Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ördög fattya 2.

2010.02.20

 
 
HETEDIK SZÍN
 
(A palota előtt)
 
NORMANN GRÓF Iszonyatos elégtételt vett rajtuk...
MATILDA Vilmos?

NORMANN GRÓF (tekintetét lesütve) Igen, a felséges királyunk. Zsoldosai röhögve döntötték a parasztok fejére a házat, fölperzselték a vetéseket, elhajtották a csenevész barmokat, raboltak és erőszakot követtek el asszonyon, lányon, még a fiúgyermeken is. Azután a városok következtek: kifosztották a nincstelenek hajlékát, letarolták a virágoskerteket. A nemes urak behúzódtak az erődítményeik falai mögé, de mivel nincs aki és nincs amivel ellátni őket, a várak népét is éhínség meg mindenféle járvány környékezi. Részegen tivornyázik és marakodik. Ezek után még az őket szabad prédára bíztató is bajosan fogja megregulázni e veszettkutya‑ vagy hiénaivadékot, akik újabban már egymás vérét csapolják nagy élvezettel.  

MATILDA (elborult tekintettel) Úgy hát, mindent feltettél egy kockára, Vilmos!... Kalandoroknak osztottad szét az ősi birtokokat. Most már az angolszász nemesség kiirtása van hátra...

NORMANN GRÓF Sajnos, amióta nagyurunk magánbirtokának kiáltotta ki egész Angliát, a Witan felbőszült főurai titokban északi hajósokkal alkudoznak a király ellen.

MATILDA Idegenekkel?

NORMANN GRÓF Dánokkal... A meghonosodott dánok vérre menő összecsapása várható a dán jövevényekkel.

BOLOND (választékos öltözet, kinyalt frizura ­– fura, vegyes ruházatával mintha megelőzné a későbbi korok divatjait; ajka helyén sötét seb, látszik, hogy orrát, száját lemetszették) Áruláf áldoztai vagyunk!... Febhely az egész Szigetország. Az Igazfágot és a Hazugfágot az Úriften fe tudja többé szétválasztani... (Esetlen táncba kezd az egyre élénkülő dudahangra.)  

KIKIÁLTÓ (a kezdetleges „hangos újság” szerepét betöltve; hangja már kintről behallatszik, éktelen dobolás közben) ... nevezett szent embereket gyalázatosságokkal fenyegettek. (Termetes asszonyság áll mögötte, kezében hatalmas fazékkal.) Az apátúr és a két fráter feje, ím, tanúbizonyságul szolgál, hogy nem közönséges vásári mutatvánnyal állunk szemben!...

KOFA Nem biza! (Belenyúl a fazékba, és pléhpofával kiemel egy levágott fejet; még csöpög belőle a vér.)

MATILDA (felsóhajt) Rettenetes!

 

(Az ifjú normann gróf oda akar sietni, hogy elzavarja a gusztustalan mutatványosokat, de a királyné váratlanul elájul. Így hát, miközben gyorsan ölbe kapja, csak fél kezével tud hadonászni a kofa és a dobos felé.)

 

KIKIÁLTÓ (közben nem szűnt meg kiabálni és dobolni; most komótosan elvonulva) Északról a dánok, délről a francia király támadása várható!... Chartres, Blois és Anjou tartományok megelégelték a normann terjeszkedést!

 

(A kofa leteszi a véres fejet a palota lépcsőjére, és követi doboló párját.)    

 

MATILDA (az ifjúra emeli bágyadt tekintetét) Kié volt? (A gróf bizonytanul megcsóválja fejét; a királyné közben visszaájul az ölébe.)

BOLOND (a táncból sebes forgás lett; de utóbb már csak szédülttyúkforgásra telik tőle) Az emberifég forfa (kifulladva) forog kockán!...

MATILDA (végképp magához térve, az ifjú karjába kapaszkodik) Érzem, hogy veszteni fogunk...                                          NORMANN GRÓF (komoran) Bármi megtörténhet.

MATILDA (elkezd kiabálni) Az én hibám is volt. Valóság és rögeszme ütközött meg naponta benne, amikor olyan meggyőzően bizonygatta nekem, hogy csak a háború moshatja el a szennyes áradatot. Igaz, közben soha nem tapasztalt hévvel dúlt a pártviszály. (Mind eszelősebben; gömbölyded öklével veri a fejét.) Haramiák, ezúttal nem tengeri rablók, barbár vikingek, de köpködő, trágárkodó, orrukat az abroszba fújó zsoldosok voltak bejáratosak hozzánk... S én gondos háziasszonyhoz illően terítettem nekik... (A  gróf megkísérli lefogni a kezét, csitítaná, ámde a királyné mind hevesebben öklözi koponyáját.) Mindent felzabáltak, az egész országot! A becsületünket, a hagyományt, a megálmodott békét!... (Pityeregni kezd.) Nincs ártatlan lélek. Hitvalló Edward fia, szép, szelíd gyermek, előbb Szent István udvarában a magyaroknál, majd Skócia királyánál keresett oltalmat... (A lépcsőre tett fejet bámulja, tesz is egy‑két erőtlen lépést. Az ifjú karja visszatartja. A királyné a grófhoz, suttogva.) Talán csak nem az ő feje az ott? (A gróf ezúttal is bizonytalanul csóválja meg a fejét. Az asszony kiszabadítja magát az ifjú karjai közül.) Úgy hát hiába minden. Győzött az erőszakos halál!... Én pedig a hentesek világában sem lehetek hitszegő!

 

(Heves zokogásba törve ki, futni kezd.)

 
 
 
 

NYOLCADIK SZÍN

 

VILMOS (összekulcsolt ujjakkal térdepel; imádság, fohász helyett) A „fattyú” megmutatta előttetek hatalmát a természet változékony arculatán ­– a tiéteken is. A zord éghajlatot, esőt, szélvihart, nem csupán a kegyes, virágzó nyarat, de minden évszakot a magam képéhez igazítottam. Még ha az idő múlását megállítani nem is tudom... A barátpapok önkívületi látomásokban idézték meg a sátáni jövendőt; közben az én agyam tisztán látta és követte a célt.

