Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lászlóffy Csaba
(1939. május 21. - Torda) József Attila-díjas költő, író, drámaíró, esszéista, műfordító. Kolozsváron él.
 
 
 
1960-ban diplomázott a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán. 1962-68 között az Igazság, 1969-től a Dolgozó Nő, 1990-től a Családi Tükör szerkesztője. 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Harminc és valahány önálló verses , dráma  és prózakötet; angol nyelven dráma ­– az Egyesült Államokban és Angliában. Ezen kívül: a Varga Domokossal felvállalt négykötetes magyarságtörténet (1997-1999) és több kötet – három ízben az Európa Kiadó díjával jutalmazott – fordítás: kortárs román költészet. ­(Jebeleanu, Bazil Gruia, Ion Gheorghe, N. Prelipceanu, Aurel Rău, Aug. Doinaş - Lászlóffy Aladárral közösen)
 Lászlóffy Csaba oldala a Magyar Művészeti Akadémia honlapján:
Wikipédia szócikk:
 
Művei az interneten:
Portréfilm (Tálentum, Duna Tv, 2004)
 
Lírai filmetűd 70. születésnapjára a Duna Tv-ben:
 
 
„A legújabb erdélyi magyar irodalom egyik legszebben, vagy legalábbis ‑szervezettebben, ‑gazdagabban bontakozó pályája a Lászlóffy Csabáé. A költő‑, próza‑ és drámaíró 1939. május 21‑én született Tordán, s a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán végzett 1960‑ban... Írói indulása a Forrás‑nemzedékhez kötődik, hiszen kevéssel azután jelentkezett műveivel, hogy Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Páskándi Géza, Bálint Tibor és mások színre lépése megtörtént. Az elmúlt harminc évben több mint húsz kötete jelent meg, versek, novellák, kisregények, színművek. Műveire az erdélyi magyar sors tragikumát történelmi mélységekben és párhuzamokban érzékeltető veretesség, erkölcsi látásmód és a sokszínű (abszurd, groteszk) modernség egyaránt jellemző... Határozott történeti tudatosság, etikai ítélőképesség, példázatos sorsvállalás és magatartásvizsgálat adja műveinek szilárd erkölcsi karakterét, gondolati és hangulati erőteljességét. (...) A bizarr és a groteszk elemek mindig a helyzet abszurditását, ellehetetlenülését, a megsemmisülés és a pusztulás rémséges fenyegetéseit érzékeltetik...”
(Bertha Zoltán: Erkölcs és történelem, 1994.)
  
„...Munkabírását tekintve inkább egy középkori képíró szerzetesre emlékeztet, egy olyan polihisztorra, aki valamilyen elképesztő szorgalommal vagy élő, eleven, mindent rögzítő memóriával éli, őrzi meg a világot, és írja le önnön külön világát, önmagát. Szinte nincs olyan tudományág, amiben ne lenne járatos, s ne használná fel ­– talált tárgyként ­– verseiben, de szépprózai írásaiban is egy egy diszciplína adathalmazából a legodaillőbb, néha legelképesztőbb sort vagy idézetet. Egy helyütt ezt írja, kissé vitázva, önmagáról. „Hiszen már Babits felismerte a némán meghúzódó tiszta arc fölényét a világ hangoskodói fölött. Megpróbálok hát egyre inkább befele építkezni.” (...) Lászlóffy Csaba ­– s ez számomra most, összes műveit együtt látva derült ki igazán ­– tudatosan építi évtizedek óta önmagát, próbálja ki emberi és költői erejét új és új eszme  és versvilágok felépítésére...egyre pőrébb és csupaszabb, néhol szinte prózai versmondatokban, így idomulva a lét és a létezés groteszk abszurditásához, abszurd eszközökkel döbbentve rá minket, olvasóit, ez ő. Pedig ­– s ezt későbbi könyvi is bizonyítják, pl. A megtörtént jövő vagy A legenda hamuja , a Ki fehérlik vigyázzállásban ­– a dalnak, a személyes lírai hangnak is avatott mestere, csak éppen: Nem a vers írja a költőt, hanem Ő, a költő írja a verset...”
 (Bella István laudációja a Berzsenyi-díj átvételekor (1997)
  
