És igaz történet. (Ezt a filozófus Sartre mintha megelőlegezné A Lét és a Semmiben, amikor a múltat is értelmezi: „…választok – mondja. – Ez által ugyan elszakadok tőle, de az, amihez viszonyítva választok, azt meg nem történtté soha sem tehetem.”)
Az önboncolást nagyanyja gyöngéden okos intelmével zárja: „Csak könnyedén, éppen hogy érintsd.” Talán meglepő – talán már itt(?) az individualista filozófusnak ez a vallomása is: „Egy ember, egész ember, akit minden emberből gyúrtak össze…”
Mondták őt már nagy pozőrnek. Többek közt ez is tetten érhető A szavakban: „A színjáték ellopta tőlem a világot és az embereket” – mondja. Az idős Sartre mozgalmi szerepvállalása és ún. „marxizáló korszakában” az ő egész létértelmezésétől s -programjától távol álló pártos, kommunista célkitűzésekkel való kompromisszumkészség arra enged következtetni, hogy a szerep és a kellékek ideig-óráig háttérbe szorították a nagy és sokrétű életművet. De halálával s annyi ideológiai (szellemi és művészeti) „kataklizma” után a lobbyzó árnyék nem tudta eltakarni a maradandó értékeket.
A szavak szinte semmilyen lelki – és „ideológiai” – közösséget nem árul el Sartre hírhedt első regényével, Az undorral. Szándékát az író az emlékezés szavaival férceli el; nem úgy, mint a negyedszázaddal később indult tehetség (s tanítvány!), Sergio Pitol (a mexikói kortárs „csoda”), aki egy Shakespeare-idézetet parafrazálva már könyvének címében nyíltan kimondja, hogy mekkora kockázattal jár, ha egy személyiség legrejtettebb mélyére akarunk hatolni. „A keservét! azt hiszitek, könnyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon?”…
Pedig Sartre, az élveboncolás mestere is ezt teszi.

 

 

Sorsszerű sejtelmek

(A repülő szekér és a törött lábú kísértet)

Kétkedő természet lévén, mikor a „rejtett értelmű” jelenségek kapcsán a nem evilági erők életünkbe avatkozásának, az álmokban testet öltő jövő eseteinek apostolát sejttettem, láttam Jean Prieurben, egyelőre csak hümmögtem. De aztán, könyve címével egybevágóan, minden jel arra mutatott, hogy „jó lapra” tettünk – mármint mi, az olvasók. Mert hiszen a sejtelem megközelítéséhez és elfogadásához (a meghatározás itt merev, pontatlan szó volna) más megvilágítás szükségeltetik, mint a százszor kézbe vett közönséges tárgyak vagy a megszokott, tipikus jelenségek esetében. Bár ami egyvalakinek úgymond közönséges, az másvalaki számára, más szituációban… De ne lőjük le a szerző gondolatmadarát!
„Azt a különös sejtelmet, nyugtalanító érzést nevezzük előérzetnek, amely a tudat mélyén bujkál, valamely ismeretlen helyen, időben és körülmények között bekövetkező balesetre, tragédiára való testetlen, ködös utalásként. Azután lassan határozottabb formát ölt, s már figyelmeztet bennünket, kezdetben apró jelzésekkel, amelyek alig válnak ki a mindennapok közönséges, többnyire véletlennek tartott dolgai közül” – írja Jean Prieur Sorsunk és az előérzet című könyvében. (Holnap Kiadó, Budapest, 1993.) Családom némely tagjával együtt önkéntelenül öröklött megsejtéseimre, magamra (is) gondoltam már az első pillanatban, nem mintha csodatevővé próbálnám előléptetni spiritiszta nagyapámat – akinek jóslatai, olykor bosszúságomra, beváltak volt –, ám a francia szerző gondolatai borzongatóan emlékeztettek a néhai kecskeszakállas öreg „rögeszméjére”, miszerint a valóság mögött rejtőzhet egy valóságon túli világ, melyet a halandók többsége laikusan ok-okozati viszonynak lát ugyan, de valójában más, ismeretlen törvények működtetik.