 
(A futár jön kifulladva, átnyújt egy szalaggal átkötött pergamentekercset.)

Rómából?... (A futár tagadólag int fejével.) Hogyhogy nem Rómából, ha a pápa pecsétje fityeg rajta! (Talpra szökik; izgatottan.) Gyorsan jöjjön valaki, aki elolvassa nekem. (A futárhoz.) Te se tudsz olvasni? (A lovas nemet int fejével.) Ökör!... Holtbiztos Gergely küldte... Az Isten szeremére, csak nehogy az a közhely álljon benne megint, hogy Őszentsége az apostoli megbékélés híve!

 

VILMOS (a lordok elé lépve, győzelemittasan) Itt a balzsammal átitatott levél! Aki tud olvasni, ebből megtudhatja, hogy a pápa nekem ad igazat. „Kedves fiának,Vilmosnaküzeni, hogy én vagyok hivatva a rendet helyreállítani Európában.

PÜSPÖK és ELSŐ LORD (csaknem egyszerre) Az lehetetlen!

VILMOS Engem választott ismét (elneveti magát), mert nincs jobb partnere!

HARMADIK LORD Mindig mondták, hogy milyen változékony kedélyű a Szentatya...

VILMOS (magabiztosan) Jobban hangzik s egyben a valóságnak is megfelel, ha elárulom, hogy a szorongatott Róma számára nem volt más kiút, mint fenntartani a szövetséget velünk. Miután Henrik német császár, e néven a negyedik, önhatalmúlag nevezte ki előbb a milánói érseket, majd a brixeni zsinaton az akadékoskodó Gergely helyett, aki világi dolgokba ütve az orrát hadat üzent neki, a ravennai érseket tette meg ..Isten helytartójává ­– az ellenpápával, Kelemennel még nem volt alkalmam üzletet kötni! – , egyszóval a magára maradt Gergely pápa árnyéklovagként hiába közösítette ki a korábban Canissában bűnbánatot színlelő Henriket, most, hogy az új pápa által császárrá koronáztatott, Gergely valósággal esdekelve kér bennünket, hogy induljunk meg a normann lovassággal, s a Csatornán meg az irdatlan szárazföldön átrepülve, dúljuk föl a hálátlan Rómát... (Felhajtja a vörös borral telt serleget. Angyali képpel.) Édes bosszúnak ígérkezik, nem tagadom. Csak nehogy a nép dühe elől Gergelyt magunkkal kelljen hoznunk végül Londonba.   .

MÁSODIK LORD A fogva tartott bíboros ezek után melyik pápától várhatja kiszabadítását?!

VILMOS Ez jó kérdés volt. (Kivár.) A bíborostól kellene megkérdezni; feltéve, ha még él. (Felhördülés kórusban.)Én ugyanis, miután hajóra tettem, uzsonnacsomaggal is elláttam, hogy a hosszú úton éhen ne haljon, felmentettem minden gyanú alól.

ÉRSEK Felséged azt állítja, hogy szabadon engedte, mi több: vízi járművet is biztosított őeminenciája számára?

VILMOS Parancsomra a hajó legénysége meg is kötözte, mint a legendában Odüsszeuszt, nehogy lesodorják a hullámok a fedélzetről... A szirénveszély a bíboros esetében, ugyebár, ki van zárva. (Szórványos röhécselés.) De, mint utóbb jelentették nekem, a viharba került gálya hajótörést szenvedett, és elsüllyedt.

 

(Elvétett kiáltás, zúgolódás, majd a döbbenet csendje.)

 

VILMOS (cinikus vigyorral) Még annyit, hogy a hőn szeretett Fülöp sem segíthet rajtatok, lordok, Szőrök... amennyiben szándékotokban állna újra felbujtani ellenem a parasztokat meg a városi csőcseléket. Tekintve, hogy a francia király is összerúgta a port Rómával az „invesztitúra” bonyodalmai, vagyis ­– ti ne tudnátok, mit jelent? – amiatt, hogy a püspökök kinevezésének és beiktatásának joga a pápát, vagy az uralkodót illeti mg.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

M Á S O D I K   R É S Z

 
 
ELSŐ SZÍN
 
(A francia tábor; Nantes falai között)
                                     

FÜLÖP (kényelmetlen ülőalkalmatosságon; aggályoskodva) Ez az elhamarkodott partraszállás... Nálad a furfang, atyádnál a túlerő.

ROBERT Túlerő?... De hát az én halálra szánt embereim a felséged csapataival, meg ez a bevehetetlennek mondott erőd...!

FÜLÖP Én a Vilmos eszét is hozzászámítottam, ha nem veszed zokon.

ROBERT Megyek s megnézem, az ellenséges nyílzápor mekkora kárt tett a mieinkben. Hány kipróbált, jó ­– a normann lovagokéhoz fogható ­– paripa található a vár területén?

FÜLÖP (rejtett iróniával) Már a futás jár az eszedben?...

ROBERT (sértett önérzettel) Ellenkezőleg. A nyílt szembeszállás! A kirohanás!... (Felköti kardját, s mielőtt elrohan, köp egyet.)

FÜLÖP (utánakiált) Ha másképp nem boldogulunk, leülök apáddal tárgyalni!...

 

(Mocorog, megtapogatja a pocakját; a lakájhoz zsémbesen.)

 

Gyere,húzdlealábbelimet. Ez a vacak bőrszorít. (A lakáj odasiet. Fülöp fiatal életkora ellenére olyan hájas, minden mozgás nehezére esik.) Előbb hozz egy kis kalácsot. A hadműveletek alatt a szabadban mindig megnő az étágyam... (Amíg a lakáj kalácsért fut.) Rosszkor jött nekem ez a háborúskodás. De hát, potrohom jogán is el kell viselnem, amit az udvaroncok mondanak a hátam mögött, hogy: kövér disznó makkal álmodik!... S a Vilmos „makkja” ­– , ó, Capeting‑Ég, mely csaknem egy évszázada óvod a dinasztiánkat, tégy csodát! ­– egy éjszaka alatt könnyen arannyá változhat. 

