Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jelenetek egy aggastyán estvéli óráiból

2009.01.02

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
JELENETEK EGY AGGASTYÁN ESTVÉLI ÓRÁIBÓL
 
 
 
 
Dráma három felvonásban
 
 
 
 
 
 
 
 
 
SZEREPLŐK
 

ÖREG (GOETHE)

LÁNY (HANNCHEN-t ugyanaz a színésznő játssza)

ULRIKE

FREU von LEWETZOW

HERCEG
RIEMER
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Történik Weimarban és Marienbadban.

Az álom és Az ébredés időpontja: 1830, Az emléké: 1823.

AZ ÁLOM
 
1
 

(Mohás gerendakunyhó, teteje félig-meddig már elkorhadt.) Bútorzata eredetileg két kemény fenyőfaszék s egy gyatra heverő. A ridegséget a pislákoló gyertyafényben megelevenedni látszó szobasarok oldja föl. Egy kényelmes karosszékben – háttal nekünk – ül valaki. Elernyedt, robusztus test, kétfelől lelógó karokkal. A fej enyhén meg-megrándul. A gyertya egy, a szegényes környezetbe sehogy sem illő, kecsesen görbített lábú, cilinderes íróasztalon, egy metszett pohárban világol. Az empire stílusból ítélve a XIX. század elején járunk, vagy azon túl valahol.

Szél és eső hangja hallatszik kintről, s a villámlások fényében már sejteni lehet, hogy az alvó alak nagyon öreg.

A kerti lak ablakán mint egy keretben fel-feltünedező tájelemek: friss csillogással a magasba törő platánok és jegenyefák; fehér lépcsősor, melyet a meredeken felkapaszkodó, nyesett cserjés foghíjasnak mutat.

A székben mocorgás; az öregember, mintha saját magát akarná átölelni, két vállához kap. Szisszenés, de a lassan felénk forduló arc szobormerev. Viszonylag könnyedén áll talpra, kis ideig szíve kalapálását hallgatja, majd az íróasztalhoz lép és megérint egy kávéscsésze nagyságú, csillámló követ. Kissé hajlott háttal bolyong a szobában, aztán visszaül a cincogást hallató karosszékbe s jobb kezével végigsimít gyér haján. Motyogást hallani: "Fel fogom csavartatni sütővassal… Púdert sem látott mióta már!" – ehhez hasonló szöveg hagyja el ajkát, mielőtt visszaalszik. Jobb tenyere, ahogy könyököl, odatapadva ül nagy homloka domborulatán.

A gyertya lángja mind színtelenebb.

Kopogás; az öreg nyöszörög álmában. Nagyobb széláramlás – nyílik az ajtó –, s könnyű léptekkel, mint valami jelenés, a pislákoló fénybe suhan a lány. Karján fonott kosár. Megszemléli az alvó öregembert, kelletlen fintort vág, majd az író-asztalhoz oson, kezébe veszi és bűvölten nézegeti a csillámló követ.

Váratlanul egy erősebb menydörgés. A lány halk sikollyal siet visszatenni az asztalra a követ. Kapkodó ügyetlenségében feldőti a poharat. A gyertyafény kialszik.)

 
 

ÖREG (felkapja fejét, morcos hangon) Huzatot érzek. (A következő villám fényénél megpillantja a lányt. Csodálkozó szemöldökrándulással, anélkül, hogy zavarba jönne) Bizonyára elaludtam. Történt valami?

LÁNY Tudtommal semmi… Azaz: dörgött.

ÖREG (valamivel bizalmatlanabb hangon) No de egész nap dörgött.

 LÁNY (kissé megszeppenve néz körül) Lehet, hogy nem tettem be jól az ajtót. (Odamegy és kilincsre csukja.)

ÖREG Megkérhetem, hogy tegyen a tűzre? (A lány tapogatózva keresgél az egyik szögletben, megbotlik a farakásban. Az öregember engedékenyebb hangnemben.) Előbb talán a gyertyát. Ha leégett s nem talál másikat, kérhet Riemer úrtól. A fiam… (A lány közben meggyújtja a gyertyát; az öreg fürkésző tekintetén látszik, hogy nem ismeri vagy nem ismeri fel; emiatt válik hirtelen szertartásossá.) Akarom mondani a kamarai tanácsos úr Itáliába való távozása óta az adminisztratív ügyek intézése sok kívánnivalót hagy maga után. (Kínos arckifejezéssel kíséri a lány meglehetősen ügyetlen tűzgyújtási kísérletét.) Méltányolom önkéntes szobalányi buzgólkodását, ebben az úgymond rusztikus, rideg környezetben, ahová néhány hét óta kimenekülni kényszerültem… (Már több mint kíváncsisággal figyeli a lány sovány, de hajlékony termetét.) Az öregúr – a Mester – a rigolyái! Bizonyára hallott róla… Bár őszintén szólva nem emlék-szem, hogy találkoztam volna már magácskával. (Föláll a székből; zavartan.) Legalábbis a mai nap folyamán.

(A lány bohókás mosollyal int nemet a fejével.)

ÖREG A "memória"… (Lehajtott fővel lép kettőt-hármat, miként ha értekezésbe akarna belefogni.) alvás után nehezebben szokott funkcionálni. Legalábbis egy bizonyos életkorban. (Torkát köszörüli.) Nem jó, hogyha a megszokás természetévé válik az embernek. A rossz beidegződésekre gondolok mindenek előtt. (A lány megáll az íróasztal mellett, szemben az öreggel, fél karjával az asztallapra támaszkodva, kedvesen, megértően mosolyog. Az öreg hangja enyhén megmámorosodik.) Az imént, amikor a világra nyitottam szemem…

LÁNY (játékosan) A sötétségre. Akkor vertem le ijedtemben a gyertyát…

ÖREG Az álmom világított. (Lép egyet a lány felé.) "Azt hiszem, az ember csak azért álmodik, hogy még akkor is lásson." (Váratlanul felvillanyozva.) Kénytelen leszek toll és papír után nézni. (Az íróasztalhoz lép.)

LÁNY Miért?

ÖREG Mivel Eckermann urat is elküldtem, a fiam kísérőjeként. Ő szokta feljegyezni minden újabb mondásomat.

LÁNY (kis kacérsággal, hisz megérezte, hogy udvarolni akarnak neki) Kevesen gondolják, hogy ilyen aranyos öregúr lakik a Nagyember szigorú maszkja mögött. (Megcirógatja a gallérra ereszkedő tokát.)

 ÖREG (reszkető sóhaj tör fel belőle) Még mindig azt képzelem, hogy az egész egy látomás. (Keresgélni kezd az íróasztal szekrényében, egy papírzacskóból hosszú papírcsíkot húz elő, előbb átfutja rajta a feljegyzéseket, majd kezébe veszi a lúdtollat, hogy írni kezdjen. Hirtelen megtorpan. Előbb tekintetével, aztán kezével kutatja végig, most már kapkodva, türelmetlenül, az íróasztal felületét. Felnéz a nyúlánk jelenésre; fojtottan.) Hova tetted?

LÁNY Micsodát? (Az öreg erős ujjai megragadják a csuklóját… felszisszen.)

ÖREG Ne mondd, hogy nem láttad?! Itt volt.

LÁNY (alig hallhatóan) Az a kristály?

ÖREG Üvegopál! A legszebb példányom!

LÁNY Visszatettem… oda. (Kivonja kezét a szorításból, hátrálni kezd.)

ÖREG (követi; menydörgő hangon) Azért jöttél, hogy kifossz? (A lány tagadóan int fejével.) Ordítok! (A ball vállához kap.) A reumám… (Mint akin tehetetlenség vesz erőt; panaszosan.) Tegnap megfáztam.

LÁNY (mintegy védekezően) És ma, ha nem gyújtok be?!…

ÖREG Megint elnehezedett a lábam. (Lerogy a székbe.) Hidegrázásom volt.

LÁNY Ha volna egy kis szesz, amivel bedörzsöljük. (Az öregúr méltóságteljesen méri végig.) Vagy főzök egy teát…

ÖREG (magához térve, számonkérő hangon) Ki küldött ide, mondd?

LÁNY Magamtól jöttem. (Önérzettel.) Nem vagyok tolvaj.

ÖEGÚR (szemügyre veszi a lány öltözetét: sokkal kopottabbnak látja, s főleg soványabbnak a "jelenést") Csak a pénzem érdekel. Tudhattam volna. (Fölemelkedik a székből, közel lép a lányhoz, ujjával gyors, rutinos mozdulattal megrántja a bőrt a "páciens" szeme alatt.) Vérszegény vagy. (A lány, mintha csak orvos vizsgálná, bénán tűri. Öreg, rendreutasító, rideg hangon.) Koldulni nyilván szégyell a kisasszony.

LÁNY (égő tekintettel) A gőg a nagyság jele. (A megbántottságból merítve erőt, kihívóan.) Nemcsak a szellemi gőg?!

ÖEREG Egy vénemberrel, gondoltad, könnyen kibabrálok. De (mellét mulatságosan kidüllesztve), még ha a famíliám kiutált is egy ideje, nem vagyok csont és bőr. "Szavakon rágódik napestig!" – mondhatják egyesek gúnyolódva, de nem szorulok gyökérre, bogyóra. Erőmnek hála!

LÁNY Te öreg vagy, de nem vénember. Szívós vagy, látszik rajtad. (Szinte szuggerálóan.) Az ilyen aggastyán, esküszöm, többet ér annál a sok rövidlátó, beesett mellű, ráadásul udvaronc lelkű ifjúnál!

 ÖREG (meghökkenve; mérsékelt iróniával) E szavakért maszületett lelkembe kellene, hogy zárjalak. (Nagylelkűen.) Vérbeli színésznőnek látszol… Csak bennem ne keress bolondo-zó-partnert. Bár igaz, hogy "bolondokháza a világ, és bolond, aki azt nem fordítja a maga javára." (Nehezen leplezett hiúsággal.) Könnyen fordíthatnád ellenem tulajdon "ars poeticámat". Ám ne feledd: nem ez az egyetlen.

LÁNY Nem egészen értem.

ÖREG (ismét elfogja a türelmetlenség) Mit nem értesz? Azt, hogy ez így fölér egy útonállással? (A lány sarkon fordul, hogy ott hagyja.) Várj… (Egy menydörgés visszariasztja.) Te kis csalafinta lidérc. (Mosolygó szeme elárulja, hogy megint a nőt látja benne.) Wilhelm Maister Mignonja, aki a szemfényvesztők világából lépett elő. Szelíd, vagy gonosz tündér? Majd elválik. (A lány elutasító pillantása láttán hamiskás vigyorral.) Minden esetre kiszámíthatatlan… Ezért hiszem, hogy lenne egy jobb ajánlatom a számára. Mármint szerepajánlat… Hallottál-e Giordano Bruno komédiájáról: A gyertyásról?

LÁNY Csak a máglyájáról tudok, feltéve ha egy és ugyanaz a személy az illető.

ÖREG (mint aki élvezi) Hunorod az van, látom… de egyelőre maradjunk (keresi a megfelelő választékos kifejezést) a gyakorlati dolgoknál. Itt ez a gyűrű. (Nagy nehezen lehúzza ujjáról.) Vagy akár a zsebórám. (A mellényzsebéből lelógó aranyláncot kezdi ráncigálni.)

LÁNY (megbántott önérzettel) Kérni jöttem. Nem lopni vagy koldulni.

ÖREG Értem. (Ostoba képet vág.) Akkor hát bízzuk az ügyet Friedrich Wilhwlm Riener úrra, udvarmesteremre és protokollfőnökömre.

LÁNY Én egyenesen excellenciádhoz jöttem.

ÖREG Azért tegeztél vissza, akár egy vén zsivány? (A kínos nevetés könnyet csal szemé-be.) Gyermekem, bevallom, én is nagy-nagy elfogulatlansággal közeledtem hozzád az első perctől fogva. Túlzott effektivitásom a nők iránt köztudomású. (A dagadozó mondattömeg sétálásra készteti; beszéd közben különben sem szokott, nem tud a partner szemébe nézni.) Ha van valami az erkölcsi, az érzéki világban, amin egész életem során gyönyörrel és rémülettel mélységesen eltűnődtem, akkor a csábítás az – elcsábítás és el-csábíttatás egyaránt –, édes, félelmetes érzés, amely felülről jön (könyökével véletlenül hozzáér a lány kebléhez, a hangja már olvadozó), ha az isteneknek úgy tetszik: ez az a bűn, amelynek vétek nélkül vagyunk vétkesei.

LÁNY Hogy hívják azt a követ, amit keresel?

ÖREG Üvegopál.

LÁNY Nem én vettem el. (Meggyőződéssel.) Eltűnt… És én kezdek félni öntől.

 ÖREG (megenyhült vonásokkal) Mefisztó is, Fauszt is egy személyben? Kicsit sok lenne… (Megragadja a lány kezét és az ablakhoz vezeti. Eltűnődve.) Mit gondolsz, mit láttam ma innen? (A lány kissé ijedten vár.) Kedvenc tüneményemet. A szivárványt!… (Megilletődötten pillant a lányra.) Hihetetlen, hogy ez történik, itt… Mármint velünk. (A lány elhúzódik tőle. De ő most már lelkesen folytatja.) Az ember érzései olyanok, akár a fantasztikus színek: illékonyak, tünékenyek. Nem lehet őket rögzíteni. Sietve próbálom meg leírni őket, mielőtt szétfoszlanának.

LÁNY Erre szokták mondani, hogy érzékcsalódás…?

ÖREG Sokat összefecsegnek, kedvesem, egy öregember csalódásairól. (Belékarol.)

LÁNY (leejti karjáról a fonott kosarat) Egy gúnyverset hallottam még évekkel ezelőtt valamelyik diákbálon.

ÖREG Miről?

LÁNY A Mester metresszeiről. (Lehajol, felkapja a kosarat és tovarebben.)

ÖREG (egy pillanatig lehangolódva; maga elé) Úgy hát nem sikerült eltemetnem egyik múltamat sem; sem a Cristiane, sem a Charlette temetésére nem mentem el. Pedig nincs olyan múlt (fölemelt mutatóujjával hangsúlyozva), amelyet szabad lenne visszakívánni. Csak az örökké új létezik, kedvesem… (A lány kis vadóc módjára szökik félre előle megint. Keserű fintorral.) Kegyeddel úgy vagyok, (tisztelete jeléül mélyen meghajol a lány előtt), mint egy illatozó bokorban lapuló nyulacskával. Az erdőszéli homályban éri ilyen meglepetés az embert, ha a napfényes rét káprázatát elveszítve…

LÁNY Ez volt az opálkő, ugye?

