Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A cáranyuska álma

2010.02.20


A CÁRANYUSKA ÁLMA
(Családi bagatell)



S z e r e p l ő k

ERZSÉBET ¬ (a Romanovok utolsó női sarja)
UNOKAÖCS (a későbbi III. Péter cár)
CSUPASZ POFÁJÚ TESTŐR
BAJSZOS POFÁJÚ TESTŐR
KATALIN ¬(a jövendő Nagy Katalin, aki fiát
¬– I. Pált ¬– egy kamarásnak köszönhette)
Komornák




1. Kép

Erzsébet apácaköntösben. Két termetes testőrlegény durván az ágyhoz kötözi karját, lábát, valósággal kifeszítik. Nem a fizikai fájdalom miatt panaszkodik, csupán amiért szemmel láthatóan meg akarják alázni benne ¬– nem a nőt, a nőstényt, aki különben sohasem vetette meg az ilyen érzéki élvezeteket ¬–, hanem a császárnőt.
ERZSÉBET Ingerelni mertek... azzal, hogy mint egy közönséges szukát, minden éjjel az ágyhoz kötöztök? Hogy gúnyt űzzetek belőlem?!

Csak kapálózik, nem sír, nem jajgat.
Kint villámlások, mennydörgés.

CSUPASZ POFÁJÚ TESTŐR Nézzétek ezt a büszke ajkat, ezeket a fenséges halmokat!... (Erzsébethez.) Felség, megengedi, hogy megkérjük (közben társára mutat) a kezét?
BAJSZOS TESTŐR (enyhe iróniával) Csak ne vidd túlzásba.
ERZSÉBET (fojtott indulattal) Hol lófrál ilyenkor a palota jóérzésű népsége, vagy legalább a hóhérom, hogy levágassam vele felséggyalázó karotokat?!
CSUPASZ POFÁJÚ Na, halljunk már, az utódaid emlékére bár, valami vaskost... Epéset. (Megcsiklandozza a nő hónalját. Erzsébet teste rángatózik.)
BAJSZOS TESTŐR Csak óvatosan. (Az ágyhoz kötözött felség előtti hajlongás kíséretében, választékosan ejtve ki a szót.) Kíméletesen... (Csizmájával fenékbe billenti társát.) A giliszta se szereti, ha folyton piszkálják.
CSUPASZ POFÁJÚ TESTŐR (társához, de le nem veszi szemét a vergődő nőről) Kissé nagyon is fennhordta az orrát, nem gondolod?
BAJSZOS Ha egyszer nő...stény; s nem akármilyen. Igaz, hogy a fehérnépeknél ez a legveszélyesebb. Nehogy ellenkezésre ingereld, mert még képes lesz téged is száműzni. Vagy leütteti a fejedet. (Erzsébet kiölt rá a nyelvét.) Ha ha!
CSUPASZ POFÁJÚ TESTŐR Hol látsz te itt nőt? A nő törékeny jószág. A cárnő azonban szívósabb, mint egy huszárkanca.
ERZSÉBET (visítozni kezd) Őrség! Segítség!...
CSUPASZ POFÁJÚ TESTŐR Fenséges hang. Mennyi könnyedség és báj van benne.
BAJSZOS Azt mondod, huszárkanca?... Annak állandó... (keresi a megfelelő szót) izé...
ERZSÉBET (megpróbálja kiszabadítani a kezét) Rohadt latrok!
CSUPASZ POFÁJÚ TESTŐR (a nő képéve vigyorog) Csak így, finom társalgási stílusban. Ahogyan az udvari etikett megkívánja.
BAJSZOS TESTŐR Szóval, a kancának állandó „huszáros” szükségletei vannak.

Röhécselés, taps. Erzsébet a fejét forgatva veszi tudomásul, hogy akárha egy rögtönzött színpadi játék volna, a fél udvar asszisztál.

ERZSÉBET (feje visszaesik a párnára s ő maga régi ¬– uralkodói – szerepébe; a testőrök felé, megvetően) Műkedvelők!

Fölébred. Sápadtan ül fel a díszes ágyban.

ERZSÉBET Ez szörnyűbb álom volt, mint kiskoromban Rettegett Iván nyári rezidenciáján. Télen gyúrtam a hógolyót s ott caplattam a félméteres hóban Kolomenszkojéban. A gouvernante ¬– ez már nem az oroszul is gagyogó finn fruska volt, hanem a francia ¬– rám szólt: „Illetlen kislány. Mit keres a kezecskéje a lába között?”... A kezecském (szemügyre veszi a levegőben billentyűző ujjait, kuncogva) kíváncsian kutakodott nemcsak oda, de mindenüvé, ahol valami izgatót sejtett vagy talált. (Bosszúsan.) Akkor fogalmam se volt még arról, hogy minden francia némber álszent lotyó. Az én nevelőnőmet is beleértve, aki nem adta meg nekem a kellő tiszteletet. Hiába voltam a nagynevű cár lánya, a legkisebbik ¬– tudta rólam, hogy az öregedő Péter ellenfelei fattyúnak tekintenek, amiért a cáratyuska csak néhány évvel születésem után kötött házasságot anyámmal, a „litván szajhával”, akit kegyencétől, az aljas Mensikovtól örökölt, s akit parasztszülei hiába kereszteltek volt Marfának, I. Katalin néven lett mégis cárnő Péter halála után. Kár, hogy rá egy évre meghalt... Aztán jött a kis Péter, a második, akinek legfőbb gondja volt Szibériába száműzni elhalálozott anyám visszafogadott ágyastársát, Mensikovot, a teljhatalmat élvező régenst. Én akkor húszéves voltam, még kellett várni egy kicsit, amíg többszöri kegyenccsere után a palotaforradalomra készülő gárdában valaki elkiáltotta a nevemet. Nem áltattam magam: tudtam, hogy a Nagy Péter vérére esküsznek fel. Az apám leányára, nem rám...

Felkel az ágyból, szédelegve jár, a fejét fogja. Kezébe vesz egy üvegcsét, aztán elhajítja.