(Gyúrja magába a kalácsot.) Miért nem várja ki, hogy Vilmos felforduljon? ­– kérdeztem tőle. Hisz mint legidősebb fiú úgyis ő következik a trónon. Az öccsei közül egyik agyalágyult, a másik ferde hajlamú; ha még papnak készülne, de a lordcsődörök nem tűrnék meg mint királyt maguk fölött... Apád ­– próbáltam csillapítani a fiú apagyűlöletét ­– , még hogyha úgy fest ma is, akár egy bölény, hatvan év alatt csak elhasználódott. De ez a széltoló, az angol király tulajdon fia, elvesztette a türelmét, maholnap a hitét is, attól fél, az apja úgy hozzánőtt a lovához, hogy kettős lénnyé vált, mint a kentaurok: amíg egy arabs kancát meg tud ülni ­– mert a hágásokat illetően környezete már az impotencia gyanújával kezd élni, időtlen idők óta olyan hűséget mutat az iránt a nagy tőgyű flandriai tehén iránt. Hogy is hívják?... Egy gügye francia versike is eljutott hozzám, benne volt a neve a rímben. Megvan: valahogy így szól: „Ájtatoskodó Matilda, Királyurát baszni tiltja!”... Szóval Robert mintha attól félne ­– a jelek szerint legalábbis begerjedt ­– , hogy Vilmos lóháton vágtatva jut a másvilágra. Jó, jó, mondtam erre, de a gyeplőjét egyszer csak ki kell engednie a kezéből... Mire Róbert hercegecske rám vakkantott:„Nekem csak a Csatornán inneni rész kell most, Normandia; utóvégre én is normann‑nak születtem! Angliát megtarthatja még egy pár évig...

S ezt nem lehetett volna szép nyugodtan, egy sült fácán mellett megbeszélni atyáddal? Én a fogások mellé monogramos ezüstvillát is adtam volna nektek, ha megígéritek, hogy nem veritek egymás homlokába!... Robert idegesen felugrott, mintegy tíz percig a körmeit rágta, majd fél szájjal odavetette nekem:„Az öregtől, ha kértél valamit, utána retteghetsz!” Végül köpött egyet, mint most is, mikor itt hagyott.

 
 
 
 
MÁSODIK SZÍN
 
(Csatatéren)
 

VILMOS (lovon, vagy lova kantárszárát fogva) Összeesküdtek ellenem... Fülöpnek gratulálnom kéne: túltett rajtam a hazugságban; igaz, én soha nem állhattam a könnyed franciás sziporkázást, a blöfföket. Mindig a súlyos dolgokat szerettem. A nyers erőt. A szavakat nem, azok elszállnak, túl könnyűek... Te igazi férfi vagy ­– mondta Matilda, legutoljára is. ­– Nagy és hatalmas. A karjaim közt is az uralkodásra gondolsz... Nem hízelgésnek szánta, ő ehhez nemigen ért; velem beszélt, és a nagyfiával társalgott. Mit írtatok ­– kérdeztem ­– a nővéremnek rólam, amikor még Robert itthon volt?... Az igazat ­– felelte kurtán. Magamhoz szorítottam, jobban mondva: megragadtam a két vállát... Te vaskezű! ­– rosszallás volt a hangjában. ­– Apád erőszakos: a nővérének férjet szemelt ki, és az ágyába kényszerítette, mielőtt Adelaide igen mondott volna... Tőrbe csalta ellenfeleit, a legbüszkébb és legbefolyásosabb lordokat, s miután végzett velük, saját hívei közt osztotta szét hatalmas birtokaikat... Ezeket mondtam a fiunknak, s mást is meséltem; most már bánom. Tanult belőle, úgy látszik. Ő is azt teszi veled, amit te tettél másokkal...

 

(Leül, hatalmas íját maga mellé helyezi a fűbe. Körbe bámul.)

 

Ezen a vidéken vettek üldözőbe kölyökkoromban, még annyi idős se voltam, mint amennyi a most ellenem forduló Róbert; a hercegi címem, a trónutódlás joga hirtelen mind füstbeszállt. Akik elől menekültem, már rég eltették volt láb alól Brionne grófját, Gilbert‑t és a jó öreg Osbornt, atyám udvarmesterét ­– már sose tudom meg, hogy milyen védnökeim voltak, csak látszat szerintiek, beszariak? ­– ; aki gyámolítómnak bizonyult, a gyilkosok keze mindegyiket elérte; engem mégsem hagyott el a remény. Kivártam Maine grófjának halálát, s hű embereimmel váratlanul Alencon alatt teremtem. „Itt a bőrös, itt a bőrös!” ­– kiáltozták a rémült polgárok, anyám alantas származásának híre megelőzött, de szerencsésen megszereztem a tartományt. Lecsapattam a gúnyolódó alenconiak végtagjait, mert: „Tréfálni csak nekem szabad!” Szerencsém volt, igaz, a félelmetes Anjou Geoffrey indított ostromot akkor a francia király ellen. Most rajtam a sor... Alencon alatt ugyanilyen sötét éjszaka volt. (Lódobogás hallatszik.) Jöjjetek, normann lovagok, ne féljetek keresztülgázolni a kishitűeken, mint annyiszor. (Meggyőződéssel.) Atyám halála után, amikor először csókoltam meg a feszületet, mellettem állt az igaz Isten, és szabad kezet adott nekem. Azóta többször is hálát adtam a Szentléleknek, hogy az ő kegyelméből megtarthattam Normandiát és megszereztem Angliát. Isten büntető keze nem sújthat le arra, aki több földet, kincset ­– hatalmat akar. Hagyjam hát prédává válni azt, amit keserves harcok árán hordtam össze. A külső ellenség nem okozott annyi gondot soha, mint a belső áskálódások. És most saját vérem támad ellenem?! Ezt mondtam Matildának is, midőn megpróbálta bagatellizálni a helyzetet, hogy Robert ingatag és ingerlékeny, már kicsi korában méregzsák volt, nem kell tragikusan venni a dolgot... De épp azzal a puhány Fülöppel szűrte össze a levet, ki sohase mert nyíltan kiállni ellenem?!...

FUTÁR (jön, s jelenti) Felség, a francia király alkut ajánl!...