„Nagyszerű író, ugyanakkor mintha nem méltányolnák eléggé, vagy azokat nem veszik észre, akik őt észreveszik. Már első köteteiben egészen másként szólnak a versek, elhagyván a hagyományos lírai kifejezést. Monológjai túlhaladják a kimondás szokásos fegyelmét, s egy más dimenzióban, más szabadságban teremtenek fegyelmet, szerkezetet. Ahogy a magánbeszéd monotóniájára állítja a nyelvet, a logikai egymásból következőség nyomán araszol, fut, ugrik a talányok gátjain át a rejtélyek megfejtéséig. Akár a folyó, miként a teljes világ uszadékait hömpölygeti ­– tele szellemi és természeti elragadtatással. Programjának lényege az emberi létezésnek a kultúra történelmében való végiggondolása. Nyelvi ereje a történet és az állapot, az érzelem és az értelem egyensúlyában valami nyelven túli, delejes együtthatásban nyilvánul meg.
Mindig a teljességre törekszik, amelyben elfér a legmagasztosabb, az úgynevezett költő tárgy mellett akár az újsághír is, idegen, de mégis odavaló szövegrészletek az emberi tevékenység bármelyik területéről, a közvetlen és a közvetett tapasztalat. (...) Egyetemes épületet emel, mikor a töredék dicseleg”
(Ágh István)
 
 A Hiányzol-e magadnak? erdélyi terei analógiába hozhatók (pusztulás, kiszolgáltatottság, kiüresedés, poszthumusz-állapot: „a kincses város leszázalékolt”; „harmóniák helyett a provincia haramiái”; „Ázsia-illatú hóakadályok”; „Európai műút-tervek évszázados sírkövek felett.”) Bodor Ádám ködös, pesszimista, közönyt hordozó Erdély-fikciójával vagy Krasznahorkai László Sátántangójának helyszíneivel, persze csak bizonyos részletekben, bizonyos aspektusból és fenntartásokkal kezelve. A történelmi táj leírása hanyatlástörténet. Az idill csak a gyermekkorban és az ellentétező montázstechnika révén artikulálódik. Végeredményben marad, amit Kierkegaard és Heidegger is a lét alapvető jellemzőjének, alaptényének tekint: az Angst (szorongás, rettegés) és az Unheimlichkeit. Csak radikális nyitottság létezik, mert különben kanti értelemben vett antinómiákba ütközünk. Camus világa ez, Merleau-Ponty „ambiguité”-je, ami nem két, hanem sokértelművé válik inkább már, a létezés paradox logikáját, radikális tapasztalatát érzékeltetve. Ezt a nyitottságot, viszonylagosságot és körkörösséget reprezentálja a szerkezet is.Az egyes textusok és az egész könyv szerkesztettsége, attribútumai, sajátosságai által definiált nyelvi tere, nyelvi-poétikai megkomponáltsága kivételes hitelű „epikát” teremt. Az önanalízis, mások megértésére irányuló experimentáció-sorozatok, a múltinterpretáció kivitelezésének kötelessége és felelőssége, az apával való kontrasztív szembenézés, a kiküzdött pozíciók, értékrend újbóli felülvizsgálata, mint alapvető hermeneutikai problémakörök az antikvitástól, a Lazarillo de Tormestől (az egyik első pikareszk- és aparegény) Utassy Józsefen, Ratkó Józsefen, Esterházy Péteren, Nádas Péteren át Kukorelly Endréig foglalkoztatja az irodalmat. „Hol vagyok? / Műhelyemben, egynehányadmagammal. / Minden bizonytalan. De ez nem.” (Petri György). 
 (Korpa Tamás)