Orvosságot nem merek bevenni. Mind gyakrabban gondolok arra, hogy a környezetem még képes mérget étetni velem. Tán még ennek az egyre szánalmasabb testnek a titkait tudó orvosom is... Úgy tekintenek rám, mint egy elejtésre váró vadra. Valójában pénzes ládám a kiszemelt préda... (Körülkémlel.) Egyelőre ¬– ezeknek itt. (Fájdalmában feljajdul.) A testem! (A hasát fogva.) A beleim szétrepednek. (Töprengve.) Melyik bestia volt, akinek a megkínzása élvezettel töltött el? A filigrán német orvos lehajolt az ájult testhez, s én a háta mögül szavalni kezdtem azt a verset, melyet apámtól tanultam valamikor. „Vértől lucskos köldöke!...” Úgy fújtam, ahogy Péter cár szájából hallottam; miként egy indulót. Közben kacagtam, nehogy eláruljam magam, hogy a kiégetett, gennyedző seb szagától ájulás környékez. Inkább én kacagtam, mintsem a hóhérom derüljön rajtam, hogy mégsem vagyok igazi uralkodó, csak egy finnyáskodó picsa. Az orvos megütközve pillantott rám, aki, lám, nem tudok parancsolni vérsötét ösztöneimnek... (Nyel egyet. Italt keres, megtalálja, tölt a kristályserlegbe és mohón iszik.) A rohadék! Valamelyik nap, látván, hogy gyöngélkedem, lakonikusan jellemezte állapotomat: „Klimax!” Durcásan elfordultam tőle, mire érzékenyebb húrokon tolmácsolta aggodalmát cáranyuskájának (elváltoztatott hangon): „Két fenséges szemén át egy idegen néz rám” ¬– makogta. Másnap reggel aztán (ismét az orvos hangját utánozva): „A pávahús megfiatalítja az izgalmaknak kitett testet.” „Ön úgy néz rám ¬– feleltem keserű gúnnyal ¬–, mint akit valamilyen titkos kór emészt. Pedig ma reggel is buja kamasztestre vágytam.” „Jobb, ha beéri a főtt pávahússal” ¬– mondta oktató hangnemben az orvos. (Felhúzza hálóköntösét, és a lába közé dugja kezét, idétlen vigyorral.) Még nyirkos a szivacs... Nyálkából lett minden. (Már nyoma sincs arcán az álderűnek.) Ennyi tökéletlenség... ami körülvesz. A sok pimasz szolga, aki eddig sunyított. S most ravaszul elkerül. (Mind ziláltabban ejti ki a súlyos szavakat.) Vagy kételkedni merészel a szavamban. (A falitükör előtt elhaladva pár pillanatra szembesül magával; mint akit hirtelen elfog a kétely.) De hát ki vagyok én tulajdonképpen?! A szépség a korhadó csontokon csak látszat... S a szépség álarcában is, honnan a kiváltság? (Tenyerével eltakarja arcát.) Ezt még sose kérdeztem magamtól. Míg szédületes iramban emelkedtem, temérdek vér hullt... A mások vére, értem. (Kezébe veszi a cárok koronáját, forgatni kezdi, majd indulatosan hajítja a sarokba.) A rend, a hatalmi szó ¬– mind képmutatás. Hajlonganak előttem; hízelgők, alakoskodók egytől egyig. Parancsomra az egyik kiváltságot kap, a másikat tömlöcbe vetik. A bojárok szőrös bókja csókja!... S a kancavágytól megrészegült hímtekintetek. A kedvtelésből előrántott férfiszerszám, mint tőr az orgyilkos kezében... (A homlokát ütögeti öklével.) Az agyat mi minden megzavarja. A túláradó képzelet... S a múlt. (Megtapogatja két mellét, a hónalját; cirógatóan fut végig ujjbegyével a nyalkán.) Undok gerjedelem. A szeretők képe idővel megfakul; s a gyönyörből kín lesz. Vagy unalom... Esetleg undor. (Megint megpillantja magát a tükörben. Bosszú könnye csillan meg szemében, s most a tükröt öklözi indulatosan, a képmását.) Hányszor beérted az érzéki kielégüléssel, te litván liba! Feltépted a kiszemelt kan mellkasán az inget, a kard még ott himbálózott az oldalán, sietve oldotta le, mielőtt magadra húztad volna. „Sehol egy heg! ¬– sóhajtottad csalódottan. ¬– Pedig ott a legizgatóbb a harapásom”, suttogtad egzaltáltan; s miközben hátrahanyatlottál a vánkoson, agyacskádon még átfutott, hogy ezt a tejfeles szájút, ha meguntad, elküldöd a tatár martalócok ellen, hadd legyen része egy kis vérre menő csetepatéban...

A beszűrődő hajnali fényben feldúltsága kissé alábbhagy. Végigdől a megvetett ágyon.