VILMOS Gondolhattam volna... Mikor és hol?

FUTÁR Hajnalban villásreggelire várja felségedet feleségestől...

VILMOS Jó vicc. Matilda bár viszonylag jól lovagol, nem szoktam magammal cipelni a csatába... Különben tegnap még nem volt szó villásreggeliről.

FUTÁR A költségeket Fülöp király állja.

VILMOS Ez valami cselvetés akarna lenni?! Azt képzeli, hogy bent a várban majd... 

FUTÁR A mezőre invitálta felségeteket. (Mutatja.) Ide nem messze, a lucernás szélére. A meghívó vadászatra is szól, mert sok a szarvas meg az őz.

VILMOS Legszívesebben továbbra is vaddisznóra vadásznék... Ezt persze nem muszáj hogy megmondd neki. (Megtapogatja a tokban nyílveszőit.) Különben minden rendben van?!

FUTÁR Igenis jól halad az ostrom, felség. Lángoló nyilainkkal sikeresen felgyújtottuk Nantes külvárosát.             

VILMOS (talpra szökik) Lóra hát!

 
 
 
 
HARMADIK SZÍN
 

(Fülöp rezidenciáján)

 

PÜSPÖK (a francia királynak; közben a háta mögött belép Vilmos, hallgatja) Feldúlta szentélyeinket. Pokolfajzat, az Istenben sem hisz. Felségednek könyörtelenül le kell sújtania rá.

FÜLÖP (elmosolyodik a fura helyzeten; Vilmos elé siet, átöleli) Az udvari etikett úgyszólván kizárja nálunk ezt a fogadtatást. Kérhetem elnézésedet?

VILMOS (bólint, hogy megértette; a derekát fogja) Harmadnapja nyeregben. Őrület, mibe került nekem ez a kiruccanás.

FÜLÖP (udvariasan) A tengeren jó időt kaptatok?

VILMOS Meglehetősen. A „vihar” csak francia földön kezdődött. Legalább kétszáz fajlovat vesztettem; a katonákról nem is beszélve. (Fenyegetésnek is vehető.) Nem baj, a kolostorok, apátságok lebzselő lusta népétől behajtom majd a költségeket.

FÜLÖP Ráadásul ez a kánikula. (Az ajtónállóhoz.) Egy hűsítőt Anglia királyának!... Édesen szereted? (Vilmos nemet int fejével.) Ne legyen túl édes.

VILMOS (a püspök felé biccentve) A többi ellenem áskálódót is mind egybe gyűjtötted? A lordokat?...

FÜLÖP   Csak a fiad van itt...(Magyarázatba kezdene.) Tudod, a véletlen...

VILMOS Nem ismerem ezt a fogalmat.

 

(A lakáj tálcán hozza a hűsítő italt; Vilmos egyből felhajtja, parasztosan törli meg utána kézfejével a száját. Nyakáról, homlokáról csepeg az izzadtság.)                      

 

FÜLÖP (zavartan vigyorog) Még kérsz egyet?

VILMOS Inkább vörösbort. A ti Burgunditok...

FÜLÖP (elpirul) Igazán sajnálom, de abban jelenleg én is szűkölködöm. Ebben a koszos kis városban minősíthetetlen állapotok fogadtak. Büntetésül külön adót rovok ki majd a polgárokra. (Hellyel kínálja a vendéget.)

VILMOS (állva marad; kipillant az ablakon) A latorkert viszont... a vízzel körülkerített vár biztos védelemnek ígérkezik.

FÜLÖP (enyhe iróniával) Valahogy föl kellett készülnünk a Hódító hírében álló „vendég” fogadására.

PÜSPÖK (félhangosan, fojtott indulattal) Dédelgetés helyett tengerbe seperni a koronás kalandort!

VILMOS (Fülöpnek, nyersen) Ne szerénykedj. A megbuktatásomra szövetkeztél Róberttel.

FÜLÖP (közben egy intésére az ajtónálló kivezeti a kellemetlenkedő püspököt) Hogy is képzelsz rólam ilyesmit! Először be se akartam fogadni...

VILMOS (gúnnyal) De aztán meggyőződtél róla, hogy neked is érdekedben áll...

FÜLÖP (közbevág) Érdekemben áll, hogy a szomszédomban béke legyen.

VILMOS Talán nem volt az?...

FÜLÖP (a püspökre bök) Hallhattad. Csúnya dolgok keringenek rólad. A lordok valamint az egyház erdőit, szántóföldjeit elveszed és idegen zsoldosoknak adod ajándékba.

VILMOS A legkülönb normann lovagoknak.

FÜLÖP (kissé csípősen) Akármelyik haramiát azért nem szokás lovaggá ütni.   

VILMOS Az atyád idején volt elég leszámolnivalónk Blois és Anjou rablóbáróival, akik közül utóbb te, tudomásom szerint, sokat lovaggá ütöttél.

FÜLÖP (feltámadt gőggel) Akkor a francia király hűbérese voltál. Most Anglia királya vagy. S nemcsak angolszász alattvalóid, de fiad szerint is a hatalmad rettegésre épül. (Vilmos néma indulattal a kardjához kap. Fülöp kínos vigyorral szabadkozva.) Nem akartalak megbántani... Igazad van, lehet, hogy mindez rémmese... Mi lenne, ha leülnénk végre.

VILMOS (ehelyett, mint a szorongatott vad, körbejár) Ki tákolta össze annyiféle anyagból s vérből Angliát?! Ámde a lordok, akárha elsózott ételt raktam volna eléjük, minden elképzelésemet fintorral fogadták.

FÜLÖP (unott ásítás után, hanyagul) Egy dührohamodban, valld be, picit nyersen bántál elsőszülött fiaddal...

VILMOS Nincs ember, aki többet akart volna adni neki, mint én. Nem holmi „szívélyes ölelés” köt egymáshoz minket, mint amilyennel te fogadtál. (Követelésként hangzik.) Megteszlek fő tanácsadómnak, ha helyrepofozod a fejét ennek az elkényeztetett fajankónak.

FÜLÖP (meggyőződésnélkül) Jobb lesz, ha otthon mossátok ki a szennyest... 