ÖREG …belép az ifjúság sejtelmes rengetegébe. (Mind nagyobb magabiztonsággal.) Csak el ne ugorjon előlem az a nyulacska. (Végre egyszerre nevetik el magukat.) Talán Madame de Stäel találta el az igazságot, midőn azt mondta nekem: "Önnek szüksége van arra, hogy elcsábítsák."

LÁNY Csakhogy én más menyasszonya vagyok.

ÖEREG Vérbeli színésznő vagy, ezt már mondtam neked, ugye?… (A lány hátrálni kezd az íróasztal körül, ő játékosan – kissé lihegve követi.) Gondoskodom róla, hogy fellépj Weimarban, egy olasz komédiában. Garantált siker. (Széles karmozdulattal vonná mellére a lányt.)

LÁNY (durcásan, több a meghittség, mint a tartózkodás) Na, ne vacakoljon velem… excellenciád.

(Fokozza az iramot. Az öregúr futni kezd, orra esik. Térdét tapogatva, világfájdalmas ábrázattal próbál feltápászkodni.)

LÁNY (odamegy hozzá, szánom-bánom hangon) Túlozni méltóztatott. Nem vagyok én arra érdemes. (A férfi derekát átkarolva, óvatosan a székhez vezeti.)

 ÖREG Nehogy magamra hagyj. (Nyög egyet.)

LÁNY (engedi, hogy az öreg nagy praclijával megtapogassa) Lefogadom, kutya baja.

ÖREG El kell próbálnom veled a Viktória szerepét.

LÁNY Ki az a Viktória?

ÖREG A kurtizán A gyertyás című komédiából.

LÁNY Ha még egyszer tapogatni kezd!… Van itt a hercegi udvarban elég kurtizán.

ÖREG Őket már unom. Egész nap pletykálnak, jó modort mímelnek, ömlengve politizálnak… (Színlelt nagyvonalúsággal.) Jól van hát. Az erényes Carubinát fogod alakítani ezek előtt a majmok előtt. Csöngetek, hogy jöjjön a protokollfőnök (méltóságteljesen húzza ki ma-gát): Közlöm vele, hogy így döntöttem!

LÁNY (kételkedve néz körül) Van itt egyáltalán csengő?

ÖREG (mint aki nem hallja, bizalmas csevegéssel) Carubinából sem hiányzik, meglátod, a furfang. Van egy mulatságos nyelves puszi jelenete… Megéreztem a szád ánizsillatát. (A lányban viaskodni látszik szemérem és kíváncsiság. Az öregúr ceremóniás pózba vágja magát. Fennkölten.) A Goethe hangja, gondolom, felér egy csengővel. (Megfogja a lány kezét és sietve teszi a homlokára.) Megint lázam van. (Hátrahanyatlik a székben. Kimeredt szemmel várja, hogy rázni kezdje a hideg.)

 
(Sötétség)
 
 
 
 
2
 

(Az öreg vetett ágyban fekszik; a föléje hajló lányt igyekszik magához ölelni.)

 

ÖREG (láthatólag jobban érzi magát; kérlelően) Még csak egyet, de ne látványosan gügye puszit. Színpadon nem állhattam soha a rúzsos szájak cuppantásait.

LÁNY (talán taktikázva) Előbb haljam a szöveget. Most már igazán felpiszkálta az érdeklődésemet az a jelenet.

ÖREG Carubina társalgása a kerítőnővel? (A lány bólint.) Ne izgulj, idejében elkészülünk vele. Pár nap múlva próbára is állhatsz, tiéd a női főszerep. Megígértem. Ám előbb (kissé öntelt vigyorral) hadd gyakoroljam magam a férfiszerepben, mielőtt Luciává vedlenék a kedvedért.

LÁNY (lefogja a paplan alól nyúlkáló kezet) Ó, ebben a szerepben minden férfi egyformán magabiztos.

ÖREG Tévedsz. Ezt a legendás gőgösségű Goethe meri neked mondani. Valamikor nem ismertem önteltebb szellemet magamnál. De közben irigységgel töltöttek el a Byron botrányos szívügyei, s hiába öntött olajat egy angol hercegnő hiúságos szalmalángjára. Igyekeztem persze elvégezni, amire erőimen túl vállalkoztam, s megérdemelni, amit érdemeimen túl kaptam. (Elgondolkodva.) Végül aztán: egész természetkutatásom csak arra volt jó, hogy meggyőződjek róla: nem tudok semmit.

LÁNY (megcirógatja a vállát; pajkosan) Hamar a szerénység mellszobrát ide!

ÖREG (hevesen) Csak ezt ne mondd! Titkos irigyeim, családom, egész környezetem engem tart a legönzőbbnek a világon. Nyíltan hangoztatják, hogy csak azok tudják elviselni mellettem az életet, akik mindenről lemondanak. (Méltatlankodva.) Hallottál még ilyet? A kiváltságot egoizmusnak tartani! (A lány félénk bólintását észre sem veszi.) Maholnap kénytelen leszek megalkudni velük. August fiam személyiség-komplexusban szenved, titokban epigrammákat írogat rólam is; az apja ellen Schiller szellemével szövetkezik. A menyem, Ottilia minden héten kirúg a hámból, és dühöng, hogy az apósát nem olyan könnyű az orránál fogva vezetni, mint férjurát. Jelenleg összezúzott képpel fekszik, állítólag lovaglás közben leesett a nyeregből… Fiamat, pénzzel, ajánló levelekkel ellátva, útnak indítottam Itáliába; máskülönben ő a házi ügyek intézője. Távollétében tudomásul kellett vennem, hogy már nem a legkifogástalanabb tisztaságú az ágyneműm; s amióta lopáson fogtam a személyzet egyik tagját, kénytelen vagyok fejadagokban kimérni a kenyeret.

 LÁNY (szemrehányó hangsúllyal) S ráadásul én is azért vagyok itt, hogy a védtelen nagyembert kifosszam! (Feláll.)

ÖREG Bevallom, mániákus vagyok, csak te ne kezdj hisztériázni. (A lány keze után kap.) Koravénnek születtem; s noha időnként – a velem született hátrányokat, gátlásokat legyőzve – sikerült valamicskét fiatalodnom, maholnap (kis önsajnálattal), ha önmagammal alkuszom meg, az is kevés. A föld gyógyító zöldje is hiába. (Ahogy maga mellett érzi a lányt, ismét nyugodt "mederben" folytatja.) Egy forma finomvonalú rajza képes talán még elragadni képzeletemet a rothadástól. Hagyd, hogy ujjbegyemmel végighaladjak fül-kagylód hajlatain. Egy ilyen találkozáskor szinte állati vagy növényi csodaként történik meg, fejlődik ki bennünk a vágy. A legszebb alkotás – már önmagában műalkotás.

LÁNY Úgy bánsz velem, mint egy szellemileg egyenrangú valakivel…

ÖREG Holott te nem is vagy szellemi lény. Ennek örülök én igazán. És nem azért vagy itt, hogy hasra ess egy zseni előtt. Cristianne, az egyetlen nő, akivel törvényesítettem nászunkat, haláláig titkos tanácsos úrnak szólított szegény, még az ágyban is. Nem tagadhatom le mégsem, hogy róla írtam a Római elégiákat, én a weimari udvar bálványa, aki – Schiller megrökönyödésére –, mint akármelyik otromba fráter, összeadtam magam egy vaskos, türingiai tájszólásban káromkodó, közönséges teremtéssel. Aki ráadásul olvasni is alig tudott.

LÁNY Mert hát (agyacskáját megerőltetve idéz): "A nők ezüsttálak, amelyekbe mi aranyalmákat helyezünk." Ezt a lovagias szöveget én is megjegyeztem.

ÖREG Ó, hol van már az a Goethe?! "A tavalyi hó!"… A nőkkel való kapcsolataim azóta mind válással, szökéssel, bujkálással végződtek. (Erőltetetten kacag fel.) A vesztesek boldogtalanok. Én nem lehetek hát boldogtalan – mondtam magamnak dacosan. Ordításom más, tépje más a párnáját!… (Felülve, sóvár tekintettel nézi a kibontott hajfonatát; s mi-helyt megérintheti, minden dac elszáll belőle.) Bolyongó, magányos árny vagyok. Élek ugyan, de ritkán szolgál örömömre valami. Tolakodó arcok, fényes szavak egyformán fárasztanak.

LÁNY (csintalanul) Az ölelés is?

ÖREG (hiúsága kiapadhatatlan) Hiszed vagy sem, a szerelemben születő, változó valósághoz nevetségesen méltatlan az utánam maradó papíros opera omnia. Mit őrizhetett meg egykori lényünkből a Charlotte von Steinhez írt ezerhétszáz levél?!… (A falon függő árnyképre mutat. A lány odamegy, hosszan nézi. Az öreg köhécselni kezd.) Rossz a világítás hozzá; igaz, az akkori fény nélkül csak egy hazug árnykép az egész.

 LÁNY Azért én magma elé képzelek mondjuk egy oszlopos, mennyezetes ágyat, illatszórókkal… Szóval, a lefüggönyözött homályban minden más, magasztosabb, mint a mezei kikericsek közt vagy a csalánbokorban.

ÖREG Képzelj magad elé, hímzett hálóköntösben, copffal, a fülemre fésült tincsekkel. (Grimaszt vág.) Azért ne hidd, hogy minden irigylésre méltó volt. Csak a szerelmi nász éjszakáit kívánom vissza. A bókokkal, hazug tapssal tüntető diadalmenetekre gondolva, mint gipszcsecs-érintéstől, hidegrázás fog el. Rég kiírtam magamból, hogyan lesz úrrá rajtunk a nyers érzékiség. De mi erkölccsel büntetjük a természetet. A biblia szerint: "Valaki asszonyra tekint gonosz kívánság okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében." Ilyenformán bűnhődnöm kellene akár miattad is. (Egymásra nevetnek.)

LÁNY Hallottam én már szent életet prédikáló remetéről… A nénikémet csábította el éppen, fennkölt szavaival.

ÖREG A természet ült diadalt felette, szépecskén. Nem látom, hol ott a tragédia. Akiből nem lesz aggszűz, az előbb-utóbb belép Vénusz templomába, még ha apáca is.

LÁNY (megrökönyödve) Azért az mégis…

ÖREG (tréfásan) Mégis: élet! A csontkamrában bizonyára fáradtak leszünk ölelni. Bármily formás végtag hulljon is ölünkbe. A szerelemben a dölyf – egyenlő az ostobasággal. Nézd csak meg bátran az orcádat abban az ovális tükröcskében! (Felül.)

LÁNY (előbb magával, majd az öreggel szemez a tükörben) Erre azért volt szükség, hogy megjöjjön a bátorságom a komédiajátszáshoz?

ÖREG (lassan kikecmereg az ágyból) A kettőnk játékához. (Kivár.) El akarlak csábítani.

(A gyertya alig pislákol, kint csendesült a szél, de szakad az eső. A lány az íróasztalhoz lép. Élesztgeti a kékes lángot.)

LÁNY Mindjárt újat kell gyújtani.

ÖREG (morcosan) Ez a Riener tűrhetetlen egy személy. Minden mocsokba beleüti az orrát, de képes sötétségben hagyni (öngúnnyal) "a Földkerekség Legnagyobb Szellemét". Még nálam is fukarabbnak tartják. (Közben kis ezüsttálat s kanalat, és boros flaskót vesz elő az íróasztal cilinderes részéből.) Egy Harpagon! Képes felhasználtatni a maradékot is a következő napon. Persze csak akkor, hogyha vendégeket várunk ebédre. (A lány elmosolyodik.) Nemcsak kiállhatatlan és fösvény, de unalmasan tudálékos és erőszakos is. Egy idő óta a fejébe vette, hogy átstilizálja a leveleimet. Az utókornak lesz majd gondja a megfejtéssel, hogy mettől meddig terjed az én jó ízlésem. (A lány zavartan pillant rá.) Most bizonyára azt képzeled, hogy egy szószátyár, zsémbelődő vénség vagyok. De legalább fukarnak nem fogsz tartani. Rumos gesztenyepüré – a kedvencem.

 LÁNY (előbb a kiskanál hegyét mártja bele; megkóstolja) Finom. (Enni kezdi.)

ÖREG Nem feleltél arra, amit az imént mondtam. (A lány kérdően pillant föl.) Mi lesz a kettőnk játékával?

LÁNY Ezt vegyem meghívásnak? Hogy: "Jer Wilhelm Meister ágyába! Te leszel az új kis Mignonja!…"

ÖREG A kedvenc szivárványom. (A lány gunyoros tekintetét nem látja; nosztalgiával, mintha csak magának mondaná.) Öregebb lettem azóta, virgonc tündérem. Látom te is komolyabb, érettebb vagy…

LÁNY (csúfolódva tapogatja meg sovány csípőjét) Főleg teltebb.

ÖREG Akárhogy is, igazi nő!

LÁNY (józanul) Ahány bakkecske van ezen a világon! (Csend.)

ÖREG (visszafekszik a vetett ágyba; fátyolos hangon) Melyik az az életkor, amelyben le kell mondani mindenről?… (A lány lehajtott fejjel áll, nem felel.) El akarsz hagyni?… (Ezúttal heves mozdulatokkal mászik le az ágyról, az íróasztalhoz botorkál s tálcára helyezi a boros flaskót. Ceremóniás gesztussal.) Parancsoljon egy kis vörös-bort szíverősítő gyanánt! Madeira! (A kiskanállal kikanalazza a gyertyacseppeket a metszett pohárból.) Sajnos csak ez az egy pohár van. (A lúdtollal szakértelemmel kaparja ki belőle a viaszcseppeket, teletölti a poharat borral.) Én majd az üvegből kortyintok. Csak föl ne ébredjek.

LÁNY Túl nagy megtiszteltetés számomra a Mester poharából inni.

ÖREG (rátukmálja mégis a poharat) Sohasem tudtam inni üvegből. Ha ezúttal sikerül és nem megy cigányútra, azt jelenti, hogy nem ébredtem föl. (Izgatottan veszi szájához az üveget.) Sikerült! (Ragyog a képe.) Még tart az álom…

(A lány élvezettel issza ki borát, a poharat leteszi a tálcára, és csendesen megindul az ajtó felé.)