Megpróbáltam asszonyi fortéllyal védekezni a főméltóságok erőszakossága ellen, mely sokkal alattomosabb, mint a hadban álló felek gyilkos erőszaka. A látvány mágikus erőt adott nekem, a csábítás díszleteinek megválogatásában aligha voltam dilettáns: a nőnek sem mindegy, hogy milyen a harctere, ha hódítani akar. Kihasználtam szépséget, kacér bájt ¬– mindent, amivel a természet megajándékozott. Csak a hosszadalmas hadivállalkozások hallatán fájdult meg a fejem a vége hossza nincs tanácskozások alatt. S a letűnt Ivánok, Péterek cárivadékai, a rejtegetett fattyúk aggasztottak időnként. Még a csecsemő Ivánka is ¬ – hogy nehogy egy porosz összeesküvés folytán a VI. legyen belőle, Petrokreposzty várába vitettem, az első számú kazamatában lakik. «Nagy ember vagyok!«, kotyogja ki bárkinek, aki csak szól hozzá. Jobb, hogyha bomlott elméjűnek nézik... De megbocsáthatatlan ostobaság lett volna megfeledkezni női riválisamról akár. Most már ők sincsenek kizárva a trónöröklésből... (Ismét feláll, romlott mosollyal gyönyörködik még mindig mutatós testének hajlataiban.) Utóbb szememre vetik a fényűzésemet, holott mindenki szomjúhozta a mulatságot. Gőgössé s mogorvává csak a fontoskodó atyáskodástól s a férfifölénytől való viszolygás tesz egy nőt, még hogyha cárként tisztelik is, jóllehet természete, amikor nem hergelik, nem kevély. Sőt: a hűségest is képes megjátszani... Csak hát a csípőnk ringása úgyis elárulja, hogy a cédaság vezeti lépteinket. (Gonosz mosollyal.) Nem ismertem csodálatra méltó férfit. Hasznosat annál többet. Henteregtem velük, amennyit csak bírtam; s ha a kormányzást ki is vették a kezemből ¬– Mensikov, előbb hízelegve, majd mind erőszakosabban –, a testemmel tartottam az egyensúlyt (öngúnnyal), persze vízszintes helyzetben. Az én erősségem a kielégülési ösztön ajándéka volt, nem a célratörő erőé. A lótást futást mindig megvetettem; nevetségesnek találtam a sok, verejtékezve, lihegve hajbókoló, csúszómászó akarnokot. A szerelmi vágy foglya voltam; hiába is kíséreltem volna meg a menekülést. A fehér éjszakák varázsa... A fehér éjszakák magánya a palota hideg termeiben. Mi lett volna, ha nem nyargal velem a hintó akkor is a szemet s szívet gyönyörködtető ligetekben, a képzelet szökőkutjainak szivárvány tájain?... Első szeretőm, Alekszej muzsikus volt; mikor megismertem, a cári kápolna kórusában énekelt. Nagyokat kacagtunk ¬– meg is jutalmaztam érte utólag, tábornoki rangot kapott... Amikor még nem voltam az oroszok cáranyuskája, a maszkabálokon akárki belém csíphetett vagy elcsábíthatott. A férfiak mind egy húron pendülnek. (Tűnődő arca elborul.) Kivéve Rjumint, Alekszej Besztusevet az ördögi eszével. Az az ember meg is siratott egyszer, annyira gyűlöltem, hogy soron kívül Szibériába küldtem, bosszúból. De hamar rájöttem, hogy nélkülözhetetlen diplomata. „Kinyilvánítjuk rokonszenvünket Ausztria iránt ¬– dörögte, miután visszarendeltem a száműzetésből. ¬– Így aztán nem fogunk kiesni a francia király kegyéből. Szilézia kemény dió, a poroszok semmilyen áldozattal nem hajlandók lemondani róla!...” ¬ Mit tudtam én akkor, hogy milyen ravasz vagy milyen hős a poroszok Frigyese, legfeljebb annyit jegyeztem meg róla, hogy állítólag szép fiúkkal szeret hálni. Rjumin azzal viszont már nem tévesztett célt, hogy nekem mint nőnek Mária Teréziával illik szövetségre lépnem. Frigyes ráadásul barbár hordának nevezte a cárnő derék katonáit ¬– vagyis az enyéimet. Egy évig ¬– ez megint az atyámtól örökölt Rjumin taktikája volt ¬– hagytuk, hogy hol a poroszok, hol az osztrákok kerekedjenek felül, de aztán a mi nyolcvan ezer katonánk megtanította kesztyűbe dudálni a pökhendi Frigyest... (A féltékenység hangján.) Engem senki nem szólított „Emberséged” nek ¬– Votre Humanité nak, igaz, de nekem se jutott soha eszembe olyan hízelgő levelet írni pláne egy Voltaire nek, amilyet a magát filozófusnak képzelő porosz király. (Gunyoros hangon.) „Szeressen engem mindig, és mindig legyen őszinte hozzám... Frigyes”... Azt, persze, elfelejtett hozzátenni, hogy: a mészáros mesterségben gyakorlott Hadúr... Amikor vereséget szenvedett, magam elé képzeltem aszott ábrázatát, amint reám, női ellenfelére gondolva azt motyogja, hogy: „Nem fogom tudni túlélni a szégyent!” (Játékos gúnnyal.) Erzsébet azonban, ha kedve szottyan, nemcsak bestia tud lenni, de kegyes is. (Megáll a falon függő térkép előtt; majd váratlanul tőrt ragad, s Európa térképét összevissza szurkálva, üvölteni kezd.) Elegem volt a háborúskodásból! (Körbe szaladgál; leplezetlen indulattal.) Midőn a vidámságban élenjártam, bezzeg aggodalmaskodtatok, hogy mérsékeltebben, ne olyan feltűnően, ne olyan féktelenül!... Még megtudja Európa. És szégyenkeznetek kell miattam... (Gunyorosan.) Úgy látszik, a távoli kísértetektől jobban tartanak az urak, azért küldenek ellenük egész ármádiát, mert ugyebár a bécsi császárnőnek adott szó az szent, még hogyha el is pusztul több ezer ifjú vitézünk! (Körülkémlel.) De a palotában sunyító ellenséggel senki sem törődik.
„Elég, ha egy gyengeelméjű áltrónörökös jelentkezik, s mérget vehetsz rá, hogy palotaforradalmat készülnek kirobbantani! Ehhez mit szólnak a magas rangú tanácsos urak?!” ¬– szegeztem neki a kérdést legutóbb Mensikovnak. Még most is fülembe cseng fölényes nyerítése annak az álarcot viselő, kétszínű csődörnek. Nem báli álarcra gondolok; nincsen farsang. „A temperamentumod változatlanul elbűvölő” ¬– mondta gúnyosan az örökös kegyenc; hisz előbb hiszékeny apámnak, Péter cárnak volt a bizalmasa és bűntársa. Felcsattantam: „Idétlenkedő bandavezér! Kinek köszönheted, hogy még itt vagy, habár mindenki utál?” „Te vagy a lépcső ¬– minek is tagadnám ¬–, mely a zárkából a templom oltárához vezet! ¬– jelentette ki fennkölt pózban. ¬– Mióta várom!... Kár, hogy egy közönséges nótáslegény megelőzött.„” Alekszej Razumovszkijra célzott; rég irigyli a fesztelenségét.
„Játssza a hülyét! De az én védelmemről ki gondoskodik?!” ¬– Ezt már a komornámnak mondtam, midőn kettesben maradtunk... Oda jutottam, hogy tegnap egy lakáj ¬– öreg bútordarab ¬– közölte velem bizalmasan a folyosót belengő derültség okát. A cárnő sokat zsémbelődik mostanság, kísérteteket lát és a Fentvaló védelméért esedezik. Holott nyílt titok, hogy nem is olyan régen, ha a templomba ment és imádkozott, az udvarhölgyeinek, akik a társaságában voltak, pironkodniuk kellett, hallván, hogy Erzsébet szerelmes szavakkal fohászkodik az oltár előtt, mintha a mennyországgal is közölni akarta volna nehezen titkolt frigyeit. Mindegy, hogy hőség gyötörte, vagy mint egy kanca, úgy rúgta le magáról a gyapjútakarót, a földi javakat, vagyis a gyönyöröket választotta az üresnek tartott dicsőség és a túlvilági kárpótlás helyett!... Ezt mondják rólam. Meg azzal is gúny tárgyává váltam, hogy félek, valaki még elrabolja a tízezer köntösömet meg temérdek cipőmet, harisnyámat.

Garderobjához megy, egymásután emeli ki a legszebb ruhákat, némelyiket sebtében föl is próbálja. A szeszélyes hangulattal, kedvvel együtt a ritmus is egyre lassúbbá válik. A drága kelméken taposva járkál, félig meddig már bódultan. Lerogy a földre s mint víz hullámaiban elvész a finom érintésű ruhák közt. Aztán fölemeli fejét; mintha váratlanul tudatosulna benne, hogy a bűnhődés egyszer őt is elérheti. Töredelmes hangon.

Egy cárnő nem engedheti meg magának, hogy lelkiismeret furdalása legyen. Ez olyan nagy csoda?... (Habozva.) Egy hang, itt belül, viszont azt súgja, hogy akiket megvetettem, megfenyítettem, a palotából kiutáltam, száműztem, vagy egyenesen a halálba küldtem, most valóságos ellenségeimmé válva mintha mégis kísérteties méreteket öltenének. „A köz javát összetévesztetted saját becsvágyaddal! ¬– támad reám az egyik. ¬– Vagy élveteg önzéseddel inkább, mivel igaz uralkodóhoz méltó becsvágyad sohasem volt!”... Rekedt suttogás, vagy gúnyos kiáltozások... Már kezdem felismerni őket a hangjuk után. Szeretnék kibékülni, elcsevegni velük. A halottakkal, a meggyilkoltakkal is, nemcsak a titkos intrikákban élen járó élőkkel...

Mint akit bánt az éles fény, az ablakhoz siet, és gondosan elfüggönyözi magát a nappali ragyogástól. Leül egy díszes, aranyozott székbe, és bőgni kezd.

Azt hiszitek nem tudom? Hogy «a legszebb orosz cárnőt« legyőzte az idő; hiába az arc meg a hajfesték, őszülő, elnyűtt öregasszony lett belőle.





























2. Kép

Erzsébet felöltözve ¬– úgy látszik, ruhástól aludt el ¬–, gyűrötten kimerülten, kedvetlenül kászálódók ki a feldúlt ágyból. Masszírozni kezdi karját, lábát.
Unokaöcs kezében toll és papírtekercs; blazírt pofával jegyezget, olykor fel felnéz.

