Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Két színházi bemutató

2008.12.07

NAPPALI VIRRASZTÁS

Tábortűz és fáklyafény ­–   Lászlóffy Csaba‑bemutató Gyulán

 

„A Gyulai Várszínház az idén kinőtte saját várát, udvarát... Sík Ferenc itt voltaképpen nem is előadásokat, hanem vadregényes színházi éjszakákat rendezett lobogó tábortüzekkel, fáklyás lovasokkal és egy szabadtéri csűrrel. Itt láthattuk Lászlóffy Csaba Nappali virrasztás című történelmi kamaradrámáját. A háromszemélyes darab Vörösmarty és Bajza 1849 őszi bujdosásáról szól: a két menekülő író egy falusi mészáros csűrében pihen meg, de csak nagyon rövid időre, mert gyanítják, hogy házigazdájuk feladta őket. Csupán ennyi a mű cselekménye, csűrbeli dialógusok pedig nem is annyira valóságos összecsapások kifejezői, mint inkább egy nekikeseredett erkölcsi példázat közvetítői. Ebben a drámában nem a fizikai üldöztetés, a pandúrok közeledő lódobogása az elsőrendű kizárólagos fenyegetés, itt a csűrben kezdettől fogva az elárultatás állandó veszélye, az örökös bizonytalanság nehezedik szinte elviselhetetlenül nyomasztó De árulójuk, a mészáros sem szabad ember, már‑már őt is áldozatnak érezzük, mert oly tétován jár‑kel a műben, mintha hipnotikus álomban követné el dicstelen tettét. Nagyon rossz álom ez persze: a vereségtől fejbesújtottak szomorú erkölcsi bénulása, melynek tömör és hiteles kórképét rajzolja meg Lászlóffy Csaba.(...) Veretes és költői ihletésű szövegeikben panaszolják a világos vereséget, vívják szócsatáikat, már nem is egymással, hanem az itthon maradottak bujdosó sorsával.”

                                                           (Szekrényesy Júlia: Történelmi tábortüzek. 1976. július 31.)

 

„Szerencsés volt a gyulai találkozás, szép előadást láttunk, varázsos nyáréjszakai színházat, egy mesterfokon kísérletező rendező és egy sokat ígérően bővérű szerző egymásra találásának eredményét...”                                          

                                                            (Szekrényesy Júlia.: Gyulai színházi levél)

 
 

Virrasztásnak szánt, nem ünneplésnek...

 

Nem steril hősöket állít színpadra Lászlóffy, nem félelem és gáncs nélküli lovag Vörösmarty sem, Bajza sem; Vörösmarty, akinek agyát az alacsony erkölcsű évek az alacsony nyéki hajléknál is jobban nyomták... Bajza, az álmatag romantikus költő, aki nem annyira meggyőződésből, mint inkább byroni hevületből válik radikális lapszerkesztővé, az őrület határán imbolyog. És mind a ketten félnek, nagyon félnek attól ami rájuk vár. Bújtatójuk, s egyúttal rettegésük oka, a darab harmadik szereplője az egyszerű, tanulatlan erdélyi mészáros (...) sem idealizált figura: ösztönösen bújtatja a menekülőket, eteti‑itatja őket, óvja épségüket, de megfordul a fejében a gondolat: nem kellene‑e feladni őket?

     (...) Tolnai Miklós, Jordán Tamás és Somody Kálmán a három színész. Mindenekelőtt egy beszédtechnikai megjegyzés: Lászlóffy nagyon szép magyar mondatai, mértékkel és ízléssel alkalmazott archaizálásai hibátlanul hatottak, az anyanyelv dicséretének is lehetne nevezni a három szereplő tiszta artikulálását...

     Tolnai Vörösmartyja az önmagára nyugalmat erőltető, de belülről már csaknem szét‑ és kétségbeeső költő ambivalens lelkületét mutatta a maga teljes meztelenségében, a romantikus felhangokon túlnövő őszinte pátosszal. Jordán Bajzája a józan gondolatba kétségbeesetten kapaszkodó, a hisztériába vezető út teljes szindrómáját végigjáró, kínját az ég felé üvöltő költő kor‑ és kórképe volt. A két bujdosó körül keringő mészáros szerepében Somody... józanul önző, de ösztönösen segítőkész, s a nagy dolgokat nem értő, csak sejtő lényével egyenrangú társává emelkedett a másik kettőnk. (...) Vétek‑e a kritikában szokásos szóhasználat ellen, ha így összegezek: megrázóan szép előadás volt.”

              (k. – Dunaújvárosi Hírlap, 1977.)

 

                                               

MILY VILÁG LÉSZEN   

(Kétrészes rádiódráma a kolozsvári rádióstúdióban)

 

„Első hallásra is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy egészen eredeti módon és igen jelentős, figyelmen kívül nem hagyható teljesítménnyel kér helyet magának színházaink sorában a kolozsvári rádiószínház (a tévészínházat is ideértve). Mert voltaképpen színházi bemutatónak számít ez a hangjáték. Nemcsak azért, mert eredetileg színpadi előadásra készült, s mert a Kolozsvári Állami Magyar Színház élgárdája avatta maradandó élményünkké Lászlóffy Csaba időszerű Rákóczi‑drámáját, de a rádiószínház vezetősége számolni tudott azzal a ténnyel ­– voltaképpen hiányérzetünkkel ­– , hogy ebben az évadban színházaink egyáltalán nem kényeztettek el bennünket hazai magyar szerzők alkotásainkat bemutatásával (...).

Lászlóffy Csaba biztos kézzel nyúlt a XVIII. század eleji ellentmondásos helyzet kusza szövevényéhez: mit tehet egy kis nép azért, hogy a nagyhatalmi törekvésekkel szemben szabadnak és függetlennek tudhassa magát? Az ő Rákóczija ezt a dilemmát az első rész végén így oldja fel: «Császári kegyek között lehet válogatni. A nép viszont, amelyet szolgálnunk kell, egyszer s mindenkorra kiválasztatott«. Feloldhatja, mert a ­– kockázattal is számoló ­– küzdelem vállalásának belső motivációja hiteles: «S a hon maradt nép, mely fogadásomra egybegyűlt, elijedve csodálkozék azon, hogy ura, nagyságos Rákóczi Ferenc szinte egészen elfelejtette anyanyelvét, s idegen köntösben ámítja magát... Azzal az épp tíz esztendővel ezelőtti lelkiismeret‑furdalással kezdődött el minden...« Az egyén belső megrendülésének és közösségi feladatai felismerésének magatartásdrámáját írta meg Lászlóffy Csaba. Főhőse nem is annyira Rákóczi, mint maga a szabadság. A darab pedig nem a bujdosók, hanem az itthonmaradottak drámája.”               

 

                                             (Cseke Péter: Felismert lehetőségek. - Igazság, 1977.)