ÖEREG (savanyú képpel) Vén bakkecske!… Azt hihetted, hogy lotyónak nézlek. Minek bántsuk egymást, igazad van. (Tűnődve.) Egyetlen barátom van, akivel tegeződöm – a muzsikus Zolter, ő is Berlinben él -; más mindenki excellenciáz, még a fiam is négy éves korától. Szerelmeimtől, így vagy úgy, megváltam; csak Weimarral voltam képtelen szakítani. Abban a környezetben élek – nemcsak élek: szolgálom is –, melynek nyomorúságos voltától undorodom. Ha lenne hozzá bátorságom, megvetném.

LÁNY (elbizonytalanodva áll, csak fejével fordulva az öreg felé) Vegyem kitűntetésnek, hogy ilyen szörnyű titkot hallhatok?… Valahogy készületlenül ért. Ami az udvari élet ügyeit illeti, lehet, hogy túl naiv vagyok.

ÖREG Látszólag a legkönnyebb bölcsen és békülékenyen viseltetni e, tétlenségben már-már abszurd népség iránt. Mert utóvégre ki vagyok én? Alkotó, aki mindent befogadhat és magáévá tehet. A közemberek végül is ugyanúgy élnek, mint mindig:

 barnakövet fejtenek a hasadékokból, vasat, szurkot olvasztanak, hihetetlen fáradtsággal ősfatörzseket: kőszenet hoznak felszínre a bányában. A lét semmivé sohasem válhat!

                Még az udvar "cirkuszi porondja" is jó valamire; a szemfényvesztő, őrült handabanda és hitvány ámítás tanulsággal jár majd. Belefoglalhatom a Faustba, melynek néhány hete megint nekiestem. Hátha most be is fejezem. (Megindultság nélkül szakad fel belőle mindez, a lány viszont felindulva issza magába az öreg szavait. A házigazda szórakozottan újratölti a poharat; a lány fejével int, hogy nem kér többet. Ezúttal az öreg veszi szájához a poharat; két rövid kortyintás után hirtelen felcsattan.) Az Ős-Bűnre vadászva, egész hitvány, félelmetes, sötétben-tapogatózó életünk során, nem vesszük észre, miként kísért meg nap mint nap a gonosz! A fantáziátlan elmúlás bigottjai között így váltam én istentelenné! Vajon csak hírben? (Nyugtalanul járkál.) Nagy, istenkáromló bűn az én anyagban bízó, színekre pazarolt szenvedélyem ahhoz képest, hogy Weimar csak egy kis kupleráj.

LÁNY (leplezetlen rajongással) Ha mások is hallanák, hogy a nagy ember – a kényes ízlésű költő és miniszter – milyen szavakat használ!

ÖREG (lakonikusan) Figyelemre méltó észrevétel. Az ízlésem valójában túlságosan puritán volt mindig, mondhatni korlátozott. Amikor először hallottam Mozart egyik szerenádját, a társaságomban ülő hölgyek pillantása csupa sóhaj volt és epekedés, s a fagottok hangja annyi derűt és tisztaságot árasztottak, hogy az volt az érzésem: a kis kerti lugas emelkedni kezd velem, és örökre vidám búcsút mondhatok a weimari szűk utcácskáknak – agyacskáknak! –, melyeknek huzatos kapuját intrika-kulcs zárja s meredt ablakszemeikben áttetsző függöny a kárörvendő vigyor. A D-dúr Divertimento fortissimója ellenben már megzavarta fegyelmezettséghez szokott gondolataimat. Bevallom töredelmesen, békés polgárként inkább elviselem a kürtőkalap szorítását, semmint Beethoven zenéjét – tán csak Shakespeare szenvedélye oly nyers és bárdolatlan. Mindössze egyszer vállalkoztam rá, hogy szenvedő alanya legyek, de egyenesen irtózattal töltött el, mikéntha istállóba zárt lovak dübörögtették volna a földet alattam. (Iszonyatát szánalmas mimikával festi alá, tekintélyét cseppet sem kímélve.) Egyszóval, a pontos célt nem ismerő, nyugtalanító egyének és dolgok valósággal beteggé tesznek. Emiatt igyekeztem biztos, hideg páncélzattal elzárni magamat mindentől, ami a természetemmel ellenkezik. Ezt időnként oly buzgalommal és merevséggel sikerült véghezvinnem – emlékszem, egyszer August, még kamaszkíváncsisággal, kézen fogva be akart vinni egy tébolydába; haragomban egy hétig nem fogadtam rezidenciámon tulajdon fiamat! -; tehát a kiválasztott keveseknek abból a gőgös elvéből kiindulva, miszerint a

 magasból kell szemlélni a világot, amely csupa tökkelütöttből és gyengeelméjűből áll, oly eredményesen védekeztem a rút, a riasztó valóság ellen, hogy az emberi szenvedés, a lélek színei

                és hangjai előtt vakká, süketté váltam; csak a szenvtelen, "égi" jelek, üzenetek jutnak el hozzám. (Kimerülten ül le az ágy szélére.) Pedig van, amikor már csak a fájdalom tartja életben az embert. S nekem – mióta már! – semmi sem fáj. Ezen a téren Faustot is túljátszottam. Engem azonban nem éltet az ördög, hogy: "Van ám oly házi-szer, mely ifjúvá igézhet". Legfeljebb a poros szárnyaival az unott szalondalok és cukros daljátékok közönségével együtt tapsikoló, sznob őrangyalom vigasztal olyasmivel, hogy egy kis bolondozás megpezsdíti az alvatag vért s a ráncos képen többet ér, mint akárhány sminkelés.

LÁNY (feszült tartásban áll; hirtelen elszántan, saját magát is bátorító kacajjal) Hát akkor kezdjük a bolondozást! (Bohókás dalba fog; előbb csak a fejét billegetve hozzá.)

                Volt Thulának egy királya,
                Ki a sírig hű maradt,
                Reáhagyott a párja
                Egy színarany poharat.

                (Felkapja a tálcáról a poharat; tánclépésekkel kísérve most már el is játssza a jelenetet.)

                Sok dús torán a kelyhe
                Legdrágább kincse lett;
                Ha ajkához emelte
                Szeméből könny eredt.

                (Az öreg, kezében a flaskával, vele együtt fújja.)

                Utolszor még rajongva
                Kiitta a tűzlevet…

(Közben kortyol egyet; mellé ment. Köhögni kezd, megszédül. A lány odaugrik hozzá, a derekánál fogva tartja, majd a hátát ütögeti. Hiába; az öreg nem tudja kiköhögni magát, rekedten rikácsol. Hagyja, hogy leültessék, lefektessék.)

LÁNY (szelíd dorgálással) Na ugye, megárt a mulatság!

ÖREG Ne búsulj (nagyokat szuszogva), ha berekedek, legalább vékonyabb lesz a hangom. Jobban tudom majd utánozni Luciát. (Megpróbál felülni. Elhárítja a lány segíteni akarását.) Nincs baj, amíg berzenkedik bennem az erő s a tenni vágyás. (Vezénylésre emeli kezét, mint egy karmester.) Figyelj rám most. Elpróbálok veled egy párbeszédet. (A lány tartózkodó kíváncsisággal néz rá.) Nem kell félned, egyelőre nincs csókjelenet. Én a kerítőnő vagyok. Most tanítalak arra, hogyan kell kibabrálni a kakaskodó férfival. Hogyan kell tőrbe csalni… Kezdem. (Kihúzza magát; elváltozott hangon.) "Jó volna valami szórakozást is nyújtani a szerencsétlen állatnak,

 mielőtt gyötörni kezdi. Intézze úgy, hogy legalább egyszer kiüríthesse zacskóját, hogy láthassa, mekkora buzgalommal igyekszik."

LÁNY Pfuj!

ÖREG Fenét: fuj! Te most Carubina vagy. Giordano Brunot megégették, a tudomány vértanúja lett. De ha élne ma is vállalná a darabját, pláne Weimarban, a jó modorával tűntető, álszenteskedő szolganépség előtt. (Élvezettel folytatja.) Most te következel. Igyekezz utánam mondani: "Olyannak fogok mutatkozni, mint aki lángol a szerelemtől…"

LÁNY Olyannak fogok mutatkozni előtte, mint aki lángol a (elpirulva) szerelemtől…

ÖREG (bólint, hogy jól van) "Úgy fogom csókolni, mint a medve, összeharapdálom az arcát, összeszorítom a fogammal az ajkát…" (Várja, hogy a lány ezt is elismételje.) Na, mi lesz? (A lány durcásan nemet int a fejével.) Nem jegyezted jól meg? (A lány bólint, hogy: de igen.) Akkor hát?!

LÁNY (színtelen hangon) Úgy fogom csókolni, mint a medve, össze… (Elhallgat.)

ÖREG Kinek az arcát képzeled magad elé? (Csend.) Valakire gondolsz, nem?! (A lány igent int a fejével.) A vőlegényedre. (A lány megint bólint.) Gondolj valaki másra… Tegyük fel, reám. Tehát: "…összeharapdálom az arcát…"

LÁNY Összeszorítom a fogaimmal az ajkát…

ÖREG (elismeréssel) Kiváló memóriád van. Látod, ebben az egyben én is fiatal vagyok.

LÁNY Nem csupán ebben

ÖREG (ravaszkásan hunyorít; jól esett neki a bók) Figyelj! "…összeszorítom a fogammal az ajkát, úgy, hogy kénytelen lesz üvölteni, élvezheti majd a komédiát!"… Ezt nyilván gúnyosan kell mondani.

Lány Úgy, hogy kénytelen lesz üvölteni, élvezheti majd a komédiát!

ÖREG (kurtán bólint) "Akkor pedig azt mondom: Szívem, életem, ne kiabálj, mert meghallanak minket. Bocsáss meg, szívem, ez csak azért van, mert túlságosan szeretlek!…"

LÁNY (nekibátorodva) Akkor pedig azt mondom: Életem, ne kiabálj: mert meghallják. Bocsáss meg, szívem, ez csak azért van, mert túlságosan szeretlek! (Lesüti a szemét.)

ÖREG Nagyszerű! (Hirtelen akar fölállni, egyet jajdul, s köhögni kezd megint. A lány gyengéd mozdulattal fölsegíti.)

ÖREG (huncut vigyorral) Most én következem: azaz Lucia. (Elváltoztatott hangon.) "El is fogja hinni, mert azt hiszi, hogy hatott a varázslat." Mire Carubina: "Annyira odavagyok, hogy lerágnám a csontjaidról a húst!" Mondod?

 LÁNY (nevetve, könnyedén) Annyira odavagyok, hogy lerágnám a… (kétértelmű mosollyal) a csontjaidról a húst!… (Más hangnemben még hozzáteszi.) Mi marad belőletek férfiak?

ÖREG "Vipera-szerelem" – jegyzi meg rá a kerítőnő elégedetten. Te pedig: "Ó, de ez még sem-mi. Majd ráveszem, hogy dugja át a számba a nyelvét; ezt azután olyan erősen fogom meg a fogammal, hogy nem fogja tudni visszahúzni…" Na, gyerünk!

LÁNY Egyelőre hallgatom.

ÖREG "…hogy nem fogja tudni visszahúzni, amikor akarja, és nem is fogom elengedni addig, amíg háromszor-négyszer kínjában nem üvölt." Mire Lucia: "Ha, ha, ha."

LÁNY Ha, ha, ha!

ÖREG (a bosszúság leghalványabb árnyalatával) Ez nem a te szöveged!

LÁNY Csak kacagtam. Azon, hogy ki fogja ezt engedélyezni Weimarban. Karl August herceg őfelsége már nem él.

ÖREG (cinkos kacsintással) Pedig ő aztán szerette a malackodást, igaz?!

LÁNY (komoly, ártatlan pofikával) Én azt nem tudhatom. (Ellép az ágy mellől.)

ÖREG De a szerepet, ugye, megtanulod? Segítsz nekem, hogy előadhassuk ezt a reneszánsz-komédiát!

LÁNY (egy fokkal tartózkodóbban) Miért pont engem szemelt ki erre a szerepre?

ÖREG Mert fiatal vagy… (kis habozás után) és szép. És főleg nem vagy romlott. Mint a többiek, csaknem valamennyien. (A lány enyhe kétkedéssel hallgatja. Az öreg felhevült tekintettel nézi; szinte magából kikelve kiált rá.) Nem érzed, hogy mit jelentesz számomra?!… Az utolsó…

LÁNY (kis látszat-fölénnyel, először ironikusan, érzelgős hangsúllyal) A nagy szerelmet!

ÖREG (dühösen emeli föl gesztikuláló kezét; aztán mintha csak legyintene, faképnél hagyja a lányt. Szünet után, higgadtságot erőltetve magára.) Ez az utolsó alkalom, amikor visszaüthetek nekik.

LÁNY Kiknek?

ÖREG Azoknak, akik (most ő ironizál) kétségbe vonván emelkedett "küldetésemet", addig mesterkedtek öreg hercegi pártfogómnál, míg fel nem mentett színházigazgatói állásomból.

LÁNY (megütközve) És kire bízta?

ÖREG Egy öreg tehénre, vagy egy ökörre. Teljesen mindegy. (Kissé fontoskodó arcot vágva.) A régi pajtaszínház nem sokkal azután leégett. "Goethe büntetése!" – suttogták babonás ellenfeleim. Az új épület tervezésekor azonban mintha már csak ex-miniszter lettem volna. Egy új színház végeredményben csak egy újabb máglya – csillapítottam magam –, amelyet egy véletlen előbb-utóbb úgyis meggyújt.

 (Kivár, angyali vigyorral.) Most itt a kínálkozó "véletlen"! Mit szólsz hozzá: alágyújtunk az álízlésnek és álerkölcsöknek Bruno "máglyájával" a weimari színpadon?! (A lány bele-egyező válaszát várja.)

LÁNY (visszafogott kedélyességgel) A Carubina nyelve tovább is hasonlóképpen forog, mint eddig?

ÖEG Még különbül. "Hajlandóságot mutatok – majd a férfihevítő taktikából jelesre vizsgázva –, hogy megnyissam neki a bejáratot egyszer, mielőtt még az ágyba feküdnék." (Az öreg láthatólag élvezi, hogy malacságokat mondhat.) A kellő testtartásba helyezkedem és amikor ő előveszi…"

LÁNY Ne folytassuk, jó?!… Csak elrontanám a reprezentációt. Én nem botrányra vágyom.

ÖREG Hírnévre sem?

LÁNY Kevésbé zajos kalandra; s talán egy kis megértésre. A hírnevet meghagyom (pukkedlizve) "excellenciádnak".