UNOKAÖCS (félhangosan mormogja) A cáranyuska zsibbadt lábbal, karral ébred.
ERZSÉBET (a hang irányába fordulva, ingerülten) Ki merészel a hálótermembe behatolni?!
UNOKAÖCS (mint egy helyszíni közvetítést ismétli, most már hangosabban) A hang irányába fordul; majd fenyegető ingerültséggel: „Ki merészel a hálótermembe behatolni?!”...
ERZSÉBET (megvető grimasszal) Gondolhattam volna, hogy te vagy. (Egyet ásít.)
UNOKAÖCS Gondolhattam volna, hogy te vagy (buzgón jegyez), mondja a betolakodónak, majd ásít egy nagyot.
ERZSÉBET (az ajtó felé kiabálva) Vicuska, hol vagytok? (Leveti magáról a felsőruhát. Zsémbes hangon.) Mi a franc, hát senki se segít?!...
UNOKAÖCS A főkomorna nevét kiabálja. Nem épp választékos hangon...
ERZSÉBET (rászól) De pedig abbahagyhatnád.
UNOKAÖCS Úgy gondolod, nénécském? (Kajánul.) Pedig ez a krónika az utókornak készül.
ERZSÉBET Na ne mondd. Te már oda is képes volnál bepofátlankodni?
UNOKAÖCS (sebesen jegyez; most csak a mondat végét ismétli meg fennhangon) ... képes volnál bepofátlankodni.
ERZSÉBET (a fűzőjét cibálja) Egyszer elvittek egy csodás tájra, egy barlanghoz. Ott volt egy visszhang, s amit az emberek mondtak, szóról szóra megismételte. Nem csak a hangos beszédet; elég volt suttogni.
UNOKAÖCS (kegyesen) Egye fene, jöhet a suttogás is. (Pimaszkodva.) Mikor tanult meg a cáranyuska suttogni?
ERZSÉBET (a két komornához, akik közben sietve bejöttek) Fűzzetek ki már, mert megfulladok! (A komornák szorgoskodnak, a fiú eközben elfordul. Erzsébet a szőnyegen széthányt ruhákon taposva.) Csak azt ne kérdezzétek tőlem, hogy melyik ruhát akarom felvenni. Unom már őket...
UNOKAÖCS A cárné valamennyi ruháját unja: mind a tizenháromezer hétszáz... (Itt megakad) Ennek még utána fogok nézni.
ERZSÉBET (ráripakodik a királynő rangjához méltó bársony és selyemruhákat egymás után felmutató öltöztető lányra) Mondtam, hogy többé látni se akarom ezeket. Vidd innen őket, te kelekótya!... Új ruhákat hozzatok tüstént!
UNOKAÖCS A felséges cárnő fullánkos hangulatában még a kedves öltöztető lányt is legorombította... (Megpróbálja kappanhangon utánozni Erzsébetet.) „Vidd innen őket, te kelekótya!” (Elégedetten felvihog.)
ERZSÉBET Ez a rikácsoló hang! S a bohócpofád!... (Tenyerével tüntetően befogja fülét.) Sose lesz belőled bölcs uralkodó.
UNOKAÖCS (mint aki unja már a korholást, ráhagyó vigyorral) S főleg igazi férfi! Amilyenekből neked kijutott bőven.
ERZSÉBET Az örökös komplexusod. Nem én tehetek róla, hogy apa nélkül kaszárnyában, huszárlovak közt nőttél fel. Ha hiszed, ha nem, nekem is elegem van a...
UNOKAÖCS (fejezi be a mondatot) Csődörökből.
ERZSÉBET (rábólint) Azokból... Kire irigykedsz hát megint? Ahelyett, hogy hálás lennél azért, hogy nénéd annyit vesződik veled.
UNOKAÖCS Igazad van. Hálás lehetek: az életem csupa meglepetés lett melletted; úgy néztem rád, mint gyönyörűséges pávatyúkra, aki minden nap aranytojást tojik.
ERZSÉBET (ráförmed) Elég! Hát tehetetlenül kell hallgatnom a zagyvaságaidat, mint valami vak villámlásokat?!...

Keze a halántékán, szédül; ha a ruhákat felpakoló komorna nem fogná meg, talán el is esne. A másik komorna is visszaszalad az ajtóból, széket tol oda, hogy a cárné leülhessen. Ő mégis eltaszítja, elutasítja a segítő kezet, kihúzza magát. Mereven áll.