Jean Prieur (akinek minden könyvét izgalommal veszik kézbe a francia olvasók) évtizedek óta tanulmányozza azokat a megmagyarázhatatlan jelzéseket, amelyek – álomban vagy ébrenlétben – váratlanul jelentkeznek egyik-másik ember tudatában. Megkülönböztet előérzetet és jóslatot; az előbb közel áll a megsejtéshez. Szerinte mindkét jelenség a szubjektív szféra része – akárcsak az ihlet vagy a szerelem. Talán ezért is szerepel könyvének lenyűgözőbb, második felének történelmi és irodalmi „példatárában” meg azon kívül is annyi szenvedélyes szerelmi történet. Ezt egészíti ki különben a szerző személyes tapasztalatival. Nemcsak intelligenciája, de természettudományos ismeretei s nem utolsó sorban humora is meggátolják abban, hogy lesüllyedjen a jósnők színvonalára. Egy-egy pengevillanással igyekszik kivédeni a mindenben kétkedők, s ugyanúgy a vakon hívők esetleges felhördüléseit. „A végzetet nevezhetjük emberi mulasztásnak is – mondja a könyv utószavában. Avagy: „Az a tény, hogy Isten előre tudja mindazt, ami megtörténik, mert ő az örök jelenben él (találó kifejezés az örökkévalóságra), nem jelenti egyben, hogy ő az, aki előidézi az eseményt.” Ehhez még hozzáteszi, hogy „az események nem okok, hanem okozatok /…/ A szabadság nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk, hanem azt, hogy választhatunk, és irányíthatjuk gondolatainkat.” (Lám, a materializmus konok híveivel is összekacsint.)
A könyv érdeme mindenekfelett az író magával ragadó előadásmódja és montázstechnikája. Banális és ijesztő történetek után megajándékoz egy-egy apokrif tömörségű történettel, mint amilyen például a Salamon királyt megidéző, akinek a miniszteréért eljött „a fehér arcú ember”, a halál angyala. A miniszter könyörögni kezd Salamonnak: „Te, aki parancsolsz az elemeknek, kérlek, parancsold meg a szélnek, hogy vigyen engem olyan messzire, amilyenre csak lehet… ahol a halál angyala nem talál rám, például Szamarkandba. /…/ A király hatalmas varázserejével megtette, amit a minisztere kért. Azon az estén a halál angyala még egyszer megjelent a király szobájában, aki éppen elbocsátotta szolgálóit.
– Miért néztél olyan merően arra a magas rangú úrra, aki az asztalomnál ült? – kérdezte a király.
– Meglepett, hogy itt látom Jeruzsálemben, mert az a parancsom, hogy még ma este menjek el a lelkéért Szamarkandba.”
Szarkazmussal elmondhatjuk ezután a könyv szellemében, hogy mindannyian – király és szolga, halál és haldokló – „szabadon megtesszük mindazt, amit végzetszerűen meg kell cselekednünk!” Ama nem titkolt üzenet jegyében olvasom és értelmezem Jean Prieur néhány rövid, izgalmas és elgondolkoztató történetét, hogy jobb félelem nélkül a meg nem értett mögé pillantani, előérzetünkre hallgatni olykor, mintsem a sejtelmes figyelmeztetéseket magabiztos kétkedéssel, könnyedén átlépve, beleessünk az elkerülhető csapdába.

 

 

(K)asztrál(ó)fóbia


Milyen jó érzés volt elhaladni a padon olvasó („se lát, se hall”) fiatalember előtt az elhanyagolt, kis, kopott parkban. Mostanában egyre kevesebb embert látsz könyvvel a kezében; legalábbis a szabadban. A cenzúra ördöge után a pénz , a kapzsiság ördöge, a fantáziátlan karrierre vágyás vagy csak a semmittevés ördöge vett erőt az embereken, a tömegen, s mindez egy újfajta ¬– szellemi ¬– koplaláshoz vezetett. Világszerte persze.