VILMOS A Sors mérte rám a szerepet, hogy kemény legyek. Amit elkezdtem, be fogom fejezni!

FÜLÖP (elhízott termetével eddig is alig állt a lábán, most leroskad a székbe, és tapsolni kezd) Uralkodó vagy. Megteheted.

VILMOS Te is az vagy, éppen ezért nem lett volna szabad megtenned...

FÜLÖP Tulajdonképpen még nem történt semmi... lényeges.

VILMOS (mint aki egyetért vele) Legfeljebb egy‑két felégetett város és elnéptelenedett tartomány. Nem rajtam múlott... Azt is tudtam, hogy nincs vér a pucádban a lovagrend ellen fellépni.

FÜLÖP Jó, hogy elbeszélgettünk. Úgy látom, sok mindenben meg fogunk egyezni...

VILMOS Az akasztásokat majd én kezdem.

FÜLÖP (nagy szemeket meresztve ellenfelére) Roberttel mi legyen? Remélem, nincs szándékodban hurkot kötni az ő nyakára is?

VILMOS Ezen még gondolkozom. (Célzásnak is vehető.)De mit érdemelnek a többiek? Akik bujtogatták, és melléje álltak a trónkövetelésben?

FÜLÖP Ez azért túlzás. Mindössze Normandia jött számításba... (Kedélyeskedve.) Én lehet, hogy vesztettem; de te se képzeld magadról azt, hogy győztél. (Feltápászkodik. A lakájnak.) A gyaloghintómat. (Közel lépve Vilmoshoz.) Egyiknek fenségében az erő. A másik félelmetes.

VILMOS Kiről beszélsz?

FÜLÖP Az uralkodókról.

VILMOS A kettő közül te melyik vagy?

FÜLÖP (sértetten) Megyek és megfürdöm. Az ember könnyen napszúrást vagy hőgutát kaphat ebben a forróságban.

 
 
 
NEGYEDIK SZÍN
 

(A templom bejáratánál)

 

MATILDA (a toprongyos vénséggel beszélget) Tolvajként osontam át a harcvonalon, hogy láthassam a fiamat. Jaj, csak életben találjam!...

TEMPLOMSZOLGA Ugyan. Nem muszáj mindennek olyan nagy feneket keríteni. Én is elcsavarogtam otthonról, ahányszor csak tehettem. Már nem is tudom, hány háborút éltem meg, amíg békében felnőttem valahogy. Házsártos fehérnép volt az anyám (valóságos élvezettel), mint egy boszorka, csak éppen a seprű hiányzott alóla. Egyszer a kapanyelet is eltörte a hátamon, amiért hetekig elfelejtettem hazamenni... Mióta tűnt el az úrfi otthonról?

MATILDA (habozva; mint aki mindenkivel szemben bizalmatlan) Egy idegennek honnan lehetne fogalma arról, hogy az én fiam milyen veszélynek van kitéve.

TEMPLOMSZOLGA Ki fenyegeti? Valamelyik nagy uraság?

MATILDA A király. (Ösztönösen a szájához kap, amiért kimondta.)

TEMPLOMSZOLGA (most ő is elámul) A király? Ez a falánk Fülöp eléggé nyimnyám ember.

MATILDA A másik király (habozva, hisz a férjéről van szó)...Az angol. (Kiabálások messziről. Izgatottság vesz rajta erőt.) Átok ül Anglián!...   

TEMPLOMSZOLGA Ez az egész frincfranc élet egy átok.

MATILDA A sok háborúskodás... (Győzelmi kiáltások, dobpergés.)

TEMPLOMSZOLGA Tőlem kikiabálhatják a torkukat. Hogy: győztünk!...

MATILDA Sose tudja az ember. Van, aki segítségért kiáltozik...

TEMPLOMSZOLGA (kezében egy nyírágseprűvel) Jövökmindjárt,csakkiseprematemplomot. Addig itt van ez a fél cipó (kettétöri, s a kisebbik felét odanyújtja az asszonynak), egy kicsit száraz, igaz, de be lehet mártani kútvízbe. (Bemegy a templomba; a kapu nyitva marad.)

MATILDA (merevsége feloldódik) Ha karomba vehetnélek, fiam, csak pár pillanatra, már nyugodt, sőt boldog lennék. Apádra emelted a kezedet... A nyeregkápájába akartam akaszkodni, hogy visszatartsam a bosszútól. Az öldökléstől! (Elsírja magát.) Mikor ébredek föl, ó, e szörnyűséges álomból?!... (Benéz a félig nyitott templomkapun, majd imádkozni kezd.) Az öröm könnyei oly ritkák, Uram. És miért pazarolod úgy a vércseppeket?...  

TEMPLOMSZOLGA (jön ki csoszogva a templomból) Sötét van benn. Ez az egy szál gyertya az ördögnek dukál. (Felvihog.)

MATILDA (eszébe jut a kenyér, majszolni kezdi. Mind furábban viselkedik.) Te is szívesebben cimborálsz az ördöggel. (Hátba veri az öreget, és elvigyorodik.) A püspök, aki engem megkeresztelt, ugyanolyan buzgalommal adta az Ég áldását a gyilkoló fegyverekre. 

TEMPLOMSZOLGA (egész másra figyel fel) Hogyha téged püspök tartott a keresztvíz alá, akkor te nagytálból ettél örök életedben... Ha jobban megnézlek, meg is látszik rajtad.

MATILDA (mozgékonyan jár‑kel a templom előtti téren) Kell lennie valakinek (felnéz a csillagos égre) ott fönn, ugye, aki mindent lát? Törődik az emberek sorsával; a Róbertéval is... Jóra bíztatja... és megóvja a rossztól.

TEMPLOMSZOLGA (foghegyről) Mindent lát! – lárifári. A bal kezem két ujját úgy nyisszantotta le egy kardpenge, hogy magam is csak később vettem tudomást róla. Ugyanis elájultam. (Heherészik.) Honnan lenne ideje törődni minden csetepatéval, minden leterített jobbágykölyökkel vagy vadkannal. (Elkomorulva, most már bosszúsan.) Ha legalább azt látná, hogy hetek óta éhkoppon élek, nincs, amit főzzek!... (Tompán döng a föld a paták alatt.) Pedig szívesen meghívnálak egy nyúlpaprikásra.