ÖREG (keserűen húzza el a száját) Nekem?!… Én búcsút mondtam mindennek. Eltűnő hegyek, római arénák, eltűnt arcok után – a hírnévnek is. (Csend. Maga elé nézve.) Mi volt az én életem?… Csak pillanatokra feledkeztem meg magamról. Vajon mi volt az, ami visszatartott? Talán több vér futott nálam mindig a gondolkodás és alkotás szerveibe?!

(A lány közben félrevonult, befészkelte magát a karosszékbe; szinte elvész benne. A vihar is elcsendesült. Az öreg befekszik az ágyba, betakarózik; szíve felett össze-kulcsolt kézzel nyugszik a hátán. Mozdulatlanul, akár a ravatalon.

A sötétség felfokozza a csendet. A hirtelen hangtalanná merevült estbe valószerűtlenül hullanak egy harangkalimpálás törmelékei. Valahonnan messziről.)

LÁNY (meghatározatlan idő múlva, mintha meghatározhatatlan személyről szólna) Hallgatni is jó vele… Miért ünnepli taps a lelket, mikor fecsegő, fárasztó, üres? (Az ágy felé fordítja arcát.) Miért nem őrzöd, úgy, mint ezt a követ, legszebb emlékedet? (Csend.) Nem felelsz? (Odamegy az ágyhoz, fürkészi az öreg arcát.) Miért nem felelsz? (Megcirógatja az egymásba kulcsolt ujjakat, majd a magas homlokot. Szorongása kiáltássá erősödik.) Hová tetted a legnagyobb szerelmet?!

ÖREG (anélkül, hogy a lány felé fordulna, fojtott hangon) A beteljesületlen vágyat(?)… A legnagyobb mindig: a lehetőség.

LÁNY (hitetlenkedve) A lehetőség láthatatlan ágán lebeg… egy Goethe is?! (Lekuporodik az ágy széléhez; kihívóan.) Engem is meg akartál kapni, igaz?

(Az öreg kelletlenül morog; majd keze felemelkedik, repdeső ujjai a lány arcát keresik.

A gyertya lángja utolsót lobban.)

 LÁNY (talán csak ugratásnak szánja) Vegyél el feleségül.

ÖREG (mintha megcsípte volna valami, lerúgja magáról a takarót. Lelógó lábával – csak éppen sejteni lehet – a papucsát keresi, de nem találja.)

LÁNY (talán farkasszemet néz vele a sötétben. Öngúnnyal.) Legszívesebben szembekacagna, de beéri egy fanyar vigyorral.

ÖREG (nagy későre) Egy régi népkönyvben meg vagyon írva…

LÁNY Mi van megírva?

ÖREG A válasz. Vagy a megoldás – ahogy tetszik. (Feláll, az íróasztalhoz botorkál.) Mondtam már, hogy a nagy mű befejezésén dolgozom? Ahhoz böngésztem át újra Az híres neves varázsló és garabonciás, Faustus doktor históriája-t. (Papírok közt keresgél.) Ha nem volna ilyen sötétség, felolvasnék neked belőle egy passzust.

LÁNY Várj. Megpróbálok valamit. (Az íróasztalnál matat. Egyszerre csak egy lángocska kezd világítani halványan.)

ÖREG (álmélkodva) Hogy csináltad?… Még mindig álmodom.

LÁNY Egybegyúrtam a viaszdarabkákat. A szál szerencsére nem égett le teljesen. De most már igyekezzünk.

ÖREG (kissé kábán) Mivel?… Persze. Itt kell lennie a népkönyvnek. (Megtalálja. A karos-székhez vonul, leül. Fellapozza a könyvet. Miközben olvas, a lány a fénylő tálcán tartja neki a világot.) "Mondá akkor Faustus nékie: Meg akarok házasodni, ha törik, ha szakad. Mely szavára rettentő forgószél szakada az házra, mintha fondamentemestül föl akarná emelni. (Az öreg felpillant, körülnéz, majd folytatja az olvasást.) Kiszakadának minden ajtók az sarkaikból és tűzvész kerekedék, mintha hamuvá akarná égetni az házat. Faustus lerohana az grádicsokon… S csapkodának az lángok körülötte, mintha máglyára került volna. És kiálta az léleknek utána segítségért, ígérve az ő kívánsága és tanácsa szerint élni…"

LÁNY Már kezdem érteni. (Gúnyolódva.) A máglyától való iszonyat komplexusa.

ÖREG "És jelenék neki az eleven ördög… Mefisztofilesz, és mondá nékie: Ha ezentúl ígéretedet megállandod, lásd bujaságodat másképen akarom csillapítani, hogy egész életedben ne kívánnád másképpen. És ez így lészen: Mivelhogy tisztán élni nem tudnál, minden nap és minden éjjel asszonyt szerzek a te ágyadban…"

LÁNY (kikapja az öreg kezéből a könyvet, és ideges mosollyal sietve olvassa tovább) "…az kit az városban avagy máshol meglátnál és kedvedre bujaságra megkívánnál… Jól vala dolga eképpen az Faustusnak, hogy az ő szíve örömtől reszkete, és száná-báná, mit előbb akar vala tenni. És vőn rajta erőt olyan dühösség és bujálkodás, hogy éjjel-nappal…" (Bosszúsan csukja össze a könyvet.) Férfi észjárás.

 ÖREG (elveszi tőle a kötetet, türelmes, bölcs mosollyal) Én más tanulsággal forgattam ezt a kétszázötven esztendős könyvet: "A művészet sokáig él. De kurta ám az élet"… A beteljesületlen szerelemnek éppen az hosszabbítja meg az életét, hogy megmarad nagy lehetőségnek. Jöhet közbe akárhány halál. A halhatatlanság a meg nem történtet is emlékké oldja.

LÁNY (állhatatosan nézi) Hogy hívták?

ÖREG Hogy fogják nevezni – csak az számít. Ami meg nem történt, bennem történik tovább, és ami történt, azt mindenki csak találgatta Weimarban is, akárcsak Marienbadban.

LÁNY (váratlanul magázni kezdi megint) Úgy hát Marienbadban találkoztak?

ÖREG Igen. Akkoriban, hét-nyolc évvel ezelőtt vált rögeszmémmé, hogy a gyomormosó gyógy-vizektől és a fürdőhely új arcú társaságától várhatom testi és lelki újjáéledésemet. Lettet megbékélten hagytam itt Weimarban egy utolsó verses üzenettel: "Néked köszönhetem, ami vagyok." Az ember azt hiszi, hogy ahány derűs álom és napfényes reggel, annyi lehetőség. S közben…

LÁNY (nem sajnálja felrázni a merengésből) Mindig két szerelem közt vergődik.

ÖREG (megadóan bólint; a karosszékben hátradőlve, elnéz valahová messzire) Nem az orvos intett óvatosságra, s az sem igaz, hogy kosarat kaptam volna tőle…

LÁNY (mint aki nem hisz a fülének) Megkérte a kezét? (A világító tálcát leteszi az íróasztalra.) El akarta venni feleségül?… Miért nem beszél? (Kérlelően.) Folytasd. (Megindul a karosszék felé, suttogva.) Még megérem, hogy elaludt… álmában.

 
(Sötétség)
 
 AZ EMLÉK
 

(Marienbadban, a fürdőhely legelegánsabb házának teraszán. Szeptemberi kék ég, még tart a meleg idő. Szelíd rétre nyílik kilátás.

Frau von Levetzow Karl August weimari herceggel beszélget. A hatvanhat éves herceg legalább harminc évvel idősebb, de nem emiatt mutatkozik, időnként a kis padra telepedve, nyugodtabbnak.)

 

FRAU v. L. (mint aki nem hisz fülének) Ez nem tréfa?

HERCEG Először én is annak vettem. Goethe nem az idén ismerte meg kegyedéket, talán éppen itt, Marienbadban. Én szentül meg voltam győződve róla, hogy csupán geológiai vadászterület számára a fürdőhely.

FRAU v. L. (ideges kacajjal) S lám, szoknyavadász is… még mindig. Van némi tapasztalatom a nagy költő szalmaláng-hevületéről. Még az első férjemmel voltam: ne firtassuk hány évvel ezelőtt.

HERCEG (kíváncsi tekintettel követi a suhogó ruhájában fel-alá lejtő hölgyet. Félhangosan, inkább csak magának.) Ejha.

FRAU v. L. De ekkora korkülönbség!… Minden illendőség határát túllépi.

HERCEG Az én öreg barátom elsősorban: GOETHE volt mindig. Csak aztán halandó férfi, akinek firtatni kelljen az életkorát.

FRAU v. L. Nem úgy értettem. Még csak nem is mint anya. (Igyekszik óvatosabban fogalmazni.) Nem mintha sürgetővé vált volna valami is, vagy pont nekem jutott volna eszembe, ne adj Isten, siettetni a dolgot… Egyáltalán komolyan venni… De ott van Ulrike. Egy pillantással is lemérheti felséged, hogy mennyire gyermeklány még.

HERCEG (szórakozottan) Hány éves most?

FRAU v. L. Tizenkilenc. Nőiesen nyúlánk, nem mondom… (Anyai hiúsággal váratlanul.) Fenséged mit szól a leányomhoz?

HERCEG Csak a múlt nyáron láttam. A kék szemével! Charmant!

FRAU v. L. A titkos tanácsos úr pedig…? (Várakozón néz a hercegre, mintha az ő válaszán sok minden múlhatna, talán egy kis "időcsalás" is. Karl August előbb szólni készül; aztán meggondolja magát. Feláll s elfordulva a hölgytől, nagy érdeklődéssel szemléli meg a teraszról látható tájat.)

FRAU v. L. (talán illetlenséget követett el; igyekszik hát helyrehozni) Goethe titkos tanácsos úr igazán olyan fiatalos még mindig. Rendkívül tevékeny; összejövetelekre, bálokra jár itt is. A pedantériája, igaz, az öltözködésre már nemigen terjed ki, mint régen, amikor olyan volt, mintha skatulyából lépett volna elő. Ám nekem személy szerint az enyhén konzervatív viselet egyenesen tetszik. Legutóbb különben ő vezette be Maria Szymanovszkával, a cárnő udvari zongoristájával a polonaise-t. (Kivár, szavainak hatását próbálja lemérni a hercegen.) Szymanovszkát, gondolom Weimarban is jól ismerik. Nem hiszem, hogy volna nála különb zeneszerzője az évszázadnak. Ezt hallotta? (Dúdolni kezd egy híres szalon-darabot. Elragadtatott arckifejezéssel.) A Le Murmure!… De talán térjünk vissza Goethére. A mandulaszemű szépség is vele tüntetett a búcsúhangversenyen. Némiképpen találnak is. (A herceg érdeklődéssel vonja föl szemöldökét.) Most nem a korukra gondolok, ha-nem arra, hogy mind a ketten kiváló társalgók. Igaz, hogy Goethe minden nőnemű lény iránt érdeklődést mutat, akár a kőzetek katalógusának darabjai iránt. Szinte minden apróságra kiterjedő figyelmével, elemzőkészségével még a hölgyválaszban is próbára teszi partnerei figyelmét.

HERCEG Úgy hallottam, hogy a legcsinosabb fruskákat játsszák a keze alá.

FRAU v. L. (örül, hogy egy kis nevetéssel oldhat valamit a feszültségen) Az én Ulrikémet is ezzel "gyötörte meg" kezdetben. (Megkísérli utánozni a Goethe modorát.) "Ez itt túlnyomórészt kvarctartalmú, hússzínű gránát, látja nemde" – s már nyúlt is be következő zsákmány után a megtömött hátizsákba –, "ez pedig laza ikerkristály, igen ritka darab, gyermekem, talán az egyetlen, amelyet eddig itt találtak"… Újabb és újabb súlyos ajándékok! Azt képzelte, hogy Ulrike minden nap más csokor követ fog tartani a toalettasztalán. Ráadásul a korareggeli látogató nadrágjának ülepén mohafoszlányok, s markában az ajándék penészszagot áraszt.

HERCEG (most már ő is nevet) Tartósított illattár!… Virágot tépni – a szabályokhoz alkalmazkodó titkos tanácsos, vagy tán lelke mélyén a költő – mindig óvakodott. (A hölggyel szemtől szemben. Kicsit ugratásnak szánja.) Addig nincs különösebb ok az aggodalomra, amíg nem ajándékozza oda Ulrike kisasszonynak a saját gipszmellszobrát.

FRAU v. L. (bizalmas hangon) Téved felséged, bocsásson meg, de kénytelen vagyok ezt mondani. A helyzet, amint a lányomból kivettem, sokkal komolyabb. A "szobor" – ebben a gyönyörű marienbadi őszben – kezet, lábat hajtott, s mintha viaszból lenne, a szíve legalábbis, csöpögni kezdett a forróságtól. Goethe úr néha szipog, mint egy kisiskolás; máskor meg durcás, ha nem kapja meg azt, amire vágyik.

HERCEG Melyik lány tagadna meg egy csókot a Nagy Öregtől!

FRAU v. L. Természetesen; az én kislányomnak is imponált az elején, hogy a fürdőn csak az ő révén lehetett megközelíteni "a nagy tudóst". Mert, bevallom, a mi házunkban nem volt Goethe-kultusz, s Ulrikém, amíg a híres férfiú nem írt fel néhány rögtönzött sort a báli legyezőjére, azt sem tudta róla, hogy költő. A Wilhelm Meister friss példányát fellapozva az-tán kíváncsian, majd fokozódó zavarral kísérte el erdei sétáira a Költőt… Azt állítja, hogy tiszteletből és főleg sajnálatból kezdett mind engedékenyebb lenni vele szemben, mígnem az-tán… (Elhallgat, csipke-zsebkendőjével törli meg egyelőre száraz szemét.)

 HERCEG (könnyedén) Ne, csak nincs valami baj?

FRAU v. L. Goethe nem egyszerűen hallgató vagy csevegő társat keresett benne a marienbadi napokra…

HERCEG (unottan) Persze. Fel akar vele repülni "a lélek birodalmába".

FRAU v. L. (leszegett állal, halkan) Még csak nem is a gyönyör bozótos, sűrű útvesztői felé próbálja csalogatni a kis hiszékeny gyermeket. (A herceg karját megfogva, ünnepélyes komolysággal.) Fenséged udvari költője és barátja arra akarja rávenni a leányomat, hogy menjen hozzá feleségül.