Ritka pillanatok, midőn tanúbizonysággá válik a kivételes szintű „kaland”, a ki nem vesző életerő. Különösen, ha olyan tehetség bizonyít ma előttünk – az egész világ előtt, aki méltó társa lehetne a Malador énekeit ránk testáló Lautrémont-nak. Halandó nevén Isidore Ducasse Montevideóban, Uruguay fővárosában született 1846-ban (apja francia konzulátusi tisztviselő volt), és a párizsi kommün évében, fiatalon, örökre nyoma veszett. Nyughatatlan örök újító volt, elég Gide szavait idézni róla: „Rimbaud-val együtt, de talán Rimbaud-nál is inkább, ő húzta fel a holnap irodalmának a zsilipjét.”
A száz évvel később, 1943-ban született Szasa Szokolov élete legalább olyan kalandosan indult; ehhez a kor bőven szolgáltatott jó néhány abszurd meg tragikus ürügyet. Az Ottawában napvilágot látott Szasa apjának, a kanadai szovjet katonai attasé helyettesének az amerikai atomtitok megszerzése volt a feladata. A fiú később minden kapcsolatot megszakított családjával. Ezt megelőzően kamaszkorában egy barátjával megkísérelt átszökni a Káspi-tengernél Iránba; börtönbe zárták, ahonnan a moszkvai helyőrség központi fogdájába került, állítólag abba a zárkába, amelyikben Berija, az 1930-as évek szovjet politikai tömeggyilkosságainak irányítója várt a kivégzésére. (Mekkora élményforrás ez később nagyregényében!)
Jóllehet a hírneves – utánozhatatlanul avantgárd ¬– íróvá vált Szasa Szokolov szerint „az irodalom az alkotó lelkében végbemenő folyamatokról szól”. Ezt bizonyítják az ő prózai művei, maradéktalanul!... Az egyetem elvégzése után a hantik és manysik (finnugor nyelvű rokonaink) földjén vadőrösködött, majd a Volga mentén élt természetközelben. Itt írta első, Bolondok iskolája című szürrealista prózai művét, mely az Amerikai Egyesült Államokban jelent meg 1976-ban. (A regény az Oidipusz-történet modern változata; a helyszín egy pszichés rendellenességekben szenvedő gyermekek vidéki iskolája.) Első könyvének világában (is) sokkoló erővel mozdulnak el az idősíkok, valamint az élet és a halál közti határ... Szokolov osztrák lányt vett feleségül, az ő segítségével csempészte ki nyugtra első szépirodalmi műve kéziratát. A fiatal írót nem engedték ki feleségével Bécsbe – jól ismert tény, hogy a „külföldi házasság” hazaárulásnak minősült a szovjet hatalom képviselőinek szemében. Egyik moszkvai irodalmi lapban így gúnyolódtak a rovására akkoriban: „Egy bizonyos Proffer professzor azt állítja, hogy a legnagyobb ma élő orosz író egy Kanadában született bécsi favágó”.
Éhségsztrájk és a világsajtó nyomására, s az osztrák kancellár közbenjárására Szokolov is távozhatott végül a Szovjetunióból. Válása után Kanadában telepedett le, élt az USA-ban is; de mindvégig irritálta az amerikai életforma, s különösképpen „a mindössze 300-400 szót használó” átlag amerikai polgár műveletlensége, akiknek fogalma sincs az érzelmekről, az élet magasabb rendű értelméről. Egy vallomása szerint „a hasznos magányt” viszont Amerikának köszönheti.
ASZTROFÓBIA című négy és fél száz oldalas, az Európa Könyvkiadó gondozásában magyarul is olvasható regényében, melyben a szovjet történelem groteszk s főleg erotikus megjelenítésére vállalkozik, a honvágyát letagadni képtelen orosz író ilyen vallomásokra ragadtatja magát: „még ott, az érintetlen szabadság honában is újra és újra orosz sorsot választunk magunknak.(...) Hiszen az oroszság lelkünk kimeríthetetlen, ontologikus tulajdonsága”. „Idegen földön élve hirtelen a hazához dörgölődni vágyó hűvös és ruganyos lénynek érezni magunk: csöndes, sziszegő borzalom”. 1989 tavaszán az elsők között tért vissza Oroszországba. „Mások itt a fények – nyilatkozta. ¬– És északiak a színek, mélyebbek, vörösebbek, sárgák, ragyogóbbak...”