MATILDA (izgatottan) Mi ez?!...Nem hallod? 

TEMPLOMSZOLGA Mi hogy lenne. Lovas közeledik... (Az asszony tanácsnak is veheti.) Ami biztos, biztos... (Behúzódik a templomba; a kaput is becsukja.)

CSUHÁS (mire Matilda a sötétben észre venné, már földre is pattan kis, mokány lováról, és hátulról elkapja az asszony derekát.) Megvan a zsákmány!

 MATILDA (addig kapálózik, míg kiszabadítja magát; erélyes, parancshoz szokott hangnemben.) Csakhogy én nem arra való vagyok!

 

(Kihúzza magát, és hatalmas gyűrűvel ékesített ujjait mintegy csókra tartja a pap orra elé.)

  

CSUHÁS (ez az ellenállás láthatóan megzavarja; rekedt hangon) Püspöknek képzeled magad, vagy egyenesen érseknek?! Mert én csak azoknak szoktam kezet csókolni.

MATILDA  Ezt a csillogó drágakövet érsek is, püspök is megcsókolta, nem is egyszer. Különben is a fiam lehetnél.

CSUHÁS (megszelídülve) Ki vagy te itt, a vadság közepén, álruhás némber?

MATILDA Én is megkérdezhetném tőled: igazi rajtad ez a csuha?

CSUHÁS Ne kísértsd a Fennvalót... jobban mondva, a türelmemet! (Karon ragadja a királynét.) Gyere, menjünk be a templomba, ott hűvösebb van.

MATILDA Csak egy szál gyertya ég benn egy vénség kezében. Az is az ördögé.

CSUHÁS (nem érti) Ha még élne kecskepásztor apám, ezt a tanácsot adná ilyenkor: Verj a pendelyére az Árgyélusát, s meglásd, rögvest a nyakadba akaszkodik!... (Ráncigálni kezdi az asszonyt; meg akarja őrizni a fölényt.) Na, gyerünk, ott bent legalább a bűneidet is levezekelheted!

MATILDA (egyre vadabbul állja a kihívást) Azt hiszed, hogy a te Istened megszabadít a kínjaimtól?!... (Dulakodás közben leken két taslit a papnak.) Mind ilyennek vagytok! Mondtam már, hogy a fiam lehetnél... (Elbőgi, de nem hagyja magát.)

CSUHÁS Csak az fél a Szentségtől, aki a Sátánnal cimborál. (Magával vonszolja az asszonyt a templomkapu felé. A fogai közt sziszegve.) Átkozott némber! Az imént ördögről karattyoltál... azt hiszed, elfelejtettem?! (Belökdösi az asszonyt a templomkapun.) Akkor jössz ki innen, amikor én mondom!

MATILDA (beleharap a pap csuklójába) Azt mondtátok, feldereng a hajnal. De csak ez a förtelmes vörös ég!... A szív zugában sötét, kocsonyás titok... (Már nemcsak a csuhással hadakozik; mind hangosabban üvöltözve.) Hová tettétek a fiamat?!... Holtig le nem csillapítjátok az anyai szívet! Hol kapok magyarázatot, kis mitugrász senkik?

CSUHÁS (a sértő szó olaj a tűzre: beteges izgalommal srófolja magát) Mekkora a fiad micsodája, halljam?! (A nő lágyékán matat a keze, durván belemarkol.) Van ahová bedugja?

MATILDA Ha nem adtok magyarázatot, nincs több hazug ígéret, nincs Mennyország!... (A pap ijedtében keresztet vet, majd arcul csapja. Matilda hörögve.)Halál a keresztények Istenére... 

 

(Robert ugrik elő a sötétségből; előbb vállon ragadja az anyját bántó papot, majd rövid dulakodás után tőrt ránt elő és a láthatatlan arcú csuhás véknyába szúrja.)

 

MATILDA (könyörgő hangon) Fiam, a vesztedbe rohansz!... Ne hagyd egyedül anyádat...

 

(Robert a véres kardpengét az áldozata csuhájába törli gyorsan, aztán feldúltan eltűnik az éjszakában.) 

 

MATILDA (kifulladva) Hódító Vilmos, légy átkozott te is!

TEMPLOMSZOLGA (a templomkapuban áll)Szegény asszony, megháborodott!

MATILDA Nem hallottál soha Flandriai Matildáról?...(A vénember tagadólag int fejével.) A legvakmerőbb normann hercegnek volt az arája... (Vérző orral leül a templomlépcsőre; elmélázva.) Abban a hitben éltem mindig, hogy dicső király lesz belőle.

TEMPLOMSZOLGA Akit királynak hittél, egy marék hamu lesz csak.
 

(Megindul lassan a templomot körülvevő mohos sírkövek közt a dombra.)

 

MATILDA Mindegyikünknek bűnös a lelke... Lehúznak a bűnök! Nem akartam hinni a Pokolban.

 
 
 
 
 
ÖTÖDIK SZÍN
 

(A Nantes‑i vár falai alatt)

 

FRANCIA KÖVET Már előre látom, hogyan tajtékzik Vilmos, megtudván, hogy Fülöp király őfelsége csak hitegette.

KURTIZÁN Fülöptől várható volt. Az adott szó betartásában sohasem jeleskedett.
FRANCIA KÖVET Kegyed ilyen jól ismeri királyunkat?

KURTIZÁN (különös hangsúllyal) „Királyunkat”?!... Ismerem az élveteg infantilis kisfiút, aki volt olyan nap, amikor többször megkívánt, de mire finoman szólva: hozzáférhetővé váltam, ő már rég elélvezett... Egy férfinak ez nem a legerősebb oldala.

FRANCIA KÖVET Ha nem állja a szavát?

KURTIZÁN (a férfi szemébe nevet) Ha nem áll, mikor a helyzet megkívánja, a magaslaton... No,de aki királyával hál, más haszna is lehet belőle. 