ERZSÉBET (nyersen) Mit idétlenkedtek?!
UNOKAÖCS (hátrálni kezd, eltávolodva tőle, de továbbra is a krónikabejegyzések hangján és stílusában) A felséges cárnő szédelegve és elgyengülve, mégis a régi gőggel néz végig idétlen cselédein, alattvalóin.
ERZSÉBET (fojtott ingerültséggel) A szolgáink előtt megint! (Kizavarja a komornákat.) Mit bámészkodtok s füleltek?!... Aki elsőnek érkezik vissza a kedvemre való új köntössel, azt megjutalmazom. És hozzatok egy kuruzslóasszonyt. Különös álmom volt! (A komornák távoznak.)
UNOKAÖCS (megáll Erzsébet mögött, aki fűzőben, a vállára terített kendővel szemlélgeti magát a tükörben. A tükörképnek mondja.) Mind hisztizhetsz, hervadt képmás, a te húsod már nem lesz kívánatos... (Erzsébet egy hirtelen mozdulattal elfüggönyözi az ablakot; Unokaöcs vigyorogva folytatja) ... az Isten adta fényben.
ERZSÉBET (megbántották; rendreutasítóan) Küldjelek vissza Holsteinba, azt akarod? Karl Peter Ulrich akarsz lenni megint? (Elérzékenyülve.) Szegény elhunyt nővérem, Anna, ha tudná, hogy a fiából ¬– egy mihasznából! ¬– cárt akarok faragni... Én bolond! Az Úristen vajon megbocsátja nekem?...
UNOKAÖCCS (a krónikás pózában megint) Istentől tartott egyedül, ámde Őelőtte sem szégyellte, ha bűnös teste gátlások nélkül, már már esztelenül engedett az élet legelemibb ingerének. Ilyenkor minden vágya...
ERZSÉBET (tenyerével betapasztva fülét, dühösen vágja rá) A csend volt!... (A rendetlenségben kutat; megtalálja a flaskóját, szájához veszi, iszik belőle.) Jobb lesz, ha elhallgatsz, te hitvány! Mert még meggondolom magam, és kolostorba duglak. Úgy látszik, az ájtatoskodó hazug fráterek között inkább otthon éreznéd magad... Vagy csak színészkedsz előttem.
UNOKAÖCS (finom iróniával mintegy helyesbítve) Tény, hogy nem menekült kétszínűen a poros baldachin kulisszák mögé. A sznob civilizációtól magát függetlenítő, s valamilyen ősi homályba vesző én központú eksztázistól megittasult, élveteg lélek volt. Mármint Erzsébet cárnő.
ERZSÉBET (megenyhülten) A te nénéd. Látod, már kezdesz közelebb járni az igazsághoz... (Unokaöcs fölényesen vigyorog.) Csak ne volnál olyan komplikált. (Újabb két korty a flaskóból. Felkínálja unokaöccsének.) Egy kis vodka. (A fiú eltolja a kínáló kezet. Erzsébet megint meghúzza, helyette is.) Ki nem állhattam soha a szófosókat.
UNOKAÖCS (békülékenyen; a hang a krónikaíró szereptől mind jobban eltávolodva, elmélázó) Orra pisze volt, topáz fényű szemhéja alatt sejtelemes, de kihívó tekintet... Ha kedve szottyant, a lézengő udvaroncokat faképnél hagyva, a palotaácsokkal kacérkodott. (Erzsébet ajkán enyhe mosollyal kíváncsian hallgatja.) Órák hosszat sétált a parkban, a faóriások alatt verseket, színdarabokat olvasott. Utána jobb étvágya volt ilyenkor. Az asztalnál az arcbőre parázslott...
ERZSÉBET (elmélázva ő is) Valamikor.
UNOKAÖCS (kijózanító hangon) Az italtól is piroslik néha... vérmes lehet: az arc. Ma reggelre is bevérzett a szemfehéred, hajszálerek szántják keresztül kasul. (Erzsébet arcán nem tetszéssel fordít hátat a fiúnak.) Lefogadom, a zúgás is erősödött a füledben. A sok italtól hogy nem kaptál még gutaütést?
ERZSÉBET Eredj innen. Nem kívántalak látni ma.
UNOKAÖCS (azért is, még közelebb megy hozzá, az arcába mondja) Egyszer bevallottad nekem: elcsodálkoztál azon, hogy gyermekkori környezeted nem tekintette bűnnek a hazugságot. Tán emiatt vált később olyan fárasztóan terhessé számodra az uralkodás. Hazug emberek közt élni folyton!... Ez még az én személyemnél is fárasztóbb, ismerd be. Undorító lehet, nem mondom. Mintha valaki ugyanazzal a kézzel egyszerre orvosságot és mérget töltene... Így adtad be ¬– mikor melyiket ¬– népednek te is.
ERZSÉBET Mondtam már, hogy nem akarlak látni.
UNOKAÖCS És főleg hallani...
ERZSÉBET (a hang most inkább kérlelő) Fejfájás kínoz.
UNOKAÖCS „Felséges betegségben” szenvedsz te, Erzsébet. Ki tudná megmondani, mióta.
ERZSÉBET (önsajnálattal rogy le egy székbe) Kimerültségben szenvedek. Nem látod, milyen sápadt vagyok?
UNOKAÖCS Démonikus kimerültség.
ERZSÉBET A szemem alatt... ezek már nem is karikák, hanem sötét táskák.
UNOKAÖCS Ott a fehér púder.
ERZSÉBET (keserűen kuncog) Liszt a vénülő pórusoknak. Te hamis, ugye, ezt akartad mondani?...
UNOKAÖCS Részvétet éreztem mindig a női hiúság iránt. Ám a te naiv primitívséged izgalommal töltött el nem egyszer. Te a környezeted által kikényszerített póz és a keresetlen őszinteség kínos keveréke vagy. Természetedből hiányzik az igazi női hisztéria.
ERZSÉBET (kissé buta képpel) Most is sérteni akarsz?...
UNOKAÖCS (nagyvonalú gesztussal) Egy fenét. Lásd, olyan ember is van, akinek a zafírok, a rubinok érintésétől libabőrös lesz a háta. Én, ahogy kezdted mind jobban rám erőltetni a trónt, valami ehhez hasonlót éreztem. Elfogott az undor a műveletlen, parvenü söpredéktől.
ERZSÉBET Nénédtől is, a koronás kokottól! (Méltatlankodó hangon.) Épp te mondod ezt, akit az udvarban úgy ismernek, mint az egyik legnagyobb széltolót. (Megint inni akar.)
UNOKAÖCS (kiveszi kezéből a vodkás flaskót) Csak fel ne izgasd magad.
ERZSÉBET Álmomban őrült trubadúrok kornyikáltak, s én bezárva kellett hogy hallgassam őket a nehéz vaspántos ajtók mögött. Hiába könyörögtem, imádkoztam, még szavaltam is nekik ¬– sok százezer férfialattvalómnak –, kikacagtak és csúfolkodtak velem. Mire aztán rám törték az ajtót és megtaláltak, én már halott voltam...
¬ UNOKAÖCS (csendesen) Ezért hivattál kuruzslóasszonyt.
ERZSÉBET (panaszos hangon) Semmilyen bájital nem tudott magához téríteni. Láttam magam kívülről: kifakult arcomról örökre eltűnt a csábos mosoly... S lefoszlik rólam a dac, az akarat.

Kézbe kaparintja a flaskót, Unokaöcs nem engedi, hogy igyék; dulakodnak.

UNOKAÖCCS Vodka persze nem volt kéznél... álmodban. A kárhozatra ítéltség bennünk van, kritikus fokát mi magunk szabjuk meg. Az ember a saját megsemmisülésével szemben éppoly tehetetlen, mint amilyen közönnyel tölti el a mások halála.
ERZSÉBET Mintha nem tudnád. Az élet minden lehetséges értelmétől megfosztott már engem...
UNOKAÖCS Kit fosztott meg?!... Téged: a cárnőt?
ERZSÉBET (habozik, hogy kimondja e) Ez a sok ránc... S az árnyékuk. Az öregség.
UNOKAÖCS Ó, te aggályoskodó, buta fejecske! (Magához öleli a nő fejét.) Hová lett a nagy önelragadtatásod? Valamikor szinte szadisztikus csökönyösséggel magadnak követeltél minden jót és szépet...
ERZSÉBET Kinek az ölébe hajthatnám még nyugodtan a fejemet?!... Itt minden megváltozott.
UNOKAÖCS (könnyedén tolja el magától a megvigasztalt cárnőt; mintegy poénnak szánja) Szerencsére.
ERZSÉBET (izgalomba jőve) Szerencsére?... Ezek a kapzsi férfiak mindent széthordanak, szétcsesznek itt!
UNOKAÖCS Még megérem, férfigyűlölő lesz a mi kéjenc cáranyácskánkból.
ERZSÉBET Ki tartja a kezében a gyeplőt?... (Szipogó hangon.) Mert én nem. (A szekreterhez lépve, titkos fiókjából papírtekercset vesz elő.) Ezt olvasd el!
UNOKAÖCS (kézbe veszi a tekercset, hangosan olvassa) „A felbomlás, zűrzavar és önkény félelmetes méreteket öltött Oroszországban. A cárnő nem tudakozódik semmi felől, betű szerint prédájára hagyta a birodalmat. (Erzsébet felsír.) Sohasem volt Oroszország kuszább, veszedelmesebb, siralmasabb állapotban...” (Fölnéz, más hangnemben.) Ez azért egy kicsit túlzás.
ERZSÉBET Egy holland üzletember írtja. Még a spiclihálózat megszervezését is az én nyakamba varrja, pedig a titkos kancelláriát Suvalov vezeti, s a számára kényelmetlen személyeket Szibériába deportáltatja. Azt se tudom, mit írat alá velem.
UNOKAÖCS (kétes hangsúllyal.) Szegény néném. (Tovább olvassa a levélbeszámolót.) „A leghalványabb nyoma se maradt hűségnek, becsületnek, bizalomnak...” (A fiú megint abbahagyja az olvasást, fölnéz.) Erre párbajnyelven azt mondhatnám, hogy: talált! (Folytatja a megkezdett mondatot) „...szemérem és méltányosság helyett csak leírhatatlan hiúságot és pazarlást lát az ember... A császárnő ha továbbra így folytatja régi életmódját...”

Erzsébet feldúltan kapja ki a fiú kezéből a tekercset, és összetépi.