Az Asztrofóbia pikareszk-regény volna? A „biográfus” hét évszázad múltán adja közre az emlékezés-zuhatagot, melynek fiktív szerzője Sztálin harcostársának, Lavrentyij Berijának az ükunokaöccse (hajdani „szegény kremli árva”, mellesleg „messze földön nevezetes szibériai szoknyavadász”). Annak a zárt világnak, amelyet Szokolov tömören a „Vlagyimir Iljics halála óta frázis frázis hátán” mondattal jellemez, két történelmi szereplője jelenik meg hús-vér alakként nevetségessé téve: a hős sorsa fölött bábáskodó és leveleit ellenőrző KGB-főnök és pártfőtitkár Andropov, valamint Brezsnyev, akinek a viaszfigurája ellen a regény főhőse merényletet követ el (mindkét szovjet államférfival volt elég ügyes-bajos dolga a börtönviselt és emigrálni akaró Szokolovnak a valóságban). Világhírű orosz ¬– s nem csupán orosz ¬– személyiségek ki-besétálnak a színre: a ballettáncos Barisnyikov, a darwinista Tyimirjazev, a „pszichopatologikus” Majakovszkij, Sztálin fia, Vászja és lánya, Szvetlana, Sztravinszkij, Jung, Beckett stb.
A „biográfus” figyelmünkbe ajánlja az örökségképpen ránk testált emlékezés „képeit: az előkelő kremli feleségek elcsábításáról szóló etűdöket éppúgy, mint az öngyilkosságok, merényletek és kivégzések leírását...vagy az aggkori prostitúcióról papírra vetett feljegyzéseket...”, „az internacionális orgiák cinizmusát” – mindent. Szokolov maró gúnnyal, öngúnnyal odavetett jellemzései, szabadasszociációi egyúttal alkotó módszeréről és stílusáról is vallanak: „Ugyan miért nőtt annyira szívünkhöz Oroszország (...) Csak mert olyan nagylábon élhettünk benne? Uralkodóinak jámborsága és béketűrése miatt? Fenegyerekeinek, hóhérainak és betyárainak betyárbecsületéért? Karamazov testvéreinek és holmi huligán Raszkolnyikovjainak tébolyáért? Vagy tán rizses halpástétomjáért, túrós lepényéért és kaviáros palacsintájáért? ...”
Mint aki első perctől fogva tudatában volt annak, hogy mit, kit akar folytatni, merész újítónak nevezi magát (persze az emlékezések fiktív szerzője): „Mert míg Joyce Ulysses-ében az egész cselekmény huszonnégy órába zsúfolódik, addig ez esetben csupán percekről van szó, melyek folyamán lezajlik egy incestuosus (vérfertőző) koitusz. Ezzel kezdődik a mű, s ezzel is fejeződik be.”
A két szerző végül természetesen fedi (fedezi) egymást, egymásba olvad; mint ahogyan Szokolov regénye „a hírhedt matrjoskababa elve szerint épül fel: regény a regényben, regény a regényben and so on. (És így tovább.)


Sors és alkat

Midőn Kazinczy Virág Benedek, Kis János és Dayka Gábor – a nemzet úgymond elsőnek tartott költői – nevében a felfedezett Berzsenyinek kegyesen fölajánlotta a „szent koszorút”, Batsányi János meg sem fordult a fejében. Pedig a Bécsben szerény fogalmazó állást betöltő Batsányi, aki régóta esedékes verseskötete kiadását tervezte, akkoriban Kazinczyval is levelezgetett (ha nem is titulálta őt „Nagyfényű Barátom”-nak, mint kezdetben Berzsenyi), és még nem választotta el akkora távolság térben és időben hazájától, mint később. Párizsba menekülése után, vagy különösen a linzi száműzetés éveiben, amikor magányos elszigeteltsége könyörtelenül együtt járt lassú elfeledésével. Kazinczy tudatos „feledékenysége” nem mosható össze a költőnek a köztudatból való több évtizedes kiesésével; a kettő között ellenben nem nehéz kimutatni az ok-okozati összefüggést.