HERCEG (leül, a padra könyökölve kezébe ejti arcát. A hölgy hiába várja, hogy álmélkodjék; már-már irigykedve kiált föl.) Ez igen! (Némi töprengés után ostoba képpel.) Igaz, hogy nem ismerek rá. Hisztériás rajongás – a szokásos első felvonás. De az-tán a legkisebb sürgetésre váratlan kihűlés, és (futó mosollyal) a végső bonyodalom helyett menekülés a felelősség elől. Ez Goethe, a férfi… (Eltűnődve.) Eddig legalábbis ez volt a képlet.

FRAU v. L. Ezúttal neki sürgős erősen. (Érzelemmentesen.) Szegénynek, úgy látszik, felborult a lelki egyensúlya. (Leül Karl August mellé a padra.) Amikor nem kirándulnak, egyik szobából a másikba kísérgeti Ulrikét végig a házon.

HERCEG Kísérgeti.

FRAU v. L. Borús időben egész nap, késő estig…

HERCEG Mint egy múltszázadból visszajáró, hóbortos szellem. (Kínosan kacag, mint aki elárulta öreg barátját.)

FRAU v. L. Mikor megérkezett Marienbadba, betegesen ingerlékeny volt. Hajnali órán kiállt az ARANYSZŐLŐHÖZ címzett fogadó ablakába, és elkezdett beszélni.

HERCEG Kivel beszélt?

FRAU v. L. Magában. "Az extázis pillanatai igen ritkák az életben" – ilyesmiket motyogott; volt, akik hallották. Meg hogy: "Az ébrenlét siet durván eltűntetni az álom kedves tüneményeit."

HERCEG (megint faarccal) A költő akkor elegáns igazán, ha hóbortjait tisztelettel vagy rokonszenvvel szájára veszi a világ. Csak össze ne cserélje megint a céduláit; nála ez egyáltalán nem a szenilitás jele. Vagy tíz évvel ezelőtt történt meg vele az a bájos eset, hogy szíve választottjának tévedésből azt a pár sort küldte el, amit naplójegyzetként firkantott papírra. A "szerelmes levélkében" ez állt: "Orvos rángata ki az ágyból és fecskendezett életre köszvényes és görcsös elszorulásomból. Csüggedt és duzzadt voltam estebédig." (Bizalmasan.) Remélhetőleg az ő értékéből sem von le semmit egy csípős anekdota, akárcsak a Napóleonéból az, hogy valaki megleste, amint a páholyhomályban hortyogó császár jobbját egy színésznőcske nyaldosta, s amiatt látszott mosolyogni végig Corneille fennkölt hangú drámája alatt. (Diszkréten mosolyognak egymásra.) Nos, Goethe éppen a görcsös elszorulásai miatt jött a fürdőre.

FRAU v. L. És csüggedtségén sikerült hamar túladnia. Most már az én Ulrikémen a sor, hogy helyrejöjjön. Ugyanis mind gyakrabban vesz erőt rajta a féktelen szorongás. Az éjjel is összevissza álmodott mindent. (Ezúttal igazi könnycseppet töröl ki szeméből.) Remélem, megérti Ön, hogy egy anya együtt szenved a gyermekével.

HERCEG (feláll, sétálni kezd) Az udvarban van egy álomjósom. Ulrike kisasszony mit szokott álmodni?

FRAU v. L. Például azt, hogy egy vízmosásnál kuporog, midőn nagy hirtelen egy sas ragadja föl a levegőbe. Mintha selymes szőr borítaná a testét álmában, úgy mondta; s amikor másodszor álmodott a sasról, valamilyen királyi jelvényt látott a madár csőrében.

HERCEG (fölényesen) Szárnyaláshoz nyílik szokatlan út. Méghozzá földi pályán.

FRAU v. L. elámulva csatlakozik a sétáló férfihoz) A minap egyik intézeti társnője hívta meg névnapi mulatságra a leányomat. Ott egy babonát hallott, amit aztán meg is álmodott. Ehhez mit szól hercegi fenséged?… A babona szerint egy vitéz lovag, akinek a fejét párbajban hasították ketté, szörnyállat alakjában feljár a kriptájából s ijesztgeti a környék népét. Ulrikét a ház cselédlánya kalauzolta el éppen a vendégszobácskába ( a hölgy mimikával, gesztusokkal kíséri elbeszélését), hogy a haját ott megigazítsa, midőn kukoricabajuszból ragasztott, hosszú, lobogó szakállal egy veres hajú gyerek ugrott be az ajtón a homályba, s ijedtében vagy csak mókázva földig hajolt előtte. Ulrike elvisította magát, s fejét a cselédlény ölébe fúrta. Megesküszik rá, hogy a manókinézésű gyermek nyakán fehér egér szaladgált… Csoda hát, hogy még azon az éjen megálmodta a lovagi sírkamrából kilépő szörnyet, amint őt veszi üldözőbe, őt, aki kis, fehérszőrű tapsifülesnek képzeli magát?!…

HERCEG Bűbájos könyveket olvasni, terjeszteni kockázattal járhat az egészségre nézve (lakonikusan), sőt a közállapotokra.

FRAU v. L. Az én leányom azt állítja, hogy ilyenkor csak a Teremtőhöz küldött fohász segíthet a tévelygő lelken.

HERCEG (ajkába harapva) Ha jól értettem, a kegyed hajadon leánya tévelygésnek érzi a Goethéhez fűződő barátságát. Vagy talán az édesanyukája gondolkozik ekképpen?

FREU v. L. (felindultság vett rajta erőt) Hát nem aggasztó minden, amit most elbeszéltem?

HERCEG Hátborzongatóan mulatságos, asszonyom. Akár egy vadromantikus rémdráma. Csak a kriptaszökevényt életre csiklandozó kíntorna-nyitány hiányzik hozzá.

 FRAU v. L. Fenséged tudomásom szerint nem kedveli a rémdrámákat.

HERCEG Ellenkezőleg. Halálra szoktam kacagni magam, valahányszor – minden szökőévben – rászánom magam, hogy elmenjek egy ilyen zseniális bemutatóra.

FRAU v. L. (megbántottan) Köszönöm, ezt bóknak veszem. (A herceg ironikus képpel hajtja meg magát. A hölgy, kínos csend után érzékeny hangon.) Úgy vettem észre, hogy fenséged nem látja tragikusan a leányom és a titkos tanácsos úr kapcsolatát.

HERCEG (rábeszélően) Nem győzöm hangsúlyozni, hogy hasonlóan kényes szituációkban mindig csak a költőt látom Goethében.

FRAU v. L. Azt viszont fenséged nem veheti részemről aggályoskodásnak, hogyha az "erőviszonyokat" szem előtt tartva higgadtan mérlegre teszek mindent. A jövőt is.

HERCEG Tudtommal az öregúr, előrehaladottabb életkora ellenére, jobb kondíciónak örvend, mint én.

FRAU v. L. Egy férfi szemével nézve nyilván Ulrike sem egészen gyerek már, mint amilyennek az anyai szív látja. (Hangjából eltűnik a fátyolosság; egyre inkább az alkudozó, "üzleti" hangvétel kerekedik felül.) Isten őrizz, hogy be akarjak avatkozni a leányom életébe; nem szeretném így, vagy úgy kockára tenni a jövőjét, a boldogságát. Ő maga vallott nekem bensőségesen a lelkében eluralkodó kételyről; aligha tudna egyértelmű feleletet adni arra a kérdésre, hogy megszerette-e Goethét, vagy csak tiszteletet érez iránta? Meg kell adni, ez a, sajnos, már nem legfiatalabb férfiú ritka példája a teremtésnek, kiben szellem, szív és mívesség a legszebb összhangban egyesültek. Az utóbbi napokban – remélem, nem tartja Ön ezt elképzelhetetlennek – lelkemet őmiatta is aggodalom töltötte el, nem csupán a leányom miatt, hogy mi történne vajon, ha az Ulrike tartózkodó viselkedése akadályává válna annak, hogy Goethe az ihlet megfelelő állapotába juthasson. Fenséged érti, ugye, mi az, amire gondolok?

HERCEG (túlzott kedélyességgel; önmegnyugtatásnak is szánja) Nem kell félteni a kétség-beeséstől azt, aki, habár mániákusan gyűjti – és el is raktározza, osztályozza, csiszolgatja-szépíti – a szenvedéseket, de nem ismeri a kétkedést.

FRAU v. L. Csak nem Goethéről beszél fenséged?

HERCEG Csakis őróla. Látványosan szeret égni, lobogni, meg kell adni; de a ripacskodó túlzásoktól őrizkedni szokott. Az udvari költő és államminiszter önmagát ne tudná megfékezni, ha muszáj, amikor a színészeket is úgy kormányozta egykor, hogy még Napóleon sem tudott volna nagyobb fegyelmet tartani a weimari színpadon? Megtiltotta nekik, hogy akár a szenvedélyes részeknél ide-oda száguldozzanak. Egy ilyen erős lélek talán csak nem fogja "művészietlenül" zárni érzelmi játékait?!…

 FRAU v. L. (elgondolkodva néz maga elé) Gondolja?… Nekem nem megy ki a fejemből az az elmésség, melyet éppen tőle hallottam, miszerint a környezetében ritkán ütközött legyűrhetetlen akadályokba. Annál inkább önmagában. (Más, szánakozó hangnemben.) Fenséged mikor látta őt utoljára?

HERCEG Pár héttel ezelőtt, amikor elköszönt tőlem Weimarban.

FRAU v. L. Akkor még nem láthatta ráncos szemében azt a vad, őrült reményt. (A herceg félig-meddig hitetlenkedve csóválja meg fejét.) Az én Ulrikém pedig! Azelőtt pajkos gyermeklány volt; de megfogyott arcocskájáról elillant a mosoly. Szenvedő árny lett, elmélázó. Csak a szemébe kell nézni, mikor egyedül van.

HERCEG Ezek szerint kegyed a baj minden okát öreg barátom lovagias gesztusában: házassági ajánlatában látja?

FRAU v. L. (megszeppenve pillant Karl Augustra) Hogyan vonhatnám fejemre a vádat, hogy – akár kétségbeesésemben – csak árnyékát látom annak, aki jelenlétével egy egész fürdőhelyi társaságot vonz és nemesít?! Miként a Nap a tarkán viruló természetet. (Óvatosan hozakodva elő az újabb érvvel.) Én csak annyit mondhatok, hogy Ulrike nem tanúsított soha különösebb érdeklődést a férfinem iránt, és hát… mélyen vallásos érzületű barátnéi is óva intik egy esetleges elhamarkodott lépéstől, amely – ismerve törékeny szervezetét és szelíd természetét – kockázatos lehet ránézve.

HERCEG Mindebből szabad következtetnem arra is, hogy (gyengéd iróniával) az "ifjú pár" szeme előtt továbbra is ott lebeg a házasság lehetősége.

FRAU v. L. Olyannyira, hogy a titkos tanácsos úr – ezt a lányomtól tudom – fenséged érkezésére várt, hogy a nagyherceg kérje meg számára az özvegy anyától leánya kezét.

HERCEG (halkan) Vagy úgy!

FRAU v. L. Mindenek előtt azonban aggodalommal tevődik fel a kérdés: nem árt-e a házasság az öreg barát egészségének?

HERCEG (rövid töprengéssel) Egy melodramatikus mutatványba valóban nem ajánlatos belerángatni a szereplőket. Ezzel nyílván a nagyközönség érdeke is ellenkezni látszik. Csakhogy Goethe…

FRAU v. L. (kapva a szón) Goethe maga is gondolt már egy előzetes orvosi konzultálásra. (A herceg bután megütköző képét látva, kissé zavartan.) Ezt persze nem a leányomtól tudom.

HERCEG (ujjbegyével megpöccinti mellén a rendjelet) Szóval egy okos mamácska mindennel számolni szokott. (Gúnyosan.) Még a vőlegény hipochondriájával is, ugye? (Lenéz a teraszról.) Látom, éppen jön: támolyogva a megpakolt hátizsáktól. Vagy inkább a boldogságtól? (A hölgyre pillantva.) Hogyhogy egyedül jön?

FRAU v. L. Ma kivételesen külön voltak. Ulrike barátnéjával a templomba ment; Goethe azt mondta: azalatt kigyalogol a Hügieia-forráshoz, hogy egy hosszabb költeményt írjon neki

 HERCEG (felkészülve Goethe fogadására, a morbid tréfamester pózában) Irigylésre méltó barátom! Tán csak nem leszel oly oktalan, hogy ezek után meghalni siess?!

FRAU v. L. (zsebkendőjét ajkához szorítva, suttogó hangon) Számítok hercegi fenséged teljes diszkréciójára.

HERCEG (jóindulatú fölénnyel) Megtisztelve érzem magam. Mi még a klasszikus iskola hívei vagyunk. Mondtam: ripacskodás kizárva. (Félszájjal.) A hír hallatán legfeljebb a titkos tanácsos úr fia meg a menye, Ottilia fogják magukat, idő előtt, túljátszani. (A teraszra lépő Goethéhez.) Éppen most említettem Frau von Levetzov-nak, hogy magammal hoztam az orvosomat. Látatlanban hajlandó volt megnyugtatni, hogy öreg barátomnak jót tett az itteni kúra és levegő. S lám, előttem áll az élő bizonyíték!

FRAU v. L. (színésznői ráérzéssel) Ó, a titkos tanácsos úr talán még sose volt ilyen jó színben! (Goethe – nyilván a lépcsők miatt – kifulladva, zavartan elmosolyodik. A hölgy hálás tekintettel a herceghez fordulva.) Ulrike mintha ma sápadtan ébredt volna. Lehet, csak egy kis gyomorbántalom. Azért megkérem fenségedet, ne mulassza el, ha teheti, arra a néhány perces vizsgálatra nekünk is idekölcsönözni orvosát.

HERCEG (értetlenül, de lovagiasan) Ó… hisz ebben már megegyeztünk.

FRAU v. L. Még egyszer hálás köszönet érte. (Sietve távozik.)

HERCEG Említésre sem méltó.

GOETHE A kapuban a livrés inas üzenetét átvéve, azt hittem, Ő vár itt fenn. (Lelkesen.) Látta már felséged?

HERCEG (hűvösen) Csak az anyját.

GOETHE Mikéntha az utolsó bordámból teremtette volna az Isten – aki nincs!

HERCEG A "híres csalfa kobzos",

                ki nagylányokat is összefogdos!
                Belekerül, bármerre megy,
                a hálójába nem is egy…"

GOETHE Hagyjuk most az ifjúkor elégiáit.

HERCEG Az ifjúkorét? (Rögtönözve.)

                Talán Marienbadban másképpen vagyon

                Mint Rómában vala?