UNOKAÖCS („nyeregből” szólva le) Innen hát a váratlanul felbuzogó indulat. S a félelem.
ERZSÉBET Nincs benned semmi részvét. Ha a helyzet úgy kívánná, te is rám taposnál. A legkönnyebb kívülről ítélkezni valaki fölött. (A hasához kapva feljajdul.) Mintha vasakkal hasogatnák!
UNOKAÖCCS (nem tudja, nincs e megjátszás a cárnő hirtelen rosszullétében. A már ismert krónikás hangnemben.) Éles feljajdulások, fémes nyilallások...
ERZSÉBET Darabokra szaggat a kín; előbb, mint ezt a szerencsétlen országot.
UNOKAÖCS A cárnő hosszan ívelt, egybeérő szemöldöke jelentette az egyedüli kivehető összefüggést a sors kegyének kitett Oroszországban.
ERZSÉBET Sohasem hittem, hogy körülöttem forog a történelem. Eszembe sem jutott ilyet kívánni... De azért, bevallom, fájdalmas volt a felismerés, hogy a testünket kikezdő kór nem tesz különbséget úr és szolga között.
UNOKAÖCS (ráhagyóan) Beleértve a legkiválóbbakat ¬– még egy Lomonoszovot is.
ERZSÉBET (mint egy esendő, buta bakfis) Megpróbáltam imádkozni is... kínban, gyönyörben. Kakamakát se ér. Az irgalomba vetett hit olyan, akár a túláradó képzelet. A sok hazugság, a bűn, vagy csupán a bennem dúló kétely az oka, hogy szédületes rohamban bomlik minden. Az egész, szilárdnak hitt világ.
UNOKAÖCS A lekaszabolt reményű nemzedékeknek annyi esélyük sem volt, hogy mindezt érzékeljék. (Vigasztalásnak szánja.) Ha bölcsebb lennél, néném, mindez nem riasztana jobban, mint a tengerifű s medúzafancsikáktól piszkított föveny, vagy a patinás romok a pusztaságban.
ERZSÉBET (őszinteségroham vesz erőt rajta) A világ szemében voltam már nyüszítő szuka, sátáni kanca. E körül (mutatja), a farom körül forgott a szerencse pávaszeme ¬– a cicomás, főméltóságoké, a piszkos kecskeszakállú, pénzéhes bojároké, szoknyás papoké. Tán még az ikonokra festett, szúrós férfitekintetű szenteké is. A férfiakat könnyű becsapni, akár egy ölebet, vagy éhes kóbor kutyát. Mit törődtem én a hálátlan élőkkel, vagy az útonálló halállal! Érzékeim tüze nem emésztett el... (A fiú közben az ablakhoz lép, előbb csak épp meglebbenti a függönyt s kibámul; majd félrehúzza, hogy kinyissa az ablakszárnyat.) Most azonban rám tőrt az igazi rém...
UNOKAÖCS (megértő bólintással) A pozőr, önző, halálra sértett politikusoknál veszélyesebb.

Erzsébet lefogja a fiú kezét, mielőtt még széthúzhatná a függönyszárnyakat.