A visszajátszás nem hálás megközelítési mód a Batsányi esetében. A forradalmár-költő kései híveinek is illúzióromboló lehet tudomást venni a nyolcvankét esztendő hazátlan aggastyánról. Az iskolások s az átlagemberek sokkal többet tudnak-e róla, tőle, mint a „Vigyázó szemetek Pári(z)sra vessétek!” szállóige-sort? Híres versét, (A franciaországi változásokra) a nagy francia forradalom évében írta. Pontosan annyi idős volt akkor – 26! –, mint a szabadsághős Petőfi, aki örökifjan esett el a csatában. 26-tól 82 éves koráig – a több mint fél évszázados ráadás vajon mennyit rontott a forradalmár-költő hitelén? S adott-e bár egy kevés esélyt a pályán való továbbhaladásra, a kiteljesedésre?
Petőfi életművéről nem jut eszünkbe, hogy torzó, a Batsányi hosszú, bujdosásba bénult pályájáról viszont igen.
A franciaországi változásokra című költeményét ki kell tépni a Magyar Museum 1790-ben kinyomtatott füzetéből. Micsoda indulás! Egy meg sem jelent kézirat az állásába került Batsányinak. És ezután, a Martinovics-összeesküvés perével s az ítéletekkel, kivégzésekkel járó izgalom elülését követően is hét évtizednek kellett eltelnie, hogy Toldy Ferenc Batsányi-kiadása megkísérelje fölkelteni a közönség érdeklődését a költő munkássága iránt. Tizenvalahány évvel korábban (haláláról hazájában csak évekkel később szereztek tudomást) ébresztőként, igaz, még elhangzott Toldy gyászbeszéde az Akadémián. Batsányi személye, üldöztetése nyilván sokáig és sokfelé izgalmat kavaró agy kétes) beszédtárgy volt, anélkül azonban, hogy művei hatottak vagy ismertek lettek volna.
*
Micsoda dráma, viaskodás zajlódhatott le benne, aki hazájából kivadult. Alkata miatt a társadalmi kényszer jobban megrendítette, mint – a Magyar Museum indulása óta – nagy ellenlábasát, aki a továbbadandó irodalmi stílust diktálta otthon, sőt: ő lett az egyetlen hozzáférhető hagyomány.
Mindenképp veszteség, hogy míg Kazinczy az hajtogatja: készületlenül eredetit merni vakmerőség, Kármán halott, és Batsányinak nincsen esélye az éltető folytonosságra. Távollétében nem csupán különálló hangjának – nem olyan poézis az övé, melyet holmi esztétizáló szempontokat követve (a szentimentalizmus, az „ápolt, művelt” stílus meg sem kísértette) föl lehetne mérni érdemében –, de eszményeinek, költői attitűdjének továbbélésére sincs remény. Kazinczy megalázkodásra inti literátortársait; Batsányi nem tudott volna megalázkodni a – finomabb vagy finomkodó – forma előtt, számára az „aiszthézis gyönyörei” nem helyettesíthették volna soha az élményt, a tapasztalást. Németh László szerint Batsányi – ugyancsak Kazinczynak köszönhetően – rosszabbul járt mint Bessenyei. Holott, méltó Petőfi-elődként, „költőnek merészebb, gondolkozónak szabadabb, léleknek tisztább” volt a széphalmi vezérnél.
Egyetlen költőkortársához sem hasonlítható. A szépbeszédű, rokokós Csokonai hajlamaira gondolva lehetne talán a legjobban elhatárolni Batsányi alkatát. Csokonai hangvétele a feszes, feszítő erejű Berzsenyéihez képest kecses, játékos, bravúrosan könnyednek tetszik. A legbetegebb testben lakik a legegészségesebb derű – ezt már a kortársak felismerték –: a határtalan emberszeretet. Csokonai természeteszményével („vidám melankóliájával”) szemben Batsányit inkább a voltaire-i kérlelhetetlenség ragadja magával. Csokonai a „törékenyebb”, akárcsak környező, tengésre ítélt világa („Úgy kell bánni gyengélkedő nemzetünkkel, mint az apróbb gyermekkel. Édes beszéd, kecsegtető nyájasság, danlás, báb és cukros csemege légyen mindaz, amivel őt az oskolai leckéhez édesgetjük.”) Egy ilyen eszmei/”közjói”/ programot is az alkati tényezők határoznak meg vajon? Ebből is látni, hogy Csokonai a türelmesebb, a megértőbb, bár les rá a korai halál. Batsányi merevebb, büszkébb fajta – harciasabb férfi volt annál, semhogy vállalni tudott volna ezt a taktikai „játékot”. Inkább vállalta – az emberélet útjának felén – a kirekesztettséget. Mi várná őt itthon a nagy fordulat meghiúsulása után? Hazafiúi okoskodás és buzgólkodás: azt, aki vulkánt rejteget mellkasa alatt!