                Istennőd neve tán nem: Alkalom?… (Szünet.)

                Hogy szól az új elégia?

GOETHE I-a! I-a! (Elkacagja magát.) Szerelmes vén szamár vagyok Hetek óta kiráz a hideg, ha frakkot kell öltenem, s nem jut eszembe mellemre feltűzni a kitüntetéseket.

HERCEG Mindezt egy libuska miatt.

GOETHE (rosszalló pillantással) Felségedből az irigység beszél.

HERCEG Virultak s virulnak asszonycicácskák. Gondoljon Lette varázserejére. A Mariannekultuszra. "Prófétaköntös" és teliholdas éjszakák!

 GOETHE De már akkor is megvallottam, drága barátom, hogy: undorító végképp éjjel az ágy – egyedül!

HERCEG (könnyedén veti oda) Hát jól van. Ha a félistene mindenképp ragaszkodik hozzá, hogy nevetségessé tegye magát…

GOETHE (megszállottan) Ha őt elvesztem…

HERCEG Mármint a reményt

GOETHE (leül, bólint) Elvesztem magamat is. (Tenyerébe rejti arcát.)

HERCEG (mint aki érti) Társ kell a gyönyörhöz. Miért volna ez másképp hetven után?

GOETHE (kínos rándulással kapja föl fejét) Nemcsak a gyönyörhöz. A szellem sem játszik óriást már, tudván, félvén az este bíborát. (Alázatosan fogadja barátja csodálkozó tekintetét.) A házias, szerény élet végre nekem is megadatik. Remélni csak szabad. Nem azt, hogy az élveteg angóramacska, Ottilia rám szökik a fejem fölött nyikorgó manzárd-bordélyából; vagy hogy botra támaszkodva el-elvándorlok otthonról, ahol életemnek csak maradék hasznát lesik.

HERCEG Házias, szerény élet(!) – s közben belül egy vulkán forr és izzik.

GOETHE (világos önismerettel) De csak az agyamban.

HERCEG Az orvos a szívére lesz kíváncsi. Ne vegye zokon tőle, ha nehezen tud majd visszafojtani egy mosolyt.

GOETHE (megadóan) Persze, hisz a korral jár, hogy az ember nevetésre ingerlő helyzetekben is megőrizze lelki nyugalmát. Száz, kétszáz év múlva talán nem is tűnik majd olyan hátborzongatóan komikusnak majd az egész.

HERCEG (tréfás kedélyeskedéssel, mint aki egy kis szórakozásra vágyik) És a meghitt életre kiszemelt ara most ájtatosan ismételgeti az Úr színe előtt: "Ha Övé nem lehetek, akkor hát senki! Más férfi soha!

GOETHE (elkomorulva hallgat; majd szemérmesen) Nem is gondolja, barátom, hogy milyen közel jár az igazsághoz. Ulrike pironkodva vallotta be: az anyja és lánytestvérei szemére vetették, hogy elhanyagolja a gyónást meg a szentmisét miattam… (Hátratett kézzel járkál.)Máskor meg, a felhők vonulását figyelvén, szőkefürtös fejecskéjét magamhoz vontam, kiáltás szakadt ki belőlem, hogy: "Szívem csordultig telt gyönyörrel!", mire ő riadt csodálkozással válaszolt, hogy a pap is folyton az eget nézi s emlegeti, de soha nem használ ilyen túlfűtött szavakat.

HERCEG Ha nem csalódom, egy kicsit bigott a leányka; de tudós barátom majd megneveli. (Megpróbálja játékosan elütni a megjegyzés élét.) Addig is hallgassunk meg egy újabb kori pásztorjátékból kifelejtett kisáriát. (Kivár.) Kezdhetjük? (Énekelve.)

                Ó, én butácska lány,
                Hogy mért tetszem neki, talány.

                Karamell-ízű csók, Bár nem szédít úgy mint a bók.

 Ha foga ajkamba hasít,
                Nem bocsát meg a pap szerint
                Az Úr! Csupán korrekt puszit
                Fogad el, különben meg int.

(Goethe morcos hunyorgással nyugtázza a vidám előadást.)

HERCEG Most az ön rögtönzése jön, ahogy szoktuk. (Goethe hallgat.) Csak nem akarja elrontani közös játékukat?!

GOETHE (restelkedve magyarázkodik) Fenséges barátom, ha tudná, hogy mennyivel frissebb, vígabb az én eleven kis nyulacskám, mint volt idejövetelemkor.

HERCEG (váratlan megindultsággal) El tudom képzelni. A nyúl-mama már beszámolt róla. (Goethe szeme hiszékenyen csillan fel. Karl August mókázva.) Ezúttal kénytelen leszek magam besegíteni az Udvari Költőnek. (Keresztet vet.) Irgalmazz nekem, magasságos Utókor! (Szavalni kezd, ájtatos hangon.)

                A lány a szobor előtt térdepel:
                (Imára kulcsolt kézzel.)

                Bocsáss meg nékem mennyei Madonna,

                Hogy neki téptem virágot reggel

                És nem eléd szaladtam a templomba!

(Közben megjelent Ulrike. A herceg háttal áll neki, nem veszi észre. Goethe tapssal igyekszik figyelmeztetni barátját. Szánalmas arckifejezéssel, egyre kínosabban veri össze a tenyerét.)

HERCEG (végül megpróbálja komikusan fogni fel a kínos helyzetet. Földig hajol a lány előtt, amitől az még kellemetlenebbül érzi magát.) Ügyetlen kis plagizálás akart lenni. A Faust után szabadon.

GOETHE (kénytelen belemenni a játékba. Bosszús képpel) Térdepel és reggel! Hányszor mondjam, hogy hím-rímet nő-rímmel nem szabad párosítani.

                Felség, ha így halad,
                Még amatőr marad.

HERCEG (ezúttal Goethe előtt hajtja meg magát, bohócgrimasszal) Meghajlok a professzionizmus előtt! (Majd a lányhoz fordulva.) Magácskát (Goethéhez, megjátszott zavarral) – nem tudom! jó helyen járok-e? szólíthatom Ulrikének? – (megint a lány felé) – ahogyan költő barátom Magácskát leírta nekem, Walter Scott-divat szerint, skót mintás ruhában képzeltem el, lepkefogóval.

(Goethe öklét szájához szorítva fojtottan morog, mint egy oroszlán.)

HERCEG A fogfájása megint. Ez a terasz egy kissé mintha huzatos volna. (Sípszó hallatszik messziről. Ulrike elsírja magát; ettől hirtelen a herceg kedélye is lehervad.) A fog az hagyján. Szegény barátunk! Mindig allergiás volt a könnyekre. (Szánakozó képpel távozik.)

GOETHE (Urikéhez; atyáskodó kézmozdulattal) Jöjjön ide mellém (a padra mutat) és ne sírjon. A herceg pártfogónk. Nála a tréfa a rokonszenv jele.

ULRIKE Ha hallotta volna öö!… (Megint sírásra görbül a szája.)

GOETHE Hallottam, hogyne hallottam volna… (Zavarában elejti a kalapját.) Nem szoktam vallási kérdésekbe bocsátkozni, de biztosíthatom róla, gyermekem, hogy Karl August herceg a lehető legtoleránsabb…

ULRIKE (közbevág) Csak nem hiszi, hogy a herceg gügyögései miatt sírok?! Magam miatt?!… Tudhatná, hogy ki nem állhatom az önző embereket. (Szipog.)

GOETHE Csak ezt ne mondta volna.

(Megkísérli leültetni. A lány a sípszó révületében véletlenül az öregúr térdére ül. Idegesen ugrik föl.)

GOETHE (a maga dilemmájával küszködve, tehetetlenül tárja szét karját) Igaz, én nem tagadtam le soha, hogy egocentrikus vagyok.

ULRIKE (lepillant a teraszról) Hallja? Ez a távolodó sípszó őket jelenti.

GOETHE Kiket?

ULRIKE Egy kolduscsaládot, mely engem igen elbúsított. (Goethe együttérzéssel fogja meg kezét; a lány nem ellenkezik.) Férj s feleség kézen-fogva jártak fel s alá, utánuk három fiókájuk. Az ember a csatatéren veszítette el fél lábát, a nő világtalan. Zengő mély hangon énekelt az atya egy koldus-éneket, a gyermekek kísérték… Ha! A sípok hangja még kivehető.

GOETHE (zavartan) Nem vagyok eléggé muzikális… A szöveget kellett volna hallanom.

ULRIKE (szinte szemrehányóan) Ahhoz, hogy meghatódjék ön is?… (Goethe lesüti tekintetét.) Szívfagyasztó érzés ennyi nyomorultnak alamizsnát adni. Pedig az ének szavai nem is voltak szomorúak. (Mondani kezdi, emlékezetből.) Előtte meghajoltam ott, kedvem örömre változott… Dalolva a kedvesnek zsenge hársról, vidám május haváról… (Goethéhez.) Önt ez a buta vers nem érdekli, ugye?

GOETHE Ha nem csalódom, egy régi német versről van szó. Egyik lovagköltő írta. "Daloljatok néki, kérte: /zsenge ágú hársról, /vidám május haváról. / Odább kerek kőasztal állt, /időnket ott mulattuk…"

ULRIKE (hálás mosollyal) Ez az! A réten csókolóznak a végén.

GOETHE (elégedett képpel folytatva, egyúttal udvarol) "Fény csorgott ránk a lombon át, /virágos fű alattunk. /Titkon vigadtunk, ő meg én, /A hűs lucerna szőnyegén. /Szomjazva ráhajoltam /S ő enyhítette szomjam."

ULRIKE (eltűnődve) Mintha mégse találna minden szó.

GOETHE Tannhäuser: Tél múltán című költeménye. Lehet, hogy itt-ott eltorzítva adták elő. Az én verseimmel is előfordult már ilyesmi.

ULRIKE Minap, megvallom önnek, fellelkesített Wilhelm Meisteréből a széplelkű leány önmegtagadása s áldozata, és azon mély érzelem s határtalan szeretet és bizalom, mellyel a Fennvaló iránt viseltetik. De mikor előttünk áll az éhség, amelyről költeményekben olvasván nagylelkűségünket mutogatva szánakozunk, az utcán rémült sóhajjal igyekszünk messzire kerülni a Föld ezen áldatlan pontjától. Ön szerint hány ilyen nyomorult családot ismer és tűr meg a Mindenható, akik alamizsnára szorulnak?

GOETHE (kelletlenül) A közönséges, mindennapi tárgyakról nem szoktam mások előtt megnyilatkozni. Ám a kiválasztott lény viszontlátása s a csoda, amit e nap még tartogat számomra, fásult szívemet újjáélesztik: a maga kedvéért képes volnék nemcsak alamizsnát osztani, de akár zengő költeményt is írni a szánalom erejéről… (Észreveszi Ulrike szája szélén a szomorkás mosolyt.) Talán nem hisz nekem?

ULRIKE Csak folytassa. Hallgatom.

GOETHE (a térdére tett kalapot szorongatva) Hogy folytassam, mikor a delelőn túljutott már a nap, de örömei számomra el sem még…

ULRIKE (nyílt közvetlenséggel) Ó, az ön gyomra a legpontosabb óra. Bizonyára nagyon éhes lehet.

GOETHE (elhárító mozdulatot tesz, lehet, hogy azért, mert megzavarták fejtegetésében) Ami elkezdődött, még a reggel, az a rossz sejtelem volt s az azt követő bizonytalanság érzete. Hogy mi történik énvelem, ha szőke fürtű Reménységem elutazik.

ULRIKE Mint kitépett fűszál után, nő helyembe akárhány, kiknek kedvéért ön szívélyes és finom társalgását vakmerően ifjúi hévvel élénkíti majd.

GOETHE (szánalmas arcot vágva) Fut a hátamon a hideg. Hát vakmerőségben már a zsarnokság is rokonítható az ártatlan arcú tudatlansággal? Tiberius különös módon kedvelte volt a magányt: úgy biztosította maga számára, hogy embereket taszíttatott le a szakadékba.

ULRIKE (elhűlve néz a költőre) Nem egészen értem.

GOETHE Azt kívánná tőlem, hogy önszántamból ugorjak a mélybe?… (Kissé pózosan.) Már régóta szédülök.

ULRIKE Dőljön hátra a padon. (Leül melléje, ujjbegyével megérinti az öreg halántékát.)

GOETHE (pillanatokra lehunyja a szemét; látszólag megnyugszik) Örvendenünk kellene a királyi napnak (lepillantva a teraszról), mint minden, ami él – megannyi sejtelem a lég, a lomb, a víz ölén. (A lány makacsul hallgat.) Zavaros harcba sodródik az ember. Hol önmagával, hol… (keresi a megfelelő szót) korlátozó környezetével. Maga minden szavamat jól érti. (Csend.) De hallgat. Szerencsére most nem az édesanyja sugallatára. (Kezdi feltüzelni magát.) Itt állok (föláll, esetlenül dőlingélve, ujjai között a kürtőkalapot forgatva) leggazdagabb teremtmény! Nem siránkozni jöttem a Földre, hanem teremteni… Valami újat. És fel… (elakad) nem, feláldozni nem! Csak fölajánlani a boldogság oltárán.

 ULRIKE (Goethe mellé lép, hozzásimul; halkan) Én megértem, hogy szenved. (Kivár.) Goethe vívódása, megrendülése rejteget valami magasztosat. De ön most, úgy érzem… (kissé lehúzódik tőle) nem méltó Werteréhez. Werter nem búsított, nem kínzott másokat szenvedésével, önkeblében forrott ki minden sejtése, indulata. Magányosan küzdött.

GOETHE Ezért nagy ő. Ne képzelje, hogy gúnyolódom. (Higgadtan.) A mű nagyobb, mint az ember.

ULRIKE (kis kétkedéssel) Még hogyha az az ember kiválóság is?

GOETHE (bólint) Én most olyan vagyok, mint az erdő, mely dúltan reszket. Maga pedig fél átvágni az érzelmek ős-sűrűjén.

ULRIKE (kifakadva) Nem akarok bűnt elkövetni.

GOETHE (felvonja szemöldökét) Bűnt?!… Borzasztó szót használ. S a büntetettnek veti oda vakmerően. (Fátyolos, öreg tekintettel néz a lányra.) Csupa feddés és részvét a tekintete. Tilalmak foglalata.

ULRIKE Ne tévesszen össze rosszakaróival, akik a háta mögött fecsegnek, sugdolóznak.