VILMOS (jön a az ifjú normann gróffal, magából kikelve) Így kijátszani a bizalmamat! Az alkudozás csak időhúzás volt Fülöp részéről, ezzel segítette Robertet, hogy szerencsésen kicsússzon a markomból. Hiába vettük körül a várat, ha be is veszem, az árulónak hűlt helyét találom. (Megpillantja a francia követet. Dühösen rákiált.) A királyod egy hitvány szószegő!

KURTIZÁN (negédesen) Tudjuk, aranyom. (Mustrálgatja Vilmost; bizalmasan a francia füléhez hajolva, őszinte elragadtatással.) Csupa izom. Megtehetné, hogy bemutasson neki...

FRANCIA KÖVET (zavartan suttogva) Ez Őfelsége Anglia királya.

VILMOS (a normann grófhoz, fortyogva) Megtehetném, hogy az egész sleppjét kínpadra küldjem.

KURTIZÁN Az egész pereputtyát ­– nálunk ezt így mondják. Csakhogy a főurak‑méltóságok gyerkőcei nem mindig vérszerintiek. Ismertem egy kanonokot; a hintója valahányszor elhaladt az utcánkban, egész gyermeksereg futott a kerekek nyomában, orcájukat beszeplőzte a felcsapott sár, de ők rendületlenül kiabálták:„Te vagy az atyuskám!... Mikor hozol valami finomságot?”

VILMOS (rámordul a követre) Miket zagyvál össze ez az udvari cafka!... Vidd el innen, amíg meg nem korbácsoltatom!

 

(A követ belekarol a kurtizánba, aki elképedve követi.)

 

VILMOS (a grófhoz) A csatának hamarosan vége. A gonosz leterítve. Intézkedj, hogy rakjanak tüzet a vallatáshoz...

 

(A gróf meghajtja magát, távozik.)

 

VILMOS (magára maradva) Hóhér kezére adom a hitszegőket. S a fiamat?!... (Tusakodva jár föl‑alá.) Uralkodó hagyhat‑e ilyen példát maga után?

MATILDA hangja Eresszetek hozzá!... Ne merjen senki utamba állni!

VILMOS A hitvesem. Jön számon kérni tőlem, mit meg se tettem... S ha megkérdezi, hogy szerettem‑e valakit is igazán?!... (Megpillantván a ziláltan színre lépő királynét.) Már kész a válasz.(Elébe megy; mesterkélt hangon.) Csak te maradtál mellettem. A hűség elkerült.

MATILDA (keserű fintorral méri végig férjét) Ezt a szerepet még nem ismerem. Végiggondoltad‑e, hogy méltó hozzád?

VILMOS (álszerepéből máris kiesve) Jól mondod: a gyalázatot lemosni nevemről! ­ – méltóbb szerepet nem vállalhat az, ki semmiféle játékban nem tűrte el a csalást. A halálosban különösképpen.                 

MATILDA Halált emlegetsz, s a fiadra gondolsz?...

VILMOS A fiamat emlegeted, akiről újabban az árulás jut eszembe.

MATILDA Aki nagyra hivatott, amiképpen az apja volt egykor.

VILMOS Látom, ha tehetnéd, karszékbe ültetnél máris... Ámde mióta nevezhető hivatásnak az árulás? Nemes tettnek a legalávalóbb hűtlenség?

MATILDA Álmodozó volt mindig; vágyálmait összetévesztette a valósággal, mint némelykor te is. Meglett férfi létedre egy kamasz álma miatt vagy ilyen epés?!

VILMOS Egy kölyök oktat ki arra, mit tegyek!... Az atya sérelmét ki érti meg?

MATILDA (megpróbál diplomatikus lenni) Jól van. Ha előkerül megdorgálod...

VILMOS (közbekiált) Ha előkerül!... Az alamuszi Fülöp megszöktette, s most ki tudja, kivel szövetkezik újra ellenem?!                          MATILDA (magabiztosan) Holtbiztos senkivel.

VILMOS (fürkészően néz rá) Te tudod hol van!... (A fejét fogja.) S én, balga, még elhitettem magammal, hogy a nejem velem érez, félti mindazt, amit a család jövőjére gondolva megszereztem, derék atyja emlékére legalább!

MATILDA (kissé ingerülten) A család!... Remélem, nem a gyengeelméjű fiacskádra gondolsz, vagy a homokosra, aki minden pénzét öreg buzikra költi, újabban lopáson is fogtam?! A rokonokat rendre kiirtottad vagy elűzted... Roberten kívül nincs más, akire az annyit hangoztatott jövőt rábízhatnád. (Hangja elcsuklik.) A vérünk kering benne... Nemrég ütötted lovaggá. Különben is mint elsőszülött Anglia trónján ő következik.

VILMOS Egy percig sem gondoltam arra, hogy kitagadjam. De a te dorgálásod, jól tudom, mit jelent. Cinkosan összekacsintasz vele a hátam mögött. Utoljára mikor dorgáltad meg, halljam? Amikor onanizáláson fogtad, és ráütöttél a kezére?!...

                                  

(Hosszabb csend. A asszony lassan közeledik Vilmoshoz.)

 

MATILDA (átöleli a férfi hátát; a hajlékony páncélzat ropog a keze alatt) Hidd el nekem, téged is éppúgy féltettelek. Már‑már rémeket láttam, mindenkitől tartanom kellett...

VILMOS (csak most veszi szemügyre alaposabban) Hogy nézel ki... Mintha csatát vívtál volna te is.

MATILDA (megigazítja köntösét) Egy kis izgalomban volt részem... (Mintha betanult szöveget mondana.) Egy rusnya csuhás rám támadott, de hű lovagom ott termett, és kimentett a bajból. (Vilmos megragadja az asszony vállát.) Jaj, ne olyan durván, mert fáj!... Robert mindent kockára tett értem.

VILMOS (gyanakvó tekintettel) Mindent?!... S a „hős” fiad most hol van?

MATILDA Solymászik... hogy kipihenje az izgalmakat. Később majd részletesebben elmesélem.

 

(Vilmos megmerevedik, ellép mellőle; le lehet olvasni arcáról, hogy a bizalmas együttlét pillanatai elmúltak. Matildon megint úrrá lesz az aggodalom.)