Nem nehéz előd- és kortárs-példát találni rá. Bessenyei, Bécs „zajos kalitkájából” 35 évesen vonul el kovácsi-pusztai remetének. Berzsenyi ugyancsak 35 éves korától „mint élete hamujában ül a melankóliában”. Tudja is ő niklai magányában, hogy Batsányi szenvedélyét folytatja, ziháló szavakba folyatva költészetünk „legmagasabb indulatait”?
*
Midőn a reformkor polgára egészen más feltételek közt s más példaképek vonzásában keresi a közjót, Batsányi sebzetten merül el tervezett nemzeti eposzának terjengős, nehézkes részleteiben, s a józan ész mindenkori ellenségeitől szeretné menteni tehetségének cáfolhatatlan bizonyítékait. Több versének fennmaradtak s meg is jelentek öncenzúrázott változatai. A rab és a madár 1804-es kéziratát Kazinczy őrizte meg véletlen folytán. Batsányi, bálba készülve, az ő markába nyomta. „Magam vágtam el az utolsó sort, még akkor, az árnyéktól is rettegvén – firkantotta a kéziratra Kazinczy. – Abban a Sas körmei voltak említve.” Ez a kis epizód is fényt vet alkatuk különbözőségére, elárulja más-más reagálásukat a zsarnoki visszaélésekre. „Emelt fővel állt ott, megmenekült s győzelmet aratott a szégyenen és halálon” – írja magáról a forradalmi lelkületű Batsányi, harmadik személyben, szerelmének, későbbi feleségének. Ez a mondat (számomra legalábbis) semlegesít minden, személyét, emberi tisztességét érintő, gyanús ködösítést, befeketítést. Főként az egykori rivális szerkesztőtárs vádaskodásaira gondolok.
Nagy terjedelmű német nyelvű művének, A viaskodásnak néhány prózában fogant sora is kortársunkká avatja Batsányit, aki Bécsben szem előtt tartva sem adta föl meggyőződését. „Ő úgyszólván törvény nélkül való – mondja a Habsburg monarchia alattvalójáról, korok fölött átívelő, általános érvényű politikai és erkölcsi tisztánlátással. – Hasonló a hadiállapothoz, amikor a fegyverek zajában elnémul a törvény s a polgári hatóság a katonainak van alárendelve, őt általában parancsokkal, rendeletekkel, pátensekkel s effélékkel irányítják, s hasonlóan az értelem és akarat nélküli állapothoz, mindenféle kényszerítő eszközzel hajszolják… Nem polgára az államnak: hanem cselédje, rabszolgája csak urának. Érdeme, egyetlen erénye a hallgatás és engedelmesség; a gondolkodás, véleményének nyílt kimondása bélyeges, megbocsáthatatlan gaztett… nem személy ő, hanem csak tárgy!…” Nem sok ilyen érett árnyalt kétszáz éves dokumentumát ismerjük literatúránknak. Ehhez fűzi hozzá Batsányinak egy kései méltatója, miszerint „kényszerű némasága idején sem lett hűtlen ahhoz, amire egész életét feltette: a látói hivatáshoz.”
Higgyük, hogy ő a látó?… Csak utókora nem figyelt eléggé soha rá, aki „a szabad észt szűkebb korlátba rekesztő… ezernyi kelepcét” sem szűnt meg előre látni. (Levél, Szentjóbi Szabó Lászlóhoz).