GOETHE Túl nagy szó rájuk nézve a rossz. Szegények, a legtöbb közülük csak gyenge, mert valóban rossznak lenni oly tehetség kell, mely – akár egyéb kiválóság – nem adatik meg mindenkinek. A gyenge gyávaságában követi el a rosszat.

ULRIKE (a bölcsességtől meghatottan) A tisztelet és a bámulat ön iránt, mely keblemben ég, nem fog halálom órájáig kialudni.

GOETHE (fanyar kedvvel) Csak éppen feleségül nem akar hozzám jönni. (A lány hallgat.) A szóbeszéd miatt? (A lány tagadóan int fejével.) Édesanyja tiltja? (Újabb nemleges fejmozdulat.) Úgy hát meggyőződésből. (A lány elfordul tőle.) Ilyenkor nyilvánvalóvá válik a különbség kettőnk között. (A lány bizonytalanul bólint.) Kedvenc olvasmánya a vértanuk élete. Gondoljuk csak végig. (Fel-alá járva kezd magyarázni, nyilván azért is mondja, amit mond, hogy megsajnáltassa magát.) Itáliában fiatal koromban, egy házfalba beépítve, láttam egy naptól, széltől kifehéredett emberi koponyát, mely mintha hosszú fogait vicsorgatta volna. Lehet, hogy ilyennek lát engem, s közben saját magát képzeli mégis vértanúnak.

ULRIKE (könnyes szemmel) Nem igaz. Annyit tudnia kell, hogy nem így van.

GOETHE (keserű önjellemzéssel) A gátlások kora. Mit vár még tőlem. Az akadályversenyeken éljenzéshez szoktatott győztestől, aki a célon túl botladozik? Céltalanul. (Mint aki elfáradt, kalapját félrehajítva leül.)

ULRIKE Könnyebb lett volna meg sem ismerni önt.

GOETHE (magával tusakodva) Bármit tegyek: meghasonlás magammal.

 ULRIKE Vagy velem.

GOETHE Visszamenekülni egy olyan elő-időbe, midőn Te még a teremtés hiánya voltál? (A lány kezét szorongatva, kifakad.) Ha kellettél a Mindenhatónak, nekem ne kellenél?

ULRIKE (megértően) A fájdalom más-más alkot ölt. A gőg maszkja mögött könnyebben elviselhető. (Kérlelőn fordul a költőhöz.) De sorsom miért ijeszt s csábít elviselni, hogy lényem, mely a tökély tisztaságával ragyog fel a goethei tükörben, árnyékba rejtse gátlásaimat? Valahányszor elragadtatásától megszépülök, magányomban mindannyiszor lelkifurdalástól csúfítottan, megszégyenülten állok.

GOETHE Jól értettem? Te önnön fogyatékosságaid miatt habozol? Az üresség gyötrelme nem csupán a testté lehet?

HERCEG (lép ki a teraszra) Ó, pardon! Megint zavarok.

ULRIKE (mint aki most tért magához) Jaj, estebédre megterítettek-e? Mily gondtalan vendéglátó vagyok!

HERCEG Egy nagy ember a kegyed gondja most. Egy nagy étvágyú nagy ember, igaz. (Most veszi szemügyre a tépett kedélyű, összeaszottan magába roskadó Goethét) Hogy érzi magát, barátom?

GOETHE (sokára) Mint akit valami lerántott. (Szinte csak sóhajszerűen.) A sas szárnyán hurok.

HERCEG (bizalmas suttogással) A kettőjük ügyében volna egy ajánlatom. Persze nem itt.

ULRIKE (éretten) Mondhatja bátran. Hátha segít még.

HERCEG Weimarban, ígérem, szépen berendezett lakocska várja önöket. És hát… tetemes járadék… (Kínos zavarral.) De ezt már Frau von Levetzowal óhajtanám megbeszélni.

GOETHE (megértő, torz vigyorral) Arra a – biztos! – eshetőségre, ha sokkal előbb patkolok el, mint…

ULRIKE (gyengéden tapasztja tenyerét az öreg szájára) Csitt!

GOETHE (kézcsókkal teszi szabaddá ajkát) A dombról úgyis visszadöng a fenyő zuhanása. Kérdezzétek csak meg a favágókat.

HERCEG (elmélázva) A királyfenyőé különösen. (Szinte dühös, kijózanító szellemességgel.) Csakhogy mi nem szoktunk más favágót hallgatni, csak a muzsikus-barátját, Zoltert, amikor zongorához ül… Látom, senki sem nevet.

FRAU v. L. (lepi meg őket, negédes vigyorral) Tálalva van. Kitalálhatják, mit főztem.

GOETHE (csípősen) Kezdettől fogva nem volt titok.

HERCEG (a hölgy elé lépve) Lett volna egy áthidaló megoldásom.

FRAU v. L. (szeme bizalmatlanul villan meg) Arra vonatkozóan, amiről beszélgettünk? (A herceg bólint.) Majd legközelebb. (A lányára nézve, szinte szuggerálja.) Ulrikének félős, hogy valami komolyabb betegsége van. (Hadarva.) Az orvos attól tart, hogy járványos. Úgyhogy még ma délután hazautazunk. (Már fordul is sietve.) Nem tudom, lesz-e időnk becsomagolni.

ULRIKE (fojtott indulattal) Úgyis tudják, hogy nem igaz. (Anyja megtorpan, ellenségesen néz szembe lányával. Ulrike panaszosan tör ki.) Miért akar engem mindenki meggyötörni?

FRAU v. L. Te kis mimóza!

ULRIKE (egzaltáltan) Kérem, könyörgök, hagyjanak magunkra!

FRAU v. L. A tulajdon anyjában is ellenséget lát. (A férfiakra pillant.) Talán azoknak van igazuk, akik megjósolták, hogy még apáca lesz belőle. (Várja a hatást.)

ULRIKE (erőtlenül pillant anyjára) Legalább ma megtehette volna…! (Odamegy Goethéhez és megfogja a kezét. Frau von Levetzow ingerülten kiviharzik.)

ULRIKE (feldúltan) Férjhez megyek önhöz, ha ezzel használhatok az életének, mely…

HERCEG Na, végre. Ezt vártuk

GOETHE (megütközve pillant a hercegre) Az áldozatot?… (A lányhoz.) A maga lelke mire vágyik?

ULRIKE Békére.

GOETHE "Isten békéjére". (A herceg felé, suttogva.) Ezt már ismerem. (Látszólag megértően néz a lányra.) Hogy összhangba tudjon kerülni mind önmagával, mind a világgal. (Ulrike buzgón bólint. Goethe csendesen elhúzza a kezét tőle. Kesernyés gúnynyal.) S majdan egymásra találhatunk a végtelen jóságú Atya szerető karjaiban!… Egy dán miniszter özvegye valamikor tett már nekem hasonló ígéretet. Nem felejtvén a lelkemre kötni, hogy az élvezetek, a hívságok hajszolása helyett (az Ulrike ajka megrándul) fordítsam tekintetemet az örökéletű dolgok felé… Nincs olyan múlt-emlék, amit szabad lenne visszakívánni. Hát még az ilyet! (Magából kikelve, nem veszi észre, hogy gonoszkodik. A herceg csüggedt beletörődéssel, a lány félénken, megindultan hallgatja.) Ne felejtsük ki a dologból azt sem, hogy a húgom, Cornelia, apáca lett. Úgyszintén a szonettjeim Minnája – egy könyvkereskedő barátom nevelt lánya –, aki mindig riadozott a társaságtól. Végül engedett mégis (enyhe gúnnyal) egy professzor úrnak, ám a testi kapcsolat oly irtózatot váltott ki belőle, hogy búskomorságba esve a tébolydában kötött ki. Számára is a zárda lett volna az ideális megoldás. (Váratlanul, mintha meghatottsággal küszköd-ne.) Ó, homályos és érinthetetlen teremtéseim! (Ulrike nem bírja tovább hallgatni: elrohan.)

GOETHE (előtte erősnek, fölényesnek látszva) Ami Isten oltárán fénylik, mind belőlem van.

HERCEG (megvakarja parókáját; csendesen) Jobb lesz valahol, ahol csend és nyugalom van.

 GOETHE (mintha nem is hallaná) Elkövethet bármit, hogy megszökjön előlem. Örökre fogva tartom magamban!

HERCEG (magával vitázva) Weimar is nyugodt hely lesz, higgye el, drága barátom (most már derűs rábeszéléssel); csak előbb Ottiliát és Augustot kell megnyugtatnunk, hogy atyjuk s gyámjuk hús-vér nő helyett az általa nyert hangulatot, poézist viszi haza.

GOETHE (riadtan néz körül) Ki hozza vissza?… (Kiáltoz.) Hozzátok vissza nekem!

(A herceg megszeppenve hagyja el a teraszt. Goethe leroskad a padra. Majd megpillantva Ulrikét, felpattan és – kalapjába belebotolva-rúgva – előrelendül. Némán, rogyadozva zárja karjába a lányt. Utoljára.

Néhány pillanat az egész. Nem erőszakoskodik.

Ahogy Ulrikét távolodni látja, könnyei végigcsorognak ráncos arcán.

Harangszó hallatszik

Goethe áll; esetlenül forgolódik a teraszon; az árnyékba borult rét felé néz hosszasan.

Csend.

Aztán mintha sípszó hangzana föl. Goethe maga elé tartja kezét; bámulja nagy, remegő tenyerét, mint aki alamizsnára vár.

A teraszfeljárónál föltűnik Frau von Levetzow és a herceg.

Újra megszólal a harang.)

 

FRAU v. L. (hűvösen) Mára már lemondtuk a postakocsit.

HERCEG Megint harangoznak. Talán meghalt valaki?

GOETHE (hátrafordítja fejét. Jól látni arcát. Ismerős. Merev. Higgadtan, mintha csak őt kérdezték volna.) Bizonyos szempontból igen.

 
 
(Sötétség)
 
 AZ ÉBREDÉS
 

(Az első felvonás álomképének színhelye: a kerti lak Weimarban. A pislákoló gyertyafényben a nyolcvanegy éves Goethe a karosszékben szunyókál.

A szél és az eső hangját áttörő, erősödő kopogtatás.

Nyílik az ajtó, a gyertya lángját kifújja a léghuzat. A lány lép be: Hannchen. A felriadt aggastyán álomból révedező mosollyal néz az ajtó irányába, szeme azonban csak egy világos ruha-foltot érzékel a villámlásban. A lány az ajtóban megtorpanva leteszi csomagját.)

 

GOETHE Ki van ott?

HANNCHEN Hannchen. Ecckermann úr jegyese.

GOETHE (még mindig bizalmatlanul) Nem ismerem a hangját.

HANNCHEN (félénken) Először járok önnél.

GOETHE (morcos hangon) Amikor bejött, kialudt a gyertya.

HANNCHEN Igen… Azt hiszem.

GOETHE Ott van az asztalon a pohárban. Meg kéne gyújtani.

HANNCHEN (készségesen) Igen. (Az íróasztalhoz megy.)

GOETHE (némi enyhülést mutatva) Mivel jött?

HANNCHEN Ide Önhöz? Gyalog.

GOETHE Nem irigylem, ebben a locspocs időben. A weimari szűk utcácskákban olyan sötét van, hogy csak feltartott lámpával lehet járni.

(A lány keresgélés közben lever valamit.)

GOETHE (a koppanásra felszisszen) Az üvegopál!… (Feláll, odabotorkál az íróasztalhoz.) Gyorsan gyújtsa meg a gyertyát.

HANNCHEN (közben megtalálta a poharat) Ez csonkig égett. Sajnos.

GOETHE (fojtott ingerültséggel) Úgy emlékszem az utolsó volt. Holnaptól, igaz, úgysem lakom már itt. Visszaköltöztetnek a rezidenciámra.

HANNCHEN Szerencsére hoztam magammal lámpát. Anélkül valóban nehezen jutottam volna el Önhöz.

GOETHE (miközben a lány az ajtóhoz megy és meggyújtja a lámpát) Maga nem Eckermann urat keresi, hanem engem?…

HANNCHEN Igen, Önt.

GOETHE (nehezen palástolt bosszúsággal) Na, világítson már ide! (Fél térdre ereszkedve várja, hogy a lány segítségével megtalálja az elgurult követ.) Ide kellett esnie. (Nem találja.)

HANNCHEN (benéz az íróasztal mögé; fölvesz valamit) Ez kristály? (A csillogás egy pillanatra őt is megbűvöli.)

GOETHE Megvan!… (Mohón kap utána.) Azt hittem hiába is keressük. (Elpirulva pillant a lányra. Föltápászkodik.) Megkérhetem, hogy segítsen közelebb hozni a karosszéket?

(A lány a szék után megy, az íróasztalhoz viszi. Goethe leül és dédelgetve veszi tenyerébe a féltett követ.)

 GOETHE Ez a páratlan tisztaság!… Az örökkévalóság ígérete!

(Elveszi a lánytól a lámpát, maga elé helyezi az íróasztalra, majd rövid keresgélés után láthatólag megnyugodva, szeme fölött zöld fényellenzőjével, ül az értékes kőzet tanulmányozásába merülve.)

HANNCHEN (zavartan álldogál az íróasztal mögött; most látszik igazán, milyen vér-szegény kinézésű, vénlányosabb, mint az álomjelenetben volt. Hirtelen elszántsággal, kínos, természetellenes hangon kezdi fújni a betanult szöveget.) Mindenek előtt elnézést kell kérnem, hogy temérdek elfoglaltságában megzavarni merészkedtem a Költőfejedelmet, ámde kénytelen vagyok előadni kérelmemet. Mivelhogy az én vőlegényem amilyen élhetetlen… vagyis álmodozó lélek…

GOETHE (röpke oldalpillantással) Álmodozó?… (Csaknem rosszallóan.) Ez eddig, úgy látszik, elkerülte a figyelmünket.

HANNCHEN (belezavarodva) Hát… ahogy vesszük. Az örökösen félénk természetével

GOETHE (hűvös disztanciával) Nekem az volt a benyomásom mindig, hogy Eckermann úrból rendíthetetlen hit és bizalom árad felém.

HANNCHEN (türelmét vesztve, kiesik a szerepéből) A jó ég tudja, hogy milyen embernek nevezhető az, ha nem tutyimutyinak, aki egyfolytában csak szolgálni akar – ha kell egy szál ingben is – de nem jut eszébe kérni soha semmit.

GOETHE (felhagyva a gyönyörködéssel; fagyosan veszi szemügyre a lányt) Azt állítja, hogy ismeri Eckermann urat.

HANNCHEN Ki ismerné, ha én nem.