 

MATILDA (ismét közeledik Vilmoshoz, szembefordul vele) Azért indultam utánatok lóhalálban, hogy megelőzzem a jóvátehetetlent.

VILMOS (megpillantja a gyaloghintóján érkező Fülöpöt) Az úrfi a francia király vadjait űzi, ahelyett, hogy bocsánatért esedezve hozzám rohanna. (Elrohan.)

 

(A királyné a francia király elé siet, és szűzies mosollyal és bókkal meghajtja magát előtte.)

 

MATILDA Ó, felség!... (Kibuggyan a könnye.)

FÜLÖP Hadd halljam, féket tett már a dühére?... (Matilda nemet int fejével.)Chateaubriand,alondonikövetemfigyelmeztetett,hogyVilmoshajnalótaegyebetsemtesz,mintfenyegetőzik. Az ember ki sem alhatja magát.

MATILDA (Vilmos után bámulva) Látom, már nyeregben ül, és siet egybegyűjteni harcosait. Nem nyugszik, míg bosszút nem áll valakin.

FÜLÖP Én meg szélnek eresztettem a legvérmesebb báróimat. Igaz, a kényszerű várakozás közepette annyi rossz bort vedeltek, hogy kezdték egymást kihívni párbajra.

POHÁRNOK (jön nagy Gulliverléptekkel) Őfelségét az angol királyt baleset érte!

FÜLÖP Na fene. (Nem méri föl a helyzet komolyságát.) Csak nem vágta el kardpengéjével a kisujját?... (Szemügyre veszi a görbe hátú, behemót alakot.) Te különben a pohárnok vagy. Mit keresel itt?

POHÁRNOK Borért futtattak, mert hát a haldokló király erősen megszomjazott... A pincében a hordók azonban egytől‑egyig konganak. Kiürültek a hosszú várakozásban...  

    FÜLÖP Értem.

POHÁRNOK Felséged intézkedésére várnak az italban szűkölködő asztalnál. A Szigetországból érkezett püspök két nap alatt annyit vedelt...

FÜLÖP Tégy lakatot a szádra, ha nem tudsz tisztelettel beszélni főúri vendégeimről! Anglia királynéja előtt állsz.

POHÁRNOK Megkövetem felségeteket; de épp az uraktól hallottam, hogy felséged angliai vendége... (keresi a megfelelő szavakat) a nem közönséges borfogyasztástól, úgy elbágyadt, hogy még az örömhír sem ébresztette fel.           

MATILDA Milyen örömhír?

POHÁRNOK (királyára néz, habozik, aztán kimondja) Hát az, hogy Vilmos őfelsége többet senkit nem fenyegethet hódítással.

MATILDA Mi történt, hisz az előbb még itt volt velünk!... (Két keze közé fogja fejét. Halk sikollyal.) Csak nem Robert?!

POHÁRNOK Robert herceg nem sokkal azután érkezett meg, hogy királyatyját a lova levetette.

FÜLÖP Na, még ilyent se hallottam.

POHÁRNOK A tűztől vadult meg a mén, mivelhogy maga Vilmos király adott utasítást a belső piactér felégetésére...

FÜLÖP Megőrült?!

POHÁRNOK ... s a hirtelen felcsapó lángoktól megvadult ló levetette. A szerencsétlen esés következtében a feje megsérült.

FÜLÖP Lám, már hozzák is.

MATILDA (tehetetlen férjével hadakozva még mindig)Te, a kiváló lovas, aki hetykén vetetted oda nekem, hogy nincs más véletlen, csak a győztes igaza!... Lesújtott rád az Ég. Nem a fiad buktatott meg hát!...

 

(Normann lovasok hozzák vállukra emelt hordágyon a páncélzatba

 

bujtatott Vilmost. Van valami gyászos ünnepélyesség lassú bevonulásukban, és abban, ahogyan egyszerre lépnek.

 A görög kórushoz hasonlóan mormolják.)
 
A győzhetetlen földön!...
               Élve már 
nem ugrathat el innen a lován.
Az ő kitartó heve nélkül
nincs tűz normann lovagban, pórban,
berúgatott csőcselék poharában;
nem sok kell, és a parázs is kihuny.
Magába roskadt. Súlya ott lebeg már
a fátyolos alkonyi félhomályban
mint délibáb, mely vérmezők felett
képzelt kísértetekkel tölti meg
a levegőeget... Megvakult skótok,
mankón szökdelő szép árnyékvitézek
királya! – elég egy véletlen botlás,
s a halál mérges fullánkját meggyávult
testedbe döfi. Terhed megnövekszik
a bánattól, és elfogy az erőd.
 

VILMOS (váratlanul magához tér pár pillanatra) Szégyen lett volna ágyban meghalni... egy lovagnak.

MATILDA (odaszalad, megfogja a kezét; a gyóntató atyának) Magához tért. Van remény, ugye?

GYÓNTATÓ ATYA (megcsóválja fejét) Csak az Istennél... Túl sok vért vesztett már...

VILMOS (még egy utolsó erőfeszítés) Itt van Robert? (Többen is igennel felelnek.) Legyen az övé Normandia... ha már fegyvert fogott érte az apjára! Anglia... Rufus...

 

(Teste megrándul, s a hang örökre elhal.)

 

FÜLÖP (a normann grófhoz, kissé intrikusan) A kedvenc fiú Rufus volt mégis: ő érdemelte ki Anglia trónját.

MATILDA Robert, elbúcsúztál apádtól? (Odamegy a fiához, megfogja a kezét.) Tudom, hogy nem ezt akartad... s bánod.

ROBERT Az irgalmatokhoz nincs közöm. (Fojtott indulattal.) Rufusnak elkapom majd a lányos tökét.

 

(Félrelökdösve az útjában állókat, mint aki magán kívül van, dühöngve elrohan.)

 

FÜLÖP (felcsillanó tekintettel bámul utána; Matildhoz) Azthittem,fáradtlesz,elcsigázott... De látom, megvan benne a kellő gyűlölet, hogy lelkizés nélkül tudjon uralkodni.

 

(A királyné gyászos képpel pillant hol halott urára, hol kérlelhetetlen nagyfia után.)

 
2002. április