*
Ha nem egy kallódó életművel állnánk szemben, egyszerűen kalandos életnek nevezhetnők az övét. A tapolcai cserzővarga fia az ész, a szellem igazi nemességére esküszik föl. No, de Habsburg-gyarmaton született. S mert egy kritikus történelmi pillanatban – ennek egész irodalma van már – végleges formába önti Napóleonnak a magyarokhoz intézett, a Habsburg- ház ellen lázító kiáltványát – Márton József, a bécsi egyetem tanára előzőleg ugyanis nem vállalkozott a felségsértés bűnét kimerítő passzusok lefordítására –, a franciákkal Batsányi is menekülni kényszerül, s később ugyanúgy kegydíjat is elfogad a bálványból zsarnokká lett Napóleontól. Végül: milyen vigaszt adhatott neki – művelt európai fők társaságában is akár – a hontalanság?
De higgyük, hogy még nem indult el az a szekér, amelyiken vallatni vitték Bécsbe… Korán irodalmi vezért sejtett az érett hang, az eltökéltség és a kiváló szervezőkészség – hisz ő indította volt meg Kazinczyval az első országos jelentőségű irodalmi-kritikai folyóiratot. Az európai műveltséget magába fogadó Batsányi mégis az eredeti nemzeti törekvéseket pártolja; csak kármán tett túl rajta fiatalságban és „csinosodási” programjával. „Lássuk inkább, mire mehetnénk még mostani erőnkkel /…/ ha törvényeink, közdolgaink, pereink, oskolai könyveink ugyanazon magyar nyelven készültek volna: Boldog isten! mire mehettünk volna?…” – írta a Magyar Museum bevezetőjében. Felvilágosító program ez, az „esztendőszázadoktól fogva” senyvedőket felrázni akaró, s újabb századvégekig mutató. A folyóirat második kötetében még nem a forradalmi Párizst vigyázó szellem, egyelőre csak a haladó törekvések bizakodó hangú reformhírnöke mondja ki, miszerint „Anglia, Svécia s több más országoknak boldog állapotját mi is elérhetnők”. Ám a tudatosan érvelő szerkesztőben méltósággal szólal meg a kanti etikát magáénak valló író öntudata is, akinek „megtilthatják ugyan… hogy e vagy ama kedvetlen igazságot ne írja. Közönségessé ne tegye; de semminemű emberi hatalom nem kényszerítheti őtet arra, hogy ezt vagy amazt írja, hírlelje.” Túlzás nélkül elmondható, hogy Batsányi már ekkor a szabadságért hevülő, mindenkori legkiválóbb szellemek kortársa.
Egyetemes vágy feszül az ódivatú formában: magyaros ritmusban írott versében – irodalmunk talán leghíresebb nyolcsoros körmondatában. Az időszerű tartalom tette híressé: az is. Maradandó értékét ez még nem magyarázza meg, a „kínos kötelében”, a „vasigátok”, a „felszentelt hóhéri”, a „vigyázó szemetek” szókapcsolatok feltűnése, hangulati ereje már inkább. Az Országháza, vagy az Akasszátok föl a királyokat önmagában nem fejez ki ennyire egy korszakváltást. Nem csupán a formai újítások s kísérletek jelez(het)nek egy-egy jelentős „irodalmi pillanatot”. Vagy retrospektív mércével mérve a formai némelykor nem is lényeges?
*
A körülmények esélyét és hatalmát leszámítva, milyen örökséget és lehetőséget hozott magával Batsányi? A művek kifejező eszközöket is vizsgálva – nemcsak az üzenetét – érdemes eljátszani a gondolattal, hogy hányfelé sugárzott (vagy inkább: sugározhatott volna!) ez a líra. Nem térek ki olyan készen kapott állításra, miszerint Kisfaludy Károly Mohácsának és Kölcsey Himnuszának lényeges elemei már megvannak Batsányinál.