UNOKAÖCS Egy kis levegő neked sem árt meg...
ERZSÉBET (határozott ellenkezéssel) Itt még én parancsolok. A téli nap fénye bántó, hideg.
UNOKAÖCS (beletörődve bólogat) Csakhogy a napocskától elzárt bőr könnyen olyanná válhat, mint molyette bolhapiaci portéka.
ERZSÉBET (sértődötten hátat fordít a fiúnak) Köszönöm.
UNOKAÖCS A homályt, meglehet, azért szereted újabban, mivel tested hiúság patinájának kedvez: elrejtőzhetsz benne, titkaiddal együtt.
ERZSÉBET (válasza hóbortos észjárásra vall megint) Ez a sok aljas, leskelődő tekintet, ki akarják kémlelni a gyöngémet!... Ha lemegy a nap és besötétedik, a gyanús árnyak... a mécses imbolygó fényében az árnyékszékre is elkísérnek. Az undokok, még csúfolkodnak is.
UNOKAÖCS Né! ¬– mutatnak csinos alfeledre. ¬– A cárnő nem képes kiüríteni renyhe beleit! (Erzsébet gyors mozdulattal képen törli. A fiú nem sértődik meg, de elfordul a nőtől; inkább csak magának mondja.) Ezek szerint igaz, amit beszélnek. A cárnő attól tart, hogy kirabolják... S mintha először kezdené félteni a birodalmát, hogy fosztogatások és esztelen mészárlás áldozata lesz. Mert úgy érzi, hogy egyszeriből számos bírálója s gyűlölője akadt... S még annál is több az intrikus dilettáns a kegyvesztett kegyencek között. (Ráförmedve.) Tán csak nem azok miatt érzel bűntudatot?!
ERZSÉBET Nekem nem volt bűntudatom soha. Most is csak azt róhatnám fel magamnak, hogy nem vagyok boldog... De az apám szerzeménye! Kit terhel majd érte a felelősség?
UNOKAÖCS Megáll az ész! Te, aki mindenben olyan fesztelen és természetes voltál!... (Kacagva, fölényeskedőn.) A felelősség?!... Fülednek egyik kapuján be, a másikon ki. Mindegy, hogy a hálókamrádba surranó istállómester mennyei dörmögése volt, vagy a kifogadott próféta erkölcsöt prédikáló mennydörgése.
ERZSÉBET (parancsoló hangon, most először) A Pétertől meghódított tartományok bármikor idegen kézbe kerülhetnek. (Megmarkolja a fiú karját.) Mintha nem értenéd, hogy miért tartottalak itt, akaratod ellenére is?
UNOKAÖCS Tőlem vársz segítséget?... (Elhúzza a száját.)
ERZSÉBET Nem akarom, hogy más legyen az utódom. Apád herceg volt, a svéd korona várományosa!
UNOKAÖCCS Lári fári. Mintha a cáranyuska nem tudná, hogy a bigott ortodox agyak mennyire gyűlölik a nyugati keresztényeket. A svéd szomszédot különösképpen – évszázadokra visszamenően.
ERZSÉBET A svédek nem pápisták: protestánsok... (Kérlelő hangon.) Tebenned is lehetne egy kis fortély. Azt hittem a hírhedt Brümmer kamarás tanítványa vagy.
UNOKAÖCS Az öreg Brümmer jámbor kísértet volt. Az ő agyában Descartes fénytörés elmélete s Newton fény és színelmélete együtt kavargott Torricelli légnyomásrögeszméjével, aki másfél ezer méter magas hegyre felcipekedve bebizonyította, hogy a levegő vastagsága miatt a higany 3 collal alacsonyabban áll meg az üvegcsőben, mint lent a dóm előtt. Minden mechanikai alapon működik ¬– hajtogatta Brümmer. ¬– A fény is. A levegőnek is van súlya ¬– nézett fel hurutos szemével a borús égre ¬–, nem a semmin át jutnak el hozzánk a napsugarak. Szürke köpenyében egy Keplernek képzelte magát, folyton császári udvarokba készült. „Sietnem kell ¬– mondta ¬–, mielőtt az együgyű uralkodókat szemfényvesztők s közönséges sarlatánok kerítenék hatalmukba”. Persze, sose jutott tovább a kaszárnya ordonáncainál, akik az öreggel se bántak kesztyűs kézzel, akárcsak velem. (Arca eltorzul.) Az egyik ilyen vadállat örömét lelte abban, ha megfenyíthetett. Az álmatag, keszeg félárvából, mondta, ő majd férfit farag! Megtudta rólam, hogy hétéves koromban is magam alá csináltam éjjel... Szándékosan megalázott, ahányszor csak tehette.
ERZSÉBET Tudtam, hogy volt valami nyavalyád, de nem emlékeztem rá, hogy mire is figyelmeztetett anyád engem. Ez a szó, hogy keszeg, most eszembe juttatta, amit megboldogult nővérem a kézfogód előtt mondani akart.
UNOKAÖCS (nyersen) Kíváncsi vagyok, az ájtatos „öreglány” milyen bogarat ültetett el a fejedbe. Nem csak téged ejtett át. (Megpróbálja utánozni halott Anyját.) „Megáldalak benneteket, gyermekeim!” (Tehetetlen dühvel.) Jóformán ki se mondta, s máris itt hagyott. Elvitte az ördög.
ERZSÉBET (könnyekre fakadva) Mit tehetett volna ő, szegényke; súlyos betegségben szenvedett. Szerencsére nem sokat kínlódott. Mielőtt lehunyta volna a szemét, a fiát rám bízta. Én felelek azért, hogy felkészítselek a nagy jövőre... Te születésedtől fogva gyengébb alkatú voltál, mint a nagyapád, Péter cár.
UNOKAÖCS (ingerülten) Péter, a nagy példakép! Mindig mindenben ő a mérce.
ERZSÉBET Nem válik szégyenedre, ha egyszer majd a nyomába léphetsz.
UNOKAÖCS Többet vétkezett, mint sok közönséges ember. A nagyfiát, Alekszejt halálra verte. Az utódoknak ebben is példaképet kell látniuk?!
ERZSÉBET Én csupán arról beszélek, amivel a természet megáldotta. A modora, ezt fél Európa tudta, meglehetősen pórias volt; pökhendi paraszttermészete miatt a rokonai közül is sokan megutálták... Te, remélem, nem csupán a rosszat örökölted tőle. Ivott, mint egy matróz, vagy mint egy kefekötő; utána meg, akár egy holland tenyészbika, őrjöngött. Tört és zúzott. A kicsapongásai aztán neki is benyújtották a számlát... De ő tanított meg arra, hogy a trónért minden áldozat kevés. Még a megalázkodást is vállalnom kell... (A megváltó szerepből kiesve, közönséges hangnemben.) Persze csak színlelés lesz az egész. Nem fogom ellenfeleinkre hagyni a kezdeményezést.
UNOKAÖCS (meggyőződés nélkül) Végre. Eddig nem sok kezdeményezőkészség volt benned. Rám azonban ne számíts. Alkalmi gyámjaimnak minden ambíciót sikerült kiölniük belőlem.
ERZSÉBET Azt hittem, a sebek, amiket Holsteinból magaddal hoztál, már rég begyógyultak.
UNOKAÖCS (nagyképűen) Hát ami itt, Oroszországban várt rám?! Az túltett minden meglepetésen. A Szoficskáddal aztán végképp fújtak a szép illúzióknak...
ERZSÉBET (anyai hangot próbál megütni) Tudom, hogy a házasságotok nem boldog. Sophie Auguste habár csinos teremtés, de a tartása kicsit merev volt mindig, hiába okítottam, hogy igyekezzék felszabadultabban, keresetlenül viselkedni. Lehet, hogy te a kaszárnyában valamikor dúsabb keblű fehérnépekhez szoktál, de hidd el az én sokat tapasztalt szememnek, hogy a nejecskéd inkább csinos, mint csúnya. Lehet, hogy külsőleg nem ébreszt benned heves érzelmeket, ámde vedd tudomásul, hogy társaságban, még ha nincs is szándékában, mégis ki szokott tűnni...
UNOKAÖCS (közbevág, lekicsinylően) Megjátszott ál szerénységével.
ERZSÉBET ...a szerénységével. Meglátszik rajta, hogy herceglányhoz méltó nevelésben részesült. Sokat olvas, több nyelven gagyog, nem hiába volt francia gouvernante ja, s apja a francia udvarból hozatott kiváló muzsikust, aki zenére tanította.
UNOKAÖCS Az ilyen német hercegkisasszonyokból tucatjával van eladó. Amelyiknek a szülei nem találnak férjet valamelyik Isten háta mögötti eldugott várkastélyban, azt rendszerint apácakolostorba küldik. Csak az én Szoficskámnak jutott ki a szerencse, hogy megüsse a főnyereményt.
ERZSÉBET (a hangjában nem kis elégtétellel) A tízezer rubeles pénzutalványra célzol? A hívólevelet én magam írtam alá...
UNOKAÖCS (fakó hangon) És megrendelted nekem a «csupasz« menyasszonyt.
ERZSÉBET (nevetve) Arról is tudsz, hogy jövendőbelidet Rigába drága toilettek várták, hogy méltó módon érkezhessen meg kíséretével a színem elé Pétervárra?
UNOKAÖCS (epésen) Szép színjáték volt, mondhatom. S a többi is. Mikor a Szoficska minden lében kanál mutterja diplomáciai kravallt idézett elő az orosz udvarban.
ERZSÉBET (arca egy percre megkeményedik) Volt rá gondom, hogy a fondorlatos, nagyszájú bestiát ¬– aki még azt a néhány szláv szót is németes keménységgel ejtette ki ¬– mielőbb útra tegyem.
UNOKAÖCS A legjobb lett volna becsvágyó leányával együtt elparentálni; ha már nem csukattad kémkedés vádjával a rácsok mögé. Ami engem illet, a kezdet kezdetén értésére adtam a rám tukmált menyasszonynak, hogy csak a nagynéném, a cárnő kedvéért veszem feleségül.
ERZSÉBET Az én választott menyem ¬– szokj hozzá már a nevéhez: Jekatyerina Alekszejevna – nagyon okos és...
UNOKAÖCS (közbevág) Törtető!
ERZSÉBET Céltudatos. Neki sem volt könnyű elviselni egy örökké lumpoló, cinikus férjet, amilyen te vagy. Talán még nálam is nehezebben szokta meg, hogy, miként a nászéjszakátokon is történt, csizmástól, öntudatlanul esel az ágyba... S a nap nálad rendszerint délután kezdődött.
UNOKAÖCS Akkoriban még azt reméltem, hogy a sör kimossa belőlem az undort. Túl sokan dörgölődtek hozzám, tanácsos urak és káplárok vegyesen, nem hittem, hogy ennyi potenciális besúgó él a fővárosban, mert én annak néztem valamennyit... (Hirtelen ötlettel.) Hogyha tőlem függne, egyből felszámolnám a «titkos ügyek kancelláriáját«... Ha másért nem, egyedül emiatt vállalnám a trónutódlást!... (Széthúzza a függönyt, kibámul a térrel.) Bár valószínűnek tartom, hogy éppígy gyűlölném ezt a saját vakhitének kiszolgáltatott baromi néptömeget, amelyik nem tudja elképzelni a világot titkosrendőrség nélkül.
ERZSÉBET A te kibékíthetetlen szélmalomharcod az ortodoxiával!... Én is szabadságra születtem egykor; de ez az önszuggesztióvá vagy önsanyargatássá váló fanatikus mittudoménmicsoda már túlzás nálad. Nem találok rá magyarázatot.
UNOKAÖCS (keserű fintorral) Az én fanatizmusom?!