GOETHE Akkor azt is tudnia kell, hogy önként ajánlotta fel nekem a szolgálatait.

HANNCHEN (cseppet sem lelkendező hangon) Hogyne tudnám.

GOETHE Bizonyára elmondta, hogy ilyen fontos beosztásban dolgozik Weimarban. Azaz nálam.

HANNCHEN Fontos beosztásban?… Önnek ezek szerint tudomása van arról, hogy mennyi a Peter havi jövedelme, amiből saját magát és hites mennyasszonyát el tudja tartani?

GOETHE (az asztallapra ejti a követ és hátradől a karosszékben. Elutasítóan.) Miért kellene ezt nekem pontosan tudnom?

HANNCHEN Azért, mert önnel osztja meg évek óta hosszú nappalait és az álmait, s kifeslett inge az ön parfümjétől illatozik. (Goethe védekezően emeli maga elé nagy kezét; egy-előre hasztalanul.) Azért, mivel én csak annyit tudok, hogy Eckemann úrnak a néhány száz tallérra rúgó jutalomból még ünnepnapjaira sem telik. Nem annyira megalázó egy szegény lányra nézve, mint amilyen kilátástalannak tűnik hovatovább eltartani a vőlegényét.

GOETHE (ártatlannak tetsző csodálkozással) Talán nekem kellene honorálnom azt, hogy kielégítve egy fiatalember óhaját, el-elbeszélgetek vele? (Hannchen zavartan hajtja le a fejét. Goethe emelkedett tartással.) Még megérem, hogy maga is részese annak az "összeesküvésnek", mely rám akarja sütni a vádat, hogy aki körülöttem él, az mindenki áldozat!… Itt, Weimarban egyebet sem hallani.

HANNCHEN (védekezően) De hiszen én sohasem jártam az ön környezetében.

GOETHE (hogy idegességét leplezze, feláll és sétálni kezd) Mások, annakidején, tudomásom szerint szabóinasnak akarták alkalmazni Eckermann urat. Én viszont gondoskodtam róla, hogy kinyomtassák első dolgozatát. Miután pedig szolgálatomba fogadtam, doktori címmel ruháztam fel, melynek hivatalos megerősítését is megkapta a jénai egyetemtől.

HANNCHEN (alázattal) Az ön pártfogását nem vonhatja kétségbe senki. Bocsássa meg az iménti kifakadásomat. Én egyszerű leány vagyok. Nem tagadom, hogy foggal-körömmel ragaszkodom az én Peteremhez; ámde ha sokáig így folytatódik… (Hirtelen elhallgat, csak szipogása hallatszik.)

GOETHE (nem annyira a szánalom viszi rá, hogy megvigasztalja a lányt, mint inkább a kínos jelenet folytatásától való félelem.) A szívet a bajok csak megedzik, gyermekem. Állhatatossá teszik. (Szembefordul a lánnyal.) Azért jött hozzám, hogy egy öregember szájából hallhassa ezt?

HANNCHEN Az az ember az én Peteremnek maga az Isten. Egyszer régen meg is álmodta volt, hogy "megfogta az Isten lábát" – éppen így fejezte ki magát. Nagyon jóságos öregnek méltóztatott lenni az ő álmában.

GOETHE Jóságosabbnak – egye fene. De öregebbnek is, mint amilyen most vagyok?

HANNCHEN (bólint, hogy igen) Az álomkép kérte Petert, hogy fogja meg a lábát, mert különben hosszú alsónadrágban nem tud felmelegedni. (Goethe arcán mosoly fut át; a lány még jobban nekibátorodik.) Aztán egy egész marék körtével méltóztatott megkínálni az én Peteremet, meg is hámozta neki őket. Peter két édeslevű körtét félretett, hogy hazahozza nekem Hannoverbe… (Szégyenlősen.) Persze csak álmában.

GOETHE (elismerően) Kitartó, derék legény.

HANNCHEN Ez az, hogy még legény – vőlegény! Már tizenegyedik éve. Én meg leány maradtam.

GOETHE (szórakozottan) De hisz említette, hogy már jegyben járnak. Ez már haladás; gratulálok. (Visszaül az asztalhoz, ki tudja hányadszor, megszemléli az üvegopált.)

HANNCHEN Csakhogy közben telik, fogy az idő, s a világban annyi minden történik.

GOETHE Az idő, kedvesem, mindig egyforma: végtelen. A múló dolgokkal csak az ostobák bajlódnak. A történészek.

 HANNCHEN A türelemnek is van határa… Ha látta volna, hogy hol lakik Weimarban!

GOETHE Kicsoda? Eckermann úr?… Úgy tudom, különálló bútorozott szobája van.

HANNCHEN (keserű fintorral) Akár egy kis kamra. Eddig is zsúfolt volt, de egy idő óta Peter karvalyokat, vörös-vércséket vásárolt össze és kalitkákba zárta őket.

GOETHE (kedélyesen) Titkos vadászszenvedély él benne biztosan. Ha jól emlékszem, egyik alkalommal odaígértem neki a kedvenc Siegried-íjamat. Kár, hogy aztán megfeledkeztem róla.

HANNCHEN (fojtott indulattal) Azok ragadozó madarak, el sem tudja képzelni ön, milyen iszonyú bűzt árasztottak! Peternek arra sincsen ideje, hogy éjszaka kialudja magát, nem-hogy vadászni járjon. (Mint aki tovább nem képes magába fojtani titkát.) Én egyik reggel, miután elsietett hazulról, belopóztam hozzá és kiengedtem a kalitkából a madarait. Egytől egyig. Aznap este, amikor viszontláttam, az volt az érzésem, hogy elvesztette az eszét. Megháborodott… Ezek után ön akár el is árulhatja neki, hogy ki volt a tettes; nem bánom.

GOETHE (bosszúsan, amiért kellemetlen dolgokkal traktálják) Mit vár tőlem: hogy Eckermann urat, vagy magát sajnáljam?!… (Felcsattanva.) Amiatt viszont senki sem szánakozik, hogy én mennyi időt áldozok fel az idő oltárán!

HANNCHEN Az ön tehetsége és tekintélye ellenállhatatlan erő, mely mágnesként vonzza magához a tehetetlen porszem-életeket.

GOETHE Az én ellenállhatatlan vonzásom Eckermann urat nem egyszer juttatta az extázis állapotába. Nyilván van, aki nyer, van, aki veszít általam. (Kopogtatás, majd Goethe engedélyére kidülledt szemű, hízott arcú, köpcös és puhány emberke lép be: Freidrich Wilhelm Riemer.) Itt jön Riemer doktor úr, ennek a kérdésnek a házi-filozófusa. (Színpadias fogással.) Mint udvarmesterem, készséggel fog válaszolni magának, hogy úgy van-e, ahogy mondtam?

RIEMER (meghajtja magát előbb a székben ülő Goethe, aztán Hannchen előtt; torok-hangon) Mivel szolgálhatok a hölgynek?

GOETHE (mégis ő teszi fel a patetikus kérdést) Herr Riemer, feleljen arra a kérdésre, hogy hű szolgálóit a teremtő erő felemeli vagy lealjasítja?

RIEMER (kissé türelmetlenül pillantva a kezében tartott papírosra, bennfentesen; közben díszes sétabotjával hadonászik) A lángész ügyét szolgálni nem csupán hízelgő megtiszteltetés, de szerény hitvallás is. A mű mellett, mely mindannyiunkat gazdagít! (Goethéhez, bizalmasan.) Sajnálom, hogy kénytelen vagyok én is megzavarni excellenciád estéli nyugalmát.

 GOETHE (székét nyikorgatva, kényszeredetten áll föl; törzse kissé előredől, kezét hátul összekulcsolja) A hölgy Eckermann úr mennyasszonya. Már éppen lefekvéshez készülődtem, amikor… (A lány közben állhatatosan néz a szemébe, ettől megzavarodik és gyorsan leül.) De mindez mellékes.

/Szertartásos csend. Goethe az asztalra könyököl. Úgy tesz, mintha gondolataiba mélyedne. Riemer, elefántcsont-fejű sétabotját nézegetve, kerülgeti a lányt. Mint-egy megérezve, hogy választékosságra való törekvése ezúttal komikussá válhat, fontoskodva lebegteti meg a kezében szorongatott papírt Hannchen orra előtt, közben mozgásba hozza száját: de egy hang sem hallatszik.)

RIEMER (végül a nekik háttal ülő Goethe mögé osonva) Megbocsát excellenciád. Bevallom, magam is lefekvéshez készülődtem a mai kellemes, de mi tagadás, szellemileg kimerítő nap után. A Vonzások és választásoknak a negyven kötetes összkiadáshoz végzett korrektúrái oly nagyfokú és -érzékenységű koncentrálást igényelnek tőlünk – excellenciád ne tudná?!… Egyszóval, midőn a hírhozó kopogtatását meghallottam, kénytelen voltam magamra kapni a köpenyemet…

GOETHE (lassan szembefordul vele; unottan) Térjen a tárgyra, kedves doktor úr.

RIEMER Igen. Szóval a hírrel egyenesen excellenciádhoz siettem.

GOETHE (lagymatagon) Jó vagy rossz hírrel?

RIEMER Nem a legjobb hír… (Látszik rajta, hogy kínlódik, húzza az időt.) Először is: az udvari kamarás úr méltóságát Eckermann doktor úr faképnél hagyta.

GOETHE Augustot? Ez valóban kellemetlen hír.

RIEMER Igen. Valamin összekülönböztek útközben.

GOETHE (a lány felé, magyarázólag) Eckermann urat azért küldtem a fiammal, hogy megmutassa neki lázas fiatalságom helyszíneit, ahol a Római elégiák is születtek. (Riemerhez.) Eckermann úr mennyasszonya az imént a szememre vetette, hogy én élek vissza kiváltságos helyzetemmel.

HANNCHEN (tiltakozva) Én ezt így nem mondtam. Én csak meg szerettem volna önt kérni…

RIEMER (szigorú kézmozdulattal int a lánynak, hogy hallgasson) Minden okom megvan rá, hogy türelemre intsem, kisasszony. Nem mindenki születik arra, hogy a maga önálló útját járja. Azt viszont teljes meggyőződéssel állíthatom, miszerint Eckermann urat úgy emlegetik Weimarban, mint a maga szerencséjének kovácsát. (Hannchen megadóan hajtja le fejét.) De most már megkérem, hogy szíveskedjék magunkra hagyni. Fontos hírt kell közölnöm őexcellenciájával.

GOETHE (miközben a lány hátrálva zavartan meghajtja magát) Mondja már azt a fontosat, kedves doktor, aztán – megkérem –, gondoskodjék a hölgy elhelyezéséről (megnyomja a szót) erre az éjszakára.

RIEMER (fakó arccal, suttogva) A hercegi kancelláriáról kaptuk ezt az értesítést. (Az íróasztal szélére csúsztatja az összehajtogatott papírost.)

GOETHE Egy levélke? Olvassa fel, mi van benne. Láthatja, gyenge a világítás.

RIEMER (lesüti a szemét, kínlódva) Kényszerűen hárult rám a kötelesség… Mégis jobb, ha személyesen olvassa el excellenciád.

GOETHE A fiamról?! (Elfordul a közben gyászos meghatottsággal bólogató Riemertől.) Már gondolom, mi. (Csak ezután veszi kezébe a papírost. Olvas.)

RIEMER (kímélettel) Csak azt szeretném elismételni, amit excellenciád mondott egyszer nekem: A tűrésben van az erőnk!…

GOETHE (mereven ül, maga elé nézve; higgadtan) Tudtam, hogy halandót nemzettem.

RIEMER A sors kegyes volt vele. Rövid láz vitte el.

GOETHE (szárazon) A boncolási leletben, gondolom, mi áll: Elváltozások az agyban. (Hátrafordítja fejét.) Köszönöm, Herr Riemer. Most hagyjanak magamra. (Riemer mélyen meghajtja magát.) Előbb azonban készítsen ide elém finom papírt és tollat. (Riemer az íróasztal szekrényéből kiszolgálja tintával, tollal, papírral. Goethe udvariasan, ügyetlen fejbókkal mondd köszönetet.) Herb, wild Herbst… Csípős, vad ősz /fenséges mosollyal / – de hát dolgozni kell. (tekintete Hannchenre téved.) Eckermann úrnak, úgy látszik, pont most jutott eszébe külön vadcsapáson indulni el a nagyvilágban. A mi költségünkön, persze.

RIEMER (együtt érzőn bólogatva; majd készségesen) Szívesen segítek én excellenciádnak bármiben.

GOETHE Augustot túlságosan igénybe vettük ügyeink adminisztrálásában. Ezen már nem segíthetünk. Viszonzás helyett – többet érte már nem tehetünk – kisajtolunk magunkból egy érzékeny búcsúverset. (Valamivel élénkebben.) El ne felejtsen az udvari kamarást megillető gyászszertartásról idejében gondoskodni, Herr Riemer. A meghívókat – ne legyenek hivalkodóak – küldjék el a protokollfüzetemben megtalálható címekre. (Közönyösen pillant még egyszer Hannchenre.) Vigye innen a hölgyet is.

HNNCHEN (felindultan fakad ki) Talán azt is megbeszéli udvarmesterével, hogy milyen ritmusban írja meg a fia búcsúversét?! Goethe értetlenül, Riemer megrökönyödve néz a lányra, aki magából kikelve nyíltan sérteni akar.) Most már nem csodálkozom azon, hogy a mi tizenegy éve kötött jegyességünk hidegen hagyta a Költőfejedelmet. Sokáig nem akartam elhinni, amit a hercegségen kívül is tud mindenki: hogy amikor felesége haldoklott, ön hurutos megbetegedésére hivatkozva bujkált előle. Utolsó óráiban sem volt hajlandó búcsút venni tőle, még a koporsójánál sem; csak a gyász tiszteletére rendezett kivilágítás izgatta. S persze a közönségét megkönnyeztető gyászköltemény. (Fojtatja a sírást.) Excellenciádnak semmi sem fáj. Mindannyiunkat túl fog élni!

GOETHE (az illetlenségbe belerángatott ember restelkedésével) Azt azért mégsem. (Pillanatnyi zavara után, mint aki higgadtabban veszi fontolóra a dolgot.) Bár minden lehetséges.

(Vendégeinek hátat fordítva, remegő kézzel nyúl a tollért, amelyet csak a harmadik próbálkozásra sikerül bemártania a kalamárisba. A tollhegy mint ragadozó madár készül lecsapni a fehér papírra – amikor hirtelen

 
sötét lesz.)