„Vérbe merült idők! Egek keménysége! / Ó Várna, ó Mohács szomorú térsége!” Egy ilyen sor Bessenyei-elődöt is sejtet; Batsányi Serkentő válaszát a helyzetfelmérés józansága („hazánk sok ínsége”) teszi földhözragadtabbá – puritánabbá? –; fantáziátlanabbá pedig a ragrímek egyhangúsága, melyet később s másutt szerencsésen kerül. Berzsenyi ódái dübörögnek, a költő büszke nemesi virtussal hívja ki maga ellen a sorsot, vasfegyelemmel megmunkált képekbe sűríti (erre több holtideje van) a múlt mitológiába-illő zuhatagát. Abban viszont rokoníthatók, hogy az időmértékes forma jobban megfelelt mindkettőjük variáló, tömörítő készségének. Batsányi, nagy, merész remények után, konkrét borzalmakkal, kétségekkel nézett szembe; mégis kevesebb nála a ködös borzongás, a gondolati gomolygás, mint az orcájával jórészt a régi idők felé forduló Berzsenyinél, akit különben alkatában s nyelvi hagyatékában is sokan Ady látomásos költőelődjének tekintenek… De hát Batsányi nem a legnagyobb önismerettel és európai szellemiséggel vállalja föl a sürgető, mozgósító szerepet – százvalahány évvel Ady előtt?! Mennyi szenvedély fűti intellektusát: „Nézted, az ostobaág véres zászlóhoz esküdt / Vakbuzgók mi dühös-törekedve rohannak előnkbe!” Ez ő. (Levél, Szentjóbi Szabó Lászlóhoz). Mintha nem is költői episztolát indítana az indulatos kifakadás, melyet aztán filozófiai töprengés old elégikussá: „Ó! embernek léte, rövid pálya, mi vagy te? / Most jöttünk, már újra megyünk; és íme csak azt sem / Tudjuk: merre. Hová térünk, vagy honnan eredtünk?!”… A lét titkának kutatása Kármánnál is mai, élvezhető stílusban tűnik föl („Tudjuk talán, hogyan leszünk? / Tudjuk, mi leszünk / Anyag vagyok, vagy szellem?”), ez a tudós igény Bessenyeinél kezdődik el, de a Kármánnál tapasztalt természetességet Batsányi közelíti meg jobban: sehol göcsörtösség s didakticizmus hasonló hexametereiben, még hogyha fennköltebb vagy súlyosabb is a téma. És eljutva az „Emberiség nélkül nincs érdem; s nincs haza nélkül / Emberiség…” ellentétezésig, a kisugárzás már Vörösmarty gondolati költeményei felé mutat (gondoljunk a Legszentebb vallás a haza s emberiség”-re a Pázmán című epigrammából.)
Batsányi elégikus tájverseivel is kapocs lehetne Bessenyei és Berzsenyi között: „Itt az ősz, félig-ért, ritka gyümölcsével, / Közelget a tél is havával, jegével; / S míg fiatal korom napjait számlálom, / Eltűnik életem, mint egy rövid álom.” E verssorok Batsányi valóságos érzékenységét (érzékletességét) is elárulják. Jellemzőbb rá, igaz, a ráció hangja. „Dőlnek a babona fertelmes oltári”… Ebben megint Bessenyei folytatója; s noha bevallottan lángol az elméje versírás közben, sokszor a jogász értelme kerekedik fölül, hogy fogalmi felsorolással nyomatékosítsa a felvilágosodást sürgető gondolatot: „Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság, / Törvény s egyenlőség, s te áldott szabadság”. Az eljárás stiláris értéke, az új költői fogások felé közelítő nemzedék szemében, nyilván csökkenő hatást mutat. Jóllehet már fölismerhető Batsányinál a Gondolatok a könyvtárban egyik motívuma – Vörösmarty hasonlóképpen serkenti nemzedékét a haladás szellemét diadalra juttató küzdelemre. S olykor még merészebben: Batsányi idegenből mintha Petőfiig látna előre. „Rémülve szemlélik közelgető sorsok / A vérre sóvárgó koronás gyilkosok.”
De ne szaladjunk olyan nagyon előre. A költőt Ferenc császár katonái elfogják, és Kufsteinba zárják. Itt kísérti meg elégiáiban az „új hang”(!) –, nem mintha a rabságban több ideje s főleg kedve lett volna formaújításokon törni a fejét, hanem mert érzéseinek kötetlen áradásával már addig példátlan szabad ritmust teremtett meg. A hosszú és rövid sorok hullámzása teszi A rab és a madár című elégiáját a modern lírai vers elődjévé a magyar irodalomban; természetességével, felszabadultságával egyben feleselni látszik a későbbi Batsányi-költemények műves-művi formájával.