Erzsébet fogvacogva; látszik rajta, hogy didereg. Habozva nyúl a vodka után, de aztán beéri egy gyapjúkendővel. A derekára tekeri, és a tűz közelébe.

ERZSÉBET (ahogy le akar ülni, felszisszen. Unokaöcs kérdő tekintetére.) Csak egy nyilallás a bal lábamban. Lehet, hogy csúz. (A melléje térdeplő fiúhoz, rábeszélően.) A svéd trónról ¬– jóllehet apádtól ott hercegi méltóságot örököltél ¬– lekéstünk. De ne búsulj...

Unokaöcs lehúzza a nő papucsát, és masszírozni kezdi lábfejét, bokáját. Erzsébet lehunyja szemét és mosolyog.

UNOKAÖCS Ki szokta ezt csinálni a cáranyuskának?
ERZSÉBET (szemét lehunyva mosolyog) Eredj már. Ehhez férfikéz kell...
UNOKAÖCS (élcelődő hangnemben) Az udvaroncok manapság túl bátortalanok... És a teljesítőképességük? (Erzsébet belemegy a játékba: legyint.) Ne mondd, hogy mind impotensek?
ERZSÉBET (hosszabb csend után halkan, mintha sóhajtás volna) Vén csont vagyok én már ahhoz.
UNOKAÖCS (most a nő combját masszírozza; mint aki tudatában van annak, hogy szakszerű munkát végez) Az orvosok szerint, akik a veszélyes operációktól sem riadnak vissza, a nők combcsontja rövidebb, kerek átmérőjű, és simább, lágyabb felszínű ¬– hiányzik róla a férfiakén látható érdes vonal. (Felnéz, erőlteti az agyát.) No meg az izomtapadási felszín... Ez, persze, egyénenként különböző.
ERZSÉBET Az enyém milyen?
UNOKAÖCS A te combod s lábszárad mindig hosszú és egyenes volt, ahogy én visszaemlékszem... (Bóknak szánja.) Sőt: meg mernék rá esküdni.
ERZSÉBET (hálából lábfejét játékosan a fiú lába közé csúsztatja, s nagylábujjával mind beljebb kutakodik) Amióta felvetted a Pjotr Fjodorovics nevet, és kineveztelek nagyhercegnek, nincs okunk aggódni. Az ortodox hitre való áttérésből ¬ne csinálj nagy problémát. A halálom után, III. Péter néven, te leszel majd a cár. Ez a fő dolog!
UNOKAÖCS (utálkozó fintorral) Brrr!...
ERZSÉBET Mért undorodsz annyira ezektől a bugyuta szlávoktól?
UNOKAÖCS (csak úgy odaveti) Elvből.
ERZSÉBET (kineveti) Amióta ismerlek, neked sohasem voltak elveid. (Unokaöcs tétova fejcsóválására.) Na látod... (Megcirógatja Unokaöcs fejét, aki szórakozottan most nénje jobb lábát masszírozza. Rébeszélően.) Kicsit büdös a szakálluk...
UNOKASÖCS (nénjét utánozó szelíd gügyögésen átüt a maró gúny) Kicsit nagyon oktondiak... De buzog bennük a hit. A titkos összeesküvésé, s az alattomos gyilkolásé!
ERZSÉBET (meggyőződés nélkül) Ha nem hergeled őket, jóravaló népség... (Bosszús képpel.) A többi tán különb?!

Kemény csizmakopogás, közeledő léptek. Feltárul az ajtó, s az új ruhákat ládában hozó komornákat, mielőtt belépnének, félresöpörve, Katalin robban be az színre.

ERZSÉBET (a kellemes meglepetés hangján) Katalin!... (Fel akar állni, de hát mezítláb van.)
UNOKAÖCS (inkább lesújtva) Szoficska!... (Ő most ül le.)

Jekatyerina Alekszejevna lovaglónadrágban, kezében ostor; nem számított arra, hogy a férjét is itt találja. Meglepődik a jeleneten; megtorpan. Megvetéssel pillant férjére; tekintete előbb az Erzsébet lábára, majd a saját csizmájára esik. A férj pillantása, hosszan elidőzve, követi a nő gondolatát.

ERZSÉBET A lovaglásból jössz?...
KATALIN Kacsavadászatról. (Unokaöcs elismerően füttyent egyet. Katalin gyorsan legyűri zavarát. Erzsébet lábához kuporodik.) Valamit mondani szerettem volna (hangjába hízelgés vegyül) az én cáranyuskámnak.
ERZSÉBET (mosolyra húzza száját) Mondd csak bátran, kedves leányom... Az érzésem ha nem csal, jó hírrel toppantál be; ahogyan rendszerint szoktál. (Katalin bizonytalanul bólint.) Az uracskád is bizonyára kíváncsian várja... különösen, ha örömhírről van szó...
KATALIN (zavartan) Talán jobb lenne, hogyha előbb mi, asszonyok... Kettesben.
ERZSÉBET (tőle szokatlan, túláradó érzelemmel) Ragaszkodom hozzá! (Katalin lassan föláll, s ösztönösen hátrálni kezd.) Ha jól tudom, elég régóta nem láttátok egymást.
UNOKAÖCS (lereagálván felesége zavarát, kimérten) Én nem ragaszkodom.

Katalin habozni látszik. A férj, mint aki megérti, hogy ő itt fölösleges, fölemelkedik székéből. Még ácsorog egy keveset. Magához veszi a vodkás flaskót, diszkréten megrázza; látja, hogy üres.

UNOKAÖCS (Katalinhoz) Ha gondolod, én ki is mehetek. Volna valami elintéznivalóm amúgy is...
KATALIN (férje felé fordulva, kegynek szánja) Nem feltétlenül szükséges... Már úgy értem, még nem szükséges inni rá...
UNOKAÖCS A medve bőrére?

Katalin dacos pillantását konok hallgatás követi.

ERZSÉBET (menyének sietve, békítően) Csak azért mondta, mert vadászatról jöttél...
KATALIN Azt hiszem... legalábbis remélem, hogy Isten áldásának köszönhetően terhes vagyok.

Erzsébet boldog sikoltással tárja szét karját, és magához ölei menyét.

UNOKAÖCS (foghegyről) „Kacsa”. (A megható jelenet láttán megértő vigyorral.) Persze, szép kövér.
KATALIN (állja a kihívást) Van, aki vadásznak is impotens. A lövésed most sem talált. (Kezét a hasára teszi; többes számba burkolt, fojtott fenyegetéssel.) Ezt azért nem felejtjük el.
UNOKAÖCCS (tehetetlen indulattal) Én már hónapok óta olyan messze voltam tőled, Szoficska, hogy nem is lőhettem. (Úgy érzi ¬– most már a cáranyuska előtt ¬–, hogy bővebb magyarázattal tartozik.) Két szerető és két vetélés után van, ha jól tudom?!
ERZSÉBET Mindegy...
UNOKAÖCS (kissé megütközve) Mi mindegy?
ERZSÉBET Hát... hogy fiú vagy leány. Ha Romanov lesz: trónra született.

(Sötétség.)

2004. február